Boyhood

Életünk egy majdnem-négy éves Tom Sawyer Kissmajommal:
Én: Nem ebben a nadrágban vittelek reggel oviba, miért cseréltétek le... becsurrant a pisa...?
Kissmajom: Dehogyis! Csak egy kicsit sáros lett az udvaron.
Én: És hogyan?
Kissmajom: Hát, megpróbáltunk kiásni egy kincsesládát Zoránnal, Dániellel és Alinával. Sokat kínlódtunk, mert olyan kemény volt a föld, hogy majdnem beletört a lapátunk.
Én: És sikerült végül?
Kissmajom: Nem. Szóltak a nénik, hogy el kell pakolni, és be kell menni ebédelni.
Én: És hallod, kinek az ötlete volt ez a kincsesládás menet?
Kissmajom: Hááát, tudod... tulajdonképpen úgy kezdődött az egész, hogy gilisztát akartunk keresni...
:)

Nagy-nagy, túlságosan nagy nagyfiú. Most vettem neki 110-es nadrágot, és basszus, jó rá, esőfelszerelésből meg már 116-122-es méret kellett; a 24-es szandál utánra vásárolt 25-ös őszi cipőt vissza kellett vinnem egy próba után nagyobbra cserélni, mert a nyár folyamán egy teljes méretet átugrott a lába. Nagyon nyúlánk, egyértelműen látszanak a kar- és combizmai, és nyoma sincs már rajta a babahájnak - ha nagyon jóllakik vacsorára, fürdéskor lelkendezve nyugtázzuk, hogy jé, van ott még egy kis pocak. Ha túlesik a nyűgös holtponton, akár éjfélig erőfeszítés nélkül nyomja a napot délutáni alvás nélkül, az oviban nem is erőltetik, mi itthon szoktuk, ha késő délután vagy esti programunk van, mert pihenten sokkal jobban élvezi az egészet; amúgy még mindig összebújva "altatjuk", és még mindig közöttünk alszik.
Oviban a 4,5-5,5 évesekkel jár egy csoportba, messze a legfiatalabb, és majdnem a legmagasabb. A szókincse és szövegértelmezése alapján simán kezdhetné az iskolát, bármilyen megélt vagy hallott történetet olyan színes részletességgel és tökéletes koherenciával mesél el, hogy némelyik felnőtt is megirigyelné; az "r" hangon kívül más beszédhibája már nincs, az is mintha alakulgatna sajnos. Mióta két kizárólag angolul beszélő óvónő is napi szinten foglalkozik velük, rohamosan halad azzal is, hiába nem tudjuk rávenni magunkat, hogy mi is tanítsuk - már nem csak "bemagolt" dalszövegeket tud tökéletesen, hanem általánosan használható kifejezéseket is beépít a magyar beszédébe, továbbra is gyönyörű kiejtéssel. Komplett versekkel jön haza egyik napról a másikra, még mindig nagy szerelem a zenélés (most épp ez - teljes beleéléssel, mosolyogva énekli, és közben profiként meg-megpörgeti a mikrofont), és manapság már nem összevissza klimpíroz, hanem zongorán, gitáron és persze dobon is szépen adja a ritmust a saját dalolásához. Gyönyörűen ugrálózik, seggről-talpra és társai, rettegve figyeljük, hogy mikor adja elő az első szaltót; a labdaérzéke, az egyensúlya, egyáltalán a mozgáskultúrája bámulatos, egyedül a vízzel nem sikerült megbarátkoznia, mert mi az, hogy kiszámíthatatlanul mozog és random az arcába spriccel... októbertől jár majd úszni az ovival, reméljük nyárig alakul a dolog, és jobban fogja élvezni a tengerezést, mint idén. Szépséges kihúzott-egyenes háttal üli meg a lovat, így ha lesz kedve hozzá, azt is meg fogjuk nézni rendszeresebben - hihetetlen, hogy mennyire eszébe sem jut félni, de még tartani sem semmilyen élőlénytől, legyen az hozzá képest hatalmas, vagy a mi szemünkben undorító*.
Új szenvedélye a tömegközlekedés, vonattal be Budapestre, onnan sorba minden járművel egy-egy körre akármerre, a metrók térképe bombabiztosan a fejében, álmából ébresztve is felsorolja mind a négy vonal összes állomását, és rávágja, hogy a város egyik végéből a másikba miről mire és hol átszállva lehet eljutni. Legózásért egyelőre nincs oda, de fakockákból és -sínekből állatkertet és farmot és autópályát meg szállítmányozócéget rak össze, az emeletes ágya alatti kuckó meg a képzeletében egy csudálatos űrhajó, amivel megfelelő karbantartással különböző veszélyes bolygókat lehet meglátogatni. Kézügyességét semennyire sem hajlandó finomítani, mondjuk nem is erőlteti senki, mert már a ceruzát sem hajlandó szabályosan fogni; a pepecselést, gyurmázást, hajtogatást, festést, rajzolást nagyon hamar megunja - az esetek túlnyomó többségében csak kriksz-krakszokat firkál, egyetlen vagy maximum két színnel, teljesen kaotikusan, hiába képes többre (kérésre abszolút felismerhető emberalakokat vagy akár másolt nyomtatott betűket is tud például), magától nincs rá semmi ingerenciája. Egyre gyakrabban és egyre többet van el egyedül, már nem kell minden mutatványához nézőközönség, és minden akciójához asszisztencia, de azért a legjobb mégiscsak az, ha valaki minimum egy helyiségben tartózkodik vele, miközben bármit játszik.

Az apját imádja, ő a legjobb barátja, mindent együtt szeretne csinálni vele a reggeli ovibamenéstől az esti lefekvésig - és a rajongás értelemszerűen kölcsönös, M. folyamatosan szórakoztató feladatokat, kreatív játékokat, izgalmas programokat talál ki, és a szabadideje nagyrészét együtt tölti vele. Továbbra is van heti egy Tata-nap, amikor mi kimenőt kapunk, ők meg Apuval elmászkálnak mindenfelé, vagy egyszerűen a szobájában építkeznek. Gyerekekre még mindig nem feltétlenül kíváncsi, bár mostanság a nagycsoportosokban jobb partnerre talált, szóval alakul ez is; az óvónéniknek ellenállhatatlanul udvarol, agyonpuszilják mindig, a két hete érkezett legújabb is a lábainál hever már, egyik egyszer úgy jellemezte, hogy "ez a gyerek egyszerűen bemászik az ember szívébe, és ott szétrobban, mint egy vidám szivárvány" - és tényleg.
Mindig jókedvű, nyitott, érdeklődő, kedves, türelmes, és mindezek mellé egyre csibészesebb, szellemesebb, okosabb... és továbbra is a világ legpuhamelegebb öleléseit adja; nincs olyan nap, hogy ne jutna eszünkbe tucatszor: nem létezhet földön nálunk szerencsésebb ember, és annál nagyobb boldogság, hogy ő van nekünk. És nem tudjuk eldönteni, hogy álljon meg az idő, de most azonnal, és maradjon mindig ilyen... hiszen mikor összegömbölyödve bújik az ölünkbe a selymes bőrével és édes illatával, még olyan, mint egy igazi pici baba - vagy jöjjön, aminek jönnie kell, hiszen annyi közös kaland vár még ránk, és minden egyes lépés felejthetetlenül érdekes lesz, mert hozzátesz valami egyedit a fejlődéséhez, és azáltal ad nekünk egy újabb Kissmajom-változatot, amivel nem lehet betelni. Emlékszem, mikor egészen csecsemős volt még, de már látványosan nem újszülött, azt kívántam, bárcsak duplázódna meg minden hónapban - úgy maradna nekünk az eredeti kicsiből is egy példány, egy meg tovább növekedhetne, hogy végül egyszer megismerjük a felnőttet is, aki benne lakik. Hát lenne már vagy harminc gyerekünk, de nem bánnánk a következő háromezret sem, azt hiszem...



*Sosem gondoltuk volna, de minap olyan természetességgel hozott oda nekünk egy elég nagy és nagyon fekete bogarat, hogy nem tudtunk nemet mondani neki, és M. meg én is  a tenyerünkbe vettük felnőtt életünk első ízeltlábúját, ami nem katica vagy hangya. Komoly erőfeszítéseket teszünk, hogy ne visítsunk fel, amikor ilyenekre vetemedik, mert annyira jó lenne, ha nem hozzánk hasonló lúzer-módra állna a csúszómászókhoz, hanem úgy, mint mondjuk a mi szüleink. Horvátországban akkora kabócát vitt ki megmenteni az apartmanunkból, mint szinte a teljes kis tenyere, miközben mi majdnem elájultunk a visszatartott lélegzetünk miatt - de gondolkodás nélkül nyúl például egy méretes sáskáért is, amitől az apja konkrétan idegrohamot kap.

Másfél...

...múlt, tíz napja; mert a slendrián anyja még mindig messze nem up-to-date és blablabla... Most viszont van mentségem: nagyjából ugyanennyi ideje elköltöztünk, ki a szeretett kis lakásunkból, és be M. szüleinek hatalmas emeletére. Úgy mostanra fejezzük be a napi használati cuccaink kipakolását (minden más becsomagolva a pincében várja a következő költözést), és kezdjük megszokni, hogy minek hol van az új (ideiglenes) helye.

A költözés meglepően egyszerűen ment, körülbelül egy hétig M. minden délután elvitte Kissmajmot pár órára kettesben játszózni, én meg azalatt bezsákoltam- és dobozoltam előbb a könyveket, majd a ruhákat, végül a mindenféle maradékokat. Aztán egy nap reggeltől estig nálunk cipekedtek M. kollegái, akik több egymást követő fuvarral áthozták előbb a kis dolgokat, majd az összes bútort - ennél az akciónál Kissmajom is végig jelen volt, csak néha kellett felkapni, és elmasírozni vele az útból, egyébként nagyon élvezte a nyüzsgést, hogy minden másképp néz ki, be lehet férni addig elbarikádozott zugokba, meg lehet vizsgálni addig rejtett tárgyakat... és mai napig, ha megkérdezzük, hogy mit műveltünk a sok nejlonnal meg kartonnal, lelkesen vágja rá, hogy: "Pakotunk!", azaz pakoltunk, és "Pittyi", azaz Pisti segített.

A relokáció maga sem viselte meg különösebben, valahogy ezzel is úgy van, mint mindennel: ha mi ott vagyunk vele, akkor mindegy, hogy hol-mikor-hogyan-mi történik. Persze az is könnyített a dolgon, hogy előtte is heti minimum egyszer jártunk ide a nagyszülőkhöz látogatóba, nem ismeretlen a környék és az új lakótársak sem. Plusz van egy óriási kert, homokozóval, medencével, napozóággyal, növényekkel, bogarakkal-madarakkal, szaladgálni- és szerelnivaló helyekkel, és ebben a jó időben ez egy áldás, szinte nem is jön be a házba, csak egy gyors nappali-körberohanásra meg egy kis konyhai kajakoldulásra. Egyedül az alvásban jön ki néha egy kis feszültség, nehezebb elaltatni (ez negyed helyett fél órát jelent), és időnként sírva megébred éjszaka, de szerencsére könnyen megnyugtatható, és rögtön vissza is alszik, amint magunk közé vesszük.

Somewhat related: az építkezés végre igazán sínen, most már nem az van, hogy csak M. cége dolgozik a házon, amikor épp ráérnek a munkások két projekt között, hanem múlt héten kezdett a kivitelezőnk, és múlt héten már megvolt a vízszigetelés, ezen meg elkezdik rakni a garázs/pince falát. Legkésőbb szeptember közepére tudják felhúzni és tető alá rakni a házat, onnatól beindulnak a gépészeti és a belső munkálatok, és reményeink szerint a karácsonyt már ott tudjuk tölteni*.

