Sweet sixteen

Tizenhat hónapos Kissmajom… Nem hiszem el. Hogy ekkora, hogy így eltelt az idő, hogy ez gyerek itt van velünk, belőlünk lett, és tényleg a miénk lehet szeretésre, amíg csak élünk. És azt sem, hogy ennél lehet édesebb, tündéribb, zabálnivalóbb, aranyosabb, tüneményesebb, elbűvölőbb - pedig nyilván lehet, mert már a tegnap óta is az imádnivalóság újabb szintjére lépett, és néha percről percre sikerül fokoznia.

Nem lesz az összes részletet szépen kimerítő ez az összefoglaló sem, mert annyi új mindenfélét csinál minden órában, hogy egész nap jegyzetelnem kellene ahhoz, hogy észben is tartsam; azon túl, hogy 16 foga van, számszerű adataim például nincsenek is, mert dokinál hónapokkal ezelőtt voltunk, sajnos az utóbbi hetekben vagy taknyolás utáni kivárásban voltunk, vagy épp taknyolt (minimálisan, de ahhoz eléggé, hogy ne lehessen ráoltatni), így a tizenöt hós státuszvizsgálat a szurival egyetemben még mindig halasztódik.
Kajálásban van egy nagy változásunk, elmaradt az éjfél utáni tankolás, így most már fele-fele arányban reggel hatig átalussza az éjjelt; amikor nem, olyankor általában rosszat álmodik, és felsír valamikor az éjszaka közepén, mi meg alig várjuk átpakoljuk magunkhoz. Egyébként a vacsorája és a reggelije továbbra is tápszer (350 illetve 250 milli), a tízórai változatlanul főzelék, az ebéd joghurt vagy tejpép, az uzsonna gyümölcs, nasinak néha van kölesgolyó vagy puffasztott rizs. Most kezdett el szemi-darabosakat is enni, nagyon keményeket (pl. nyers répa) vagy szárazakat (pl. szendvics) még mindig nem adok, mert nincs türelme elég alaposan megrágni őket, de főzelékbe aprított kenyeret meg félkemény gyümölcsöket már igen. Tök érdekes, mert pár napig volt egy olyan fázis, amikor tankönyvi módra apróra őrölt mindent, aztán addig forgatta a szájában, amíg vizet nem kapott, hogy leöblítse - de néhány elmutogatás után rájött, hogy hogyan kell nyelni, és most már jók vagyunk. Kanalazással még nem próbálkozott csak M. felügyelete alatt, mert én nem bírom nézni, hogy éhesen szerencsétlenkedik egy órán át, mert csak néha talál bele a szájába; persze tudom, hogy előbb-utóbb meg kell tanulnia, de nem hajt a tatár, nekem igazán nem nagy gond etetni, és olyan ovis kevés van, aki ne táplálkozna önállóan. (Én igazi softy vagyok, már azt se bírom elviselni, ahogy lefekvés előtt a kis kifáradt karjaival magának tartja cumisüveget, mindig elveszem tőle, ő meg cserében a puha tenyerével cirógatja az arcomat: win-win.)
Alvásnál is véglegesen megszűnt a nappali kettő, de az éjszakai hál'Istennek még mindig tizenkét órás. Este hét és nyolc között tesszük le, és egy kicsit nehézkesebb az altatás, mint régen (értsd: általában húsz perc, de olykor fél óra), és attól függően, hogy mikor feküdt le, reggel hétkor vagy nyolckor ébred. Ettől számítva nagyjából öt óra múlva lesz álmos (ha autózunk, hamarabb), és legtöbbször másfél-két órát alszik, de ha esetleg valamiért fél óra sikeredne, akkor is minden fáradtságos nyűglődés nélkül kibírja estig. Nappal, amikor egy-egy alvásciklus végén (körülbelül negyven percenként) olykor kinyitja a szemét, ha hozzábújunk, és simogatjuk, mostanság már egy lélekolvasztó mosoly után gond nélkül visszaaltatható; éjszaka, főleg lefekvéstől éjfélig, illetve hajnali három után, úgy alszik, mint egy medve, totál mozdulatlanul, mikor közöttünk van, néha aggódva ellenőrzöm, hogy biztosan lélegzik-e.

A mozgásfejlődése továbbra is parádés, a nagy- is, a finom- is.
Sétáink közben újabban konkrétan szaladva közlekedik, és már nem mindig engedi, hogy fogjuk a kezét; járdáról amúgy nem lép le, ha kérjük, hogy ne, de hívásra szinte soha sehonnan nem jön oda, csak megáll, és huncut vigyorral néz. Dombra fel magabiztosan mászik, lefele még nagyon beindul, így a biztonság kedvéért legalább a kapucniját meg szoktuk fogni. Egy héttel ezelőtt meg felment élete első lépcsőjén tiszta egyedül, még korlát sem volt, amibe kapaszkodni, csak a falba támaszkodott, és váltott lábbal abszolválta; lefele egyik kezét szoktam fogni, de ha megfelelően alacsonyak a lépcsőfokok (mondjuk húsz centi), akkor alig ér hozzám. Nagyon-nagyon ritkán esik, de azért az utóbbi egy hétben megvolt az eddigi két legnagyobb balesete is: kicsit sebesedős arcrabukás egy egyébként teljesen vízszintes és akadálymentes murvás ösvényen, illetve három lépcsőről legurulás bravúros kaszkadőrként, minimális homlokbeütéssel.
Nincs már olyan gomb vagy kapcsoló, amit ne tudna megnyomni vagy áttolni, és mostanra a legszűkebb lyukú formabedobó és montessori torony sem okoz problémát. Az építőkockák egyelőre nem kötik le - a kisebb fajtákat is könnyedén egymásra tudja rakosgatni, ha olyan kedvében van, de általában nincs türelme hozzá, ezer más dologra is figyel közben, és a nagy forgolódásban feldönti a saját tornyait, újrakezdés helyett meg vagy otthagy csapot-papot, vagy látványos destroy akció keretén belül felborít mindent, esetleg indulatosan a földhöz is vág néhány antipatikusabb elemet. (That's my boy all right!) Egyre ügyesebb az érintőképernyős telefonjainkkal és a táblagéppel (családi fotókat és állathangos applikációkat szokott nézni), teljesen könnyedén megy a bekapcsolás és lapozgatás, és ha nagyon koncentrál, a rábökés is, de azért még általában túl hosszasan rajta tartja az ujját a bökendőn, így a gép nem azt reagálja, amit szeretne.

A beszédfejlődése szédületes, most már majdnem mindent megpróbál utánunk mondani, általában persze még mindig csak az elejét vagy a végét, de egyre gyakrabban többszótagos szavakat is kimond, vagy legalábbis kreál abból, amit hall. Tök vicces, mert ilyenkor úgy nagy általánosságban a hangzás rendben van, simán rá lehet jönni, hogy azt ismétli el, amit hallott, de csak úgy a helyzetből vagy szövegkörnyezetből kiragadva, képtelenség felismerni önmagában a szót (például a takarítórobotot összevonta valahogy, és az "vovó", és az anyajegy nála "nyenye"). És ritkán ugyan, de van olyan, hogy reflexből szinte tökéletesen elismétel nagyon komplikált szavakat (pl. egészségedre), és utána soha többet nem tudja reprodukálni, még próbálkozni sem hajlandó, mintha tisztában lenne a saját határaival. A j hangot teljesen egyértelműen ly-os formában ejti ki, akkor is, ha "lyuk" a szándéka, akkor is, ha "lyó" (jó). Szerintem a legaranyosabb szava jelenleg a "lejle"(levél), mert következetesen úgy mondja az l hangot, hogy a kidugott nyelvvel végigsímítja vele az ajkait mindkét irányban, mintha nyaloganá a száját; M. szerint az első helyen inkább a "/ˈtɜːɪtl/" (turtle) van.
Az angoltanulással amúgy sajnos az én hibámból némileg stagnálunk, az utóbbi három hétben a néhány esős és sok szeles nap miatt nem minden nap tudtunk sétálni, így kiesett a stabil nyelvóránk. (Ahogy említettem már, azért leginkább kint szoktam angolozni vele, mert ott mindig változó a környezet és a helyzetek is, és hiába mondják a profik, hogy ilyen korban nem zavarodnak még össze, nekem legalábbis itthon furcsa a kontraszt, hogy mindent, amit eddig magyarul megnevezgettünk, és végre megérti, most másképp hívjak.) De hál'Istennek könyvnézegetéseinkből úgy tűnik, hogy semmit sem felejtett még el az eddig tanultakból, sőt egyre több új szót is elsajátít, és ha előbb magyarul kérdezem meg, hogy valami micsoda, majd másodpercek múlva angolul is, minden esetben szemrebbenés nélkül helyesen válaszol - egyelőre kevés kivétellel csak rábökéssel, de azért a hangos ismeretek is gyarapodgatnak.

