C'est payé, balayé, oublié...

Ezt az összefoglalót már darabonként hetek óta irkálom, borzasztó hosszú, és nem is annyira érdekes kívülállónak, azért írom csak meg, hogy később emlékezzünk, mi hogyan alakult - szóval nyugodtan átugorható, nem vész el semmilyen lényeges infó.
Ott tartottunk, hogy ovin kívüli élet, illetve hogy volt ezzel az ex-ovis mizéria kapcsán összeverődött társasággal egy jó évünk, amikor egy kis ideig még majdnem azt is elhittünk, hogy így negyven környékén is lehet új baráti kapcsolatokat kötni. Első látásra úgy tűnt, hogy kompatiblis személyiségeik vannak a gyerekeinknek, és teljesen azonos vagy legalábbis egészen közeli nevelési elveket vallunk, emellett korban, társadalmi státuszban, tanultságban többé-kevésbé egy szinten mozogtunk, és az undorító csaló óvodavezető erős kötelékeket alakított ki közöttünk, mert egy közös ellenség már csak ilyen. Mindig akadt olyan heti egy közös program, játszóháztól és játszótértől, az egymáshoz átjárogatásokon, pókerpartikon és bulikon át, egészen a közös Balatonozásig és ausztriai síelésig. Nem tudjuk, hogy mennyiben volt köszönhető az állandó stabil gyerekbagázsnak, vagy amúgy is bekövetkezett volna, ahogy növekszik, de tény, hogy Kissmajom magához képest lassan egészen kinyílt, például elkezdte vitákban megvédeni magát a félrehúzódó áldozat attitűd helyett. Amikor teljes kompánia egyszerre volt jelen, általában Va volt az, akivel a legtöbb időt együtt töltött - ő nagyon jól tudta kezelni Kissmajom változékony (hol izgága, hol álmodozós) temperamentumát, és szinte terápiás hatással volt rá, amikor Ma gonoszkodásai miatt túlpörgött és rohangálni-hangoskodni kezdett; cserében Kissmajom alkalmazkodott az ő hangulataihoz, és játszott vele akkor is, amikor a többiek nem voltak hajlandóak meghallgatni se a kéréseit vagy javaslatait, mert ő egy igazi underdog, akinek a sokkal függetlenebb Kissmajommal ellentétben, minden vágya, hogy befogadják, és szenved ha ez nincs meg. De ami a legfontosabb, Kissmajom elkezdett barátkozni kifelé is: ha ismerős nélkül voltunk bárhol, idegen gyerekekhez első hívásra odament, sőt egyre gyakrabban ő maga kezdeményezett, kérdezett, ötletelt, lelkesen részt vett akár számára nem annyira érdekes játékban is, csupán az interakció kedvéért. Így aztán nagy általánosságban pozitívnak értékeltük a csapattal közösen töltött időt, bár végig voltak red flag helyzetek...
Az első ilyen igazán kiábrándító dolog, az az anyukák reakciója volt a gyerekek között felmerülő problémák kezelésére, ugyanis én voltam az egyetlen, aki valódi előrelépést akartam, a kibekkelős sunyítás helyett. Mivel Ma egy folyton nyavalygós gyerek, sajnos az elején én is többször gyanútlanul belefutottam abba, hogy a sápítozó hangját hallva, rögtön ugrottam és rászóltam Kissmajomra, hogy szépen játsszon, anélkül, hogy megbizonyosodtam  volna róla, hogy tényleg csinált-e bármi helytelent, de egy idő után elkezdtem figyelni őket, és rájöttem, hogy igazából ilyenkor csak annyi történik, hogy Ma úgy próbálja kiszorítani Kissmajmot a játékból, hogy minden egyes lépésnél beleköt és leszidja valami teljesen jelentéktelen semmiségért (hogy nem azzal, nem úgy, nem akkor kell ezt vagy azt tenni), amíg ő meg nem unja, és önszántából tovább nem áll. Attól kezdve a fölöslegesen eltúlzott moderálgatás helyett inkább mindig Kissmajmot vettem védelmembe, és többször kértem Ma anyukáját is, hogy legyen szíves beszélni a fiával, mert ez így nem okés, hogy én azonnal intézkedek, ha az én gyerekem egy off mozdulatot tesz, az övé meg konkrét bully, és ezt senki sem akadályozza meg.
Nem csak Kissmajommal volt ilyen egyébként, hanem minden kisfiúval, aki nem engedte át neki a komplett kontrollt, az új oviban is így nyomul, csak ott sokkal több az önálló személyiség, meg az olyan gyerekek, akiknek azonos az érdeklődési köre, így eszükbe sem jut a Ma által szervezgetett akciókban részt venni, hanem egymással játszanak - az utóbbi időben emiatt egyre többször marad magára, vagy kettesben mert Ki még irányítható, vagy kénytelen a többiek által kitalált és neki nem tetsző szabályokhoz alkalmazkodni. És persze a kis otthoni bandában sem Kissmajom volt az egyetlen áldozata, ez többször is téma volt a felnőttek között, de sajnos kizárólag csak akkor, ha mi, az elszenvedők anyukái magunk között voltunk, mert konfrontálódni rajtam kívül senki sem akart... Va anyukája például bevallotta, hogy Ma az ő gyerekét ha lehet, még durvábban csesztette ismeretségük alatt végig, elkergette, megalázta, de ő ilyenkor ahelyett hogy valamilyen dialógust kezdeményezett volna, inkább kivonta a szituációból: hazavitte vagy el sem hozta játszózásokra, ha biztosan tudta, hogy Ma is ott lesz, és tökre örült, amikor kiderült, hogy nem jönnek el nyaralni vagy telelni, és teljesen más suliba akarják majd járatni, mint ahova ők bejutottak. Az ikerfiúk anyukája is elmesélte, hogy komolyan aggasztja Ma közelsége, mert a Za és közötte zajló hatalmi viaskodás oda fajult, hogy Ma egyszer azzal provokálta, hogy ha annyira menő, akkor dugja bele az ujját a konnektorba; de ő sem szólt az illetékesnek, csak reménykedett, hogy a külön intézményekbe kerülés után úgyis eltávolodnak egymástól a gyerekek, és így megússzák a komolyabb bajokat. Illetve tartozott még a klubhoz két kislányokkal rendelkező család, ahol még intenzívebb civakodások folytak, mert Di (aki mindenkinél legalább egy, és Kissmajomnál másfél évvel nagyobb) egy borzasztóan kompetitív, erőszakos, törtető valaki, aki mindent harcként fog fel, amiben neki minimum parancsnoknak kell lennie; a másik fél, Da anyukája viszont ezekben a csetepatékban kivétel nélkül a saját gyerekét hagyta cserben, jó esetben úgy, hogy finoman szuggerálta, hogy engedje a másikat győzni, rossz esetben úgy, hogy baromira leszidta szegény lányát, amikor az lázadni próbált az őt érő szivatások ellen.

Számomra egészen sokkoló élmény volt szembesülni ezekkel az extrém módon konfliktuskerülő hozzáállásokkal, és fokozatosan ráébredni, hogy miközben mi hozzánk hasonló szülőknek gondoltuk ezeket az embereket, nekik sokkal fontosab bárgyún mosolyogva semleges témákról traccsolni a viszonylag frissen szerzett ismerősökkel, mint az, hogy kiálljanak a saját gyerekeik mellett... De mivel mindenki csak az érintettek háta mögött elemezgette a-másik-gyereke tetteit, a kölkök is teljesen átvették ezt az egészségtelen csendben eltűrős mintát, és mindenki* a maga módján küzdött meg vele: szerencsétlen Da tehetetlen dühében sokat sírdogált, Va durcás passzív-agresszív kismalacként állt ellen, Za minidiktátorrá lépett elő mindegyik olyan alkalommal amikor Ma nem volt jelen, és végre ő is kiélhette magát.
Én a mizantrópiám ellenére egy eléggé toleráns ember vagyok (contradiction in terms): úgy általában nagyon keveseket és nagyon nehezen engedek magamhoz közel, de akit felületesen ismerek, annak kapcsán ritkán ítélkezem vagy gyűlölködöm, elfogadok csomó mindent akkor is, ha nem értem... és van véleményem, persze, hangoztatni is szoktam, akkor is, ha vita a vége, mert hiszem, hogy az értelmes ellenérvek ütköztetéséből minden fél tanulhat, de alapvetően majdnem minden emberi gyengeséghez igyekszem empátiával viszonyulni, mert nekem is van éppen elég hibám, és jól esik, ha velem is megértő az, aki észreveszi őket. De van pár dolog, amit nem tudok megbocsájtani, illetve leginkább felfordul a gyomrom tőlük - ilyen a képmutatás (az arcodba kedves vagyok és hízelgő, a hátad mögött fröcsögve pletykálok, esetleg jól átkúrlak), a primitívség (tiszteletlen beszédmodor és/vagy bántó viselkedés azzal szemben, akit állítólag szeretek), és a gerinctelenség, annál aljább dolgot elképzelni sem tudok, mint amikor valaki cserbenhagyja a másikat, miközben valójában teljesen egyetért vele, és négyszemközt biztosítja is a támogatásáról (ez főleg azóta pet peeve, amióta anya vagyok, és természetesen hatványozottan igaz olyan helyzetekre, ahol a saját kiszolgáltatott gyerekét nem pártfogolja valaki egyértelműen). És ahogy a kezdeti ismerkedős leplek lehulltak, M. is és én is egyre többször értetlenkedtünk azon, hogy mi értelme ennek a kétszínű alakoskodásnak,és langymeleg látszatbékének, vajon miért csak nekünk mániánk, hogy mindenki normális és nem utolsó sorban biztonságos körülmények között szórakozhasson, és a becsületes, fair bánásmód iránti alapvető igényeik ki legyenek elégítve azoknak is, akik maguknak még nem képesek ezt megkövetelni. Csak bámultunk ki a fejünkből, hogy ezek az amúgy civilizált emberek egészen furán viselkednek a párjukkal, szemrebbenés nélkül manipulálják vagy alázzák meg egymást önző érdekek vagy egy jó poén kedvéért, gátlástalanul hergelnek és bántanak, hazudoznak és megtiltanak, de ilyen alpári szinten, hogy dagadt tehén vagy, ostoba tanulatlan vagy, nem mehetsz el kocsmázni a haverokkal, meg ne tudja a férjem, hogy megvettem magamnak ezt vagy azt, mert botrány lesz, vagy a "kedvenc" megcsalom a feleségem, de ne áruljátok el neki. És én elkezdtem rájönni, hogy nem érdemes határozott véleményt hangoztatnom senkinek (például arról, hogy Ma bully viselkedésével foglalkozni kellene), mert miközben négy- vagy hatszem között vehemensen háborgott mindenki, amikor kiálltam az illetékessel is tisztázni a gondot (Ma anyukájának elmagyarázni, hogy amit ő nem vesz észre a kisfián, az attól még ott van, és ezt nem csak én látom/szenvedem), úgyis sorra lekushadtak, és magamra hagytak, mint valami hablatyoló agitátort.

