Boyhood

Életünk egy majdnem-négy éves Tom Sawyer Kissmajommal:
Én: Nem ebben a nadrágban vittelek reggel oviba, miért cseréltétek le... becsurrant a pisa...?
Kissmajom: Dehogyis! Csak egy kicsit sáros lett az udvaron.
Én: És hogyan?
Kissmajom: Hát, megpróbáltunk kiásni egy kincsesládát Zoránnal, Dániellel és Alinával. Sokat kínlódtunk, mert olyan kemény volt a föld, hogy majdnem beletört a lapátunk.
Én: És sikerült végül?
Kissmajom: Nem. Szóltak a nénik, hogy el kell pakolni, és be kell menni ebédelni.
Én: És hallod, kinek az ötlete volt ez a kincsesládás menet?
Kissmajom: Hááát, tudod... tulajdonképpen úgy kezdődött az egész, hogy gilisztát akartunk keresni...
:)

Nagy-nagy, túlságosan nagy nagyfiú. Most vettem neki 110-es nadrágot, és basszus, jó rá, esőfelszerelésből meg már 116-122-es méret kellett; a 24-es szandál utánra vásárolt 25-ös őszi cipőt vissza kellett vinnem egy próba után nagyobbra cserélni, mert a nyár folyamán egy teljes méretet átugrott a lába. Nagyon nyúlánk, egyértelműen látszanak a kar- és combizmai, és nyoma sincs már rajta a babahájnak - ha nagyon jóllakik vacsorára, fürdéskor lelkendezve nyugtázzuk, hogy jé, van ott még egy kis pocak. Ha túlesik a nyűgös holtponton, akár éjfélig erőfeszítés nélkül nyomja a napot délutáni alvás nélkül, az oviban nem is erőltetik, mi itthon szoktuk, ha késő délután vagy esti programunk van, mert pihenten sokkal jobban élvezi az egészet; amúgy még mindig összebújva "altatjuk", és még mindig közöttünk alszik.
Oviban a 4,5-5,5 évesekkel jár egy csoportba, messze a legfiatalabb, és majdnem a legmagasabb. A szókincse és szövegértelmezése alapján simán kezdhetné az iskolát, bármilyen megélt vagy hallott történetet olyan színes részletességgel és tökéletes koherenciával mesél el, hogy némelyik felnőtt is megirigyelné; az "r" hangon kívül más beszédhibája már nincs, az is mintha alakulgatna sajnos. Mióta két kizárólag angolul beszélő óvónő is napi szinten foglalkozik velük, rohamosan halad azzal is, hiába nem tudjuk rávenni magunkat, hogy mi is tanítsuk - már nem csak "bemagolt" dalszövegeket tud tökéletesen, hanem általánosan használható kifejezéseket is beépít a magyar beszédébe, továbbra is gyönyörű kiejtéssel. Komplett versekkel jön haza egyik napról a másikra, még mindig nagy szerelem a zenélés (most épp ez - teljes beleéléssel, mosolyogva énekli, és közben profiként meg-megpörgeti a mikrofont), és manapság már nem összevissza klimpíroz, hanem zongorán, gitáron és persze dobon is szépen adja a ritmust a saját dalolásához. Gyönyörűen ugrálózik, seggről-talpra és társai, rettegve figyeljük, hogy mikor adja elő az első szaltót; a labdaérzéke, az egyensúlya, egyáltalán a mozgáskultúrája bámulatos, egyedül a vízzel nem sikerült megbarátkoznia, mert mi az, hogy kiszámíthatatlanul mozog és random az arcába spriccel... októbertől jár majd úszni az ovival, reméljük nyárig alakul a dolog, és jobban fogja élvezni a tengerezést, mint idén. Szépséges kihúzott-egyenes háttal üli meg a lovat, így ha lesz kedve hozzá, azt is meg fogjuk nézni rendszeresebben - hihetetlen, hogy mennyire eszébe sem jut félni, de még tartani sem semmilyen élőlénytől, legyen az hozzá képest hatalmas, vagy a mi szemünkben undorító*.
Új szenvedélye a tömegközlekedés, vonattal be Budapestre, onnan sorba minden járművel egy-egy körre akármerre, a metrók térképe bombabiztosan a fejében, álmából ébresztve is felsorolja mind a négy vonal összes állomását, és rávágja, hogy a város egyik végéből a másikba miről mire és hol átszállva lehet eljutni. Legózásért egyelőre nincs oda, de fakockákból és -sínekből állatkertet és farmot és autópályát meg szállítmányozócéget rak össze, az emeletes ágya alatti kuckó meg a képzeletében egy csudálatos űrhajó, amivel megfelelő karbantartással különböző veszélyes bolygókat lehet meglátogatni. Kézügyességét semennyire sem hajlandó finomítani, mondjuk nem is erőlteti senki, mert már a ceruzát sem hajlandó szabályosan fogni; a pepecselést, gyurmázást, hajtogatást, festést, rajzolást nagyon hamar megunja - az esetek túlnyomó többségében csak kriksz-krakszokat firkál, egyetlen vagy maximum két színnel, teljesen kaotikusan, hiába képes többre (kérésre abszolút felismerhető emberalakokat vagy akár másolt nyomtatott betűket is tud például), magától nincs rá semmi ingerenciája. Egyre gyakrabban és egyre többet van el egyedül, már nem kell minden mutatványához nézőközönség, és minden akciójához asszisztencia, de azért a legjobb mégiscsak az, ha valaki minimum egy helyiségben tartózkodik vele, miközben bármit játszik.

Az apját imádja, ő a legjobb barátja, mindent együtt szeretne csinálni vele a reggeli ovibamenéstől az esti lefekvésig - és a rajongás értelemszerűen kölcsönös, M. folyamatosan szórakoztató feladatokat, kreatív játékokat, izgalmas programokat talál ki, és a szabadideje nagyrészét együtt tölti vele. Továbbra is van heti egy Tata-nap, amikor mi kimenőt kapunk, ők meg Apuval elmászkálnak mindenfelé, vagy egyszerűen a szobájában építkeznek. Gyerekekre még mindig nem feltétlenül kíváncsi, bár mostanság a nagycsoportosokban jobb partnerre talált, szóval alakul ez is; az óvónéniknek ellenállhatatlanul udvarol, agyonpuszilják mindig, a két hete érkezett legújabb is a lábainál hever már, egyik egyszer úgy jellemezte, hogy "ez a gyerek egyszerűen bemászik az ember szívébe, és ott szétrobban, mint egy vidám szivárvány" - és tényleg.
Mindig jókedvű, nyitott, érdeklődő, kedves, türelmes, és mindezek mellé egyre csibészesebb, szellemesebb, okosabb... és továbbra is a világ legpuhamelegebb öleléseit adja; nincs olyan nap, hogy ne jutna eszünkbe tucatszor: nem létezhet földön nálunk szerencsésebb ember, és annál nagyobb boldogság, hogy ő van nekünk. És nem tudjuk eldönteni, hogy álljon meg az idő, de most azonnal, és maradjon mindig ilyen... hiszen mikor összegömbölyödve bújik az ölünkbe a selymes bőrével és édes illatával, még olyan, mint egy igazi pici baba - vagy jöjjön, aminek jönnie kell, hiszen annyi közös kaland vár még ránk, és minden egyes lépés felejthetetlenül érdekes lesz, mert hozzátesz valami egyedit a fejlődéséhez, és azáltal ad nekünk egy újabb Kissmajom-változatot, amivel nem lehet betelni. Emlékszem, mikor egészen csecsemős volt még, de már látványosan nem újszülött, azt kívántam, bárcsak duplázódna meg minden hónapban - úgy maradna nekünk az eredeti kicsiből is egy példány, egy meg tovább növekedhetne, hogy végül egyszer megismerjük a felnőttet is, aki benne lakik. Hát lenne már vagy harminc gyerekünk, de nem bánnánk a következő háromezret sem, azt hiszem...



*Sosem gondoltuk volna, de minap olyan természetességgel hozott oda nekünk egy elég nagy és nagyon fekete bogarat, hogy nem tudtunk nemet mondani neki, és M. meg én is  a tenyerünkbe vettük felnőtt életünk első ízeltlábúját, ami nem katica vagy hangya. Komoly erőfeszítéseket teszünk, hogy ne visítsunk fel, amikor ilyenekre vetemedik, mert annyira jó lenne, ha nem hozzánk hasonló lúzer-módra állna a csúszómászókhoz, hanem úgy, mint mondjuk a mi szüleink. Horvátországban akkora kabócát vitt ki megmenteni az apartmanunkból, mint szinte a teljes kis tenyere, miközben mi majdnem elájultunk a visszatartott lélegzetünk miatt - de gondolkodás nélkül nyúl például egy méretes sáskáért is, amitől az apja konkrétan idegrohamot kap.

Félelmetes...

Nincs két hét a harmadik születésnapjáig. Ma este Mikulás-buli után későn jöttünk haza, egy egész kicsi zenélgetés után tereltük volna fürdeni - kérte, hogy olvassunk egy könyvet, nemet mondtunk, mert holnap korán kelés, bölcsi-nap. De olvassunk, de nem, de igen, de nem, DE IGEN - és már görbül is lefele könyörgően-mérgesen a gyönyörű szája.
- Jól van, kicsim, kössünk kompromisszumot. - javasolja az apja. - Most azonnal elmegyünk fürdeni, aztán ha kész vagy, bebújunk a jó meleg ágyba, és ott elolvassuk, amit szeretnél.
- Így van! - próbálok lelkesedni én is. - Egy kicsit te is engedsz abból, amit szeretnél, egy kicsit mi is engedünk, és akkor mindenkinek egy kicsit igaza lesz. Ezt hívják kompromisszumnak.
Hosszan hallgat, látszik, hogy nagyon dolgozik a kis agya valami kedvezőbb megoldáson. Aztán nagy komoly fejjel magyarázni kezd, néha meg-megállva, hogy egész biztosan az legyen belőle, amit kitalált:
- De Apa... én azt szeretném, hogy az egész könyvet olvassuk el... és akkor, ha nem olvassuk el az egész könyvet, hanem csak a felét, akkor Apa... az is kompromisszum!
Nincs két hét a harmadik születésnapjáig. Néha komolyan rémisztő ez a gyerek...

Harminc

Két és fél éves. Még mindig egy csoda, és minden nappal egyre csodább. Még mindig napi sokszor, vagy inkább egyre többször csaodálkozunk rá, hogy vajon hogyan lehet a miénk, mitől lett ilyen érdekes, különleges, komplex kicsi ember, miért érdemeljük meg...?

Annyira okos, rengeteg mindent tud, olyan dolgokat is, amiket talán fél füllel hallhatott egyszer*, mert mi nem emlékszünk, hogy elhangzottak volna valaha a jelenlétében, meg persze csomó olyant, amivel a hétköznapjainkban és/vagy általunk találkozik**... elképesztő a memóriája***, a tájékozódó- és felismerőképessége, nyolc-tízsoros dalokat meg versikéket harmadik ismétlésre simán megtanul, új útvonalakat****, fontos épületek megnevezésével szintén... Szeret történeteket összerakni, a szókincse az valami hihetetlen*****, vannak olyan kifejezései, amiket még mi felnőttek sem használunk rutinszerűen, ő meg csak úgy casually beépíti őket egy-egy banális mondatba, tökéletesen kontextusba helyezve őket. Nagyon szívesen mesél******, valódi és képzeletbeli eseményekről is, csomó kétszer ennyi idős gyereknél is sokkal koherensebb, színesebb, fantáziadúsabb, részletgazdagabb eredménnyel. És vicces, olyan valóban értelmesen/szellemesen: felépítve a hangulatot, kivárva a megfelelő pillanatot, és már előre mosolyogva a csattanó időzítésén******* - vagy egyszerűen csak az épp zajló beszélgetés által inspirálva dob be valami olyant, amin ő maga is meglepődik, hogy milyen találó.

Egy kis egyszemélyes showman, imád szerepelni, bármilyen öt centinél magasabb tereptárgyat azonnal kinevez színpadnak, és már mászik is fel rá, és kezd énekelni-táncolni-szövegelni rajta - idegenek előtt is simán, csak onnan tudni, ha zavarba jön, hogy olyankor sokkal hangosabb az előadás, mint általában, és néha nagy izgalmában átvált halandzsába, amit amúgy már szinte sosem tesz. Egész nap szerepjátszik********, egész világokat épít fel a képzeletében, és egyáltalán nincs hozzá szüksége semmire; ha épp ott van a Yoda és Thomas plüssfigura (ők ketten a legkedvencebb és leggyakoribb szereplők), akkor oké, de ha nincsenek, semmi gond, simán így hívja a díszpárnákat, homokozójátékokat vagy akár három darab diót, és ugyanúgy történteti körülöttük a legszövevényesebb cselekményt, mintha végig őket látná.

Aranyos, kedves, nyugodt, reasonable, szelíd, majdnem azt mondtam, hogy szófogadó, mert hát az is, csak ennek annyira pejoratív íze van, mintha egy sor korlát lenne az egész élete, pedig nem az, nincs is rá szükség, mert annyira igyekszik a kedvünkben járni, annyira leveszi még a rezdüléseinkből is a kéréseinket, hogy szinte nincs is szükség tiltani bármit is, csak akkor feszeget határokat, ha tényleg kifejezetten az a célja, hogy felbosszantson minket (lásd: dackorszak).
Végtelenül őszinte, annyira megható, ahogy mindig álszemérem és színészkedés nélkül kimondja, hogy mit szeretne, mire vágyik, bátran és mindennemű visszafogottság nélkül kér puszit, ölelést, bújást, együttlevést, és minden egyes alkalommal megdöbben és baromi idegesítő nyígásig-bőgésig felháborodik rajta, ha pillanatnyi elutasítás miatt halasztásra kényszerül, bármilyen megalapozott, és logikával számára is teljesen érthető az ok. (Lehiggadás után mindig meg szoktuk beszélni vele, hogy mi zavart a viselkedésében, és miért lettünk tőle dühösek, ha indokolt, elnézést is kérünk természetesen; ilyenkor mindig nagyon belátó/megbocsátó, magától is többnyire helyesen megtippeli, hogy mivel volt problémánk, és becsülettel bólogat, mikor megkérjük, hogy a jövőben többet ne tegyen olyasmit - nála például szinte pillanatra pontosan egyértelmű, hogy egy-egy konfliktus során mikor lépi át azt a vonalat, ahol már nem az agya, hanem a primitív érzései dominálják a reakcióit.)
És nyitott, barátságos, érdeklődő, megbízó (nem tudom, mi erre a helyes szó), ízig-vérig jófej kisklambó, bárhova bátran és büszkén hordozzuk magunkkal, mert a vilég legcukibb lénye, ugyanakkor egy minifelnőttként viselkedő helyes fiúcska... nem lehet betelni vele!

