"De cipőt a gyárba' / sehol sem tud venni."

Így szavalja az aktuális kedvencét... :) Az a baj, hogy érti a teljes szöveget, mert így ezt a kis bakit nincs szívem kijavítani, hiszen akkor nyilván megkérdezné, hogy micsoda az az árva.
És akkor okosan kellene értekezni arról, hogy néha a szülők is meghalnak, miközben én hálás vagyok minden napért, amikor nem hozza ezt szóba, pedig régebben már megbeszéltük, hogy nekem is volt anyukám, és ő meghalt.

Manapság egyre gyakrabban foglalkoztatja a halál, és félni kezdett a szörnyektől is (az oviban a nagyfiúktól hall dolgokat), meg a sötéttől. Volt ma egy ilyen párbeszédünk, miután felvitette magát Apuval a vécére azzal a szöveggel, hogy kakálni kell (ilyenkor, a pisilős alkalmakkal ellentétben, kísérjük, mert szükség van seggtörlő személyzetre), és persze csak pisilt.
Én: Kissmajom, igaz, hogy igazából pontosan tudtad, hogy nem fogsz kakálni, de szándékosan füllentettél, hogy ne egyedül kelljen felmenned az emeletre?
Kissmajom: Igen.
:D

És akkor a vers:

Csak hogy legyen update...

Megkérjük M. barátját, hogy a szombat délutáni közös programjukat tegyék át délelőttre: nekünk jobb lenne, mert nálunk lesz Apu gyerekezni, és múlt héten elmaradt a date-day, és most már nagyon örülnénk neki...
E.: Utána beülünk valahova, ha akarod, jöhetsz velünk... nem szexelni szoktunk ilyenkor publikus helyen, csak felnőtt módra beszélgetünk...
B.: Hát abban nincs semmi izgi!
E.: De nem szól közbe egyetlen gyerek se - az mennyire sokkal jobb, mint az izgi!
M.: Life after 40...

:D

Reverse psychology fail

A híres-nevezetes, laikus szemmel is nagyon érdekes, kismillió vicces YouTube-videón kuncogó szülők által illusztrált, dackorszakosokat hatékonyan becsapó manipulációs technika, ugye.
Másoknál versus nálunk...

Szülő: Ezt csináljuk.
Gyerek: Nem.
Szülő: De csináljuk.
Gyerek: De nem.
Szülő: De igen.
Gyerek: De nem.
Szülő: De.
Gyerek: Nem.
Szülő: De!
Gyerek: Nem!
Szülő: DE.
Gyerek: NEM!
Szülő: NEM!
Gyerek: DEEE!!!

(Szülő: Yasssss!)

Én: Ezt csináljuk.
Kissmajom: Nem.
Én: De csináljuk.
Kissmajom: De nem.
Én: De igen.
Kissmajom: De nem.
Én: De.
Kissmajom: Nem.
Én: De!
Kissmajom: Nem!
Én: DE.
Kissmajom: NEM!
Én: NEM!
Kissmajom: Hát jó.

(Én: Guess we're done here.)

Ba-dum, tsss!

Tegnap pár óra leforgása alatt kettőt is villant a kétéves Kissmajom-logika - az elsőnél még csak elmosolyodtunk, mert napi egy hasonló gyöngyszem azért rendszerint akad, de a másodiknál titokban fuldokolva röhögtünk... egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy lesz ennél mulatságosabb korszaka a gyerekségének, pedig nyilván a java még hátravan...

Újabban nagyon szeret énekelgetni, két-három ismétlés után körülbelül bármilyen dalból megtanul egy szakasznyit, még a szülei saját költésű, értelem nélküli és rímtelen bugyutaságaiból is. Pár napja mindenki jó szórakozását megalapozva, úton-útfélen Csárdáskirálynőt kornyikálgat; ma szövegértelmezésbe kezdett a kis fejében, láttam a szemén, hogy valamit latolgat, aztán rosszalóan megszólalt:
Kissmajom: Ezek a lányokangyalok semmit sem csinálnak!
Én: Semmit sem csinálnak...? Hogyhogy?
Kissmajom: Csak médiáznak a férfiakkal.

Mióta gyerekünk született, tudatosan igyekszünk nem különösebben káromkodós párosnak lenni, de persze szentek sem vagyunk, azaz indokolt esetben (as in: hirtelen fizikai fájdalom, véletlen ügyetlenség, idióták a forgalomban, stb.) alkalomadtán elengedünk egy-egy randaságot. Sajnos a tágabb családra ismételt kéréseink ellenére semmiféle hasonló visszafogottság nem jellemző, most, hogy van oka feltűnni az ilyesminek, már számunkra is zavaró, hogy mennyire korlátlanul ömlik a faszozás és kurvázás. Persze Kissmajom sem Apuhoz vagy M.Anyukához igazodik, hanem azokhoz, akik kötőszó-gyakorisággal szórják a trágár kifejezéseket, szörnyű az ártatlan kis szájából undormányokat hallani. Szerencsére kezelhető a helyzet, és mivel nem nevetünk rajta, csak ritkán jut eszébe ezzel szellemeskedni; megérti, hogy nem szabad csúnya szavakat használni, illetve miután használja őket, azonnal kötelességtudóan hozzá is teszi, hogy "Ez butaság, ilyent nem mondunk!"
Ma épp hármasban autóztunk, mikor M. mesélt valakiről egy elég gyengus, de az illető szerint borzasztó vicces sztorit, majd a végén gúnyosan hozzátette, hogy: "Ba-dum, tsss!" Nevetgéltünk egy sort azon, hogy tényleg milyen ócska tréfa volt, majd M., mint mindent, ezt is oktatólag megmagyarázta az utódnak:
M.: Kisfiam, reméljük mindig ilyen jó marad a humorérzéked, mint most, de ha esetleg nem, és majd valami butaságot találsz előadni, sokat javít rajta, ha azzal zárod, hogy: "Ba-dum, tsss!"
A gyerek szeme szinte rögtön felcsillant a csodálatos lehetőségtől, és diadalmasan rávágta:
Kissmajom: Bassza meg! Ba-dum, tsss!

Hátígy.

Csip-csipegő

Taknyos hangú performansz alvás helyett... :)

Fuckin' creepy, that's what it is!

Kissmajom ma reggel előadott egy klasszikus poltergeist jelenetet, miszerint: "Bácsi...", és a nyitott gardróbajtóra mutatott, ami mögött semmi sem volt, pár polcnyi ruhát és rengeteg játékot leszámítva. Kérdeztem, hogy hol a bácsi, kincsem, mire kitartóan nézett egy fix pontot, és nagyon határozottan azt mondta, hogy: "Ott a bácsi." Ezt még párszor eljátszottuk, mindig ugyanazt ismételte, és végül értetlenkedésemre ujjal is odabökött, hogy: "Ott!". (Duh!)
Némileg aggódva kérdeztem, hogy mit csinál a bácsi, de ehhez úgy tűnik kicsit szegényes lehet a szókincse, mert nem válaszolt, csak bámulta még egy darabig a vállfákat(?). Ami végülis jó hír, mert azzal még csak-csak megbékéltem volna, ha kijelenti, hogy ebédel vagy alszik vagy motorozik vagy bármilyen ártatlan tevékenység, amit jelenleg képes megnevezni, de ha mondjuk épp vérzett vagy lógott vagy mittudomén, akkor örülök, hogy nem derült ki.
Ne várjátok, hogy a gyerekeitek beszéljenek!

Beszédfejlődik

Be nem áll a szája. Eddig sem volt egy hallgatag típus, nagyon korán elkezdett egész változatosan gagyogni, és nagyon lelkesen művelte mindig is, de manapság van olyan, hogy fél órán át szünet nélkül galagyol a maga kis nyelvén, játszás közben egyedül, és velünk való interakcionálás közben is. Tagol, hangsúlyoz, gesztikulál, kérdez és válaszol és vehemensen lebasz vitatkozik. Az is változott, hogy míg régebben hosszasan könyörögni kellett, hogy megismételjen valamit, amit előzőleg véletlenül kimondott már, mostanában egyre készségesebben fitogtatja tudományát. Persze még így is gyakran megesik, hogy minél jobban várjuk, hogy reagáljon a kérésünkre, annál makacsabbul hallgat, és annál határozottabban int nemet, de már ilyenkor sem szégyenlős, inkább simlis a mosolya, mintha azt mondaná, hogy haló, kicsi vagyok, de nem vagyok ám vásári majom, hogy parancsszóra produkáljam magam.
Olyan két hete derült égből villámcsapás módon egyszer csak elkezdett szavakat mondani. Jó, ez erős túlzás - próbálkozik csak, és többnyire egy-egy szótag sikeredik, de már ez is óriási haladás, főleg ilyen hirtelen fordulatként, hiszen addig megpróbálni sem volt hajlandó semmit se, a "no-no"/"nem-nem" és a "babba" kivételével (ez utóbbi eredetileg labdát jelentett, de sokáig mindenre mondta, ami gömb vagy kör alakú volt, a lámpabúrától a telefon-ikonokig).

