Seggrészeg vagyok...

...és boldog... jajjj, nagyon! El sem hiszem, de nagyon úgy tűnik, hogy szobmaton megyünk az új, csodaházba...

Találtunk burkolót. A legutóbbi bejegyzés óta már másodszor, az első találat ugyanis egy genrictelen, hazug, undorító fasz (Pardon my French!) volt, aki bevállalta a munkét, mert jól fizetett, aztán félúton lazán bejelentette, hogy bocsi, de mégsem tudja megoldani, ő most akkor inkább lelépne. Ott álltunk, gyakorlatilag két lépéssel a finish előtt, háromnegyedkész belsővel, kétségbeesetten, amikor jött egy tiszta véletlenül a neten talált huszonéves cigány fiú, és tíz napra ígérte, egy hét alatt befejezte, álom-minőségben... igen, kiemelem, hogy CIGÁNY, mert ugyanolyan fontos, mint az, hogy az eddig az építkezésünkön dolgozó szakik közül csak egy másik volt az, az ács-csapat... és valahogy fura módon szintén csak ez a másik volt az, aki betartva szavát, korrekt módon és pontos határidőre, plusz nem mellékesen kiemelkedően jó áron, elvégezte a munkáját. (Szóval ha valakinek kell elérhetőség, írjon privátban, és máris adom, soha ennyire bátran nem ajánlottam senkit!)
Úgyhogy ma pakolásztam... csak úgy light-mode, mert a legutóbbi költözésünkkel ellentétben, most nincs szigorú dátum, amikorra mindent át kell cuccolni, maradhat minden a jelenlegi helyén, amíg a legfontosabbakat lépésről lépésre be nem rendeztük odaát.

Gondoltaban, mindig egy lépéssel előre, mint egy igazi telhetetlen majom, már a kertet rendezem, irányítgatom a Bobcat-es embert, kerítésépítőket koordinálok, tavat tervezek, alliterálok, méricskélek és rajzogatok, olyan jó lesz már ténylegesne ott lakni, nem ruhát cserélgetni, amint kiérek, nem kerti vízcsappal szerencsétlenkedni, nem ugyanazon törlőkendőt elmosogatni negyvenszer, hogy képes legyen actually takarítani...
Holnap Kissmajom Apunál szórakozik, reményeink szerint szombat estig. Nagyon ritkán (pl. színházbajárás) szervezzük ezt így, mert alapvetően velünk akar lenni éjszaka, és ha nem is szomorkodik, de azért reménykedve meg szokta kérdezni szinte mindig, hogy érte megyünk-e (eddigi élete során tíznél többször azért nem éjszakázott külön tőlünk, és olyankor is mindig már szinte hajnalban rohanunk érte), de most egyszerűen nem megoldható, hogy láb alatt pakolásszon, úgyhogy Tata-nap lesz.

Mi van még...?  Jah, kutyánk lesz. Lulu megnézte nekünk olyan két hete élőben is, és hát ha valakinek, neki el lehet hinni, ha azt mondja, hogy két öt lény egymásnak teremtetett...  Kisscához méltó szupernevet tervezünk neki (itt majd természetesen Kisstya lesz), és nagyon reméljük, hogy hamar felépül az ivatralanatásból, illetve azzal egyidőben sikerül megépíttetni a bizotnságos kerrítésünket is, és vele teljes lesz a családunk.
Jajjjna... haza-ánkba kkészülünk... át ez teljesen elviselhetetlen, nem...? :)

Szolgálati közlemény - avagy: HELP!

Még egy off topic, mert it's a long shot, de végülis történtek már furább dolgok, mint hogy valaki a blogján keresztül találja meg élete párját... izé, álmai hidegburkolóját, so here we go...
Kerestetik egy csodaszaki, aki csodálatosan teljesít az átlag fürdőszobánál sokkal komplikáltabb burkolói feladatokban is, és valamilyen csoda folytán (hirtelen meghalt a megrendelő, és a hóbortos örökösök kifejezetten romosan akarnak túladni a házon, vagyilyesmi, mert más oka nem nagyon lehet annak, hogy egy profi csapat három hétre hónapra előre ne legyen betáblázva) el tudna vállalni olyan 250 négyzetméternyi munkát március eleji kezdéssel.
Olyan nem érdekel, ha valakinek a nagybácsija már az összes rokon lakásában szépen tevékenykedett, és az elmúlt fél év tapasztalatai alapján azok a lakásfelújító "ezermesterek" is kíméljenek, akik on the side szívesen felraknák a hőszigetelést, és kiöntenék a bejárati lépcsőt, de ha kell, a festést is készségesen vállalják.
Röviden: szuperjó szakember kell, szupergyorsan, cserében több hétig nem kell új megbízást vadásznia, mert ez jó nagy.

By the way, üzleti ügyekben mér a jóIstenér' nem képesek az emberek normális stílusban kommunikálni?! Mert én nem vagyok egy visszafogott típus, a magánéletemben heves vérmérsékleten pattogok, a blogon kényelmetlenül szókimondok, és ennek megfelelően a munkámban is egyik fő ismertetőjelem a bad cop szerep volt, amiről az ügyfelek nyilván sosem tudták, hogy színjáték, tehát működött (de persze mi tagadás, némelyik ellenfél estén élveztem is) - viszont bunkó, tahó, sudriparaszt soha életemben senkivel sem voltam, mert képtelen volnék szántszándékkal megbántani bárkit is, még akkor is én szenvedek többet az áldozatnál, ha néha figyelmetlenségből besikerül.
Most túl azon, hogy az építőipar az jelenleg nekem is valóban a szakmák pöcegödrének tűnik (mondom én, aki annyira naivan és bizakodóan indult neki az építkezésnek, hogy az már nevetséges - de már felnőttem, annyi mindent láttam, hogy jó, ha nem vakulok meg), de hogy lehet az, hogy ha véletlenül akad egy fehérholló-vállalkozó, akinek jók a referenciái, szépek a munkái, elfogadhatóak az árai, visszahív, ha keresem, és kijön helyszíni szemlére, ha megígéri... vannak ilyenek is, vadászni kell rájuk, de léteznek... Szóval hogy lehet, hogy jó ötletnek érzi letagadni az előzőleg írásban(!) önként(!!) felajánlott árengedményt, és mikor slightly amused hangulatban (mert tényleg nem volt szükségünk a hülye mennyiségi kedvezményére, csak nem tudtam megállni, ha már felvágott vele) finoman emlékeztetem rá, gunyoros-agresszív modorban előadni, hogy hát természetesen vehetek Tesco zsömlét, ha spórolni akarok a Lipótin, de aztán évekig nézhetem a repedezett eredményt a zuhanyfülkémben. Úgyhogy miután tavaly augusztus óta kitartottam mellette, annak ellenére, hogy M. nem találta túl szimpatikusnak, plusz mindenféle nehezen kivitelezhető extra igényei voltak a biztosítandó munkakörülményeket illetően (mert kéremszépen, ő egy művész), ma fogtam magam, és elimpulzusküldtem a halál faszára, udvariasan megköszönve eddigi rendelkezésreállását, 'cause I'm a lady like that.

És úgy követtem el ezt a felelőtlenséget, hogy egy többszörösen szőkített, dauerolt, töredezett, vééékony hajszál választ el az őrülettől már most, pedig még bő hat-hét hét van a legoptimistább forgatókönyv szerinti finisig is, ami ugye csak akkor valósulhat meg, ha legkésőbb március második hetében valaki elkezdi nekünk lerakni a járólapokat, és fel- a csempét. Fogjuk az épp peteéresztő hormonjaimra.
Kicsit viszont meg is nyugodtam ettől, miután szegény végletekig türelmes M. nem kapott agyvérzést attól a figyelmeztetésemtől, hogy én húsvétkor beköltözöm, akkor is, ha lavórban kell mosakodni, és betonpadló lesz a talpam alatt, nem ér-de-kel, ha jó volt anyámnak anno, jó lesz nekem is, különbenis gyönyörűen kivitelezett estrich, csodájára jár mindenki, aki valamennyire is ért hozzá, legalább legyen valami haszna. Szóval az én drága megértő férjem együttérzően megszorította a kezemet, és azt suttogta, hogy ő is csatlakozik ám, úgyhogy talán végül még a vadak sem fognak megenni ott az erdő mellett kettesben a gyerekkel.
És hogy a mai nap abszolútjósága se felejtődjön el így, a sok picsogás közepette, mindjárt felteszek egy képet, amelyen Kissmajom és az apája ma legeslegelőször befűtöttek, a saját vegyestüzelésű kazánunkkal, a saját puffertartályunkba, a saját házunk saját pincéjében; bámulták a lángokat a saját maguk által rakott tűz előtt, pont ahogy azt évek óta álmodozzuk. Banánt falatíroztak, Kissmajom csicseregve érdeklődött a különböző méretű hő- és nyomásmérőkről, M. magyarázta, hogy melyik cső hova viszi a milyen vizet, és én úgy éreztem, hogy ez a délután felért egy erős hangulatjavítókkal kombinált többhetes pszichoterápiával.
Már csak másfél hónap, és így vagy úgy, hazamegyünk. Persze sokkal jobb volna teljesen elkészült hazába, szóval ajánljatok nekünk egy tökéletes hidegburkolót, köszönömszépen!

Limbo (Kinda off topic)

Nah, akkor írok róla, addig is álmodozhatok. Mert úgy egy hete, mióta elkezdett körvonalazódni az építkezésünk utolsó ezer száz métere, konstans gyomoridegem van... olyan jóféle, várakozós, éjszaka ébrentartós, naptáron heteket kihúzogatós, valódi bútorokat vásárolós és virtuális bútorokat tologatós, jaj.

Írtam már a hosszadalmas álomház felé vezető utunkról itt és itt is, mindkettő vidám és derűlátó kis beszámoló volt, és ahogy az lenni szokott, közvetlenül a második után azonnal el is kezdődött a feketeleves. Az addig két-három heteket csúszó (ezekre mindenki legyintett, hogy ez teljesen normális, az építőipar már csak ilyen) kivitelezőnk ugyanis egyszer csak nagyjából eltűnt, miután kifizettük neki a szerkezetkészségre szerződött díj 90%-át, és a munkából hátra volt még nagyjából fele... igen, igazi naiv lúzerek voltunk; nem vette fel a telefont, amikor végre-valahára igen, akkor össze-vissza hadovált, váltakozva elnézést kért és ígérgetett, miközben máshonnan visszahallottuk, hogy további helyeken is dolgozik, mert csak így tudja görgetni a hitelei meg adósságai fedezését... Oda jutottunk, hogy a szeptember közepére vállalt határidős munkák még október végén sem voltak sehol a láthatáron (sőt, egy részük még mai napig sincs kész, de legalább perrel fenyegetőzések árán elaraszoltunk egy olyan állomásig, ahol már dolgozhatnak a következő fázisok normálisabb szakemberei)... Klucsik György egyéni vállalkozó kőműves és brigádja a szóbanforgó csaló, in case anyone's wondering, kerüljétek és kerültessétek el jó messzire.
Mindegy, bygones, most már a finisnél tartunk. Tapasztalt építkezők persze újfent körberöhögnének emiatt a kijelentés miatt, de a mi optimizmusunk töretlen, értsd: a sok késlekedésnek köszönhetően már azt is diadalként könyveljük el, ha bármit viszonylag előre ki lehet számítani. És ki lehet, egész pontosan annyit, hogy jövő héten felrakják a garázskaput meg beszerelik a kazánt és puffertartályt, aztán azt követőn elkezdődhet az aljzatbeton háromhetes felfűtési ciklusa, és vele párhuzamosan a festés, majd március elején remélhetőleg valamikor jöhetnek a burkolók - ami annyit jelent, hogy ha semmi váratlan sem jön közbe, nagyjából a hónap végére kész tud lenni minden. És akkor beköltözünk, ha fene fenét eszik, akkor is.

Két hónap van még tehát az ideiglenességből, ami egészen pontosan két hónappal több, mint a tűréshatárom, de így, hogy látom a végét (vagy legalábbis erősen azt hiszem, és nem vagyok hajlandó más eshetőséget tudomásul venni), már fél lábon is kibírom. Rokonokkal együtt lakni kemény dolog; vagyis hát leginkább bárkivel együtt lakni, aki nem a szűk családunk (a.k.a.: férj és gyerekek) kemény dolog. Minden tiszteletem a huzamos ideig többgenerációs háztartásban tartózkodóké, meg az it-takes-a-village hívőké, már ha az utóbbiak nem csak hiszik, hanem gyakorolják is a kommünában élést. Nekem az átlag in-laws viszonyhoz képest mondhatni egyszerű dolgom van, de ennyi idő alatt azért óhatatlanul egyértelműsödik, hogy azzal, akit nem magad választasz társnak érzelmileg és tudatosan, alapvetően inkompatibilis maradsz, bármit és bármennyit teszel a zökkenőmentesség érdekében. Ha nincs különösebb gond az ideológiai ütközésekkel (persze, as it turns out, van), akkor lesz a nevel(tet)ésbeli különbözőségekkel, vagy a konfliktuskezelés módjával, vagy a temperamentummal, vagy ha épp minden smooth, akkor azzal, hogy basszus én, aki világ életemben kulináris antitálentum voltam, és simán eltöltöttem felnőtt életem jelentős részét anélkül, hogy saját konyhám lett volna, illetve használtam volna azt, amikor volt... szóval én, vágyaim netovábbjaként gondolok arra, hogy hamarosan micsoda finom többfogásos vasárnapi ebédeket fogok készíteni minden áldott héten, és micsoda pazar gurmé befőtteket fogok eltenni télire számolatlanul lesz egy csakis általam használt különbejáratú tűzhelyem!
Bármennyire próbálom kontrollálni magamat, és bármennyire gyűlölöm, hogy fél lábbal a jövőben élek, ahelyett, hogy a tényleg csodálatos jelenben lubickolnék, megint ott tartok, ahol babavárós küszködéseink közepette: a folyamatos kalkulálásnál, és on-hold állapotnál. És borzalmasan furdal a lelkiismeret, mert közben meg minden napnak minden percét különlegessé teszi ez drága a kisfiú, akit imádok, az én agyam mégis csak kalandozik előre, és ahelyett, hogy kizárólag rá figyelne, mindennek tetejébe a tökéletes körülményeket is követeli, hiába fogom fel, hogy azok a világon semmit sem jelentenének anélkül, amim már most is itt van. Jó zagyva, tudom, de ez a helyzet is fura, na.