Az okosodásos részt legszívesebben kihagynám, just can't do him justice, tíz százaléka sem fog eszembe jutni annak, ami folyamatosan döbbenetből döbbenetbe taszít minket... de azért amik beugranak, azokat gyorsan felsorolom, mert már nagyon régen készülök rá, van, amit ezek közül több hónapja tud.
- A memóriájával lesokkolt minap: régebben napi többször csip-csip csókáztunk, mert olyan mókás volt, hogy szegény komám asszony még el sem jutott odáig, hogy kéresse a szekeret, Kissmajom már hevesen rázta is a fejét, hogy nem adja. Szerintem van legalább két hónapja, ha nem több, hogy nem játszottuk, és minap újra elővettem - ugyanúgy nem jutottam tovább a második sor felénél, amikor már kuncogva intette, hogy nope, no way.
- Szintén nagyon régi dolog már, hogy célirányosan hazacaplat az autótól, mikor hazaérkezünk valahonnan: végig a parkolón, fel a kis dombon a társasházig, fordul rá a lépcsőkre, várja, hogy nyissuk a két lépcsőházajtót, majd kanyarodik be a lakásunkhoz; a zsilipben természetesen megáll, és inti, hogy emeljük fel villanyt kapcsolni, és mindhárom zárnál várja, és újabban mondja is, a kulcsot, azaz "ku".
- Múltkor említettem, hogy van a számolós játékunk, akkor még csak "eee" (egy) volt az, amit kimondott, a többit csak várta, azóta már "keee" (kettő) is van - és némileg összevissza, de el is mutogatja az ujjain, illetve ha épp meztelenek, a lábujjain is. (Ennek amúgy az a leghasznosabb hozadéka, hogy most már nem csak a kezén, hanem a lábán is könnyedén tudok segítség nélkül körmöt vágni, nem rángatja és nem húzkodja el, hanem nagyon összpontosítva hallgatja, ahogy sorolom a számokat, az ujjak elnevezéseit, majd azt, hogy hány apró vágással sikerül lenyesni egy-egy félkört.)
- A hét elején tanulta meg a kék színt, ami úgy kezdődött, hogy M. megmutatta neki, hogy a montessori tornyon melyik a bordó (Kissmajom szerint "bobó"), és ezt szinte azonnal megjegyezte, bármikor kiválogatta a többi gyűrű közül. Mivel régebben ugyanígy ki tudta választani a sárgát is, próbálkoztunk azzal, de sikertelenül - aztán a kékkel (szerinte "ké") megint működött, és rájöttünk, hogy amit hajlandó megnevezni, azt meg is tudja mutatni. A sárga és zöld nyilván kiejthetetlen, de a "pi", mint piros már néha besikerül, és még néhább a "na", mint narancs is. Egyelőre csak a kék az, amit más tárgyban (labda, építőkocka, stb.) is felismer, a többin még dolgozunk.
- Most vettük észre, hogy spontán leutánoz olyan dolgokat, amiket sosem tanítottunk neki kifejezetten, sőt minket is ritkán látott azokat csinálni: például az arcápolószeres dobozkámból elkért egy fültisztító pálcikát, és mutatta, hogy hol és mire kell használni (az ő füléhez sosem nyúltunk olyannal, kizárólag olajbecseppentéssel szoktuk kipucolni).
- Apropó fül, és más testrészek, pár hete még, ha rákérdeztünk bárki bármijére (hol van a Kissmajom/apa/cica/baba orra), akkor minden esetben a sajátjára mutatott, mostanság meg ugyan továbbra is ez az első reakciója, de ha visszakérdezünk, hogy de nem a tiéd, hanem az övé, akkor egy kis gondolkodás után helyesen átirányodik. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy egészen biztosan felismeri magát a tükörben (pl. grimaszol, vagy direkt követi a saját mozdulatait, miközben hozzám bújik és puszit ad), amikor az orrabukás után sebes volt a homloka, nem reagált rá sehogy, nem kísérletezett letörléssel.
- Megért eléggé absztrakt gyűjtő fogalmakat. Például a labdáin, amiből továbbra is ezer van, egy ideje mindig meg szerette keresni, hogy hol van a "lyuk" (a kis kerek műanyag szelepet nevezi annak, amin felfújták őket). És pont ma esett meg az, hogy egyszer csak egyik zenélő kütyüjét megfordította, és lyuknak hívta a műanyagban azt a bemélyedést, amibe a csavart rejtették; majd kis idő múlva, mintha hirtelen letisztult volna neki, a montessori torony gyűrűit is felemelgette nekünk, és egyenként elmutogatta a lyukas közepüket.

Így végére még pár érzelmi fun fact…
Félni szinte semmitől nem fél, se emberek, se állatok, se nagyobb tárgyak nem ijesztik meg, de ha egymagában játszik és nagyon belemerül valamibe, akkor egy sima halk megszólítás is összerezzenti - ilyenkor szívszaggató pánikkal az arcán pattan fel, és rohan a karjainkba… utálom ezt, fogalmam sincs, mitől lehet, soha nem kiabálunk vele és egymással sem, ráadásul még tévét sem nézünk, ahol esetleg ilyesmivel találkozhatna... nem értjük. A hangos zajokat sem szereti, házon kívül magasabb az ingerküszöbe (például bármilyen erős autóberregés nem érdekli, de a durván gyorsuló motorbicikli üvöltésétől szalad hozzánk), de bent már a hajszárító meg a porszívó zúgása is gyűlölt ellenség. A robotporszívótól sokáig rettegett, még nem-mászkálós állapotban is (mélyen az íróasztal alatt pihent, töltőre dugva) csak messziről fürkészte, és amikor eszébe jutott, több méterről hajolt le mutogatni, hogy ott leselkedik a "vovó". Aztán egy nap M. kézbe vette az ügyet, és Kisherceg versus róka módon összeismertette őket - első körben a tisztes távolságban oldalazó Kissmajom lassan odamerészkedett a földre telepedett apja térdére, egy ideig mustrálgatta, ahogy az hozzáér a pokoli masinériához, sőt gombokat nyomogat rajta, aztán hajlandó volt megtapogatni elzárt stádiumban, végül oda fajult a dolog, hogy ő maga kapcsolta be; nem lettek kebelbarátok, de most már inkább kíváncsi, mint rémült, bár jobb' szereti, ha a gép inkább a másik szobában tartózkodik.
Majdnemhogy kizárólag a felnőttek, és a jóval nagyobb gyerekek érdeklik, velük nagyon mosolygós, kedves, és gyakran kezdeményező, a vele egyidősökkel viszont nem tud mit kezdeni, még akkor is komoly fejjel szemléli őket, ha azok barátságosan közelednek hozzá. Ha valaki az intim szférájába hatol, akkor gyanakvó álláspontra helyezkedik, hogy bármikor menekülni tudjon, de félni nem fél, inkább csak óvatos és visszafogott: ha heves mozdulatot lát meghátrál, ha elveszik a játékát, csodálkozva, de sértettség nélkül elengedi, sírni ilyenkor még sosem sírt. Nagyon ritkán ragaszkodik valamihez annyira, hogy érte is menjen (akár tőle kobozták el, akár ha csak megpillant egy érdekességet másnál), ha megteszi, akkor sem agresszív - határozott, ellentmondást nem tűrő ábrázattal nyúl érte, viszont azt is faarccal veszi tudomásul, ha tőle kaparintják vissza később.
Továbbra sincs jele a szeparációs szorongásnak, nem rémül meg, ha épp nem lát, ha elfoglaltsága akad, simán elvan egy másik helyiségben elég sokáig, akár teljesen egyedül is. Mindig szólok neki előre, hogy most anya elmegy pisilni, de itt lesz a közelben, és így mikor becsukom magam, nem veri ordítva a vécéajtót; igaz, hogy ha épp olyanja van, hogy ott ácsorog előtte és galagyolva vár rám, akkor végig beszélni szoktam hozzá vagy énekelgetek. Ha nem otthon vagyunk, akkor lehet akár teljesen idegen a hely, ha ő maga bóklászik el, képes akár látótávolságán kívül is maradni (például figyeltem olyankor, amikor bement valami mögé), és nem aggódik; de ha én távozom, akkor akár M.Anyukáéknál is, ahol heti többször megfordulunk, rögtön szóvá teszi (nem sírt még soha, de utánam jött az eltűnésem pontjáig, és kíváncsian hátrafordulva magyarázatot vár a jelenlevőktől).
Amit Apuval művel, az nagyon kemény. Ő heti minimum egyszer, de gyakran kétszer is jön babázni, a déli alvástól fektetésig, illetve ha mi esti programot szervezünk magunknak, akkor éjfélig. Rengeteget játszanak, hatalmasakat sétálnak ketten, aranybogárkirályfi agyon van kényeztetve, a tatája minden sejtjével csak rá koncentrál, minden óhaját lesi, minden kívánságát teljesíti, semennyi holtidő sincs az együttlétükben, minden pillanat értő és érző figyelem és állandó kommunikálás. Na mikor Apuval van, akkor szó szerint leszar engem/minket. Szinte kizökkenthetetlen, semmivel sem lehet magunkra vonni az érdeklődését, se lát, se hall mást, és valósággal könyörögni kell neki, hogy kegyeskedjen már egy búcsúölelést adni, mielőtt kilépnénk a lakásból (nem is jön oda mindig). Sőt, simán elvan úgy, hogy megbomlik a bevált rutinja (kimenős estéinken nincs fürdetés), és még elalvásig tartó összebújásra sincs szüksége: Apu kifulladásig szórakoztatja, aztán majdnem-szenderedésig ölben tartja, végül beteszi a kiságyba, simogatja a hátát és énekel neki, és kész is van az, ami nekünk soha de soha nem működött. Nem mondom, hogy nem aggaszt egy iciri-picirit, hogy vajon ezek után Kissmajom biztonságosan kötődik-e, de alapvetően örülök neki, hogy ilyen kis önálló, és nem a szoknyámba kapaszkodva lóg napestig.
A legvégére hagytam a mérgességet, illetve a napokban továbbfejlesztett toporzékolást: amikor úgy igazán-de-igazán dühös, akkor egyrészt azonnal elhajítja azt, ami épp a kezében vagy a keze ügyében van, másrészt hasrafekszik, és miközben a lábaival ritmikusan rugdal, fejével teátrálisan a karjaira borulva zokog. Szerencsére egyelőre nagyon könnyen orvosolható a helyzet, ha az ember ilyenkor segít neki megoldani azt, amin felhúzta magát, vagy ha az lehetetlen (bármilyen csodás a harmincnyolc éve fejlesztgetett finommotorikám, egy kétdecis poharat akkor sem tudok beleilleszteni egy fele akkorába), akkor figyelemelterel ezerrel (erre vannak bevált jolly joker tevékenységek, úgy mint hálószoba-ablakba állítva busz- és galambles, fejjel lefele lógatva sétáltatás saját költésű mondókákra, bármilyen zene bekapcsolása és arra való őrült táncolás, stb.). Jah, és csak el kellett panaszolnom itt a blogon et voilà, a harapás egyik napról a másikra majdnem teljesen abbamaradt, nagyon ritkán kezdi már csak el a támadást, és amint szólunk, rögtön le is áll vele.

Most meg megyek aludni, mert M. meg a Kissca elindult… a következő tervvel: "Botladozzunk be nagy robajjal, és ébresszük fel a babát, és akkor hátha odatesszük közénk máris..." Mindenesti reménykedésünket hallották, szép álmokat kívánunk!

"It's the most wonderful time of the year…"

Halványan itt van velem az érzés hetek óta, de az utóbbi napokban egyre intenzívebb - ez a csodavárós hangulat, ami mindig elkap késő ősszel, és egyre erősödik ilyentájt, ahogy közeledünk az év vége felé.  Imádom az ajándékok után kajtató tömegeket, még a dugókat is kedvelem ilyenkor, és nem vagyok hajlandó tudomást venni arról, hogy legtöbben morgolódva vásárolnak, és legszívesebben elkerülnék a rég nem látott rokonokkal való találkozást… szeretem a díszekbe és csillogásba burkolt üzleteket, még olyanokba is szívesen besétálok egy körülnézésre, amikből egész biztosan nem vennék semmit sosem… orrvérzésig hallgatom a nyálas idény-dalokat, és azt hiszem nagyjából az egyetlen ember vagyok a világon, aki a felcsendülő "Last Christmas"-tól nem kap szemrángást, hanem lelkesen beszáll George Michael mellé dudorászni… nekem találtak ki minden feel-good romantikus komédiát, aminek a premierjét mindig a tél elejére időzítik a forgalmazók, hogy minél több hozzám hasonló álmodozót belecsaljanak az instant ragacsba. Egy klisé vagyok, maga a két lábon járó ciki, és még annyi sütnivalóm sincs, hogy jól letagadjam, inkább elviselem minden józan ismerős hitetlenkedő fejcsóválását.