De térjünk vissza a csodagyermekhez... Most tényleg ott tartunk, hogy ha naponta posztolnék, akkor sem biztos, hogy minden újdonság beleférne, amit produkál. Sajnálom is kicsit, hogy nem marad részletezős nyoma a sok first time ennek meg annak, de magunk számára igyekszem legalább videókkal  alaposan dokumentálni a szédületes fejlődést. Meg fotók, heti többszáz... kell is, mert nő, mint a gomba, átíródnak az arcvonásai, látványosan hosszabbodnak a végtagjai, teljesen eltűnt a karika-lába és a togyogós járása, magabiztos minden mozdulata, és már csak pucéran nevezhető babásnak, ha látszik a hurkás felsőkarja és a zabálnivaló pókhasa. Főleg amióta úgy egy hete levágtuk a hosszú pihehaját, borzalmas, hogy egy csapásra valódi kisfiú lett belőle, és komolyan, mintha viselkedésre is azóta változott volna legnagyobbat...
- Kézen-közön megtanult enni, mégsem kell majd a gimibe turmixolt kaját csomagolnom neki. Semmilyen darabtól nem öklendezik már, simán lecsúsznak a kenyeres-szalámis-sajtos szendvicskatonák, a nagyméretű húsleveszöldségek, sőt egy egész barackot is megeszeget tiszta egyedül. Az egészen kemény dolgokat is el tudja rágni (kötelezően a pofazacskója bal oldalán), de azokba belefárad, és akkor sokkal kevesebbet eszik, mint általában, úgyhogy nem erőltetjük, nyers répát vagy ilyesmit csak akkor kap, ha kifejezetten kéri. A kedvencek listáján M.Apuka főzelékeit az első helyen felváltották a friss gyümölcsök, rengeteg epret, málnát, meggyet, nektarint, körtét, almát benyom, nincs is nap nélkülük. A tegnapi vasárnapi ebédnél először kapott tejet (nagyon kevés volt a krumplipürébe dolgozva), amitől szerencsére semmi baja nem lett; azért nem akarok rendszert csinálni ebből, csak gondoltuk, hogy a tengerparton majd valamilyen minőségi gyümölcsfagyit jó lenne, ha megkóstolhatna, és nem ott akartuk kideríteni, hogy lesznek-e következményei. Az esti tápszer elhagyását még nem nagyon látom a jövőnkben, tegnap ugyanis egy full vacsora után is követelte, sőt nem érte be fél adaggal, mind a 350 millit beszivolázta.
- Nagymozgásban fantasztikus, folyamatosan meglep minket, hogy egyrészt mennyire elmúlt a régi óvatossága, másrészt mennyire jogos ez, hiszen továbbra is szinte alig esik. Úgy egy hete kapaszkodás nélkül lépcsőzik mindkét irányban, normál magasságúnál kicsit mélyebb fokokon is, csak akkor használja a korlátot, ha fáradt, és már nem bírja eléggé felemelni a lábát segítség nélkül. Dombon fel és dombról le (is) stabilan szalad, könnyedén oldalaz és tolat, és tegnapelőtt óta kísérletileg forog is - eddig ilyenkor csak hátralépett, hogy visszanyerje az egyensúlyát, de arra azért számítunk, hogy ebből lesz taknyolás is, mert a szédülést képtelenség kiiktatni, még akkor is, ha teljesen magától rájött, hogy ha előbb egyik irányba, majd a másikba pörög, valamennyire ellensúlyozni tudja a hatást. És ma azt vette észre M., hogy egy tízcentis járdaszélen egyensúlyozva tesz meg több métert, kísérletezgetve, hogy hogyan is kellene pontosan egymás elé helyezni a talpacskáit lépéseknél... elképesztő na. A labdákba most  már nem csak esetlegesen belerúg, hanem tervez és célra lő velük, sőt, meglepően jól vezeti őket egyik helyről a másikra, kézben meg a méretüktől függően egyszerre akár öt-hat darabot is szállítani tud.
- Finommozgásban a leghasznosabb dolog, hogy pohárból egy csepp mellélöttyintés nélkül iszik egyedül, akár egy kézzel is (amelyen félretartja a kisujját - nem viccelek!); a kanalazás még mindig csak játék szintjén (kavargatás, kiszotyogtatás) érdekli, amikor már jóllakott, de a szájába nem igyekszik lapátolni, sőt, ha éhes, hozzá sem ér az eléje rakott tele tányérhoz, hanem türelmetlenül várja, hogy én adogassak, jó nagy falatokat, hadd lakjon hamar jól. Most kezdi érdekelni a homokozás és vizezés azon része, amikor egy kisebb edénnyel egy nagyobba meri át az anyagot, de egyelőre a pontosság nem különösebben érdekli, nem hajlandó lassítani a tempón annak érdekében, hogy több landoljon a céleszközbe.
- Talán a beszédfejlődése a legfeltűnőbb, hiszen napi akár tucatnyi szót tanul meg úgy, hogy nem is igyekszik/-szünk, egyszerűen csak beszélünk hozzá, és ő megjegyzi, aztán a legváratlanabb pillanatokban előkapja. Nem számoltam, de szerintem ötszáz szót már simán aktívan használ (javarészt a mindennap használt tárgyaink és környezetünk megnevezései), és legalább plusz ugyanennyit megért; rövid mondatokat is összerak már, az "Ott egy lepülő/labda/lapát/stb." a leggyakoribb (továbbra is nagy kedvencei a mindenféle mutató névmások). Nagyon kemény, hogy miket tud tökéletesen kimondani (ilyenek, hogy kutyakaja, Chewbacca, mégegyszer, stb.), gyakorlatilag csak az s és z hangok nem mennek, illetve az sz és r nem mindig helyesen; nemrég került elő a h, de egyelőre nem ott, ahol kellene: a hajó még mindig ajó, cserében a sonka az honka. Borzasztó drága, mert nagyon szívesen tanulja meg ismerősök neveit, akik közül a legaranyosabb (babailag és kiejtésileg is) Popi kisfia, akit azóta is előszeretettel emleget Gejiként, amióta pár napja megint együtt piknikeztünk. Mindenféle rávezetés nélkül saját szavakat kreál, a nagyszüleit például mamó, tataci, papaty néven, és ezek mindenféle kombinációján nevezi, de van a repertoárban olyan is, hogy "apalépcső", amit a világ összes lépcsőjére rámond, ha épp úgy tartja kedve.
- Érzelmileg egyre... szülősebb; mondanám, hogy anyás, mert amint eltűnök a szeme elöl, azonnal keres, de amikor csak velem van, akkor meg az apját keresi, egyértelmű, hogy neki csak úgy tökéletesen kerek a világ, ha szüntelenül hármasban vagyunk. Magára hagyni Apun kívül még senkivel sem hagytuk (legfeljebb M. szüleivel maximum fél órára), ő meg ugye non-stop szórakoztatja, szóval az nem igazán derült ki még, hogy hogyan viselkedne, ha egyszer csak elterelő tényezők nélkül találná magát távol tőlünk fél napra, de gyanítom, hogy előbb-utóbb eljutna a vigasztalhatatlan sírásig. Hál'Istennek nyomtalanul elmúltak a múltkor említett zajoktól való félelmei, már semmi elől nem menekül rémülten, sőt nagy tömegben igencsak veszélyesen közlekedik, ugyanis ha elég érdekes és hívogató a környezet, jó sokáig rohan a sűrűjébe, anélkül hogy ellenőrizné, követjük-e; viszont ha esetleg elesik, akkor egy pillanat alatt panaszosan jön gyógypuszit követelni. Erőszakosan akaratosnak (ha úgy tetszik hisztisnek) még mindig nem mondható, csak akkor sírja el magát dühösen, sikertelenség esetén vagy akaratérvényesítési lehetőség hiányában, ha már erősen éhes és/vagy fáradt, máskor viszonylag egyszerű elterelni a figyelmét valami izgalmassal, vagy egy kis segítséget nyújtva meggyőzni, hogy van nyűgösségmentes megoldás is. Nagyon gyakran van szeretetrohama**, ha épp olyan a hangulata, tízpercente caplat hozzánk, és öleli át a combunkat (főleg kettőnknek, de néha a nagyszülőknek is), de az arcát erősen az arcunkhoz szorítva is sokszor bújik (ezt csak kettőnknek tartogatja), valószínűleg ebbe fogunk belepusztulni, mert ez egyszerűen valami leírhatatlan, elképzelhetetlen, elviselhetetlen boldogságcsodás érzés.

Még négyet alszunk, és egy hétre elmegyünk nyaralni, Kissmajom első találkozására a tengerrel - nagyon várjuk, hogy mit fog szólni hozzá. Elvileg végig nagyon meleg és gyönyörű napos időnk lesz, a hely leírások szerint a főszezon ellenére eléggé néptelen, nekünk meg az a nagy tervünk, hogy késő délutánig döglünk a parton és napozunk meg fürdünk, aztán estefelé bemegyünk a közeli halászfalu központjába tengeri szörnyikéket enni és lógatni a lábunkat bele a naplementébe. Kissmajomnak programváltozást szánunk, miszerint strandolás után lesz a fürdetés, majd a későig nyúló vacsorás kiruccanás alatt bármikor elaludhat a babakocsiban, és otthon csak ágyba dugjuk... reméljük kedvére való lesz a dolog. És remélem a net nem csak a szobában, hanem az épület előtti lugasban is működni fog, mert ha már csomó minden elfelejtődött, rövid kis posztokban jó lenne bepótolni legalább olyan apróságokat, amikre most még emlékszünk, például azt, hogy a cipőke az cepökő, a nektarin az netkaja, hogy mennyire szörnyedelmesen édes, amikor inni kér ("Vísz!"), és rögtön utána hozzáteszi, hogy "Adok!", mert válaszul én is ezt szoktam mondani, vagy amikor valami neki tetsző dolog történik és harátozottan követeli, hogy "Mék!".

* Remélhetőleg már négyesben, vagyis 2+2in1 - de erről majd máskor.
** Mondjuk M. és én is ötpercente elkapjuk és agyonpusziljuk, szóval szerintem szegénykém azt hiszi, ez a normális viselkedés.

"Beautiful, beautiful, beautiful… beautiful boy…"

Jaj, írni kéne, írni kéne, mert rohan ez a szemét idő, és kerek egy hónapja itt dekkol a miket-csinál bejegyzésem piszkozata, és megint csak ilyen szerencsétlen se eleje, se vége összefoglaló lesz belőle, amiből nem derül ki, hogy mit mikor kezdett el, és milyen módon fejlődött valahonnan valahova… más a harmadik gyereknél jegyzetel ilyen hiányosan. Szerencsére van havi több, mint öt gigabyte fotónk meg videónk, szóval valahogy nagy nehezen csak összerakjuk majd neki az emlékeket. És minden nap lelkesen ünneplünk vele együtt minden hüvelyk- és mérföldkövet, vagyis a jelene sosincs elhanyagolva, és talán ez a lényeg.

Íme tehát a nagyobb dolgok az elmúlt hetekből:
- Nagyon belendült a beszédfejlődése, a szókincse is óráról órára gyarapszik (ilyeneket tud, hogy gnú, egészen elképesztő), és a kiejtése is látványosan javul. Egyre több a kétszótagos szava (például az autó most már "ató", a hajó "ajó", a cipő "cepő", a legújabb kedvenc eper az "epe", de rengeteg van), és egyre több az olyan, amit majdnem jól ki tud mondani, az alap dolgoktól kezdve (például a sokat nyűtt "babba" ma már egyre labdásabb: "labla") a ritkán használatosakig (például "csegő", azaz csengő). Vannak hangok, amiket borzasztó aranyosan rosszul ejt ki (így lesz a repülőből "jepű" és a zöldből "jöjd"), és az állandó halandzsájában továbbra is vannak gyakran visszatérő saját szavak, mint például "lolló", "lebló" vagy "pötöbá". Nagyon egyszerű mondatokat már összerak, miszerint "Néni ott." vagy "Nem me." (nem túl meleg/forró a kaja vagy a fürdővíz).
- Rendületlenül számol mindent, ami több darab, mint egy: azt, hogy egy és kettő már tökéletesen mondja és kimondja, a három az egy halk "áh", a négy teljesen kimarad (tudja, hogy ott van, mert szünetet tart, és várja, hogy majd mi kiegészítjük), aztán jó hangosan és érthetően jön az öt, szünet, szünet, izgatott és helyesen bekiabált nyolc, szünet, végezetül meg rávágja, hogy "tí".
- Még nem száz százalékos teljesítménnyel (kedven és árnyalaton is múlik), de felismeri a kék, zöld, sárga, piros és narancs színeket.
- Hihetetlen, de "olvas". Egyik állatos könyvét nézegetve egyszer hirtelen felindulásból megtanítottam neki az o betűt (szerinte "epű"), és utána annyira boldogan mutogatta mindenhol (reklámújságok lapjain, autók rendszártábláján, boltok cégérein, pólók feliratain, stb.), hogy gondoltam, bepróbálkozom egy nehezebben felismerhetővel is. Ez lett a g, illetve mivel nagyon érdekelte, az e is; ezeket szinte rögtön megbántam, mert ugye a nyomtatott kisbetűk teljesen másképp néznek ki, így ő csak a nagyokat ismeri fel, de már el lett rontva a dolog, mert villámgyorsan bemagolta őket. Utána már tudatosan válaszottam a k betűt, aminek mindkét változatát be tudja azonosítani; a következő tervem szépen lassan az s, az u, a c meg a v, de előbb a mostani négyet akarom gyakorolni vele, mert az o-n kívül még nem vágja csak úgy rájuk mindig első pillantásra, hogy mi micsoda, néha átgondolja előtte. Egyáltalán nem erőltetem amúgy, de most már nem hagyja pihenni a dolgot, gyakorlatilag ha könyvet lapozunk, azóta már alig érdeklik a képek, nagyon édes, ahogy türelmetlenül bököget ide-oda, hogy nevezzek csak meg minden betűt. És mi tagadás, elég vicces, ahogy úton-útfélen felkiált, ha egy óriásplakáton általa ismert betűket fedez fel, a Pokolgép koncertjének például mindig nagyon örülünk, mert már csak két betűnk hiányzik belőle.
- Szintén megdöbbentő, de teljes biztonsággal megért és ő maga is hibátlanul használ (mutatja és mondja is őket) ilyeneket, hogy le/fel, ki/be, itt/ott. Ha ölben van vagy felmászott valahova, kéri, hogy tegyük "Le!", és tudja, hogy a madarat "Fe!" kell keresni; ha ébredés után elege lesz a hancúrozásból, szól, hogy "Ki!" menne a nappaliba, és ha be van csukva a hálószoba ajtaja, akkor kéri, hogy engedjük "Be!"; ha bármiről megkérdezzük, hogy hol van, helyesen válogatja ki a közelre vagy távolra mutató névmást. Minap egyszer csak az tűnt fel, hogy egyik kezében egy nagyobb, a másikban egy kisebb dobozt tart, felváltvaa emelgeti őket, és mindig a valóságnak megfelelően nevezi meg, hogy "Naaaty, kityi…"; azóta már számtalanszor bebizonyította különböző méretű tárgyakkal, hogy tényleg tudja, melyik mekkora a másikoz képest (a közepes fogaloma még nincs meg, cserében viszont van "pityi-pityi", vagyis ici-pici).
- Mondókázni keveset és ritkán szoktunk, de csomó bugyuta dalt énekelünk neki mindig, akár igazit, akár általunk költöttet, és mindenek tudja már a szövegét, előre lereagálja, meg mondja is az épp soron következő rész egy-egy szavát.
- Nagymozgásilag egyre ügyesebb, ami sajnos azt jelenti, hogy egyre merészebb is. Lépcsőn felfele még szerencsére csak medvejárásban közlekedik, mert ha magasak a fokok, kapaszkodás nélkül nem bírja kinyomni magát egy combbal; de így is durván gyors, mire rohannék, hogy biztosítsam a hátát, rendszerint már fél emeletnyivel fennebb van. Lépcsőn lefele, ha van miben fogódzkodni, már nem kell félteni, de basszus, képes megpróbálni a lelépkedést akkor is, ha nincs számára elérhető korlát; eddig még mindig elkaptam a kezét ilyenkor (igazából nincs szükség rá, nem is támaszkodik olyankor a karjára), de már előre ráz a hideg az első alkalomtól, amikor majd nem veszem észre, és az első lépés túl nagy lendületétől lezúg a francba. Mindenre felmászik, beleértve a polcokat, a kanapé háttámláját, és a fotelre helyezett sámliját, aztán mikor felér, azonnal egyenesedik is ki, és következik az elmaradhatatlan "Look Ma, no hands!" mutatvány - kész szívbaj.
- Finommozgását újdonságokkal nem teszteltük, ideje lenne zsírkrétát venni, de mindig kimegy az eszemből, a ceruzára meg nem hajlandó úgy ráfogni, hogy erő is legyen az odanyomásban, így elég esetlegesek a vékony kis vonalai, és hamar megunja a firkálgatást, mert valószínűleg nem érzékeli  egyértelműen az összefüggést a mozdulatsor és az eredménye közt. A legújabb mániája az egyszerre sok tárgy ide-oda hurcolászása, néha nyolc-tíz darab játékot vesz magához, a hóna alá, az alkarjához szorítva, az állával tartva, és persze mindkét kezébe, és hordozza-pakolgatja őket helyiségről helyiségre és bútorról bútorra, közben meg a saját nyelvén szakadatlanul magyaráz. Egyre határozottabb a jobbkezessége (eddig nagyjából fele-fele arányban használta mindkét kezét, talán a balt picit többet is), labdát dobni például szinte kivétel nélkül azzal szokott, és egyébként leggyakrabban meglepően pontosan és messzire sikerül neki, még nekifutásból eleresztve is (szintén az egyszerre-sok projekt keretén belül két labda eldobásával is sikeresen kísérletezik). Rúgni tegnap tanította meg M.Apuka (addig csak felkapta a labdákat, és már száguldott is el velük), és ma már konkrétan passzolgattak egymásnak, azt hiszem a tornaórákat nem hozzám hasonlóan fogja utálni várni.