A szituációs játékokon kívül a legjobban zenélni szeret, többnyire nem a valódi hangszereivel, hanem mindenféle azokká improvizált tárgyakkal, aztán a főzés kitartóan sláger, homokozással kombinálva különösen, illetve elkezdett intenzíven járművezni is (autó, vonat, különböző munkagépek). Még mindig nagyon feldühíti a sikertelenség építőkockázás kapcsán, így azokat ha elő is veszi, nincs türelme hosszasan rakosgatni őket, amint összedőlnek, basszák meg magukat, a viszont látásra. Könyvekkel bármikor bármeddig le lehet kötni, és meglepő módon a betűkből minimálisat felejtett, pedig utoljára a téli ünnepek alatt foglalkozott intenzíven velük, az olvasós mágneses tábláját még át sem hoztuk M. szüleitől a költözés után. A rajzolás, gyurmázás továbbra sem érdekli, kézügyeskedésileg egyedül a gyöngyfűzést élvezi, de azt sem sokáig. Kiemelkedő minden játékban, ami nagymozgáshoz kapcsolódik, lassan és megfontoltan feljuttatja magát bárhová (létra, kötélháló, magasított lépcső, gyerekméretű mászófal, mozgó farönkökből épített lengőhíd, stb.), kiválóan labdázik (akár kapásból is pontosan rúg, felsőtestre célzott feléje dobott ladbát elkap), ijesztő egyensúlyérzéke van, amit szinte bármilyen ingadozás után képes biztonságosan visszanyerni (nagyjából heti egyszer esik el, akkor is inkább figyelmetlenség és bambulás miatt).
A beszéde tökéletes, még gyakran becsúszik a királyi többes, de most már valahogy tudatosan használja, olyan helyzetekben, ahol nem csak magára akarja vonatkoztatni azt, amit épp mond - és mivel ő ugye mindent valakivel együtt szeret(ne) csinálni, néha felszólítás helyett is az van, hogy: "Most megyünk a játszira csúszdázni, és visszük a motojt is! Kérdés?" (Jah, tényleg, r-hangunk továbbra sincs, így továbbra is zabálnivalóan dumál.)

És egyedül alszik, naaagy nagycula drágapici kicsifiam! Miután beköltöztünk az új házba, nagyon sokáig eléggé káosz volt, eleve majdnem négyszer nagyobb az alapterület, tehát csomó bútort még vásárolni kellett, azokat meg összerakni, aztán kisakkozni, hogy stimmeljen az elosztogatás azzal, ami a fejembez és a tervezőprogramomban volt, szóval úgy voltam vele, hogy one step at a time, előbb legyen hol aludni úgy at all. A vendégszobát (Kissmajom szerint: "Tataszobája") rendeztem be ideiglenes hálónak, ott éjszakáztunk mindhárman a kinyitott kanapénkon, miközben lassan készült minden más: előbb egy hét alatt délutánonként összelegóztuk a konyhát, aztán megcsináltam a mi hálószobánkat, majd a két felső szinti fürdőt, és a nappali felét, és a másik fele előtt (ami egy tutajnyi ülőalkalmatosság kicsomagolása és összeszerelése, mára már az is kész) nekiláttam Kissmajom szobájának. Ő választotta magának amúgy a két lehetőség közül, már építkezés ideje alatt kitartóan ugyanazt kérte, akárhányszor érdeklődtünk; M. elvitte egy egész napra csavarogni, én meg elkezdtem a szépítgetést - a bútorok már bent voltak, falhoz fúrva, de az ajtót gondosan zárogattam, hogy majd az egész együtt legyen meglepetés.
Először is kaotikus, olyan az egész, mint egy alkotóelemeire hullott szivárvány, van minden ott, még rózsaszín is, szerintem egy terápia benne lenni, és majd ahogy nő, és alakul a saját ízlése, kiválaszthatja majd, hogy milyen formában módosítsuk. Van egy emeletes ágy, amiről csúszdán lehet leérkezni, alatta anyaggal elsötétített, matraccal bélelt kuckó, sok párnával, olvasólámpákkal. A falak mentén sok polc, mindenféle színű, méretű és anyagú pakolós dobozokkal, egyikhez ragasztva az alaposan felszerelt fakonyha, az ablak alatt egy asztalka kisszékkel, és a bébikori rácsoságy egyik oldalán nagyfiúsítva. Ezt mindenképpen akartam, mert nem tudtam, hogy mennyire lesz majd hajlandó átszokni (már ha lesz, erőltetni eszünk ágában sem volt), és ahhoz, hogy minél kevesebb változzon az esti rutinunkban (pl. hozzábújva tudjuk elaltatni), kellett, hogy továbbra is kényelmesen mellé tudjunk feküdni, és ne kelljen leszerencsétlenkedni a magasból vagy előkászálódni a bunkerből kifelé menet; meg hát ez volt számára az egyetlen régi ismerős bútordarab, ugyanis az együttalvós karrierünk alatt a babaágy végig csendben ott álldogált a miénk mellett. Arról nem is beszélve, hogy Kissmajom néha baromi sokat vándorol éjszaka, volt úgy, hogy reggelig összesen kettőt moccant, de olyan is, hogy keresztül és kasul teljesen bejárta a franciaágyunkat, alattunk-fölöttünk - féltem, hogy fentről lepottyan, vagy alul belegabalyodik a sátorlapokba, ha nekiindul. (Játszásilag szerencsére megértette, hogy a fenti részen ugrálni nem szabad, mert veszélyes, és azóta már megvettük a focihálót, amit fel fogunk akasztani a plafonra, hogy megakadályozza a leesést, már csak a rögzítés módjával küszködünk).
Lényeg, hogy nagyon szuper kis birodalma alakult, hatalmasra kerekedett szemekkel lépett be, és próbálta ki minden lehetőségét, fedezte fel minden zugát, vitte körbe Yodát meg Thomast, megmutogatni nekik, hogy hol milyen titkok rejlenek. Csak úgy tapogatózásilag megkérdeztem, hogy na és, valaha szeretne itt aludni a két kis barátjával...? Meglepetésemre az volt a válasz, hogy persze, úgyhogy gondoltam, teszek egy kísérletet - este fürdés után átmentünk, betakargattam az ágyba melléjük, mondtam, hogy most itt elaltatom, én a szomszédban leszek az apjával, és ha bármi van, csak szóljon, hallom a monitoron, és jövök is hozzá. Bólintott, ölelőzve elaltattam, és ennyi volt a tragikusra pumpált hú-ha-hozzászoktatjátok-suliba-is-onnan-járna leválási procedúra.
Nekünk szörnyen nehéz volt. Bemenni lefeküdni úgy, hogy üres az ágy, és senki sem szuszog jóízűen csámcsogva... első néhány éjszakán mindig arra rezzentünk össze, hogy jaj hol van, miért nem itt, ó hozd át... most, olyan két hét után van az, hogy már nem ugrok haptákba minden éjjeli nesztől, amit a hangszóró kiad... Néha felébreszti egy kései kutyaugatás, vagy ha elejtünk valamit az emeleten lefekvéshez készülődve, olyankor már az éjszaka közepén átviszem hozzánk - simán visszaaludna a helyén is, de mi úgy örülünk, hogy jön, hogy nem kockáztatnám a megkérdezését. Mivel pelust kell cserélnem rajta, hogy a rendszerint nyolc  utáni ébredéséig ne ázzon át, legkésőbb hajnalban mindig érte megyek, alapvetően kis kivételekkel (volt olyan, hogy talán rossz álomból felriadt, és kiabált, hogy jöjjek) addig alszik is egyhuzamban. Vándorolni viszont vándorol töretlenül, úgyhogy védőháló ide meg oda, erősen kétlem, hogy fel merjük majd költöztetni a közeljövőben: a kiságya megszélesítéseként majdnem egy méternyi matraccal meg van toldva (arra heverünk mellé altatáskor), és még így is nem egyszer találtam deréktól lefelé a padlón feküdve...

Most meg megyek érte a tatájához, mert ottalvósra nála volt tegnaptól, és elviszem egyet kettesben mókázni, hogy a család férfitagjai nyugalomban tudjanak focimeccsezni hattól. Aztán holnap elmegyünk Dunapartozni meg kisvasutazni, hogy megünnepeljük az ő kettősfeledikjét meg az ő apukáját, akinek napja lesz.
Ma viszont két és fél éves. Legyél még száz évig ugyanilyen egészséges és boldog, és ugyanilyen csodálatos, te édes-édes kincsünk!



* Egyik reggel azzal ébresztett minket, hogy: "Képzeld el, a bagoly nyitott szemmel alszik!", majd miután ezen közösen vicogtunk egyet (mi a rendhagyó napindításon, ő a mi jó kedvünkön), elmesélte, hogy egész pontosan hogyan vadássza le a bagoly a zsákmányát, majd rezzenéstelen arccal, azt is, hogy hogyan fogyasztja el. De felsorol például minimum két tengert, azokon kívül, amiket mi tanítottunk neki, tudja néhány európai főváros nevezetességeit, egymás után következő troli- és metrómegállókat.
** Tudja, hogy hogyan működik a bokánk(!), mi a szerepe egy keréktengelynek és milyen balesemények történhetnek vele, milyen körförgáson megy keresztük a víz a természetben, stb.
*** Ezt például negyedik elmondásra már velem együtt nyomatta, következőre meg teljesen egyedül; ezt meg szinte elsőre megjegyezte. Meg ilyenekre emlékszik, hogy egy hónappal ezelőtt a barátaink ikrei közül melyiknél milyen színű cumi volt a megkülönböztetés könnyebbítése érdekében.
**** A budapesti hidakat már legalább fél éve (de inkább több) megnevezi, ahogy a róluk látható látványosságokat is, a legújabb extra feature viszont az, hogy virtuális városnézésre lehet vele indulni, azaz ha bemondom, hogy elindulunk Tatától, és balra kanyarodunk, majd jobbra az X híd felé, akkor lépésről lépésre levetíti, hogy miket látunk egyik, és miket a másik oldalon, és milyen utcákon megyünk végig hazáig (nyilván nem abszolút mindent, de egy turista a térkép alapján simán odatalálna bárhova az utasítások alapján, pl.: körút, New York palota, Uránia, Astoria, Klotild Palota, Erzsébet-híd, BAH csomópont, stb.).
***** Csak egy random tegnapi példa: vártuk Aput a vonatállomáson (mióta kiköltöztünk Suburbiába, Kissmajom kérésére azzal jön érte, és együtt mennek vissza a Déli pályaudvarra, onnan meg mindenfelé), beállt a szerelvénye a szembevágányra, viszont a sötétített ablakok miatt nem láttuk, hogy hol száll le, és a vagonok elgördülése után sehol sem volt. Mondom Kissmajomnak, hogy reméljük, nem tévesztette el vagy késte le a járatot, és tényleg rajta volt, mire ő: "Valóban ezzel jött, ha várunk egy kicsit, mindjárt felbukkan az aluljáróból." - és ez a kifejezés úgy spot-on, hogy mi teljesen másra szoktuk használni, esténként mondjuk, hogy a nap lebukkan a domb mögé...
****** Eleve olyan vele az élet, mintha lenne egy privát narrátorunk, mindent kommentál, ami épp történik, de sztorizásilag is csak el kell indítani egy kis lökettel bármilyen irányba, és már ömlik is belőle - és lehet, hogy nekem vannak kivételesen hallgatag/butuska ovis ismerőseim, de közülük például csak a már iskolakezdők képesek normálisan elmondani, hogy milyen egy tipikus napjuk otthon, vagy konkrétan miket csináltak az állatkertben érkezéstől távozásig, stb.
******* Azt mondja: "Tudod, hogy kell gyorsan dobolni?" - kérem, mutassa, ütemesen veri a kanapét; folytatja: "Tudod, hogy kell lassan?" - mondom, sejtem, de muti meg, úgyhogy ritkít az ütéseken; aztán meglep: "És tudod, hogy kell nem-dobolni?" - komoly fejjel lesi a reakciót, majd kérésemre nagylelkűen bemutatót tart... elvigyorodva fagy le a kanapé mellett, kezét megállítja öt centire az ülőfelülettől, és a levegőben tartja: "Hát így!"
******** Ő a buszsofőr, az óvónő, a kasszásnéni, a szakács, a takarítószemélyzet, a kiskutya, a repülő, a pillangó, egyszer már a Duna is volt; mindegyik szerepben alapos, kreatív, fantasztikusan szórakozó és szórakoztató.

Nyúlfarknyi

Semmire sincs időm, mikor pár hete még volt, nem írtam, mert depresszióztam, hogy mikor költözünk már, most meg azért nem írok, mert ha épp nem pakolok, suvickolok, rendszerezek, akkor kint vagyunk az árnyékos teraszunkon, hallgatjuk a madárcsicsergést, figyeljük a kert végében meg-megjelenő rókacsaládot, és rötyögések kíséretében tanuljuk-neveljük az új családtagunkat. (Kisstya egy hete van nálunk, meg vagyunk győződve, hogy a világ legokosabb állatkája, és nem is értem, hogy lehetett ekkora szerencsénk, hogy csak úgy ideadták nekünk örökre.) Még nagyon-nagyon messze állunk a késztől, egyedül a konyha és egy darab fürdőszoba van majdnemteljesenvégleges állapotban, nem múlik nap bútorszerelés nélkül, és annyira profin kezelek már fúrót és csavarbehajtót, mint egy veterán asztalos...