Ilyenek vannak benne basszus, hogy én, akit a vásárlás sosem érdekelt különösebben, itt kézen-közön vérbeli shopaholic lettem. Amikor nem vizonálom lázasan, hogy hogyan fog kinézni a házunk berendezése, akkor said berendezéseket vadászom használtbútoros oldalakon*, DIY portálokon böngészem, hogy melyik darabot hogyan lehet majd felújítani és/vagy átalakítani, és századszorra is képes vagyok rácsodálkozni, hogy az AliExpress-en minden az eredeti üzleti ár tizedéért kapható. Mindennapos hű kísérőm a Pinterest, színkombinációkat válogatok, sziklakerteket hasonlítgatok össze, magaságyások építési módozatait tanulmányozom, aranyhalas tavak ideális méretén elmélkedem, és árnyékot kedvelő gyeptípusokat kutatok fel. Szívdobogva legeltetem a szemeimet Ikeás katalógusfotókon, és mosolyogva nyugtázom, hogy jól döntöttem, még mindig az a konyha tetszik a legjobban, ami immáron lapraszerelve ücsörög M. munkahelyének egyik raktárhelyiségében. És izgatottan várom, hogy holnap teljes valójában megpillanthassam a hétvégén leszállított, a szalonban csak textil-darabonként látott kanapénkat, amit szintén ott tárolunk, mert olyan gigantikus méretű, hogy az U alakjának egyik szára szinte egészen betöltené a nem-félszoba mostani hálónkat. És M. szüleinek hatalmas pingpongterme, amit ideköltözéskor körülbelül feléig pakoltunk tele a meglévő cuccainkkal, lassan minden négyzetcentimétert kihasználva,  faltól-falig megtelik a jövendőbeli életünk használati tárgyaival. Ennyi pénzt szerintem eddigi életem során összesem nem költöttem el... bőségesen bepótoltam minden egyes ünnepet, amikor őszintén tanácstalankodva hárítottam, hogy dehát nem kérek semmilyen ajándékot, mindenem megvan, amire szükségem lehet.
Fejben és tervezőprogramban már minden a helyén virít; néha pár dologgal helyet cseréltetek, csak úgy, hogy azzal is múljon az idő, és arról ábrándozom, hogy milyen lesz majd, amikor M., aki gyakorlatilag tökéletesen rámbízta a belső dizájn kitalálását, rájön, hogy mi a jóégért kellett feltétlenül a hetedik állólámpa is, megpillantja a befejezett művet. Elképzelem, hogy milyen lesz legelső éjszakán ott aludni, valószínűleg egy rögtönzött felfújhatós ágyon zsúfolódva, mert amint lekerül a padlóra az utolsó darab járólap is, én nem vagyok hajlandó máshol. Elképzelem, hogy milyen lesz, amikor Apu ott alszik a vendégszobában, és napközben babázik, miközben én buzgón csiszolok és festek és lakkozok. Elképzelem, hogy milyen lesz megpillantani a nagyjából tereprendezett kertet, és kiagyalni, hogy a gondosan előszelektált lehetőségek közül hova milyen megoldást válasszunk, és hogyan valósítsuk meg. Elképzelem, hogy végre a saját autófeljáróról takaríthatom a havat, és utána átfagyva bekucorodhatok a nappali sarkába, a pattogó tűz elé... oké, get real, ez már a következő tél zenéje, but a girl can dream...


* Mert nyilván olyasmit találtam ki, amit nem csak hogy nem gyártanak már, de apparently annyira kedvelt sorozat, hogy eladni sem szokta senki az égegyadtavilágon. Anno azt hittem, hogy a bükk színű Billy könyvespolcok beszerzése kihívás - mióta Leksvik bármire fenem a fogamat, tudom, hogy az az amatőrök játéka csupán.

Cross that bridge when you get there...

Négy évvel ezelőtt, ilyentájt, bár nem ekkora kánikulában, de már egyre fáradtabban és reményvesztettebben kerestünk helyet a jövendőbeli álomházunkhoz. A kiválasztott környéken már minden utcát százszor bejártunk keresztül és kasul, nem tudom, miben reménykedtünk, de valami olyasmi lehetett, hogy hátha ott, ahol az előző kilencvenkilenc alkalommal nem volt semmi, reggelre kinő egy tökéletes földdarab, vagy esetleg egy addig méregdrága telek tulajdonosa úgy dönt, hogy jelképes összegért nekünk szeretné adni. Egyszóval nem volt se könnyű, se rövid az út, de végül 2011 őszén meglett az ideális zug, és akkor elkezdtünk egy blogot, amiben követni akartuk, hogy hogyan leszünk majd vidéki gazdák erdőszéli család; aztán események hiányában kifulladt, és abbahagytuk, mígnem idén megtörtént a csoda, és akár folytathatnánk is, de hát azóta változtak a prioritások, és lett az életünkben valaki, aki még a sajátházas projektnél is fontosabb, és boldogságadóbb.
Viszont az utóbbi időben több általam olvasott blogon is írtak költözésről, új lakás szépítgetéséről, és annyira de annyira bizsergető érzés olvasni a lelkes-izgatott beszámolókat. Itt pár hónapja már írtam róla bővebben, hogy idén micsoda fordulatot vettek a dolgaink, és azóta hál'Istennek, lassan, de biztosan haladunk a végleges otthonunk felé, úgyhogy dokumentálom ezt az állapotot is.

Eladtuk ugye a szeretett kis lakást, és ideglenesen M. szüleihez jöttünk, ahol már komolyabb ízelítőt kapunk abból, hogy milyen is lehet majd a jövő: itt hatalmas kert van, mezítlábazásra hívogató zöld fűvel, napágyazásra csábító árnyas fákkal, és a környék is gyönyörű, fél órákat kell az ablakban ücsörögni, mire végre elmegy a ház előtt egy-egy kutyát sétáltató ember, autós forgalomról nem is beszélve. És a mi "kis" lakunk még ennél is ezerszer jobb lesz, mert ott még szomszédok se nagyon vannak, csak a nyugodt természet, a kertünket körülölelő erdő, a közelünkben csobogó patak, a friss levegő és a madárhangok. M. minap késő este mutatta meg az építkezést egy barátjának, és ahogy befordultak az utcánkba, a kocsireflektorok fényei előtt megmerevedett egy szépséges róka... szinte fizikailag fáj a vágyakozás, ahogy ezt leírom...
Múlt héten készítették a garázsszint tetejére a födémet, mi meg kivonultunk, hogy Kissmajom megbámulhassa a pumiszató (pumixautó, azaz betonpumpa és -mixer) tevékenységét. Felmásztunk a domb feléig, a bükkfáink alá, így pont szintben voltunk a már kirajzolódó terasszal, és a nappalival, amiben épp öntötték és simítgatták egyenesre a betont. A kövér árnyékban a fővárosi kánikulánál érezhetően hűvösebb volt, az erdő lengedezett-susogott a kellemes szellőben, ha a telek végében lebontásra váró fakunyhók egy kényelmesen használható fürdőszobát rejtenének, megkockáztatom, hogy vennénk egy nagy sátrat, és kiköltöznénk oda hétvégeken.
Itthon ólomlábakon telik az idő, frusztráló, hogy nem gyorsabbak a munkálatok, pedig tényleg kifogástalanul haladnak, a csapat még vasárnaponként is dolgozik, és igazából úgy tűnik, hogy pontosan tartani fogják a szerződésben leírt határidőt a félkész (falak plusz tető) állapotra. De nekünk már egyre nehezebb, mert múltkor bemehettünk a garázsba meg a mosókonyhába, és mindkettő csudálatos, és vannak falaik meg ablakaik meg félig-tetejük, és ó, tiszta otthon feeling máris. Mindenki, aki építkezett már valaha életében, óvatosságra int, és figyelmeztet, hogy hiába ez a mostani nulláról házformájúra lépés a leglátványosabb változás, a durva részek akkor következnek, amikor már bent is folyik a rendezgetés; hogy a szigeteléshez és vakoláshoz, a nyílászárókhoz és burkoláshoz és festéshez sokkal több türelem kell majd, mert pepecselősebbek, profi szakember kell hozzájuk, és nem tud egy teljes brigád egyszerre foglalkozni velük. És az agyunkkal értjük is mindezt, de a szívünk azt zakatolja, hogy de akkor már be lehet lépni a hálószobánkba, és leülhetünk a nappali közepére, és kiléphetünk a teraszra körülnézni... hát és az gyakorlatilag egyenlő a beköltözéssel.

Eközben persze mindenféle lakberendező programokkal alakítgatjuk a belső részt. M.Anyuka nagyvonalakban már a telekvásárlás fázisában megrajzolta nekünk azt, amit és ahogy kívántunk, aztán amikor már miénk volt a helyszín, a hivatalos tervező egy kicsit faragott rajta, hogy megfeleljen a mindenféle szabályzatoknak, és megkapjuk az építési engedélyt. Most megy a finomhangolás, ilyenek, hogy férjen már be egy zuhanyzófülke is a vendégvécé mellé, legyen minél nagyobb a nappali az előszoba kárára, a nagyontágas gardrób vagy a nagyontágas fürdőszoba a fontosabb, mekkora ablak kell ahhoz, hogy az árnyékos kertrészre néző gyerekszobák elég világosak legyenek, és vajon kell-e küszöb az M. geek-birodalmába vezető ajtóra. Tologatjuk a belső szobafalakat, méricskéljük a mosdókagyló pultját, megkíséreljük belesakkozni a meglévő könyvespolcainkat a leendő ablakok közé, és próbáljuk kitalálni, hogy melyik beltéri ajtó merrefelé nyíljon.
És persze megy a lázas számolgatás, mert továbbra is nagyon szeretnénk megúszni hitel nélkül az egész bulit, és hát az nem lesz egyszerű menet, mert a pénzünk egyre csak fogy, és még mindig hiányzik egy csomó része a kirakósnak. Annál nehezebb, mert van egy olyan nagyösszegű kintlevőségünk, ami már évek óta függőben van, és most úgy tűnik, hogy pár hónapon belül talán mégis visszakapjuk, de valahogy nem is merjük elhinni, mert már annyit hitegettek... és mert az tényleg szinte minden anyagi gondunkat elsöpörné, túl szép is lenne, még a végén a vágyott téglakályhát is sikerülne megcsináltatni már idén karácsonyra. Ha viszont nem számolunk azzal a pénzzel, akkor erősen latolgatni kell a lehetőségeinket, hogy mi az, ami létszükséglet, és mi az, ami várhat egy-két évet. Számottevően drágító tényező, hogy igyekszünk mindenből a legjobb minőségűt beszerezni, ami nem megy tönkre pár év alatt, és természetesen amibe tényleg beleszeretünk, kompromisszumok nélkül, mert épp eleget éltünk már ideiglenes félmegoldásokkal, így lassan negyven évesen ideje legalább megcélozni a tökéletest.
Konyhára például tuti nem futja csak részletre, mert ugyan csak maximum háromhavonta egyszer főzünk nem vagyunk egy sokat főzőcskéző család, azért jó lenne alaposan felszerelni, mert ha meglesz a várva várt kiskertem saját bio terményekkel, akkor megtanulunk konyhatündérkedni jól. Kiegészítőkön nem is töröm a fejem, mert úgy egyáltalán bútorok tekintetében is elég puritán lesz minden kezdetekben: a nappalink hirtelen majdnem háromszorosára hízik, úgyhogy meglehetősen szegényesen fog kinézni egy gigaméretű ülőgarnitúra nélkül, amit per pillanat nyilván nem engedhetünk meg magunknak. Az imádott hálóbútorunkat szerencsére be tudjuk illeszteni az új sarkokba, így legalább egy darab fő helyiség teljesen be lesz rendezve, de Kissmajom kuckójába egyelőre csak a játékok tárolói kerülnek, és egy ágy, ha esetleg szeretne nélkülünk aludni; mondjuk ez a legkevesebb, nem is bánom, hogy most a babaság és kicsifiúság határán nem kell eldönteni, hogy mikre van szüksége, mert úgyis csak átmeneti lenne az eredmény. Viszont elég fontos lenne egy komolyabb kerítés, mert ugye erdőszél, ergo zombik és vadak, biztonsági ideális lenne, ugyanakkor pont hogy nem akarjuk elzárni magunkat a zöld környezettől, hiszen az az egyik fő oka annak, hogy az agglomerációba menekülünk. Jah, és akkor arról még nem is beszéltem, hogy adódott egy olyan egyszeri és kihagyhatatlan ajánlat, ami miatt nagyon megéri lecserélni az egyik autónkat újra, és muszáj lesz meglépni... first world problems, tudom.