Az érzelmi változások is elég nagyok, és egyre komplexebbek:
- Mióta beszél, minden ezerszer könnyebb vele, még az eddigi nemnehéznél is, mert mindent meg tud értetni velünk. Szól, ha szomjas, ha éhes (olykor még azt is, hogy mire), ha vetkőztetést szeretne, vagy azt, hogy kísérjük el valahova; ezeket nyilván eddig is jelezte valamilyen módon, illetve többnyire elmutogatással, de egyszerűen összehasonlíthatatlan a két fajta kommunikáció minősége még így is, hogy ő nem volt soha hisztizős típus, ha nem tudtuk kitalálni minden óhaját.
- Bújósabb lett, mint régen volt: nagyon sokszor odajön, az ölembe mászik, és akár fél óráig nem is akar semmi különöset csinálni, csak ülni rajtam szembefordulva, és beszélgetni, megszimatolni egymás fülét, beleberregni a másik nyakába, orrainkat összedörgölni, puszilkodni (ő még mindig nem cuppanósan), aztán még többet beszélgetni.
- Enyhén ugyan, de jelentkezett nála is a szeparációs szorongás: ha magamra csukom a fürdőajtót, most már végig előtte állva vár rám, és ha búcsúzás nélkül kikerülünk a látóteréből, akkor is azonnal keresni kezd minket, ha valamelyik nagyszülővel van (idegennel meg sem próbáltuk).
- Altatáskor már preferenciái vannak (és minden logika nélkül váltogatja őket), van amikor hiába ölelgeti M., kétségbeesetten hív engem, és van amikor bármennyit babusgatom, ellentmondást nem tűrően az apját követeli. Ha valami baj éri (megijed, megüti magát, rosszat álmodik), akkor általában csak engem fogad el, addig sír és szólongat keservesen, amíg meg nem jelenek, és elolvadva magamhoz nem szorítom.
- A figyelemelterelés továbbra is egész jól működik nála, akár fájdalomról, akár tiltott dologról van szó, ha olyasmit mutatunk neki hirtelen, amit szeret, és folyamatosan mesélünk róla, akkor rögtön abbahagyja a szomorkodást, és fülelni kezd. Egy kicsit aktivizálta magát asszertivitás terén, ha valami kell neki, akkor céltudatosan odacaplat, és elveszi, akár a másik kezéből is (csak finoman, rángatni nem rángatja); viszont kérésre még mindig zokszó nélkül visszaadja, remélem azért hamarosan beüt nála is az irigység, mert nem feltétlenül kifizetődő dolog ennyire jófejnek lenni.
-  Szintén nem változott az egyedüljátszási hajlandósága, ha épp nem érünk rá szórakoztatni, egész hosszú ideig leköti magát önállóan, utána meg előbb csak finoman lamentál, hogy most már ideje lenne együtt játszani, és ha a szép szavának nincs hatása, csak egész soká kezd el nyígni is.
- Egy ideje elkezdett nagyon félni a zajos dolgoktól, és ez sajnos egyre több mindenre kezd kiterjedni. Kezdődött ugye a robotporszívóval, folytatódott a simával, majd jött a mosógép, a turmix, a kávéfőző, és újabban a régen vigyorogva utánzott szirénázó autókra is ijedten kapja fel a fejét, a legrettegettebb ellenség manapság meg a hangosan gyorsuló motorbicikli. (Érdekes, hogy ugyanakkor bizonyos berregések teljesen hidegen hagyják, ha autó, repülő, fűnyíró vagy flex üvölt, akkor fel sem figyel rájuk, vagy csak kíváncsian keresgéli a hang forrását.) Ha ott vagyunk közvetlenül mellette, akkor csak az aggódva összeráncolt homloka jelzi a félelmét, és amint megnyugtatjuk, hogy semmi sem bántja, el is felejti a vélt veszélyt (mondjuk csak a következő alkalomig); de ha akár csak pár lépésnyire  is vagyuk tőle, akkor annyira rémülten szalad hozzánk, hogy az valami szívszaggató.

Végül az aranyosságok rovat, két szomorkább, két vicces, és egy könnyekig meghatódós:
- Továbbra sem nagyon foglalkoztatják a kisebb vagy vele egyidős gyerekek, viszont annál fáradhatatlanabbul kajtat a nagyobbak után. Néha a játszótéren, amikor követi őket, de azok átnéznek rajta, vagy amikor nem is megy oda hozzájuk, csak pár lépés távolságról áhítattal szemléli a tevékenykedésüket, én már rögtön bőgök is, mert óIstenem, hát miért nem tarthatjuk visszautasítástól és csalódástól mentes burokban örökké a kis ártatlan lelkét…?
- Apropó ártatlan lélek, néha azt gondolom, hogy talán elrontottuk ezt az abszolút szabadságos nevelést, mert annyira érzékeny a tiltásra, hogy az valami szívszorító. Még mindig nagyon ritkán nem engedünk meg neki dolgokat, ha nem szeretnénk valamit, akkor is inkább boltolunk vele, hogy ónenaaa, vagy alternatívát ajánlunk fel, vagy eltereljük a figyelmét, de van ugye, mikor elkerülhetetlen egy-egy erőteljesebb nem szabad, mert vágtatna végig a parkolón vagy iramodik egy lejtő felé vagy nyúlna a parázshoz. Ha szigorúbban felemeljük a hangunkat ilyenkor, nem csak megtorpan és összerezzen, de valósággal pánikolva mered ránk, és szedi a kis lábait vissza mellénk. Nyilván ez valamilyen szinten jó és hasznos, mert az épsége mindennél fontosabb, de mivel nincs szokva a rákiabáláshoz, néha, amikor elmerül a játékban, és sokáig nem kommunikálunk, meg körülöttünk is csend van, egy egyszerű normál hangerővel történő megszólítástól is ugyanígy megriad… nézni is rossz, elképzelni sem tudom, hogy mi mehet végbe egy rendszeresen leordított kisgyerek fejében...
- A konyhában melegítem az ebédjét, ő a nappaliban nyöszörög; nem szomorúan vagy segélykérően, de inszisztál, hiába mondom, hogy várjon már egy kicsit, mindjárt érkezem. Egyre idegesítőbben nyervákol, kétszer rászólok, hogy elég, ha szeretne valamit, használjon érhető szavakat, vagy jöjjön ki hozzám, aztán mivel nem hagyja abba, bemegyek. Áll a szoba közepén, a felfordított tárolódobozán, és nem tudom, hogy sikerült felmásznia rá, de az elöl kézzel megtámasztós letérdeléshez túl keskeny, így leszállni nem tud róla. Mikor észrevesz, fülig érő szájjal felemeli mindkét kezét, és diadalittas mosollyal közli, hogy nicsak, ő most "Mag!" (magas).
- Uzsonnát készítek, narrálom: "Így, ebből a dobozból kanalazunk a kis tányérkájába, hogy jól lakjon a cica… Aztán mosunk egy kis epret jó meleg vízzel, és ezt kapja Kissmajom… Majd még egy pár szemet, így ni, ezt eszi Anya…" Elrakom a maradékot, csukom be a hűtőajtót, mögötte Kissmajom áll, és számokérően rámszól: "Apa?!" (Otthon sem volt, szóval ennyire gondoskodik ám róla…)
- Nagy szerelmei egymásnak amúgy az apjával, van ilyen kis rituálénk, hogy megkérdezzük tőle, hogy ki szereti Kissmajmot, ő meg sorra megnevez minket meg a nagyszülőket meg a Kisscát, és mindegyiknél akkorát bólint, hogy majd' orrabukik - na ezt a felsorolást mindig az apjával kezdi és fejezi be, de néha közbe is bele-bele szúrja valaki után. Hétvégén elmentünk plázába kajálni, és mivel az éttermeken és a mozin kívül minden zárva volt, felmentünk az emeletre, hogy Kissmajom tudjon egyet futkározni a nagy üres tereken. Csomót jött-ment, megtapogatott minden üvegfelületet, elolvasta az összes üzlet nevében az összes o-ká-e-gé betűt, és ahányszor egy-egy emberhullám érkezett a lifttel, kíváncsian odalépkedett a tömeg közepére, és az okos kék szemeivel sorra fürkészett mindenkit. Aztán amint valaki észrevette, és pár kedves szót intézett hozzá, minden egyes alkalommal jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét, a pici ujjával felénk mutatott, és a legőszintébb büszkeséggel jelentette, hogy az ott "Apa!" Nekünk meg azóta is könnybe lábad a szemünk, ha eszünkbe jut az a végtelenségig sugárzó, vegytiszta szeretet; M. szavaival élve: "És ennél nagyobb dolgot, ennél szebb dolgot apa még sose hallott, és soha nem is fog."

Sweet sixteen

Tizenhat hónapos Kissmajom… Nem hiszem el. Hogy ekkora, hogy így eltelt az idő, hogy ez gyerek itt van velünk, belőlünk lett, és tényleg a miénk lehet szeretésre, amíg csak élünk. És azt sem, hogy ennél lehet édesebb, tündéribb, zabálnivalóbb, aranyosabb, tüneményesebb, elbűvölőbb - pedig nyilván lehet, mert már a tegnap óta is az imádnivalóság újabb szintjére lépett, és néha percről percre sikerül fokoznia.

Nem lesz az összes részletet szépen kimerítő ez az összefoglaló sem, mert annyi új mindenfélét csinál minden órában, hogy egész nap jegyzetelnem kellene ahhoz, hogy észben is tartsam; azon túl, hogy 16 foga van, számszerű adataim például nincsenek is, mert dokinál hónapokkal ezelőtt voltunk, sajnos az utóbbi hetekben vagy taknyolás utáni kivárásban voltunk, vagy épp taknyolt (minimálisan, de ahhoz eléggé, hogy ne lehessen ráoltatni), így a tizenöt hós státuszvizsgálat a szurival egyetemben még mindig halasztódik.
Kajálásban van egy nagy változásunk, elmaradt az éjfél utáni tankolás, így most már fele-fele arányban reggel hatig átalussza az éjjelt; amikor nem, olyankor általában rosszat álmodik, és felsír valamikor az éjszaka közepén, mi meg alig várjuk átpakoljuk magunkhoz. Egyébként a vacsorája és a reggelije továbbra is tápszer (350 illetve 250 milli), a tízórai változatlanul főzelék, az ebéd joghurt vagy tejpép, az uzsonna gyümölcs, nasinak néha van kölesgolyó vagy puffasztott rizs. Most kezdett el szemi-darabosakat is enni, nagyon keményeket (pl. nyers répa) vagy szárazakat (pl. szendvics) még mindig nem adok, mert nincs türelme elég alaposan megrágni őket, de főzelékbe aprított kenyeret meg félkemény gyümölcsöket már igen. Tök érdekes, mert pár napig volt egy olyan fázis, amikor tankönyvi módra apróra őrölt mindent, aztán addig forgatta a szájában, amíg vizet nem kapott, hogy leöblítse - de néhány elmutogatás után rájött, hogy hogyan kell nyelni, és most már jók vagyunk. Kanalazással még nem próbálkozott csak M. felügyelete alatt, mert én nem bírom nézni, hogy éhesen szerencsétlenkedik egy órán át, mert csak néha talál bele a szájába; persze tudom, hogy előbb-utóbb meg kell tanulnia, de nem hajt a tatár, nekem igazán nem nagy gond etetni, és olyan ovis kevés van, aki ne táplálkozna önállóan. (Én igazi softy vagyok, már azt se bírom elviselni, ahogy lefekvés előtt a kis kifáradt karjaival magának tartja cumisüveget, mindig elveszem tőle, ő meg cserében a puha tenyerével cirógatja az arcomat: win-win.)
Alvásnál is véglegesen megszűnt a nappali kettő, de az éjszakai hál'Istennek még mindig tizenkét órás. Este hét és nyolc között tesszük le, és egy kicsit nehézkesebb az altatás, mint régen (értsd: általában húsz perc, de olykor fél óra), és attól függően, hogy mikor feküdt le, reggel hétkor vagy nyolckor ébred. Ettől számítva nagyjából öt óra múlva lesz álmos (ha autózunk, hamarabb), és legtöbbször másfél-két órát alszik, de ha esetleg valamiért fél óra sikeredne, akkor is minden fáradtságos nyűglődés nélkül kibírja estig. Nappal, amikor egy-egy alvásciklus végén (körülbelül negyven percenként) olykor kinyitja a szemét, ha hozzábújunk, és simogatjuk, mostanság már egy lélekolvasztó mosoly után gond nélkül visszaaltatható; éjszaka, főleg lefekvéstől éjfélig, illetve hajnali három után, úgy alszik, mint egy medve, totál mozdulatlanul, mikor közöttünk van, néha aggódva ellenőrzöm, hogy biztosan lélegzik-e.

A mozgásfejlődése továbbra is parádés, a nagy- is, a finom- is.
Sétáink közben újabban konkrétan szaladva közlekedik, és már nem mindig engedi, hogy fogjuk a kezét; járdáról amúgy nem lép le, ha kérjük, hogy ne, de hívásra szinte soha sehonnan nem jön oda, csak megáll, és huncut vigyorral néz. Dombra fel magabiztosan mászik, lefele még nagyon beindul, így a biztonság kedvéért legalább a kapucniját meg szoktuk fogni. Egy héttel ezelőtt meg felment élete első lépcsőjén tiszta egyedül, még korlát sem volt, amibe kapaszkodni, csak a falba támaszkodott, és váltott lábbal abszolválta; lefele egyik kezét szoktam fogni, de ha megfelelően alacsonyak a lépcsőfokok (mondjuk húsz centi), akkor alig ér hozzám. Nagyon-nagyon ritkán esik, de azért az utóbbi egy hétben megvolt az eddigi két legnagyobb balesete is: kicsit sebesedős arcrabukás egy egyébként teljesen vízszintes és akadálymentes murvás ösvényen, illetve három lépcsőről legurulás bravúros kaszkadőrként, minimális homlokbeütéssel.
Nincs már olyan gomb vagy kapcsoló, amit ne tudna megnyomni vagy áttolni, és mostanra a legszűkebb lyukú formabedobó és montessori torony sem okoz problémát. Az építőkockák egyelőre nem kötik le - a kisebb fajtákat is könnyedén egymásra tudja rakosgatni, ha olyan kedvében van, de általában nincs türelme hozzá, ezer más dologra is figyel közben, és a nagy forgolódásban feldönti a saját tornyait, újrakezdés helyett meg vagy otthagy csapot-papot, vagy látványos destroy akció keretén belül felborít mindent, esetleg indulatosan a földhöz is vág néhány antipatikusabb elemet. (That's my boy all right!) Egyre ügyesebb az érintőképernyős telefonjainkkal és a táblagéppel (családi fotókat és állathangos applikációkat szokott nézni), teljesen könnyedén megy a bekapcsolás és lapozgatás, és ha nagyon koncentrál, a rábökés is, de azért még általában túl hosszasan rajta tartja az ujját a bökendőn, így a gép nem azt reagálja, amit szeretne.