Kissmajom velünk együtt imádja a házikánkat, már az első éjszakát ébredés nélkül végigaludta itt, pedig kicsit tartottunk tőle, hogy a nagy pörgés miatt zaklatott álma lesz; és azóta is szeret itthon lenni, pedig szegénykémnek alig van elöl pár játéka, szinte minden kicsomagolatlan még. Elképesztő, hogy mennyit nőtt és okosodott az utóbbi időben! Már egyáltalán semmi babás nincs benne a húsos lábfején meg a pufók arcán kívül, minden érdekli, amit csinálunk, és ami a nagyvilágban történik, de olyan igazán miért-korszakosan, borzasztó...
A beszédfejlődése eddig is bravúros volt, de ha még lehet fokozni, megint ugrásszerűt fejlődött: egyrészt van már első személyezés, és ezennel mindene tökéletes nyelvtanilag, másrészt olyan választékosan fogalmaz, hogy például mesélés közben a szókincse lassan egy felnőttével vetekszik, harmadrészt meg teljesen helyesen és kontextusba ágyazva használ ilyen kifejezéseket, hogy tuljadonképpen, végülis, szerintem, egyszercsak... tudja, hogy mi az a szinonima, példákat tud mondani rá, és felismeri szövegben, hihetetlen...
Az utóbbi időben már kezdtük észrevenni, hogy unatkozik itthon velünk, főleg így, hogy folyamatosan tevékenykednünk kell a ház körül, és nem tudunk annyit foglalkozni vele, amennyit igényelne, azaz non-stop... ilyenkor nyíg (ilyen elnyújtott nyávikálós hangon mond mindent, baromi idegesítő), csintalankodik (olyanokat művel, amiről tudja, hogy nem díjazzuk, és kaján vigyorral lesi a hatást), türelmetlenkedik (rögtön mérgesen földhöz csap mindent, ha például nem sikerül összerakni egy építőkockát... tiszta anyja...), és kácsong (feltűnően elege van mindenből). Holnap felhívom Geri óvónőjét, és ha minden jól megy, lassan elkezdjük a beszoktatást - ez egy kislétszámú magánovi, de még így sem számítok semmi jóra, mert Kissmajom továbbra sem rajong a kisgyerektársadalomért (értsd: különösen értelmes iskoláskorúak már jöhetnek), és az első irracionális impulzuscselekedetnél már menekül hozzám, hogy nézzem már, milyen furán viselkedik az illető, csináljak már valamit, mert ő ebben nem szeretne résztvenni. Kíváncsi vagyok, hogy mennyire segíti a beilleszkedésben az, hogy nem bölcsis picurkák között lesz, és itt már mindenki tud érthetően kommunikálni... reméljük bejön neki a dolog, mert a határozott terv az, hogy sírva semmiképpen nem hagyjuk majd ott, egyetlen egyszer sem, akkor sem, ha állítólag hamar megvigasztalódik, ésatöbbi.

Nah, végül egész sok mindenről be tudtam számolni így hirtelen, tiszta ügyes vagyok... abba már beletörődtem, hogy a Kissmajom legviccesebb aranyköpései nem lesznek megörökítve (lehetetlen is lenne, napi féltucatot produkál), így lényegesebben könnyebb posztolni, ha nem várok el magamtól koherenciát túl sok részletet. Majd még jövök.

Ba-dum, tsss!

Tegnap pár óra leforgása alatt kettőt is villant a kétéves Kissmajom-logika - az elsőnél még csak elmosolyodtunk, mert napi egy hasonló gyöngyszem azért rendszerint akad, de a másodiknál titokban fuldokolva röhögtünk... egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy lesz ennél mulatságosabb korszaka a gyerekségének, pedig nyilván a java még hátravan...

Újabban nagyon szeret énekelgetni, két-három ismétlés után körülbelül bármilyen dalból megtanul egy szakasznyit, még a szülei saját költésű, értelem nélküli és rímtelen bugyutaságaiból is. Pár napja mindenki jó szórakozását megalapozva, úton-útfélen Csárdáskirálynőt kornyikálgat; ma szövegértelmezésbe kezdett a kis fejében, láttam a szemén, hogy valamit latolgat, aztán rosszalóan megszólalt:
Kissmajom: Ezek a lányokangyalok semmit sem csinálnak!
Én: Semmit sem csinálnak...? Hogyhogy?
Kissmajom: Csak médiáznak a férfiakkal.

Mióta gyerekünk született, tudatosan igyekszünk nem különösebben káromkodós párosnak lenni, de persze szentek sem vagyunk, azaz indokolt esetben (as in: hirtelen fizikai fájdalom, véletlen ügyetlenség, idióták a forgalomban, stb.) alkalomadtán elengedünk egy-egy randaságot. Sajnos a tágabb családra ismételt kéréseink ellenére semmiféle hasonló visszafogottság nem jellemző, most, hogy van oka feltűnni az ilyesminek, már számunkra is zavaró, hogy mennyire korlátlanul ömlik a faszozás és kurvázás. Persze Kissmajom sem Apuhoz vagy M.Anyukához igazodik, hanem azokhoz, akik kötőszó-gyakorisággal szórják a trágár kifejezéseket, szörnyű az ártatlan kis szájából undormányokat hallani. Szerencsére kezelhető a helyzet, és mivel nem nevetünk rajta, csak ritkán jut eszébe ezzel szellemeskedni; megérti, hogy nem szabad csúnya szavakat használni, illetve miután használja őket, azonnal kötelességtudóan hozzá is teszi, hogy "Ez butaság, ilyent nem mondunk!"
Ma épp hármasban autóztunk, mikor M. mesélt valakiről egy elég gyengus, de az illető szerint borzasztó vicces sztorit, majd a végén gúnyosan hozzátette, hogy: "Ba-dum, tsss!" Nevetgéltünk egy sort azon, hogy tényleg milyen ócska tréfa volt, majd M., mint mindent, ezt is oktatólag megmagyarázta az utódnak:
M.: Kisfiam, reméljük mindig ilyen jó marad a humorérzéked, mint most, de ha esetleg nem, és majd valami butaságot találsz előadni, sokat javít rajta, ha azzal zárod, hogy: "Ba-dum, tsss!"
A gyerek szeme szinte rögtön felcsillant a csodálatos lehetőségtől, és diadalmasan rávágta:
Kissmajom: Bassza meg! Ba-dum, tsss!

Hátígy.

Kétéves státusz - avagy: Fuckit, I'm boasting.

Nem mentegetőzöm tovább, ezzel a gyerekkel ilyenek történnek velünk, és kész; nemár, hogy nem írom le, mert szerénykedni illik! Hadd lássa csak, amikor megnő, hogy a szüleit titokban szétvetette a büszkeség a csodasága miatt, ha már élőben a jelenlétében sosem tolom túl a dicsekvést, mert én utáltam, amikor Anyu anno velem/miattam csinálta.
Szóval csaknem egy hónap késéssel (a költözés miatt nehezen jutott el hozzánk a behívó levél, aztán az ünnepek alatt senki nem vette fel a telefont időpontadásilag) megvolt a kétéves babacsekkolás. Mivel most más körzethez tartozunk, új védőnő van, ma találkoztunk vele először. Kissmajom kicsit tartott tőle, nem mondta, hogy fél, de sokszor elmeséltette velem, hogy mik fognak történni egészen pontosan - két hete kapta meg az agyhártyagyulladás elleni oltás ismétlőjét, és eléggé megviselte a dolog*.  Megnyugtattam, hogy most szuri nem lesz, csak mérések meg beszélgetés, mindenféle tiltakozás nélkül jött, napokkal előre szinte várakozóan emlegette, hogy csütörtökön megyünk. Beértünk az épületbe, kinyílt a védőnő ajtaja, és attól kezdve a következő félig vicces, félig szinteciki jelenet zajlott le.

Én: Jó napot kívánok! Kissmajom, köszönsz szépen, ahogy szoktál az utcán a néniknek?
Kissmajom lehajtott fejjel, szégyenlős vigyorral álldogál szorosan mellettem, védőnő elnézően mosolyog, "Jó, anyuka, ne adja ezt elő!" arckifejezéssel. Behív, bemegyünk, letudjuk a számadatos részt - Kissmajom nehezen oldódik, a hatalmas ráállós mérleget gyanakodva szemléli, de biztatásra, a kezemet fogva rááll, majdnem hangosan lelkesedik az elmozduló mutató miatt, de végül mégis csendben marad; a magasságellenőrzős cucchoz már bátran lép oda, rutinosan fordul háttal és szorítja a sarkait a falhoz (otthon imádja mérni magát, szép firkákat kanyarít a falra, oda ahova szerinte a feje felér), a védőnő kicsit meg is lepődik, de valószínűleg elkönyveli véletlennek.
Letelepedünk egy szembeszékre az asztalhoz, gyerek az ölemben, kap egy ilyen fémdrótokon faidomokat húzogatós koordinációgyakorló játékot, a sajátját már hónapok óta nem vettük elő, élvezettel tologatni kezd rajta egy piros gömböcskét.
Védőnő: Kissmajom, megmondod milyen színű az, amit most megfogtál?
Kissmajom megint előadja a félszeg mosolyát, a védőnő aranyosan nem inszisztál, hogy ne hozza zavarba, ha nem ismeri még a színeket, végülis a kiskönyv szerint ilyent csak négyévesen kell. Közben engem kérdezget, lakhatásról, a várható változásokról, a gyerek napiredjéről, hozzá már nem is szól, valószínűleg meg van győződve, hogy még nem beszél. Megkéri Kissmajmot, hogy ugráljon, elégedetten nyugtázza, hogy páros lábbal is tud (már körülbelül fél éve, de ezt csak magamban mormolom), aztán jelzi, hogy hamarosan elkezd majd a lépcsőn is váltott lábbal kapaszkodás nélkül felmászni (már körülbelül fél éve, ezt már nem tudom visszatartani).
Védőnő: És kommunikál azért valamennyire, mond pár szót? Valamilyen egyértelmű módon kifejezésre juttatja, amikor szomjas vagy éhes? Tőmondat-kezdemények, esetleg...?
És akkor elszabadult a pokol...
Kissmajom (a kaja perspektívájától lázba jőve): Papa ad neked reggelire camambert sajtot, meg trappistát, meg micimackósajtot, és sonkát is ad, pici paradicsommal. Anya csinál katonákat, aztán Apa ad szúrósvizet. És Tata kiszedi a cseresznyét a befőttesüvegből, kivesszük a magját, megesszük, és megisszuk a levét is.
Védőnő (az állát a földről felkaparva): Jaaaj! Nahát, te tudsz beszélni! És még mit tudsz, vajon a színeket is tudod? Az ott milyen színű?
Kissmajom szemérmesen mosolyog, és mélyen hallgat, a védőnő bocsánatkérően néz rám, és megint tapintatosan visszavonulót fúj; megsajnálom:
Én: Kicsim, mondd el szépen anyának, hogy milyen színeket látsz ott, jó? Például ez micsoda?
Kissmajom megmakacsolja magát, és továbbra is kuka, a védőnő jófej módon terelni próbál, hogy nehogy megszégyenítsem a gyereket, és gyorsan a legoból-építési készségeiről érdeklődik, meg hogy suttogásra reagál-e, majd lediktálja a kolleganője adatait, akihez majd az új háztól tartozni fogunk.
Kissmajom (kizárólagos figyelemre pályázva hirtelen közbeszól): Az a sárga kocka ott a piros bogyó mellett van! Kék bogyó van mögötte, utána zöld. Itt meg ez a narancsszínű.
Döbbent csend megint, aztán a védőnő felnevet, agyondicséri, Kissmajom szárnyakra kap, és a továbbiakban be nem áll a szája. Lekéretőzik az ölemből, lassan körbejárja a szobát, egy vitrinben felfedezi a vérnyomásmérőt, és gyorsan megállapítja, hogy "Csak egy mánus van rajta. Az órán három mánus van: a nagymánus, a kicsi-, és a másodpercmutató, ami gyorsan pörög." A védőnő ámuldozva kérdezi, hogy ugye nem tud számolni - hááát, vallom be vonakodva, de, sőt a betűket is ismeri; még mielőtt ezen is sokkolódna egy sort, a gyerek talál egy sztetoszkópot is, szerencsére a nevére nem emlékszik: "Ezt hogy hívják, ezt itt? Ezzel hallgatta meg a doktornéni a kis tüdődet, hogy hogy szuszog; elöl is, hátul is." Aztán bekukucskál egy félig nyitott ajtón: "Ott hátul van a másik rendelő, ahol a pici bébibabát öltözteti az anyukája. Miért sír a bébibaba? Adott a doktornéni szurikát neked, ide, a kicsi lábadba." Majd a homályosított üveges ablak láttán: "A pára vízből van. A hó is vízből van, megolvad, mert meleg a kezed." Végül türelmetlenül a következő programpontunkat tervezve: "Akkor elmegyünk Tatához az Erzsébet-hídon, hogy megnézzük a szélmalmot. Tegnap nagyon fújt a szél; de ha nem fúj a szél, nem forog a szélmalom."
Még biztosítanom kell a védőnőt, hogy a gyerek saját ritmusában halad így, nem hajcsárkodunk fölötte csattogó ostorral, csakis azt játszik/-unk, amit kér és akar, magától olyan weirdo, hogy őt az olvasás érdekli legjobban. Természetesen nem köszöni meg az ajándék matricát, csak vigyorog simlisen, és nem hajlandó csókolomozni búcsúzáskor sem, csak és kizárólag miután a védőnő magára csukja az ajtót, de akkor megismétli hatszor, és visszhangzik tőle a terem. Guess we're done here.

Jó, elárulom a fishy titkot... a tegnap jelentését valójában nem ismeri, ő mindenre ezt a szót használja, ami a közelmúltban történt. És nem beszél ilyen gyönyörű-helyesen, ahogy leírtam, hanem egy kicsit még mindig selypít (vagy hogy mondják, annak, amikor valaki jének ejti az r hangot), de valami elképesztően édesen, remélem nem szokik le egyhamar. És megelőzve bárki esetleg felforró rosszindulatát kételyeit: szinkronfordítani és gyököt vonni valóban nem tud; még. :)


* Nem is maga a szúrás, mert azt konkrétan nem is érezte: hiába beszéltük át ezerszer a teljes forgatókönyvet, már akkor elkezdett sírni, amikor a mérésekhez levetkőztettem, szorosan a nyakamba kapaszkodott, és annyira szívszaggatóan kiabálta, hogy "Kimegyünk!", hogy a váróban ücsörgő M. majdnem bejött megmenteni. Borzalmas volt, nem tudom, miért gyűlölte ennyire, ezúttal hangzavar sem volt, és előre tudott minden lépést - sőt nem is aggódott különösebben, és nem is úgy maradt meg benne az egész, mint egy negatív élmény, mert már említettük, hogy egy hónap múlva megyünk vissza, és nem tiltakozik, sőt, mondja, hogy majd kap matricát a doktornénitől, aki szerinte aranyos... szóval fura nah...