És akkor jöjjön az a rész, ami mindenki más számára unalmas, de magunknak leírom emlékeztetőül, hogy jól ki tudjuk nevetni, amikor flegma kamaszlegény lesz, és szarik a fejünkre.
Az első igazi, helyesen kimondott szava a "cica" volt, amin egy kicsit sem lepődtünk meg, elvégre a szőrös testvéréről van szó; amúgy talán erre ismeri a legtöbb szinonimát is, mondhatjuk az igazi nevét, valamelyik becenevét (Kissca, Józsika, stb.), illetve azt is, hogy macska, cat vagy kitty, mindegyik esetben ügyesen rámutat. A második szava, az volt, hogy "jéjje" (alien), ami az egyik könyvében található űrlényt jelenti, és a következők, M. hatalmas boldogságára, az "apa", valamint az immár kisgyerekre vonatkozó "baba" és Apura a "tata".
Az egyértelműen érthető kategóriában van még a "puszipuszi", a "tápitápi", a "tóóta" (torta), "ámpa" (lámpa), "dabda" (ladba), "keeke" (kereke), "ába" (lába), "guggó" (dugó), "kukk" (kukac). A következetesen-használja-de-csak-mi-ismerjük-fel csoport tagjai a "nyamnya" (alma), "ketye" (körte), "gagga" (csillagok), "kokó" (takarítórobot), "kákka" (káposzta), "Dajjjdá" (a saját neve).
Van, amit még mindig hangutánzóval azonosít, többnyire állatokat: "háppa" (hápikacsa), "gágá" (liba), "múúú" (tehén), "huhu" (bagoly), "sz-sz" (kígyó), "úúú" (majom), "hrááá" (oroszlán), "vava" (kutya), "kukú" (kakas), "kotkot" (tyúk), "csipcsip" (kiscisbe) "huh-hu" (vonat), "tiktak" (óra).
Aztán van rengeteg egyszótagos, amelyek közül némelyiket egyedül kezdi el használni, anélkül, hogy mi kimondatási célzattal említenénk, másokat meg utánunk ismétel el; érdekes, hogy teljesen random, és a kiejtés nehézségétől függetlenül dönti el, hogy az első vagy az utolsó, esetleg középső szótaggal nevezzen-e meg egy adott tárgyat; ilyenek a "ke" (keze), "gú" (gurul), "ba" (banán), "bű" (fű), "bú" (busz), "dó" (dínó), "ko" (kosz), "ahh" (hal), úú (ujj).
És vannak a homonimák, amiknek a hangzása kissmajmul hasonló, de a jelentésük nagyon is különbözik, például: "ma" (maci, makk), "bá" (bárány, bácsi), "ga" (galamb, csiga), "ohh" (hold, hód, hajó), "tó" (autó, ajtó, tojás), "gó" (pillangó, gomb, gomba), "ka" (kapcsoló, kaja, katica, kacag, madárka), "bo" (robot, boy, doboz, toboz, bot, bogyó = kölesgolyó).
Ha arra kérem, hogy számoljuk meg az állatkákat egy képen, akkor elkezdi, hogy "eee", aztán komótosan egyenként mutogatja el őket, és mindig megvárja, amíg kimondom a számot, addig nem lép tovább a következőre. Ugyanígy szép lassan haladva számolja meg az ujjaimat is - van erre egy jól bejáratott játékunk, miszerint ökölbe szorítom a kezemet, és ő egyenként kinyitogatja, majd mikor a végére érünk, visszacsukogatja őket.
Angol szavakat egyelőre ritkán mond, mondjuk az utóbbi időben nem is volt meg minden nap a minimum másfél órás angolulásunk, mert általában séta közben szoktuk megejteni, és a sok egymást követő nagyon szeles napon nem mentünk ki. De szerencsére felejteni nem felejt, képeken és rajzokon továbbra is felismer egy csomó régebben megtanult állatot és tárgyat akkor is, ha magyarul nem nevezem meg őket.
Napi szinten minimum öt új dolgot megtanul, fennebb csak azok vannak, amik hirtelen eszembe jutottak, de rengeteg más is van, majd ha beugrik még valami, pótolom. Amiket eddig csak elmutogatott a könyveiben, azokkal szívesen kísérletezik - többnyire... mert mindig mérlegel, és ha úgy dönt, hogy valami nem fog menni, akkor sehogy sem tudjuk rávenni a szereplésre. Remélem, ahogy telik az idő, egyre bátrabb lesz, mert semmi oka zavarban lenni, ha én így fejlődnék bármiben is, mint ő manapság,  egész nap a tükör előtt hajbókolnék magamnak.

És így a végére: alig kezdett el beszélni, máris akad két gyerekszáj féleség is, amikre mindenképp szeretnénk emlékezni, mert rengeteget vigyorgunk rajtuk. Az egyik egy sima aranyosság, mégpedig a nyomatékos "Nnna.", amit néha elsüt, hogyha épp jól végezte dolgát befejezett valamit, és fel akarja hívni a figyelmet rá, illetve közölni akarja, hogy akkor most már ideje lenne együtt folytatni a játékot. A másik a "Jó.", amit általában akkor használ válaszul, hogyha mi mondunk neki valamit, és úgy fejezzük be, hogy visszakérdezünk vele, például: "Most menjünk be, és cseréljük le a pelusodat, jó?" De időnként teljesen saját indíttatásból is beveti, és olyankor valami borzalmasan aranyos.
Mikor M. altatja, én általában vagy a nappaliban dolgozom, vagy a konyhában készítek kaját másnapra, de a babamonitor mindig bekapcsolva nálam van, hogy követhessem a benti fejleményeket. Az utóbbi hetekben egy kicsit elnyúlt az esti rituálé; nem vészes, de nekünk furcsa, mert míg eddig maximum tíz percig tartott az egész procedúra, most néha fél órába is beletelik, amíg elszundít, és letehető. Ilyenkor már nem fekszik bambócán mellettünk, mint régebben, hanem négykézlább botorkálva (a kimerültség és hálózsák miatt) ide-oda mászkál az ágyunkon, csacsog, veszekszik, rikkantgat, lamentál, odakúszik hozzánk egy akaratlan lefejelésbe torkolló ölelés erejéig, aztán elzombul az éjjelilámpáig és néhányat kapcsolgat rajta, majd visszasiet nyálas puszikat osztogatni és olykor harapni*. Egy kivételesen döcögősre sikerült estén már vagy negyven perce ment a műsor bent, mikor Kissmajom úgy döntött, hogy feldobja az unalmas búcsúzkodást egy kis extrával, és odabújásos manővert kezdeményezve egymás után többször átverte az apját: édesdeden a nyakába simult, majd amint elült a gyanakvás, álnokul belemélyesztette a kis lyukasztó-fogacskáit. M. először meglepődve felkiáltott fájdalmában, másodszor már számított a támadásra és időben hárított, aztán harmadszor valahogy megint bedőlt az ártatlan cukipofának, és a tehetetlenségtől frusztráltan türelmetlenül rászólt: "Kisfiam, ha mégegyszer bántani mersz, úgy megverlek**, hogy összeszarod a kicsi seggedet!" Annyira mély csend következett, hogy még be sem sistergett a bébiőr; kíváncsian vártam, hogy mi lesz, leginkább arra számítottam, hogy a túlfáradtság miatt amúgy is labilis gyerek valószínűleg elsírja magát a szokatlan hangnemtől. A hosszú szünet aztán egyszer csak végetért, és a világ legdrágább cérnahangján, némileg sértődötten, de öntudatosan, Kissmajom lezárta a konfliktust: "Jjjó." :D


* Közös életünk során eddig ez az egyetlen igazi problémánk Kissmajommal - szerencsére egyre ritkábban próbálkozik, de azért még nem vagyunk túl rajta. Tudom, hogy már ígértem, és hamarosan fogok is írni róla.
** Nem, nem verjük a gyereket, semmiféle testi vagy lelki fenyítésben és büntetésben nem hiszünk, még a legfinomabb kézrelegyintésben vagy seggreütésben sem, hogy durvább tettlegességről ne is beszéljünk. Erről is van piszkozatban egy posztom, valamikor csak sor kerül rá.

Parenting fail - episode 3.

Kissmajom szokatlanul rosszul aludt, nyugtalan volt, forgolódott, ébredezgetett, fel-feltérdelt, és az sem segített, hogy magunk közé vettem. Nem jellemző rá az ilyesmi, reggel ébredés után mondtam is M.-nek (ő mélyen alszik, nem szokott tudni ezekről), hogy milyen fura éjszakánk volt.
E. (értetlenkedve): Pedig azt hittem, túl vagyunk már a fogzáson, tegnap úgy éreztem, hogy az utolsó kettő is áttört alul… Meg egyébként is inkább olyan hascsikarósnak tűnt, emelgette a lábait, ilyen már majdnem egy éve volt utoljára…
M. (nem túl aggódósan): Érdekes. De most már jól van.
Kissmajom tényleg teljesen rendben, nyoma sincs rajta semmilyen kellemetlenségnek; el is felejtem, hogy szóvá tettem a gyanúmat. Öt perc múlva:
M. (kikerekedő szemekkel): Basszus! Lehet, hogy fájt a hasa szegénynek! Az este ivott egy kis fürdővizet abból a műanyag edényből, amivel a hátát szoktam locsolni…
E. (megdöbbenve): Na de hogy lehet ez?! Hát sosem hagyod magára egy másodpercre sem!
M. (bűnbánóan): Ott voltam. Végig mellette ültem, mint mindig. (szünet) Csak egyszer "joeyztam" a piros gumipolipjával…