A beszédfejlődése szédületes, most már majdnem mindent megpróbál utánunk mondani, általában persze még mindig csak az elejét vagy a végét, de egyre gyakrabban többszótagos szavakat is kimond, vagy legalábbis kreál abból, amit hall. Tök vicces, mert ilyenkor úgy nagy általánosságban a hangzás rendben van, simán rá lehet jönni, hogy azt ismétli el, amit hallott, de csak úgy a helyzetből vagy szövegkörnyezetből kiragadva, képtelenség felismerni önmagában a szót (például a takarítórobotot összevonta valahogy, és az "vovó", és az anyajegy nála "nyenye"). És ritkán ugyan, de van olyan, hogy reflexből szinte tökéletesen elismétel nagyon komplikált szavakat (pl. egészségedre), és utána soha többet nem tudja reprodukálni, még próbálkozni sem hajlandó, mintha tisztában lenne a saját határaival. A j hangot teljesen egyértelműen ly-os formában ejti ki, akkor is, ha "lyuk" a szándéka, akkor is, ha "lyó" (jó). Szerintem a legaranyosabb szava jelenleg a "lejle"(levél), mert következetesen úgy mondja az l hangot, hogy a kidugott nyelvvel végigsímítja vele az ajkait mindkét irányban, mintha nyaloganá a száját; M. szerint az első helyen inkább a "/ˈtɜːɪtl/" (turtle) van.
Az angoltanulással amúgy sajnos az én hibámból némileg stagnálunk, az utóbbi három hétben a néhány esős és sok szeles nap miatt nem minden nap tudtunk sétálni, így kiesett a stabil nyelvóránk. (Ahogy említettem már, azért leginkább kint szoktam angolozni vele, mert ott mindig változó a környezet és a helyzetek is, és hiába mondják a profik, hogy ilyen korban nem zavarodnak még össze, nekem legalábbis itthon furcsa a kontraszt, hogy mindent, amit eddig magyarul megnevezgettünk, és végre megérti, most másképp hívjak.) De hál'Istennek könyvnézegetéseinkből úgy tűnik, hogy semmit sem felejtett még el az eddig tanultakból, sőt egyre több új szót is elsajátít, és ha előbb magyarul kérdezem meg, hogy valami micsoda, majd másodpercek múlva angolul is, minden esetben szemrebbenés nélkül helyesen válaszol - egyelőre kevés kivétellel csak rábökéssel, de azért a hangos ismeretek is gyarapodgatnak.

Az okosodásos részt legszívesebben kihagynám, just can't do him justice, tíz százaléka sem fog eszembe jutni annak, ami folyamatosan döbbenetből döbbenetbe taszít minket... de azért amik beugranak, azokat gyorsan felsorolom, mert már nagyon régen készülök rá, van, amit ezek közül több hónapja tud.
- A memóriájával lesokkolt minap: régebben napi többször csip-csip csókáztunk, mert olyan mókás volt, hogy szegény komám asszony még el sem jutott odáig, hogy kéresse a szekeret, Kissmajom már hevesen rázta is a fejét, hogy nem adja. Szerintem van legalább két hónapja, ha nem több, hogy nem játszottuk, és minap újra elővettem - ugyanúgy nem jutottam tovább a második sor felénél, amikor már kuncogva intette, hogy nope, no way.
- Szintén nagyon régi dolog már, hogy célirányosan hazacaplat az autótól, mikor hazaérkezünk valahonnan: végig a parkolón, fel a kis dombon a társasházig, fordul rá a lépcsőkre, várja, hogy nyissuk a két lépcsőházajtót, majd kanyarodik be a lakásunkhoz; a zsilipben természetesen megáll, és inti, hogy emeljük fel villanyt kapcsolni, és mindhárom zárnál várja, és újabban mondja is, a kulcsot, azaz "ku".
- Múltkor említettem, hogy van a számolós játékunk, akkor még csak "eee" (egy) volt az, amit kimondott, a többit csak várta, azóta már "keee" (kettő) is van - és némileg összevissza, de el is mutogatja az ujjain, illetve ha épp meztelenek, a lábujjain is. (Ennek amúgy az a leghasznosabb hozadéka, hogy most már nem csak a kezén, hanem a lábán is könnyedén tudok segítség nélkül körmöt vágni, nem rángatja és nem húzkodja el, hanem nagyon összpontosítva hallgatja, ahogy sorolom a számokat, az ujjak elnevezéseit, majd azt, hogy hány apró vágással sikerül lenyesni egy-egy félkört.)
- A hét elején tanulta meg a kék színt, ami úgy kezdődött, hogy M. megmutatta neki, hogy a montessori tornyon melyik a bordó (Kissmajom szerint "bobó"), és ezt szinte azonnal megjegyezte, bármikor kiválogatta a többi gyűrű közül. Mivel régebben ugyanígy ki tudta választani a sárgát is, próbálkoztunk azzal, de sikertelenül - aztán a kékkel (szerinte "ké") megint működött, és rájöttünk, hogy amit hajlandó megnevezni, azt meg is tudja mutatni. A sárga és zöld nyilván kiejthetetlen, de a "pi", mint piros már néha besikerül, és még néhább a "na", mint narancs is. Egyelőre csak a kék az, amit más tárgyban (labda, építőkocka, stb.) is felismer, a többin még dolgozunk.
- Most vettük észre, hogy spontán leutánoz olyan dolgokat, amiket sosem tanítottunk neki kifejezetten, sőt minket is ritkán látott azokat csinálni: például az arcápolószeres dobozkámból elkért egy fültisztító pálcikát, és mutatta, hogy hol és mire kell használni (az ő füléhez sosem nyúltunk olyannal, kizárólag olajbecseppentéssel szoktuk kipucolni).
- Apropó fül, és más testrészek, pár hete még, ha rákérdeztünk bárki bármijére (hol van a Kissmajom/apa/cica/baba orra), akkor minden esetben a sajátjára mutatott, mostanság meg ugyan továbbra is ez az első reakciója, de ha visszakérdezünk, hogy de nem a tiéd, hanem az övé, akkor egy kis gondolkodás után helyesen átirányodik. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy egészen biztosan felismeri magát a tükörben (pl. grimaszol, vagy direkt követi a saját mozdulatait, miközben hozzám bújik és puszit ad), amikor az orrabukás után sebes volt a homloka, nem reagált rá sehogy, nem kísérletezett letörléssel.
- Megért eléggé absztrakt gyűjtő fogalmakat. Például a labdáin, amiből továbbra is ezer van, egy ideje mindig meg szerette keresni, hogy hol van a "lyuk" (a kis kerek műanyag szelepet nevezi annak, amin felfújták őket). És pont ma esett meg az, hogy egyszer csak egyik zenélő kütyüjét megfordította, és lyuknak hívta a műanyagban azt a bemélyedést, amibe a csavart rejtették; majd kis idő múlva, mintha hirtelen letisztult volna neki, a montessori torony gyűrűit is felemelgette nekünk, és egyenként elmutogatta a lyukas közepüket.

Így végére még pár érzelmi fun fact…
Félni szinte semmitől nem fél, se emberek, se állatok, se nagyobb tárgyak nem ijesztik meg, de ha egymagában játszik és nagyon belemerül valamibe, akkor egy sima halk megszólítás is összerezzenti - ilyenkor szívszaggató pánikkal az arcán pattan fel, és rohan a karjainkba… utálom ezt, fogalmam sincs, mitől lehet, soha nem kiabálunk vele és egymással sem, ráadásul még tévét sem nézünk, ahol esetleg ilyesmivel találkozhatna... nem értjük. A hangos zajokat sem szereti, házon kívül magasabb az ingerküszöbe (például bármilyen erős autóberregés nem érdekli, de a durván gyorsuló motorbicikli üvöltésétől szalad hozzánk), de bent már a hajszárító meg a porszívó zúgása is gyűlölt ellenség. A robotporszívótól sokáig rettegett, még nem-mászkálós állapotban is (mélyen az íróasztal alatt pihent, töltőre dugva) csak messziről fürkészte, és amikor eszébe jutott, több méterről hajolt le mutogatni, hogy ott leselkedik a "vovó". Aztán egy nap M. kézbe vette az ügyet, és Kisherceg versus róka módon összeismertette őket - első körben a tisztes távolságban oldalazó Kissmajom lassan odamerészkedett a földre telepedett apja térdére, egy ideig mustrálgatta, ahogy az hozzáér a pokoli masinériához, sőt gombokat nyomogat rajta, aztán hajlandó volt megtapogatni elzárt stádiumban, végül oda fajult a dolog, hogy ő maga kapcsolta be; nem lettek kebelbarátok, de most már inkább kíváncsi, mint rémült, bár jobb' szereti, ha a gép inkább a másik szobában tartózkodik.
Majdnemhogy kizárólag a felnőttek, és a jóval nagyobb gyerekek érdeklik, velük nagyon mosolygós, kedves, és gyakran kezdeményező, a vele egyidősökkel viszont nem tud mit kezdeni, még akkor is komoly fejjel szemléli őket, ha azok barátságosan közelednek hozzá. Ha valaki az intim szférájába hatol, akkor gyanakvó álláspontra helyezkedik, hogy bármikor menekülni tudjon, de félni nem fél, inkább csak óvatos és visszafogott: ha heves mozdulatot lát meghátrál, ha elveszik a játékát, csodálkozva, de sértettség nélkül elengedi, sírni ilyenkor még sosem sírt. Nagyon ritkán ragaszkodik valamihez annyira, hogy érte is menjen (akár tőle kobozták el, akár ha csak megpillant egy érdekességet másnál), ha megteszi, akkor sem agresszív - határozott, ellentmondást nem tűrő ábrázattal nyúl érte, viszont azt is faarccal veszi tudomásul, ha tőle kaparintják vissza később.
Továbbra sincs jele a szeparációs szorongásnak, nem rémül meg, ha épp nem lát, ha elfoglaltsága akad, simán elvan egy másik helyiségben elég sokáig, akár teljesen egyedül is. Mindig szólok neki előre, hogy most anya elmegy pisilni, de itt lesz a közelben, és így mikor becsukom magam, nem veri ordítva a vécéajtót; igaz, hogy ha épp olyanja van, hogy ott ácsorog előtte és galagyolva vár rám, akkor végig beszélni szoktam hozzá vagy énekelgetek. Ha nem otthon vagyunk, akkor lehet akár teljesen idegen a hely, ha ő maga bóklászik el, képes akár látótávolságán kívül is maradni (például figyeltem olyankor, amikor bement valami mögé), és nem aggódik; de ha én távozom, akkor akár M.Anyukáéknál is, ahol heti többször megfordulunk, rögtön szóvá teszi (nem sírt még soha, de utánam jött az eltűnésem pontjáig, és kíváncsian hátrafordulva magyarázatot vár a jelenlevőktől).
Amit Apuval művel, az nagyon kemény. Ő heti minimum egyszer, de gyakran kétszer is jön babázni, a déli alvástól fektetésig, illetve ha mi esti programot szervezünk magunknak, akkor éjfélig. Rengeteget játszanak, hatalmasakat sétálnak ketten, aranybogárkirályfi agyon van kényeztetve, a tatája minden sejtjével csak rá koncentrál, minden óhaját lesi, minden kívánságát teljesíti, semennyi holtidő sincs az együttlétükben, minden pillanat értő és érző figyelem és állandó kommunikálás. Na mikor Apuval van, akkor szó szerint leszar engem/minket. Szinte kizökkenthetetlen, semmivel sem lehet magunkra vonni az érdeklődését, se lát, se hall mást, és valósággal könyörögni kell neki, hogy kegyeskedjen már egy búcsúölelést adni, mielőtt kilépnénk a lakásból (nem is jön oda mindig). Sőt, simán elvan úgy, hogy megbomlik a bevált rutinja (kimenős estéinken nincs fürdetés), és még elalvásig tartó összebújásra sincs szüksége: Apu kifulladásig szórakoztatja, aztán majdnem-szenderedésig ölben tartja, végül beteszi a kiságyba, simogatja a hátát és énekel neki, és kész is van az, ami nekünk soha de soha nem működött. Nem mondom, hogy nem aggaszt egy iciri-picirit, hogy vajon ezek után Kissmajom biztonságosan kötődik-e, de alapvetően örülök neki, hogy ilyen kis önálló, és nem a szoknyámba kapaszkodva lóg napestig.
A legvégére hagytam a mérgességet, illetve a napokban továbbfejlesztett toporzékolást: amikor úgy igazán-de-igazán dühös, akkor egyrészt azonnal elhajítja azt, ami épp a kezében vagy a keze ügyében van, másrészt hasrafekszik, és miközben a lábaival ritmikusan rugdal, fejével teátrálisan a karjaira borulva zokog. Szerencsére egyelőre nagyon könnyen orvosolható a helyzet, ha az ember ilyenkor segít neki megoldani azt, amin felhúzta magát, vagy ha az lehetetlen (bármilyen csodás a harmincnyolc éve fejlesztgetett finommotorikám, egy kétdecis poharat akkor sem tudok beleilleszteni egy fele akkorába), akkor figyelemelterel ezerrel (erre vannak bevált jolly joker tevékenységek, úgy mint hálószoba-ablakba állítva busz- és galambles, fejjel lefele lógatva sétáltatás saját költésű mondókákra, bármilyen zene bekapcsolása és arra való őrült táncolás, stb.). Jah, és csak el kellett panaszolnom itt a blogon et voilà, a harapás egyik napról a másikra majdnem teljesen abbamaradt, nagyon ritkán kezdi már csak el a támadást, és amint szólunk, rögtön le is áll vele.

Most meg megyek aludni, mert M. meg a Kissca elindult… a következő tervvel: "Botladozzunk be nagy robajjal, és ébresszük fel a babát, és akkor hátha odatesszük közénk máris..." Mindenesti reménykedésünket hallották, szép álmokat kívánunk!

Tegnap volt tizennégy hónapos - egy csoda.