Szinonimális

Pár perce hangzott el ez a gyönyörűséges szinonimabemutató, le is írom gyorsan példaként arra, hogy milyen fenomenális szövegeket hord össze a kétévesünk...
Tegnapelőtt Kissmajom szabályos kézilabdázós-kapuradobós mozdulattal, teljes erőből ágyékon dobta az apját egy labdával. Szerencsére nem volt nagyon durva, csak "a tojgli hegyét" kapta el - ez az M.-féle megfogalmazás meg annyira megtetszett neki, hogy azóta is ahányszor munkaügyben telefonon beszélek random pillanatokban felkiált, hogy: "Apa fütyijének a hegyét!".
Most megint labdát dobálgatnak épp, és Kissmajomnak egyszer csak beugrott a jelenet, és érezve, hogy valami nem kerek, hezitálva megszólalt: "Megütöttük a... dóglit*." Mikor visszakérdeztem, még jobban elbizonytalanodott, és inkább rámutatott a nadrágjára a lába között, de gonosz módon inszisztáltam, hogy micsodát is ütött meg, mire egy pillanat delay után ki is vágta magát: "A bogyókákat... a kis golyókat, tudod**..."


* Ezt szokta csinálni amúgy, amikor komplikáltabb új szavakat tanul meg, hogy ha nem egészen pontosan emlékszik a helyesre, akkor az emlékeiből kiindulva gyárt valamit, ami általában eléggé hasonló az eredetihez, és persze gyakran nagyon vicces.
** A "Tudod...", "Látod...?" és "Képzeld el!" a legaranyosabb dolgai között vannak, tökéletesen ugyanolyan hangsúllyal mondja őket, ahogy mi szoktuk, mikor beszélünk hozzá.

Simply unreal

Pár napja M. megjegyezte, hogy ugye azért nem írok a blogra, mert úgyse hinné el senki...? És egy kicsit talán igaza van. Az élet Kissmajommal manapság amellett, hogy hihetetlen giccsragacs*, folyamatos döbbenet - egyszerűen nem életszerű, hogy egy kétéves olyan legyen, amilyen ő, annyira tökéletes minden apró szempontból, mintha nem is embergyerek lenne, hanem valami földönkívüli vagy félisten vagy kísérletek sorozatával a végletekig továbbfejlesztett humanoid... mondtam már, de tényleg nem normális, na. Álszerénységet félretéve, mért adatok alapján is átlagon felül értelmes páros vagyunk, de még így is elképesztő, hogy mi született belőlünk, mintha több generáció intelligenciája gyűlt volna gombócba, hogy aztán egyszercsak ebbe a kisfiúba költözzön... csodálatos.

Azon már nem is hüledezünk (dehogynem!), hogy milyen szövegei vannak. Történeteket (amik vele esnek meg, vagy amiket mesélünk neki) minimum négyéves gyerek szintjén mesél el, abszolút koherensen, helyes következtetéseket levonva, logikus kérdéseket felvetve, összefüggéseket keresve, és olyan gazdag szókinccsel ecsetelve, hogy néha nem sejtjük, mikor és kitől hallhatott egy-egy kifejezést, mert azt mi magunk sem használjuk rutinosan. A világon minden érdekli, már nem lehet tabu témákat boncolgatni hallótávolságban, mert fülel és rögtön faggatózik, és nem lehet csak úgy leszerelni sem, mert inszisztál, megismétel és nyomatékosít, mint valami miniatűr ügyvéd.
Aztán csak úgy derült-égből-villámcsapás ilyeneket mond, hogy a fehér az nem szín, a pára vízből van, a Föld magától forog, stb. - ami nagyon durva, mert egyrészt kontextusban, válaszként/magyarázatként hangzanak el, tehát nem csupán fél füllel elkapott és visszaböfögött infók ezek, másrészt ha el is fogadjuk, hogy azok (mert különben mi mások lennének...?), egyszerűen nem tudjuk, hogy honnan és főleg hogyan tudja őket, mivel tévét ugye nem nézünk, és a mi jelenlétünk nélkül csakis Apuval tölt időt, aki hasonló eszmefuttatásokkal nem nagyon traktálja őt, vagy ha igen, akkor elmeséli, mikor rákérdezünk... szóval rejtély.
A nagy kedvencei még mindig a leírt szavak, úgy látjuk, rohamosan közeledik az, hogy összeolvasni is próbálkozik - most már ékezeteseket és kétjegyűeket leszámítva nincs olyan nyomtatott nagybetű, amit ne ismerne fel, és sok esetben már példaszavakat is tud mondani, amik az adott betűvel kezdődnek. Egyik karácsonyi ajándéka egy kétfunkciós tábla volt, a krétás-rajzolós része egyáltalán nem érdekli (nem szeret firkálni semmilyen formában, nagyon hamar megunja), de a betű- és számkészlettel rendelkező mágneses oldal előtt bármennyi időt eltölt, ha nincs vele felnőtt, aki érdekes feladatokat talál ki, akkor betűnként csoportosítja az elemeket, egymáshoz és számokhoz hasonlítgatja őket.
A szójáték-költeményeit folyamatosan fejleszti, saját becézéseket talál ki megnevezéseket és neveket variálva, aktívan használ szinonimákat, és egész áldott nap folyamatosan csak beszél-beszél-beszél, teljesen összefüggő dolgokat, néha szerepjátékos párbeszédek mindkét oldalát, halandzsa gyakorlatilag nincs is már, csak akkor adja elő, ha egy-egy elejtett sajátszó után látja, hogy jól szórakozunk rajta.
Imád minket megnevettetni amúgy, igazi kis bohóc, elmondja a vicceit, és várja a hatást, aztán ha nevetünk, előáll egy még bombasztikusabb szöveggel. A legjobb, amikor valahol hallott felnőttszövegeket próbál beleszőni a mondanivalójába, de egyrészt mindent a saját stílusában átalakít, másrészt ha valamilyen szóra nem emlékszik pontosan, akkor bepróbálkozik egy hasonlóval. Ma például megkérdeztem tőle, hogy Apunál a téren, pörgött-e a minden alkalommal meglátogatott és alaposan szemrevételezett szélmalom: "Hááát... csak úgy lassan, öregesen. Most nem fújt a szél." - jött a megfontolt válasz; amin elég jót kuncogtam, ahogy azon is, hogy: "Az a baj a hóval, hogy hideg."
Nagyon szeret énekelni, rengeteg dalszöveget ismer (angolul is hosszú részeket megjegyez), általában elég két-háromszor hallania, és már egész szakaszokat hibátlanul visszamond, ahogy mondókákat, verseket, Apu által tanított kis imádságokat is. FElla kérdésére válaszolva, a nyelvtanulással sajnos sehogy sem állunk, illetve rengeteg szót ismer, mert gyakran kérdezi meg, hogy mit hogy mondanak angolul, és azonnal meg is jegyzi a választ, de beszélni továbbra sem szoktam hozzá, mert csak mosolyog, és várakozóan toporog, hogy most már hagyjam abba ezt a butáskodást, és kommunikáljunk intelligens emberek módjára.
Szintén szeret mesélni, néha nagyon gyorsan próbál a fontos dolgok végére jutni, és elakad egy-egy szónál, megismétli gyorsan, félig elharapva, aztán visszatér a mondat elejére, hogy biztosan megértsük. És ő is tökéletesen megért minket nagyon összetett dolgokban is, simán különbséget tesz például a kitalált sztorik és a jövőről szóló beharangozásaink között, akkor is, ha mindkettő róla szól: pár napja pedzegetem neki, hogy ezen a héten oltásra megyünk, emlékszik a legutóbbira (olyan három hónapja lehetett), és tart tőle nagyon szegényem, azzal kezd minden reggelt, hogy óvatosan megjegyzi, hogy ma nem megyünk a doktornénihez, aztán lépésről lépésre visszaidézi, hogy a múltkor mi történt, és az elmeséléseim alapján azt is elmondja, hogy most mi várható majd. Rengeteget beszél az épülő házunkról, hogy hogyan épül, és milyen lesz ott lakni, és minden talált pénzt rögtön a kőművesnek és/vagy az ácsnak akar adni. Sokat emlegeti a barátaink nemrég született ikreit is, pedig mindenféle egészségügyi problémáik miatt egyelőre csak képekről ismeri őket; említi a terhességet, onnan elkalandozik oda, hogy hogyan született meg ő, ennek meg mindig családi ölelőzés lesz a vége, mert tudja, hogy M. is meg én is összeszorongattuk rögtön a legelején, és jön elmutogatni.
Közlekedéskor konkrétan ő a kis navigátorunk (apropó, az iránytű működését is ismeri, és az előttemvanészak segédszöveget is, csak a jobb és bal kezét keveri néha), minden főbb útvonalunkat ismeri, az Árpádon kívül (arrafelé nagyon ritkán járunk) felismer és megnevez minden hidat, és a főbb landmarkokat, sőt rákérdezve látatlanban is elmondja, hogy a nagy alagút a Budai vár alatt megy át, hogy a Margit hídról látszik a Parlament, és a Szabadság hídról a Gellért-hegy, hogy a Körútról a Petőfi hídon át lehet hazamenni, stb.
Jah, és állítólag az ilyen kis gyerekek zseniségét azzal próbálják mérni, hogy például bifur-bofur-kefír jellegű logikai láncokból képesek-e helyes konklúziókat levonni, illetve felfogják-e a családon belüli kötelékek szövevényét. Azt már régen tudjuk, hogy előbbiben hibátlanul teljesít (pl. a "Lóg a lába" címből épp ma vezette le a választ arra kérdésre, hogy mit csinálna a baba, ha dolga volna), de újabban az utóbbi is elkezdte érdekelni, úgyhogy tesztelgetjük néha, és a testvér meg házastárs fogalmát például kivétel nélkül jól értelmezi (a szülő-nagyszülő viszont keveredik időnként).

Megpróbáltam már olyan videókat is készíteni, ahol egyikünk sem forgolódik soha szembe a kamerával, és senki sem kotyogja ki senkinek a nevét (újabban Kissmajom néha a nevemen hív, nem örülök neki különösebben, de tök vicces), hogy mutassak már bizonyítékokat is erre a mágiára, de eddig még nem jártam sikerrel, mindig elbukik a dolog rajtam valahol.
Végezetül leírom azt is, amit ha akarnék sem tudnék megmutatni, mert full frontal dokumentációink vannak csak - de legyen csak itt, ha valaha sportból is kellene bizonyíték a koraérettségére: fizikálisan is csinál meglepő dolgokat, a héten például megtanult felé dobott labdát elkapni; nagyon érdekesen csinálja, végtelenül lazán és lassan zárja össze a két kis markát, mindig az az ember érzése, hogy ki fog szotyogni közötte a labda, de tízből nyolcszor érthetetlen módon sikeres az akció.

Jajdeszeretem ezt a kölköt, el sem hiszem, hogy a miénk lehet!


* Úgy tűnik, tőlem örökölte a szeretetnyelvét: imád bújni; "Most ölelőzünk!", szólít fel napi sokszor, és már mázik is ránk, szorítja a ruganyos pofiját a miénkhez, dugja a borzas szőke fejét a nyakunkba, fonja a kis karjait körénk... bele kell pusztulni.

Karácsonyi rövid-zagyva...

Hát írni kellett volna, de így év végén rengeteg a munkám, M.-nek szintén sok volt, szóval úgy próbáltam megoldani, hogy a napközbeni babázásokból tíz-húsz perceket loptam rá, aztán este miután M. fürdetett-altatott, folytattam; mire befejeztem, annyira hulla voltam, hogy már csak agyatlan bökörészésre futotta... Most már lecsengőben az egész, de ha akarnék sem tudnék visszaemlékezni a történések felénél többre, úgyhogy inkább nem mentegetőzöm, hanem leírom azokat, amik eszembe jutnak, legalább azokról legyen nyom.
Kezdem az eredeti blogtémával, hogy túl legyek rajta: az elmúlt pár hónapban volt két sikertelen inszemem, nem hatott meg különösebben, mert nem is számítottam csodára, inkább túl akartam lenni végre rajtuk, hogy jövőben tiszta lappal lombikot kezdhessünk majd. Hogy pontosan mikor, az rejtély, mert tavaszra lejár megint minden vizsgálatunk, és újra kell őket csináltatni, de 2017 nagyon szép szimpatikus szám, szóval nem kesergek, ha csak akkor tudok majd újra szülni.
A karácsonyi otthonunkba-költözés sem jött össze - na azt már sokkal jobban bánom, mert milyen jó is lett volna, de most már tényleg látjuk a végét, úgyhogy ez sem tragikus. Még kis további csúszásokkal is nagyon valószínű, hogy a húsvétot már ott ünnepelhetjük, úgyhogy nagyobb nem is lehetne a boldogság... jó, talán csak ha már terhesen mennék haza. Gyönyörűséges egyébként a ház, most már teraszunk és nyílászáróink is vannak, és egyre inkább hasonlít az évekkel ezelőtt elképzelt álomlakra, egyetlen furaság, hogy valami bődületesen ha-tal-mas lett a nappali, annyit variáltunk, hogy ötven négyzetméter fölött álltunk meg (nem amerikaikonyhás), ami gyakorlatilag akkora, mint a legutóbbi lakásunk teljes területe... na de ennyi bajunk legyen az életben, én azt mondom.