Nekem december mindig is különleges volt, mert akkor születtem. Nem volt mindig vidám, önbizalomhiányos-testképzavaros-szenvelgős tinikoromban valósággal szomorú volt az érzés, hogy megint eltelt egy év, és megint nem talált rám semmi/senki egetrengetően gyönyörűséges. És volt egy kifejezetten szörnyű évvégém is, '95-ben, amikor a születésnapom és karácsony között félúton meghalt Anyu. De alapvetően jó dolgok szoktak történni velem ebben az utolsó hónapban, és a szép emlékek miatt talán azt mondhatom, hogy ez a kedvenc részem az évből.

Gyerekkoromból inkább csak pillanatképek maradtak meg szülinapom környékéről, amit a körülmények ellenére (Ceaușescu Romániája) varázslatként éltem meg - még arról is szívesen nosztalgiázom, hogy órákig álltunk a hidegben, az üzletek előtt kanyargó sorokban egy-egy kiló narancsért, és sokszor bizony elfogyott, mire a pult közelébe kerültünk volna. Minden évben volt úgynevezett Gyermekváros a várban, kartonból kivágott életnagyságú mesefigurákkal, korcsolyapályával, rajzfilmvetítéssel, körhintákkal, gesztenyével és forró teával - folyton jéghideg és vérvörös volt az orrom, és mikor a kesztyűm átázott a hóemberépítéstől, Apu a zsebében melengette az átfagyott ujjaimat. A gyárban, ahol Anyu dolgozott, minden évben volt Mikulásjárás, térdig érő szakállú télapóval, aki akkor is adott csomagot, ha az embergyerek túl szégyenlős volt a versmondáshoz - volt benne sok kis értéktelen kacat, és volt benne szaloncukor, de nem ám a közönséges boltban kapható változat, hanem csokival bevont igazi ínyencfalat.

Amíg nagyon kicsi voltam, szentestéken Apu elvitt csatangolni, amíg Anyu otthon titokban feldíszítette fogadta az Angyalt, és átvette tőle a fát és az ajándékokat - később, amikor már beavatott nagylány lettem, hármasban sétálgattunk, és versenyeztünk, hogy ki lát meg az ablakokban több színes fényt. Nem voltunk egy vallásos család, de az éjféli misére majdnem minden évben bementünk a központba, a katolikus templomba - jó háromnegyed órás séta volt az út, általában hatalmas pelyhekben hullt a hó, kétoldalról erősen kapaszkodtunk Apuba, és néha még úgy is esés lett a csúszkálás vége... még most is tisztán előttem van az előtérben felállított miniatűr betlehemi istálló, ici-pici Jézuska a jászolban, báránykák és bocik társaságában, ha behunyom a szemem, hallom az orgonaszót és érzem a sokszáz égő gyertya melegét meg a fenyőillatot.

A gondtalan gyerekkor után másodéves egyetemistaként jött vissza csak újra az, hogy felhőtlen volt ez az időszak, mert úgy éreztem, hogy tartalmas volt az előző év, és örömmel tekintek a következő elé. Emlékszem, szülinapomon a bentlakás folyosóján ücsörögtünk a barátaimmal, valószínűleg egy margarinos-mustáros kenyérből álló vacsora után (nem tudom már, hányadikán utalták az ösztöndíjat, ha hónap elején, akkor még az is lehet, hogy a luxusnak számító zacskós leves volt inkább), olcsó vörösbort ittunk (ami akkoriban fényűzésnek számított, mert az olcsó vodka volt az alappiánk), és kocsmázni készültünk, de csak később, amikor a törzshelyünkön vége lett a fizetős koncertnek, mert jegyre szinte soha nem futotta; és valahogy úgy éreztem magam, mint Jack Dawson a hajó orrában... hogy bármilyen fantasztikusság jöhet még, tényleg bármi, és annyira de annyira jó én lenni. Ekkortájt már nagyjából senki sem vette komolyan az előadásokra járást, éjszakánként buliztunk, délig aludtunk, nappal világmegváltó filozofálásokba bocsátkoztunk, és készültünk haza vakációra. 

Otthon Apu töltött káposztával és kedvenc bolti sütimmel várt a jó meleg konyhánkban, szinte cenzúrázatlanul mindent elmeséltem neki, ami Kolozsváron történt velem, és majdnem minden délután besétáltunk a lakótelepről szülővárosom főterére, ahol megvártuk, amíg ránkesteledik, megnéztük a fényekbe öltöztetett parkokat és épületeket, majd buszoztunk úgy, hogy a célállomásunkkal ellenkező irányba ültünk fel a járatokra, és hatalmas kört tettünk mindenfelé, mielőtt hazaértünk volna. Éjjel későig bőgetős téli filmeket néztem a tévében, és lefekvés előtt sokáig álltam az ablak előtt a sötét szobámban, bámultam a fehérlő erdőt a szemközti dombon, a rózsaszínes lámpafénnyel bevont havas utcát alattunk, a kántálásból hazatérő viháncoló csoportokat, a közeli blokkok ablakaiból kilátszó színes pilláncsolást, és arra vágytam, hogy egyszer majd megint legyen nálunk is fa, és egész reggelig égjen rajta a fényfüzér, mint régen.

Az Anyu halála előtti év volt az utolsó, amikor mi is igazán ünnepeltünk, talán azért van az, hogy nekem valahogy az igazi teljesség szinonimája a feldíszített fa. Kereken tíz év telt el enélkül, a hiányérzet miatt, vagy ki tudja miért sosem vettünk, amikor első közös karácsonyunkon M. meglepetés-fenyővel várt - olyan érzés volt, mintha egy hosszú-hosszú utazásról értem volna végre haza; és azóta itthon vagyok. 

Az utolsó két évzárónk felülmúlhatatlan volt. Tavaly előtt a hasamban volt az első kisbabánk, bizsergős izgalom és lázas tervezgetés töltött be minden szabad percet, azt hittük, hogy annál mámorosabb szentesténk már nem is lehet soha. Tavaly aztán lett, illetve mi lettünk a legeslegszerencsésebb emberek a földkerekségen. Idén… idén már tizenegy hónapja tökéletes az élet, úgyhogy nem tudom, mivel lehetne tetézni*.

Ez most egy újfajta december. A sosem-volt-fontos saját születésnapom most még kevésbé az, a hónap elejéről leginkább az jut eszembe, hogy hamarosan itt a közepe, amikor is egy éves lesz a kisfiunk, és a végére elő kell rukkolnunk egy olyan találmánnyal, ami minden ténykedése ellenére függőlegesen tartja majd a karácsonyfánkat. Boldog vagyok; egyszerűen boldog, és kész.

* Jó, de, tudom: egy pozitív terhességi teszttel - de ne legyünk telhetetlenek.

Tata

Sosem gondoltam volna, hogy valaha sikerül annyit adni Apunak, amennyit én kaptam tőle életem során. Nagyon-nagyon szeretem, persze, jó volt mindig is és most is jó a kapcsolatunk, ritka a valódi konfliktus, és ami van, az is többnyire abból adódik, hogy "más világban" nőttünk fel, más élmények formálták személyiségünket. De a lobbanékony, extrovertált, kicsit sem visszafogott természetemből adódóan (ezt Anyutól örököltem, Apu pont ennek ellenkezője: nyugodt, megfontolt, befele forduló) sokszor nincs türelmem az indokolatlanul pesszimista világnézetéhez és túlzottan óvatoskodó hozzáállásához, és hiába bánom meg később, az első reakcióm ezekre a dolgaira mindig az, hogy hevesen ellenkezek, leintem, esetleg le is gorombítom, hogy hagyja már abba. Szerencsére egyikünk sem haragvós, és főleg nem haragtartó, úgyhogy ezek igazából jelentéktelen apróságok, de ettől függetlenül mindig úgy éreztem, hogy sokkal többet érdemelne annál, amennyit felnőttként nyújtani tudtam neki, főleg így, hogy ő özvegy, és én az egyetlen gyereke vagyok.
Írtam már róla, hogy ő sosem elégedetlenkedett, nem követelőzött, még csak utalást sem tett arra, hogy jobban tudná mint én, hogy mire van szükségem. Ahogy a pályaválasztásomba sem szólt bele, és abba se, hogy később teljesen más útra léptem, mint amin egyetemistaként elindultam, párkapcsolatok terén is mindent rám bízott mindig is. Bármilyen destruktív szerelemben vergődtem épp, ő sosem csóválta a fejét rosszallóan, pont azért is meséltem el neki mindig mindent őszintén, mert tudtam, hogy csak meghallgat, kéretlen tanácsokkal vagy okoskodó megjegyzésekkel nem zaklat sose. A gyerekvállalás-kérdést sem olyan toporgósan kezelte, mint általában a szülők, megértő volt akkor is, amikor több éves együttélés után sem fogtunk bele a családbővítésbe, és később csendes bólintással vette tudomásul azt is, amikor bejelentettem, hogy talán már készen állunk rá - de nem unszolt, hogy na mikor lesz már, nem győzködött, hogy mennyire jó dolog, nem kérlelt, hogy lépjünk végre, pedig mindig is szerette a gyerekeket, végtelen empátiával közeledett feléjük, egyértelmű volt, hogy nagyon boldoggá tenné egy unoka.
Mikor Kissmalaczot elveszítettük, haragudtam rá, mert úgy reagált, mint… mindenki, aki sosem élte ezt át. Én is tudtam, hogy jobb így, hiszen azért döntöttük azt, amit, mégis zavart, hogy ezzel vigasztal, ahogy az is, hogy engem sajnált és féltett, és miattam való aggodalmában azt szerette volna, ha nem sírok, nem vagyok bánatos, ha minél előbb felejtek. De miközben velünk csak a remény mondatta, hogy egyszer talán lesz másképp is, vele a hite - és neki lett igaza.