Érdekes, amikor csak szerettünk volna gyereket, egy csomó mindent képzeltünk, hogy milyen is lesz, és miért lesz jó vele... Tudtuk, hogy aranyos lesz, sejtettük, hogy érdeklődő és tanulékony, reméltük, hogy bújós - ennek megfelelően alig vártuk, hogy bámuljunk és olvadozzunk, hogy átadjuk neki azt, amit tudunk és vele együtt újra felfedezzük a világot, hogy agyonölelgessük minden nap és minden órában. Persze, mindez igaz is lett, pont ilyen ő, és pont ilyenek a napjaink-óráink, de ennél annyira sokkal-sokkal több… és teljesen más dolgok a legjellemzőbbek rá és a közös életünkre, mint amire számítottunk.
Például sosem gondoltuk volna, hogy egy egyéves ennyire vicces tud lenni; és nem olyan jajdecukimuszájvigyorognom vicces, hanem úgy igazán, napi szinten könnyesre röhögősen, felnőtt humorérzékkel is élvezhetően, folyton meglepetést okozva azzal, hogy hány különböző módon tud megajándékozni nevettetéssel. Sosem gondoltuk volna, hogy egy egyéves ennyire okos tud lenni; nem túlzás, hogy szivacs agyával óráról órára tanul meg új dolgokat, egész komplikált "feladatsorokat" sajátít el úgy, hogy nem mutogatjuk el neki vagy képezgetjük célzottan, egyszerűen csak hallja/látja őket párszor, és ráragadnak. Sosem gondoltuk volna, hogy egy egyéves ennyire önálló tud lenni; van olyan, hogy fél órákig elmolyol a kis dolgaival, kipróbálgat, kísérletezget, motyorog magában, és ha észreveszi, hogy figyeljük, szégyenlősen elmosolyodik, majd felénk nyújtja az épp aktuális eszközeit, hogy szálljunk csak be, ha van kedvünk. Sosem gondoltuk volna, hogy egy egyéves ennyire nyitott tud lenni; semmitől és senkitől sem fél vagy jön zavarba, mindent és mindenkit alaposan megvizsgál, fürkészően közeledik, és bátran barátkozik… imádom, ahogy a kíváncsisága minden alkalommal legyőzi a óvatosságát, és előbb kérdően felvont szemöldökkel tapogatózik, aztán a koncentrációtól ráncolódó homlokkal merül bele a megismerkedésbe, végül felszabadult mosollyal raktározza el az újabb élményeket és érzéseket. És persze, vállalva a köz utálatát, nem hagyhatom ki a talán legnagyobb furcsaságát: sosem gondoltuk volna, hogy egy egyévessel ennyire könnyű tud lenni az élet; merthogy Kissmajomnál továbbra sincs nyoma nyűgösségnek, erőszakosságnak, hisztinek, szeparációs szorongásnak - és mindezt úgy,  hogy közben nem "szobanövény"*, egész határozott akarata van, és egész sikeresen érvényesíti is, de valahogy anélkül, hogy idegesítő vagy követelőző lenne, szelíden kér és türelmesen vár, mintha zsigereiben lenne a többet ésszel, mint erővel bölcsessége…. édes kis ősöreg okostojásom…

Teljesen esélytelen felsorolni, hogy mi mindenben fejlődött ugrásszerűen a legutóbbi összefoglaló óta… írni kellett volna minden nap a változásokat, de ezt már említettem, és nem hajtottam végre, szóval mindegy is… So off the top of my head:
- Programban annyi változás van, hogy fixen beállt a napi egy alvás, amivel akkor is kihúzza estig, ha csak félórásra sikeredik; de ilyen nagyon ritkán van már, általában annyira lefárasztja a déli séta, hogy ebéd után minimum másfél órára teljesen ki van ütve, egy alkalommal volt egy abszolút rekord három és egy negyed óra is. (Meg egyszer este tíztől reggel fél nyolcig átaludta az éjszakát, nahát!)
- Megtanult tökéletesen stabilan járni, szaladni, lépcsőzni (lefele egy kezemet fogva, felfele kettőt, mert ragaszkodik a váltott lábhoz), a napi sétánkra a környékbeli utcákon, ami kicsit több, mint egy kilométer, nem viszünk babakocsit, saját lábán jön, a mutatóujjamat szorongatva. Nagyjából egy óránkba telik a kaland, mert teljesen rá van bízva a ritmus, azaz megcsodálja a tereptárgyakat, némelyiket meg is tapogatja, esetleg magával hozza a következő hurcolászásra alkalmas érdekességig, az álló autók egy részénél megáll lámpa- és kerékellenőrzésre, a közlekedő járművek mindegyikét utánukfordulással szemrevételezi (szerencsére az útvonalunkon gyér a forgalom), kedvesen üdvözöl minden állatot és járókelőt (szerencsére az idősávunkban nincs nagy tömeg). Nagymozgásilag a legdurvább bravúrja az volt, amikor pár napja fürdetés közben M. a hóna alatt tartotta álló helyzetben, hogy én le tudjam zuhanyozni a habot róla, Kissmajom meg minden áron azonnal szerette volna megszerezni a vádliig érő vízben úszó fogkrémet; mikor érezte, hogy nem bír lehajolni érte, egyet gondolt, és egyik lábfejét vízszintesen befeszítve megpróbálta rávarázsolni a tubust, majd lassan hajlította befele a térdét, hogy feljuttassa magához, mint egy focista a labdát - majdnem sikerült neki elérhető magasságba emelni, eléggé ledöbbentünk.
- Finommozgásilag majdnem tökéletességig fejlesztette a formabedobást és montessori torony rakást, a lötyögősebb eszközökkel erőfeszítés nélkül és minden alkalommal megy neki, a másfél éven felülieknek való szűkebb lyukúakkal körülbelül fele-fele arányban. Bármilyen kupakot könnyedén leteker és visszapakolgat a helyére, és legújabb kedvenc játéka a mindenféle dolgok egymásba rakosgatása, különös tekintettel a műanyag gyógyszeres dobozokra: minden irányból összeillesztgeti őket, minél szűkebben férnek be, annál eltökéltebben, majd azzal kísérletezget, hogy hogyan szedhetők szét (kicsusszantással, rázogatással, kézzel piszkálással, fejjel lefelé fordítással, stb.).
- Az egy hónappal ezelőtt előnyben részesített játékait (zenélő kütyük, kézbábok, labdák) látványosan hanyagolja, cserében elkezdte tologatni az autókat, és és egyértelmű kedvenccé léptek elő a könyvek; teljesen leszokott a rágcsálásukról, és már a vékony lapúakat sem szaggatja soha, cserében folyamatosan odahordozza nekünk őket, majd mászik be az ölünkbe, hogy közösen nézzük. Kedvétől függően van olyan, hogy sietősen halad, és mindenre rábök, tőlünk várva a megnevezéseket, és olyan is, hogy minket hagy lapozni, és nyugodtan megvárja, amíg rámutatunk valamire, és megkérdezzük, hogy mi az. (Nagyon cuki, csak akkor használja a mutatóujját, ha szólunk neki és szemléltejük, amúgy egész tenyerével, vagy pontosabban egyszerre az összes ujjával, hanyagul int csak az érdeklődés tárgya felé.) Elkezdte élvezni azokat a könyveket is, amikben nem fotók, hanem rajzok vagy stilizáltabb formák vannak, ez az abszolút sztár nála (tényleg gyönyörűek az illusztrációk, több verziót is láttam a versre alapozva, de messze ez a legszebb), jóval gyakrabban hozza, mint bármi mást. Egy csomó dolgot** felismer bármilyen fajta ábrázolásban, általában olyan három-négyszer kell elmondani neki, hogy mi micsoda, ahhoz, hogy megjegyezze; ha valamire rákérdezünk, flegmán feléje mutat úgy nagyjából, majd ha figyelmeztetjük, hogy ez így nem egyértelmű, akkor nagylelkűen pontosít.
- Rengeteg dolgot tud/megért, annyiszor lesokkolt már, hogy néha kíváncsiságból teljesen valószínűtlen helyzetekben is teszteljük - és az eredményen újfent sokkolódunk. Az a legkevesebb, hogy ha minden gesztikulálás nélkül mondjuk neki, hogy kérjük a könyvet vagy autót vagy labdát, a lakás bármely pontjáról elindul, megkeresi, és odahozza. Mikor sétából hazaérkezünk, már az utca végétől egyértelműen ismeri az utat, és a parkolóból simán elmegy a házig egyedül, a lépcsőházban kéri, hogy kapcsoljunk villanyt (ezt az ölemből ő szokta), iránymutatás nélkül elkanyarog az ajtónkig, nyitás után bent is fényt csinál (a kapcsoló alatt megvárja, hogy felemeljem), majd azonnal leveszi a sapkáját, és leülve mutatja, hogy húzzuk le a cipőt, aztán rögtön a teraszajtóhoz caplat, és nyúlkál a kilincs felé, hogy engedjük be a levegőző Kisscát. Tegnap ebéd után a konyhában voltunk, és szóltam neki, hogy akkor most megyünk aludni, mire sarkonfordult, becaplatott a hálóba, és megpróbált felmászni az ágyra (még túl magas neki, csak leszállni tud). Ma elmutogatta, hogy szorítja az egyik cipője: mikor ráadtam, lehajolt, és megpróbálta levenni a lábáról, és hiába mondtam neki, hogy de kicsim, indulunk sétálni, kitartóan nyújtogatta az otthoni zokniját, hogy azt adjam rá - inszisztáltam, hogy sétához cipő kell, mire lehajolt, a lábára mutatott, a szemembe nézett, és nemet intett a fejével (összemértem a lábával, és a kedvenc cipőjével is, és hiába azonos a méret számozásilag, tényleg szűkös már neki). Öltöztetéskor eddig is segített kéz- és lábkinyújtással, de most a kabát ujjaiba konkrétan bedugja a karjait; fürdetéskor, mikor szólunk, hogy öblítés következik, az arcára teszi a kezeit, hogy ne csikizze a víz; továbbra is szívesen engedi, hogy megmossuk a fogát, és most már utána átveszi a fogkefét, és magának is sikálja.
- A saját nyelvén egész nap dumál, az általa kitalált ismétlődő szavakat folyton használja, de igazán beszélni annyira nem hajlandó, hogy most már az oroszlánon kívül az előzőleg begyakorolt állathangokat sem használja. Kevés miénkhez hasonló szava van, például az úgy egy hónapos "nen-nen" (nem, fejrázással kiegészítve) és a vadonatúj "babba" (labda, a korábbi "gugú" helyett), ezeken kívül nem sok értelmes szót akar utánozni, kizárólag olyasmiket ismétel el utánunk, amik semmit sem jelentenek. Pár napja elkezdtünk idegenülni is, ami néha úgy néz ki, hogy minden mondatban a fontosabb magyar szavakat vagy kifejezéseket elismétlem neki angolul is (erről próbálok leszokni, mert állítólag nem jó módszer), néha meg úgy, hogy kizárólag angolul beszélek hozzá***; tök érdekes, hogy a hangsúlyból mindig rájön, ha kérdezek valamit, és egész ügyesen lereagálja (például ha könyvnézegetés közben teszem, akkor megtippeli a választ, és rámutat valamire), és vannak már szavak, amiket a kontextusból kiindulva kiköveteztet (például sétáláskor megérti, ha szólok, hogy kutyás kerítéshez közeledünk, és keresi a házőrzőket). Nagyon vicces, ahogy átszokott a magyarról angolra abban a szituációban, amiben gyakrabban használom az utóbbit: séta közben megengedem neki, hogy felvegyen a földről falevelet, ágakat, köveket, csigaházat, amiket aztán hoz a kezében, de hiába sokkal izgalmasabb a színes csokipapír vagy fehérlő cigicsikk, azokat nyilván tiltom - most már tízből kilencszer helyesen sejti, hogy mi a szemét, és olyankor már messziről rámutat, mondja, hogy "no-no", és csak megtapossa vagy rugdalja, nem hajol le érte.

Jaj, mit is jegyezzek még le...? Annyi minden van, annyira jó minden, olyan csoda minden napunk tőle, mindig eszünkbe jut, hogy miért is vágyunk vajon még egyre, mikor vele ennyire kerek a világunk? De erről majd egy következő posztban...
Jah, még azt leírom, hogy megörökítsem, mert fotózni lehetetlen, hogy félig kibújtak fent a szemfogai (meg lent is, meg mindenhol az első örlők is, vagyis összesen tizenhat darab foga van most), és olyan most, az ínyből látványosan kikandikáló fehér hegycsúcsokkal, mint egy kis vámpírbaba.
Meg még azt is, hogy tegnap este úgy aludt el, hogy ahányszor kinyitottam a szememet, hogy meglessem, letehető-e már, huncutul összegyűrt orrocskával mindig hangosan felnevetett. Mikor még öt perc múlva is kuncogott (általában ennyi alatt simán kidől), nem akartam kukucskálni többet, hogy végre lenyugodjon. Egy kicsit várt, aztán odakoccant a homlokával, majd mikor erre sem reagáltam, előbb nyálasan arconpuszilt, aztán ajakkal megcsócsált, majd finoman megharapott, végül a pici meleg ujjával megpróbálta felhúzni a szemhéjamat. Ekkor nem bírtam tovább, és résnyire kinyitottam a szememet, hogy kikandikáljak - ott nézett rám a világ legtündéribb mosolyával, és hunyorgott az álmosságtól… hát, azt hittem, belehalok… <3


* Nevetségesnek tűnhet, de ezt muszáj kiemelnem, mert nem egyszer fordult elő, hogy ismerős anyukák, miután befejezték az elevenebb gyerekük makrancossága kapcsán előadott panaszáradatukat, hozzátették, hogy de legalább majd asszertív felnőtt lesz, nem úgy, mint a szófogadó szobanövény-jellegű babák. Ami elsősorban nem azért zavar, mert a miénk egyszerűen kezelhető, hanem azért, mert én sosem hangoztatom, és nem is hiszem, hogy ez a mi érdemünk lenne (ilyen korban szerintem még inkább személyiség-, és nem nevelésfüggő ez), ezért modortalannak tartom, hogy ahelyett hogy elfogadnák az amúgy teljesen normálisan viselkedő gyereküket, ők maguk sütik rá "rosszcsont" bélyeget, majd rögtön utána megvédik (Kitől? A saját véleményüktől...?) egy olyan magyarázattal, amivel egycsapásra az enyémet bántják.
** A teljesség igénye nékül and in no particular order, a legkövetkezetesebben azonosított dolgok: hold, virág, sapka, cipő, autó (ennek a kereke és lámpája) illetve tűzoltó- és mentőautó (ezeknél nínózgat), repülő (ezt berregő hangeffekt is kíséri), labda (ez majdnem minden, ami kör alakú), állatok (maci, tehén, malac, kacsa, bárány, madár, oroszlán).
*** Ez utóbbival nagyon küszködök, mert egyrészt nem is gondoltam volna, hogy érzelmek kifejezésében annyira nehezen jön majd nyelvemre más, mint az anyanyelvem, másrészt nem tudom leküzdeni az érzést, hogy mekkora bunkóság már ez, szegény baba végre kezdi megfejteni a beszédünket, és akkor én galád módon átírom a szabályokat. M. azzal nyugtat, hogy Kissmajom számára ez ugyanolyan természetes, mint hogy magyarul is gyakran használunk szinonimákat ugyanannak a dolognak a megnevezésére, és végülis olyankor sem fogjuk vissza magunkat olyan elgondolásból, hogy mindig autót mondjunk, sose kocsit, hogy nehogy összezavarjuk.

Busy thirteen

Besűrűsödtek a dolgok… addig tököltem az egy éves beszámolóval, hogy a most már lassan tizenhárom hónapos gyerek kézen-közön megtanult járni. Amúgy is több hónap késésben voltam összefoglalóilag, szóval most már csak megpróbálom egy kicsit rendszerezve leírni, ami beugrik, hogy valahol legyen meg, ha később kíváncsi lennék. Így, off the top of my head, teljességre már rég nem törekszem, értelmetlen lenne miután újabban napi tíz új dologgal is simán előáll Kissmajom. Néha mérgeskedek, hogy jó lett volna legalább egy papíralapú naplóba, párszavas bejegyzésekben leírni, hogy mikor mit csinált először, de lusta, slendrián anya vagyok, örülök, ha így utólag pótolok bármit is… Here we go.