Kissmajom múlt héten kétéves lett, 94 centi magas, elképesztően nagy fiú; kézen-közön tökéletesre csiszolgatta a beszédét, rengeteget mond-mesél, kitalált történeteket is, meg azt is, ami vele esik meg, most már tényleg kizárólag az egyes szám első személy bibis, igei személyragokat nagyon-nagyon ritkán (olyan kétnaponta egyszer) már használ magára, de személyes névmást sose, egyszerűen csak a nevén nevezi magát, vagy úgy hívja, hogy a baba illetve a dejek.
Mivel a születési évfordulójának előestéje egybeesett az új Star Wars premierjével, aznap éjszaka Apunál maradt, életében másodszor, mert két héttel előtte szerveztünk egy próbaalvást, hogy kiderüljön, hogyan viseli - hát úgy, hogy azóta is folyamatosan kéri, hogy mehessen még. Persze nem napokig tároltuk ott, a délutáni alvása után átvittük, és a következő napi előtt már mentünk is érte, hogy neki se legyen trauma esetleg, és Apunak se megerőltető; merthogy ő nem hajlandó "erőszakkal" kommandírozni a gyereket, ami annyit jelent, hogy először este tizenegykor, másodszor meg kicsivel éjfél után aludtak el, addig játszodtak... De, ahogy számítottunk is rá, ebből semmi gond nem lett, Kissmajom simán megértette, hogy az Tatás program, itthonra más szabályok vonatkoznak: mikor este szokásos időben szóltunk neki, hogy lefekvéshez kellene készülődni, már indult is felfele a lépcsőn fürdeni, ahogy mindig is szokott.
A szülinap maga is érdekes volt, mert Apu már reggel ébredés után felköszöntötte, megkapta az ajándékait, majd együtt átjöttünk, és délután itt volt még egy csomó ajándék, meg még egy torta. Az utóbbi másodszorra is csak a gyertyák elfújásáig volt érdekes, kérni nem kért belőle csak egy falatot, a játékoknak meg a felhajtásnak viszont nagyon örült, csodálta a díszítésül felrakott fényeket, és tökre megértette, hogy most kivételes alkalom van, nem csak hogy ő a legfontosabb, hanem direkt ünnepeljük is... azóta minden nap lelkesen emlegeti, hogy neki születésnapja volt, énekelgeti az Alma együttes idevágó nótáját, és elmondja, hogy miket kapott. Sok kis apróságot (kilőhető repülőgép, műanyag háziállatgyűjtemény, fürdőpuzzle, stb.), kifejezett kérésére és óriási örömére egy karórát, de főként egy játékkonyhát, teljes felszereltséggel, mert az Ikeában (az ő saját fejlesztésű kiejtésével: Ájkia) többször is kirobbanthatatlanul leragadt a kiállított példánynál, Aput utánozva főzöcskézni; imádja azóta is, talán az első olyan játék életében, amivel asszisztencia követelése nélkül, önállóan eljátszik félórákat is akár.
Az is nagyon foglalkoztatja, hogy a családban kinek mikor van a születésnapja, az enyémre még emlékszik pár héttel ezelőttről, de már a többiek hónapját és dátumát is kivülről fújja, soha többet nem fog kelleni naptárba emlékeztetőket irkálni. Megbeszéltük azt is, hogy a karácsony a Jézuska szülinapja, és az ő tiszteletére kap mindenki ajándékot - mivel nem kérdezett rá, azt nem részleteztük, hogy kitől (Erdélyben angyalt szoktak mondani, könyvekben ugye látott már Télapót, stb.), és idén még nem is szándékozzuk boncolgatni, mert magunk sem tudjuk, hogy pontosan mi legyen a forgatókönyv, hogy varázsa is legyen, de ne is zavarjuk össze vele. A fa is zűrös, mert elméletben együtt-díszítés volt a terv, de gyakorlatban Apu holnap délután betlehemezős előadásra viszi a templomba, szóval az itthonit valószínűleg elkészítjük, mire onnan visszajönnek.

Nagyon sűrű téli napjaink voltak amúgy, voltunk Halász Judit koncerten is, amit szintén sokat emleget még mindig - nagyon tetszett neki, mindent jól látott a harmadik sorból, és csomó éneknek, amiket akkor hallott először, meg is jegyezte a refrénjét rögtön, azóta is dudorássza őket. Nagyon szeret énekelni amúgy, rengeteg dalszöveget tud, most épp a bugyuta angol karácsonyi nóták a kedvencei, csak úgy zeng a ház a "Dzsingőbesz"-től.
Az utóbbi időben a szokásosnál is több időt töltött vele M., és ez meg is látszik: rendkívül apás lett, ha véletlenül én altatom,  meg is jegyzi, hogy "Apával alszunk, Anya nem jó!" - aztán persze valójában nem tiltakozik, simán lefekszik velem is, meg amikor M. altat, néha engem hív inkább, de ez akkor is mennyire aranyos már!
M. kapcsán meg úgy egyáltalán mindenről van egy csomó nagyon vicces beszólása is, amiken napi szinten lehet hangosan nevetni, hihetetlen, hogy egy ekkora gyereknek milyen szövege tud lenni. FaceBook kiírásokban próbálok lépést tartani ezzel, és amikor épp úgy adódik, mindig kiírom őket, hogy megmaradjanak, de persze nagyrészük így is elvész sajnos.
Úgyhogy visszakanyarodunk oda, hogy milyen jó is lenne rendesnek lenni, és részletes beszámolókat írni; de most is borzasztó almos vagyok, és reggel kelni kell, mert az utolsó ajándékot nyilván az utolsó percre hagytuk... Szépségesszép karácsonyt mindenkinek tehát, szilveszterig még egyszer megpróbálok benézni - ha nem sikerülne, akkor boldog Új Évet is jól! Jaj, úgy rohan az élet, minden pillanatot nagyon szeressetek benne!

Nem normális ez a gyerek!

Hú, ilyen hosszú kihagyásom talán nem is volt még a blog indítása óta, csak gyűjtöm a meséket parkolópályán, mert ez a szar nem tud olyant, hogy csak bizonyos posztok legyenek publikusak, a többit meg csak meghívott vagy jelszót ismerő olvasók láthassák, nekem meg csomó nempublikus történésem és filozofálásom van manapság. Eredetileg ez is titkos bejegyzésnek készült, mert legalábbis számomra, érzékeny terület... már egy ideje terveztem róla írni, de olyan hülyén jön ki, hogy itt dicsekszem az utóddal, miközben én mindig is gyűlöltem, amikor anno Anyu a sok lelkendezéssel bezzeggyereket csinált belőlem, akivel minden szülő példálózott otthon, és akit ennek megfelelően nem feltétlenül kedvelt a gyerektársadalom. De Kissmajom fejlődése kapcsán mindent dokumentáltam eddig is, és nem lenne fair kihagyni: nem csak azt szeretném, ha ez is részletekkel egyetemben megmaradna neki, hanem azt is, hogy tudja, folyamatosan ordítani akarom a büszkeségemet bele a világba, hogy az anyukája lehetek - akkor is, ha igazam van abban, hogy különleges, és akkor is ha csak a mi elfogult szemünk-szívünk látja annak.
So here we go: nem, nem és nem lehet, hogy egy huszonkét (tuljadonképpen már közelebb a huszonháromhoz, hetek óta írogatom ezt) hónapos ennyire zseniális; egyszerűen nem. Én nem mondom, hogy lángelménk van, azt sem, hogy szaktekintély vagyok huszonpár hónaposok terén, de az az igazság, hogy minden egyes nap őszintén megdöbbent, hogy mennyire komplex egy ilyen pici baba - mert igen, szerintem egy huszonkét-három hónapos az igenis baba, nincs két éve, hogy ezen a világon van, másféllel ezelőtt még az is csodálatos teljesítménynek számított, ha felismert minket, és tudatosan képes volt a szájába  tuszkolni egy tárgyat. Azt hiszem már említettem itt is, de lehet hogy nem (olyan ritkán írok, hogy elfelejtem a lejegyzeteltek felét, és visszaolvasni nem szeretek), hogy mi mindig is meg voltunk győződve, hogy három éves kor alatt nem lehet igazán élvezni egy gyerek társaságát. Persze végtelenül cukik, édibédik, zabálnivalók and all that, de ha nem lennének az anyai hormonok és apai kötődések, be kellene vallani, hogy nem sokkal szórakoztatóbbak, mint egy aranyos állatkölyök. Érdemben nem lehet kommunikálni velük, nem derül ki, hogy mi jár a kis fejükben, és egyáltalán valószínűleg egy intenzíven tanítgatott labrador ilyenkor még jóval értelmesebb náluk, így az egyetlen közös vonásunk nagyjából az, hogy ők ragaszkodnak hozzánk, mi meg imádjuk őket - evolúciósan kódolt kapcsolat, nem is lehet semmi több, hiszen információcsere hiányában semennyire sem ismerjük egymást.

És akkor van nekünk ez a kisfiunk, és alig tartott fele ennyi kornál, amikor gyanakodni kezdtünk, hogy tévedtünk, és nagyon érdekelne, hogy ezzel mindenki más így van-e, és minden ekkora gyerek ennyire intelligens, vagy tényleg Kissmajom fura - de hát mégsem körkérdezhetek a játszótéren (és itt sem fogok), hogy figyu, a te gyereked tud-e már szinonimákat, mert enélkül is folyton célozgatnak rá, hogy biztos agyonképzem* a gyereket, azért ilyen kis okos. Viszont tény és való, hogy nagyon szembeötlő különbségek vannak, amikor mondjuk játszóterezésekkor vele egyidősök mellett tevékenykedik. Az átlag vele egykorú gyereknek tapasztalataim szerint fogalma sincs róla, hogy mi az az alatt/fölött, előtt/mögött, a számokról/mennyiségekről meg méretekről ne is beszéljünk. Aki tudja, hogy mennyi idős Kissmajom (mert a magassága, beszéde és magabiztos mozgása miatt legtöbben minimum egy évvel többnek gondolják), teljesen lesokkolódik, hogy megért olyan komplex utasításokat, hogy a második pad mögül hozzon három gesztenyét, vagy rakja rá a sötétkék lapátot a világoskékre és mindkettőt a vödör alá, vagy helyezze sorrendbe a dobozokat a legnagyobbtól a legkisebbig a kör alakúak kivételével.
Persze valószínűleg az is vastagon benne van, hogy mivel ő egyre hosszabb összetett mondatokban, folyékonyan beszél, sokkal könnyebb rádöbbeni arra, hogy mennyi mindent tud, megért, továbbgondol, kilogikáz, mert szinte mindig narrálja az eseményeket. Meg eleve az is durva, hogy milyen ügyesen verbalizál, a szókincse valami elképesztő... az még hagyján, hogy kapásból nem tudok olyan hétköznapi** tárgyat vagy cselekvést mondani, aminek a megnevezését ne ismerné és használná könnyedén, és olyant is hallottam már, hogy ekkora gyerek 90%-ban*** helyesen beszél nyelvtanilag, de néha olyan absztrakt fogalmakat és kifejezéseket kap elő és használ kontextusban, tökéletesen a helyükön, hogy csak nézünk: hamarosan, valóban, egyelőre, szerintem, utána, tényleg, végülis, előbb-utóbb és társaik, látni kellene az idegenek fejét, amikor bedob egy-egy ilyent a kis cérnahangú dumáiba.
Más: már nagyon régóta ügyesen számolt, de az utóbbi napokban elkezdte felcserélni a hármat a néggyel, úgyhogy kíváncsian tesztelgettem, hogy vajon csak szókeverés-e, vagy eddig tévedtünk, amikor azt hittük, hogy megy neki. Mondjuk nehéz lett volna, egyértelműen mutogat mindent, egyenként számba véve a darabokat, ki si derült elég hamar, hogy valamiért a hangzás tetszik neki jobban így, de pontosan tudja, hogy a három, az mennyi. Olyannyira, hogy nemrég lefekvés előtt labdáztunk, és mikor már jó késő volt, M. szólt előre, mint mindig, hogy még ötöt dobálunk, és indulnak fürdeni; elkezdtük visszafelé számolni a letelt alkalmakat, hogy akkor most ezt volt az ötödik, ez volt a négy, ez a három... mire Kissmajom matter of factly hozzátette: "Még kettő van.", és szedte össze meg osztotta ki a labdáinkat, miközben mi kapargattuk fel az állunkat a földről.
Aztán az is van, hogy valami embertelenül jól tájékozódik. Úgy kell elképzelni, hogy a körülbelül két kilométeres környezetünket egészen pontosan ismeri: tudja, hogy hol vannak a játszóterek, a pékség, a kisbolt, a teniszpálya, a vonatsínek, a kedvenc hamburgeresünk, a metró végállomása, melyik udvaron hány és milyen kutya lakik, a sétáinkból több úton is haza tud jönni, autóval előre mondja, hogy merre vannak a felüljárók, hol kell faágakból összeállt alagúton menni. És ami a legkeményebb, hogy pár hete lerobbantunk bevásárlásba menet a közeli latótelep mellett, egy olyan kereszteződésben, ahol öt út találkozik - azóta bármilyen irányból érkezünk ide, mindig mondja, hogy itt romlott el az autó, pedig a közelben semmilyen valamirevaló landmark nincs, amit megjegyezhetne (olyannyira, hogy nekem anno hónapokba telt, mire biztonsággal közlekedtem arrafelé). Heti egy-kétszer járunk csak át Pestre, ráadásul nem mindig ugyanazon az útvonalon, ennek ellenére már többszáz méter távolságról bejelenti, hogy mindjárt következik a Duna, azonnal felismeri a Körutat, és van olyan híd, amit meg tud nevezni. Ha valamiről tudja, hogy hol van (például leggyakrabban látogatott parkunk), bármerre kanyargunk a körülötte levő utcákon, hiába nem látható a házaktól, mindig hibátlanul meg tudja mutatni, hogy légvonalban épp milyen irányban van. Pár hete egyik kedvenc mókája az volt, hogy egy anyagból készült reklámszatyrot a fejére húzott, aztán ide-oda tipegett a szobában, megkeresett különböző tárgyakat, megfogdosta őket, stb., én meg egy ideig megmosolyogtam, mert biztos voltam benne, hogy azért élvezi, mert homályosan lát ki belőle, és az érdekes; aztán kipróbáltam, és kiderült, hogy végig teljesen vakon mászkált, úgyhogy azóta azzal szórakoztunk, hogy lesötétített szemekkel ide-oda küldözgettük a nappalinkban mindenféle célpontokhoz, ő meg soha de soha nem tévesztett, még akkor se, ha nehezítésül M. kétszer megpörgette a saját tengelye körül, hátha sikerül összezavarni... elég félelmetes.
Ahogy az is rémisztő, hogy tudja, mit jelent a közlekedésben zöld lámpa, és mit a piros, mi több, vezetés közben mindig utasítgat minket, hogy: "Jöjd a lámpa, mehetünk. Most pijos, hékezünk, mert meg kell állni.", szerintem én ezt kisiskolás koromban sajátítottam el olyan szinten, hogy megbízhatóan rám lehessen hagyni a döntést, neki már most gond nélkül menne a dolog.

Van olyanja is, ami igazából nem extrahiperszuper teljesítmény, de azért szokatlan, mert a vele egykorúak esetében elég ritka, ő meg már minimum egy hónapja műveli. Megtanítottam, hogy ha valaki köszön, akkor azt fogadni kell, és azóta ő a környék sztárja, mert minden sétálót megállva, hatalmasat bólintva, és hangosan üdvözölve köszönt: a kutyáknak és gyerekeknek hija jár, a bácsiknak jóónapot, a néniknek meg csóókojom, olvadoznak is tőle rendesen.
Mozgásilag is volt egy érdekes és váratlan fejlődési ugrása - hiába megy már nem is tudom mióta (azt is baromi hamar kezdte) lépcsőzés, akár váltott lábbal is, ha kényelmes a fokméret, három héttel ezelőtt még képtelen volt megérteni, hogy hogyan kell felmászni a létra jellegű mászókákon meg az ilyen kapaszkodóbütykös mászófalakon. Aztán egy szép napon tettem egy kísérletet az elindításával, és úgy felrohant, mintha világ életében ezt gyakorolta volna: szinte tapogatás nélkül tette a lábait, és lépegetett egyre fennebb. (Bónuszként néha lejön a legmagasabb csúszdán is, de alapvetően inkább azt kéri, hogy fogjam meg, ami annyit jelent, hogy egy ujjal hozzáérek, és akkor már szerinte biztonságban van, suhan is... hál'Istennek a vakmerőség nem az erőssége.)