Vissza kellene mennem dolgozni, az az igazság. Ez az itthonról melózás is fizet, meg persze ideális, mert rugalmasan alakítom a munkaidőmet, így fulltime anya lehetek mellette, de a napi nyolc órában megkeresett pénz akkor is sokkal több lenne, ha miatta Kissmajmot magánintézménybe adnánk. Kevesebb időre nem lenne érdemes bejárnom, mert az oda- és visszaúttal ugyanannyi idő menne el, és az minimum egy elvesztegetett óra a napomból, de inkább több. Viszont napi kilenc órára egyszerűen képtelen lennék idegenekre bízni a kisfiunkat; őszintén szólva ötre is; még akkor is, ha esetleg nem gyűlölne ott lenni, és a mindenkori jófejségéhez igazodva zokszó nélkül elfogadná a szituációt. Minden nevelési vonal, amiben hiszek, azt mondja, hogy az első három évben a gyereknek szüksége van a one-on-one időre, és azoknak a személyeknek a konstans jelenlétére, akikhez legerősebben kötődik. Biztos nagyon fontos a közösség, és elhiszem mindenkinek, aki hangoztatja, hogy a bölcsisek mennyit átvesznek a kortársaktól, de én egyáltalán nem ragaszkodom ahhoz, hogy ő olyasmikben remekeljen, amiket a kiscsoportosoktól el tud lesni. Ennyi idősen nem tartom egetverően lényegesnek az önálló késsel-villával étkezést, nem érdekel, hogy mikor kezd el egyedül vetkőzni és öltözni, nem szívesen erőltetném a szobatisztaságot, azt meg főleg nem, hogy ne legyen "irigy", és tanuljon meg osztozkodni a játékokon. Ellenben szerintem fontos a stabil érzelmi háttér, amit képes vagyok nyújtani neki, az, hogy nem kell osztoznia a figyelmemen, és akkor kap választ a kíváncsiságaira, reakciót a bizonytalanságaira, gyógypuszit a beütött lábára ("Ota! Másikat is! Kettőt etyszeje!"), amikor épp kell neki. És valószínűleg nem fogja megtanulni, hogy az utcai cipőket katonás rendben az ajtó mellett hagyjuk, és a szétszórt játékait sem fogja visszavinni a dobozaikba nap végén, de egyrészt azért vagyok itthon szabadságon vele, hogy beleférjen nekem elvégezni ezeket, másrészt tőlem szerez olyan ismereteket*, amiket a dadusoktól sosem tudna, mert tízfelé szakadva nem jutna rá elég idő.
Csomó nyitott kérdés automatikusan választ nyerne, ha sikerülne teherbe esnem. There, I've said it, nem csak vágyálmaimba illő, de hasznos és gazdaságos is lenne szülni még egyet minél előbb; megint csak arra lyukadok ki, ami a blog témája, hogy milyen jó is annak, aki egyszer felejt el gumit húzatni, és már fel is van kettyintve. Addig is az a terv, hogy nincs terv. Hogy visszakanyarodjunk a poszt témájához is: először is legyen már tél, és mehessünk haza. Aztán lássuk meg, hogy mire jutunk a ház körüli teendőkkel tavasz végére, ki tudom-e építeni a kertet olyanra, amilyent elképzeltem, és amit később már csak fenntartani kell; fészerek lebontása és az anyagaik újrahasznosítása, gyümölcsfák, bokrok és tuják ültetése, sziklakert, magaságyások és üvegház építése, ösvények, lépcsők és kiülős rész kialakítása, gyep és virágok kitalálása. Aztán valami lesz...


* Félreértés ne essék, nem akarok zsenit faragni a gyerekből, de mindig feldobok különböző témákat, és amire lecsap (értsd: feszülten figyelni kezd, ismétlést követel, kérdez és visszamond), azt szívesen veszem be a napi játékrutinunkba. És amint kiderült, egy csomó olyan dolog köti le, amit szerintem legtöbb helyen még ovizás elején sem feltétlenül kerül terítékre, mert senki sem ér rá - vagy kizárólag különóra formájában ér rá, azaz egy fix időpontban, amikor muszáj résztvenni, ha van kedv és energia, ha nincs. Többen kételkedtek, hogy ugye, csak viccelek, hogy ilyen gazdag szókinccsel beszél, hogy ennyi betűt és színt biztonsággal felismer, hogy nem csak elszámol tízig, hanem ilyen ügyesen értelmezi is az egy-több fogalmát? Nem, nem túlzok, tényleg így, ennyit, ennyire. Ugyanakkor például már nem szereti, ha angolul próbálok kommunikálni vele, illetve feleannyira sem köti le a rajzolás vagy mondókázás, mint a többi másfél évest, így ezt a vonalat egy darabig most hanyagoljuk - ami csoportos felállásban szintén kivitelezhetetlen lenne, hiszen ott szigorúan alkalmazkodni kell egy előzetesen megállapított programhoz és lehetőség szerint egymáshoz is.

Kisstesó

Bevallom, kicsit lekattantam róla. Pár hónapja még ugyanolyan lázasan tervezgettem, és törtetően haladtam a cél felé, mint anno, az első babára váró legerősebb vágyakozásaim közepette. Bejelentkeztünk a BMC-be, megcsináltattam az átjárhatóságit, elkezdtem a diétát, elmentem endokrinológushoz beállíttatni a pajzsmirigyemet, és izgatottan számolgattam, hogy mikor peteérlelek, és jókor csináltuk-e vajon, és mikor esedékes a nemvárt... és titokban szomorkodtam, hogy megjött, pedig nyilván tündérmesére nem számítok, ahogy soha nem is tettem. Aztán egy Kissmajmos délutánon, ahogy jóízűen játszodtunk, és nagyokat nevettünk, és ő ölbe kéredzkedett, és erősen hozzámbújt az orrával, és a világ legaranyosabbja volt újfent, egyszer csak kedvem lett volna felképelni magamat. Itt van ez a csoda, velem van, és én vele lehetek, szívvel-lélekkel-testtel-aggyal, egész lényünk összeér - és most komolyan képes vagyok azon idegeskedni, hogy még nem estem teherbe, és azon agyalni, hogy mikor fogok...? Egy potenciális jövendőbeli valakiről ábrándozom, miközben ő itt van, és most van itt, és neki ennél semmi sem fontosabb, és minden együtt-pillanat annyira értékes, mert annyi derűt tartogat, és olyan szörnyen gyorsan elrepül... Olyan vagyok, mint egy idióta turista világkörüli úton, aki ahelyett, hogy Róma szépségeit inná magába a Pantheon előtt ücsörögve, előkapja a telefonját, és azt keresgéli, hogy két nap múlva hány órától lesz látogatható a Prado. Rendesen elszégyelltem magam, és elhatároztam, hogy időt adok magamnak, és alaposan átgondolom, hogy egész pontosan mit is szeretnék, és főleg miért...

És igen, megvan a válasz, azért vagyok most valahogy egészen görcsmentes és tényleg nyugodt; először, mióta kitaláltuk, hogy családot alapítunk.
Szeretnék még egy gyereket. Olyan általános okok miatt, hogy nap mint nap, percről percre elmondhatatlan örömöket és elképzelhetetlen boldogságokat élünk meg szülőkként, és ki ne akarná ezt fokozni, duplázni, szorozni...? Olyan önző okok miatt, hogy fantasztikus dolog babázni, varázslatos átélni azokat az első ismerkedős és összeforrós napokat-heteket-hónapokat, különösen így, tudva, hogy mindig csak egyre jobb lesz, és egyre szebb... Olyan gondoskodó okok miatt, hogy Kissmajomnak legyen gazdagabb az élete, mint nekem volt, legyen egy örök társa, akivel a közös múlt és a feltétel nélküli szeretet majd mindig összeköti.
De nem szeretnék még egy gyereket minden áron. Nem akarok türelmetlen és aggódós és figyelmetlen és hisztis lenni Kissmajommal, mert rosszak az eredményeim, és nem tudok mit tenni ellene, mert megint nem fáj a tüszőrepedés, és fogalmam sincs hogy összejött-e az időben-szex, mert félidőben feszülten koncentrálok az ovulációs jelekre, és ciklus végén idegesen nyomkorászom a melleimet, remélve, hogy fájni fognak. Többet nem akarok időzíteni és számolni, nem akarom ahhoz igazítani a nyaralásainkat, hogy mikor leszek piros, és mikor lesz szabadságon a nőgyógyász, és mikor kezdhetnénk a beavatkozást, nehogy csússzunk egy hónapot. És nem tudatosan, magamra erőltetve nem akarok, hanem valahogy valóban ez történik most: őszintén elengedtem az igyekezetet, és jó így nekem. Mintha legördült volna egy hatalmas szikla a szívemről, vagy hogy stílusos legyek így a tengerpartra készülve, mintha felértem volna a víz felszínére, és végre vehetnék egy igazán egészséges, telitüdős levegőt.

Nyilván, szedjük a gyógyszereket és a vitaminokat, és amint úgy jön ki a lépés, hogy minden szempontból optimális lesz (úgy nagyon nagyvonalakban kiszámolva ez talán augusztus végét jelenti), természetesen elmegyünk inszemre, megharcolunk a lehetőségért, és minden tőlünk telhetőt megteszünk a sikerért. És biztos azért, mert a közeljövőnk így is nagyon érdekesnek ígérkezik az igazi otthonunkba való költözéssel, és az ezer tervvel, amit odaálmodtunk (és amiknek a megvalósulása szintén egy lehetetlen ellen megvívott győzelem lesz a maga módján), de valahogy most úgy érzem, hogy nem fogok kétségbeesni, ha másfél éven belül nem szülhetek, és nagyobb lesz a korkülönbség a gyerekeink között, mint amit ideálisnak tartok; sőt megkockáztatom, hogy akkor is ugyanannyira boldogak leszünk, ha esetleg Kissmajom egyke marad végül.
Amúgy igenis hiszem, hogy lesz még részünk csodában, lesz alkalmunk kideríteni, hogy ez a mi drága határtalan szeretetet árasztó kincsünk milyen lesz nagytestvérként, hogyan viselkedik majd akkor, amikor nála kisebbet-gyengébbet imád, és nála kisebb-gyengébb rajong érte... Istenem, amit pár éve a legoptimistább pillanataimban (vagy akár már terhesen, fellegekben és hormonokban úszva) álmodoztam az anyaságról, az annyira semennyire nem közelítette meg ezt a mostani folyamatos eufóriát, hogy nincsenek is szavaim az összehasonlításra! Szóval ha más nem, a kíváncsiság biztos hajtani fog egy ideig, hogy vajon hányszor többszöröződhet ez, ha az ember látja a gyerekeit összeölelkezve aludni...?