Nem tudtam elképzelni, hogy ennyire imádni fogják egymást Kissmajommal; szerintem ő sem. Amíg picike volt, ritkábban jött látogatni, mi is sokkal fáradtabbak voltunk, és kevésbé fogadóképesek, a babával sem nagyon tudott interakcionálni, többnyire csak aludt a mellkasán, vagy passzívan lógott az ölében. De olyan három hónapja, amióta Kissmajom már figyel a világra, reagál a környezetére, és kommunikálni lehet vele, Apu heti egyszer (vagy ha valamilyen program miatt szükségünk van bébiszitterre, akár többször is) átjön hozzánk unokázni. Olyankor ők ketten egymáséi egy teljes napra - és mindig kiderül, hogy Apu hetven évesen nagyjából tízszer fittebb mint én: reggel tízkor elviszi Kissmajmot, és délután hat körül fürdetésre hozza csak haza, közben kilométereket sétálnak a babakocsival, és tudni sem akarom, hogy ebből mennyit úgy, hogy ölbe veszi és hurcolja a kis seggét. Egyszóval agyonkényezteti már most is, és nyilvánvaló, hogy ahogy telik az idő, és Kissmajom már kérni is tud majd dolgokat, egyre inkább a kedvébe fog járni, és egyinkünknek sem lesz esélye versenyre kelni vele a gyerek favourite person listáján; és ez így is van rendjén.
Mára már rutinszerű Kissmajom öröme, amikor pár óráig vagy akár percig nem látja az apját vagy engem, és hirtelen felbukkanunk: rögtön hatalmas mosoly ragyogja be az arcát, nyújtja a kis karjait felénk, és rikoltoz örömében - de például ezt a mutatványt legeslegelőször Apu tiszteletére adta elő. Apu meg… nem tudom, mennyire látja az elveszített párját a pici utódban, én sokszor döbbenten bámulom a szemeit, mert tökéletes másai az Anyuénak (és érdekes módon nem is a kékség miatt, az egy árnyalattal sötétebb); de az biztos, hogy akár nekünk, neki is a mindene ez az édes-drága kisbaba.
Jaj, annyira de annyira aranyosak… Apu megállás nélkül beszélget vele (M. reményei szerint így aztán Kissmajom szókincsében komoly mennyiségű székely regionalizmus szerepel majd), mindent alaposan körülír, megmagyaráz, elmesél, Kissmajom meg a maga nyelvén egyfolytában válaszolgat neki, órákig el lehetne nézegetni őket, egy igazi show. És mikor egy teljes kettesben töltött nap után hazajönnek, mi meg átvesszük Kissmajmot egy kis ölelgetésre, és egymásnak adogatjuk, miközben M. a fürdővizet keveri, én meg a tápszert, Apu még akkor is közbelép, és minket tehermentesítendő megint elragadja, ki a teraszra, elbúcsúzni a diófától, és a diófán nyugovóra térő galamboktól. Ilyenkor szembeáll vele, hívogatóan mozgatja az ujjait, és azt mondja: "Jössz ide tatához?" - a kisfiunk meg repül, és mindketten hosszan-hangosan nevetnek; nekünk meg szinte mindig könnybe lábad a szemünk, mert annyira egyszerű és tiszta és szép ez a kapcsolat. A nagypapáinkat egyikünk sem ismerte, mert korán meghaltak, és nekem a nagymamáimmal sem volt nagyon közeli kapcsolatom, de M.-nek volt egy csodamamája, olyan igazi meséseket főzős, tejben-vajban fürösztős, amilyen Anyu lett volna, így én a hiányból, ő meg az emlékekből tudja, hogy mennyire szerencsés Kissmajom meg Apu, hogy vannak egymásnak, meg mi is, hogy nekünk.

Természetesen az érzelmi oldaltól eltekintve is óriási segítség nekünk ez, hogy van kihez fordulni, ha valami miatt egyinkünk sem tud Kissmajommal lenni - és hogy az, akire bízzuk, pont ilyen, amilyen.
Egy hónappal ezelőtt volt például egy olyan, hogy koncertjegyünk volt, úgy, hogy előtte pár nappal, a házassági évfordulónkon direkt leteszteltük, hogy működik-e, ha esti lefektetés után mi elmegyünk, és Apu lesz az, aki megvigasztalja a felsíró Kissmajmot (akkoriban volt néhány nyűgös nap, amikor simán letettük, de utána nagyjából kétóránként megébredt, mai napig sem tudjuk, mi volt az oka, ahogy jött, úgy ment a rossz szokás). A várva várt esemény estéjén viszont teljesen benyűgösödött a baba, nem akart lenyugodni, nem volt kedve elaludni se, csak forgolódott és siránkozott majdnem egy órán keresztül, valószínűleg érezhette a drukkot bennem, hogy na most élesben megy a játék, és tétje van. A végén már nagyon ideges voltam a magyarázat nélküli nyígástól, nem hittem el, hogy basszus mekkora szemétség már, egy éve készülök erre a rohadt koncertre, erre tessék, alternatív műsor van helyette. Apu párszor próbálta mondani, hogy bízzunk csak mindent rá és induljunk, de azt sem tartottam rendes dolognak, hogy lelépjünk és otthagyjuk egy óbégató gyerekkel; aztán végül M. meggyőzött, hogy ha valaki, akkor Apu megoldja ezt is. És lőn: nagy levegőt vettem, és kiléptünk az ajtón, és mire odaértünk az előadás helyszínére, már kaptuk is az üzenetet, hogy a baba édesdeden durmol, érezzük jól magunkat. Éjfélre értünk haza, amint kiderült, addigra megvolt a szokásos két felriadás, de Apu bement, simogatta a hátát és álomba dudorászta - vagyis azt csinálta, ami nekünk soha de soha nem sikerült addig (és azóta se: mi mindig kivesszük, és visszaaltatva tesszük újra a kiságyba, különben nem hajlandó letenni a fejét). Olyan jó érzés volt tudni, hogy egy olyan helyzetben (zaklatott, nyafogós, zsörtölődő), amiben saját magunkon kívül senkire nem hagynánk a gyereket, mégis van a világon valaki, akire számítani lehet, és nem kell aggódnunk, mert gyakorlatilag jobban elvégzi a feladatot, mint mi.
Voltak fenntartásaim is persze, lévén, hogy Apu idejében teljesen más elvek alapján nevelték a gyerekeket, de szerencsére kiderül, hogy nincs okom félni: nagyon igyekszik tiszteletben tartani minden óhajunkat, még azokat is, amikben egyáltalán nem hisz, vagy amikkel kicsit sem ért egyet. Kértem például, hogy soha semmit ne adjon Kissmajomnak anélkül, hogy előzetesen egyeztetne velem, és valóban, hiába szeretné megkínálni különféle finom falatokkal, mindig visszafogja magát. Biztos lesznek dolgok, amik később nehezére esnek, már csak azért is, mert az ő generációjának az volt a bevett gyakorlat - például a folyamatos korlátozás ("Nem szabad!", "Ne fogd meg!", "Ne menj oda!"), az ijesztegetés ("Ha rossz vagy, elvisz a néni!"), a carrot-and-stick jellegű minősítések ("Látod, milyen rossz fiú vagy...", vagy épp "Jaj, milyen ügyesen megcsináltad!"), a megszégyenítés ("Ilyen nagy fiú, és sír!"), stb.; ezekkel igazából nem tudok mit kezdeni, mert nyilván nem tudok kitörölni évtizedek óta beidegződött reakciókat, de ha nekem nem lett bajom tőlük úgy, hogy ő nevelt fel, akkor Kissmajomban sem valószínű, hogy lelki törést okoz a heti egy alkalom.

Apu ma hetven éves, Kissmajom kicsit több, mint nyolc hónapos. És én csak annyit kívánok, hogy egészségben töltsenek együtt még legalább két-három évtizedet; mert a szeretetbent és boldogságbant megoldják majd maguknak - és egymásnak. <3

Újabb megkésett státusz

Szóval számok híján a pontosan héthónapos beszámoló is elmaradt, mert ezúttal is csúsztatva kellett a doktornőhöz mennünk, mivel hét és fél hónaposan volt aktuális a meningococcus elleni oltás emlékeztetője. Apropó oltás, Kissmajom eddig is csak épp felkiáltott, amikor szúrták, de ezúttal még azt sem tette; előtte részletesen elmondtam neki, hogy mi fog történni, és meg is mutattam (megcsíptem a kis combját, hogy így fog fájni), bent is átöleltem, és a fertőtlenítős fröcskölésnél figyelmeztettem, hogy na most jön a bökés. Drága bátor kiskatonám csak nagyon a szemembe nézett, és megfeszítette a kis lábait, és hiába mondtam neki, hogy nyugodtan sírjon, nem szégyen az, meg sem nyikkant, csak a szája széle görbült le csendben, egyetlen másodpercre - csodájára járt mindenki a rendelőben és a váróteremben. Meg is méregették, 8700 gramm és 74 centi, vagyis a kilói a korához képest átlagosnál kicsit kevesebbek, a magassága viszont a 96 percentile-ba teszi, tehát szinte biztos, hogy nem Aput, a hobbit-tatáját örökli ebben, hanem inkább M.Apukát, az óriás-papát.

Nagyon sok és látványos változás történt az utóbbi olyan két hétben, felét biztos már el is felejtettem, ilyenkor mindig megbánom, hogy nem jegyzetelek folyamatosan… Az egyik nagy történés az, hogy harmadik napja egyáltalán nincs már szoptatás, egyre kevesebb lett a tej, aztán már csak komfort-cicizésre elegendő kortyok maradtak, most meg már az sem nagyon van, így nem is nagyon teszem mellre, csak ha égetően fontos, hogy azonnal megnyugodjon, mert a kincsem olyan lelkesen fogadja el, hogy borzalmas látni, hogy erőlködik, de semmi eredménye. Hét hónapig sikerült kihúzni végül, sosem kizárólagosan anyatejjel, de még a legvégén is olyan mennyiséggel, hogy legalább éjszakára elég volt - nyilván szomorú vagyok, de már nem teljes kudarcként élem meg az egészet, örülök, hogy a legkiritkusabb időszakban működött a dolog, és a következő alkalomkor majd megpróbálok ügyesebb lenni.
Valószínűleg a szoptatás nélküliség hozadéka az, hogy sokkal kiszámíthatóbb lett Kissmajom étkezése (hiszen most már mindig konstans mennyiségeket tud kapni), és ezáltal a napirendje is még fixebben beállt:
- este hat és hét között fürdés, majd vacsora (180-250 milli táp - attól függően, hogy hánykor és mit evett utoljára);
- éjfél és egy között álomevés* (180 milli táp);
- fél hat és fél hét között ébredés, reggeli (130 milli táp), tisztába tevés, közénk költöztetés;
- fél kilencig együtt alvás, fél tízig együtt bandázás, utána egyedül játszás a kiságyban (addig én megágyazok, felmosok, előszedem a játékait, és előkészítem a reggelit);
- tíz és fél tizenegy között szilárd ételes tízórai (100-150 gramm), utána fél órás rezegtetés a pihenőszékben (ennek eredményeként kakilás), majd játék;
- délben egy-másfél óra alvás: ez most már szinte mindig úgy működik, hogy végig mellette fekszem és ölelem, ő meg belém fúrja a fejét, mivel enélkül pontosan fél óra elteltével felébred - viszont mióta áttért a csak kétszeri nappali alvásra, legalább egyiknek minden áron muszáj ennél hosszabbnak lennie, mert különben estére már nagyon nyűgi lesz, úgyhogy hősiesen feláldozom magam :) és én is sziesztázok;
- kettő körül ebéd (180 milli táp - ha hosszabb távon is megmaradnak a mostani esti és éjszakai mennyiségek, tehát már azokból összeáll az egy éves korig naponta szükséges fél liternyi tápszer, akkor hamarosan ezt is kiváltom szilárd étellel);
- délután, ha nagyon meleg van otthoni, ha nem, akkor piknikelős játszás, illetve babakocsis séta - itt is változás, hogy ha autózás is van a programban, akkor már csak úgy alszik, ha amúgy is alvásidő lenne, egyébként bámészkodik az autósüléséből, játszik, szerel, beszélget;
- fél öt körül újabb alvás (ez szigorúan fél óra, nem is akarnánk többet, hogy ne zavarjon bele az esti rutinba);
- ötkor uzsonna (ha otthon vagyunk, olyan 100 gramm gyümölcs, ha épp úton, és nem megoldható, akkor 130 milli táp);
- fürdésig játék vagy séta.