Második évadunk - avagy: Óda gyerekgyártó férfiainkhoz

Az úgy volt, hogy augusztus elején nagy szomorúságomra befejeződött a szoptatás, és kíváncsian vártam, hogy mikor lesz hajlandó valamiféle peteérleléssel próbálkozni a testem. Két hónappal később éreztem, hogy talán-talán, de több mint egy hétig elhúzódtak a tünetek, úgyhogy nem tudtam mire vélni. Mindenesetre feljegyeztem magamnak azt a napot, amikor mintha szurkálást véltem volna felfedezni a bal petefészkem környékén, és igazam lett: pontosan két hét múlva, október 24-én meglett a hosszú évek után első piros, aminek örültem. Utána november végén kezdődött megint egy hosszasabb kísérletezés a hormonjaim részéről, ezúttal teszteltem is a tippelt ovuláció napjaiban, és bár szokás szerint valódi pozitív tesztem sosem lett (csak a kontrollnál halványabb, de azért egyre erősödő, majd fokozatosan eltűnő második csíkos), megint szinte napra pontosan be tudtam lőni a tüszőrepedést. Ezúttal már jókor-szex is volt, de december 19-én, 57 napos ciklust zárva, végül megjött. Persze tizehat napos luteálist számoltam, úgyhogy ellőttem egy tesztet, és reménykedtem is egy icipicit, de szomorú nem lettem az eredménytől, mert tényleg durva lett volna első lehetséges alkalommal teherbe esni, mint egy balszerencsés tinilány.

És elérkeztünk ehhez a második szülés utáni ciklushoz is: hónap elején megvoltak a kötelező pattanások, a közepén jelentkezett az EWCM, de más jel nem volt, így csak figyelgettem - sajnos túlvártam, amatőr hiba, ami utólag derül csak ki ugye… A lényeg, hogy úgy tűnt, lecsúsztunk a jól időzített szexről, legalábbis szárazság alapján arra következtettem, mert Kissmajom éjszakai és hajnali ébredései miatt a hőmérőzés most nem jöhet szóba. Erre ma este elmentem vécére, és észrevettem, hogy nahát, lehet, hogy mégse. M. épp lefeküdni készült, úgyhogy mondtam neki, hogy ha nem bánja, akkor talán, khm, izé, esetleg megdughatna eredményorientáltan.
Megtette a kötelességét, röhögcséltünk előtte-közben-utána, mint a régi szép/nehéz időkben, aztán bejelentette, hogy: "Most megyek aludni; remélem, több őrült nő nem pályázik a spermámra ma éjjel." És miközben én a nappaliban, a kanapén feküdtem, felpolcolt seggel, ő bevonult a hálószobába… hogy megnyugtassa a fogzás miatt pont megfelelő időpontban felsíró Kissmajmot.

Mindezt azért meséltem el, mert muszáj világgá kürtölnöm, hogy basszus, ezek a szuperpotens csodaférfiak! Igen, ezek, a mieink. Nem a huszonöt centis farkú pornósztárok, akik napi huszonötször állítják fel, és nem a gyantázott tökű wannabe szexistenek, akik büszkék rá, hogy másfél órán át tudják gyömöszkölni a csajokat mielőtt lekónyulna. Hanem ezek, akiknek bármelyik random fáradt estén egy szót szól az ember sminkeletlen, kinyúlt pizsamás lánya, és öt perc múlva jönnek, és teljesítenek, mert akarnak egy (vagy még egy) olyan gyönyörűséges lényt, aki a kiságyban szuszmákol, és tökéletes tőle az élet. És ha kell, közvetlenül az akció után rohannak, és sikeresen megvigasztalják az említett gyönyörűséges lényt. És még viccesek is közben.
Szeretem a férjemet; nagyon.

Holnap Ma reggel BMC - izgulok.

Parenting fail - episode 2.

Nem tartott sokáig, máris itt a folytatás…
Kissmajomról tudni kell, hogy itthon mindent, de a világon min-dent a szájába tuszkol, amit a földön talál - egyébként kint is, kivétel ha nagyon sok minden van, és nem győzi (például avar vagy fű vagy homok). A nap nagyrészében játékokat szállít foggal, és labdákat csócsál, de alapvetően minél undorítóbb a nyammogmány, annál jobb. Egyszerűen nem lehet olyan gyakran és olyan jól takarítani, hogy ne találjon legalább egy-egy miniatűr koszt vagy szöszt (vagy manapság mű-tűlevelet), de ha esetleg mégis sikerül, akkor ha elege lesz az engedélyezett tárgyakból, addig kapirgássza a könyvek gerincét, amíg tépkedni tud magának egy bekapható darabkát.
Egy ideje már nem nagyon aggódunk ezen, mert egyrészt olyasmit nem hagyunk elől, amitől megfulladhatna, vagy más baja lehetne, másrészt rájöttünk, hogy semmit sem nyel le, csak rágcsálja egy ideig, aztán ha már megunta, magától kiköpi. Nyilván a nyomdafesték nyalogatása sem szerencsés dolog, azért ha észrevesszük, akkor gyorsan elkobozzuk tőle a tiltott szerzeményt (általában készségesen oda is adja, vagy legalábbis kinyújtja a nyelvét, hogy kipiszkálhassuk), de egyre ügyesebben tartja titokban az akcióit: régen még pofákat vágott hozzájuk, és időnként turkált a szájában ilyenkor, de újabban már ezeket sem csinálja, valószínűleg javult a technikája, és most már stabilan ott tudja tartani a cuccot, ahol épp akarja, nem csúszkál se kifelé, se a torka irányába.

Miközben M. zuhanyzott, én meg a babakaját melegítettem a konyhában, Kissmajom ma lelopta az apja íróasztaláról a mini-szemetest. Ez egy olyan helyi gyorsmegoldás, eldobandó post-it darabkáknak, blokkoknak, árcéduláknak, lottószelvényeknek, hogy ne kelljen folyton a szobai kuka fedelét nyitogatni (mert még a végén megjön hozzá a gyerek kedve is, és megtervezi az eléje épített barikád kiiktatását). Hiába ártalmatlan, nem szoktuk amúgy az asztal szélén hagyni, de Kissmajom most már olyan magas, és olyan ügyesen áll lábujjhegyre, és olyan hatékonyan nyújogatja ki a karjait, hogy sokszor meg tud lepni az aktualizált hatósugarával.
Szóval M. kijött a fürdőből, látta, hogy ki vannak borítva a papírfecnik, és szólt, hogy menjek már, mert megint van valami a gyerek szájában, és neki nem hajlandó kinyitni. És akkor lehetne tippelni, hogy mi volt az, de úgyse találná ki senki: M. rágógumija, amit ezúttal kivételesen nem a nagy szemetesbe dobott ki fél órával azelőtt. Kissmajom komótosan, élvezettel, és annyira szabályosan rágta, hogy komolyan eszembe jutott, hogy ha már cumink nincs (ami általában a gyerekeknél jó védelem ilyen helyzetekre, mert szinte folyamatosan elfoglalja a szájat), akkor lehet, hogy rendszeresíteni lehetne ezt a módszert, ha a tavasz beköszöntése után is kitart Kissmajom szokása, mert az utcai cigicsikkek és parkbéli galambszar kóstolgatásánál azért jobb megoldás.

Egymásra néztünk utána párszor, nehezen fojtva el a kuncogást.
E. (kicsit azért őszintén aggódva): Basszus, milyen szülők vagyunk már… ma rágózott az egyéves gyerekünk!
M. (egyetértően): Igen, ez tényleg gáz. Mondjuk legalább nem aludtunk közben...
De viccen kívül, remélem nem tartja magát ez a tendenciánk, mert még a végén meg kell menteni tőlünk ezt a szerencsétlen kisbabát.

All fun and games until someone gets bit...

Ez volt M. műtétre szóló kis steril pakkja, amit nagyon viccesen egy automatából kellett megvásárolni a folyosón. A ruhának nagyon szép sötétkék színe volt, gyönyörűen kiemelte a szemeit, meg is tartottuk emlékbe, mert a szülésznő említette, hogy egyszer azért kibírja a mosást a vékony anyag.

Mikor a császár előtt a szülőszobában magunkra hagytak, hogy be tudjon öltözni, többek között azt is megbeszéltük, hogy amint kitör a zombiapokalipszis, és visszajövünk ide egy utolsó looting erejéig, semmiképpen se felejtsünk magunkkal vinni néhány ilyen csomagot (meg szikét meg altatógázt meg fájdalomcsillapítót), hogy ha majd egy autópálya melletti benzinkút pultján kénytelenek leszünk gyorsan amputálni valamelyik útitársunk lábát, legyen miben végrehajtani a műveletet. A várakozás miatti zaklatott idegállapotunkat az is bizonyítja, hogy arról nem esett szó, hogy az egész pultot hogyan fogjuk fertőtleníteni, de ide azért leírom, hogy ne tűnjek teljesen gondatlannak: sok jód. Meg erős antibiotikumok; de ez mondjuk alap bármilyen típusú posztapóban.