Vicces; nagyon. Rengetegszer vicogunk rajta-vele, és nem olyanokon, hogy botladozik vagy rosszul ejt ki hangokat... persze vannak ilyenek is, de ezek megszokott dolgok, ha az embernek kisgyerekkel él. Kissmajomnak humorérzéke van, akarattal adja elő a tréfáit, megtervezi, próbálgatja, finomítja őket, és a reakcióinktól függően fejleszti őket tovább, hogy még több nevetést csikarjon ki velük.
Napi szinten újabb és újabb szójátékokat gyárt, de ilyen tök szellemeseket, hogy mondjuk nagyon szereti az Abba dalait, a "Mamma mia" a kedvence, és egyszer szavalgatta épp (tudja a refrén pár sorát), amikor látszott a kis szemén, hogy megvilágosodik, ízlelgeti a szavakat, és hirtelen elkezdte továbbkölteni vigyorogva, hogy: "Papa mia, Anya mia, Apa mia, Tata mia...", majd mikor látta, hogy várakozóan mosolygok, mindenféle lükeséggel folytatta, miszerint: "Cica mia, tömbház mia, gyógyszej mia, szoborpajk mia, szejelőbácsi mia..." és további tucatnyi variáció, azóta minden nap.
Vagy vannak halandzsái is, amikor ötletes kis folytatásokkal visz tovább saját költésű hangsorokat: random "rímeket", mint például pukkabó, muddató, lubbanó, stb., esetleg valódi szavakból származtatott rokonhangzásúakat, mint hika-mika (a.k.a. takony), majd ebből kiindulva puka-deka, béka-cuka, stb.
A Kissmajomszáj jellegű szövegeiről külön bejegyzést tervezek, próbálom gyűjtögetni a legemlékezetesebbeket, így olyan tíz százalékban meg is vannak, mert napi tucatszor előáll valamivel, képtelenség lenne mindet megjegyezni.

Manipulál - nem hisztizve, hanem hidegvérű simlivel módszereket ötölve, füllentve, hatást kiszámítva. Hogyha mondjuk sürgős levelem érkezik munkaügyben, aminek a megválaszolása nem halasztható az alvásidejére, néha muszáj lopnom negyed-fél órát a kizárólagos-figyelmes közös játékidőnkből, és ilyenkor mindenfélét kitalál, hogy eltérítsen. Először finoman próbálkozik, mondjuk segítséget kér egy olyan feladatban, amit valóban nem tud megoldani, aztán fokozatosan szemtelenedik el, mígnem sürgősen megjavítandó tárgyakat pakol a billentyűzetemre, és végső taktikaként kijelenti, hogy: "Beütöttem!". Mikor megkérdezem, hogy mijét és hova, akkor gyorsan rámutat a kezére; ha csak gyors gyógypuszit adok, és dolgozom tovább, akkor mondja, hogy a fejét is, de nem csak a homlokán ám, hanem három helyen, pupli-pupli-pupli lett rá, aztán meg legurult a pincegajázsba, sőt a kazánházba is, és egyáltalán hegénykém, őt sajnálni illene.
A legutóbbi alkalom, amikor hangosan felröhögtem egy játszóterezéskor volt. Hűvös lett, rá akartam adni egy plusz pulcsit, de valamiért jó ötletnek tűnt a sapkás fején át ráhúzni, amitől az nyilván a szemébe csúszott. Mielőtt bármit is tehettem volna, a ruhakupac alól meghallottam Kissmajom csodálkozó hangját: "Hú, milyen hötét van!" És azóta, ha vitatkozom vele valamiért, akkor néha előadja ezt a jelenetet, tudatos feszültségoldóként, fürkészi is, hogy elfelejtettem-e az eredeti problémát a vicceskedésétől.

És beszél - említettem már, hogy beszél...? Mikor hazahozzuk egy tatás nap után, simán elmeséli, hogy hol jártak, miket csináltak. Tud csomó angol szót, rajzfilmek főcímdalait hallgatjuk, azokból kérdez rá, hogy ammi? és harmadik ismétléskor már velem együtt próbálja kiejteni a kifejezéseket. Szintén kívülről fúj csomó magyar dalszöveget (rendes felnőtt zenét is), és pár angolnak a refrénjét, az előbbieket értelmezi is, mert sokszor prózában elregéli a cselekményt. Tudja az összes családtag (unokatestvérekig) teljes nevét, a barátok kereszt- és beceneveit, ki hol dolgozik, miket szoktak csinálni, mikor találkozunk; tudja Apu pontos címét, és a tőle a Városligetig közlekedő trolibusz megállóit, békávés bemondószemélyzet stílusában. Minap megörökölte M. régi telefonját, azt például valami szédítően kezeli már: bekapcsolja magának, zenét tud rajta válogatni és lejátszani, kinyitja a fotóalbumot, és lapozgatva megkeresi, majd elindítja a róla készült videókat, forgolódik az iránytűvel, percekig bámulja az analóg óra kattogó mutatóját, természetesen minden mozzanatot alaposan ecsetelve; és üzenetet gépel az apjának, úgy, hogy hangosan kimondja**** a beütött betűket.
Ilyeneket jelent ki, hogy "Homályos van kint.", mert még nem találkozott a köd szóval. Meg azt a teljesen logikus következtetést vonja le, hogy ha a hónalj ott van, ahol, akkor a vállat hónnak is lehetne nevezni. Meg felállítja az analógiát miszerint az autónk elromlott, és elvittük a szerelő műhelyébe, illetve Papának fáj a térde, így elment az orvos rendelőjébe. Meg kikövetkezteti, hogy ha a nyá hangot adó cica nyávog, akkor a nyihahát mondó ló természetesen nyihahál. Meg amikor kiderült, hogy megyünk Dinnyésre, M. egyik barátjához, azt válaszolta, hogy "Ott hok dinnye van." - azóta már olyan is volt, hogy Gazdagrétre megyünk, ahol szerinte obviously a gazdagok vannak. Meg elmondja tisztán és egyértelműen, hogy az oltásadáskor nem azért sírt, mert hájt a hurika, hanem azért, mert megijedt - és tényleg már a vetkőzés előtt elpityeredett, láttam rajta, hogy fél a nagy hagnzavartól (még bent volt az előttünk vizsgálgatott üvöltő csecsemő a káricsáló szüleivel).
Megint kimarad ezer, mert ilyenkor persze semmi sem jut eszembe. Jah az még igen, hogy a mai új szava, a múzeum, valami borzalmasan aranyosra sikerült: múzenú. Viszont nagy fájdalmunkra már helikoptej van, nem hekuka, hökőkút, nem hökötykuty, ventillátoj, nem vintelettoj. De a többivel nem küzdök most, "Medek, néden alszunk: Anya, Apa, Kissmajom és Józsika. Milyen anajos a Józsicica!"


* Semennyire nem teszem amúgy, kizárólag azokat a dolgokat részletezem neki, amikre ő maga kérdez rá. Igen, egész nap szinte megállás nélkül beszélek hozzá, bármit csinálunk, mindent kommentálok, de a hordozóban szállított macskákkal is ezt teszem, szóval nem hinném, hogy annyira extra bánásmód, hogy oktatásnak tituláljuk.
** És a hétköznapi alatt értem azt is, amit csak könyvekben látott, tehát simán elmeséli, hogy mit csinál egy betörő, és mi történik, ha az ember kivilágítatlan biciklivel teker közutakon.
*** Ami nem egészen tiszta neki, az az elváló igekötő, néha jól sikerül, de leginkább ilyeneket mond, hogy "Nem kipróbáljuk a biciklit." vagy "Mikor elindulunk Tatához?". Ezen kívül csak az igei személyragok nem mennek tökéletesen, az egyes szám első személy a nagy mumus, gyakorlatilag nem használja - leginkább azt ismétli meg, amit kérdezni szoktunk (pl. "Kérsz egy kicsi vizet.") vagy úgy használja a szót, ahogy mi szoktuk mondani (pl. " Most leülünk ide pihenni.", akkor is, ha csak egyedül rá vonatkozik). 
**** Nyilván összeolvasni nem képes őket, tehát hiába ismeri az összes betűjét, nem tud róla, hogy egy akár általa random, akár általam akarattal bepötyögött például b-r-e-k-e-g, az egy szó, ami úgy hangzik, hogy...

Csip-csipegő

Taknyos hangú performansz alvás helyett... :)

További tények és egy kis lelk

Nah akkor kiegészítés a Kissmajom-fejlődős összefoglalóhoz pár dologgal, amíg még tart a szorgalmam.

Nagymozgás:
Labdát egyre ügyesebben rúg az általa kiválasztott helyre, egyelőre eldönthetetlen, hogy jobb vagy bal lábbal csinálja jobban. Most már tökéletesen szabályosan hajít el dolgokat, nem alkalmazza már a maga előttről indított gurító mozdulatot, hanem karját a füléhez emelve lendíti előre, szinte mindig jobb kézzel, és tízből kilencszer pontosan oda, ahova szánja. Pár napja megtanult páros lábbal ugrálni, és annyira élvezi, hogy néha félórán keresztül keresztül-kasul nyuszizza be a lakást, elégedett mosollyal a képén. A lépcsőzés már régen megy kapaszkodás nékül, de most már felfele mindig váltott lábbal űzi, folyamatos haladással, csak lefele van az hogy egyik lábbal lelép, majd másikkal mellé, és úgy tovább. Imád egyensúlyozni mindenen, labdára ülve, combjainkra állva, járdaszélen menetelve, kanapé karfáján mászkálva - szinte hihetetlen, de ennek ellenére leggyakrabban több nap is eltelik két esés között, amikor meg véletlenül mégis felborul, nagyon ügyesen kezeli, kézzel támaszkodik, és has- és nyakizmot használ, szinte sosem koppan a feje.

Érzelmek:
Szívesen alkalmazza az ignore üzemmóddal való büntetést (saját fejlesztés, mi nem neveljük szeretetmegvonással), aminek szegény M. issza meg a levét, ahányszor csak olyan munkanapjai vannak, amikor sokat kell bent lennie az irodában. Olyankor reggel a közös ébredéskor még vele is a szokásos ragaszkodás-kimutatós módján viselkedik, de amint M. bejelenti, hogy dolgozóba készül, egy pillanat alatt faképnél hagyja, majd nem hogy elbúcsúzni, de még hozzászólni sem hajlandó többet. Ha ilyenkor M. ebédidőben hazalátogat, nem rohan elé lelkesen, mint ahogy itthonülős napjain teszi, hogyha csak egy-két órára ugrik el valahova. Délután legalább egy óra kell neki, hogy elhiggyje, most már tényleg végleg hazajött M., addig nem üdvözli, és hívásra direkt messzire elkerüli; nagyon fokozatosan kezd újra nyitni, előbb egy odaszaladással, aztán ölbemászással, végül közös nevetéssel és játékkal. Nagyjából fürdés idejére bocsát meg teljesen, és altatáskor már édesen bújik hozzá, és tegnapelőtt arról is megbizonyosodtunk, hogy nem azért, mert elfelejtette a külön töltött időt, mivel elég eseménydús napunk volt, és addig nem aludt el, amíg részletesen el nem mesélte M.-nek minden egyes mozzanatát.
Érdekes, hogy amikor múlt héten többször napokra eltűntem, velem nem csinálta ezt, pedig ilyen még eddigi életében sosem történt, illetve mikor Apuval tart Tata-napot, akkor sem szokta, pedig olyankor reggeltől estig nem lát minket, és időnként emlegetni is szokott.

Social skills:
Most, hogy már élhetőbb az időjárás, a kerti délutánjainkat leváltottuk játszóterezésre, és naponta lesokkolódunk, hogy milyen bölcs minifelnőtt a pici fiunk. Az általunk vitt játékokat például nagyon figyelemmel kíséri (homokozás közben egyszer csak feláll, megkeresi, és egy ideig a szemével követi a másoknál levő labdáját), de ha ő épp nem szeretné használni őket, akkor egyáltalán nem bánja, ha bárki elviszi. Ha kivesznek a kezéből valamit, vagy a sajátját szeretné visszaszerezni, akkor egy pillanatig tanácstalan, de mivel ilyenkor biztatni szoktuk, hogy kérje el, mert az az övé (a Vekerdy-féle "irigység"-kezelés követői vagyunk), akkor nem bátortalankodik, hanem határozottan érte megy. Az nem derült még ki, hogy agresszív válaszra hogyan reagálna, mert ilyenkor általában vele tartunk, és közbelépünk, hogy könnyítsük a kommunikációt, de az a sejtésünk, hogy konfliktus helyett inkább leintené az egészet, úgyhogy ezen még dolgozni fogunk, nem szeretnénk ha a nyugodtsága és jószívűsége miatt hátrányba kerülne.
Apropó nyugalom és jószív, tökre nem tudja kezelni, ha a közelében valaki toporzékol vagy ordít, ő ugye nem szokott, és látszik az arcán, hogy egyszerűen nem érti, hogy más miért teszi; egyértelműen foglalkoztatja a dolog, mert nagyon bámul, de többnyire csodálkozva eltávolodik, és hagyja az egészet a francba. De volt már olyan is, hogy vissza akarta kapni a közösbe bedobott kismotorját, majd amikor a nagymamája által emiatt elcibált kisfiú örjöngő sírásban tört ki, egy kis mérlegelés után leszállt róla, majd konkrétan felemelte, és odavitte neki - mindezt kizárólag saját elhatározásból, anélkül hogy akár egy kommentár erejéig is beavatkoztam volna. Egy egész csapatnyi döbbent szülő faggatott, hogy ezt mégis hogyan értük el, én meg csak vonogattam a vállamat, mert őszintén fogalmam sincs, ha bármi közünk lehet hozzá, az csak annyi, hogy tényleg mindig mindent odaadtunk neki, amit meg szeretett volna vizsgálni (értelemszerűen a veszélyes tárgyak kivételével, de azokat meg mindig elpakoltuk szem elöl ahelyett, hogy tiltogattunk volna), és ha ideiglenesen bármit lerakattunk vele, megszokta, hogy bízhat az ígéretünkben, és vissza fogja kapni; a többi kizárólag az ő csodás-tündéri személyiségének a része, és kész.