A stabilizálódott napi programon kívül is csinál egy csomó új dolgot a legutóbbi összefoglaló óta, a teljesség igénye nélkül, csak így off the top of my head ilyenek jutnak eszembe, hogy:
- rázza a fejét és szélesen vigyorog hozzá: fekve és négykézláb is szokta, ilyen Stevie Wonder stílusban, az elején aggódtam is, hogy ez valami egészségtelen önstimuláció, de aztán utánaolvastam, és szinte napra pontosan hét hónapos korban egy csomó baba elkezdi ezt, egyrészt, mert kísérleteznek az újszerű látás-élménnyel, másrészt, mert egy picit elszédülnek tőle, ami szintén izgalmas dolog;
- tárgyakat hordoz a szájában (és ezt néha fejrázással kombinálja): ez meg puppy-style, egy helyben tartózkodva, kúszva és mászva is műveli, van amikor tényleg odébb akar vinni valamit, máskor csak a rágcsálást nem szeretné abbahagyni ácsorgás vagy közlekedés közben sem;
- igen, közlekedik: a klasszikus kúszás (alkaron támaszkodva, térddel tolva magát) kimaradt, helyette a nyújtott karjával tolta magát körbe-körbe illetve hátrafelé, a következő lépés az volt, hogy négykézláb rugózott, majd előrehasalt (ezt okosan abbahagyta, amikor egyszer a parkettán próbálkozott, és orron landolt**), és pár napja már szabályosan mászik*** is (nagyon aranyos, mert néha az épp soron következő kezét túl magasra emeli, elveszíti az egyensúlyát, és felborul);
- énekelget: ez az egy ideje már felfedezett beszélgetés dallamosítása, egyedül, játék közben elmélázva, pihenés közben belefeledkezve megy a kornyikáló ná-ná-ná és további zabálnivaló hangismétlések;
- utánoz: cuppogást, csettintegést, nemnemnemezést - és büszkén göcög utána;
- minden érdekli: míg régebben többnyire a feltűnő (színes, hangos, világító, mozgó) dolgokkal akart közelebbi ismeretségbe kerülni, mostanra szinte nincs olyasmi a világon, amiről ne kérne további információt - mindenféle hang forrását kitartóan keresi (a legédesebb, amikor a nem látható repülő után kutat az égen), percekig moccanás nélkül tanulmányoz állatokat és embereket (a madarak és gyerekek a kedvencek), minden egyes tárgy felé kinyújtja a kis karjait hogy mutimeg (ha le van téve, máris indul feléjük), alaposan megfigyel, tenyérrel megtapogat, körömmel megkapirgál, majd megízlel mindent, amihez odavisszük vagy amit el tud érni;
- felismeri, ha szólítjuk: mintegy válaszul a recent aggódásomra, hála Apunak, aki megállás nélkül beszél hozzá, mikor együtt vannak, egyik napról a másikra megtanulta az igazi nevét;
- megért szavakat: az első, amire rájött, az már elég régi, a "figyelj" (ha ezt hallja, akkor várakozóan néz, mert tudja, hogy valami érdekes akció következik), a második a "cica" (ha mondjuk neki, akkor már forgolódik is hogy hol van, továbbá lelkesen üldözi is, de a legutóbbi orrcsavargatás óta már hiába, Kissca szigorúan csak alvásidőben merészkedik a közelébe), a harmadik az "autó" (azt is keresi, ha említjük), a negyedik az "Apa" épp kialakulóban van, többet egyelőre nem vettem észre;
- figyel az énekre és mesére: az továbbra is első számú jellemzője, hogy ha hanyatt fektetjük, akkor rögtön rugdosni kezd, plusz ha van mire, azonnal felpakolja a lábait a magasba (és ott rugdos), de még ezt a tevékenységet is készségesen abbahagyja (ahogy az elalvás előtti szokásos nyöszörgést is), ha az ember énekel (én) vagy mesét mond (M.) neki - ilyenkor feszülten koncentrál, és időnként hatalmasakat mosolyog (amitől mi menten elolvadunk);
- követi az iránymutatást: ha mondjuk, hogy nézd, és nyújtott karral jelzünk valamit neki, akkor arra fordítja a fejét és a tekintetét, és többnyire kiválasztja azt, amire gondoltunk, ha rábökünk egy játékán egy gombra, ami valamit csinál, rögtön rájön, hogy mit tanítunk, és utánoz (ha nem sikerül működésbe hozni, mert mondjuk túl erőtlenül nyomogatja, akkor csodálkozó szemekkel számonkér, hogy mostmivan);
- reagál és válaszol: azonnal felkiált, ha látóterébe kerül a cica, türelmetlenül ránkszól, ha szeretné, hogy századik alkalommal is megszólaltassuk a játszószőnyegén a zenét (nem olyan, mint a többi játéka, amit ő is tud kezelni, mert egyértelmű gombnyomással működtethető, hanem az anyagba van rejtve a kapcsolója, és viszonylag erősen rá kell tenyerelni, hogy beinduljon), és amikor kedve van hozzá, akkor bármeddig lehet vele játszani kérdezz-feleleket (mondunk valamit, ő meg a saját nyelvén elismétli);
- huncutkodik: ha olyasmit csinál, amit "nem szabad"**** (például kibontott kakis pelenkával a segge alatt vadul tekereg, hogy hasra forduljon), és rászólunk, hogy maradjon nyugton egy pillanatig, akkor benyom egy ilyen saját fejlesztésű féloldalas mosolyt, amiért Bruce Willis is megirigyelné;
- elképesztő a finommozgása: egész pici és vékony dolgokat megfog az ujjaival - persze ezt egyelőre csak konstatáltuk, nem tesztelgetjük és fejlesztgetjük tovább, mert mindent bekap, amit meg tud kaparintani, és ez jelenleg nem túl biztonságos (ezidáig füvet, papírfecnit és gombot kellett kihalásznom a szájából).
Ami még történt nagymozgás fronton az az, hogy ha van mibe kapaszkodni/mire támaszkodni, akkor feltérdel, így tegnap kénytelenek voltunk letenni a kiságy alját az alsó szintre, mert félő volt, hogy kibukik belőle. Szintén az utóbbi pár nap újítása, hogy éjszaka oldalra fordul, és úgy alszik tovább - itt mi is belebotlottunk Audrey problémájába, amire hirtelen azt a megoldást találtam, hogy úszópelust húzok a sima pelenkájára, így nem lesz nedves a ruhája és az ágyneműje; de igazából abban reménykedem*****, hogy ez csak egy ideiglenes hóbort, és ahogy jött, úgy megy majd. Jah és egy ideje már bal oldalon át is simán hasrafordul, így gyógytornászhoz egyelőre mégsem megyünk.

Ami változatlan, illetve tulajdonképpen tovább "durvult":
- ha velünk van, semmitől se fél: erős hangoktól (vonatduda, fúró, bőgetett motor, látótéren kívül leeső tárgy csattanása, stb.) megijed, és Moro reflexhez hasonlóan széttárva a kis karjait összerezzen, leejtés imitálásától vagy hirtelen nagyon magasba emeléstől vagy dobálástól megdermed, de ezeket mi nyilván kerüljük, ha rajtunk múlik - ezen kívül ha a közelünkben/ölünkben van, mindent élvez (berregés, fütyülés, zuhanás, reptetés, zuhanyrózsával való arclemosás, óriáskutyákkal való ismerkedés, you name it);
- ha velünk van, egész nap dumál és mosolyog: idegenekkel főleg új helyen nagyon óvatos, néha hosszú percekig komoly arccal szkenneli őket, amíg végül a szimpatikusabbak mosolyát viszonozza, ismerősökre is csak akkor mosolyog vissza kapásból, ha megszokott közegben látja őket vagy ha az ölünkben van, különben egy kicsit kivár és kémlel, biztos, ami biztos - aztán, ha mindent rendbennek ítél, a mosolygással egyidőben általában a nyelve is megered; ha minket (ez jelenleg M. és én kivételével Aput jelenti) megpillant, egyből a füléig szalad a szája, és kezdetben kurjongat örömében, aztán már "csak" mosolyog egész álló nap, és megállás nélkül mond-mond-magyaráz.
Ha velünk van, mindig jókedvű, vidám, boldog - és ezt nem titkolja, a legőszintébb ragyogással-rajongással adja tudtunkra napi ezerszer; és mi napi ezeregyszer mondjuk el egymásnak, hogy MOST kellene meghalni, mert ennél már sosem lesz jobb az élet. Aztán a következő napot valahogy mégis sikerül még szebbé tennie… nem tudjuk hova, meddig fokozható ez még, így is az elviselhetetenség határát súrolja. Ez a kisfiú a Minden.


* Néha pár napra váratlanul elromlik az alvás, valószínűleg a frontok miatt, mert általában időjárás változáskor történik meg, de nem vészes ilyenkor sem: van olyan típusú romlás, hogy lefekvés és éjféli álomevés között egy-kétszer megébred (ilyenkor legtöbbször elég bemenni hozzá, és simogatni, vagy néha ki kell venni, de akkor is pár percnyi összebújás után visszaalszik), van olyan, hogy az éjféli álomevés helyett félig megébred (ilyenkor többször hasrafordulgat, emiatt nyögdécsel meg szomorkodik, és a megoldás az, hogy teljesen fel kell ébreszteni, és úgy visszatenni, mert akkor eszébe jut, hogy ő tulajdonképpen álmos, és egy ásítós mosoly után otthagyható, elalszik magától), és van olyan, hogy a hajnali ébredés után nincs kedve visszafeküdni (ilyenkor mászkál, kurjongat és galagyol, megszereli a kiságy rácsait - ez a legrosszabb, mert ezzel borul az egész reggeli program, és mikor épp a tízórai lenne aktuális, akkorra már hullafáradt).
** Eddig két közlekedési balesete volt, a vetődéses orrbeütés, és egy olyan, hogy a puha plüss játszószőnyegről megszokásból legurult (a hátra fordulás még nem valami jól kontrollált mozdulat, továbbra is inkább a feje súlyára és a gravitációra hagyatkozik), és a parkettán koppant egy kicsit a tarkója - mindkétszer ijedtség okán és nem fájdalomból sírt, és ölbekapáskor szinte azonnal abba is hagyta, de olyan keservesen és hangosan zendített rá, hogy a szívem rögvest apró darabokra szakadt.
*** Sajnos ez egyelőre csak az ágyon megy neki, mert ha legalább kicsit nem göröngyös a terep (vagyis szőnyeg, habtapi,  pléd és/vagy parketta van alatta), akkor kicsúszik a lába, és csak helyben lépeget vagy visszafele csúszik szegényem - erre egyelőre nem tudok mit kitalálni, próbáltam már meztelen térddel, harisnyával és kisnadrággal, csupasz talppal és tapadós zoknival is, de egyik sem segített, gondolom egyszerűen meg kell várni, hogy megerősödjön a combizma, és bírjon ellentartani.
**** Egyelőre próbálunk csak a legminimálisabb mértékben megtiltani dolgokat, mert nem szeretnénk a nemszabadnemszabad szajkózásával folyamatosan korlátozni, amíg esély sincs rá, hogy megértse az ok-okozati összefüggéseket - mi vagyunk a felnőttek, úgy gondoljuk, hogy a mi feladatunk olyan környezetet biztosítani neki, amiben lehetősége van veszélyektől védve felfedezni.
***** Főleg mert olyan borzasztóan nagyfiús abban a pozícióban, hogy majdnem sírva fakadok, ahányszor meglátom.