Outfit

Őszöléses

Idén nem sokat utazgattunk. Illetve de, sokat, de amíg Kissmajom féléves nem lett, többnyire csak reggel elmenős, estére hazajövős kirándulásokat vállaltunk be, autóval maximum egy óra alatt megközelíthető helyekre. Aztán június végén elmerészkedtünk egy hét Szilvásváradozásra, ami nagyon jól sült el, úgyhogy gondolkoztunk egy szezonvégi tengerezésen - de végül nem lett belőle semmi: ahova eddig jártunk, az mind köves-sziklás vízpart, és oda egyelőre nem akartuk kivinni a babát, mert a jelenlegi nagyon menniakarós, de igencsak botladozós állapotában nem lett volna biztonságos. Elmentünk helyette Gemenc környékére, augusztus közepén, négyesben Apuval, ami sajnos nem sült el valami jól, mert a szálláshelyünk ugyan gyönyörű helyen volt, de foglaláskor hiába említettük, hogy kisbabával mennénk, arról mélyen hallgattak, hogy hétvégén hatalmas lagzit rendeznek az étteremben, és hát a zajszint az nem lesz feltétlenül gyerekbarát. Így a tervezettnél hamarabb hazajöttünk, de két okból kifolyólag is jó ötletnek bizonyult a kiruccanás: Kissmajom az ottni réten tanult meg igazán mászni, és kiderült, hogy továbbra is megbízhatóan könnyű eset házon kívül, szokásos időben letehető, és reggelig becsülettel alszik.
És akkor az őszölés… Már egy éve kallódott itthon egy a Bánki-tó partján található négycsillagos wellnesshotelbe szóló ajándékutalvány, amit most már muszáj volt felhasználni, mert október végén lejárt volna. Két felnőttre szólt, és egy ideig az volt a szándékunk, hogy átrakatjuk kétszobás családi lakosztályra, és megint magunkkal visszük Aput. De aztán elvetettük az ötletet, mert egyrészt nem akartuk, hogy úgy érezze, őt bébiszitterkedni visszük, és az ő feladata gyerekezni, amíg mi pihenünk (nem mintha ezzel lenne bármi baja, imád Kissmajommal lenni bármilyen körülmények között), másrészt épp ideje volt tesztelni az elméletünket, miszerint ezzel az áldott jó kölökkel simán tudunk úgy relaxálni, mint a régi kettesben-életünkben. Hál'Istennek igazunk lett.

Az eddigi szépséges indiánnyár legcsúnyább időjárásos hetén mentünk el, és bár teljesen nem jött be a prognózis, és alig esett, de végig borús volt és szürke (a kertet például nem lehetett alaposan bejárni, mert nedves volt a föld és a fű, csak a kövezett részen ment a felfedezgetés); viszont ez nekünk nem volt fontos, mert a nyugizás és lubickolás volt a cél. A szálloda felszereltségileg moderáltan gyerekbarát (kiságy és etetőszék rendelkezésre áll, és van egy kis játszószoba meg egy pancsoló a wellness-részlegen), de ennél sokkal fontosabb, hogy a személyzet ritka aranyos és segítőkész, Kissmajomra mindenki fülig érő szájjal vigyorgott már megérkezésünk pillanatától, amit ő persze hasonló kedvességgel viszonzott.
Hétvégére nem maradtunk, direkt azért, hogy kevés legyen a vendég a tartózkodásunk alatt, így szoba szempontból free upgrade volt a nagyon is kellemes meglepetésünk, hogy tágasabb helyünk legyen. Berendezésileg nem kértünk semmi extrát, saját utazóágyat és hozzá ágyneműt vittünk, ami kényelmesen el is fért, plusz jókora terület maradt Kissmajomnak mászkálásra. A konnektorvédőket természetesen itthon felejtettem, úgyhogy egy kicsit át kellett variálni a rendelkezésre álló ülőalkalmatosságokat, hogy minden potenciálisan veszélyes pont elé kerüljön valami akadály, de végül megoldottuk. A fürdőszoba zuhanyzós volt, így a gemenci szálláshelyen már begyakorolt módon tisztálkodtunk (oda mondjuk vittünk ilyen ráülős kiemelőt, de végül nem használtuk): előbb lezuhanyoztam én, aztán ölbe vettem a levetkőztetett Kissmajmot, és vele is beálltam a víz alá, fél lábammal felléptem a zuhanytálca szélére, a térdemre raktam lovaglóülésben, így egyik kezem szabad maradt szappanozásra.
Éttermi kajálásnál életében először etetőszékbe ültettük az úrfit, amit teljes természetességgel fogadott el, valószínűleg azért, mert nem volt ideje csodálkozni, épp rengeteg érdekes dolog történt a környéken, úgy mint konyha lengőajtaja, svédasztalról válogató népek, stb. - mondjuk ennek köszönhetően eléggé nagy kihívás volt az etetés, mert izgő-mozgó célponttá vált a feje. Itthonról vittem neki bolti főzeléket, amit előzékenyen meg is melegítettek nekünk, majd a büféreggeli kínálatából hozzáadtam dolgokat (tojássárgáját, sajtot, halat), és desszertnek friss gyümölcsöt kapott. Napközben szintén üvegesből kapott különböző gyümölcspüréket vagy natúr joghurtot, este-éjjel-hajnalban meg szokás szerint tápszert.
A wellnesshez vinni kellett neki fürdőköpenyt, mert gyerekméret ilyen helyeken nincs, és persze úszópelusban nyomult őbabasága, amire igazi nagyfiús bermudát is kapott, egy ellenállhatatlanul zabálnivaló összképhez. A pancsolóba egyáltalán nem tettem bele, mert kedvem sem volt egy másfél négyzetméteres lavórban ücsörögni mellette, és nem is nagyon tartom higiénikusnak az ilyesmit. Helyette magunkkal vittük az élménymedencékbe (32-33 fokos volt a víz), ahol egyébként néha babaúszást is tartanak külsősöknek, úgyhogy senki sem lepődött meg. Egészen magától értetődőként kezelte a helyzetet, lazán ölelte a nyakunkat, és a szeme se rebbent, amikor belekortyolt a vízbe, mert M. véletlenül túl mélyre merítette, sőt még akkor sem ijedt meg, amikor én igen, mert hirtelen beindultak a mindenféle csobogó, masszírozó, buborékfúvó szerkenytűk mellettünk. Teljesen elengedte magát, miközben hason és háton is mindenfelé úsztattuk, lelkesen nyújtózkodott a medence széle felé, hogy a korlátokat és a feszített víztükröt biztosító lefolyórácsokat megszerelhesse, és ha egy kis ideje volt, rögtön vadul csapkodni és rugdalózni kezdett, ahogy itthon a kádban. Mindeközben ha a közelünkben megjelent valaki, szakértő fejjel követni kezdte a tekintetével, de annyira koncentrálva, hogy volt olyan csajszi, aki egy perc után zavarba jött, és konkrétan elmenekült.

A napirendet úgy alakítottuk, hogy a reggelihez amennyire csak lehetett későn vonultunk le, utána hagytuk császkálni és játszani a nagy teraszon, majd déli alvás következett, utána elbarangoltunk a környékre, megint fél óra alvás, és később délután (amikor már túl volt a napi kakimennyiségén) lementünk fürdeni. Hat körülre már annyira lefáradt, hogy mire befejeztük az esti előkészületeket, már alig élt. Miután evett, M. megbüfiztette, és levonult az étterembe a vacsora előtti Campari adagjához, én meg összeraktam a terepet, beállítottam a bébimonitort meg az otthoni éjszakai fényt, és elaltattam a babácskát… jó, ez eléggé túlzó megfogalmazás, mert körülbelül annyiból állt az egész, hogy lefeküdtem mellé az ágyunkra, átöleltem, és tudomásul vettem, hogy jó mélyeket szuszog, úgyhogy betettem a saját helyére és betakartam. Ekkor írtam üzenetet M.-nek, hogy indulok, ő meg figyelte a magával vitt vevőegységen, hogy van-e mozgolódás miután becsukom magam után az ajtót (én addig a folyosón várakoztam, arra az esetre, ha vissza kellene menni), és mivel sosem volt, csatlakoztam hozzá - ezek után vígan ettünk és ittunk* éjfélig. Az étterem két emelettel volt lennebb, szinte közvetlenül a szobánk alatt, ha felnéztünk, az ablakából láttuk a miénket; a kijárathoz legközelebbi asztalhoz ültünk, hogy ha kell, rohanni tudjunk, de egyetlenegyszer fordul elő minimális nyöszörféle, az is abbamaradt, mire M. lifttel felért leellenőrizni. Mikor végeztünk az esti programunkkal, csendben beosontunk lefeküdni (ebben már van gyakorlatunk, mert otthon is egy hálóban alszunk), és onnantól a szokásos éjszakai rutin lépett életbe: egy körül etetés, öt után ébredés, tisztába tevés, megint etetés, közénk költöztetés, kilencig együtt alvás.

Egyszóval jó volt nagyon, nem gondoltuk volna, hogy egy kilenchónapossal ugyanúgy ki tudunk kapcsolódni, mint ahogy anno kettesben tettük. Reméljük Kissmajom megtartja a mostani jó szokásait, mert ilyen formában, Apuval kiegészített felállásban, még talán egy síelést is be merünk majd iktatni a telünkbe. We are such lucky fuckers - a következő gyerekünk nyilván maga lesz a Sátán...