Nézőpont kérdése

Vasárnap délután piros lettem. Mivel nem figyelem szigorúan az ovulációt (nem mintha annyira könnyű lenne egyértelműsíteni nálam), és semmilyen érezhető előjele nem volt, a zuhany alatt szembesültem vele, és persze elszomorodtam. Nem is annyira a sikertelenség miatt, ahhoz már hozzászoktattak az évek, inkább az időzítés bántott: ha most összejött volna, akkor még belefért volna az idei évbe a kistestvér, pont két év lett volna a korkülönbség, nem kellene ezredszerre is újragondolnom a munkakezdést... tulajdonképpen apróságok ahhoz képest, hogy milyen rossz volt régebben csalódni, amikor igazán a bizonytalanra vártam. Már sokszor le akartam ezt írni: természetesen együttérzek minden olyan nővel, aki második vagy többedik babáért küzd épp, való igaz, hogy nehéz így, már tudva, hogy mekkora csoda egy gyerek - de számomra összehasonlíthatatlan a mostani várakozás azzal, amim gyerektelenül volt. Ezt már Kissmalacz után is megfogalmaztam, hogy számomra egyszerűen nem ugyanaz a két fajta meddőség, hiszen velem/bennem már megtörtént a varázslat, én már soha többé nem fogom magam teljesen üresnek érezni, még akkor sem, ha konkrét ölelhető eredménye nincs a terhességnek, hát még akkor, ha van - és hál'Istennek van. Biztos sokan nem értenek egyet ezzel, de én abszolút így vagyok vele.
Miközben M. esti rutinozott, én meg pakolásztam és tápszert készítettem vacsorára, a fürdőszobából kiszűrődött Kissmajom ragályos nevetése… odalopakodtam az ajtóhoz, és hallgattam, ahogy játszanak meg magyaráznak, és annyira de annyira hálás voltam egyszer csak. Három nap telt el azóta, és a legváratlanabb pillanatokban milliószor elönt az a hála. Amikor sétálunk, és a kis seggével betolat elém, jelezve, hogy ölbe szeretne jönni, aztán a vállamra hajtja a fejét, és a nyakamba szuszogva mutogat autót, galambot, holdat… amikor elalvás előtt beleforgolódik a ruganyos pofijával a szemgödrömbe, vagy a nyálas szájával a homlokomra tapad, és közben átöleli a nyakamat… amikor fél órákig elüldögél az ölemben, szembefordulva velem, és olvasunk vagy beszélgetünk vagy énekelünk tíz centire egymás arcától… amikor megüti magát, vagy megijed valamitől, vagy elválunk pár órára, vagy egyszerűen csak unatkozik, és rohan hozzám tárt karokkal… amikor elmélyülten játszik egy sarokban, okos-komoly fejjel, és széles mosolyra derül a szeme, ha észreveszi, hogy figyelem…
Elszégyelltem magam, amiért másra is vágytam. Itt van ez az egyedi, megismételhetetlen pillanatsorozat, ez gyönyörű élet, a családunk, ez a fantasztikus kis ember, aki a szemem előtt nő és változik - hazudtam, amikor azt mondtam, hogy szükségem van bármi többre is a teljességhez. Nincs. Majd jön, ha eljött az ideje, vagy ha egyáltalán jönnie kell, de ez itt és most így tökéletes, ahogy van, és én végtelenül boldog vagyok, semmim sem hiányzik. Tényleg nem. Amint ezt megértettem, és be mertem vallani magamnak, nem tartva attól, hogy jaj, ha kimondom, hogy nem akarom eléggé, akkor nem is fog sikerülni (ebben amúgy őszintén nem is hiszek, nem hittem sosem, csak hát na… mániákusnak lenni nehéz dolog), egészen nevetségesnek tűnt az, hogy ragaszkodtam volna a 2015-ös szüléshez, mert annyira mindegy, hogy mikor, annyira mellékes minden, azon kívül, hogy egészséges legyen - és főleg azon kívül, hogy Kissmajom már most itt van, és egészséges.

És természetesen ezek után nem maradt el a sorsszerűség… Nem, nem derült ki, hogy örök optimizmusomat beigazolva, a vérzés ellenére terhes vagyok - és még csak nem is érzem a késztetést azt mondani, hogy sajnos. Történt ugyanis, hogy miközben a háttérben apró lépésekben haladt az építkezés, M. már egy ideje kapacitált, hogy rakjuk fel a lakást valamilyen portálra, és adjuk el végre annyiért, amennyiért lehet, semmi értelme várni, olyan mértékben úgysem fog megugrani az értéke, hogy számítson. Olyan két éve árultuk már egyszer, akkor a béka segge alatt voltak a lakásárak is, meg halálra is idegesített a sok ingatlanos, aki azzal akarta bizonyítani, hogy mennyire megdolgozik a jutalékáért, hogy boldog-boldogtalant odahurcolt körülnézni, azt is, aki egyértelműen teljesen mást keresett. A lényeg, hogy hétvégén kelletlenül csináltam pár fotót, megírtam a hirdetést, és hétfőn éjszaka feltöltöttem két ingyenes helyre, csak úgy próbából.
Meglepetésemre tegnap délelőtt, azaz alig néhány órával később, már szólhattam is M.-nek, hogy nagyon sürgősen kezdjen el intézkedni, és árajánlatokat kérni az építkezés távolabbi fázisaira, mert bizony itt kézen-közön megveszik a kis kuckónkat. A második telefonáló konkrétan látatlanban azt mondta, hogy a szüleinek tuti kelleni fog a lakás; igaza lett, délután megnézték, ma foglalót fizettek, jövő héten aláíródik az ügyvédes szerződés, és utalják az első részletet. Azóta legalább ötvenen hívtak, olyan irodák is (miután kifejezetten kértem, hogy csak magánszemélyek keressenek), akik azt mondták, hogy simá elvállalják úgy, hogy a mi árunkra még ráteszik a jutalékukat, mert többért is elmegy. Úgy tűnik igazuk volt a lányoknak a kommentekben, valóban pörög a piac, mi meg valamennyire aluláraztunk, és körülbelül licitáltathatnánk... de nem bánjuk, nagyon szimpatikus idős házaspár, fülig beleszerelmesedtek minden megoldásba, amit láttak (két embernek tényleg ideális, már-már luxuslakás), nem is alkudtak egyáltalán, tök jó érzés lesz úgy elmenni innen, hogy valaki ugyanannyira értékeli ezt a helyet, ahogy mi. Nyilván nem puszta altruizmus ez, inkább az van benne, hogy egyrészt mindent megér ez a gyorsaság és kényelem, hogy nem lesz hónapokig átjáróház az életünk mindenféle kíváncsi idegen számára, nem kell strategizálni, hogy milyen trükkökkel ártárgyaljunk hatékonyan, nem kell idegeskedni, hogy vajon sikerül-e eladót találni, mire elfogynak a jelenleg rendelkezésre álló tartalékaink, másrészt már így is többet kapunk a lakásért, mint amennyire számítottunk, anno egészen pontosan tizenöt százalékkal kevesebbért szívesen odaadtuk volna bárkinek, szóval így is jócskán pénzünknél vagyunk.
Két hónapunk van a kiköltözésre, úgyhogy bőven lesz alkalmunk összepakolni, és M. szüleinél is lesz idő kialakítani a kis életterünket. A reményünk az, hogy karácsonyra olyan stádiumba hozható a házikánk, hogy ott tudjuk tölteni az ünnepet - merész terv, lévén, hogy a munkálatok most aktuálissá váló részére még nem is választottunk kőművesbrigádot, hogy az azt követőkről ne is beszéljünk. De mentségünkre szóljon, hogy teljesen nem elszálltak az álmaink, nem gondoljuk azt, hogy addigra kész lesz minden… szerencsére viszont fiatal szívű kalandorok vagyunk, úgyhogy megelégszünk egy full befejezett nappalival és egy darab fürdőszobával, minden más nem sürgős, elkészülhet később, miközben már ott lakunk. Mivel nem nagyon főzünk, a gyorsan-konyha nem annyira fontos, mivel egy kupacban alszunk, a hálószobák ráérősek, mivel sok fürdőszoba lesz a házban, ha spórolni kell majd, akkor annak az a legegyszerűbb módja, hogy minimum egyik kialakítását halasztjuk. A jelenlegi bútorainkat visszük majd magunkkal, jó állapotban vannak, és szeretjük őket, bár a nappaliba kerülőket jelentősen ki kell majd egészíteni, mert az a helyiség több, mint kétszer akkora lesz, mint a mostani (majdnem ötven négyzetméter, bizony, mert őrültek vagyunk).

Valahogy így állunk most. Tesó-baba fronton stagnálunk, és végre nem esik rosszul stagnálni, sőt kicsit megkönnyebülés is a fejlemények tudatában, hogy nem nagyonterhesen vagy frissen született pici mellett kell fészket raknunk év végén. Minden más meg szárnyal… oké, valójában egyelőre csak a fantáziánk; de alakul. Hjaj.

Áprilisi bolondulás

Holnapután lesz két éve, hogy csoda történt velünk: megfogant Kissmajom.
Ma CD23 van, és azt hiszem, éppen túl vagyok a tüszőrepedésen. Persze nem lehetek biztos benne, mert hőt még mindig nem mérek, fájni ebben a ciklusban sem fájtam abszolút egyértelműen, az LH-tesztem meg ugyanúgy nem pozitív, ahogy soha nem is volt, beleértve a két sikeres hónapot - így kizárólag az EWCM alapján tippelgethetek, és hát az nálam minimum egy hétig tart, úgyhogy meglehetősen pontatlan a dolog. Valahogy úgy vagyok vele, hogy ha most nem jött össze a testvér, akkor már mindegy, hogy hány hónapot csúszunk; jó, nyilván nem, mert fél évet azért nem szeretnék, de akár május, akár június lesz belőle, a baba már nem idén fog megszületni.

Múlt héten voltam pajzsmirigyológusnál a Kútvölgyiben, ahová a BMC recepciója szerzett nekem meglepően közeli időpontot, ahhoz képest, hogy Budapest szerte még fizetős helyeken is több hetet kell várni mindenhol. Gyanús hátsó bejáraton és szűk folyosón át, ablakréseken keresztül üvöltő szél által kísérve jutottam egy zárt ajtó elé, amin azt írta, hogy nukleáris medicína és izotóp labor, és csak csengetés után merjek belépni, mert sugárzásveszély van - szóval semmi jót nem ígértek a körülmények. Ehhez képest az, akihez küldtek, személyesen nyitott ajtót, a három óra az tényleg annyit jelentett, sőt olyan öt perccel korábbant, és hát ez a bizonyos Dr. Takács Edit főorvosnő nagyjábból a legjobbfejebb doki, akivel valaha találkoztam. Háromnegyed órát voltam bent nála, ezalatt más páciensekkel folytatott két rövid telefonbeszélgetésen kívül (amik miatt ismételten és nyomatékosan elnézést kért, már nekem volt kellemetlen) teljes egészében velem foglalkozott, mindenféle régi és új egészség-ügyeimről alaposan kikérdezett, mindenféle bugyuta és jogos kérdésemre részletesen válaszolt,  és teljes mértékben oda is figyelt arra, amit mondok, még akkor is, amikor csak kötetlenül dumálgattunk sikertelen fogyókúrákról titokzatos meddőségről és boldog anyaságról. Megerősítette az ördögi kört, amire már magamtól is rájöttem: a súlyvesztés következményeképpen majd simán helyreállhatnak maguktól is az értékek, ugyanakkor az alulműködésem ugyan nem hatalmas, de bizony okozhatja azt, hogy képtelen vagyok a szokásos ritmusomban leadni a kilókat, szóval valamivel ki kell zökkenteni a dolgot, és ehhez mindenképpen szükség van a gyógyszerre.
Felírt napi 50 mikrogramm Euthyrox tablettát, amit két hétig kell szednem, utána meg heti öt napon ennyit, és kettőn 75 mikrogrammot, május első hete után meg kontroll vérvétel lesz. Mivel sajnos magánrendelése nincs, abban maradtunk, hogy majd az eredményekkel telefonon keresem, és akkor megbeszéljük, hogy a továbbiakban kell-e változtatni az adagon, vagy jó lesz így, és mehetek inszemre. Azt mondta egyébként, hogy egészéges nőknél, spontán terhesség létrejöttéhez bőven elég 3 alatti TSH értéket produkálni (illetve nyilván megfelelő FT3 és FT4 mennyiségeket), de asszisztált reprodukció esetében erősen ajánlatos 1 környékére levinni, mert a stimulációhoz használt hormonlöket általában a pajzsmirigy termelését is negatívan befolyásolja. Tapogatásra amúgy semmilyen rendellenességet nem fedezett fel a nyakamon, és autoimmun betegségre sem gyanakszik, de azért kért ATPO és ATG meghatározást is, továbbá ha a gyógyszer nem válik be tökéletesen, akkor jövő hónapban csinál majd egy ultrahangot is.

Ezek vannak tehát. Örülök, hogy van egy konkrét probléma, amin javítani lehet, és nagyon bízom benne, hogy működni fog a kezelgetés. Arra, hogy még egyszer bejön a varázslat, és magától belémköltözik valaki, nem nagyon akarok/merek/vagyok hajlandó gondolni - annyiszor pofára estem már régebben, és annyira lelombozódtam piros napokon az utóbbi fél évben is, hogy ovuláció környékén szó szerint összeszorul a gyomrom, pedig nagyon nem vagyok stresszelős fajta. Utálom, hogy egy hét múlva már mániákusan kezdem lesni a tüneteket, és kétségbeesetten próbálok visszaemlékezni, hogy mi és hogy történt, és mit mikor éreztem anno... és természetesen reménykedek, mint egy szánalmas idióta, akkor is, ha pontosan tudom, hogy a szóban forgó napon maximum az épp nem-síelő Szentlélek szállhatott meg, és akkor is, mikor már a harmadik tampont cserélem ki egy délelőtt alatt. Ennek ellenére persze semmi pénzért sem cserélnék senki olyannal, akinél természetes úton ki van zárva a teherbeesés, szóval a lófranc tudja, hogy mit is akarok, semmi se jó nekem...
Jövök majd inkább Kissmajomról mesélni, abban legalább a világon semmi ambivalens nincs, csak mosolygás és boldogság.

Sweet (future) home

Már említettem valamelyik nosztalgiázós posztomban, hogy szerelmünk első pár hetét a pici szobám pici ágyán töltöttük - a szoba egy nagy lakásban volt a VI. kerületben, amit három másik lánnyal együtt béreltem. Aztán másfél hónap múlva (azért csak olyan későn, mert M. közben egy ideig kórházban volt) beköltöztünk első közös lakásunkba, egy V. kerületi albérletbe, ahol két évig laktunk együtt. Utána következett egy különköltözés, on-and-off kapcsolatban, ami alatt mindkettőnknek lett saját lakása, és aminek a végén mindketten M.-nél kötöttünk ki, a XI. kerületben (az én VII. kerületimben Apu lakik) - és azóta is itt vagyunk.
Imádunk itt élni. Biztonságos a környék, nagyon jó a közlekedés, rózsabokor és diófán-madárcsicsergés van az ablakunk alatt, de kicsi már nekünk (52 négyzetméter, csak két szoba), és mivel felújításkor át lett alakítva, hosszútávon nem egészen alkalmas több, mint két embernek: a fürdőszoba így már a hálószobából nyílik, tehát miután Kissmajmot letesszük, csak a vendégvécét tudjuk használni, a bidét, kádat és zuhanyfülkét nem. A közös alvás egyelőre nem gond, mert ha lenne plusz szoba, még akkor sem állnánk készen rá, hogy átpakoljuk a kiságyát oda, de előbb-utóbb ez is bekövetkezik majd - arról nem is beszélve, hogy ha lesz szerencsénk még egy gyerekhez, akkor végképp tarthatatlanná válik a helyzet.