"Hiszti":
Nem szeretem ezt a szót (bár sajnos néha magam is használom), mert pejoratív és bagatellizáló és degradáló, azt sugallja, hogy nemárbasszus, hogy ilyen kis szar semmiségért képes vagy rinyálni, miközben a gyereknek a felnőtt által lenézett ügy kurvára nem kis szar semmiség, hanem egy komoly frusztrációt, esetleg lelki vívódást okozó probléma, és az általa okozott feszültséget a korából adódó szűkös eszköztár miatt csak ilyen extrém módon tudja levezetni. Persze gondolom könnyű nekem, mivel Kissmajom eddig még soha életében nem produkált klasszikus földrevetődős-rugkapálós-üvöltözős műsort - nála a maximum az, hogy könnyek nélkül bőgve, egy helyben tapicskolva mérgelődik, de ez is elég ritka, inkább csak ilyen elnyújtott hangon idegesítően panaszkodósan nyígni szokott. Az első változat legfeljebb egy fél percig szokott tartani, a második kicsit tovább, mert sosem várjuk meg, hogy belelovalja magát; mostanság nem is figyelemeltereléssel szoktunk próbálkozni (nem működne, túl okos már ahhoz, hogy csak úgy elfelejtse a baját egy kis side-show hatására), hanem mondhatni felnőttek-között stílusban mondjuk neki, hogy nagyon sajnáljuk a dologt, és megértjük, hogy szomorú, de amit akar, azt akkor sem lehet megvalósítani, igyekezzünk valami más megoldást találni, hogy jó legyen - és általában működik.
Na most nekem ez napi szinten lelkifurdalást okoz, mert ezt a hozzáállást nem érzem eléggé empatikusnak, főleg ha reflexből úgy kezdem a vigasztalást, hogy "Ó, kicsim, ne nyafogj...", esetleg sorozat-nyivogós napon szigorúbban szólok rá, hogy elég, vagy kicsit ironizálok (Nem, bizony Bezzegné sem totál zen...), de azzal vigasztalom magam, hogy ilyenkor mindig vagy felajánlok egy Kissmajom által nagyon kedvelt alternatívát (értsd: könyvnézegetés minden mennyiségben), vagy pontosan elmagyarázom, hogy meddig és miért kell várnia. És lehet, hogy egy huszonegy hónapos nem érti meg maradéktalanul, hogy anyát most békén kell hagyni, mert szüksége van negyed órára, hogy a gépét bújja, és túl fáradt a multitaskinghoz (értsd: laptophasználat közbeni könyvnézegetés minden mennyiségben), de tény, hogy ilyenkor másodperceken belül más elfoglaltságot talál magának, és nincs harag, szóval remélem semmilyen látens módon nem traumatizálódik itt nekem.

Okosodás:
Ez a jelenet nagyon gyakran eszünkbe jutott az utóbbi időben, miközben Kissmajom bámulatos beszédtanulásának tanúi voltunk, mert szinte valóban ennyire ugrásszerű volt a fejlődés: három hónapja még néhány tapogatózva utánunk ismételt szótaggal indult, aztán szinte átmenet nélkül elkezdett mondatokban kommunikálni, és percenként ragadt rá valami új. Az elmúlt napokban például az volt a kedvenc elfoglaltsága, hogy teljesen random szókapcsolatokat kiragadott a játéka közben folytatott háttérbeszélgetéseinkből, ízlelgetve-fontolgatva félhangosan elismételte őket, és amit sikerült dekódolnia, azt egy idő után saját kontextusba helyezve meglepően helyesen vissza is adta; de ilyen egészen komplikáltakat, hogy a villanyszerelő felméri, meg menekülteknek segít, meg útépítés zajlik... nagyon durva. Már azt sem lehet nyugodtan megbeszélni, hogy Mama fura nőszemély, vagy mennyi idióta szülő van a játszótéren, mert simán előáll velük bárhol, és a néha becsúszó káromkodásainkat is érdemes lesz nullaközelire redukálni, mert szólalt már meg idegen közönség előtt, hogy kujaélet.
De oda akartam kilyukadni, hogy ugyanilyen hirtelen nyílt/nyílik az értelme is, nincs olyan apró információ, ami ne érdekelné, attól kezdve, hogy hogyan működik a mágnes, addig, hogy mit csinál a Télapó, vagy hova tűnik el a repülő. Egy környező embereket érintő tanulásmaraton (kinek mi a teljes neve, hol lakik és dolgozik) kapcsán jutottunk el ma este oda, hogy ki kinek kije, és ezen belül, hogy Mama a Papa felesége, Anya az Apa felesége, stb.; az első két példára alapozva már maga is tudott újakat gyártani, majd kicsit emésztette őket, és előrukkolt egy tök hétköznapi, mégis szenzációs kérdéssel: "Tata felesége ki?" Oké, természetesen nem feltételezem, hogy ennyi idősen átlátja a családi kötelékeket, nyilván nem fogja fel, hogy mit jelent a testvér, csak magát a kifejezést tárolja és mondja vissza - de akkor is lenyűgöző, mert a felvetéseiből az következett, hogy egyrészt különbséget tud tenni a nemek között (férfihez nőt rendel), másrészt érzékeli, hogy a viszonyok egy adott szabályrendszer alapján szerveződnek (minden férj mellé jár egy feleség).

Az ámulaton túl szívbemarkoló volt szembesülni a helyzettel... Mit mondjak neki?! Tata felesége a másik nagymamád - de ő kicsoda? Kissmajom számára egy megfoghatatlan betűhalmaz csupán a neve, ha van, hol van, ha nincs, miért van mégis...? Zavartan dadogtam valamit, hogy ő már nem él, vagy ehhez hasonlót, és miközben cuppanós pocakpuszikkal ködösítettem, egyszerre szégyelltem, hogy csak ennyit tudok kinyögni róla, és fájt, nagyon fájt a hiánya - a gyomrom is összeszorul, ha erre gondolok.
Valahogy azt hittem, hogy van még pár évünk, mielőtt mindenféle fontos, de végtelenül összetett témákba kellene bonyolódnunk, de úgy tűnik, Kissmajom már két éves kora előtt kipipáltatja az egyik legkeményebb leckét. Úgyhogy egy régi, kopott fotósdobozból előbányásztam a kedvenc képemet Anyuról, és remélem a következő kérdésekig van még kis időm lerendezni magamban, hogy ha nagyon mély(em)re ások, vajon milyen világba álmodom őt...

Így írsz te

Jó, ez túlzás. Egyelőre csak olvasol; meg szavalsz... Na jó, ezt is túlzás. De csak enyhe. Nahszóval valami elképesztő-csodálatos-fantasztikus kiskrapek vagy. Persze lehet, hogy minden huszonegy hónapos ilyen, csak más szülőnek ez egyértelmű és/vagy képes blazírtabban tudomásul venni. Mi mindenesetre ámulatból ámulatba esünk minden áldott nap, hogy ugyan mitől lettél ennyire értelmes, okos, vicces, érdeklődő, tudásvágyó, miközben soha semmi különlegeset nem csináltunk, csak játszodtunk veled, és öleltünk szorosan, és szerettünk feltételek nélkül a végtelenségig and back again.

Nagyon nagy fiú vagy ám, minden értelemben. Minap csak úgy kíváncsiságból megpróbáltalak megmérni, mert a játszótéren némelyik háromévesnél is magasabb vagy. "Megméjjük a babát!" felkiáltással szófogadóan a fal mellé áltál, 89 centit mutatott a szalag, de nem sikerült egészen pontos vonalat húzni a buksid fölé, mert kíváncsian hátraforgolódtál, hogy mi is itten a procedúra vajon. Jut eszembe, ezt a vajont természetesen átvetted már tőlünk, mint annyi más dolgot; és előszeretettel használod, teljesen megfelelően egyébként, de akkor is muszáj mosolyogni rajta(d) egy-egy olyan helyzetben, mikor tanácstalanul forgolódsz a szoba közepén szétszórt játékaid között, és azt hajtogatod, hogy "Vajon hóvan a pöttyöhjlabda?" Rengetegszer megnevettetsz minket, és nagyon remélem, hogy tudod, veled nevetünk ám, nem rajtad. A legnagyobb kedvenceink azok a dolgok, amiket egyértelműen tőlünk felnőttektől vettél át, és tökéletesen időzítve mondasz vissza, például hogy: "Atta mindetit ennek asz életinek!", amikor rácsodálkozol valamire... vagy ahogy jelentőségteljesen bólogatva hozzáteszed a mutató kijelentéseidhez, hogy "Látod?"... vagy minap, amikor mutattam neked egy nagy teherautót, elvarázsolva felnéztél rá, és felkiáltottál, hogy: "Hatalmas kamion!" Vannak tipikus gyerekekre jellemző hibáid is, amik abból adódnak, hogy logikával próbálod elsajátítani a nyelvet - így születik az apájé helyett apajé, a hármat helyett háromot, és ki tudja még mennyi, ami elveszett, mert nem jegyeztem le...
Azt hiszem, most már fogalmazhatunk úgy, hogy beszélsz. Teljes bővített mondatokban, igeidőzve, ragozva, nyilván nem tökéletesen, de egyre helyesebben. Szinte nem mondható, hogy rengeteg szót ismersz, mert hirtelen nem is jut eszembe olyan napi szinten használatos, amit nem; és folyamatosan meglepsz minket olyanokkal, amiket legfeljebb párszor hallhattál életed során, akkor sem hozzád intézve, csak úgy röptükben. (Ma volt például ilyen, hogy bóhszasztó, de mindig van új és újabb.) A legaranyosabb az, hogy most már magadban beszélgetve is a mi nyelvünkön szólalsz meg, legfeljebb beleszövögetsz saját szavakat, de a full halandzsázós galagyolásaid sajnos már nagyon régen jelentkeztek. Helyettük narrálsz folyamatosan mindent, autózások alatt szó szerint egy percre sem vagy csöndben, megmutatsz minden villamost, elmondod, hogy sínen jár, mint a vonat, de a taxi, az a másik sárga ott, az az úton megy, és a busz is meg a trolibusz, az emberek meg a járdán, a nénik, a bácsik és a gyerekek is, a hajók meg a vizen, és a mútkor az autó is Dunán ment (egy uszályra volt felpakolva pár, legalább egy hónapja láttuk).
Olyan is van, hogy önálló játék vagy egymás mellett fekvős altatási rituálé alatt dalszövegeket mantrázol. Túl vagyunk a babanótás szakaszon, és a jelenlegi két kedvenced a Micimackó meg az Üres bölcsőt ringat a Hold fénye - az utóbbit nem is tudom, miért vette elő az apájád, mert távolabb áll tőletek, mint a címbéli Hold, de nagyon megszeretted, az elején minimum óránként egyszer kérted tőle, és mikor épp nincs itthon, hogy lejátssza, akkor rezignáltan közlöd velem, hogy "Zojánbácsi eement alunni Apa telefonnyába." Több szám szövegét konkrétan tudod, ha mi elkezdjük énekelni és hirtelen megállunk, akkor szépen kiegészíted az épp következő szavakkal, ha saját elhatározásból kezdesz bele, akkor a lényegre szorítkozol, és ilyen prózásítások sülnek ki, hogy: "Mikó hületett, mikó hületett, megváátam vóna, nemlehetett."; mindent szigorúan szavalva, a ritmuson kívül csak semmi fölösleges dallamozás. Olyan is van, hogy énekelgetni próbálok neked, de elcseszem a sorrendeket, te meg méltatlankodva kijavítod; vagy ma például délutáni sziesztához készültünk épp, mikor döbbenten jöttem rá, hogy előbányásztál egy olyan népdalt, amit legalább fél éve nem is emlegettünk, de inkább több lehet.

Egészen meglepő módon fejlődsz, egyszerre ezer irányba. A tizenkét szín mellett immáron tizenhárom betűt is ismersz, szintén magabiztosan - azért csak ennyit, mert miután két hete hosszú kihagyás után újra érdekelni kezdett a téma, és egy nap alatt hármat beszippantottál, azóta nem vagyok hajlandó újakra megtanítani. Mert nem szeretném, ha kevernéd őket, ha összezavarodnál a kiejteni nem tudott meg a nyomtatott- és írott-, kis- és nagybetűk forgatagában, gondolom én kishitűen, miközben te haladnál rohanó léptekkel, és "Emmilyen betű?" kérdésekkel böksz mindenféle feliratra türelmetlenül. Volt olyan, hogy miután közvetlenül a B betűvel való megismerkedésed után inszisztáltál, hogy nevezzem meg a P betűt is, én attól tartottam, hogy tuti keverni fogod őket (mert az én egyszerű agyamban ezek túlságosan hasonlítanak egymásra), és úgy láttam jónak egyértelműsíteni, hogy míg a egyiknek két pocakja van, a másiknak csak egy. Azóta néha amikor az utóbbi előkerül, jóindulatúan elismétled nekem, hogy "Pébetű egypotak.", majd hozzáteszed, hogy "Ejbetű egypotakja, lába.", mert igen, az R betűt is erőltetted, pedig a kiejétse nem megy, és saját korlátaimból kiindulva azt meg így sikerült elmagyarázni.
Számolsz is, igen; egyrészt tízig most már csak a hetes hangos kimondása marad ki, másrészt valóban érted az egésznek a lényegét, nem csak sorolod mechanikusan a bemagolt szavakat, hanem meg tudsz számolni tárgyakat, a lépcsőfokokat, az ujjainkat, magunkat ("Ketten ülünk itt."), és megy az "Eeegy, ketőőő, hájooom!" a labdadobálás startolásakor is.
Ugyanígy "értve ismered" a mértani idomokat is. Egyik kedvenc könyved ugyanis azokról szól, egész pici korod óta kedvteléssel forgatod, anno azért vettem elő, mert nagyon érdekeltek a macik és hajók, abban meg voltak. Először csak a könyvek lapjain, ma már a környezetedben is meg tudod mondani, hogy micsoda nétyzet, hájomszög, jombusz vagy köjajakú.
Van egy földgömb-mintás labdád, azon épp a földrészeket tanuljuk, mert felemeled és inszisztálva mutogatod, hogy "Emmi?", ha csak rendeltetésszerűen játszanék vele; az Európa-Ázsia massza egyelőre nagyon nem tiszta, és Dél-Amerika meg Afrika keverednek néha, de a többi ügyesen megy, még azt is tudod, hogy Antarktiszon pingvinek laknak és Ausztráliában kenguruk.