Tavaly ősztől aztán, mikor már az ovis elválás végleges lett, és csak azon kívül lehetett mindenkivel egyszerre találkozni, elkezdtek vészesen szaporodni/sűrűsödni a kellemetlen incidensek is, és számunkra beindult és egyre gyorsabban eszkalálódott az endgame. Kezdődött egy beöltözős Halloween mulatsággal Va szüleinél, amikor a házigazdát látványosan mellőzték a játékokban, Kissmajom és Da szinte végig csak kettesben** tevékenykedtek, Ki magából kikelve*** káromkodott és rongált, és mi meg is beszéltük itthon, hogy már bánjuk, amiért felajánlottuk a házunkat következő bulihelyszínként.
A bulink előérzeteinknek megfelelően mindenkinek jó volt, rajtam és Kissmajmon kívül: az apukákat gyorsan leküldtem M. szobájába pókerezni (amúgy mindenféle érzelmi zsarolással rövid láncon tarták őket a feleségek, gondoltam legalább egyszer ne menjen ez a faszság), Di anyukája nem jött el a beteg picije miatt, így ő teljesen kontroll nélkül garázdálkodott, és Ki csatlakozott hozzá az itt-mindent-szabad akcióban, miközben Ma a szokásos mindenkit irányítgató (és aki nem irányul, azt kiközösítő) játszmáiba kezdett. Az anyukák lazán eldumálgattak, én voltam a feketeseggű (vagy M. szavaival élve deviáns), amiért beleszóltam a kicsik dolgába, és Kissmajom helyett ki mertem kérni, hogy ne az legyen a fő csapásvonal, hogy minél több játékát leborítsák a polcról, majd a hevesebb vérmérsékletűek végig is gázoljanak rajtuk. Nem értették meg, hogy nem az a tiltakozásom lényege, hogy hány játék ment tönkre, és fizessék ki hogy visszavásárolhassam, hanem hogy ez az egész rombolásos menet azért kezelendő, mert visszatérő sémákat erősít meg és ezáltal frusztrációkat szít tovább - akinek a domináns csapatba tartozott a gyereke, az nem érezte hogy ez beavatkozást igénylő vagy orvosolandó, akinek az elnyomottba, az gyáván elsompolygott, és nem megoldást keresett, csak csendes elhatározásra jutott, hogy ő a gyerekét majd inkább diszkréten távoltartja az agresszoroktól, és a saját házában tuti nem rendez összejöveteleket a jövőben.
Egy már előre megbeszélt szilveszteri házibuli volt még ezek után, ahonnan közvetlenül éjfél után mindenki kvázi elmenekült, mert a házigazda Di senkit nem engedett azt és úgy játszani, ahogy szerették volna, nem szabadott kipróbálni a játékait, mindenből versenyt gyártott amit neki kellett megnyerni, és őrjöngve hisztizett minden apróságon, ha valaki nem a kedve szerint járt el.
Ezek közepette folyt még decemberben Kissmajom játszóházas születésnapi zsúrja is - a fenti pattern ott is ismétlődött, Va volt az egyetlen, akivel az ünnepeltünk szívesen játszott együtt, de a legsokatmondóbb az volt, hogy igazán szuperül akkor érezte csak magát, mikor az összes meghívottja hazaszállingózott, ő ott a helyszínen megismerkedett pár aranyos gyerekkel, és zárásig önfeledten bandáztak.

Januárra és márciusra le volt foglalva ekkor már egy-egy közös síelés; az első előtt erősen sejtettük, a másodiknál induláskor már tudtuk, hogy részünkről ez lesz a hattyúdal. Már első napon kiborítottam a bilit... lehet, hogy tényleg igaza van az uramnak a devianciámat illetően... :) Anno a gyerekeink egyszerre kezdték a síelést, ez volt a második szezonjuk havon, de mivel a fizikai adottságuk és tehetségük is különbözik, és év közben műanyag pályára**** is különbözőképpen jártak, volt egy vak számára is látható hierarchia a csúszásuk minőségében: Da volt a legeslegügyesebb, őt szorosan követte Kissmajom, utána jócskán lemaradva Di és Ka, aztán Za és Va, és végül Ki, aki kanyarodni és fékezni sem tudott még. (Ma apukája nem szereti a havat, így ott a családi direktíva, hogy ők nem síelnek, meg az anyuka épp szülni készült, szóval nem is jöttek velünk.)
Előrebocsátom, Ki szüleit  (akiket én vezettem be a társaságba, mert szóltam oviváltáskor, hogy van még egy helyünk, mentsék ki ők is a gyereküket, és csatlakozzanak) direkt kértem fél évvel utazás előtt, hogy járassák magánórákra, hogy elérje a többiek minimális szintjét és legalább hóekében tudjon közlekedni, de elvitték párszor, aztán úgy gondolták, hogy mivel meg tud állni a lábán, annyi elég is lesz - amikor azonban ez ott a helyszínen kiderült, a tapintat mindennemű hiányát tanúsítva, az apja könyörögni kezdett, hogy hadd járjon ő is a többiekkel együtt oktatásra, mert ha nem, akkor... az évszázad érve: sír. Meg is lett próbálva ez a dolog egy fél napig, de hiába igyekezett lelkesen, csak esett-kelt szerencsétlen, a teljes társaság meg szívott miatta, mert egy óra alatt konkrétan kétszáz métert tudtak csúszni a leglaposabb bébipályán (megjegyzem: változó technikával, de piros pályán is simán lejutó gyerekekről beszélünk). Ezzel persze senki sem volt elégedett, mert marha drágáért olyan tanfolyamon nem érdemes résztvenni, ahol nem csak hogy semmit sem tanul a gyerek, de még a telet is elátkozza unalmában - viszont jó szokásukhoz híven, csak magukban morgolódtak meg egymásnak panaszkodtak, lépni senki sem mert, nehogy konfrontálódni kelljen a nem épp lady-ségéről híres anyukával. Hát én léptem, kértem a sísuli tulajától egy ellenőrzést, hogy jól gondolom-e, hogy a gyerekek által produkált színvonalak nem kompatibilisak egymással, és bejelentettem, hogy magántanárt szeretnék kérni, hogy haladjon is, de főleg élvezze Kissmajom a siklást; Da anyukájának szóltam előtte, mert a két gyerek műpályára is együtt jár három éve, és ő azt választotta, hogy velünk tartanak.
Második este kitört a botrány. Az ikrek anyukája, aki délután még nekem és Da szüleinek simán bevallotta, hogy neki is tele van a töke (és ő is ki akarja venni a fiúkat, csak már nincs további szabad magánoktató arra a hétre), most ezt a jelenetet jótékony amnéziával letudva, vádaskodni kezdett, hogy miért gondolom hogy az én gyerekem egy sztár, és mindenki másnál annyival ügyesebb, hogy különórán kell szárnyalnia. Mondtam, hogy én egyáltalán nem érzem így (noha az oktatók is megerősítették, hogy jelentős különbségek vannak, tehát éppenséggel érezhetném is akár), és felajánlottam, hogy bárki nyugodtan társuljon be mellénk, még fizetnie sem kell pluszba, két kikötésem viszont van: Ki légyszi ne, mert ő még annyira kezdő, hogy akadályozza a normális előrelépést, és Di se, mert az ő konstans rivalizálását Kissmajom és Da rosszul viselik, senkinek se érdeke, hogy folyamatosan önjelölt tanárként stresszelje őket, hogy ezt nem jól csináljátok, nézzétek így kell, én vagyok a legügyesebb, én leszek a sorvezető, stb. Di és Ki anyukái persze sértetten rámugrottak, hogy ezeket a különbségeket és vitákat az oktatók dolga kezelni (őőő, nem... actually nevelés dolga)... M. csak nézett rám döbbenten, és egyszerűen nem bírtuk megérteni, hogy hogy lehetnek ennyire elvakultak, és mi tagadás bunkók, mennyire inkorrekt és tapintatlan már elvárni, hogy más gyerekek szenvedjenek azért, mert a tiédet nem tudod kordában tartani. És amin már el sem képedtünk (hiszen ő a saját lányát sem óvja meg soha, miért védene meg engem), Da anyukája is visszasunnyogott, mintha nem önszántából csatlakozott volna a magánórára, és nem örült volna hogy intézkedem, mikor ő nyelvtudás hiányában nem tudott. Mindeközben az apukák nagyjából egy szót sem bátorkodtak hozzátenni az asszonycirkuszhoz, csak mikor este a feleségek felvonultak, akkor hangzott el néhány minden-viccnek-fele-igaz megjegyzés, hogy végülis jogosan jártam el, nem indulhat minden egyes alkalommal nulláról az oktatás csak azért, mert valaki benyom egy totál kezdőt, mert ugye születtek itt időközben és még fognak is kistesók, akik épphogy tanulgatnak ülni-mászni. Az eredmény az lett, hogy én ezek után kiszálltam ebből az abszurd catfight produkcióból, őszinte jókívánságommal megkapták a kifizetett oktatónkat, hogy végre legalább fel tudják vinni a szerencsétlen gyerekeiket az igazi hegyre is (mivel Ki nem tud egyedül liftezni, kellett mellé egy külön tanár, hogy a szó szoros értelmében támogassa be- és kiszálláskor), és mi attól kezdve végig csak családilag síeltünk, csodálatos volt, de tényleg, ezért komolyan hálásak voltunk mindenkinek utólag, mert saját indíttatásból nem próbáltuk volna ki (mert én például a nyugdíjas tempómmal már nem érem utol Kissmajmot, ha full speed siklik lefele).
Hazatérés után nem találkoztunk többet, csak az ovistársak anyukáival futottam össze pár percekre, és persze a gyerekek ott továbbra is együtt jártak, illetve Da Kissmajommal folytatta a síoktatást itthon is. Csoportos cseten ment a kommunikáció, igaz sokkal kisebb intenzitással és felületesebb témákról mint régebben, de addigra már egyértelművé vált, hogy kétségkívül mindenki továbbra is leginkább kettes pletykapartikban osztja meg a full társaság előtt felvállalni nem merészelt gondolatait. A már lefoglalt márciusi síelést kettős érzésekkel vártuk: nem annyira, mert mindenkiből baromira kiábrándultunk és hátunk közepére sem kívántuk már a találkozást, de nagyon is, mert a hármasban csúszkálás emléke miatt tudtuk, hogy szuperül telik majd, bármilyenek a további körülmények.
Természetesen ez a hét sem múlt el eseménytelenül, mert késő délutántól lefekvésig nem sok szórakozási lehetőség volt a szállodában, a felnőttek a bárban, a gyerekek a játszóházban tartózkodtak többnyire, tehát kénytelenek voltunk kapcsolatban maradni. Viszont a gyerekek elkezdtek falkásodni a Ma hiányán fellelkesült Za vezénylésével, értelemszerűen Kissmajom ellen, mivel bevallottan irigykedtek rá: miközben ő az egész idejét velünk tölthette szabadon, kedvünk szerinti beosztással, röhögcséléssel és fogócskákkal, nekik kötelező volt a napi négy órás szigorú tanfolyam, ami kinek-kinek vérmérséklete és sítudása szerint vagy erőltetett menet volt, vagy ingerszegény tengés-lengés. Nem küldték el maguk közül, de mindig őt nevezték ki hunyónak, fogónak, vagy különféle gonosz szereplőnek, aki csak ellenségként funkcionálhatott a közös játékban - szegénykém ezeket gyanútlanul elfogadta, és nem is sejtette, hogy észrevétlenül megváltoztatják a játék szabályait, és ő fog rosszul kijönni ebből. Felmásztak például egy magas hóbuckára, hogy ők a várlakók, Kissmajom legyen a támadó, fentről szórták az arcába a hógolyókat, rugdostak hogy gyere húzd meg a lábunkat, majd amikor a kérésnek eleget téve valóban elkapott egy bakancsot és a tulajdonosa seggen lecsúszott a másfél méteres dombocskáról, üvöltve árulkodni kezdtek, hogy Kissmajom lerántotta. Vagy egy másik esetben ugyanilyen felállásban bezárkóztak előle a játszószobába, azzal élvezkedtek hogy bentről tolták az ajtót, Kissmajom meg részben kérésükre, részben egyre mérgesebben hogy nem engedik be, egyszer csak egy nagyobbat lökött, az egy fejjel kisebb Za ettől felborult és megütötte magát, és máris rohant ordítva panaszkodni. Nyilván nem szemét számító módon, és talán nem is tudatosan esküdtek össze így ellene, de a végeredmény attól még igazságtalan volt, Kissmajom kétségtelenül egyre feszültebb lett a sorozatos cseszegetéstől, amit talán nem is tudott megfogalmazni magában, csak érezte, hogy nem tisztességesek vele, így egy idő után már ő sem reagált kifogástalanul, hiszen mind a mesterségesen kialakított ellentét, mind a folytonos kizárás zavarta. És akkor persze jött az elvárás, hogy én szidjam meg Kissmajmot, amire nem voltam hajlandó, hiszen minden megmozdulása csak reakció volt arra, ahogy vele bántak.
Az utolsó két napon már az estét sem töltöttük a társasággal, mert nem tudtunk és már nem is akartunk kezdeni semmit olyan felnőtt emberekkel, akik ennyire rosszindulatúan viszonyulnak Kissmajomhoz, miközben nem hajlandók egy pillanatra se elemezni a helyzetet, és beleképzelni magukat az ő helyébe, illetve belátni, hogy nem csak egy fizikai akció minősülhet ám agressziónak, annál sokkal undorítóbb dolog az ő gyerekeik szüntelen közvetett piszkálódása. Mi mindig szigorú (ön)kritikával kezeltük a gyerekünket, mindig ugrottam az első pisszenésre is, ha gyanús volt valami, de túlozni és csak azért lecseszni őt, hogy megfeleljek egy a szemünkben magát egyre jobban elásó társaságnak... eddig tartott.