Én lakótelepen nőttem fel, nagyjából ugyanekkora lakásban, M. örök életében tágas budai házakban lakott. Ahányszor a közös jövőnkről álmodoztunk, ha nagyon bevadultunk, akkor világvégi folyóparton önfenntartó biofarmot képzeltünk el, ha a realitások talaján maradtunk, akkor azt terveztük, hogy valahol a Budapest dél-nyugati szeletéhez közeli agglomerációban (maximum 20 kilométerre) szeretnénk kertes házat. Mikor leszűkítettük a listát, és már megvolt a kedvenc település, és azon belül a kedvenc környék, úgy tűnt, hogy teljesen reménytelen a dolog: a megfelelő méretű telkek (1000 négyzetméter körülit szerettünk volna) nagyjából háromszor annyiba kerültek, amint amennyi pénzzel rendelkeztünk - és akkor az még csak egy darab föld, amire valamiből házat is kell varázsolni. Persze kész házas hirdetéseket is nézegettünk, de helyszíni szemlére sosem került sor, mert már a leírások átböngészésekor kiderült, hogy százmillió forint alatt egyszerűen nem létezik olyan ház Magyarországon, ami a mi "rendkívüli" igényeinknek megfelelne. (Mai napig nem értem, hogy miért annyira fura az, amihez ragaszkodtunk: 1. A pince szinten a garázson és a tárolón kívül legyen egy normális méretű fun-szobának berendezhető helyiség. 2. A hálószobák legyenek teljesen elkülönítve a ház többi részétől. 3. Legyen walk-in gardrób. 4. Legyen minimum két teljes fürdőszoba plusz egy vendégvécé. 5. Semmiképpen se legyen amerikai konyha.) Miközben külföldön ezek a tulajdonságok elég alapnak számítanak, itthon gyakorlatilag csak a luxuspalotákban vannak ilyen extrák, szóval elég hamar rájöttünk, hogy ha erre vágyunk, akkor csakis az építkezés jöhet szóba.
Aztán 2011-ben gyors egymásutánban három csoda is történt. Egyrészt a telekárak pont akkor mentek lennebb, amikorra sikerült annyi pénzt összegyűjtenünk, hogy úgy tűnt, minimális hitellel futni fogja egy megfelelőre. Másrészt, pillanatnyi szomorúságomra (M. még várt az igazira - és mennyire jól tette, hogy meggyőzött!) két jónak tűnő találat is kútba esett, a tulajdonosok totális rugalmatlansága miatt. Harmadrészt teljesen valószerűtlen kutatások eredményeképpen bravúrosan sikerült kinyomoznom, hogy pontosan ki is árulja M. első számú kedvencét, aminek köszönhetően ki tudtuk kerülni az ingatlanközvetítőket, és meg tudtunk egyezni a tulajjal egy a meghirdetettnél húsz százalékkal alacsonyabb árban. Így egy kis segítséggel M. szüleitől, mindenféle bankot kiiktatva tudtuk megvásárolni az álomtelket - good things come to those who wait.

Ezt a bizonyos álomtelket két oldalon erdő határolja (az is valakié, de kvázi természetvédelmi terület, és nem szabad kivágni a növényzetet, tehát szomszéd oda nem fog költözni soha), a harmadikon egy szolgalmi út van (ez a mögöttünk levő erdős telek nyele), a negyediken meg egy olyan utca, amin óránként nagyjából három autó halad el; domboldali, gyönyörűen teraszosított, és van rajta három hatalmas tölgyfa, és néhány kisebb nemtudommilyen. Mi a közeli lakókkal ellentétben nem a telek tetejére akarunk költözni, mert a panoráma értelmét nem igazán látjuk, fontosabbnak tartjuk, hogy az udvarunk a ház mögé kerüljön, ahova még véletlenül sem lát be senki.
Az álomtelekre való álomházat M.Anyuka tervezte nekünk - mindenképpen ragaszkodtunk ehhez, mert a saját házukat is ő találta ki, és az egy csoda. A miénk is az lett: meghallgatta minden elképzelésünket és kikötésünket, aztán hozzátette azt a sok lényeges apróságot, amire a mi filológus agyunk nem is gondolt (pl. hogy a kis éléskamránk oldalára ne tűzzön a nap reggeltől estig), és máris kész volt a vágyaink netovábbja. Az utcaszinten lesz egy kétautós garázs, és egy jókora gaming room M.-nek, valamint szinteltolással egy mosókonyha és egy raktárhelyiség; a tetőtérben lesz egy ötven négyzetméter körüli terem, amivel egyelőre nem kezdünk semmit, de a jövőben meglesz a lehetőség, hogy esetleg Apu odaköltözzön, ha már nem tud/szeretne egyedül lenni. A tényleges lakótér összesen százötven négyzetméter körül lesz: a garázs fölött egy kis vendégfürdő (csak zuhanyzó, mosdó és vécé), egy külön konyha, egy spájz, és egy hatalmas étkező-nappali - majd megint félemeletnyi szinteltolással egy pici előszobából nyílik majd három* hálószoba, egy fürdőszoba és egy gardrób, és ezen felül a mi hálónknak lesz még egy saját fürdőszobája meg egy saját gardróbja is. A nappaliból elérhető lesz egy óriási fedett terasz, amit valahogy úgy képzelünk el, hogy nem lesz egyértelműen leválasztva, hanem két oldalán korlát helyett növényekkel beültetett támfalak fogják körülvenni, a szemberészen meg egyszerűen csak belefut egy füvesített tisztásba.
A jövendőbeli kert a lelki szemem előtt már évek óta elevenen él. Az utcai oldalra jó sok fát és tuját szeretnék, az erdő mellé málnabokrokat és egy hátravezető lépcsőzetes ösvényt, a szolgalmi út mellé meg magas sövényt, és közéje meg a ház közé három-négy magaságyást, ahol finomságokat termeszthetek - ezen a három oldalon amúgy viszonylag közel lesz a kerítés, szóval többet nem is lehetne beszuszakolni; a ház háta mögötti fő részen majd lesz ugye a már említett terasz, amin kívül még két szint van a telken. A nagyon (amin jelenleg három tölgy társaságában két lebontásra váró faházikó áll) szeretnék egy barátságos kiülős helyet, sütögetős sarokkal, fára szerelt hintapaddal, egy minijátszótérrel, és ha kedvünk lesz hozzá, esetleg egy apró tóval. A kisebbik, legfelső szint felé most egy meredek lejtő vezet, amit szeretnék sziklakertté alakítani, a fölötte található teraszt meg már betakarja az erdő koronája, vastag árnyék védi, és áll rajta egy gyönyörű borostyánnal befutott fészer; és ott van Kissmalacz tündérbirodalma, telis-tele puha sötétzöld mohával, ami mellé majd sok-sok salátaboglárkát ültetek, nap-csillag gyanánt…

Eddig tartott az álmodozás. Ehhez képest per pillanat fancy kifejezéssel élve építkezünk, nagyon őszintén megfogalmazva pedig elkezdtünk valamit, ami valamikorra el fog készülni, valahogy… Van valamennyi megtakarított pénzünk, van egy jelentős kölcsönadásunk függőben egy ismerősnél (értsd: én gondolatban már elbúcsúztam tőle, M. rendületlenül hiszi, hogy a közeljövőben visszakapjuk), és van egy eladható lakásunk, az, amiben jelenleg élünk; ez együtt, piaci áron, nagyonnagyon-végtelenül szűken futná talán egy "pirosban"** felhúzott épületre; hitelt egyelőre nem szeretnénk felvenni, legfeljebb majd utolsó utáni lépésként, ha már benne lakunk a házban, és az utolsó simításokra nincs keret. A lakást értelemszerűen minél később szándékozunk eladni, mert az azt jelentené, hogy spórolási célzattal M. szüleihez költöznénk, és bármennyire nagy az ők házuk (igazából területileg akkora helyünk lenne, mint amekkorán most lakunk), és bármennyire jól kijövünk, fél évnél tovább mégsem szeretnénk a nyakukon dekkolni. Az az elgondolásunk tehát, hogy elköltjük, amink van, és eljutunk, ameddig ezzel lehetséges, onnan kiszámoljuk, hogy milyen összeg kellene még a beköltözhető állapothoz, és az alapján eldöntjük, hogy a lakást érdemes-e a gyorsaság oltárán esetleg valamennyivel áron alul feláldozni, vagy muszáj kivárni egy jól fizető vevőt.
Ami a fenti számítást még jobban, de most definitely pozitívan, összekuszálja, az az elmondhatatlan szerencse, hogy M. egy építéshez is értő cégnél dolgozik, amely a kivitelezőnk lett, és ahonnan felbecsülhetetlen segítséget és támogatást kapunk az egész projekthez. Konkrétan kivonultak a munkagépeik, a markoló kiásta a teljes alapot, és elvégezte az építkezéshez szükséges teljes tereprendezést, a teherautók felpakolták, és elvitték az összes fölösleges földet, és még mindig semennyi forint kifizetendőnél tartottunk. Aztán egyik alvállalkozójuk nullszaldós áron elkészítette a sávalapot, amihez a betont a jelentős kedvezményükkel vásárolhattuk meg, és most megint több mint két hétig másfél brigádnyi emberük gyakorlatilag ingyen (illetve a cégtől kapott bérük ellenében) dolgozik nálunk, dréncsövet fektetnek, és pincefalat raknak addig, amíg el nem kezdődnek a saját céges munkáik.
Ma főztünk egy nagy termosznyi kávét, vettünk egy tálca sört, és kimentünk látogatóba, hogy szemrevételezzük a haladást. Bolondos áprilisi idő volt, ragyogott a nap, de nagyon fújt a hideg szél, így amíg M. kiszállt a kollegáival beszélgetni, én Kissmajommal az ölemben az autóban maradtam. Bámultuk az kubikusokat, ahogy fáradhatatlanul talicskázzák a kavicsot fel a dombra, pihenés nélkül lapátolják a fejmagasságuk fölé, vödrökbe gyűjtve szórják az elvezetőárkokba, és egyszercsak annyira meghatódtam, hogy nem bírtam visszatartani a könnyeimet. Legszívesebben kirohantam volna megölelgetni egytől egyig mindegyiket, olyan hálás voltam nekik, hogy ilyen lelkiismeretesen végzik ezt a durván kemény fizikai munkát, csak azért, hogy nekünk teljesüljön az álmunk... JajIstenem, még a végén tényleg lesz egy kertes házunk!


* Note the optimism… :)
** Erdélyizmus, félkész házat jelent, aminek megvannak a leszigetelt falai, a cserépteteje és a nyílászárói, de vakolatlan, és belül teljesen csupasz.

Kissé megkésett tervek az új évre

Nah megjártam a babagyárat.
Mikor tavaly időpontot kértem, mondta a telefonos nőci, hogy tizenegy után menjek csak, és komolyan, nem értem, miért nem mentem mindig akkor, mert konkrétan egy darab  ember volt a váróban rajtam kívül, alig akasztottam fel a kabátomat, már hívtak is be. Szűcs doki semmit sem változott, és esküszöm, hogy ugyanabban a pozícióban ült az asztalánál, ahogy anno otthagytam; forgatta a dossziémat, és mondta, hogy miket tud (Kissmalacz elvesztését és Kissmajom fogantatását), majd kérdezte, hogy mit kellene még. Elmeséltem nagyon röviden, hogy mik történtek a szülés óta, és hogy állok jelenleg a ciklussal, és persze azt, hogy kérünk szépen egy kistestvért.
Aztán bólogatott, hogy igen, itt elég lenne továbbra is az inszem, majd még egyszer megkérdezte, hogy teljesen-teljesen spontán estem-e teherbe (mármint stimuláció, cikluskövetés és tüszőrepesztés nélkül), és mikor igennel válaszoltam, le akart beszélni bármilyen beavatkozásról egyelőre: szerinte talán legalább fél évet várni kellene. Hát, mondom, ha rendesen működnék, én benne is lennék a sima próbálkozásban, de a szoptatás abbamaradása után már el is telt egy fél év gyakorlatilag, és nekem egyelőre egy darab túlhosszú ciklusom volt azóta, az is ki tudja, milyen peteminőséggel. És még ha vissza is állok a meddőségi kezelések előtti állapotra, nekem a maratonjaim miatt nem évi tizenkét teherbeesési lehetőségem lenne, mint minden normális nőnek, hanem maximum hét… az is ki tudja, milyen peteminőséggel. Meg az az igazság, doktor úr, hogy vén vagyok én már a naiv reménykedéshez - ezen vigyorgott egyet, majd megint lapozgatott a cuccaim között, maga elé mormolta, hogy 39 vagyok (szerencsére decemberben születtem, szóval becsapós volt az évszámom, mert már kezdtem nagyon aggódni, hogy hazaküld), majd rábólintott, hogy rendben, ha akarom, akkor csináljuk. Yay!