Méretek, külalak:
- egy éves státuszvizsgálaton 10,3 kiló volt és 81 centi magas (ami a vele egykorú kisfiúk 98%-ánál magasabbat jelent);
- alkatilag tisztára az apja: nagyon széles vállak, keskeny csípő, hosszú combok, ha-tal-mas tenyerek (van olyan ruhája, ami két évesekre való, és a negyvenöt centi körfogatú labdát simán felemeli egy kézzel);
- a szemei sötétebb árnyalatú kékek, mint az apjáé, a haja ugyanolyan sötétszőke, a szempillái meg majdnem feketék, és nevetségesen sűrűek meg hosszúak (mű változatnál már túlzásnak számítanának, mert felérnek a szemöldökéig);
- a szája pontos mása az enyémnek (talán egy fokkal még húsosabb ajkakkal), a szemformája és szemöldök-íve az apjáénak, és szintén tőle örökölte a minden-arcizma-nevet jellegű, mindent beragyogó mosolyát.

Alvás, étkezés:
- Féligmeddig áttértünk a napi egy alvásra, ami azért problémás, mert Kissmajom az esetek nagyrészében továbbra is ragaszkodik a fél órás pihenőhöz, újabban már sokszor akkor is, ha végig mellette fekszem és ölelem (értsd: igazi mártírként vele együtt alszom). Délután hat után van a fürdés, utána evés, mese, és legkésőbb fél nyolckor (körülbelül tíz perc altatás után) alvás; éjfél és kettő között ébred enni, aztán öt és hét között megint, utána meg már közöttünk alszik valamivel nyolc utánig. Tíz körülig játék, akkor eszik, egy körülig megint játék, utána megint kaja, majd alvás - régen ez keserves tiltakozással járt, de most már ez az altatás az estinél is rövidebb, szó szerint leteszem, hozzábújok, és már hunyja is le a szemét. Ha csak fél órás lesz ez a menet, akkor késő délután rendszerint úgy időzítünk egy elmenést, hogy az autóban még összejöjjön egy fél, mert már hullafáradt (nagyon édes, mert ilyenkor sem hisztizik, csak minimálisan nyűgös, és le van lassulva, mint egy kis zombi); ha egy óránál hosszabbra sikerül, akkor viszont simán kibírja vele estig.
- A evés-program nem nagyon változott, vacsorára 340 milli tápot kér, majd éjjel és hajnalban 180 millit, tízóraira (nálunk ez a főétkezés) főzeléket kap fehérjével (hús, tojás, túró vagy sajt), ebédkor zabpelyhes vagy gabonapépes joghurtot (natúr vagy gyümölccsel keverve), uzsonnára gyümölcsöt vagy ritkán tejpépet. A puhább gyümölcsöket kivéve a kaják nagyrésze még mindig pépes állagú, de már nem teljesen simára turmixolt, hanem kisebb darabosra összetört; mivel még mindig csak az első nyolc foga van meg, keményebb falatokkal nem nagyon tud mit kezdeni, csak forgatja őket a szájában, párszor rájuk harap, és megpróbálja szétnyomkorászni őket, de öklendezik, amikor nyelné, így nem erőltetem, majd csak megtanulja valamikor. Válogatás nélkül abszolút mindent megeszik, én meg alapvetően igyekszem "tiszta" kajákat adni, bio összetevőkből készített főzelékeket, termelői fehérjéket, de már nem kizárólag ezek mennek, a gyümölcsöket normál boltokban veszem, és csomó mindent M.Apuka főztjéből kap, amit mi is eszünk. A mennyiségeket továbbra sem mérem, 150 és 350 gramm között minden van egy étkezésre, változó, mert ő dönti el, hogy mikor elég. Tartósítószeres, színezékes, anyámkínjás dolgokat egyelőre nem kapott, és feldolgozott cukrot sem kóstolt soha; a szülinapi tortájának a mázában volt egy kis xilit, hogy igazi csokiíze legyen - megevett egy darabot, de különösebben nem volt oda érte, szóval hál'Istennek egyértelműen nem az én édesszájúságomat örökölte.

Értelem, érzelem:
- Számtalan tárgyat meg állatot felismer már, de produkció szempontjából nagyon visszafogott, csakis akkor nevez meg bármit, ha egész biztos benne, hogy pontosan mondja; állatok közül például egyelőre csak a cicát (nyá), a tehenet (bú), az oroszlánt (hrá) meg a baglyot (úúú) nevezi meg, mást megpróbálni sem hajlandó, a már használtakra sem tudtuk rávenni bármennyi ismétléssel, mindegyiket csak akkor kísérelte meg, mikor ő tökéletesnek érezte. A fentieken kívül van egy olyan két hete kimondott első szava is, ami nem hangutánzó: ha fotón vagy élőben labdát lát, vagy egyszerűen labdázni szeretne, akkor többször elismétli, hogy "Gugú!", azaz nicsak-gurulós-izé/gurítsuk-az-izét; és az utóbbi pár napban elkezdett villámsebességgel utánunkmondós új szavakat bevezetni, például az "á" (áll) vagy "ke" (kesztyű vagy kettő).
- Napi szinten használ saját szavakat, amik nyilvánvalóan jelentenek valamit, esetleg több mindent is az ő szótárában, ilyen például a "tedegümm", a "kakkó" vagy a "jajjajj" (olaszos gli kiejtéssel), amit rengetegszer mond önálló játszadozás közben, illetve akkor is lelkesen ismételgeti, ha mi mondjuk neki. Az az ember érzése, hogy egy kis értelmes felnőtt, akivel csak azért nem lehet szóban kommunikálni, mert más nyelvet beszél.
- Megmutatja, hogy hol van a füle és a szája, a hasa és a lába (ha hirtelen kérdezünk rájuk, az egymáshoz közelieket néha igyekezetében összekeveri), és kérésre már hetek óta csücsörítve pusziszájat mutat.
- Mutogató gesztusok nélkül is megért kéréseket és utasításokat (gyere, add ide), és szívesen teljesíti őket: még akkor odaodajön, és átadja az épp rágott papírfecnit, ha tudja, hogy az lesz a vége, hogy elvesszük tőle a csócsálmányt.
- Van humorérzéke: tudja, hogy nem szabad harapni, de azért nyitott szájjal, akcióra előkészített fogakkal közelít hozzánk, majd az utolsó centiméteren megáll, oldalra fordított simlifejjel ellenőrzi a reakciónkat, és kacag - ezt mindaddig ismétli, amíg fel nem kapjuk agyonpuszilásra.
- Egyelőre nem szeparációs szorong, játék közben akár tíz percig is simán elvan úgy, hogy nem egy légtérben vagyunk és nem lát, magyarázgatva végzi a dolgát, és ha egyszerre csend lesz (nem beszélünk hozzá odaátról vagy abbamaradnak a tevékenykedésünk zajai), akkor jön ellenőrizni. Mással még nem hagytuk sehol, csak Apuval, de vele akár egy egész délutánt is szívesen eltölt, és simán elalszik este, mosolyogva integet, amikor elmegyünk, és boldogan rohan elénk, amikor visszaérkezünk.
- Nagy örömömre meglehetősen bújós baba, gyakran kéredzkedik fel ölbe, felénk nyújtva a kis karjait, nem csak szereti, ha megöleljük, hanem ő maga is kezdeményez és ad ölelést (olyan igazi jófajta, erőteljes, orral-a-másik-nyakában fajtát), majdnem teljesen kinőtte a harapós fázisát, és helyette nyálas, nyitottszájas puszikat ad, és imád úgy aludni, hogy mellette fekve magamhoz szorítom, ő meg az arcomba fúrja a sajátját.

Okosságok, ügyességek:
- Csomó mindent utánoz: ó-ó-zik, hümmög, csámcsog, hörög, berreg, nyelvet nyújt, fejet ráz, ujjaival ajkat pengetve brummog, csukott szájjal nínózva előadja a mentőautót, különböző hangsúlyokkal utánozza a halandzsánkat, ha "veszekszünk" vele, ő is hangosan szól vissza. Ha valamiben ellentmondunk neki (például nem csócsálhatja meg M. ceruzáit), akkor szembefordul velünk, és nagy komolyan lecsesz, egy nyomatékos szótag erejéig - elég nehéz megállni vihogás nélkül.
- Ha mi is tapsolunk, utánoz, ha meglepetészene szólal meg, szintén, ha valami nehezet sikerül megoldania, ünnepélyesen megtapsolja magát, és büszkén mosolyogva ránk néz, hogy biztos láttuk-e. Kérésre nem, de búcsuzós szituációkban (sziás elköszönéskor) magától pápát int, nem csuklóból mozgatva a kezét, hanem nagyon édesen, a kis ujjait görbítgetve. A kukucsot már nem csak úgy játsza, ha mi bújunk el előle, hanem ő is aktív benne: behajol tárgyak mögé, leveszi a fejéről a takarást és kikandikál mögüle, majd visszarakja, vagy megpróbálja a mi fejükre pakolni.
- Most már hasizomból is felül, és ezen a fronton mindent bepótolt: nagyjából ugyanannyit ücsörög normál L alakban (szép derékszögben, nyújtott lábakkal, egyenes háttal), mint M-ben (seggel hátra a két térde közé), meg Z-ben (egyik lába kinyújtva, a másik mellette hátrafelé begörbítve).
- Egyre magasabbra sikerül felmásznia (a rekord M. szüleinél a derékmagasságánál is nagyobb fotel), és nagyon ügyesen tolat le, akár mellmagasságból is (lóg a levegőben, és kapaszkodik a kezeivel, majd ellöki magát, és leugrik).
- Hihetetlenül jó az egyensúlyérzéke, elképesztő mozdulatsorokkal kerül újra egyenesbe, ha véletlenül kibillen, másodpercek alatt átjut bármilyen méretű és formájú akadályon, tucatnyi különböző módon tud áthelyezkedni állásból ülésbe, térdről guggolásba, fekvésből négykézlábba. Ennek ellenére továbbra is biztonsági játékos, nagyon sokáig meg sem próbált a támaszokat elengedve még állni sem, nem hogy egyedül lépkedni - sőt, ha vezetni próbáltuk, rögtön letérdelt, és mászni kezdett.
- Az utóbbi egy hétben hirtelen tíz másodpercekre ácsorogni kezdett fogódzkodás nélkül, vagy ha csak egy rövidke távolság volt valahonnan a karjainkig, akkor egyet-kettőt lépve ránkvetette magát, de mivel nagyon élvezte ezt a zuhanás-elkapás mókát, nem nagyon tudtuk meggyőzni, hogy több önálló lépést is megpróbáljon. Csütörtökön volt az első nap, amikor valahogy betakkant neki, hogy kapaszkodva nem csak oldal irányba lehet menni (illetve oldalra már konkrétan rohanni is tud), hanem előre is, attól kezdve boldog vigyorral a képén kitartóan gyakorolt, ritkán a tologatós járássegítőjével, és sokat a kezemet fogva; az utóbbi teljesen instabilnak tűnt (értsd: ha elengedtem, legtöbbször seggrehuppant vagy orrabukott), mert nem tartotta egyenesben magát, és képtelen volt normális tempóban haladni, mindig nagyon sietős dolga volt. Tegnap M. szüleinél voltunk, ahol sokkal nagyobb a hely és sokkal kevesebb a földre szétszórt játék, így csomót mászkáltunk együtt, hangos kacajok közepette, annyira élvezte - nem váll fölött, hanem a melle előtt fogtam a kezét (illetve ő kapaszkodott az ujjamba), és próbáltam visszatartani egy kicsit, hogy ne dőljön túlságosan előre. És valahogy annyira ráérzett a technikára, hogy egyszer csak azt vettük észre, hogy tök sokáig áll, majd széles mosollyal megindul M.Anyuka felé, és négy-öt lépést is megtesz, mielőtt letérdelne. Whaaa…?

Finommozgás, játékok:
- Nagyon sokáig rendíthetetlenül a destruktív fázisát élte, mindent eldobott, felborított, levert, kibontott, szétszórt, összegyűrt, eltépett, megrágcsált. Ha van az autizmusnak ellentéte, akkor ő a másik szemébe merülésen kívül ebből a szempontból is abban "szenvedett": nagyon nehezen viselte el, ha valami rendezett volt, ha sorba vagy egymásra volt rakosgatva, ha ilyent látott, bárhonnan odasietett, és casual kézmozdulattal visszaállította a jótékony káoszt. Ez is hirtelen változott meg, úgy karácsony körül, most már csak akkor csinálja, ha megunja az ismétlődős játékokat, vagy megelégeli, hogy valami sorozatosan nem sikerül úgy, ahogy elképzelte.
- Napról napra egyre inkább hajlandó megpróbálni a montessori torony felépítését (but he's my boy after all, úgy a harmadik kísérlet után vágja is a földhöz a darabjait, hogy csak úgy pattannak), sajnos egyelőre kevés sikerrel, mert ilyen nagyobb babáknak való fából készült változatunk van, amin nagyon passzentosak a karikák, és egészen pici lyukakat kell eltalálni. De nagyjából a helyére teszi az elemeket, csak egy picit kell segíteni a finomhangolásnál, és azt is tudja, hogy amikor ez megtörtént, neki kell ráütnie a karikára, hogy lecsússzon a rúdon - vagyis egyértelműen utánozni akar, amikor megmutatom neki, hogy mi lenne a cél, nem az van mint eddig, hogy lelkesen odacsörtetett, majd fejjel lefelé fordítva az építményt, szétgurította, amit mutatóba rásorakoztattam.
- Felfedezte a formabedobót is, főleg mióta két különböző szettel operálunk, és egy nagyobb lyukakkal ellátott dobozt használunk, egy kisebb dobozhoz tartozó formákkal; az eredetivel itt is az a gond, hogy pici lyukakba kell beleszuszakolni a megfelelően elforgatott formákat, és ehhez ő még azért fiatalka. Azért miután utóbbi naponkban intenszifikálódott ez a hobbi, az eredeti formabedobigálással is egyre kitartóbb és sikeresebb, plusz még mellette mindent belepróbál illeszteni mindenbe, mindenféle apróságot kiszedeget majd visszarakosgat egymás után a dobozaiba vagy a kisvödrébe - persze mire meglepődnénk, hogy nicsak, rendszerető, borogatja is ki újra, szóval egyelőre csak felvillantgatja a lehetőségeket.
- A labdák már lassan fél éve magasan a legkedvencebb tárgyai, ami nagyjából gömb alakú, az minden mennyiségben, bármilyen méretben és alapanyagból jöhet. A korához képest megdöbbentően ügyes velük, maga előtt gurítva egyszerre kettőt is eljuttat bárhova, akár fordulatból a háta mögé dobva is tök pontosan céloz velük, sőt most hogy lépked, már rúgva vezetni is próbálja őket.
- Szintén egyértelmű a kedvenc játéka: az üldözős, amit M. talált ki. "Kissmajom! Elkaplak…", szólal meg, mire a babácska összerezzenve abbahagy bármilyen tevékenységet, térden vagy állva felegyenesedik, és vigyorogni kezd, aztán gyorsan körbenéz és látszik, ahogy jár a kis agya, amint menekülési útvonalat választ. Ha van támasza, akkor oldalazva valósággal szalad, de az alap a mászás azért: mire M. négykézlábra ereszkedik, Kissmajom őrült sebességgel elindul, csak úgy csattognak a tenyerei, és ring a kis segge jobbra-balra, ahogy teszegeti a lábait. Ha M. csak lassan követi, akkor méterenként hátrafordul hangosan kacagni, ha M. meg is áll, akkor ő utánozza, hogy bevárja - és ha M. nem indul el újra, akkor megteszi ő, egyenesen feléje, cseng a lakás a nevetésétől.
- Könyvekkel egész hosszú ideig le lehet kötni, de egyelőre nem a rajzolt történeteseket kedveli, inkább az olyanokat, ahol oldalanként egy darab látnivaló van, és lehetőleg nem stilizáltan, hanem élethű fotó formájában. Sokáig türelmesen lapozgatja őket, különösen ha állatkák vannak bennük, minden újabb képnél megáll, kommentárt vár, hogy az micsoda meg hogy csinál, és legtöbbször komoly fejjel néz, de ha nagy kedvenc következik (például a malac, a majom vagy a szamár) nevet a produkción.
- Örököltünk és vettünk egy csomó kézbábot, M. különböző szinkronhangokon előadásokat tart velük - na azokat imádja, akár negyed órára is elszórakoztatható ezzel, pipiskedve kukucskál, ha "ruhacsere" miatt elrejtőznek, tátott szájjal bámulja azt, amelyik épp beszél, és ha a plüssök hozzábújnak, akkor ő is odatolja a fejét, és mosolyogva ölelgeti őket magához, ami valószínűleg a világ legaranyosabb dolga.
- Szintén nagyon sikeresek M. improvizált esti meséi, amik egy Kissmajom nevű kisfiú kalandjairól szólnak, aki egy erdőszéli farmon él a családjával és a mindenféle állatkáikkal… csüng az apján mozdulatlanul, úgy hallgatja őket, csak néha szól közbe, de akkor nagyon határozottan és hosszasan kifejti a véleményét az eseményekről.
- Rajong a zenéért, elég neki két ütem bármiből, és már vigyorog és riszálja a csípőjét, nagyon ügyesen hangsúlyozva "mondókázik", dallamot hallva és egyedül is gyakran kornyikál, és ha épp nincs alapból valamilyen zene beállítva (karácsony miatt például az elmúlt hetekben folyamatosan mentek a kedvenc nyálas dalaink), akkor nagyjából egész nap nyomkorássza a különböző éneklő játékait... sokszor hármat is egyszerre, szóval az ízlésén még kell dolgozni.