Kedvenc könyveid a mi kedvenceink, és a csodálatos ebben az, hogy nem a mi ösztönzésünkre, hanem tiszta véletlenül. Böngésző-sorozat rajongók vagyunk már évek óta, az apájád meg én, még meg sem születtél, amikor ahányszor csak úgy ráérősen beszabadultunk egy könyvesboltba, rögtön ölbe vettük egyik példányt, és lelkesen keresgéltük, hogy ki mit csinál melyik oldalon. Mikor unokatestvéreidtől megörökölted őket, elraktam egy nagy dobozba, hogy sajnos ezek még évekig nem lesznek neked valók, de pár hete valahogy megtaláltad, előcibáltad, és azóta együtt élvezkedünk. Az érdekes az, hogy nem csak lapozgatod őket, hanem a lényegüket is azonnal megértetted: felfogod, hogy ismétlődnek a helyszínek, a ruhájuk alapján mindenhol megkeresgéled az újra és újra felbukkanó szereplőket, és elmesélteted, majd elismétled a kirajzolódó történeteket.
A divatos bogyóésbabóca meg annapetigergő sztorik nem érdekelnek, pedig azokból is kaptunk jó sokat, de nem is bánom, elég bugyuták. Az igazán a te korosztályodnak való képes babakönyveket viszont kedveled, állatokat és tárgyakat felismerni, színüket megnevezni, elmondani, melyik milyen hangot ad ki. Rövid történetekről szólókat is szoktunk nézegetni, főleg az ismerős helyzeteket szereted, péládul, hogy mi történik egy építkezésen, milyen gépek vannak, melyik mit dolgozik... na meg persze a szavakat betűzgetni.
Aztán van egy kajás könyv is, ami bár régóta elöl van, most keltette fel a figyelmedet - ebből tanultad meg a zöldségeket és gyümölcsöket, hogy a tehén cicijéből jön a tej, és a különböző vizekből a halak; az utóbbiakat nagyon ügyesen beazonosítod képről, tudod, hogy melyik a folyó, a tó meg a tenger, és természetesen mindegyik szinonimájaként használod a Dunát.

Apropó Duna, imádod, bárhova autózunk a városban, kis postagalambként mintha éreznéd, hogy mikor vagyunk a közelében, még meg sem pillantod a partot vagy a hidakat, már kiabálod is ujjongva, hogy ott van. A nyáron Tatával rengeteget mentetek a Kopaszi-gáthoz meg a Margit-szigetre, reggel tíztől esti lefekvésidőig kint voltatok általában, és ha rajtatok múlik ott is aludtatok volna. A szokásos tevékenyésgeiteken kívül (séta, hintázás, homokozás, lábáztatás, stb.) az előbbi helyszín kapcsán a kajak, kenu, vitorlás, sárkányhajó, motorcsónak vonalat emlegeted még mindig napi szinten, az utóbbit megemlítve meg zúdulnak belőled az állatkás élmények - néha csak nézzük egymást értetlenkedve, hogy honnan tudod, melyik a pejlovacska (miközben mi nem), mi a különbség a darumadár és a gólya között, és hogy csinál a holló, a varjú és a szarka.

Pfff, vagy egy hete írom ezt az összefoglalót, úgyhogy most rákattintok a kitevős gombra, és ennyi lesz. És magamnak megint esküszöm, hogy ezután azonnal posztolom minden újdonságodat, kár pár sorba is, mert jaj, olyan hihetetlenül fiú vagy már, te drága, és olyan kevés ideig voltál pici, hogy attól félek, egyszer csak elsuhan, és észre sem vesszük... Nagyonnagyon szeretünk.

Dumagép(ecske)

Közben voltak fordulók is, 17-én édes Kissmalacz két évese és a mi második boldogházasságink, és 18-án Kissmajomé… nagy cula nagyfiú, borzalmas, hogy beléptünk az utolsó pár hétbe, amikor még tizen-hónapos, hát hova rohan az idő?!

Kissmajom, kis túlzással, beszél. Eddig is megnevezett csomó dolgot, de most nagyon eldurvult a helyzet, olyasmiket is mond, amikről álmunkban nem gondolnánk, hogy tudja, micsoda, és fogalmunk sincs, hogy honnan, kitől tanulta. Csak egy példa: minap kint voltunk az épülő házunknál egyeztetni a kivitelezőnkkel, és a telek mellett megpillantotta a mobilbudit, rámutatott, és kijelentette, hogy az ott vécé. Na most legjobb tudomásunk szerint olyant ő még eddig soha nem láthatott (ha csak este az ő meg a mi lefekvéseink között nem lopja ki valaki fesztiválozgatni), illetve ha esetleg véletlenül Apu valahol mutatott neki, akkor sem nagyon volt alkalom ismételgetős rögzítésre, hiszen manapság heti egyszer van közös napjuk, és a nyaralás miatt egy hét ki is esett. Szintén meglepett azzal, hogy felismeri az általunk kevésbé járt hazautat is a leendő otthonunktól; ez úgy derült ki, hogy van ez az alternatív útvonal lehetőség, amin elég régen voltunk utoljára, de amit mostanság sávlezárások miatt érdemes használni, és ott örömlányok szoktak álldogálni. Mivel autózás közben mostanra már nagyon figyel kivétel nélkül minden látványosságra, gyakran narráljuk neki az épp elsuhanó érdekességeket, és egymás között anno vihogva említettük, hogy majd megtanulja a gyerek, hogy azok ott kurvanénik - ma több kilométerre voltunk még a helyszíntől, amikor rájött, hogy merre kanyarodtunk, és fel is kiáltott, hogy: "Kuja néni, kuja néni!"
Imádja amúgy az összetett szavakat, és hihetetlen, hogy mennyire érzi, hogy hol van a határ, ahol elválik a két szó, akkor is, ha csak egyik tagot ismeri, esetleg egyiket sem; ez onnan derül ki, hogy akkor is komoly szünetet tart közben, ha mi nem úgy mondjuk ki őket: kep kapu (kertkapu), pophi tölő (popsitörlő), dobosz tető (doboztető), fújó gép (fúrógép), hököcs kúcs (szökőkút), stb. Ugyanakkor vannak szókapcsolatok, amiket következetesen egybe mond, ilyen a nattyhajó (nagy hajó) vagy a natyvísz (nagy víz), annak ellenére, hogy a nagy (igen, ha külön van, helyesen ejti ki) szót gyakran használja egymagában is.
És a legújabb találmánya az, hogy mindent becéz. Ezt sem tudjuk, honnan szedte, mi nem vagyunk egy gügyögős társaság, nagyon kevés szót babásítunk, egy ideje mégis ilyenekkel kezdett előállni, hogy magocska, cicuska, krémecske, bogyóka, dinnyécske, nyuszika, lotkicska (zoknicska), pikakócska (pillangócska), lékkocka (légkondicska), stb., és napról napra egyre több szónál kísérletezget kicsinyítő képzők illesztgetésével. A három überhipergigaság, amit képtelenek vagyunk megszokni és vigyorgás nélkül megállni, a kövecskécske és a vizecskécske, illetve minden netovábbja, az Öbbecske! - azaz ölbe(cske) akar jönni.
Meglepően helyesen ejti ki a hangok nagyrészét egyébként, csak a fő nehézségekben kitartó: s helyett általában h, r és z helyett általában j, sz néha tökéletes, néha szünet van helyette, vagy néha ott is j… a j amúgy nagy jolly joker, jelenleg egyik kedvenc kissmajmizmusom a jójají (rózsaszín).

Apropó színek, egyre többet ismer és egyre magabiztosabban; érdekes, hogy ha egyedül játszik, és magával beszéli meg a dolgokat, akkor gyakorlatilag sosem téved, de ha mi kérdezünk, akkor nagy sietségében például a zöldet sokszor keveri, pedig tényleg nem szoktuk szerepeltetni. A mintákat nem csak beazonosítja, de jól értelmezi az összetartozást is azonos csoporton belül: ha én úgy rakom le a puzzle darabjait, hogy a kockás oldaluk látszik, akkor ő is következetesen úgy forgatja őket. A számolás is egyre magabiztosabb, már csak a négy meg a hét hiányzik a tízigből, és egyértelmű, hogy érti is a több fogalmát, mert csak akkor mond kettőt, ha valóban annyit lát. Pontosan felfogja a váltogatás lényegét is, csak egyszer magyaráztam el neki, hogy toronyépítésnél egy elemét én pakolok, egyet ő, azután mindig figyelmeztetett, hogy "Anya jön!", ha elbambultam. Aztán: én csak nagyon ritkán énekelgettem neki gyerekdalokat, mert ugyan mindig végighallgatta őket, de régebben úgy éreztem, nem feltétlenül értelmezi még a szövegüket - mostanság újrapróbálkoztam, és látszik, hogy követi a cselekményt, és várja az épp következő fordulatokat, mert előre mondja a közeledő sorok főbb szavait.
Elképesztő, hogy milyen memóriája van, egyetlen egyszer, kutyafuttában közölt részleteket is megjegyez, és visszamondja őket. Múltkor M.Apuka tesója jött látogatóba, akit még sosem látott; szokása szerint pár percig mögénk bújva gyanakodva szermevételezte, aztán közelebb ment, galagyolt neki is, és kiabálta, hogy "X bácsi, X bácsi!" Úgy mellékesen elmlítettem neki, hogy X bácsi a papa testvére, mire másnap egyszer csak úgy ízlelgetőleg ismételgetni kezdte az új szót, és ma már ha megkérdezzük, hogy kicsoda X bácsi, rávágja, hogy "X bácsi Papa testébe."
Több rövid mondattal próbálkozik már egyébként, az első talán az volt, hogy "Apa autója elment.", amikor egyszer M.Apuka kihajtott a garázsból M. autójával. Hétvégén, mikor hazafelé indultunk a Normafától a hegyen, teljesen spontánul kijelentette, hogy "Lemegyünk az autóval." - de ez inkább az okoska észrevétel miatt extra, mert a kétszavas mondatok ("Lapozok könyvet.", "Kutya ugat.", stb.) elég gyakoriak ma már. Az autók (a repülőkkel és motorokkal egyetemben) annyira nagy kedvencei, hogy basszus azt vettük észre, hogy konkrétan figyel a közlekedésre - sávváltásnál néha bólogatva kommentál, hogy "Oda bementünk, igem."
Ez a bólintás és helyeslés (jó vagy igem használatával) egyik legaranyosabb fejlesztése, néha játszás közben magában magyarázva is használja, bele kell pusztulni. Ahogy abba is, ahogy átvesz dolgokat tőlünk, és pontosan ugyanúgy hangsúlyozva visszaadja őket, M. tegnap majdnem lefordult a székéről, mikor Kissmajom hozzárohant, az ölébe hajtotta a fejét, és megszólalt: "Ija, kityim!" Ez azóta nagy sláger lett, mert látta, hogy odavagyunk érte, ahogy azért is, hogy "Ija-mija!" (szia-mia), amit mai napig sem tudjuk, hogy hol hallott.
Megköszönni még nem szokott semmit (de néha már utánunk mondja, amikor mi köszönünk meg neki valamit), viszont kérni igen, csakhogy úgy, hogy "Adom!" Ha valamit nem sikerül egyedül megoldania, elém áll, és határozottan utasít, miszerint: "Anya hegít!". A ragozás még esetleges, többnyire azoknál a szavaknál él vele, amelyeket tőlünk is gyakran és több formában hallot már, de ott helyesen használja. Őszintén szólva én egyelőre azt élvezem, amikor valamit nem tud pontosan kikövetkeztetni, de látszik, hogy agyal és küzd vele, mert ezekből születnek az elején aranyos, később meg zseniális gyerekszájak.

Jah, volt megint egy BabaLabor jelenésünk, két kísérletben vett részt Kissmajom. Teljesen másképp viselkedett mint eddig, első pillanattól kezdve bátran rohant körbe az új környezetben (időközben elköltöztek), és fedezte fel a rengeteg ismeretlen játéksarkot, és a feladatok is sokkal jobban érdekelték, mint eddig; illetve valószínűleg ugyanannyira, csak most, hogy hangot is tud adni az érdeklődésének, sokkal látványosabbak a reakciói. Mindkét esetben megjegyezte a kísérletvezető, hogy milyen üde színfolt volt a jelenlétünk, mert általában ennyi idős gyerekek még nem tudnak beszélni, Kissmajomnak meg be nem állt a szája, végig narrálta a feladatsor minden lépését, és hát igen szórakoztató volt.
A képernyős kutatásnál megint ott volt a szemmozgást mérő gép, mert azt figyelték, hogy egy 18-20 hónapos gyerek megérti-e azt, hogy egy tárgyat néha nem az elsődleges neve kísér vagy nem fő funkciója szerint használják, és ő miként azonosít be egy ilyen tárgyat: például ha valami pálcán egyensúlyozó kacsának tűnik, de igazából toll, vagy cica formájú, de igazából szivacs. És Kissmajomnál fölösleges volt a technika, mert amint a tesztalany (egy nő, aki kivonult a szobából, miközben a bennfentes Kissmajomnak a személyzet megmutatta a tárgy második szerepét is) megjelent a képernyőn, rögtön felderült a kis arca, és lelkesen árulta el a megoldást szavakkal is.
A második kísérlet még viccesebb volt, ott élő színházban voltunk nézők, ahol egyik szereplő egy plüsskutyát rejtett el három közül egy vödör alatt, majd rápakolt az adott vödörre egy kupakot; Kissmajomnak első körben párszor csak egyszerűen ki kellett választani a lelőhelyet, aztán variálták a dolgot, és a kupakot egy paraván mögött néha rossz helyre tették, hogy kiderüljön, rájött-e az összefüggésre, miszerint az egy jel, és ahhoz kell odamennie, mert alatta lesz a céltárgy, végül beszállt még egy szereplő, aki nem tudott róla, hogy a kutya helyét megcserélték, és azt nézték, hogy Kissmajom jó helyen keresi-e annak ellenére, hogy a rakosgató tévesen pakolja a kupakot. Fantasztikus volt látni, ahogy a szemünk előtt jött rá lépésről lépésre a megoldásra: a paravános szakaszban a jeltől függetlenül folyton azt a vödröt emelte fel, amelyik alatt a legutóbbi ellenőrzéskor volt a kutya, de a végére eljutott arra a szintre, hogy utolsó bravúros akcióként, mindenki nagy derültségére, flegmán odasétált, unottan felemelte az üres vödrön éktelenkedő jelet, és komoly fejjel rárakta a kutyásra, hogy there you go, buta felnőttek.

Nah, most ennyi ugrik be... majd visszatérek és belefűzök még dolgokat, ha eszembe jutnak, hogy megmaradjon legalább egy részük, mert napi száz meglepődéssel és ezer nevetéssel szolgál… Jaj, olyan csodálatosság, hogy van nekünk!