"Hatalmasabb a királynál is..."

Ma hatvankilenc éves. Vagy lehet, hogy nem épp ma - harcok közepette született, az édesanyja erdőn-mezőn át menekítgette a családot, nem biztos, hogy amikor hetek múlva volt alkalom hivatalosan is bejelenteni a legkisebb fia világrajöttét, pontosan emlékezett még a napra.
Ő a világ legjobb embere. Becsületes, jóindulatú, elfogadó, segítőkész, önzetlen, bátor; benne van az egyszerű székely paraszt minden bölcsessége és viccessége és makacssága... igen, az utóbbit két helyről is örököltem, esélytelen lett volna másmilyennek lennem.

Tizenketten voltak testvérek (ebből hat nagyapám első házasságából származó félárva, akiket magával hozott az özvegységből), Apu volt az utolsó, és mire ő következett, a háború meg az államosítás miatt nagyon elszegényedett a család, a testvéreivel együtt egész kis kora óta segítenie kellett, a földeken munkálkodni, tehenekre vigyázni, hiába volt ígéretes tanuló, esély sem volt rá, hogy a kis faluból messzebbre mehessen, egy jó iskolába. Tizenhat éves volt, amikor a szülővárosomba került, a legnagyobb testvére vette magához, aki akkor ment férjhez; attól kezdve egész életében keményen dolgozott, megtanult románul, szakmát választott, esti képzésekre járt, hogy minél előbb saját keresete legyen.
Szép fiatal évei voltak, rengetegen keresték a barátságát, mert tudott ésszel szórakozni, a nők bolondultak érte, mert jóképű volt, csomót utazott mindenhova, ahova csak a kommunista Romániából lehetett. Aztán megismerte Anyut, és amint harmincas évei elején úgy érezte, hogy ideje családot alapítani, valahogy nem volt kérdés, hogy őt választja, pedig bizonyára minden ujjára akadt volna tíz olyan, aki nem öt évvel idősebb nála - de nem érdekelték az okoskodó pletykák, és mennyire igaza lett... Nagyon szerettek volna gyereket, mindennél jobban lányt, ebben annyira egyetértettek, hogy fiú névvel nem is készültek egyáltalán, úgyhogy tiszta szerencse hogy én lettem nekik.

Gyerekkoromból nagyon kevés dolog maradt meg bármiről is, de Apu kapcsán arra tisztán emlékszem, hogy akármire rávehető volt, hogy boldoggá tegyen. Őt mindig lehetett szeretgetni (babaként sokáig csak úgy tudtam elaludni, ha az ujjaim között gyűrögettem a fülcimpáját), nyúzni, magammal hurcolni... ízületi problémák miatt fiatal kora óta fájós volt a dereka meg a háta, de ez sosem tudta megállítani.
Volt olyan mániám például, hogy minden nap ki akartam menni vonatokat nézni - valamiféle korai elvágyódás lehetett, vagy nem tudom, de hiába rettegtem a mozdonyfüttytől, ott szerettem ülni a fapadon, és nézni, ahogy búcsúznak az emberek, pakolják a bőröndöket, integetnek a távolodó fülkeablakokból... és Apu minden kemény munkanapja után hajlandó volt lesétálni velem azt a valamennyi kilométert az állomásig, aztán estefelé vissza.  Volt egy nehéz fekete biciklije, rajta pici piros gyerekülés: az izmos combjai között ültem, lábaimat gondosan feltette két kis vas tartóra, hogy ne lóbáljam, kapaszkodtam a kormányba, és száguldoztunk mindenfelé; sosem féltem, bármekkora volt a forgalom, bármilyen gödrös az út és bármennyire meredek egy-egy lejtő, azt élveztem a legjobban, amikor indultunk, megfutamodott, aztán egyik lába a pedálon, a másikat már útközben emelte át a vázon (nekem ez mai napig varázslat, sosem voltam képes megtanulni), olyan erős volt és magabiztos, hogy az is természetesnek tűnt volna, ha egyszer csak felemelkedünk és repülni kezdünk.
Imádtunk együtt mászkálni. Tavasszal és ősszel virágot szedni meg gombászni jártunk az erdőbe, nyáron strandra vitt minden délután, télen szánkózni a közeli dombokra, nem csak engem, hanem a kis barátaimat is; amikor Anyu nem kapott szabadnapot, néha hétvégén ketten elutaztunk egy-egy távolabbi látnivalóhoz is. Ahányszor baleset történt velem, mindig az ő gondjaira bízva sikerült, mert ő sosem szólt rám vagy rohant utánam korlátokkal, szabadon engedett felfedezni: zuhantam rózsabokor tövisei közé parkban szaladgálva, potyogtam csövekre elmozdult csatornafedélre lépve, estem arcra lépcsőn lerohanva, aminek felrepedt alsó ajak lett a vége, és csúsztam betonkerítésnek havas lejtőn, aminek csuklótörés. De ezekre mind csak elmesélésekből emlékszem - azzal a mindent betöltő jó érzéssel ellentétben, amikor a nyakába vett, és a sűrű fekete hajába kapaszkodva ismerkedhettem a világgal.
Amikor lebontották a házunkat, és lakótelepre kellett költöznünk, a gyár, ahol évtizedekig esztergályosként dolgozott, látszott a negyedik emeleti ablakunkból; amint a suliból hazaértem, Anyuval együtt miden nap izgatottan lestem, hogy mikor jelenik meg a hangyányi alakja a messzi domboldalon (hiába volt jobb szemem, Anyu valahogy mindig hamarabb felismerte, és máris elkezdte melegíteni az ebédjét). Néha pár órával hamarabb ellógott és a kollegáival elment sörözni - sosem rúgott be, de Anyu imádta ezeket az alkalmakat, mert olyankor mosolygós lett és csibészesen csillogtak a szemei. Amúgy komoly, vastag szemöldökével kicsit morcosnak tűnő fizimiskája volt mindig is, és az ezzel társuló határozott, érces hangja miatt aki előbb csak látásból ismerte, majd később beszélt is vele, rendszerint csodálkozott, hogy milyen kedves, barátságos úriember.
Otthon sosem emelte fel a hangját, így számomra ijesztő volt, ha néha idegenekkel vitába szállt, és megtörtént; ilyenkor bármilyen apró a termete, óriásinak láttam, legyőzhetetlennek, mintha egy más ember lett volna. Életemben egyetlen egyszer emelt rám kezet: három éves lehettem, amikor a bűnrossz szomszéd szerelmemmel egy teljes napra eltűntünk a ház elől, estére az egész környék minket keresett; amikor vigyorogva előbukkantunk az utca sarkán, odarohant és dühében a fenekemre ütött... majd pszichológusok-rémálma szülőhöz illően napokig mindenfélével kényeztetett, mert örült, hogy nem esett bajom.

Anyu betegségének súlyosságát több mint fél évig titkolta mindenki előtt, hogy nekem könnyebb legyen, és amikor meghalt, összetört; akkor éreztem, hogy ha én nem lennék, és nem tartanám benne a lelket, hetek alatt feladná, és utána sietne... csak most, mikor már nekem is van valaki igazim, értem meg, hogy milyen hihetetlenül nehéz lehetett neki. A gerincsérve miatt betegnyugdíjba került, az egyetemi éveim alatt nagyon lefogyott és legyengült, anyagilag nagyon rosszul álltunk, és folyton aggódott, hogy nem tud eleget segíteni nekem. Mikor Budapestre jöttem, és már én tudtam pénzt küldeni neki, valamennyire megnyugodott, hogy rendben lesznek a dolgok - persze félre tett minden fillért, amikor pár év múlva végül kihoztam őt is, örömmel újságolta, hogy bizony a fele illetékre elegendő pénz ott lapul a táskájában.
Gondolkodás nélkül hagyott mindent és mindenkit maga mögött, adta el a lakást, és költözött a közelembe, nem változott semmit a harminchat éve élő bizonyosság, hogy ha hívom, jön, bárhova, bármikor. És most, itt jó neki: vidám és kiegyensúlyozott, akár társasággal akár egyedül rengeteget járkál, szép időben heti rendszerességgel kirándulgat, bejárta már az országot keresztül-kasul. A nyugalomnak meg a sok mozgásnak köszönhetően az egészsége jobb, mint valaha, és annyira de annyira szeretném, ha ez még pár évtizedig így is maradna; mert tudom, hogy az ő viszonya az elmúlással teljesen más, mint bárkié, akit ismerek, tudom, hogy ő nem fél az öregségtől és a haláltól, de én még nagyon nem vagyok kész nélküle létezni, hiába van teljesen független saját életem.
Mint mindenki, én is sokszor érdeklődtem, hogy miért nem választ magának új párt, hiszen gyakran derül ki, hogy még most is lenne rá jelentkező bőven. De azt mondja, nincs szüksége kompromisszumra: olyan tökéletes úgysem lehet senki, amilyen Anyu volt, olyan boldog úgysem lenne senkivel többet, ezt érzi és tudja - akkor meg mi értelme...? Megértem és tisztelem a döntését, és ugyan tudom, hogy csak egyedül van, de nem magányos, annyira örülök neki, hogy pár hónap múlva meg tudom ajándékozni valakivel, aki teljesebbé teszi az életét. Sosem piszkált unokáért, mindig kérdés és kérés nélkül elfogadta, hogy úgy alakítom a sorsomat, ahogy nekem a legmegfelelőbb, és csak akkor csinálok dolgokat, amikor szerintem elérkezett az idejük... de örök életében rajongott a gyerekekért, és Kissmajom a földkerekség legszerencsésebb kisfiúja lesz, hogy ő az egyik nagypapája (arról nem is beszélve, hogy a másikra sem lehet panasza). Alig várom, hogy most már vele sétáljon hatalmasakat, neki meséljen a tájszólástól és ízes kifejezésektől még mindig színes nyelvén, őt tanítgassa úszni és biciklizni és működőképesre szerelni bármit a világon.
Boldog születésnapot, drága kicsi Apucim! Jövőben ugyanitt, eggyel többen... <3

1969 - Apu huszonöt évesen

Az úgy volt, hogy...