Kaptam beutalót ciklus eleji vérvételre, hormonokra meg sima rutinra is, M.-nek is adott küldőt vérvételre meg spermatogramra (nem említette, hogy ebből kettő kellene, szerintem mivel a múltkor rendben volt, ha most is az lesz, akkor megelégszenek eggyel), és egy papírkát, amin felsorolja, hogy miket kell megoldanom még: saját nőgyógyásznál rák- meg mindenféle más szűrések (érdekes, ezeket anno nekem megcsinálták helyben), illetve mammográfia. Mikor ezek az eredmények meglesznek, akkor összeülünk még egy megbeszélésre, hogy kitalálja, mi legyen, mert mivel Kissmajom spontánbaba, nem feltétlenül akar átjárhatóságit, elég lenne csak bekukkantani a méhembe, hogy megnézze, hogy néz ki a császárhegem.
Tiszta izgalmas, várakozós-reménykedős évnek ígérkezik ez (is). Nem tudom, milyen hosszú a várólista az inszemeknél manapság (állítólag idéntől a BMC bevezetett valamiféle korlátot az egy orvos által egy napon elvégezhető beavatkozásszám kapcsán), de kiszámolgattam, hogy ha nagyon-nagyon nagy szerencsénk lesz, talán még tavasszal sorra kerülünk, és ha még nagyon-nagyon nagyobb, akkor lehetne még egy téli babánk. Ahhoz nem tudom mennyire nagyon-nagyon legeslegnagyobb kellene, hogy akár két évvel ezelőtt, megint odatelefonálhassak majd lemondani a már megbeszélt időpontot, mert újra beütött a csoda - de titokban hiszek a csodákban, mert történt már velünk egy-kettő…

Nagynap

Ez volt a szülőszoba, amiben a császárra várakoztunk; az ott a kép alján, a lábam a lepedő alatt, és most látom, hogy a faliórán ott van a pontos idő (T-minus 72 minutes). Jobb oldalon, a fejem mellett volt az NST/CTG, zakatolt rajta Kissmajom drága szíve, mellettem meg M. ült, útra készen fertőtlenbe öltözve, és nagyon izgatottan. Bal oldalon, a fejem mellett volt az infúziós állvány, egymás után folytak belém a zacsik, hogy hátha meglódul a vérnyomásom kicsit, mellettem meg egy kedves szülésznő konstatálta ötpercenkénti mérésekkel, hogy még mindig nem emelkedik.
Mikor ő is magunkra hagyott, és se az aneszteziológus se a saját dokim nem voltak épp bent, butaságokról beszéltünk, nagyokat nevetgéltünk, és olyan gyomoridegünk volt, amilyent még a legígéretesebb első randiinkon sem éreztünk soha, se másokkal, se egymással. Szerencsére valahogy nem egészen realizáltuk, hogy szó szerint percek választanak el addigi életünk legmeghatározóbb pillanatától, mert valószínűleg egyszerre kaptunk volna szívinfarktust és agyvérzést, esetleg hasmenést is.

Meztelen voltam, és fáztam, mint a fene - gondoltam én, de amikor a szembeajtón és egy folyosón át betoltak a légkondícionált műtőbe, kiderült, hogy körülbelül a trópusokról a tundrára kerültem, szóval valószínűleg odaát kánikula lehetett. Ebből egyenesen következik, hogy számomra a műtét legkellemetlenebb élménye az volt, hogy nem adtak rám egy fűtött bundát és/vagy töltöttek belém egy kis forralt bort. Persze aztán következett egy felsírás, és eljött az instant megmelegedés és alkoholmentes megrészegülés is… ami ma is tart, és azt hiszem, még nagyon sokáig fog...
Te édes, aranyos, imádott pici-nagy csodakisfiunk, boldog születésnapot neked!

Utolsó óránk csak-ketten...

All fun and games until someone gets bit...

Ez volt M. műtétre szóló kis steril pakkja, amit nagyon viccesen egy automatából kellett megvásárolni a folyosón. A ruhának nagyon szép sötétkék színe volt, gyönyörűen kiemelte a szemeit, meg is tartottuk emlékbe, mert a szülésznő említette, hogy egyszer azért kibírja a mosást a vékony anyag.

Mikor a császár előtt a szülőszobában magunkra hagytak, hogy be tudjon öltözni, többek között azt is megbeszéltük, hogy amint kitör a zombiapokalipszis, és visszajövünk ide egy utolsó looting erejéig, semmiképpen se felejtsünk magunkkal vinni néhány ilyen csomagot (meg szikét meg altatógázt meg fájdalomcsillapítót), hogy ha majd egy autópálya melletti benzinkút pultján kénytelenek leszünk gyorsan amputálni valamelyik útitársunk lábát, legyen miben végrehajtani a műveletet. A várakozás miatti zaklatott idegállapotunkat az is bizonyítja, hogy arról nem esett szó, hogy az egész pultot hogyan fogjuk fertőtleníteni, de ide azért leírom, hogy ne tűnjek teljesen gondatlannak: sok jód. Meg erős antibiotikumok; de ez mondjuk alap bármilyen típusú posztapóban.

Outfit

Adventi fényes

Ez volt tavaly a rendhagyó koszorúnk - az első gyertyát együtt gyújtottuk meg, de aztán M. megvárt a másodikkal, így végül a kimenőm ellenére halasztottunk addig, amíg haza nem mentünk újra, mindketten, és ki nem kerekedett a család. Szerintünk amúgy mi voltunk rajta négyen: a két nagy apuka és anyuka, a kicsi Kissmajom, a picike Kissmalacz; ha majd valamikor születik még egy tesó, akkor még nonkonformistábbak leszünk, és öt gyertyás adventünk lesz.

Idén nincs koszorúnk, még ilyen fura sem… azaz főleg ilyen fura nincs, mert Kissmajom egyenként kiszedegetné a potpourri összetevőit, és akkurátusan megeszegetné őket. A karácsonyfa-projekttel is bajban voltunk, mert egyértelmű volt, hogy kell, és az is, hogy műanyag lesz (a lehulló tűlevelek szintén megevésre kerülnének ugyanis), de onnantól kizárólag káoszra lehetett számítani. Oké, kikötjük valahogy, és mondjuk összehozzuk, hogy ne boruljon fel (ami elég kizárt, de tegyük fel) - viszont Kissmajom épp a gravitáció-tesztelő fázisát éli, minden elérhető-mozgathatót alaposan megvizsgál, majd a földre kúr dob, és érdeklődve néz utána, hogy vajon ugyanúgy viselkedik-e, mint az előtte kipróbált kétmilliónégyszázhuszonhatezerkilencszázötvennyolc darab másik tárgy. And let me tell ya', komoly piaci rés van a törés- és rágcsálásbiztos bababarát díszek ügyében: kínomban már azon filozofáltam, hogy veszek néhány csomag gumi fürdőjátékot (van például olyan, hogy különböző színű kacsák), és azokat aggatjuk fel… ráadásul az ünnepek után is hasznosíthatóak lesznek, tiszta haszon. Ikea barátunk végül mindent megoldott, kiváló rongyból, fonalból, fából, műanyagból, szalmából meg fényes csomagolópapírból készült aranyosságokat vásároltunk hétvégén, és tegnap az Aldiban tettem pontot az i-re, mikoris vásároltam ízléstelen télapót, rénszarvast és angyalkát is - ide nekem a Red Dot dizájn díjat iziben.
Most az jutott eszembe, hogy ette fene, arra sem teszünk különösebb erőfeszítéseket, hogy tutira rögzítve legyen a fa. Maximum két kiló lesz díszestül, az is egyenletesen elosztva másfél méter magasságon és olyan fél méter átmérőn - mi baj lehet belőle, ha lehúzza, és végiggurigázgatja a nappalin…? Ígérem, arról is lesznek fotók.

Családsor

Produkció

Ez itt a tegnapelőtt megmutogatott mocor-méter által kiköpött eredmény - talán 10-15 perces ücsörgés alatt született. Alul egy százas skálán a méhösszehúzódások intenzitását mutatja, amikből amint látszik, nekem elég gyakran voltak elég nagyok; ami érdekes, hogy ezeket egyáltalán nem érzékeltem, se fájdalom, de még csak keményedés formájában sem; tényleg csak az utolsó napokban esett meg, hogy mikor már pár másodperce a maximum körül mozogtunk, talán mintha feszült volna a hasam, de akkor sem volt kellemetlenebb, mint Kissmajom egy-egy erősebb rugása. Középen a pontocskák az én műveim: ilyenkor az ember kezébe nyomnak egy gombot, amivel jelezni kell, ahányszor a babát mozdulni érzi. Végül a felső görbe az a baba szíve, aminek olyan percenként 135 körül van az alapritmusa, és az az ideális, ha a méhösszehúzódásokra és a saját aktivitására egyaránt reagál, vagyis szorongatás és/vagy fáradozás esetén felszökik akár 180 fölé is.

Nyilván nincs köze hozzá, hogy méhen kívül is gyakorlatilag a világ leglazább babája lett belőle, de Kissmajom már akkor is nyugisabb volt, mint a legtöbb baba, akinek az anyukájával egyszerre kötöttek gépre. Szinte minden összehasonlításból úgy jöttünk ki, hogy az ő szívverése lassúkább volt (inkább csak olyan 125-öt átlagolt percenként, de 120 alá is lemegyegetett), és az elején aggódtam is természetesen, hogy ki tudja milyen szörnyűség okozza, és milyen szörnyűséges következményei lesznek, de aztán egy kis utánaolvasás helyre tette a dolgokat. Idegbajos Rokonlélek terhes nők, netezésre fel tehát!

Szinkronban

Egy éve...

Mivel tavaly terveztem egy fotósorozatot a szülinapos kórházi tartózkodásról, de végül technikai okokból nem jött össze, jobb későn, mint soha alapon bepótolom most - egy nap, egy fotó, egy-egy pillanat emléke.
(Csak szólok, hogy creepy arctalan képekkel fogok illusztrálni, de tulajdonképpen van szemem meg orrom meg szám.)

Így kezdődött tehát, a kerek egy évvel ezelőtti pénteken, az a kilenc fogságban és három kimenőn töltött nap, ami végül Kissmajom születéséhez vezetett. Ennyi idő távlatából is csak azt mondhatom, hogy soha semmit nem vártam annyira - és soha semmi nem érte meg annyira a várakozást…

Kórházba érkezős liftes selfie

Forgatókönyv - avagy: Na majd ne félj!

Na, megírom gyorsan a holnap reggel terveit, mert M. behozta a kis laptopomat közben az iPad helyett, és így lényegesen egyszerűbb gépelni. Szóval jött az előbb egy kedves nővér a szülős részről, adott csípős trombózis elleni szurit, aláíratott mindenféléket, és kérdezhettem tőle bármennyit, és mindent alaposan elmagyarázott... én egyszerűen imádom ezt a kórházat és mindenkit benne!
Heni szavaival élve: a szülési reality folytatódik...

Egyelőre első és egyetlennek vagyok beírva holnap reggelre, úgyhogy ötkor indul a dolog egy hashajtó kúppal, amivel szépen kiváltom a beöntést, aztán hétkor kell jelentkeznem a szülőszobán, ott kapok infúziót sok folyadékkal és antibiotikummal, és valamikor gerincbe érzéstelenítőt meg katétert is. M. akár végig ott lehet velem, ha nagyon unatkoznék, és nyolckor bevisznek a műtőbe, ahol szintén; összevarrással együtt egy olyan órányi művelet az egész állítólag, és amíg velem teljesen végeznek, addig M. megkapja melengetésre a Kissmajmot. Akkor két órára mindannyian átvonulunk az őrzőbe, ahol nekem feküdni kell és inni, illetve további infúziókat kapok, és közben figyelik, hogy hogyan húzódik össze a méhem, és egyáltalán hogy érzem magam - ha jól, akkor utána már visznek a szobámba, és ott kukkantgatnak rám még négy órán keresztül, aminek a végén (de ha bírom, lehet hamarabb is) fel kell állni, és pisilni kell.
Amin már nem kell aggódnom, mert kiderült: mindeközben a baba végig ott lehet velem, ha szeretném, és ha az apukája elég bátor pakolgatni, mert egyedül ugye nem fogom tudni (a címbéli harci kiáltás akkor jött M.-től, amikor épp örvendeztem, hogy nem fordítva lesz a felállás, és nem nekem kell pakolgatni senki apróságot se rá, mert én tuti gyáva volnék felemelgetni egy vadonatúj gyerekfélét). Utána megint opció, hogy maradjon mellettem, és bújjunk össze, és próbálgassam szoptatni, vagy be lehet adni a csecsemősöknek, akik állítólag azonnal hozzák majd megnyugodni a szívverésemtől, amint sírni kezd (persze egyértelműen az előbbire pályázok).