Meglepetések:
- Apu tanította repülőzni, mutatta neki, hogyan száll a levegőben és milyen hangja van - azóta mindennel bemutatja ezt, ami formailag hasonlít a repülőhöz (pl. bálna, mert farka van, és uszonyok az oldalán).
- Kapott szülinapjára egy olyan farmos kütyüt, ami első gombnyomásra állathangokat ad ki, másodikra meg zenél - körülbelül három perc alatt megértette a működési mechanizmust, és azóta szinte meg sem várja, hogy felcsendüljön a bégetés vagy kukorékolás, már kattint is újra, hogy induljon inkább a zene.
- M. szüleinél van egy olyan játékvonat, aminek minden gombja mást csinál (állathangokat ad, villog és sípol, zakatolva elindul, illetve zenél), azon is már első használatkor rájött, hogy melyik a zenélőke, és kizárólag azt nyomkorássza.
- Azt talán már írtam, hogy szó szerint segít öltözéskor, beledugja a kezét a felsők ujjába, nyújtja a lábát, hogy feladjuk a harisnyát és nadrágot, befeszíti a lábfejét, hogy rácsússzon a cipő, de az utóbbi időben lesokkolt azzal, hogy minden alkalommal teljesen nyugodtan végigülte a körömvágást (csak a kezén, a talpa nagyon csikis, úgyhogy a lábát vacsoraszlopákolás közben kell lezavarni úgy, hogy M. szórakoztatja közben).
- Az itatópoharát már elég régen előveszi, ha szomjas, de a héten felmászott a székére, amiről eléri az íróasztalt, amin csomó olyan kincs volt épp elérhető közelségben, amire általában erősen pályázik (egér, tűzőgép, mappa, tollak, stb.); ezúttal viszont egyiket sem kérte, hanem a kupac közepéből kipiszkált egy mandarint, és odahozta nekem, átnyújtotta, látványosan örült, amikor pucolni kezdtem, majd megette.
- Szívesen beveszi a borzalmas ízű esti vitaminkombóját, bármilyen éhes (ami onnan derül ki, hogy panaszosan lamentál, ha meghallja, hogy épp keverem be a tápszerét), készségesen tátja a kis száját, amikor közelítek a kanállal. Szintén nyitott szájjal, előretolt fejjel segédkezik, amikor M. a fogát mossa.
- A bárányhimlőt csodával határos módon nem kapta el végül.

Ez csak pár hirtelenjében előbányászott példa az utóbbi néhány hétből, de tényleg napi szinten előrukkol valamivel - most már nem azon csodálkozunk, hogy jé, ezt is tudja meg azt is, hanem hogy milyen gyorsan tanul, és mikre képes meg hajlandó.
Nincs szó rá, hogy mennyire szeretjük… csodáljuk, imádjuk, rajongunk érte. Napi többször lábad könnybe a szemünk attól az ezer dolgától, amiket itt fel sem soroltam, mert megfoghatatlanok, körülírhatatlanok, és nagyon aprók - de ő általuk lesz Kissmajom. A mi végtelenül kiegyensúlyozott, érdeklődő, okos, vicces, nyugodt, kedves, nyitott, figyelmes, vidám, kíváncsi, türelmes, nevetős, orr-ráncolós… egyszerűen jófej csodakisfiunk.
Nincs kétség, ő az Élet, és továbbra is mi vagyunk az univerzum legszerencsésebb szülői.

Csodacula

Á, nem lehet már lépést tartani ennyi történéssel! Tuti, hogy nagyon meg fogom bánni (sőt, máris bánom), hogy nem írtam gyakrabban és részletesebben, mert olyan ritmusban változik Kissmajom, hogy amik így hirtelen eszembe jutnak, azok igazából több mint egy hónapja nem is újdonságok már. Mindig elhatározom, hogy legalább a Twitter falon megörökítem a legfőbb mérföldköveket, és mindig elfelejtem, és mire lejegyezném bárhova is, már van három-négy újabb esemény… reménytelen, örülök, ha a jelentős fejlődési ugrásokat sikerül valamilyen módon észben tartanom, hiszen azoknak az időpontjai akár kellhetnek is később.
Holnapután tizenegy hónapos a Kissmajmunk. Még egy icipici idő, és már sosem lesz csak hónapos, éves lesz - borzasztó! Olyan nagy fiú már, olyan okos és független és önálló, csinálja a saját dolgait, segítségünk és jelenlétünk nélkül, hosszú percekre eltűnik szem elől a másik szobában, és csak a galagyolását halljuk, meg azt, hogy szerel, siet, pakol, intézkedik…. Olyan kicsi fiú még, amikor M. magához öleli, és a tenyere befedi az egész hátát, és a görbe babalábai csak egy arasznyinak látszanak, amikor felsír álmában, és ölbe veszem ringatni, és a meleg-pufók-illatos arcocskája a nyakamba fúródik… Méretileg egyébként hatalmas, a játszótéren szinte nincs is olyan totyogó az eső-kelő minikategóriában, aki nagyobb lenne nála, de a kétévesek jó részét is is simán lekörözi magasságban. Csodálkoznak is a szüleik, amikor látják, hogy bizony ez az óriás közlekedni csak mászva tud - és még jobban, amikor megemlítjük, hogy mennyi idős.

Napról napra egyre változatosabb és magabiztosabb mind a finommozgása, mind a nagy-. Szabad szemmel alig látható szöszöket csippent fel két ujjal (és tömködi őket a szájába), az orromra illeszti az építőkockáját, csöppnyi mütyüröket szerelget előszeretettel, apró tárgyakat piszkál ki szűk helyekről, visszadobja- vagy gurítja a labdát, és ki tudja, mi minden még, amit elfelejtek.
Már nem előredőlve áll, hanem szálegyenesen, és bár még tartja magát egyik kezével, inkább csak megszokásból teszi, nem azért, mert szüksége van rá. Szépen leguggol, és meg is tartja magát lent elég ideig ahhoz, hogy felemeljen magának bármit a földről. Feltérdelve és a térdei közé beülve már sosem támaszkodik, és az utóbbi helyett már olyan egyharmados arányban választja a klasszikus üldögélést: magától kitottyan oldalra vagy fordul seggre mászásból, és ha belefeledkezik a játékba, bármeddig elvan úgy, gyönyörű egyenes derékkal. Ez az arány amúgy szinte óráról órára tolódik el a helyes irányba, három napja konkrétan utálja, ha fürdéskor a fogmosás idejére hanyatt akarjuk dönteni a kézenfekvőség kedvéért. Világos most már, amit akkor kezdtünk sejteni, amikor az üldögélést is legszívesebben a franciaágyon gyakorolta, mint minden más nagymozgást: hál'Istennek nem csak az izomtónusával, de az egyensúlyérzékével sincs baj, ő egyszerűen átlagon felül félős óvatos, nem akarja kockáztatni az esést, csak ott, ahol tuti nem üti meg magát. Egyébként egyensúly ügyben is látványos a fejlődése, már soha nincs olyan, hogy kibillen vagy felborul, bármilyen irányba, szögben, sebességgel, akadályon át, mozdulatsor közepette dőlne, azonnal mozgosítja különböző testrészeit, hogy visszanyerje egyensúlyát, és szinte mindig tökéletesen sikerül is neki. Pár napja megtanítottuk magaslatokról leszállni*, több-kevesebb sikerrel, mert a kanapéról mindig megoldja, az ágynál viszont megzavarja a nagy terület (vagy talán az, hogy a két szembeoldalán is le lehet mászni), így sokszor túlfordul, és az oldalával párhuzamosan kezd tolatni, majd mikor észreveszi, hogy nem halad az ügy, lehasal, és laposkúszásban közeledik a széléhez, hogy majd jól megoldja fejjel előre.

Értelmileg is hihetetlen változásokon megy keresztül, tényleg olyasmi lehet az agyuk, mint egy szivacs ebben a korban, mert elképesztő, hogy milyen ritmusban tanul meg mindent, ma például integetni. Ezer dolgot ért, az már nagyon régi kunszt, hogy megszólításra reagál és hívásra jön, de szintén jó ideje például kérésre a kezünkbe adja azt, ami épp nála van - majd elveszi, és nyújtja újra, és visszaveszi, és végül csak hanyagul odahajítja, és nagyot nevet saját csibészségén, meg kell zabálni! Az is legalább egy hónapos feature, hogy felismeri magát a tükörben; előbb minket mért végig gyanakodva, hogy what is this new devilry, honnan lett belőlünk több, mögötte is egy, előtte is egy, aztán szinte látni lehetett az arcán, amikor kapcsolt, hogy hoppá, de hiszen ő maga is duplán van, forgatta a fejét és nyúlkált, nézett ide is, oda is, próbálta összekötni a szálakat; és egyszer csak megnyugodott, mintha a helyére került volna minden, azóta nem keresgéli az összefüggéseket, csak élvezi, ha láthatja magát és minket tükröződni. Az viszont új dolog, hogy a megnyomom-zenél típusú játékok esetében rájött arra, hogy igazán-igazán befolyásolni  tudja az eseményeket; eddig úgy volt, hogy tudta ugyan, hogy ha megnyomja a gombot, énekelni fog (imád táncolni ezekre), de ha véletlenül nem nyomta meg eléggé vagy pontosan jó helyen, és nem énekelt, akkor várt egy darabig, majd megunta és elment újrapróba nélkül, mintha beletörődött volna, hogy vége; mostanság doesn't take no for an asnwer, addig forgatja, nyomkorássza, piszkálja, püföli, ha kell, amíg kicsikarja belőle a hangot.
Csomó mindennek tudja az elnevezését, személyeknek, tárgyaknak, állatoknak. Nagyon vicces, mert az óvatossága a "beszédre" is kiterjed - például rengeteg állatnak ismeri már a hangját (ez akkor látszik, ha az ember a kísérlet mintájára hazudik neki, mert egyértelműen csodálkozik, ha mondjuk azt mondom a kutyára, hogy béget), de egyedül a cicát hajlandó utánozni (Kissca nyávogását és DápDáp fújását is), és néha a kacsát, a többit meg sem kíséreli**… reméljük nem lesz annyira perfekcionista, hogy óvodás koráig meg sem szólal. Olyan két hete elkezdtem jelelni is neki, de sajnos elég következetlen vagyok, többször elfelejtem, mint nem, és sosem jut eszembe megnézni újabbakat, így összesen csak olyan tizenötöt tudok. Minden esetre megdöbbentő, hogy mennyire érdekli ez is, szinte rám tapad a tekintetével, amikor mondom, hogy figyeljen, és mutogatni kezdem az épp aktuális szót, remélem ezt szívesebben megpróbálja majd, mint a beszédet (állítólag két éves kor alatt sokkal egyszerűbb a babáknak, mint a hangképzés), mert annyira szeretném tudni, hogy mi folyik a kis kobakjában.
Egyre erősebb az akarata, és érdekes módon ezzel párhuzamosan egyre kooperatívabb is. Úgy egy hete tiltakozott életében először határozottan azért, mert kivettünk a szájából egy gumihalat, hogy meg tudjuk mosni a fogát, és azóta mindig sírósan kiabál, amikor valami nem úgy sikerül, ahogy szeretné, például nem úgy nyílik ki a könyv, leejt egy játékot, gonosz módon kibányászom a szájából a kemény munkával belegyűjtögetett papírfecniket, stb. Ugyanakkor már szinte sosincs harc tisztába tevésnél, ha ellenszegül, elég rászólnom, hogy óna, és elterelnem a figyelmét egy kis mókával, és azonnal abbahagyja, és türelmesen kivárja a végét; és nagyon aranyosan segít öltözni (készségesen felemeli az épp soron következő lábát, hogy beleszuszakoljam a harisnyába) meg vetkőzni is (felnyújtja a karjait, hogy kicsusszantsam őket a pólóból). Ha éhes, összetéveszthetetlenül közli mérges nyűgösködéssel, amit addig folytat, amíg el nem készítem a kajáját - amint befejeztem, és hívom enni, azonnal vigyorogva és lelkes szuszogással indul a nyomomba, muszáj összepuszilni a diadalittas pofiját olyankor.
Tegnapelőtt éjjel megvolt az első klasszikus hisztije is, amikor felébredt, és nem volt kedve a kiságyban maradni (általában ilyenkor halkan magyarázva elfoglalja magát ott, amíg újra el nem nyomja az álom), de mikor átvittem hozzánk, tevékenykedni akart, nem pihenni. Ilyenkor ha átölelem, egész hamar le szokott nyugodni, és elalszik, de most annyira belelovalta magát az ellenkezésbe, hogy vagy egy órán keresztül (ami roughly négynek tűnt) felváltva vinnyogott, zokogott, hüppögött, ordított, és rángatózott magánkívül, elmondhatatlanul idegesítő volt, legszívesebben benyomtam volna a hideg zuhany alá kimentem volna az autóba aludni. Végül M. átvette, és miután a nyugtatgatással ő sem ért semmit, békén hagyta, hogy csak lesz valami; mire Kissmajom egy kicsit mászkált rajtunk, majd teljesen magától lefeküdt, délelőtt tízig durmolt, és mintha mi sem történt volna, újra-önmaga módon felkelt, vidáman és kiegyensúlyozottan. Szóval nem értjük, hogy mi üthetett belé, de reméljük egyedi eset volt, és nem is lesz szükség kideríteni.
Talán social skills terén volt a legkevesebb változás: továbbra is nagyon kíváncsi, nyílt, érdeklődő, kedves, de inkább visszafogott szemlélődő, mint akcióhős. Alaphelyzetben vizsgálódik, ha barátságosan szólnak hozzá, visszamosolyog, ha az interakcionáló fél őszintén gyerekbarát (ezt valahonnan érzi és kész, pedig én nem hiszek az ilyen miszticizálásban), akkor lassan, de bátran oda is araszol. De nem kezdeményező társaságban jól elvan megfigyelőként, és a hosszas szemkontaktuson túl ő maga sem törekszik kapcsolatteremtésre. Gyerekekkel nyitottabb, ha olyan kedvében van, akkor boldog rikoltozzással teper feléjük, még akkor is, ha azok épp nem figyelnek rá - de vicces, hogy ha meg hozzá közelítenek, akkor inkább csak nagyon néz, és kivárja, hogy mi lesz a dolog vége.

