Nagynap

Ez volt a szülőszoba, amiben a császárra várakoztunk; az ott a kép alján, a lábam a lepedő alatt, és most látom, hogy a faliórán ott van a pontos idő (T-minus 72 minutes). Jobb oldalon, a fejem mellett volt az NST/CTG, zakatolt rajta Kissmajom drága szíve, mellettem meg M. ült, útra készen fertőtlenbe öltözve, és nagyon izgatottan. Bal oldalon, a fejem mellett volt az infúziós állvány, egymás után folytak belém a zacsik, hogy hátha meglódul a vérnyomásom kicsit, mellettem meg egy kedves szülésznő konstatálta ötpercenkénti mérésekkel, hogy még mindig nem emelkedik.
Mikor ő is magunkra hagyott, és se az aneszteziológus se a saját dokim nem voltak épp bent, butaságokról beszéltünk, nagyokat nevetgéltünk, és olyan gyomoridegünk volt, amilyent még a legígéretesebb első randiinkon sem éreztünk soha, se másokkal, se egymással. Szerencsére valahogy nem egészen realizáltuk, hogy szó szerint percek választanak el addigi életünk legmeghatározóbb pillanatától, mert valószínűleg egyszerre kaptunk volna szívinfarktust és agyvérzést, esetleg hasmenést is.

Meztelen voltam, és fáztam, mint a fene - gondoltam én, de amikor a szembeajtón és egy folyosón át betoltak a légkondícionált műtőbe, kiderült, hogy körülbelül a trópusokról a tundrára kerültem, szóval valószínűleg odaát kánikula lehetett. Ebből egyenesen következik, hogy számomra a műtét legkellemetlenebb élménye az volt, hogy nem adtak rám egy fűtött bundát és/vagy töltöttek belém egy kis forralt bort. Persze aztán következett egy felsírás, és eljött az instant megmelegedés és alkoholmentes megrészegülés is… ami ma is tart, és azt hiszem, még nagyon sokáig fog...
Te édes, aranyos, imádott pici-nagy csodakisfiunk, boldog születésnapot neked!

Utolsó óránk csak-ketten...