Hazaérkezésünk után írtam egy körlevelet mindenkinek, hogy sok sikert nekik a jövőben, próbáljanak meg kicsit nyíltabban kommunikálni egymással, és akkor még talán meg is menthető ez a barátkozás dolog, de mi most kilépünk, mert a gyerekünk fontosabb mint bármi, és a gyerekünk sajnos lassan nagyjából bárkivel és bárhol jobban érzi magát, mint ebben a közösségben.
Azóta már az is kiderült, hogy hál'Istennek ősztől az utolsó kötelék is elvágódik, mert az általunk választott suliba más nem kerül át, és lehet tiszta lappal indulni. Tanulságos másfél év volt ez rengeteg szempontból... forget and move on.

* Két másik gyerek is a kör része volt, de azok a fiúk szinte semennyi vizet nem zavartak, annyira totális mértékben manipulálhatóak; néha pillanatokra feleszmélnek, és önállóan döntenek, de alapvetően teljesen alávetik magukat a csordaszellemnek, és azon belül az épp kikiáltott irányítónak. Ki az új ovinkban is csoporttárs lett, és ugyan alapvetően nagyon aranyos, Ma szinte teljesen elszigeteli mindenkitől, mert annyira kis gyenge jellem, hogy néha a jóindulata, néha a magánytól való szorongás miatt, bármit megtesz, amit kér tőle. Ka (Za ikertestvére) más intézménybe jár, és az utóbbi időben az anyukájuk is egyre inkább úgy intézte, hogy Ma kavarásaihoz sok közük már ne lehessen, de ő meg a domináns tesója mellett törpül el a maga csendes, visszahúzódó, megfontolt karakterével, és az ő óhajainak megfelelően cselekszik.
** Kissmajom ezt egyébként egyáltalán nem bánta, ő az oviban is gyakran csatlakozik a lányokhoz, imádja őket, azok meg valósággal körülrajongják; szerencsére mindenféle macho allűr elkerüli, nem tartja cikinek a babázást vagy sminkelést se, és készségesen eltűri, hogy a gyönyörő nagy haját teleaggassák csatokkal... pillanatok alatt vesz le a lábáról minden nőneműt, legyen az kettő vagy nyolcvan éves (and everything in between).
*** Ő egy nagyon érdekes mozaikcsalád szeme fénye, negyvenöt körüli nagyon gazdag pasi és agyonműtött valamikor-gyönyörű nő utolsó gyereke a más partnerekkel már felneveltek után - jóindulatú de egészen egyszerű emberek, agyonféltik és agyonszabályozzák szegény kisfiút, és ő társaságban általában ki-kitör, mert tudja, hogy ott többet megengednek neki és nem csapják meg büntetésből.
**** Ez is egy kemény példája a beteges konfliktuskerülésnek: a gyerekeink együtt kezdték a gyakorlást a műanyag pályán, első évben többé-kevésbé hasonlóan fejlődtek, és akkor mentünk el első osztrák síutunkra, szintén csoportosan. Már egész ügyesen manőverezgettek, ment a kanyargás és a megállás és a liftezés, de ott kezdők közé pakolták őket, és olyan dolgokat gyakoroltattak, amire már semmi szükség nem volt, egy nagyjából vízszintes felületen - minden anyuka picsogott rajta privátban, én voltam az egyetlen aki elmentem a szervezőkhöz és követeltem, hogy a tudásuknak megfelelő oktatást kapjanak a gyerekek. Utána az itthoni műanyag pályán új tanárt kaptunk, aki katonaiskolás fegyelmet kívánt (síbakancsos dombon felfele futás, ha rosszul viselkedtek, stb.), én azonnal reklamáltam és kivettem Kissmajmot, mert nem akartam hogy meggyűlölje a sportolást, a csatlakozó Da anyukáján kívül mindenki más otthagyta a gyerekét, és csak nekünk sopánkodtak, hogy mennyire rosszul bánnak velük.