Én továbbra is egy elég érdekes állapotban vagyok, egyszerre kimondhatatlanul várakozós és izgatott, valamint visszafogottan gyanakvó... hogy ez most mégis hogy is van vajon, tényleg-tényleg nem tévedés, és biztos, hogy velem történik, és basszus "home run" lesz ez végül, úgy tűnik hogy lassan merjem elhinni, nem...? Azt hiszem az agyam életemben először bravúros sikerrel blokkolja az érzéseimet, hogy megmentsen egy akkora-hogy-belehalok boldogságlökettől.
Úgyhogy még egyszer nagyon-nagyon köszönöm, hogy itt vagytok velünk, és elmém épségének megőrzése érdekében most elvonulok aludni (próbálni).

Countdown: T-minus 24 hours

Sot, igazabol valoszinuleg nem lesz az meg huszonnegy sem, mert reggelre vagyok beutemezve, csak azert szamolok igy vele, mert barmilyen surgos eset beeshet elenk majd a mutobe.
Egyelore meglepoen kicsit sem izgulok amugy... szerintem egyszeruen nem fogtam meg fel, hogy mi fog itt tortenni, hogy ezt a draga kisfiut, aki egyutt elt velem ennyi idon at, akit imadtam erezni, ahogy mozgolodik bennem, most majd a kezembe adjak, es en vegre igazan-igazan megolelhetem... es nem kell ot tobbet soha elengedni, addig szeretgethetem, amig csak epp akarom. Jaj, mindjart szet is robbanok... :)
M. velem ellentetben tok aggodos-idegeskedos, hiaba mutottek mar legalab harmicszor eddigi elete soran, azt mondja, teljesen mas erzes paciensnek lenni (azt kifejezetten viccesnek tartja, mert szorakoztato hogy egy profi orvoscsapat mennyire lazan kezel egy olyan helyzetet, ami a masik resztvevo felnek ugye eleg rendkivuli), es mas bameszkodokent ucsorogni, es varni, hogy egy pillanatokkal azelott meg konkretan nem is letezo valakit a kezedbe nyomjanak, hogy te legy elete legeslegelso elmenye.

Ez egy kiemelten bababarat korhaz egyebkent, ha valaki delelott szul, es hagyomanyos modon, akkor allitolag mar elso ejszakara sem orulnek a csecsemosok, ha beadja a gyereket hozzajuk, csaszarosoknal viszont az a default, hogy egy rovid orzoben egyuttletes periodus utan elviszik, hogy lehessen pihenni masnapig. En most nagyon ugy erzem, hogy keptelen leszek tobb orara odaadni barkinek is a Kissmajmot, aki nem M., szoval remelem ez csak szokas, nem szabaly. Nyilvan a gyerekorvos vigye es ellenorizze es barmi, de utana azonnal hozzak csak vissza nekem, mert per pillanat nem tudom elkepzelni azt a poszt-operacios fizikai szenvedest, ami rosszabb lenne annal a tudatnal, hogy ez a pici leny egyszer csak nincs mar a kozelemben, es barmilyen hozzaertok, de megis csak idegenek gondjaira van bizva, akiknek o csak az egyik ujszulott a sok kozul. Nem szamitok rozsaszinu viragszirmos csipkefelhokre, biztos nem leszek se zen-lebegos se kulonosebben fitt, de szeretnek lehetoseget kapni egy probalkozasra, maximum vegul nem birom idegekkel a sajat fajdalmaimat es/vagy az o sirasat, es zokogva elkullogok segitsegert.

Kissmajom ma is nagyon MocorkaPeter volt, nem olyan belassult megfontoltan viselkedik, mint aki az utolso szazon van - az NST/CTG ketszer annyi ideig tartott, mint szokott, mert folyton elmaszkalt az erzekelotappancs alol. De persze hal'Istennek jo a kis szive es az ultrahang alapjan a flow is; alaposabban nem nezegettek mar egy ideje, ugyhogy ha csak holnap reggelre nem iktatnak be egy mereses menetet, akkor teljesen meglepetes lesz, hogy pontosan mekkorara sikerult hiznia. Ma vagyok 37w2d, a hasam korfogata tegnapelott este 101 centi volt, en meg 67 kilo, remelem a plusznak nagy resze o. Kepet megprobalok csatolni kicsit kesobb, bar nem vagyok egy kulonosebben mutogatnivalo darab, eleg szerenyen eltorpulok a sok tulhordos kismama kozott, akik bejarogatnak szivhangot figyeltetni.
Hatigy; gyere-gyere bababa.

Ready, set... go!

Visszakoltoztem a korhazba ma reggel. Ultimate puccparade (also known as ketagyas alapitvanyi szoba): patyolattiszta sajat furdo, hutoszekreny, mikro, teve - gyakorlatilag annyiban kulonbozik egy szallodaitol, hogy a foldon jarolap van, az agy allithatos vaskeretu, es van benne kisagy, pelenkazo es babatologato bevasarlokosar. A szobatarsno egy jofej toxemias noci, aki a 33. hetet tapossa, es remeli, hogy minel tovabb tudja majd huzni; o is tav-dolgozik, ami mondjuk itt tenyleg aldas, mert a napi nehany vizsgalaton kivul ugy tunik senkivel sem sok minden tortenik idebent.
Mi reggel egy vizelettel es vervetellel inditottunk, aztan volt egy gyors ultrahang, ahol kiderult, hogy Kissmajom tovabbra is jol van, tokeletes az ellatasa es az allapota (ezt mondjuk sejtettem, mert tegnap este majdnem kiszakitotta az oldalamat a nagy bulizasban), es egy NST/CTG, ami alatt szokatlanul esemenytelen volt a mehem, a gyerek meg majdnem vegig csuklott. Egyelore sticking to the schedule: szerda delelott az idopontunk... el sem hiszem, hogy holnaputan ilyenkor mar itt lesz velunk, kulon lenykent, teljes szagolgathato valojaban.

Ejjel nagyjabol negy orat aludtam. Elotte dolgoztam, szegeny M. ugraltatasaval bepakoltam a korhazi taskat erre a hetre, es egyuttes erovel kikiserleteztuk, hogy hogyan mukodik a sterilizalo berendezes, es hogy kell osszeszerelni a kezi mellszivot meg a cumisuvegeket (jovanna, nekem ez is kihivas volt). Aztan kiautoztunk a telekhez a szep langyos-kodos idoben - Kissmalacz titkos sarka gyonyoru, teljesen betakarta a friss, ropogos, sotetzold moha, az avarban gombak nonek es borostyan fut, igazi erdoszeli tunderzug, olyan jo ott lenni! Majd atmentunk egy puszira M.Anyukahoz, akit a valtozatossag kedveert mar holnap megmutenek; szegeny nem olyan szerencses mint en, valami hetagyas szobaban fekszik, potagyon... remeljuk minden rendben lesz majd, es legkesobb karacsonyra ot is hazaengedik. Vegul ejfel utan utolso erommel epilaltam, borotvaltam, es hasonlo torturak - valahogy tovabbra is keptelen vagyok felfogni, hogy nem latom, mi van a hasam alatti reszen, nem tudok kedvemre hajolgatni, es eleg nehez kenyelmes ulopozituraban elhelyezkedni barhol is.
Ugyhogy most bamba vagyok es almos, es mara annyi tervem van mar csak, hogy ledaralom a Boardwalk Empire harmadik evadjanak a maradekat, hogy vegre utolerjem M.-et, es egyutt nezhessuk tovabb majd otthon ket babazas kozott. Dolgozni ma nem tudtam, mert elertem a net-hasznalatom limitjet, es M.-nek intezkednie kellett, hogy engedjenek tovabb terjeszkedni. Ugyhogy senkit sem olvastam ma, de olyan jo, hogy vagytok, hogy irtok, hogy velunk vartok es izgultok... csereben hamarosan szallitom am az elso Csibebabat! :)

No news is good news

A dokim tulfelt, es en imadom ezert. Esett szo rola, hogy esetleg hazaenged, es akkor naponta be kell jarnom ultrahangra es NST/CTG-re, de vegul ma ugy dontott, hogy megse - ha nem banom, maradjak inkabb, o ugy nyugodtabb; es en nem banom. Utalom, amikor vizitkor, ha o epp nincs jelen, egyik okoska fiatal orvos mindig belepofazik, es fontoskodva elismetli a tutit a tapasztaltabb kollegak bologatasara varva: hogy igazabol nem erti a beutalasomat, mert nem korosan keves a magzatviz, csak az atlagosnal kevesebb. Olyankor legszivesebben a pofajaba orditanek, hogy te kis taknyos kocsog, ez az ember ott kisert a kezemet fogva, mikozben vegigkuzdottem egy evnyi sikertelen stimulalt cikluson, egy meddosegi kozponton, es egy muszaj-terhessegmegszakitason, ha nem baj, akkor talan inkabb ne tudd jobban mint o, hogy nekem mekkora a tet, es mennyire fontos, hogy egy rajtam mulo pillanatig se kockaztassam, hogy ez a gyerek egeszsegesen megszuletik. Mindenki mas tok aranyos egyebkent, imadom ezt az osztalyt, egyszeruen olyan a hangulat, amilyent csak filmeken lat az ember - mutogatni kellene oket, hogy igy is lehet, mert nyilvan ok sem keresnek tobbet, mint barki mas a szakmaban, szoval nem penz kerdese az egesz; then again nekem nagyjabol mindig mindenhol kellemes tapasztalataim voltak az egeszsegugyisekkel, szoval lehet, hogy csak az atlagember picsog indokolatlanul sokat en vagyok kivetelesen szerencses.

Ma vagyok amugy 37w1d, vagyis a koraszulottseg veszelye mogottunk van, barmi es barmikor tortenik. A magzatviz nem szaporodott meg, de nem is csokkent, szoval uszkalas es tudofejlodes fronton a helyzet egyelore valtozatlan - persze ez fokozatosan modosulni fog, ahogy Kissmajom tovabb no es meg jobban kitolti a helyet, illetve akar egyik naprol a masikra is le tud esni valahogy a szint, meg szivargas nelkul is (nem tudom, pontosan mi a titka, de volt ra pelda a kornyezetemben), szoval ezen a fronton csak ovatosan lelegzunk fel. Ezen kivul mindharom flow normal, a mehlepeny erettsegi foka egyes (vagyis vegre eljutott az en kis abnormalisan fitt tartozekom is oda, ahova mase mar a masodik trimeszter vege fele), es az NST/CTG szerint a mehem komolyan gondolja az osszehuzodgatos feladatat is - nem, tovabbra sem erzek meg csak kemenyedest sem, nem hogy fajast, csodalkoztak is a noverek, mert volt olyan, hogy 80%-ra felugrott a mutato. A gyerek meretei tokeletesek, fejatmeroje 92 mm, fejkorfogata 333 mm, haskorfogata 330 mm, combcsontja 72 mm, becsult sulya 3100 gramm, vagyis tartjuk a beirt jovo szerdai datumot.
Tovabbra sem rossz itt bent amugy, a szobatarsnom mar szombaton reggel atkoltozott a babajahoz a koraszulott osztalyra, szoval egyedul vagyok a ketagyasban; azt nem bannam, ha bepakolnanak ide egy frissen szultet, mert egyreszt elleshetnem tole a teendoket, masreszt kedvemre bamulhatnek vegre egy kisbekat (jelenleg a folyoson setaltatottak kozott szoktam kielni ezen a vagyamat, de ott megiscsak creepy lenne latvanyosan lecovekelni es percekig gyonyorkodni idegen emberek csemeteiben), de ugyanakkor az elozo csaj oruletbe kergetett a veget nem ero panaszkodasaival, szoval talan jobb igy. (Hasznos volt azert az az egy nap vele, mert megtudtam peldaul, hogy csaszar elott nincs beontes, utana csak hat orat kotelezo fejemelgetes nelkul fekudni, mar az orzoben ott lehet velunk a baba, es felszivodo varratokkal dolgoznak.) A mutet napjan majd at szeretnek koltozni egy alapitvanyi szobaba, ha lesz hely, mert ott van sajat furdo, es nem kell messzire elcaplatni egy pisilesert vagy zuhanyzasert, de addig teljesen jol elvagyok itt, a folyoso vegi kozos helyisegek sem zavarnak, mert tok tiszta es kulturalt mindegyik.

Tegnap egyebkent M. kilopott delutan, mert az egy oras es esti hetes vizit kozott csak elore megbeszelt vizsgalatok vannak, es hetvegen semmi, csak a vacsora, amit mindig itt hagynak, ha epp nem vagy jelen; ugyhogy a kis korhazi outfitemben tundokolve elvitt a szuleihez, ahol kaptam finom vasarnapi ebedet, amibol pukkadasig ettem... meg a vegen a korhazazas alatt fogok meghizni. (Jah azt akartam irni mar, hogy tok erdekes, hogy valoban mennyit javul az inzulinerzekenyseg igy a terhesseg vegere: felelotlenkedni termeszetesen igy sem szoktam, de peldaul az olyan mennyisegu es osszetetelu szendvicset, amit csak par hettel ezelott nem ehettem meg ebedre, mert megdobta a cukromat, most siman bereggelizem, raadasul kesleltetett idopontban, het helyett nyolckor, mert annal korabban vizsgalatok vannak meg, es meg minimalisan sem emelkedik meg tole.) Aztan autokaztunk egyet a gyonyoruen kivilagitott varosban, amihez jofajta unnepi dallamokat is hozott... imadom ezt a fiut!
Es utkozben, mikor a karacsonyi csodatortenetrol szolt az enek, nagyon sokszor eszembe jutott a Kissmalacz, es mint ettol mindig, csordultig feltoltodtem szeretettel es nyugalommal... Es csak azt akarom mondani mindenkinek, aki most friss vesztesegtol szenved, hogy ha belolem indulunk ki, akkor lesz majd ez sokkal jobb nekik is - olyan, amikor a fajdalom helyet teljesen atveszi a hala es az orom, hogy ok mindig ott lesznek nekunk, mintha letezne az egen egy-egy kizarolag nekunk teremtett csillag, amit senki mas nem lathat, de rank mindennel fenyesebben ragyog.