Apa-fia szieszta

* Készült rólam egy isteni kép, amin ülök a gyertyafényes félhomályban M. túlméretezett Batman-pólójában**, a háttérben bárzongora, előttem egy óriási koktél, az asztal szélén meg a diszkréten meghúzódó bébimonitor - még egy cigi hiányzik a szám sarkából, lerágott körmökön kopott vörös lakk, esetleg mindenórás terhes has, és én lehetnék az ultimate white trash mom.
** Jah, nem csak a konnektordugókat felejtettem el bepakolni, hanem a saját ruháim egy részét is, így a búcsúestén már csak kölcsönfelsőre futotta.

Lil' monkey for science

Még mindig nem a wellness-őszölésünkről fogok beszámolni, mert már megint közbejött valami - hál'Istennek ezúttal nem Kissmajom kárára, ő nagyonis jól szórakozott.

Valamikor nyár elején megkeresett minket a CEU Kognitív Fejlődéstani Kutatóközpont BabaLabor, hogy tudják, hogy kisbabánk született (gondolom a kórháztól vagy önkormányzattól kapják meg az adatokat), és ha van kedvünk, örömmel vennék jelentkezésünket a vizsgálataikra. Mi családilag ilyen tudományszerető népek vagyunk, és Kissmajmon is már akkor látszott, hogy nagyon kíváncsi kis lény, és mindenféle újdonságra kapható, biztosak voltunk benne, hogy mindannyian élveznénk egy ilyen programot, úgyhogy visszajeleztem. Mondták, hogy ilyen picikékkel (akkor hat hónapos volt Kissmajom) épp nem folyik semmiféle kutatás, de amint beleillünk majd valamelyik begyűjtendő korcsoportba, egyeztetünk - egy hete fel is hívtak, és ma délutánra beszéltünk meg egy időpontot.
Egy kis trükközéssel és egy nagy adag szerencsével pontosan terveim szerint alakult a délutáni altatás, összejött azon rendkívül ritka alkalmak egyike, amikor Kissmajom hajlandó két kerek órát pihenni; persze ehhez az kellett, hogy én is vele aludjak, hogy végig bele tudja fúrni az orrát az arcomba, de ennyi "áldozatot" igazán szívesen meghozok a tudomány oltárán. Sikerült tehát nagyon pihenten és jóllakottan megérkezni a helyszínre, ami egy igazi bababarát környezet, csomó színes dekorációval, rengeteg vicces játékkal, és végtelenül kedves személyzettel. Mint mindig, Kissmajmot a különböző vonzó tárgyaknál sokkal jobban foglalkoztatták az emberek, szokása szerint alaposan végigszkennelt mindenkit, majd aranyosan körbemosolygott, végül bátran odamászkált, és fürkészően szemrevételezte az arcokat, és megtapogatta a felajánlott kezeket. Ezzel aztán el is érte, hogy perceken belül a lábánál hevert több irodányi csinos hölgy, dicsérték, hogy milyen gyönyörű a szeme (M. meg rendesen pirult a közvetett bókon, amikor kérdezgették, hogy "Kitől örökölted?"), csodálkoztak, hogy milyen barátságos, és lelkendeztek, hogy biztos könnyű lesz a kollegáknak vele - az is lett, de arra senki sem számított, hogy mennyire.

Az első kísérletben arra próbáltak választ kapni a kutatók, hogy egy kilenc hónapos gyerek különbséget tud-e tenni a neki megmutatott tárgyak számát illetően. Először is egy üres, lesötétített szobában, egy nagy képernyő elé kellett leülnöm, Kissmajommal az ölemben; az én feladatom ebben ki is merült, konkrétan azt az utasítást kaptam, hogy kizárólag "kényelmes karosszék" legyek, ne beszéljek hozzá, ne simogassam-puszilgassam, és egy adott pillanatban, ahogy a kiírás kéri majd, hunyjam be a szememet is, hogy ne lássam magát az éles tesztet (erre azért van szükség, mert én ugye tudom a választ, és akaratlanul is metakommunikálhatok a babával, az meg befolyásolná a végkifejletet). Olyan öt percig egy olyan kisfilmet mutattak neki, többször egymás után, amiben egy paraván mögé egy kéz előbb egyik oldalon egy, aztán másikon egy másik tárgyat tesz be, de amikor a paraván felemelkedik, néha csak egyik betett tárgy van mögötte, máskor mindkettő. A feltételezés az, hogy amennyiben egy baba már felfogja, hogy az egy darab más mint a kettő, akkor a becsapós (szeme előtt bepakolt tárgyat eltüntető) mutatványnál hosszabb ideig fogja vizslatni a hiányos oldalt, mert rájön a csalásra, és keresi a tárgyat.
Kissmajom konkrétan mozdulatlanul ülte végig a produkciót, és mikor később nekünk is megmutatták a felvételt, láttuk, hogy feszülten követte az eseményeket, ide-oda járt a szeme - mondta is a kutatást végző nő, hogy legtöbb babánál csak akkor derül ki a valódi reakció, amikor később másodpercek töredékére kikockázzák a videót, hogy lemérjék, melyik lépésnél időzött többet a babák szeme, de Kissmajomnál már így real-time is egyértelműen beigazolódott az elmélet. Engem amúgy igencsak meglepett az eredmény, ha nem látom saját szememmel, sosem hiszem el, hogy egy ekkora gyerek ilyesmiket felfog már, pedig néhányszor kiderültek már megdöbbentő dolgok otthon is. Továbbá azt már tudtuk Kissmajomról, hogy az ismeretlen és szokatlan körülmények nem rémisztik meg, de az érdekes volt, hogy mennyire meg sem kottyant neki ez az egyébként fárasztónak mondott gyakorlat, végig erősen fókuszált, és miután befejeződött, tudákos fejjel nézte végig velünk együtt a visszajátszást is.

Pedig a nagy türelempróba még csak ezután következett: egy EEG alatt végzett körülbelül húsz perces kísérlet, ami azt vizsgálja, hogy kilenc hónaposan mennyire vannak tisztában a gyerekek a tárgyak és fogalmak közötti kapcsolattal. Ehhez egy speciális mérőeszközt tettek Kissmajom fejére, amiről meg voltam győződve, hogy két percnél tovább nem fogja elviselni, mert ő még a sima sapkákat is szívből gyűlöli, hát még egy nedves tappancsokkal ellátott, mélyen a homlokába lógó, szűk hálót; de a viszgálatot végző pasi nagyon profi volt, felhelyezéskor elszórakoztatta*, utána meg már annyira lenyűgöző volt maga a látvány, hogy szerintem az idő nagyrészében meg is feledkezett róla. Az én teendőm továbbra is az ülőalkalmatosságnak levés volt, illetve az, hogy megakadályozzam, ha Kissmajom esetleg kárt akarna tenni a méregdrága berendezésben, de nézelődnöm most is csak utólag szabadott, videón. Az akció egy fekete falakkal ellátott bábszínházban zajlott, ahol immár egy hús-vér emberi kéz rakosgatott a színpadra különböző egyszerű tárgyakat, amiket egy kisbaba is biztos ismer (alma, maci, kanál, cipő, kacsa, stb.), és a trükk az volt, hogy néha a helyes nevüket mondta, néha meg tévesen nevezte meg őket. Az idegjestek kommunikációját azért regisztrálják, mert állítólag felnőtteknél a hasonló félrevezetés egy jellegzetes hullámot rajzol, ami jelzi, hogy az agy ezért felelős része felismerte az ellentmondást.
Kissmajom nagyjából az előadás háromnegyedét bírta teljesen nyugodtan végignézni, utána elkezdett egy kicsit ficeregni, lógázta a lábait, körülnézett a teremben, hátrabújt hozzám, de mikor szóltak hozzá (kizökkenés esetén mindig volt egy "Figyelj, baba!" vagy "Baba, nézd!" szöveg a szokásos szavak között), újra és újra odakoncentrált. Egy idő után megpróbált a fejéhez nyúlkálni, de gondoltam, hogy amíg nem kell lefognom, hanem egy kis hátsimivel vagy kézfogással el tudom terelni, nem kérem a leállítást, mert ha a csapat nem szól, akkor ennyi fészkelődés még biztos nem zavaró. Aztán egyszer csak üdvrivalgás tört ki a rekorder tiszteletére, aki tuti nem lesz figyelemzavaros gyerek, ritka az ennyire kiegyensúlyozott baba, jöjjünk még - amint kiderült, az eddig behozott közel hetven babából egyikkel sem lehetett végigvinni a tesztet, mert amit én már mocorgásnak minősítettem, az másnál alapviselkedés volt, és mostanáig mindenki egyértelműen kikövetelte az idő előtti befejezést, többnyire sírással vagy kontrollálhatatlan mozgolódással. Elmagyarázták a módszert is, miközben visszajátszották a felvételünket, és hát tényleg nem lehet valami egyszerű ideális kísérleti alanyokat szerezni… a gondokodásos agyi aktivitás által gerjesztett elektromos jelek ugyanis annyira gyengék, hogy hozzájuk képest már egy pislogás is hatalmas kiugrást eredményez, vagyis a tárgy-szó kombinációkra adott rengeteg reakcióból valójában csak az értékelhető, ami úgy következett be, hogy az adott baba épp rezzenéstelenül összpontosított. Mi tagadás, nagyon büszke voltam Kissmajomra, mert én őszintén szólva meg voltam győződve, hogy az első teszt alatt csak azért volt olyan példásan fegyelmezett, mert otthon soha nem tévézünk előtte (csak akkor lát tévét működés közben, ha M. szüleinél vagyunk, és néha úgy felejtik), és lekötötte az újdonság, de itt nyilvánvalóvá vált, hogy nem erről van szó, egyszerűen érdekli minden, ami körülveszi, és ha valami tanulható jelentkezik, rögtön képes szivacs-állapotra kapcsolni.