Lord of the Flies

Szóval itt van a hosszú hiánypótlós bullying beszámoló második része; messziről indul, és messzire vezet - számomra mindenképpen fontos volt összefoglalni végre, és úgy tűnik, sajnos más is akad, aki számára tanulságos lehetett volna, hátha lesz még, akinek a jövőben szintén... Megkísérelek minél több példálózós részletet előbányászni az emlékeimből, mert ahogy ti is mondtátok, az ember nem gondolná, hogy 4-5-6 éves gyerekek már ilyen fifikás-fondorlatos módon tudják szinte észrevétlenül tönkretenni egymás napjait. Egy átolvasás híján kész van az utolsó rész is, gyermeki és felnőtti őszinteségről, magunkért és szeretteinkért való kiállásról, és azzal blogilag is utolérem majd azt az elmúlt időszakot, amit lelkileg már sikeresen lezártam. És utána tényleg jön a szintén megígért suliválasztós... :)

Ott tartottunk tehát, hogy a négyet töltötte majdnem Kissmajom, mikor rájöttünk, hogy tenni kell valamit, mert az ovi nem csak hogy nem segít neki normális szociális életet kialakítani, de még rossz hatással is van rá, és valahogy meg kellene akadályozni azt, hogy az ottani sok szemétkedés végképp elvegye az amúgy sem nagy kedvét a barátkozástól. Járt a csoportjába néhány gyerek, akikről az elmeséléseiből kikövetkeztettem, hogy szintén az elnyomottak kategóriában sínylődnek, felületes ismeretségünkre alapozva szimpatikusak voltak a szüleik is, szóval gondoltam egyet, és felinvitáltam az anyukákat hozzánk egy délután, mikor a játszóterezéshez már túl hidegek kezdtek lenni. Aztán decemberben Kissmajom szülinapjára is elhívtunk mindenkit játszóházazni, később az apukák is összeismerkedtek, és lett egy közös küzdelmünk is, ami szoros összezárásra kényszerített: az oviról kiderült, hogy nincs akkreditálva, azaz miközben hivatalos intézményként hirdette a szolgáltatásait, valójában nem sikerült családi napköziből átminősíttetni magát, így a gyerekekink illegálisan tartózkodtak ott nap mint nap*. A szűk társaságunk egyik része akkor már tudta, hogy következő ősztől egy magánsuli nulladik osztályába fog járni, a többiek meg, akik információhiány vagy túl-fiatalság miatt még nem felvételiztünk sehova, elkezdtünk másik ovit keresni, és úgy döntöttünk, együtt tesszük meg a lépést, mert talán a gyerekeknek is kisebb lesz a váltás traumája, ha ismerősökkel együtt mennek át valahova.
Nyilván utólag okos az ember, és most már tudjuk, hogy kicsit talán túlerőltettük** a kapcsolattartást, mindig minden bandázós akcióba beszálltunk, és nem is kísérleteztünk körön kívüli gyerekek bevezetésével, mert bennünk még élt az emlék, hogy nem is olyan régen ő felnőttekkel, vagy max több évvel idősebb kölkökkel akart csak egyáltalán szóba állni, és örültünk, hogy vele egykorú társaságnak is hajlandó aktív része lenni. A közös oviváltáshoz is nagyon pozitívan álltunk, mert úgy éreztük, hogy a régi helyen berögzült sémák lerázásán sokat segít majd egy friss környezet, az ismeretlen arcok eleve átrendezik a viszonyokat, és egy gyanúsabb gyerek kivételével ide amúgy is csak azok mentek át, akikkel a Kissmajomnak nem voltak semmilyen konfliktusai. Őt is nagyon biztattuk mindkét irányba, hogy szerezhet majd új barátokat is, illetve hogy higgye el nekünk, itt az óvónénik teljesen másként állnak majd a dolgokhoz, észre fogják venni, ha kizárás vagy gonoszkodás fordul elő, segítenek, hogy ne maradjon magára, mindig jelen lesznek moderátorként. Akkorra már rengeteg kemény meggyőzőmunkánk volt benne, hogy egyáltalán oda merjen menni egy már kialakult csoporthoz, megkérdezni, hogy becsatlakozhat-e, mert voltak trigger  jellegű szituációk, amiket ő a régi viszonyulások miatt adottnak vett, és ezért annyira érzékeny volt minden kisebb elutasításra, hogy másodszor már nem biztos, hogy volt bátorsága vagy kedve próbálkozni. Értem ezalatt azt, hogy egy átlagos gyereknek valószínűleg meg sem kottyan, ha a többiek elküldik, amikor beszállna egy játékba, mert történt már olyan, és azt az követte, hogy a következő alkalommal mégis befogadták, ha odament - Kissmajomnál a sorozatos kiközösítések miatt sajnos még mindig nagyon hamar bekövetkezik az a pont, amikor inkább a saját kis belső világába menekül, minthogy még egyszer kudarcba fulladjon a barátkozási kísérlete.

És ettől kezdve párhuzamosan kell mesélnem az ovis és ovin kívüli életről, és ebben a posztban inkább az előbbiről fogok, de a kettő összekapcsolódott, és valamilyen szinten keveredett is: ugyan tavaly ősztől a gyerekek fele-felébe oszolva két különböző intézménybe mentek már, magánéletileg még egy társaságként összejártunk. Kissmajomra mindkét fronton igaz volt, hogy one-on-one szeretett a gyerekekkel lenni, mert egy eléggé együttműködő és alkalmazkodó kis lény, és okosan keresi a közös hangot, a kompromisszumot, viszont egy ideje már, ha többen játszottak csapatban, akkor a régi ovi legyek-urás tempója kezdett visszatérni, és volt két kisfiú, akik kezdtek előrenyomulni és elnyomni. Az egyik, legyen mondjuk Ma, az új oviban is csoporttárs; ő egy nagyon anyás, tétova, nyafogós, visszahúzódó kiskölök, új helyzetekben borzasztóan szerencsétlen, nem mer idegen gyerekekhez közeledni, betegesen ragaszkodik mindenhez, ami megszokott - viszont tiszta véletlenül rájött arra, hogy ha a már ismert környezetében ellentmondást nem tűrően kinevezi magát vezérnek, akkor a többieknek valamiért eszébe sem jut ezt megkérdőjelezni. A másikkal, legyen Za, csak ovin kívül találkoztunk már; ő egy ikerpár egyéniségileg dominánsabb tagja, akit viszont végtelenül frusztrálja az, hogy fizikailag gyakorlatilag az összes vele egykorú gyereknél (a tesóját beleértve) sokkal apróbb termetű, és ezt minden lehetséges módszerrel törekszik kompenzálni: folyamatosan dumál, mindent meg- és kimagyaráz, az összes bizonytalan helyzetben megpróbálja számára kedvező szabályokat alkotva átvenni az irányítást. Játékhelyzetben ez a dinamika azt eredményezi, hogy a gyerekek nagy része azonnal behódol, és kis birka módjára követi ezt a két kisfiút (akik között értelemszerűen szüntelenül megy a hatalmi harc***). Két kivétel van, az egyik az ikrekkel egy intézménybe járó Va, aki tankönyvi passzív-agresszív módszerrel reagál, vagyis duzzogva kiáll a játékból és állandóan mérgesen panaszkodik minden felnőttnek, a másik Kissmajom, aki egyszerűen nemet mond és faképnél hagyja őket, és mivel ezzel a függetlenséggel kvázi megingatja státuszukat, igyekeznek őt kiszorítással büntetni.
Nekünk a közös ovizás miatt elsősorban Ma kapcsán voltak/vannak küzdelmeink, mert a helyzet elég komplikált, a kiszorítás ugyanis ritkán egyértelmű, a „Játszhatok veletek?” kérdésre nem határozottan felvállalt „Nem!” a válasz, amit kívülállóként is könnyebb lenne észrevenni, kezelni és orvosolni. A kirekesztés inkább ráutaló magatartásban mutatkozik meg: látványosan a közeledni próbáló Kissmajomnak hátat fordítva kezd el tevékenykedni, nem árulja el neki vagy random megváltoztatja a játékszabályokat, minden egyes mozdulatnál rászólogat hogy azt nem úgy kell csinálni, kijelenti hogy ő már nem fér oda a játszóhelyhez, alkalmatlan eszközöket oszt ki neki vagy lehetetlent vár el tőle (akkor szállhat be, ha a hatalmas autója befér a picike garázsba, vagy ha valahonnan szerez egy hupilila háromfogú gereblyét az építkezéshez), ismételten neki adja a hálátlan szerepeket (legyen csak ő a fogó, a gonosz, a hintatologató, stb.), elfut előle és a többieket is erre a "játékra" bíztatja, vagy egyenesen utasítja, hogy ha azt/azzal játszanak, amit/akivel ő nem engedi, akkor ők is ki lesznek zárva, mivel ő "a játék főnöke"****. Ez az elég szubtilis manipulációs power-play Kismajomnak, aki eleve nem egy spicli alkat, eléggé megnehezíti a dolgát, mert hiába kérjük hogy szóljon ha ilyesmit tapasztal, nehéz megfogalmaznia, hogy pontosan mi is volt az igazságtalanság ami érte; ráadásul utólag nem lehet se a javítás se a következő megelőzésének érdekében cselekedni, ezek olyan helyzetek, amiket csak azonnali közbelépéssel megoldhatóak (én például mikor észreveszem, rögtön rá szoktam kérdezni, hogy miért ne lehetne Kissmajom is végre rendőr betörő helyett).
Természetesen az óvónőktől is kértük, hogy intenzíven támogassák a kapcsolatteremtésben, ha "zizi" viselkedést tapasztalnak nála vagy sokáig ücsörög és bóklászik egymagában szótlanul, az biztos jele annak, hogy átgyűrűzött ide is az egészségtelen klikkesedés, és terelgetésre van szükség, hogy kialakuljon az egyensúly. És az odafigyelés is meg az empátiára nevelés is valóban működik***** itt, de sajnos a nevelési elvek elég érdekesek, miszerint a szabad játékba, és ezáltal a gyerekek közötti viszonyokba, nem lehet beavatkozni addig, amíg az áldozat nem kér segítséget vagy tettleges atrocitás nem ér senkit - ez számomra megdöbbentő, hiszen a legklasszikusabb bántalmazós narratíva az, hogy az abuzált fél valami miatt (megszokás, megszégyenítés, megfélemlítés, megtorlás, stb.) nem mer szólni senkinek, a környezet meg nem foglalkozik vele, amíg fizikailag kár nem esik valakiben. Most azon vagyunk, szerencsére úgy tűnik egyre sikeresebben, hogy az amúgy egyáltalán nem rinyálós Kissmajmot rávegyük, hogy indokolt esetben igenis hangosan árulkodni kell, mert ha nem derül ki, hogy csúnyán viselkednek vele, nem kap védelmet se ellene.
Szintén természetesen Ma anyukájának is jeleztem a fentieket, és vele is egyeztetni akartam, hogy mit lehetne tenni ezügyben, de ez már inkább a következő bejegyzés témájához passzol, mivel elsősorban az ovin kívüli jó viszonyunkra alapozva próbálkoztam, és szintén amiatt csalódtam csúnyán, és nem csak benne...