Gyorsan megpróbálom leírni, mert holnap várhatóan további sok dolog történik majd, és el ne felejtsek semmit...

Tegnap (ami inszem utáni két hét plusz egy nap volt) esti zuhanyzáskor észrevettem, hogy mintha-mintha egész minimálisan furán érezném a melleimet; még véletlenül sem fájdalmasan vagy túlérzékenyen, de azért másképp, mint szoktam közvetlenül piros előtt, amikor általában nagyon puhák és lötyögtethetőek. Vissza is kerestem gyorsan a görbéimen, és kiderült, hogy jól emlékeztem, egyetlen egyszer volt még olyan, hogy ezen a téren bármilyen változást tapasztaltam, az is egy stimulálatlan maratoni ciklus végén valahogy. Úgyhogy ebbe az egyetlen kvázi-tünetembe kapaszkodva lelkesen belevetettem magam a keresgélésbe, amit nyilván nem kellett volna - azonnal kiderült, hogy ezt leginkább a progeszteronpótlás okozhatja, főleg ha semmi más jel nincs (nem volt). Úgyhogy gyorsan le is zártam a témát, de természetesen csak az után, hogy csomó nemterhes görbét megnéztem, amikből kiderült, hogy valóban, legtöbb nőnek végig fentmarad a hője amíg gyógyszeresen rásegít, és abbahagyás után pár nappal meg is jön; ez annyira meggyőzött, hogy mondom régi emlékeim ide meg oda, nem is viszek magammal tampont másnap, hiszen amíg itt mesterségesen pumpálom magamba a hormont, úgysem lesz semmi. Továbbá most már egész biztos csak áltatom magam, és tényleg semmi értelme a várakozásnak, tesztelni kellene végre.

Ma reggel végül nem tettem, mert úgy voltam vele, hogy indulok munkába, most kinek hiányzik az, hogy bújdosnom kelljen a monitor mögött egész áldott nap, néha kiszólva két szipogás között, hogy valószínűleg náthás leszek. Kitaláltam, hogy akkor majd inkább holnap - ugyan hivatalosan munkanap, de úgysem sok kollega lesz bent, ráadásul pont egybe is esik a doki által kijelölt nappal, és a hétvége is ott lesz a szomorkodásra. Közben egy kicsit mintha erősödött volna a mellérzékenység, de azt már elhessegettem, hiszen ott volt az okos magyarázat rá, plusz egész egyértelmű menzeszes görcsöket is elkezdtem felfedezni. A fordulópont az volt, hogy hazaindulás előtti vécézéskor láttam egy egészen picike vérpöttyöt a tisztasági betétemen - egy pillanatba telt csak, amíg a szabályos kerekségéről rájöttem, hogy egy borotválós foltocska az, de közben rámolmott a Himalája, és kinyomta a tüdőmből az összes levegőt... akkor megértettem, hogy nem, nem jobb ha váratlanul megjön, akármilyen szar a negatív teszt látványa nekem tudnom kell, tesztelni fogok, 16DPO, már délutáni pisiből is látszik minden.
Öt előtt pár perccel értem haza, ahol M. három napja újabb mellékheregyulladással fekszik - szerencsére az enyhébbik fajta, időben elkezdte szedni rá az antibiotikumot, így csak két napig fájt a heréje, és narancs helyett csak mandarin méretűre dagadt. Nem akartam szólni neki, hogy tesztelek, mert már említettem, hogy valószínűleg nem fogok, és nem akartam, hogy reménykedni kezdjen mert belegondolja, hogy talán valamiféle gyanú miatt teszem. Miközben ő filmet nézett, nagy nehezen kerestem egy tesztet; előbb majdnem sírva fakadtam, amikor nem találtam ott, ahol azt hittem hogy lennie kell, majd bementem vele a vendégvécébe, kipréseltem magamból nagyjából egy gyűszűnyi anyagot, és gondolkodás nélkül belemártottam a pálcikát; aztán letettem, és ki akartam menni, várni pár percet. Végül mégsem, mert eszembe jutott az a sok alkalom, amikor egy órával később és huszonhetedszerre is képes voltam tüzetesen megvizsgálni, és soha de soha nem láttam rajta még egy szar száradási árnyékot se. Ha van valami, már ott kell lennie - és már emeltem is, és ott volt, majdnem olyan vastagon és erősen, mint a kontrollcsík. Nem nagyon bírtam felfogni... letettem, felvettem, megnéztem újra és újra, és hát ott volt na.
Vettem egy nagy levegőt, és teljesen automatikus mozdulatokkal előszedtem a kamerát, bekapcsoltam, tudomásul vettem, hogy kifogyóban az akku, elővettem a hálózati töltőt, hogy megörökítsem M. pillanatát, ahogy a sok idegen családi videóján láttam, amiket végigkönnyeztem az elmúlt hónapokban; majd viszonylag hamar rájöttem, hogy sosem fogom tudni betuszkolni a helyére, mert úgy remeg a kezem, hogy megfogni is alig bírom. Akkor bekapcsoltam a sima fényképezőt, videóra tettem, tudtam, hogy semmi sem fog látszani, mert gyenge minőségen vesz, de nem érdekelt, mert akkor már majdnem szétpukkantam, úgyhogy bevezető nélkül kiböktem a hírt. Aztán csak ültünk sokáig egymás mellett az ágyon, és hol hitetlenkedve meredtünk egymásra, hol rötyögtünk bugyután, semmi fennkölt vagy magasztos nem volt benne, csak a szokásos mi voltunk, két boldog, lökött, nagy gyerek, imádtam minden pillanatát. Azóta néha random egymásra nézünk, ő megkérdezi, hogy mi újság, én azt mondom, hogy: "Képzeld, az van, hogy terhes vagyok!", és nevetünk.

Felhívtam Aput is, mondtam, hogy úgy tűnik, talán unokája lesz jövőben, és megkértem, hogy bárhogy imádkozott eddig, ne hagyja abba, mert működött. Drága kicsi Apucim, biztos egész éjjel álmatlanul forgolódik majd a boldogságtól.
Utána beszéltem egy sort a lányok egy részével, akiknek szívből köszönök mindent, és ígérem, hogy írni fogok egy külön hozzájuk/-tok szóló posztot pár napon belül, csomó mondanivalóm van. Most is mondtak egy sor okosságot, amiket majd jól visszaolvasok, ha már újra beszámítható leszek, egyelőre csak annyi maradt meg, hogy ne emeljek, nem ülőfürdőzzek, ne szexeljek (hát ez a veszély sajnos most épp amúgy sem fenyeget), és ne egyek nyers tojást.
Aztán előkészítettem holnapra a dossziémat, mert mire megvolt ez eredményem, hiába telefonáltam, a BMC már zárva volt, és a központi számon nem tudták megmondani, hogy dolgoznak-e holnap - úgyhogy bemegyek reggel, ha ott vannak, feliratom velük a további Utrogestan adagot, és remélem néznek egy HCG szintet vérből. Ha nincsenek bent, öt napra való kúpom van még úgyis, és akkor (meg akkor is, ha vannak, de megelégszenek a pisiteszttel) elmegyek magánlaborba vérvételre. Azok nyitva tartanak, megkérdeztem, mert mindenképp készültem holnap reggel - AMH eredményt szerettem volna, de most már nem kell, mert csak jövőre lesz újra aktuális... hát nem hogy csoda történt velem végül...?!

Megnéztem jobban a tesztet, 10-es volt, nem 25-ös, ahogy eredetileg gondoltam, úgyhogy mégsem a Hulk van bennem, de így sem rossz. Ami sajnos, az az hogy ilyen olcsó netről rendelt fajta, úgyhogy száradás után felére halványodtak rajta a csíkok; reggel csinálok még egyet, remélhetőleg még erősebb lesz, és azt elviszem magammal.
A melleim érzékenyedtek még egy árnyalatnyit, de egyelőre legalábbis semmiképpen sem az az elviselhetetlen fájdalom, amit alig-érintésre is emlegetni szoktak ilyenkor. A hasam is görcsölget néha, pont úgy, mint piros előtt, csak valamivel enyhébben, és csak rövid időtartamokra.
A fejem és a lelkem szintjén egészen testenkívüli élmény az elmúlt néhány óra, mint egy filmen, látom ezt párt, akik végülis szimpatikusak, mert ismerem a háttérsztorijukat, de nem élem át teljesen az örömüket... ami talán hasznos is, mert különben szétrobbannék, és az most már állítólag kettőnkben tenne kárt. Egyszerre vagyok egy nagy vigyor és millió apró aggodalom, amiket ki próbálok rekeszteni, mert amíg csak lehet, élvezni akarom ezt a szürreális állapotot. De azért annak nagyon-nagyon fogok örülni, ha reggelenként hányhatok végre... :)

Counting my blessings

Visszatérve a reggeli posztomra... oké, felment egy fokkal a mai hőm, de  továbbra is teljesen tünettelen vagyok, szóval a hangulatváltozásnak nem ez az oka - volt már ilyen hattyúdala máskor is a görbémnek, hogy a végső leesés előtt az egekbe szökött (még plusz progeszteron nélkül is), még egyet forgatni a késen.
Szóval tulajdonképpen nem ettől vagyok vidám: kizárólag a lányok érdeme az, hogy ma erősnek érzem magam; és nem is bíztatásokról van szó, hanem a telefonokról, éjszakába nyúló csetelésekről, belinkelt posztokról, arról, hogy egyáltalán vannak nekem.
Tegnap este ketten is nagyon rossz híreket kaptak... nem végérvényeseket és megoldhatatlanokat, de ahhoz képest, hogy az ember egy átlagos kivizsgáláson maximum átlagos problémákra számít, sokkoló lehet az, ha olyasmit mond egy orvos, amiről sosem hallotál, és bárkit kérdezel, az sem... és nyilván a neten mindig a legkomplikáltabb lefolyást részletezik, és a legvalószínűtlenebb következményt is kíméletlenül megemlítik.

Csak azt akarom mondani, amire egyszer már a BMC rendelésen is rájöttem: hogy szerencsés vagyok, és bárkinek is köszönendő ez, köszönöm, nagyon. És attól még nem biztos hogy nekem előbb lesz gyerekem, sőt az sem, hogy valaha is lesz saját. De tegnap M. összeölelt és -szeretgetett, és azt mondta, hogy szerinte bárhogy is jön majd az első, ő úgy érzi, megállíthatatlanul követi majd annyi, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket. És ma süt a nap, és a reggeli dugóban a Budaörsi úton mosolyogva engedett be maga elé egy bácsi, ééés Apucim annyira jól van, hogy épp lefoglaltam neki egy wellnessezést két hét múlvára. Az élet jó dolog.

És Marcsitündér, hú de nagyon szorítok!