Hát ilyen izgalmas dolgok történnek Kissmajommal, mikor épp nem Apuval lóg a játszótéren, vagy velünk a parkban. Majdnemtíz hónaposnak lenni egy véget nem érő kaland, kéremszépen.


*Note to self: Sürgősen beszerezni egy szappanbuborék-fúvót!

Bénaszülők: Waterboarding

Ma arról akartam mesélni, hogy voltunk wellnessni, de közben got sidetracked egy kis reggeli incidens miatt, úgyhogy későbbre halasztom az utazósos beszámolót, és bénaszülős sorozatot nyitok. Szerencsére a lányoknak cseten már elbüszkélkedtem a produkciót, így nagyjából csak bemásolom ide, és megpróbálom nem nagyon beleélni magam, mert azon túl, hogy szégyenletesen ciki, borzasztóan sajnálom szegény Kissmajmot, hogy ilyen idióták voltunk vele.

Hajnali etetéskor, olyan fél üvegnyi táp után, Kissmajom egyszer csak egy nagyot nyelt, és köhögni kezdett; azt hittük cigányút, történt már ilyen, mikor nagyon mohón falt, úgyhogy felvettük, megütögettük a hátát, hogy köhögje ki, tartottunk egy kis pihenőt, és újra kínáltuk. Lelkesen bekapta a szájába a cumit, majd egy korty után kiköpte. Pihenő, újrapróba - ugyanaz a reakció. Ilyenkor hűtőből elővett kaja esetén arra gyanakodnék, hogy a melegítés nem volt megfelelő (van amiből kizárólag a szobahőmérsékletűt szereti), de most erről nincs szó, ez táp, akkor kevertem be neki, ráadásul már jó sokat benyomott belőle, szóval más baj lesz ez. Azt is tudjuk, hogy nem fogzásos fájás, mert épp előző este nézegettem meg, hogy szépen kint van az első nyolc (négy alul, négy felül), és a múltkor gyulladt-félének kinéző szemfogak helye most szép sima és rózsaszínű.
Megint várunk egy kicsit, megint megkínáljuk, megint kiköpi - de közben már nagyon türelmetlen, álmos is, és éjfél óta nem evett, ami neki soknak számít, törik el a mécses. Felveszem, megdédelgetem, mosolyog rám, galagyol kettőt, leteszem, nem kéri a kaját, görbül lefele a szája; M. is felveszi, megdédelgeti, mosolyog rá is, stb. Ekkor már sírni kezd, ölelgetjük nyugtatásul, játszunk vele egy kicsit figyelemelterelésül, de mikor éhes, lehetetlen megvigasztalni bármivel evésen kívül. És most éhes, enni viszont nem akar. Öt perc múlva már egyre keservesebben üvölt, mi meg egyre tanácstalanabbul kínáljuk újra és újra, nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni a visszautasítást, hiszen egyértelmű, hogy az éhség miatt ordít.
Több mint másfél órán keresztül ment ez a műsor on and off, miközben M. bohóckodott vele, megnyugodott, de amelyik pillanatban szünetelt a szórakoztatás, eszébe jutott a nyomorúsága, és sírni kezdtett. Vagy ha esetleg nem azonnal tette, akkor is elég volt, ha meglátta, hogy az üveggel szándékozunk közelíteni felé, és máris hangosan sikítozott. Már tiszta idegek voltunk, hogy mi baja, biztos fáj valamije, de nem fáj, mert ha épp foglalkoztatjuk, akkor vigyorog, beszélget, mászik, jó de akkor mi van. Megbolondult a gyerekünk, vetette fel M., teljesen jól van, csak szivat, vádaskodtam én, tök mérgesek voltunk és fáradtak, már az is megfordult a fejemben, hogy mindjárt bevágom a kiságyba, aztán bőgjön napestig, de közben sajnáltuk nagyon, mert hát legörbült a kis szája, és folytak a nagy könnycseppek lefelé a maszatos arcán. Szörnyű volt na, picibaba korában voltunk utoljára ennyire frusztráltak és fogalmatlanok, vagy talán még akkor sem, mert ott volt egy biztos-hogy-hasfájós joker magyarázat.
Aztán egyszercsak meglett a megoldás: M. véletlenül lefele fordította az üveget úgy, hogy se a gyerek szája, se a kupak nem volt rajta - és hatalmas kortyokban ömlött belőle a táp. Kilyukadt (illetve két gyári lyuk között kirepedt) a cumi, vagyis már-már erőszakos határozottsággal fuldokoltattuk szegény Kissmajmot…

Én nem tudom, mikor tanuljuk meg végre, hogy ez a gyerek egyszerűen nem sír ok nélkül. A legmegfoghatatlanabb nyűgje az, hogy frontérzékeny, vagy hogy néha kiszámíthatatlanul fáradt, mert épp fejlődési ugrás van, és gyakrabban pihenne, de olyankor inkább csak nyíg és nyafog, vagy bújós és bágyadt, és nem találja a helyét. Egyébként mindig ennél egyértelműbb dolog bántja, és amikor tényleg sír, komolyan, hangosan zokogva, akkor kivétel nélkül mindig valami konkrétum van.
Szóval ez itt egy nyilvános bocsánatkérés, kisfiam; a látszat ellenére a hülye szüleid mindennél jobban szeretnek.

What's in a name?

Ígértem egy neves posztot… Hát az úgy van, hogy mi amúgy is messzi földön elég híresek vagyunk a buta elnevezéseinkkel, egymást és a macskáinkat is elég érdekesen szólítgatjuk, a család és barátok már megszokták, de távolabbi ismerősök és idegenek nagyot szoktak nézni, amikor kiderül, hogy én például többek között Fej vagyok (igen, Fej) meg Nyápocska, M. pedig BogárBogár vagy Mák vagy hasonló okosságok, és mindketten vagyunk Csillag is. Várható volt tehát, hogy ha gyerekeink lesznek, ez a helyzet csak romlani fog.

Kissmajom becsületes polgári nevében ugye nem volt kihívás, tudtuk már kilenc éve, hogy mi lesz, ha/mikor lesz. Ő itt most marad He-Who-Must-Not-Be-Named, mert ha én nem mutatkozom be, akkor az ő kis személyiségi jogait is be szeretném tartani, de maradjunk annyiban, hogy külföldön sem egy Kevin szinten elterjedt, de Magyarországon még annál is sokkal ritkább (a FaceBook száznál kevesebb találatot hoz ki rá), legtöbben elsőre meg sem értik, és egy hasonló hangzású, sokkal ismertebb fiúnévvel kérdeznek vissza. A másik extrasága az, hogy hál'Istennek nem nagyon becézhető (maximum rövidítéssel vagy kicsinyítő képzővel), viszont egy ilyen picurka gyereknek egy kicsit furán hat teljes terjedelmében, úgyhogy ha szerettük volna nevén nevezni, de mégsem nagyon komolyan, akkor amúgy is muszáj lett volna belendítenünk a fantáziánkat - és mivel ez nekünk alapból is menni szokott, ezúttal a plusz igyekezettől hát… eléggé elszalad a ló velünk.
Csak a saját névből képzett dolgok szemléltetése kedvéért tegyük fel, hogy ő egy szintén kevés beceneves Kristóf - és akkor abból nálunk ilyenek lesznek, hogyaszongya: Kristoáz, Krismó, Krisetti, Krismák, Krismantyú, Krispa, Krisadék, Krisma-misma, Krisóca-móca, Krisó-misó… vagyis nem valami szokványos na.

De ez még mind semmiség ahhoz képest, amikre képesek vagyunk…
Talán az első név, amit adtunk neki, az a Teknőc Rosetti volt - M. találta ki, mert mikor újszülöttként hasra tettük, mindig a felhúzott lábú kisbéka pózban feküdt, fentről csak a háta meg a feje volt látható. Mese is járt hozzá, miszerint Rosetti egy híres-neves-nevezetes rabló volt, aki azért lett ismert ilyen formában, mert egyszer egy múzeumból ellopott egy szépséges ezüst tálcát, amit meneküléskor a kabátja alá dugott, majd mikor a rendőrök hátbalőtték, az megmentette az életét. Innen aztán variációk egész sora született, például a Rosetti Kapitány akkor, mikor már elég nagy volt hozzá, hogy az up-we-go játékot űzve pilótává avanzsáljon: M. leült rakétakilövő állomásnak, a babát a széttett lábai közé "állította" Szputnyiknak, majd magasba lendítette, mindkét fél hatalmas nevetései közepette. Mivel viszont ezek közül egyik sem volt megfelelő ritmusú egy általunk költött dalszöveghez, lett egy olyan is, hogy Rosetti Metti (ebből származtattuk későbbiekben a The Met nevet, aminek nagy hasznát fogja venni, ha valaha ketrecharcos szeretne lenni), illetve egy Rosencrantz (Shakespeare és Stoppard rajongásunk jeléül), egy Rozsomák (Wolverine fans all the way!), és egy Rozipók (ez csak úgy kedvtelésből).
Szintén az elsők között kereszteltük el Stinky Poo-nak, amire valószínűleg nem szükségeltetik magyarázat - viszont csak úgy teljes a kép, ha az ehhez szervesen kapcsolódó nótát is bemutatjuk majd a poszt végén, ahogy régebben már szintén megígértem. (Előre is köszönjük szépen a tapsvihart!)
Aztán ugyancsak elég érdekes irányba ágazott el az egyszer csak ráragadt komplikálásmentes Cuca - ebből lett később teljes értékű név a Cucácska, a Cucadék, a Cucenka meg a Cucálé, valamint a két utóbbi kombinációja, a Cucalenka.
Ezen kívül hivatalos berkekben (úgy mint 11. kerületi Önkormányzat vagy János Kórház ügyelete) való szereplése okán ő az Alulírott is, a.k.a. Ügyvezető Igazgató Úr.
Mikor elkezdte felfedezni a hangját, és rikoltozás irányba kísérletezni vele, szinte magától adódott az Antonio Riccanti Bíboros - ahogy szintén majdhogynem automatikus volt az utóbbi hónapokban szerzett Fjodor Fjodorovics Fogacsek Aladár, for (immáron egészen pontosan hat darab) obvious reasons.
És végezetül íme egy pár példa a semmihez sem kapcsolódó sorozatunkból: Trézsi, Rézi, Kaketti, Majmacsek, Nyünyett, Picipók, Pispirika, Pizetti és Piselli (mindkettő olaszos kiejtéssel),  Zsorzsetta Clark, Zsuzsenka Zsenka, Júliusz Békánszki.