 * Ez egyébként még ma is így van, hiába próbáltuk figyelmeztetni a szülőket, az ovitulajdonosnak hittek, minket kiáltottak ki szarkavaróknak, és ők ott maradtak mindenféle hátsóutas módszerekhez folyamodva: az öt év alatti gyerekeknek jegyzői felmentést kérnek és papíron otthontartják őket, a nagyobbak esetében vagy azt hazudják, hogy külföldön van a gyerek, vagy pénzért másik intézménytől szereznek hamis bejelentő papírokat, és közben ide hordják őket. Kétségbeejtő, hogy még kurvadrága magánovikban is annyira kevés a férőhely, hogy emberek ilyen módon képesek törvényt kerülni, bele sem gondolva, hogy ha mondjuk baleset következtében megnyomorodik a gyerekekük, senki sem vállal érte felelősséget, hiszen hivatalosan nem is jár közösségbe. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a bizonytalan jogi helyzet miatt a pedagógusok sem éreznek késztetést normális munkavégzésre, tulajdonképpen csak a legszigorúbban szükséges gyerekmegőrzést biztosítják, és ennek egyenes következménye, hogy például leszarják a már vázolt bullying eseteket... így megy tönkre lelileg a sok gyanútlan/nemtörődöm ember sok szegény kisgyereke... :(
** Ha úgy tetszik, részünkről nem is titkoltan valamilyen szinten kényelmi- és érdekbarátságként indult az egész, ahol a szülők sokkal jobban ragaszkodtak egymáshoz, mint a gyerekek... ez az egyik ok, ami miatt mi ki is léptünk végül.
*** Erről majd a következő posztban mesélek többet.
**** Az ok mindannyiunknak rejtély, de valamiért ezt az amúgy értelmesebb gyerekek is vakon elhiszik és elfogadják, pedig nekik is hátrányuk származik belőle, hiszen ők is kommandírozva vannak. Valószínűleg a múltjukhoz is köze van (azon gyerekek esetében, akik már szintén voltak kiközösítettek), illetve ahhoz is, hogy ha választani kell egy nagyobb csapathoz való tartozás vagy egy darab ember mellett való kiállás mellett, akkor ösztönösen az erősebbnek vélt előbbi oldalhoz akar tartozni mindenki.
***** Probléma esetén egyből leülnek mindkét féllel elbeszélgetni, megtárgyalják, hogy miért tetted amit, szerinted a másik hogy érezte magát tőle, te hogy éreznéd magad hasonló esetben, stb. 

Anamnézis helyett

Ez egy csúnya poszt lesz, egy történet első része, nagyon nem shiny-happy dolgokról. Az életünk azon részéről fog szólni, amiről eddig szinte csak mi ketten tudtunk, M. meg én, amin rengeteget aggódtunk, és örlődtünk, és küzdöttünk; egy hosszú, néha kivilágított, néha töksötét alagútról, amit a legjobb szándékaink ellenére helyenként mi magunk hosszabbítottunk meg, és aminek a végén most talán már látjuk a pislákoló fényt. A történet két és fél évnyire nyúlik vissza - szörnyű-borzalmas-kétségbeejtő ebbe belegondolni is, ha azzal számolunk, hogy ez Kissmajom eddigi pici életének konkrétan a fele... csak remélni merjük, hogy jól dekódoljuk a kis rezdüléseit, és maradandó nyomokat tényleg nem hagyott a lelkében ez az időszak.
Sajnos már akkor nem voltam valami rend(szer)es blogger, mikor Kissmajom oviválasztása folyt, így csak a fejemben van meg, hogy mennyi helyen jártunk, hogy biztosan a jónál lyukadjunk ki - így utólag tudjuk, hogy miserable fail volt végül, aminek akkor örültünk, de tanultunk belőle, szóval reméljük, ez annak az ára volt, hogy iskola-ügyben sokkal körültekintőbbek lehessünk, és immáron 10+ év kapcsán igazán helyesen döntsünk. Fingers crossed!

Azt itt is sokszor említettem, hogy Kissmajomról elég korán kiderült, hogy egy rendhagyó kisfiú... tudom, hogy minden anyuka ezt gondolja a sajátjáról de ő tényleg az volt, social skills (or lack thereof) terén is. Egész pici kora óta kizárólag a felnőttek közelségét kereste, sosem érdekelte a saját korosztálya, nem hiányolta a gyerektársaságot, a játszótéren az anyukákhoz ment csak oda, közösségbe sem volt kedve menni, mi erőltettük végül, hogy hátha az végre megszeretteti vele a gyerekeket. Két éves és nyolc hónapos volt amikor beadtuk egy közeli magánbölcsődébe, az intézményvezető tanácsára, mert valamiért* jobbnak tartotta, ha nem azonnal oviban kezd - mi elhittük neki, annak ellenére, hogy tudtuk, ő nem oda való: két évesen az összes nyomtatott nagybetűt ismerte, elképesztően választékos szókinccsel, összefüggéseket értelmezve, részletgazdagon mesélt, rengeteg hosszú-hosszú dalszöveget, verset és mesét tudott fejből (angol nyelvűeket is, csak néhány meghallgatás alapján, anélkül, hogy értette volna), és a babakísérletes felméréseken olyan feladatokat oldott meg, amik kétszer olyan idősek gyerekeknek voltak kitalálva…
Utálta is a bölcsit, senkivel nem találta meg a hangot, unatkozott, nem értette, amit a többiek galagyoltak, nem érdekelték a babás játékok és bugyuta mondókák, a dadusok meg inkább a gyerekmegőrzős feladatokra koncentráltak, nem volt türelmük érdemben foglalkozni egy sorból kilógó elemmel; így amint betöltötte a hármat, és lehetőség nyílt rá, azonnal átvittük az óvoda részlegre. Mivel a vele egyidősök ott is nagyon más szinten voltak, az eggyel nagyobb csoportba került, oda ahol mindenki minimum fél évvel több volt, mint ő, de jártak vele másfél évvel nagyobbak is. Mi örültünk, hogy végre értelmileg stimmelni fog a színvonal, viszont arra nem gondoltunk, hogy sajnos érzelmileg még pici a kisfiunk, nem elég asszertív, nem tudja érvényesíteni a kívánságait egy komplex közegben, és valakinek minden értelemben fognia kellene a kezét legalább a beilleszkedős fázisban.
Ő mindigis egy visszafogottabb, csendesebb, érzékenyebb gyerek volt, inkább intellektuális mint fizikális beállítottságú, mindenféle új dolgokat szeretett tanulni klasszikus játszás helyett. Az ovis interakcióiban is meglátszott, hogy felnőttek közt szocializálódott, mert nem tudott mit kezdeni a tipikus gyerekes reakciókkal, például nem volt „irigy”, ha valaki kivette a kezéből a bármijét, simán elengedte, és más elfoglaltság után nézett, sosem hisztizett, csak csodálkozva bámult mikor tanúja volt, hogy vajon azt más miért csinálja, stb. Voltak ennek persze hátulütői is: míg felnőttekkel értelmesen és logikusan meg tudott tárgyalni mindent, gyerekek felé az érzelmeit nem mindig helyesen mutatta ki és/vagy kontrollálta: konfliktuskerülő volt, de az ilyenfajta hárítással szerzett frusztrációit csendben gyűjtögette, majd hirtelen kirobbant miattuk, de nem agresszívan, ami persze rossz lett volna, de legalább értelmezhető a külvilág számára, hanem általunk "ziziségnek" titulált reakcióval (hektikus viselkedéssel, hangoskodással, halandzsázással, túlmozgásos elrohangálással, stb.). Ráadásul abban is eltért a korosztályától, hogy szokatlanul független személyiség, nem sorolható be semmilyen hierarchiába: nem egy parancsolgatós diktátor, de nem is meghunyászkodó típus, nem dirigál, de más szabályait sem szereti követni, ha neki épp nem tetszenek, olyankor inkább a külső szemlélő szerepét választja, de ugyanakkor teljesen elszigetelődni sem szeret. És mindennek tetejében a végletekig alapos, elmélyülős, álmodozó (mostani óvónői művészléleknek nevezik, én szórakozott professzornak szoktam), beleragad játékba, hobbiba, kedvencekbe, és "lemarad" mert sok-sokáig lovagol egy témán, miközben mindenki más már réges-régen túllépett rajta. Mindez tökéletes alap a különcségre, és mi tagadás egy bizonyos életkor után akár a kiközösítésre is...
Év közepén egy már régen összerakott sémába becsöppenve Kissmajom a már kialakult társaságokhoz nem mert annyira közeledni, és azok sem fogadták szívesen a kapcsolódási kísérleteit, teljesen érthetően, hiszen ekkorán még a megszokott kis mikroklikkek adják a biztonságot és állandóságot, alaphelyzetben is nehéz oda betörni, hát még úgy, ha egy kicsit fura szerzet az ember... Ott már akkor megvoltak a játékszabályokat alakító vezéregyéniségek, és a mindig bólogató lúzer behódolóik, ki voltak neveződve a fizikailag erősek, a kullogó szerencsétlenek, a problémás esetek, akik csak vitték a pedagógusi energiát... értelemszerűen kellett volna egy intelligens, empatikus mediátor. Sajnos azonban igazából senki sem segített neki bevonódni a közösségbe, miután kívülállóként belepottyant ebbe a már betokosodott torz csoportdinamikába; elmondásuk szerint az óvónők észre sem vették, hogy mennyire kilóg az egész viszonyrendszerből, de amint utólag kiderült, inkább csak kényelmes volt ignorálni, és örülni, hogy végre itt van egy „egyszerű” gyerek (nem sír, nem követelőzik, nem dühöng, nem verekszik, elvan egymagában is, stb.), eggyel kevesebb a gond.