Ekezettelen korhazi szulinapos

Miutan harmincot evet sikerult leelnem nulla nap korhazazassal (a tavaly nyari laparkor volt my first ever), a harminchetedikbe lepes kipipalasat a Peterfy szuleszeten abszolvalom. Semmi izgalom, hal'Istennek Kissmajom meg bent van a helyen like he's supposed to, tovabbra is szepen novekszik, jol erzi magat, es lathatoan legkevesbe sem erdekli, hogy allitolag bovebb furdozes jarna neki.
Az ugy volt, hogy hetfon letudtam az utolso diabetologiat, ahol meg lettem dicserve, es nyugtatva, hogy tobbet nem is kell mennem, innentol mar csak javulni fognak az amugy is jo ertekeim. Aztan kedden beugrottam a gyerekorvoshoz, aki eloben ha lehet meg tunderebb, mint telefonon, es megbeszeltuk a kovetkezo teendoket. Szerdan elmentem a sajat dokis terhesgondozasra, tisztaztuk, hogy hogyan zajlik majd a szules (M. bent lehet csaszarnal is, yay!), es mondta, hogy csutortokon reggel megejtjuk az elso NST/CTG vizsgalatot. Es az volt a terv, hogy matol elkezdem kivenni a maradek szabadnapjaimat, par napig negyorasan, aztan egesznaposan, es szulesig lotyogok az unnepi hangulatu varosban, es szep raerosen befejezem a babara varos elokeszuleteket. Na ez utobbi nem egeszen jott ossze, helyette tegnap hajnaltol ejfelig rohangasztam, intezkedtem, pakoltam, atszerveztem, aminek kovetkezmenyekeppen azzal aludtam el es ebredtem fel, hogy menten ketteszakad a derekam - ugyhogy most nagyjabol olyan erzes csak dogleni itt a feher vasagyon, mintha egy luxushotelben wellnesshetvegeznek (ahol rejtelyes modon eleg gyakori az ajton at beszurodo csecsemosiras)...

Szoval tegnap reggel rakotottek a gepre, ahol kiderult, hogy ugyan en a vilagon semmit sem erzek belole, de suttyomban egesz intenziv mehtevekenyseget produkalok, amire a gyerek ugyesen reagal is. Nagyon vicces dolog ez az NST/CTG nem tudom, hogy nevezheti barki is unalmasnak, en imadom latni-hallgatni, hogy hogyan mukodik a pici szive, hogy gyorsul zakatolossa, mikozben epp kirugja az oldalamat, es hogy tunik el a jel, amikor odebbmaszkal az erzekelotappancs alol... ha szabadna, egesz nap ott ucsorognek a kenyelmes fotelben, es ezt figyelnem. A gorbeink tehat szepen szinkronban voltak, elojegyeztunk engem csaszarra 18-ara, a doki mondta, hogy gyorsan nezzunk rank ultrahangon is, aztan elkezdett hummogni; mielott elajultam volna, jelezte, hogy ugyan nincs baj, de a magzatviz mennyisege tovabbra is a kellettenel kevesebb, szoval ha nem banom, o a biztonsag kedveert a mutetig felvenne megfigyelesre. Nyilvan nem bantam, az aggodos (es az utobbi napokban ismetelten borzalmasakat almodo) felem meg orult is, hogy na, vegig szem elott leszunk, profi orvosok altal kovetve, a leheto legbiztonsagosabb helyen - de a control freak enem elegge ideges lett, hogy basszus szo szerint semmi nincs kesz a Kissmajom fogadasara, hat hogy a fenebe akarok en igy szulni?!
Elso korben bementem a munkahelyemre, bejelenteni, hogy akkor en most meg korulbelul annyi ideig leszek, amig lementem a geprol az otthoni dolgozashoz szukseges doksikat, es osszepakolom a hazavivos cuccokat az iroasztalrol; ettol a fonokom kisebb panikrohamot kapott, ugyhogy plusz fel oraig ottragadtam gyozkodni, hogy minden rendben lesz, nem meghalok, csak epp nem leszek folyamatosan elerheto a megoldoember szerepben. Mikor hazaertem, M. a nappali kozepen ult a foldon, es epp a kisagy osszerakasi instrukcioit bongeszte fejvakargatva - ettol valahogy rogton elmult minden ketsegem, es lelkesen betarsultam az akcioba. Amig o szerelt, es szunetekben ket kulonbozo ceg ugyeit oldogatta meg tavsegitseggel, addig en teljesen felforgattam az eddigi rendet a haloszobankban, szortiroztam ket nagy fioknyi babaruhat az elso honapokra, elokeszitettem minden hasznalati eszkozt a Kissmajom erkezesere, plussjatekoktol etelmelegiton at mellszivoig, es bepakoltam a korhazi dolgainkat is. Neha lerogytam szusszanni, es szemermetlenul kihasznaltam, hogy M. minden aron ki akart szolgalni: olyankor csak ide-oda mutogattam, mint egy kiralyno, es minden hirtelen a helyere kerult.

Ma reggel meg bevonultam, a dokim mint mindig, mindent intezett, varakozas nelkul helyet kaptam egy csinos ketagyas szobaban, mertek lazat es vernyomast, adtam vert es vizeletet, ujfent ucsoroghettem az NST/CTG-en, es volt egy gyors ultrahang. Holnap lesz majd reszletesebb is, de egyelore minden rendbennek tunik, nem kell elorebb hozni a mutet idopontjat: a flow tokeletes, Kissmajom jol van es nagyon aktiv, az alap meretei teljesen megfelelnek a koranak (holnap szemfulesebb leszek, es megprobalom telefonnal felvenni a diktalast, mert annyi adatot keptelen  vagyok egy hallasra megjegyezni).
Nem mondom, hogy szuletesnapomon nem lennek szivesebben a tervezett programunkon, miszerint eszunk egy finomat a torzskocsmankban, korbeautokazzuk a varost celtalanul, aztan kisorsoljuk, hogy melyik buta karacsonyos filmunket nezzuk meg eloszor iden... de nem vagyok kedvetlen. Most komolyan, ki az, aki tiszta lelkiismerettel kijelentene, hogy ez micsoda kellemetlenseg, azok utan, ami miatt tavaly ilyentajt ugyanitt vartam...? Egeszsegesek vagyunk, vigyaznak rank, hogy azok is maradjunk, es szentestere hazavihetem a fa ala a kisfiunkat... kell ennel tobb az elettol?! Arrol nem is beszelve, hogy meg az ebed is isteni volt - to whom it may concern: korhazban mondjatok, hogy 150 gramm szenhidratos dietan vagytok, ez mar tobbedik alkalom, hogy meglepodom, mennyivel finomabb a diabetikus menu, mint a sima. Jah es van olyan fem bevasarlokocsim is, amiben majd tologatni lehet a Kissmajmot! :)

Anyanevelde - avagy: Segítsünk nekem! (2.)

Bevásároltam megint, most már tényleg majdnem minden megvan, ami kellhet - még egy utolsó utáni menet lesz, de azt már valószínűleg M. fogja megejteni, miközben mi kórházazunk: rendeltem egy pihenőszéket (raktáron nem volt), kiválasztottam egy hordozót (egyelőre csak bérlésre), és lehet hogy kérek majd egy szoptatós párnát is (de előbb megnézem, hogy szükséges-e egyáltalán, és ahhoz egyelőre hiányzik a főszereplő).
Ami hatalmas elmaradás, és fogalmam sincs, mi lesz vele, az az köldökzsinórvér-levételes dilemma... ezért a cím is, és a felkérés, hogy légyszi gyertek mesélni meg együtt gondolkodni megint. Mi egyelőre inkább az igen felé hajlunk, és persze a vágy felé, hogy ez legyen életünk legrosszabb befektetése, de nagyon ideje lenne ezen a ponton túllendülni, és dönteni, és intézni is végre. Olvastam én már mindent pro és kontra, tudom, hogy ez inkább egy ilyen kelet-közép-európai (vagy hogy írják ezt helyesen) divat, de azt is, hogy Nyugaton cserében vannak közösségi őssejtbankok, és egyáltalán másképp működik az egész donor dolog. És persze olvastam, hogy azon túl, hogy mire használható majd fel, és mennyi mindenre nem (ez utóbbi annyira nem befolyásol, hiszen történt már velünk ugye "többtízezerből egy" fajta véletlen), simán megeshet, hogy nem megfelelő a fagyasztás és/vagy tárolás, és hiábavaló pénzkidobás volt minden. De ez még bele is férne akár, ami igazán idegesít az viszont az, hogy a négy cégből, amelyik Magyarországon foglalkozik ezzel, csak egy van, ahol visszajár az előleg, ha esetleg sikertelen a mintavétel (kevés, szennyezett, stb.), tehát semmi garancia nincs arra, hogy ha leperkálok egy tetemes összeget, akkor legalább az egész komplikált folyamatnak az első lépése biztos. Na most ez az egy cég az szlovák, mi meg szívesebben választanánk helyette a biztosabb hátterűnek tűnő belgát, még ha drágább is, csak nyilván potyára nem szeretnénk fizetni. Szóval marad a kérdés, hogy mi legyen vajon? Ti mit csináltatok vagy csinálnátok - és hol? És miért? Help!

Kissmajom amúgy jól van, szerintem már nem olyan nagyon kényelmesen fér odabent, mert mostanság ébrenléti időszakokban inkább csak ilyen türelmetlen, gyors és éles minimálmozdulatokkal operál, amik néha eléggé fájdogálni tudnak, de ettől függetlenül alig várom őket. Beiktatott egy programváltozást is: este tíz után egészen lenyugszik, és ehelyett már reggel hétkor fent van órákon át ficeregni, ami nyilván kényelmes lenne nekünk majd születés után, de sokkal viccesebb, amikor igazi gamer's son módra éled, szóval nem bánom, ha nem lesz tartós az új szokás. A feje még mindig ugyanott van, egészen sokszor dugdossa egy simire a tenyerembe, amit imádok; természetesen aggódni is szoktam, mert néha, ha elfeledkezem magamról, és hirtelen előrehajolok (nem gyakran van ilyen, legtöbbször nagyon is tudatában vagyok a hasam által képzett akadálynak - annyira, hogy ma reggel például M. adta fel a cipőmet), akkor konkrétan érzem, ahogy hozzányomódik a bordámhoz... remélem ilyen módon nem lehet kárt tenni egy babában, annál csak okosabban van összerakva a női test...
Tegnap végre felhívtam a gyerekorvost, úgy érzem jó választás volt, már telefonon is tündéri egy néni, kedden megyek majd hozzá megismerkedni és recepteket kapni. Jövő héten egyébként szinte minden nap van valami dokis program, csütörtökön a védőnő is jön látogatni, úgyhogy most már tényleg-tényleg csak fél napokat fogok munkába járni (ezen a héten ez nem egészen jött össze, hiába terveztem), és pénteken, mivel szülinapom lesz, még felet sem. Az utána következő héten meg kiveszem a maradék szabadnapjaimat, és onnantól csak otthonról dolgozom már, azon a pár projekten, amiket majd szülés utánra is magamnál tartok.
Jah és hétfőtől már nincs semennyi Meforal sem, és teljesen ügyes a cukrom, úgy látszik tényleg igaz ez, hogy nő az ember inzulinérzékenysége így a végén. Ésésés híztam egy kilót, még talán többet is, 66,5 voltam tegnap egy kevéske reggeli után - azért remélem ebből legalább fele megint a Kissmajom, annyira örülnék, ha a jövő heti méretével megint meglepetést okozna.

Ennyi nagyjából. Ma 35w5d, és a hivatalos kütyü szerint pontosan harminc nap van még hátra a találkozásig; azért nagyon remélem, hogy majd a szerdai ultrahang után ki meri jelenteni a dokim, hogy itt semmilyen forgolódás nem lesz már, és mond egy konkrét dátumot a császárra. Én nem is értem, hogy aki természetesen szül, az hogy bírja a várakozást az utolsó hetekben-napokban, nekem már most tele van a testem-lelkem pillangókkal, pedig azért ez még messze nem a célegyenes. Tegnap este elképzeltük, hogy egy hónap múlva majd ugyanígy ülünk a jó meleg szobában, annyi különbséggel, hogy jó kis karácsonyi hangulat lesz, és valamelyikünk mellén mindig ott szuszmákol majd egy édes pici lény, akinek a nyakába lehet fúrni az orrunkat jól.