Biztos van még csomó olyan, ami most nem jut eszembe, a fentiek igazából csak a gyakran visszatérő darabok, de nem fukarkodunk, majdnem minden nap vannak párszor használatos találmányok, attól függően, hogy épp mik történnek vele; mind teljesen logikus, szépen hangzó példány. Egy kicsit tartunk tőle, hogy ha így folytatjuk (márpedig magunkat ismerve nagy változáskora nem számítok), szegény gyereknek olyan négyéves kora előtt esélye sem lesz rájönni, hogy őt tulajdonképpen kicsodának is anyakönyvezték, vagy hogy egyáltalán van olyan, hogy embereket csak egy-két fajta képpen szólítanak. Egyetlen remény a normalitásra a környezet, bízunk benne, hogy mások gondoskodnak majd az egyensúlyról, és legalább ők nem fogják Mettikézni...

Later edit: Slambiti Banána, Réz Aladár (Rézi), Rogáta, Morác

The negotiator

Mondtam már, hogy gyűlöl aludni…? Igen, még mindig.
Már egész pici kora óta minden egyes altatás előtt bepróbálkozik mindennel: beveti az összes aranyosságos trükkjét (nem kevés van, és még külön-külön is elég ellenállhatatlanok), a világ legédesebb mosolyát és legfélelmetesebb dühét, és ha minden kötél szakad, akkor akár a legkeservesebb sírását is; végül valamelyikbe mindig belealszik.
Most a tárgyalói tehetségére látunk hallunk egy tipikus példát - ez a legújabb fejlesztésű ellenállása, olyan egy hónapja műveli, mióta rájött, hogy két nyelven is tud tiltakozni (lásd: nemnemnem, valamint neinneinnein). Friss, ropogós, fél órája adta elő:

A félig tele pohár

Az utóbbi pár éjszakánk nagyon nehézkes volt, vacakolt a soron következő bal felső fog, már egy jó hete ott virított jól láthatóan, de semennyire sem haladt. Ahhoz képest Kissmajom egész simán kidőlt a rendes lefekvési idejében, de első ébredés után már nem tudott visszaaludni a fájdalomtól; ilyenkor az a baj, hogy nem éled fel teljesen, ki sem nyitja a szemét, csak átmenet nélkül elkezd keservesen sírni, végül már talán nem is emlékszik, hogy miért, de tutibiztosan abbahagyni csak akkor tudja, ha szó szerint felrázom álmából, hogy haló, vajon biztos-e, hogy olyan szörnyen nagy a baj. Azért nyilván próbálgattam mindent: ha kivettem, ölben ringatva azonnal abba is hagyta, ha a kiságyában fekve bújtam hozzá, akkor majdnem mindig elcsendesedett (ha már nagyon ordítós fázisban volt, akkor persze nem), ha csak behajoltam és simogattam, akkor néha elhallgatott, de leginkább üvöltött tovább, mintha ott sem lennék. Viszont ha sikerült is valamennyire megnyugtatni, csendesen akkor is nyüsszögött-nyöszörgött tovább, párszor vissza is szenderedett, de leginkább csak úgy tűnt, mintha, aztán öt perc múlva megint felsírt.
Ehhez nekem nagyjából fél óráig van türelmem, fáradt vagyok, frusztrált vagyok, de főleg nagyon-nagyon sajnálom... addigra már M. is régen fel van zavarva álmából, úgyhogy gyorsan lezárjuk a dolgot: egy gyors pillantásváltás (látom, hogy neki is szakad meg a szíve a kis legörbülő száj látványától), majd kikapom a gyereket a helyéről, és pakolom be közénk a franciaágyba, ahol természetesen elájul még mielőtt matracot érne. Éjjeli háromtól reggel nyolcig aztán olyan egy-kétszer még megébred, olyankor kap cicit és ölelést, és alszunk tovább mindannyian; majd arra ébredünk, hogy előbb halkan, aztán egyre határozottabban mondja a magáét, és ha nem sikerül felverni senkit, akkor valamelyikőnkhöz odaforgolódik, és meg is csipkedi - és amint kinyíló szemet lát, akkorát vigyorog, hogy majd kiesik a kétfogú száján.

Ma talán, ha nagyon akarom, ujjal is érezni véltem a fenti ínyen egy minimálcsücsköt, úgyhogy remélhettük, hogy ennek a menetnek is vége egy darabig, erre most tegnap reggel óta nem volt kaka. Manapság ez ritkaságnak számít, minden délelőtt jön a napi adag like clockwork, ráadásul az utóbbi két nap kajája (céklaléval higított gesztenyepüré) sem hasfogós elvileg, szóval nem tudom, mi történt, reméljük hamarosan megoldódik, mert még csak szélcsövünk sincs itthon.
Mióta megy a foci világbajnokság, úgy néz kis az esti program, hogy M. megnézi a hat órás meccs első félidejét, szünetben fürdetünk, majd én altatok, ő tévézik tovább. Kissmajom ma is elaludt tíz perc alatt, de közben kegyetlenül szenvedett, erőlködött vörös fejjel, és a világ legaranyosabban panaszkodó nyögdécselésével. Letettem, és jöttem ki a nappaliba beszámolni, hogy lehet, hogy a fogzós mizérián túl vagyunk, de most a változatosság kedvéért itt van ez a hülye szorulás, szóval lehet, hogy ezúttal sem lesz egyszerű az éjjel. M. kicsit ráncolta a szemöldökét, megeresztett egy őszinte óIstenemnaszegénykisbabánk sóhajt, majd egy kis csend után, ugyanolyan őszintén elmosolyodott: "Ó, de akkor legalább ma is odavesszük hozzánk!" There's atyai szigor for ya. :)

Boys will be boys

Ma apás napja volt a gyereknek, M. felajánlotta, hogy ne mindig csak rohanjak haza bárhonnan is, menjek el nyugodtan egy egész napra, majd ők ellesznek, férfiak egymás között. Délelőtt tizenegykor tehát szoptattam egyet, és az volt a terv, hogy csak fürdetés környékére érkezem haza, addig épp lesz alkalmuk kipróbálni egymást hosszabb távú kettesben is. Én meg elindultam "a városba" - szuper volt, hét ágra sütött a nap, gyér volt a forgalom, a rádió jó zenét nyomatott, igazi tavaszi hangulat volt, én meg nem is tudtam mit kezdjek magammal ennyi szabadidő közepette.

Ruhashoppinggal indítottam, mert az őszi beszerző körút során, amikor azt hittem, hogy egyéves koráig mindenét megvettem a gyereknek, úgy tűnik valahogy kimaradtak a 62-es méretű rugdalózók és a tavaszi kimenős cuccok, amikre márpedig égető szükség van; persze csomó fölösleges dolgot is kiválasztottam, ami aranyos volt, tehát otthagyhatatlan (többnyire superheroes illetve Star Wars témakörben). Utánára terveztem egy nagybevásárlást is, de mivel egy ideje nem érkeztek otthonról beszámolós üzenetek meg fotók, gondoltam rákérdezek, hogy hogy vannak a fiúim - ekkor voltam négy órája távol. A válasz esemm nem volt valami bíztató: Kissmajom egyszer csak nem volt hajlandó elfogadni a fecskendős pótlást (ezzel az elmúlt napokban már voltak gondjaink, az okról egyelőre fogalmunk sincs), mire rátértek a pipettára, már annyira beleélte magát a dührohamba, hogy azt se nagyon, és épp félórája folyamatban van a próbálkozás apai és a tiltakozás fiúi részről. Mondtam M.-nek, hogy ha minden kötél szakad, akkor nyugodtan vesse be a cumit, majd megoldjuk később az azáltal okozott problémát, de a gyerek ne éhezzen.