Már egy éve járt az oviba, amikor szülőként ráébredtünk, hogy szociális téren mennyi veszélyt rejtegethet Kissmajom magányossága, hiszen soha életében nem volt egy panaszkodós valaki - azt persze láttuk, hogy szívesebben van velünk otthon, mint az oviban, de mindenkori preferenciáit számbavéve ez nem tűnt szokatlannak, semmi jel nem utalt arra, hogy ne érezné magát minimum okésan odabent (nem sírt, hogy ne menjünk, nem voltak rémálmai, nem árulkodott senkire, stb.), és az okés az good enough volt, hiszen négyévesen oviba járni ugye muszáj. Akkor egy szülinapi zsúron egy kisfiú valódi bully módra viselkedett vele, piszkálta még a mi szemünk láttára is, ismételten mindenét elszedte, folyamatosan lökdöste, csúnyákat mondott rá; mikor megpróbáltam beszélni az anyukájával, az bevallotta, hogy titokban örül ennek, mert végre nem az ő fia az áldozat, mivel előtte őt is bántotta egy másik gyerek, és az óvónők azt a helyzetet sem nagyon kezelték az időnkénti tűzoltást leszámítva, pedig olykor kemény tetlegességig** is fajult (fojtogatás, harapás, mászókáról lelökés). A lényeg, hogy ez az anyuka se ott, se utána semmit sem tett a helyzet megoldása érdekében, így az oviban lassanként az addig elnyomott, és amiatt frusztrált gyerekek is kezdtek becsatlakozni a kiközösítésbe, és Kissmajom általános céltáblává kezdett válni ahogy egyre többen rájöttek, hogy vicces őt támadni, mert nem vág vissza, csak szomorúan elandalog, így végre ők is uralkodhatnak valakin. Nyilván kértünk fogadóórát és ott is elmondtuk a gondunkat, de az óvónők azt válaszolták, hogy szisztematikus bántásról szó sem lehet, hiszen azt észrevették volna, persze vannak rosszcsontabb gyerekek, akik mindenkivel csúnyábban viselkednek, de ezt is meg kell tanulni tolerálni, mert így alakulnak majd ki a védőmechanizmusok. Mi végig mondtuk Kissmajomnak, hogy ha bármi hasonló baj van, kérje a nénik segítségét, de mivel ezt hiába tette, egy idő után elengedte a próbálkozást, és inkább csendben tűrt***. Volt például olyan, hogy egy kislány a térdén levő friss sebbe csípett bele körömmel, mire azt mondták neki, hogy szóljon rá, hogy ne tegye (értelemszerűen megtette, és egyedül nem tudta megoldani, azért fordult felnőtthöz, ahogy tanítottuk), más esetekben rengetegszer ígérték, hogy mindjárt mennek moderálni, de végül nem került rá sor. A helyzet odáig fajult, hogy ránk egyáltalán nem jellemzően azt tanácsoltuk Kissmajomnak, hogy ha valaki rossz szándékkal (tehát nem először, nem véletlenül, stb.) megüti, akkor nyugodtan adja vissza, és mondja azt az óvónőknek, hogy minket hívjanak fel, mert mi kértük meg rá. A fentebb már említett ziziség mindig jelezte nekünk, ha volt valami kellemetlen esemény bent, kérésünkre el is szokta mesélni hogy micsoda (amit mindig megerősíttettünk más gyerekekkel is, hogy biztos helyes információink legyenek, de sosem hazudott, mégcsak nem is túlzott), de visszaütni nagyon ritkán szokott, inkább ellökéssel védekezett, ha nagyon túllépték a tűrőképességét, vagy szokása szerint egyszerűen félrevonult.

Most így visszaolvasva sokkolónak tűnhet ez az egész, mi meg teljesen idióta, de minimum vak szülőknek, hogy nem léptünk hamarabb, nem mentettük ki rögtön onnan. Annyira azért nem volt szörnyű (legalábbis Kissmajom számára, mert utólag bizony kiderültek sokkal elképesztőbb dolgok más gyerekekről...), alapvetően az óvónők és dadusok nagyrészét szerette, és azon túl, hogy pedagógusként lusták és inkompetensek voltak, ők is imádták őt; többnyire jó napjai voltak bent, a gyerekekkel nyílt konfliktusba sosem keveredett, csak ilyen kóstolgatós csipkelődésekbe, és a visszaeső agresszorok részéről azok nem csak ellene irányultak, hanem többek ellen... a baj inkább az volt, hogy ezek az "áldozatok" nem voltak elég fifikásak, hogy ők is összeálljanak és alkossanak egy saját kis pártot, hanem mindenki egyedül küzdött meg a nehezebb mindennapokkal.
Persze bizonyos szinten valószínűleg a kognitív disszonancia mondatja ezt velem... Akkor relativizáltunk és szépítettünk, mert egyszerűen nem bírtuk elhinni, hogy kurvasok pénzt fizetünk havi szinten egy szar helyért, és ha elfogadjuk, hogy az szar hely, akkor még nagyobb a zűr, mert valójában nincs alternatívánk, a környezetünkben annál csak szarabbakról tudtunk - és better the devil you know. Most relativizálunk és szépítünk, mert a jelenlegi tudásunkkal nehéz elfogadni, hogy a mi balfaszságunk miatt sokkal nagyobb problémák is kialakulhattak volna, és kizárólag Kissmajom bámulatos, legyőzhetetlen lelkének köszönhetjük, hogy minden ellenére mai napig egy fantasztikus, kiegyensúlyozott, őszinte, nyitott, boldog, feltétel nélküli elfogadásra és szeretetre képes csodalény, erősebb, mint bárki, akit ismerünk, felnőtteket beleértve.
Így most már csak úgy egy egy-másfél évnyi lyuk van a sztorinkban, azaz a legutóbbi szakaszt kell még összeraknom, és a jelenhez érkezünk. Ez már minden szempontból jobb lesz, mint a fentiek, mert kiléptünk a passzívitásból, rögtön cselekedtünk, amint bármilyen gyanúnk támadt, és többet sosem vártuk meg, hogy a dolgok igazán rosszra forduljanak. És sok szempontból nehezebb, mert kiábrándulásokkal és gyomorforgató epizódokkal tarkított, és talán mindennél tanulságosabb, amit valaha nem csak szülőként, hanem úgy általában emberként átéltünk. Stay tuned, will be spreading general wisdom! ;)



* Ő azzal indokolt, mézes-mázas magyarázatokba bújtatva, hogy ha addig nem járt közösségbe a gyerek, ne dobjuk rögtön mélyvízbe - utólag kiderült, hogy azért mondta, mert épp ott volt megüresedett hely, amit gyorsan be akart tölteni, máskor mást pont ellenkezőleg, már kétévesen ovikezdésre beszélt rá, mert akkor épp az állt érdekében.
** Ez egy olyan kisfiú volt, akit a szülei konkrétan leszartak, gazdag vállalkozócsalád, utazgattak, dolgoztak, őt egy bébiszitter nevelte - az oviban a dührohamait úgy oldották meg, hogy bezárták egyedül egy terembe lenyugodni, mert hogy közveszélyes, majd amikor a szülei nem voltak hajlandóak együttműködni a "megnevelésében", el is tanácsolták. Nagyon érdekes, hogy ő például soha nem bántotta Kissmajmot, pedig a többiekkel nagyon vad dolgokat csinált, sőt, még most ennyi idő után is, ha összefutunk a játszótéren, boldogan üdvözli, játszani hívja, ragaszkodik hozzá, felnéz rá.
***  Mikor nekünk említett konkrét eseteket, én mindig intéztem a dolgot a magam anyatigris módján, azaz félrehívtam a gyereket, és mondtam neki, hogy kitépem a kezét és a seggébe dugom nagyon meg fogja bánni, ha még egyszer bántani próbálja - nem vagyok rá büszke, de nekem anyaként Etama a példaképem, és amit tőle tanultam, azt kincsként őrzöm, szóval ennyike... :D

Harminc

Két és fél éves. Még mindig egy csoda, és minden nappal egyre csodább. Még mindig napi sokszor, vagy inkább egyre többször csaodálkozunk rá, hogy vajon hogyan lehet a miénk, mitől lett ilyen érdekes, különleges, komplex kicsi ember, miért érdemeljük meg...?

Annyira okos, rengeteg mindent tud, olyan dolgokat is, amiket talán fél füllel hallhatott egyszer*, mert mi nem emlékszünk, hogy elhangzottak volna valaha a jelenlétében, meg persze csomó olyant, amivel a hétköznapjainkban és/vagy általunk találkozik**... elképesztő a memóriája***, a tájékozódó- és felismerőképessége, nyolc-tízsoros dalokat meg versikéket harmadik ismétlésre simán megtanul, új útvonalakat****, fontos épületek megnevezésével szintén... Szeret történeteket összerakni, a szókincse az valami hihetetlen*****, vannak olyan kifejezései, amiket még mi felnőttek sem használunk rutinszerűen, ő meg csak úgy casually beépíti őket egy-egy banális mondatba, tökéletesen kontextusba helyezve őket. Nagyon szívesen mesél******, valódi és képzeletbeli eseményekről is, csomó kétszer ennyi idős gyereknél is sokkal koherensebb, színesebb, fantáziadúsabb, részletgazdagabb eredménnyel. És vicces, olyan valóban értelmesen/szellemesen: felépítve a hangulatot, kivárva a megfelelő pillanatot, és már előre mosolyogva a csattanó időzítésén******* - vagy egyszerűen csak az épp zajló beszélgetés által inspirálva dob be valami olyant, amin ő maga is meglepődik, hogy milyen találó.

Egy kis egyszemélyes showman, imád szerepelni, bármilyen öt centinél magasabb tereptárgyat azonnal kinevez színpadnak, és már mászik is fel rá, és kezd énekelni-táncolni-szövegelni rajta - idegenek előtt is simán, csak onnan tudni, ha zavarba jön, hogy olyankor sokkal hangosabb az előadás, mint általában, és néha nagy izgalmában átvált halandzsába, amit amúgy már szinte sosem tesz. Egész nap szerepjátszik********, egész világokat épít fel a képzeletében, és egyáltalán nincs hozzá szüksége semmire; ha épp ott van a Yoda és Thomas plüssfigura (ők ketten a legkedvencebb és leggyakoribb szereplők), akkor oké, de ha nincsenek, semmi gond, simán így hívja a díszpárnákat, homokozójátékokat vagy akár három darab diót, és ugyanúgy történteti körülöttük a legszövevényesebb cselekményt, mintha végig őket látná.