What a week!

Hol is kezdjem...? Azt hiszem az lesz a legegyszerűbb, ha megpróbálom a legelején, aztán úgyis szokás szerint elkalandazok...

Múlt-múlt kedden délután M. suliba készült, úgyhogy munka után felvett, és elmentem vele Apuhoz; ilyenkor nagyokat szoktunk sétálni, vagy jókat beszélgetni, vagy elmegyünk bevásárolni, és mikor M. végez, akkorra hazaérünk. Most napközben Apu termálfürdőben volt, úgyhogy megbeszéltük, hogy öt körülre hazaér, és boltba megyünk - az autóban vártam rá, amikor felhívott és mondta, hogy menjek inkább fel, mert nem érzi valami jól magát. Nem tudtam mi lehet, mert egyrészt hazajött Veresegyházáról vonattal, szóval annyira rosszul nem lehetett, másrészt a hangja az meg annyira gyenge és akadozó volt, hogy eléggé aggódva rohantam fel hozzá.
Az előszobában ült az asztalnál, és elég ijesztően festett... nem volt sápadt, mert ő ilyenkor nyár végén annyira le van barnulva, hogy azt a színt képtelenség lenne eltüntetni, de az arca be volt esve, a szemei karikásak voltak, szaggatottan lélegzett, és valóban alig volt hangja. Azt mondta szédül, és annyira kiment az erő a lábaiból, hogy alig bírt hazajönni a villamostól; megpróbáltunk vérnyomást mérni, mert mindketten azonnal arra gondoltunk, hogy biztos leesett - és valóban, annyira alacsony volt, hogy hibát írt ki a gép a számok helyett. Ettől eléggé megijedtem, itattam vele egy kis kávét, lefektettem pihenni, és megbeszéltük, hogy ha tíz perc múlva sem javul a helyzet, hívjuk a mentőket. Valamennyit nőtt, bár először csak olyan 80/40 körülire, és közben jött egy csomó további tünet, ami (amint később kiderült, mert M. az óráján ülve megnézte neten) tipikus ilyen helyzetben: hidegrázás, verejtékezés, szívdobogás, füldugulás, nyakmerevedés és végtaggörcsök. Mire M. pár óra múlva végzett, már 100/60 közelébe kúsztak a számok, és ugyan még mindig nagyon gyenge volt, azt mondta, hogy javul, úgyhogy mi hazajöttünk, a lelkére kötve, hogy ha bármi változna, akkor azonnal hív minket és a mentőt.

Szerdán reggel a vezetékes telefon hangja ébresztett, de mire kiértem, elhallgatott; azonnal megszólalt a mobilom is, Apu volt - a háttérből segítettek neki az infókkal, és elmondta, hogy az Uzsoki kórház intenzív osztályán van, mert éjfél körül vért hányt, és bevitte a mentő. Rögtön szóltam a kollegáknak, hogy nem megyek be munkába, és el is indultam, miközben szegény M. itthon maradt egész napra, mert az ő autója szervízben volt, én meg elvittem a kicsit. Útközben próbáltam nem gondolni semmire, mert nem akartam balesetveszélyes lenni... amikor kezdtem aggódni és rémeket látni és legrosszabbra számítani, mindig abba kapaszkodtam, hogy jó kezekben van, és íme, a hangja már nem volt annyira elhaló, mint előző este.
A kórházba érés már első pillanattól pozitív élmény volt, mert ez egy teljesen felújított részlege az épületcsoportnak, vadonatújan csillog-villog benne minden, a váróteremtől az intenzívig olyan minden, amilyen a filmekben szokott: az utóbbiban profi gépek, függönnyel elválasztott kényelmes ágyak, kis pult, ahol egy nagyjából tízfős személyzet vár folyamatosan készenlétben, és amint később kiderült, egész éjjel minden egyes beteg lábánál egy-egy ébren ücsörgő nővér, aki figyel mindenre. Apu nem nézett ki valami jól... nagyon picike volt a hatalmas fehér ágyon, csomó gépre rá volt kötve, az orrába oxigén, egyik karjába vér, a másikba infúzió folyt, és eközben egy harmadik helyen szúrták épp, hogy ellenőrizzék az értékeit; mondta, hogy az otthoni adag vér után hányt még egyet a mentőben, egyet a sebészeti ambulancián, és egyet már az intenzíven, és közben néha öklendezett, és égőpiros vért köpött. A személyzet hihetetlenül kedves volt, eleve nem volt látogatási idő (csak napi kétszer van, délben egy fél, délután egy órát, akkor is csak teljes műtős-díszbe öltözve lehet bemenni, és csak maximum két családtagnak), mégis engedtek ott lenni elég hosszú ideig, a nővérek rögtön ugrottak, ha Apu valamit kért, és hozzám is odajött egy fiatal dokinő elmondani, hogy mi történt: sokkos állapotban hozták be és kétszer szondázták meg Apu gyomrát, amíg arra a következtetésre jutottak, hogy más vérzés nincs, "csak" a nyelőcsöve alsó része repedt meg, mert a reflux és a sok beszedett gyógyszer kivékonyította rajta a nyálkahártyát, és mivel a sztentjei miatt vérhígítót szed, nem tudott elég gyorsan beforrni a seb. Hivatalos látogatási időig aztán elmentem Apuhoz pár cuccot összeszedni neki, és kitakarítani a fürdőt - elképesztő volt... szerencsére nem irtózom a vértől, szóval nem az a része volt ijesztő, hanem a gondolat, hogy egy olyan kicsi emberből annyi vér ki tudott folyni (és ugye igazából később még többször annyi), és mégis végig eszméleténél volt, kinyitotta az ajtót a mentősöknek, és még azt is teljesen hidegvérrel (pun intended) átgondolta, hogy semmi értelme engem riasztani, hogy egész éjjel aggódjak, mikor semmit sem tudok tenni hogy segítsek.
Aztán visszamentem a déli látogatásra, és utána rohantam egy kört Apu háziorvosához, mert a kórházban nem találták a dossziét, amit bevitt magával, és amiben gyönyörű rendben ott volt az utóbbi évek minden lelete, orvosi véleménye és zárójelentése; kaptam másolatokat, aztán délutáni látogatás, amikor már valamivel jobban volt, de még mindig várt rá egy újabb szondázás, hogy rájöjjenek, elállt-e már a belső vérzés.

Csütörtökre már teljesen stabilizálódott az állapota, az oxigénpótlásról leszedték, a vérnyomása már normális volt, délután már a többi betegről hallott pletykákon rötyörésztünk; vért azért továbbra is kapott, mert időskorban annak több nap kell, hogy a sok veszteség után megint el tudja látni a funkcióját. A személyzetnek, mivel pénzt nem fogadtak el, vittem három hatalmas doboz csokit, hihetetlenül jó fejek voltak, úgy látszik nekünk valahogy szerencsénk van egyészségügy-ügyben; Aput nagyon dicsérték, hogy milyen hősiesen viselt minden beavatkozást, mondták hogy az általános állapota kiváló (szinte el sem hitték, hogy soha nem sportolt komolyan), és hogy másnap valószínűleg már annyira jól lesz, hogy át tudják helyezni a sima belgyógyászati osztályra.
Pénteken hívtam őket, hogy hol tartunk, és mondták, hogy Aput átszállították a Péterfybe, mert egyrészt oda tartozik, másrészt az a kevés kórházak egyike, ahol együtt van a gasztroenteorológia és a nefrológia - kis utánaolvasással ki is derült, hogy egy ilyen nagy vérveszteség egyik legnagyobb veszélye, hogy az oxigénhiány miatt maradandóan károsodnak a vesék. Apu szerencsére ezügyben is túlteljesített, minden nap egyre jobban lett, már csak két egység vért* kellett kapnia (ezzel aztán összesen 14 lett, plusz pár plazma meg trombociták), és egyre többet sétálgatott, végül még az udvarra is lement. Gerő bátya szinte minden nap látogatta, én is beugrottam mindig munka után egy jó kis esti beszélgetésre, és volt egy jófej szobatárs bácsi is, szóval összességében megint pozitív volt a kórházi élménye, annak ellenére, hogy ez a kórterem azért nem volt valami fényes.
Következő pénteken engedték haza, a zárójelentésen Mallory-Weiss szindrómával és gyomorsérvvel (időskorban elég gyakori dolog, nem vészes, csak refluxot okoz, ezért kell rá figyelni), továbbá sürgős beutalóval a kardiológiára, hogy kitalálják, mi legyen a vérhígítóival; az Aspirint azt már az intenzíven leállították, és nem is kell kapnia többet, de a másik gyógyszert még szedi - saját kardiológusa dönt majd jövő héten, de a helyettesítő főorvosnő megvizsgálta a szívét, vérnyomását, tüdejét, és hál'Istennek rendben talált mindent, akár az urológus a mai veseultrahangon.

Tegnapelőtt voltam nála utoljára, és egy kis szédelgésen túl, amit a vérszegénység okoz és amire vastablettát szed, teljesen rendben volt; mondta, hogy csak most fogja fel, hogy mekkora veszélyben volt, hogy konkrétan perceken múlott az élete, mert ha elveszíti az eszméletét a mentőhívás előtt, elvérzett volna. Persze az ő viszonya a halállal nem olyan mint egy átlagemberé - nem tudom rajta kívül ki van még, aki nem pánikolt volna be, amikor már a második adag vére teríti be a fürdőszoba teljes padlóját, de ő kicsit sem ijedt meg, és végig nem félt, nyugodtan és elfogadóan várta, hogy mi következik... csodás dolog lehet, ha az embernek ekkora és ilyen megingathatatlan hite van, mindig is irigyeltem érte, elfogadnám legalább felét... Olyan édes volt, mert ugye ő az egyetlen a világon, aki tud róla, hogy hogyan és mennyire próbálkozunk a kisbabával, és meséltem neki, hogy lassan esedékes az inszem, meg hogy komolyan gondolkozunk az örökbefogadáson. És azzal a nyugodt Apu-mosolyával azt mondta, hogy érzi, hogy sikerülni fog, mert nehéz és küzdelmes, de végül jó lesz minden - én meg valahogy igazán és őszintén elhittem neki. :)
Ma beszéltünk telefonon, és egészen erőteljes és vidám volt a hangja, és azt mondta nevetve, hogy nagyon-nagyon jól van, én meg titokban megköszöntem a BTL-nak, hogy itt hagyta nekem.


* Végtelen és ki sem fejezhető hálám mindenkinek, aki valaha adott vért. Én még sosem, mert a szúrást bírom, de örök életemben vérszegény voltam, és ha többet vettek le, azonnal félájultra gyengültem, most meg már nem tudom, hogy az IR miatt szabadna-e. De most valahogy úgy érzem ez nem mentség - mert egyáltalán nem túlzás, hogy a két ember, akit a legjobban szeretek a világon, idegen emberek önzetlenségének köszönhetően kapta vissza az életét. Szóval köszönöm, nagyon.