Aztán, it figures, egyszer csak felcsendült egy olyan dal, amit eddig még az életben nem hallottam rádióban: a Cserháti-féle Édes kisfiam… Már eleve tomboltak a hormonjaim, mert a boltban egy nőre rá volt kötözve egy nagyjából Kissmajom korú kislány, aki keservesen sírt, ugyanazzal az aranyos panasznyikorgással, amivel az én drágám szokott, alig bírtam ki, hogy ne menjek oda hozzá megvigasztalni. Hát mit mondhatnék, a Keleti pályaudvartól az Erzsébet hídig hangosan zokogtam, hogy jövök már kincsem, hozom a nagy kövér cicit, és ígérem, hogy soha-soha többet nem hagyom el a babát! Botladozva rohanok be a parkolótól, remegő kézzel nyitom az ajtót... a nappaliban csend, félhomály, a kanapén bóbiskol M., mellkasán meg a világ legnyugodtabb pofijával alszik Kissmajom. M. elmeséli, hogy milyen dráma volt, kiköpködte a tápot és sííírt, és a végén a beleküzdött adag felét kihányta, borzasztó volt nézni is; namondom adsza gyorsan, felköltöm, hát belealudt szerencsétlen kis béka az éhségbe. Szerencsétlen kis béka nagyon nehezen ébred, ami nappal egyáltalán nem jellemző rá (eleve az sem, hogy el bír aludni ugye, de apparently M. egy varázsló), úgyhogy gyanút fogok és rárakom a mérlegre: 140 grammal nehezebb, mint amikor elmentem, nem csoda, hogy fülig érő szájjal vigyorog, amint kinyitja a szemét. Amint kiderült, M. érzésre azt tippelte, hogy már nagyon sok órája van kettesben a gyerekkel, minimum egy étkezés kimaradt tehát, plusz a nehézkes belediktálás és a bukás… meg volt győződve szegény, hogy üres a fia pocakja, és a sokktól alélt el annyira, amikor nyugtatni próbálta; eközben meg Kissmajom valószínűleg azért bőgött meg köpködött, mert meg volt tömve, és tényleg nem kért többet.

Holnap megejtem a nagybevásárlást. M.-nek meg a lelkére kötöm, hogy mérje meg a gyereket, mielőtt kitalálná, hogy éhen fog halni.
Hát eléggé szeretni kell őket… :)

Mi vagyunk Petri országa

Éjfél körül van, M. zuhanyozni megy, E. tévét néz, Gyerek táplálkozik. Az előbbi kettő reményei szerint az utóbbi perceken belül jóllakik, elájul a cicin, letehető aludni, és mehet egy kis khm... versenyen kívüli gyakorlás a jövendőbeli tesó-projektre.

Nagyjából húsz perc múlva M. kijön a fürdőből, E. tanácstalanul ül a franciaágy közepén, előtte Gyerek wide awake, széles gesztusokkal galagyol a létező legaranyosabb babanyelven, és a kép kiegészül a mellette kinyúlva fekvő, nevetségesen hangosan doromboló Macskával - cuteness level through the roof.

M. rájuk néz, majd E.-re (E. lemondóan vállat von), majd megint rájuk, aztán rezignáltan az ágyhoz battyog, jól betakarózik, és olvasni kezd.
M. (tárgyilagosan): Plüssmacid lesz neked, kisfiam, nem húgod vagy öcséd. "Dugom is el a rémült hernyót."

Ennyit a gátlástalanságról. :)

Ismerkedős játék

Etama hívott meg a következő játékra, aminek az a lényege, hogy írjunk hét érdekes dolgot magunkról.
Van még piszkozatban egy hosszabb bejegyzés-tervem a szoptatásról, de gondoltam ezt addig is megírom, mert gyorsabb és, mi tagadás, szórakoztatóbb.

1. A nevemet Apu fiatalkori szerelméről kaptam - azon túl, hogy nagyon tetszett neki maga a név, Anyu viccelve azt szokta mondani, hogy ez a legjobb módszer elfeledtetni egy exet; és jó eséllyel igaza volt: miután megszülettem, nem valószínű, hogy hallattán Apunak bármikor is rajtam kívül más jutott volna eszébe. Amúgy azt hiszem szeretem a nevemet, még akkor is, ha az én generációmban eléggé divatos volt, és a nagyon gyakori (lánykori) vezetéknevemmel együtt igencsak tucatnévnek számít; mondjuk ez most, az internet virágkorában inkább előny, mert megtalálhatatlan vagyok.

2. Végzettségileg újságíró vagyok; tinikoromban annyira szerettem volna az lenni "amikor nagy leszek", hogy miután közvetlenül érettségi után nem jutottam be az egyetemre (abban az évben betegedett és halt meg Anyu, tehát nem tudtam annyira a tanulásra koncentrálni, plusz hatalmas volt a túljelentkezés, országosan tíz helyre többszázan özönlöttek), a következő évben újra próbálkoztam. Nagyjából a második szemeszterben már rájöttem, hogy se a szak, se a szakma nem nekem való, a tantárgyak érdekesek voltak, de a gyakorlat fos, utáltam a fontoskodó évfolyamtársakat és a már akkor túlzottan bulvárosodó médiát. Azonban mivel nem volt jobb ötletem, a legkisebb-rossz alapon végigcsináltam, csak azért, hogy legyen egy diplomám, és mehessek magiszteri képzésre - na az viszont már jó választás volt, amerikanisztikát tanultam két évig, imádtam.

3. Nincs egy darab nyelvvizsgám sem, de nagyon jó a nyelvérzékem, és a románon kívül minden másnak olyan 70%-a filmekből meg tévéből ragadt rám. Anyanyelvi szinten tudok románul, majdnem ugyanolyan jól angolul (mínusz a kiejtés, azon nyilván felismerhető, hogy nem vagyok native speaker), társalgási szinten olaszul, alapnál egy kicsit jobban németül, és pár neolatin nyelven (francia, spanyol) olyan 50%-ban megértem amit mondanak, csak beszélni nem tudok. Mivel az én időmben az egyetemi felvételinek része volt egy egész komoly nyelvi felmérés is, a végén már nem kellett ismételni, a mesterin eleve angolul folyt a tanítás, tehát ott sem, később meg a munkahelyeimen mindenhol az volt a fontos, hogy ismerem-e a kért nyelveket, nem az, hogy van-e róluk papírom, így sosem mentem el megnézetni, hogy mennyire is mennek nekem. A nagy fájdalmam, hogy a cirill betűknek csak felét ismerem még olvasásilag is, pedig az orosz nyelv hangzás szempontjából szerintem egyik legszebb a világon.

4. M. előtt (vagyis 27 éves koromig) egyetlen pár hónaposnál hosszabb kapcsolatom sem volt, és egyetlen normális pasival sem jártam. Rövid és dráma-dús szerelmekbe estem amerikai katonatiszttel, olasz nőcsábásszal, új-zélandi bűnözővel, lelkisérült szexmániással, Asperger szindrómás matekzsenivel, mennyasszonnyal rendelkező pappal, és majdnem egy évig együtt éltem egyfajta beteg ménage à trois felállásban a legjobb barátommal, aki évekig egyben szeretőm is volt, és az ő nőjével, aki semmit sem tudott a múltunkról. Mielőtt M.-et megismertem, sosem gondoltam volna, hogy éveket is kibírnék egy férfi mellett úgy, hogy ne unjam meg, és minden elkövetkező napomon örömmel választom majd azt, hogy mellette maradok.

5. Hosszútávon még soha az életben nem voltam képes életben tartani egy növényt sem. Az igényes orchideától a szerényke fokföldi ibolyáig előbb-utóbb mindent kinyírok, pedig szorgalmasan öntözgetem, és nagyon szeretem őket. Legkitartóbb túlélőm egy kis bokor bazsalikom volt, amit pesztó-gyártási céllal szereztem be, de pár hete az is elpusztult.

6. Van két tetoválásom, és szeretnék legalább még kettőt, csak nem tudom, mikor lesz időm megcsináltatni őket: a Kissmalacz és a Kissmajom neveit, és egy csokor virágot, amiben van egy Anyu által rajzolt margaréta, egy Van Gogh festményről kiválasztott írisz, és egy nap-csillag.

7. Mérsékelten nyelvtan-náci vagyok, lazán kezelem például a vesszőkre és az egybe/külön/kötőjellel írt szavakra vonatkozó szabályokat (értsd: mindig úgy írok, ahogy az adott szituációban a mondanivalót figyelembe véve kifejezőbbnek tűnik), de azt vallom, hogy az ember csak akkor engedje meg magának, hogy helytelenül írjon, ha egyébként pontosan tisztában van vele, hogy mi a helyes. Ugyanakkor mindig elszégyellem magam, amikor M.-hez vagy Nádasdihoz hasonló liberális nyelvészek rávilágítanak, hogy nincs olyan, hogy helyes vagy nem, mindenkinek az a helyes, amit az édesanyjától tanult. (Arról viszont nem tehetek, hogy egyszerűen gyű-lö-löm, mikor valaki úgy mondja, hogy "hanyadik".)

Az is a játék része lenne, hogy kérjek meg hét embert, hogy meséljen ugyanígy, de ezt a lépést kihagyom, mert annyira a végére maradtam, hogy szerintem teljesen körbejárt a dolog, mindenki megkapta már, csak esetleg van olyan, aki még nem ért rá válaszolni. Ha van ilyen, akkor tegye meg, mert tényleg tök érdekes ez az ismerkedősdi, nagyon élvezem olvasni a vallomásokat mindenkinél.