Aranyos, kedves, nyugodt, reasonable, szelíd, majdnem azt mondtam, hogy szófogadó, mert hát az is, csak ennek annyira pejoratív íze van, mintha egy sor korlát lenne az egész élete, pedig nem az, nincs is rá szükség, mert annyira igyekszik a kedvünkben járni, annyira leveszi még a rezdüléseinkből is a kéréseinket, hogy szinte nincs is szükség tiltani bármit is, csak akkor feszeget határokat, ha tényleg kifejezetten az a célja, hogy felbosszantson minket (lásd: dackorszak).
Végtelenül őszinte, annyira megható, ahogy mindig álszemérem és színészkedés nélkül kimondja, hogy mit szeretne, mire vágyik, bátran és mindennemű visszafogottság nélkül kér puszit, ölelést, bújást, együttlevést, és minden egyes alkalommal megdöbben és baromi idegesítő nyígásig-bőgésig felháborodik rajta, ha pillanatnyi elutasítás miatt halasztásra kényszerül, bármilyen megalapozott, és logikával számára is teljesen érthető az ok. (Lehiggadás után mindig meg szoktuk beszélni vele, hogy mi zavart a viselkedésében, és miért lettünk tőle dühösek, ha indokolt, elnézést is kérünk természetesen; ilyenkor mindig nagyon belátó/megbocsátó, magától is többnyire helyesen megtippeli, hogy mivel volt problémánk, és becsülettel bólogat, mikor megkérjük, hogy a jövőben többet ne tegyen olyasmit - nála például szinte pillanatra pontosan egyértelmű, hogy egy-egy konfliktus során mikor lépi át azt a vonalat, ahol már nem az agya, hanem a primitív érzései dominálják a reakcióit.)
És nyitott, barátságos, érdeklődő, megbízó (nem tudom, mi erre a helyes szó), ízig-vérig jófej kisklambó, bárhova bátran és büszkén hordozzuk magunkkal, mert a vilég legcukibb lénye, ugyanakkor egy minifelnőttként viselkedő helyes fiúcska... nem lehet betelni vele!

A szituációs játékokon kívül a legjobban zenélni szeret, többnyire nem a valódi hangszereivel, hanem mindenféle azokká improvizált tárgyakkal, aztán a főzés kitartóan sláger, homokozással kombinálva különösen, illetve elkezdett intenzíven járművezni is (autó, vonat, különböző munkagépek). Még mindig nagyon feldühíti a sikertelenség építőkockázás kapcsán, így azokat ha elő is veszi, nincs türelme hosszasan rakosgatni őket, amint összedőlnek, basszák meg magukat, a viszont látásra. Könyvekkel bármikor bármeddig le lehet kötni, és meglepő módon a betűkből minimálisat felejtett, pedig utoljára a téli ünnepek alatt foglalkozott intenzíven velük, az olvasós mágneses tábláját még át sem hoztuk M. szüleitől a költözés után. A rajzolás, gyurmázás továbbra sem érdekli, kézügyeskedésileg egyedül a gyöngyfűzést élvezi, de azt sem sokáig. Kiemelkedő minden játékban, ami nagymozgáshoz kapcsolódik, lassan és megfontoltan feljuttatja magát bárhová (létra, kötélháló, magasított lépcső, gyerekméretű mászófal, mozgó farönkökből épített lengőhíd, stb.), kiválóan labdázik (akár kapásból is pontosan rúg, felsőtestre célzott feléje dobott ladbát elkap), ijesztő egyensúlyérzéke van, amit szinte bármilyen ingadozás után képes biztonságosan visszanyerni (nagyjából heti egyszer esik el, akkor is inkább figyelmetlenség és bambulás miatt).
A beszéde tökéletes, még gyakran becsúszik a királyi többes, de most már valahogy tudatosan használja, olyan helyzetekben, ahol nem csak magára akarja vonatkoztatni azt, amit épp mond - és mivel ő ugye mindent valakivel együtt szeret(ne) csinálni, néha felszólítás helyett is az van, hogy: "Most megyünk a játszira csúszdázni, és visszük a motojt is! Kérdés?" (Jah, tényleg, r-hangunk továbbra sincs, így továbbra is zabálnivalóan dumál.)

És egyedül alszik, naaagy nagycula drágapici kicsifiam! Miután beköltöztünk az új házba, nagyon sokáig eléggé káosz volt, eleve majdnem négyszer nagyobb az alapterület, tehát csomó bútort még vásárolni kellett, azokat meg összerakni, aztán kisakkozni, hogy stimmeljen az elosztogatás azzal, ami a fejembez és a tervezőprogramomban volt, szóval úgy voltam vele, hogy one step at a time, előbb legyen hol aludni úgy at all. A vendégszobát (Kissmajom szerint: "Tataszobája") rendeztem be ideiglenes hálónak, ott éjszakáztunk mindhárman a kinyitott kanapénkon, miközben lassan készült minden más: előbb egy hét alatt délutánonként összelegóztuk a konyhát, aztán megcsináltam a mi hálószobánkat, majd a két felső szinti fürdőt, és a nappali felét, és a másik fele előtt (ami egy tutajnyi ülőalkalmatosság kicsomagolása és összeszerelése, mára már az is kész) nekiláttam Kissmajom szobájának. Ő választotta magának amúgy a két lehetőség közül, már építkezés ideje alatt kitartóan ugyanazt kérte, akárhányszor érdeklődtünk; M. elvitte egy egész napra csavarogni, én meg elkezdtem a szépítgetést - a bútorok már bent voltak, falhoz fúrva, de az ajtót gondosan zárogattam, hogy majd az egész együtt legyen meglepetés.
Először is kaotikus, olyan az egész, mint egy alkotóelemeire hullott szivárvány, van minden ott, még rózsaszín is, szerintem egy terápia benne lenni, és majd ahogy nő, és alakul a saját ízlése, kiválaszthatja majd, hogy milyen formában módosítsuk. Van egy emeletes ágy, amiről csúszdán lehet leérkezni, alatta anyaggal elsötétített, matraccal bélelt kuckó, sok párnával, olvasólámpákkal. A falak mentén sok polc, mindenféle színű, méretű és anyagú pakolós dobozokkal, egyikhez ragasztva az alaposan felszerelt fakonyha, az ablak alatt egy asztalka kisszékkel, és a bébikori rácsoságy egyik oldalán nagyfiúsítva. Ezt mindenképpen akartam, mert nem tudtam, hogy mennyire lesz majd hajlandó átszokni (már ha lesz, erőltetni eszünk ágában sem volt), és ahhoz, hogy minél kevesebb változzon az esti rutinunkban (pl. hozzábújva tudjuk elaltatni), kellett, hogy továbbra is kényelmesen mellé tudjunk feküdni, és ne kelljen leszerencsétlenkedni a magasból vagy előkászálódni a bunkerből kifelé menet; meg hát ez volt számára az egyetlen régi ismerős bútordarab, ugyanis az együttalvós karrierünk alatt a babaágy végig csendben ott álldogált a miénk mellett. Arról nem is beszélve, hogy Kissmajom néha baromi sokat vándorol éjszaka, volt úgy, hogy reggelig összesen kettőt moccant, de olyan is, hogy keresztül és kasul teljesen bejárta a franciaágyunkat, alattunk-fölöttünk - féltem, hogy fentről lepottyan, vagy alul belegabalyodik a sátorlapokba, ha nekiindul. (Játszásilag szerencsére megértette, hogy a fenti részen ugrálni nem szabad, mert veszélyes, és azóta már megvettük a focihálót, amit fel fogunk akasztani a plafonra, hogy megakadályozza a leesést, már csak a rögzítés módjával küszködünk).
Lényeg, hogy nagyon szuper kis birodalma alakult, hatalmasra kerekedett szemekkel lépett be, és próbálta ki minden lehetőségét, fedezte fel minden zugát, vitte körbe Yodát meg Thomast, megmutogatni nekik, hogy hol milyen titkok rejlenek. Csak úgy tapogatózásilag megkérdeztem, hogy na és, valaha szeretne itt aludni a két kis barátjával...? Meglepetésemre az volt a válasz, hogy persze, úgyhogy gondoltam, teszek egy kísérletet - este fürdés után átmentünk, betakargattam az ágyba melléjük, mondtam, hogy most itt elaltatom, én a szomszédban leszek az apjával, és ha bármi van, csak szóljon, hallom a monitoron, és jövök is hozzá. Bólintott, ölelőzve elaltattam, és ennyi volt a tragikusra pumpált hú-ha-hozzászoktatjátok-suliba-is-onnan-járna leválási procedúra.
Nekünk szörnyen nehéz volt. Bemenni lefeküdni úgy, hogy üres az ágy, és senki sem szuszog jóízűen csámcsogva... első néhány éjszakán mindig arra rezzentünk össze, hogy jaj hol van, miért nem itt, ó hozd át... most, olyan két hét után van az, hogy már nem ugrok haptákba minden éjjeli nesztől, amit a hangszóró kiad... Néha felébreszti egy kései kutyaugatás, vagy ha elejtünk valamit az emeleten lefekvéshez készülődve, olyankor már az éjszaka közepén átviszem hozzánk - simán visszaaludna a helyén is, de mi úgy örülünk, hogy jön, hogy nem kockáztatnám a megkérdezését. Mivel pelust kell cserélnem rajta, hogy a rendszerint nyolc  utáni ébredéséig ne ázzon át, legkésőbb hajnalban mindig érte megyek, alapvetően kis kivételekkel (volt olyan, hogy talán rossz álomból felriadt, és kiabált, hogy jöjjek) addig alszik is egyhuzamban. Vándorolni viszont vándorol töretlenül, úgyhogy védőháló ide meg oda, erősen kétlem, hogy fel merjük majd költöztetni a közeljövőben: a kiságya megszélesítéseként majdnem egy méternyi matraccal meg van toldva (arra heverünk mellé altatáskor), és még így is nem egyszer találtam deréktól lefelé a padlón feküdve...

Most meg megyek érte a tatájához, mert ottalvósra nála volt tegnaptól, és elviszem egyet kettesben mókázni, hogy a család férfitagjai nyugalomban tudjanak focimeccsezni hattól. Aztán holnap elmegyünk Dunapartozni meg kisvasutazni, hogy megünnepeljük az ő kettősfeledikjét meg az ő apukáját, akinek napja lesz.
Ma viszont két és fél éves. Legyél még száz évig ugyanilyen egészséges és boldog, és ugyanilyen csodálatos, te édes-édes kincsünk!