Nem ígérek, de a holnaputáni hónapfordulóig mindent megteszek, hogy emlékezzek: meg kellene mérni végre. Mert olyan hosszú, hogy a pár héttel ezelőtt még feltűrögetett felsők ujja manapság háromnegyedes; és olyan nehéz, mint egy zsák só, a vállratevős-fenékpaskolós büfiztetés már M.-nek is lassan mission impossible. Csodacula, mondom én.


* Az a világ körülbelül legédesebb dolga, ahogy örül, amikor megtapsoljuk a produkcióit: büszke mosollyal forgolódik jobbra és balra, és valósággal fürdik az elismerésünkben - és ezennel az is eldőlt, hogy a carrot-and-stick ellenes irányzat ne dicsérjünk része nekünk sosem fog menni... szülő tervez, gyerek végez.
** A jelenség teljesen ismerős, én nagyjából tizenegyedik osztályos korom óta tudok angolul a mostani szintemen… jó nyilván a szókincsem gazdagodott, de a nyelvtan ugyanennyire ment mindig is, mégsem voltam képes kommunikálni még nálam nyilvánvalóan sokkal rosszabbul beszélőkkel sem. Lenyomtam a gimit egy idegen nyelvekre specializálódott osztályban, aztán az egyetemet egy olyan szakon, ahol felvételizni és minden évben vizsgázni is kellett nyelvekből, és mindig csak a feltétlenül szükségeset mondtam el szóban. Már mesteri képződtem (amerikanisztikán, ahol csomó tartárgyat anyanyelvű tanárok tartottak, és kivétel nélkül minden szeminárium és vizsga angolul folyt), amikor egy ex-CIA ügynök által tartott előadás után egyszerűen annyi kérdésem volt, és egy évfolyamtársnak sem volt bátorsága feltenni őket, hogy minden szégyenérzetemet félretéve jelentkeztem. A faszi a másfél órás vitánk végén érdeklődött, hogy hány évig éltem Amerikában - azóta nem szoktam visszafogni magam.

Háromnegyedik

Kissmajom ma kilenc hónapos. Ki-lenc hó-na-pos! Hát hova rohan az idő?! Mostantól minden egyes nappal többet tölt a nagyvilágban, mint anno a hasamban - hihetetlen.
Visszagondolok a terhességre, és emlékszem, hogy olyan végtelen ideig tartott, ólomlábakon vánszorogtak a hetek, és még mindig csak egy következő trimeszter kezdődött, folyton csak várni kellett... Még csak pár hete volt velünk idekint, és már tudtam, hogy az az idő szinte semmit sem jelentett, az igazi nagy dolgok akkor kezdődtek el, amikor ölbe vehettük, és belefúrhattuk az orrunkat a babaillatába. Aztán most, ha eszembe jutnak azok a napok, ugyanolyan messze vannak, mintha az is csak egy álom lett volna...
Visszanézzük néha a fél évvel ezelőtti fotókat... Istenem, milyen picike volt rajtuk! És semmit sem tudott csinálni. Mikor hazahoztuk a kórházból, ráfektettem a lakás legpuhább tárgyára, egy nagy játékkutyára - bőven elfért a hasán, minden irányban kilógott allóla a plüss, és annyira belesüppedt, hogy még a fejét sem bírta forgatni, csak a mindentudó mélykék szemei ismerkedtek a környezetével. Még jóval később is, ha a hordozójába raktuk, és a kis kezei bent maradtak az autó ülésének biztonsági öve alatt, nem tudta kihúzni őket egyedül, pedig semmi sem szorította, egyszerűen csak egy kicsit oldalra kellett billenteni, majd felemelni. És egészen sokáig, ha megfelelő irányba fordítottam, és az ágy közepe tájára tettem le, hosszasan tevékenykedhettem a szoba másik végében, nem kellett aggódni, hogy elmocog és leesik. Apró volt és lassú, és az égvilágon mindenben tőlünk függött. Nem értette, ha szólítottuk, nem figyelt fel a zajokra, nem érdekelte a cica, ésésés...
Most naponta százszor csodálkozunk rá, nem csak hogy aranyos, hanem hogy mennyire értelmes, kedves, érdekes, ragaszkodó, vicces... mennyire kis ember már, saját akarattal és tulajdonságokkal rendelkező különálló egyéniség. Számtalanszor kapjuk azon magunkat és egymást, hogy csak nézzük bambán perceken át, olvadozva a szeretettől és elérzékenyülve a hálától. Egyszerűen nem tudjuk, hogy mivel érdemeltünk meg ekkora csodát, és hogy létezhet az, hogy minden pillanatban egyre csak jobban és jobban imádjuk.

Egyre ritkábban nyűglődik vagy sír, inkább ölbe kéredzkedik, ha baja van. M.-nek az ölébe ül vagy a mellkasára áll be négykézláb, és onnan tapogatja az arcát, borzolja a haját, szúratja magát a borostájával, nekem a hasamra telepszik lovaglópózban, vagy keresztülfekszik rajta, és onnan ügyködik. Ha csiklandozzuk vagy agyonölelgetjük jóízűen nevet, és bár imád rajtunk mászkálni, strictly on his terms teszi, ha máshol akad dolga, akkor semmivel sem lehet visszatartani, vonaglik, megfeszül, kifordul, mint egy kis birkózó, és már caplat is tovább. A klasszikus módon nem szeparációs szorong, amíg hallja hogy a közelben vagyok (például a konyhában készítek kaját, és beszélek hozzá vagy énekelgetek), illetve ő is bármikor utánam jöhet (nincs a kiságyában vagy a vécéajtó másik oldalán), addig nincs szüksége a jelenlétemre, és nem üldöz kétségbeesetten, sőt, viszonylag ritkán indul keresésemre (ha mondjuk szokatlan zajt csapok). De ha kifáradt vagy álmos, mindig jön, kapaszkodik a lábunkba, és nyújtja a kis karjait, hogy vegyük fel, és annyira megható, hogy ilyen leplezetlen őszinteséggel kimutatja, amit érez, hogy szinte fáj. Olyankor hosszú percekig engedi szeretgetni magát, meg lehet szaglászni a mindig nyárillatú fejét, cuppanós puszikat lehet nyomni a ruganyos orcájára, bele lehet bújni a forró nyakába, magunkhoz lehet szorongatni addig, amíg nyekken... és lehet kezdeni az egészet elölről, amíg meg nem sajnáljuk, és békén nem hagyjuk.
Minden órával egyre okosabb. Úgy képzelem a szivacs-agyát, mint valami villanykörtefüzérekkel körbetekert parkot, ahol egyik felkapcsolt égő trigger a következőnek, és mi csak úgy kapkodjuk a fejünket, hogy már megint fénybe borult egy sétány, és már fut is végig a csillogás a következő fákon... elképesztő. Amit pár hete többször el kellett ismételni és meg kellett mutatni neki, hogy megértse, arra most már magától rájön, és egyszerűen nem lehet semmit sem csinálni a közelében, anélkül hogy ott teremne tanulmányozni. Újra felfedezi, a dobozokból kiszedegeti, diadalmasan körbehordozgatja (szájban tartva, mint egy kiskutya) a régi játékait, összeütögeti meg egymásra pakolja őket, alaposan átgondolja, hogy jól illenek-e a frissen kiválasztott helyükre, és ha esetleg nem, máris szállítja őket tovább. Szeret egyedül játszani, sokszor félórákig is leköti magát, annak ellenére, hogy ott ülök vele egy légtérben, és szívesen foglalkozom vele, ha igényli: jön-megy, dolgozik, galagyol, és nem mindig jön oda, akkor sem, ha hívom - csak tudomásul veszi, és intézkedik tovább. A legeslegapróbb változást is azonnal észreveszi maga körül, szinte látni a szemén, ahogy regisztrálja és elemzi, ha tárgyról van szó közelférkőzik, miniatűr ujjacskái közé csippenti, tapogatja, körbeforgatja, és egyre ritkábban kapja be, már nem a kóstolgatás a megismerés fő eszköze. Lehet tanítgatni, a papírt sem kizárólag csócsálni akarja már, ha ölbe veszem, és magunk elé tartok egy könyvet, akkor türelmesen végigüli az olvasást, mesélést, és utánoz, ha valamire rámutatok benne. És kommunikál: a saját nyelvén válaszol, a miénkhez igazítja a hanglejtését, ha a kedvenc szavait mondogatjuk, elismétli őket utánunk, és már nem csak reagál a dicséretünkre, hanem büszkén hozzánk fordul érte, ha úgy érzi, hogy ügyes volt valamiben és megérdemli.
Bújik a nyolcadik foga, és ha a kezébe adunk egy puha gyümölcsöt, akkor minden segítség nélkül elnyammogja... na jó, ez enyhe túlzás, háromnegyedét kísérletképpen szétmorzsolja a kezével, majd szétkeni a kanapén, de akkor is! Szélsebesen közlekedik, csak úgy csattognak a kis mancsai és dobognak a térdecskéi, és már bukkan is elő a sarkon a felgyűrt orra, alatta a hatalmas vigyorral - persze csak akkor, ha útközben nem térítette el valami fantasztikus új felfedezés, amit feltétlenül hosszasan szemrevételezni kell, a világ legtudákosabb arckifejezésével. Mindenre felmászik, és akármin könnyedén át-, bárhol feláll, egy másodpercen belül egyenesedik is ki, majd ingadozás és görnyedés nélkül ácsorog bármeddig; ha épp szerelnivalója van, akkor a könyökein támaszkodik, hogy szabaddá tegye a kezeit, ha nem, akkor csak úgy casually tartja magát egyik tenyerével, és magabiztosan forgatja a felsőtestét és hajlong minden irányba, szinte ki sem billenve az egyensúlyból. Ha valamire pályázik, pár napja a tereptárgyakba kapaszkodva odalépked hozzá, és tegnap óta arra is rájött, hogy ha egy dolgot szeretne a földről, akkor le tud hajolni érte, sőt egy újabb félidőnyi mászáshoz vissza is tud térni térdre - ezt egyelőre nem combizomból oldja meg, és nem is guggolva, hanem a két lábfejét óvatosan szétcsúsztatva majdnemspárgába ereszkedik le, és borzalmasan édes, ahogy koncentrál erőlködés közben.

Abban definitely apja fia, hogy mikor reggel kipattan a szeme, már ásítás és nyújtózkodás közben szélesen mosolyog. Jó nem mindig, néha (például tegnap hajnalban) megesik, hogy lelkesen rikoltozgat, és határozottam követeli, hogy vele foglalkozzunk pihenés helyett, de ez szerencsére ritka esemény. Alapjáraton az van, hogy felkel, egy ideig eljátszogat a kiságyában, aztán ha megunja, a rácsba kapaszkodva feláll, és mint egy kis creep, elkezd bámulni minket, és halkan magyarázgatni; igazából nem is tudjuk, hogy mennyi ideig csinálja ezt, mert legtöbbször meg sem halljuk, és magától visszaalszik. Mikor végül észrevesszük, tisztába teszem, kap enni, és átjön közénk továbbalvásra - na ezt a plusz menetet szokta azzal zárni, hogy fülig érő szájjal ébred, de nem nyugtalankodik, hanem odabújva fekszik tovább a csendben, a világ legdrágább suttogásával elbeszélget magában, játszik a magasra emelt kezeivel, megrágcsálja a paplan csücskét, és néha simogatva megérinti az arcomat vagy az apja karját.
Igen, már ebbe simán bele lehetne halni a boldogságtól, én mégis legjobban az altatásokat szeretem. Már hónapok óta ugyanaz a rutinunk, bár akkoriban kényszerhelyzet volt: gyakorlatilag le kellett fognom, mert annyira gyűlölt nappali aludni, hogy ordított, hánykolódott, dobálta magát, tépte a fülét, karmolta az arcát. Mostanra már ez is megváltozott, nagyon ritkán van ilyen műsor, általában szinte percre pontosan három és fél óra játék után bambul el annyira, hogy ha elviszem lefeküdni, rögtön kidől. Ilyenkor szorosan mellé fekszem, ő hanyatt, én az oldalamon, a lábait feltámasztja az én felhúzott térdeimre, az alsó kezemmel megfogom a hozzám közelebb eső kezét, a másik karommal átölelem a mellkasát, a mutatóujjamat odaadom a távolabbi tenyerébe, az orrom épp csak hozzáér a fülcimpájához. Még kis ideig helyezkedik, mond, mocorog, aztán elkezd hangosan szimmogni az orrával, jelezve, hogy készen áll - ilyenkor lefele tartom a fejemet, hogy az arcom kerüljön mellé, ő meg jön és nyálasan tátogva puszikat ad, sokat egymás után. Végül egy nagyot sóhajt, előbb el-, majd megint felém fordul, és a puha orrát meg száját a bőrömnek támasztva elalszik. Azt hiszem, valami ilyesmi lehet meghalni, és a mennyországban ébredni...