* Egyik reggel azzal ébresztett minket, hogy: "Képzeld el, a bagoly nyitott szemmel alszik!", majd miután ezen közösen vicogtunk egyet (mi a rendhagyó napindításon, ő a mi jó kedvünkön), elmesélte, hogy egész pontosan hogyan vadássza le a bagoly a zsákmányát, majd rezzenéstelen arccal, azt is, hogy hogyan fogyasztja el. De felsorol például minimum két tengert, azokon kívül, amiket mi tanítottunk neki, tudja néhány európai főváros nevezetességeit, egymás után következő troli- és metrómegállókat.
** Tudja, hogy hogyan működik a bokánk(!), mi a szerepe egy keréktengelynek és milyen balesemények történhetnek vele, milyen körförgáson megy keresztük a víz a természetben, stb.
*** Ezt például negyedik elmondásra már velem együtt nyomatta, következőre meg teljesen egyedül; ezt meg szinte elsőre megjegyezte. Meg ilyenekre emlékszik, hogy egy hónappal ezelőtt a barátaink ikrei közül melyiknél milyen színű cumi volt a megkülönböztetés könnyebbítése érdekében.
**** A budapesti hidakat már legalább fél éve (de inkább több) megnevezi, ahogy a róluk látható látványosságokat is, a legújabb extra feature viszont az, hogy virtuális városnézésre lehet vele indulni, azaz ha bemondom, hogy elindulunk Tatától, és balra kanyarodunk, majd jobbra az X híd felé, akkor lépésről lépésre levetíti, hogy miket látunk egyik, és miket a másik oldalon, és milyen utcákon megyünk végig hazáig (nyilván nem abszolút mindent, de egy turista a térkép alapján simán odatalálna bárhova az utasítások alapján, pl.: körút, New York palota, Uránia, Astoria, Klotild Palota, Erzsébet-híd, BAH csomópont, stb.).
***** Csak egy random tegnapi példa: vártuk Aput a vonatállomáson (mióta kiköltöztünk Suburbiába, Kissmajom kérésére azzal jön érte, és együtt mennek vissza a Déli pályaudvarra, onnan meg mindenfelé), beállt a szerelvénye a szembevágányra, viszont a sötétített ablakok miatt nem láttuk, hogy hol száll le, és a vagonok elgördülése után sehol sem volt. Mondom Kissmajomnak, hogy reméljük, nem tévesztette el vagy késte le a járatot, és tényleg rajta volt, mire ő: "Valóban ezzel jött, ha várunk egy kicsit, mindjárt felbukkan az aluljáróból." - és ez a kifejezés úgy spot-on, hogy mi teljesen másra szoktuk használni, esténként mondjuk, hogy a nap lebukkan a domb mögé...
****** Eleve olyan vele az élet, mintha lenne egy privát narrátorunk, mindent kommentál, ami épp történik, de sztorizásilag is csak el kell indítani egy kis lökettel bármilyen irányba, és már ömlik is belőle - és lehet, hogy nekem vannak kivételesen hallgatag/butuska ovis ismerőseim, de közülük például csak a már iskolakezdők képesek normálisan elmondani, hogy milyen egy tipikus napjuk otthon, vagy konkrétan miket csináltak az állatkertben érkezéstől távozásig, stb.
******* Azt mondja: "Tudod, hogy kell gyorsan dobolni?" - kérem, mutassa, ütemesen veri a kanapét; folytatja: "Tudod, hogy kell lassan?" - mondom, sejtem, de muti meg, úgyhogy ritkít az ütéseken; aztán meglep: "És tudod, hogy kell nem-dobolni?" - komoly fejjel lesi a reakciót, majd kérésemre nagylelkűen bemutatót tart... elvigyorodva fagy le a kanapé mellett, kezét megállítja öt centire az ülőfelülettől, és a levegőben tartja: "Hát így!"
******** Ő a buszsofőr, az óvónő, a kasszásnéni, a szakács, a takarítószemélyzet, a kiskutya, a repülő, a pillangó, egyszer már a Duna is volt; mindegyik szerepben alapos, kreatív, fantasztikusan szórakozó és szórakoztató.

"Oh, baby, baby, it's a wild world..."

Nah, megvolt az ovilátogatás. Kissmajom egyelőre nem megy oviba.
Jó, van hosszú verzió is... :)
Kezdem azzal, hogy mit tudtunk erről a helyről, illetve miért épp ide mentünk el próbálkozni. Hát főleg mert ide jár Geri, meg ők ismerik az óvónőt közelebbről is, hiszen konkrétan szembeszomszédok, összejárnak; ezáltal meg ugye nagyon közel van az új lakhelyünkhöz is, sétálva olyan tíz perc lehet. Arra tisztán emlékeztem, hogy anno beszoktatás címen, olyan fél éve talán, Popi tökre el volt keseredve, hogy a fia olyan lelkesen vonult be a kölkök közé, hogy még vissza se nézett, nem hogy sírt volna, meg azóta is szívesen jár - és hát a gyerekeink ugyan eléggé különböznek, de mivel a nevelési elveink hasonlóak, szinte biztosra vettem, hogy számunkra is ez lesz a legjobb választás.

Fél tizenegyre volt megbeszélve az érkezésünk, mert akkor kinti játszás van, és legyen idő addig bent hatszemközt lenni a tulajdonossal és egyben vezető óvónővel. Az első benyomás pozitív volt, elénk jött és úgy köszönt, hogy Kissmajot rögtön néven szólította, nagy, árnyékos udvarra invitált be, sok játékkal, különböző korú jókedvű gyerekekkel. Olyan tíz percet töltöttünk el kint a kertben, és már akkor kezdegetett nem tetszeni ez-az, de próbáltam arra koncentrálni, hogy az óvónő egyértelműen tapasztalt, vérprofi pedagógus, a nagylányok kedvesek és érdeklődőek, és Kissmajom rögtön bátran berongyol a forgatag kellős közepébe, és felpattan egy kismotorra, ami azért nem jellemző rá ennyire új és zajos helyzetben.
Ami már ott és akkor nem volt szimpatikus: 1. Rászóltak egy ötéves körüli kislányra, hogy ne mászkáljon/hintázzon az egyik fára felkötözött kötéllétrán, indoklás nem volt, a miérteket valószínűleg megbeszélték már előtte; furcsa volt, mert abban a környezetben egyértelműen csak játszási céllal lehetett ott, mint minden hasonló tereptárgy, akkor meg miért ne használhatná rendeltetésszerűen, vagy ha valamiért nem teheti (például mert a kisebbek utánozzák, és rájuk nézve potenciálisan veszélyes), akkor miért nem szerelik le. 2. Egy szintén ötéves forma kislány odajött az óvónőhöz, hogy egyik kisfiú már többedszerre az arcába berregett, és ezzel leköpte - az tetszett, hogy megpróbált magyarázatot adni a viselkedésre (nem akarattal tette, köztudottan hebrencs,  a játék hevében mindig elfelejtezik magáról), viszont a panaszkodót eléggé leteremtette, hogy miért árulkodik, ez szégyen, és miért nem az illetővel tisztázza, hogy hogyan nem kellene viselkedni. 3. Sokáig senki sem vigasztalt meg egy (Kissmajommal egyidős, méretre legalább egy fejjel kisebb) kislányt, aki pityeregve kereste a valahol rohangáló bátyját, sajnálkozásomra az volt a válasz, hogy friss jövevény, és nagyon kis akaratos meg elkényeztetett, otthonról nincs "megnevelve", mindig annak kell történni, amire ő vágyik - végül kelletlenül hozzálépett egy dadus, és elterelésileg odébbhívta magával, de nem nagyon értettem, mert még ha az aznapi negyedik hisztirohamról is lett volna szó, egy új gyereket akkor sem hagyunk magára szomorkodni (mondjuk régit sem). 4. Kicsit mechanikusnak tűnt a gyerekekkel való bánásmód minden felnőtt részéről, nem láttam személyre szabott mosolyt, semmilyen one-on-one interakciót, vagy akár csoportosat, de ami rutintól eltérő: terelgették őket, mint egy homogén masszát, többnyire globálisan figyelmeztették vagy utasították őket mindenfélékre, a legszemélyesebb gesztusok az orrtörlések voltak, és a kicsik cipőlevétele az ugrálóhoz. 5. Az óvónő kért, hogy menjünk be az épületbe, hogy körbevezessen, és csendben tudjunk egyeztetni, majd mikor mondani akartam Kissmajomnak, hogy maradjon nyugodtan, csak a közelbe megyek, rámszólt, hogy ne tegyem, hadd szokja, hogy nélkülem van itt; hezitálva engedelmeskedtem, mert ilyent sosem szoktam, mi egész pici kora óta mindent őszintén előre egyeztetünk vele, és természetesen fél perc sem telt el, már hallottam is a kétségbeesett kis hangját, hogy hol vagyok - mire az óvónő kimondta volna, hogy miért ne rohanjak, már kint is voltam, és magyaráztam, hogy semmi gond, csak körülnéztem.

Ezután bementünk, végigmutogatta a helyiségeket, mesélt a személyzetről, a házirendről, a foglalkozásokról, az étkeztetésről, a külsős programokról, a bejárási lehetőségekről, és igazából minden részlet megfelelőnek tűnt. Ami nagyon érdekes volt, hogy ő semmit sem kérdezett Kissmajomról (meg -tól sem), távozás előtt valami kapcsán említettem a korát, és tökre ledöbbent, hogy ahhoz képest milyen nagy, és milyen választékosan beszél. Én igyekeztem néha közbevetni ilyen-olyan jellemzőjét, csak hogy kölcsönös legyen az ismerkedés, amikor például azt sorolta hogy szabályok nélkül a gyerekek mennyire elkanászodnak, konfliktusokba keverednek, irigyen viselkednek, aggresszívakká és posszesszívakká válnak, bepörögnek, verekednek... egyszóval minden, amihez Kissmajomnak a világon semmi köze, és igazából elképzelhetetlen az a szituáció, amiben esetleg lehetne.
Itt is feltűnt, hogy annyira nem az oda-vissza kommunikáció híve, volt egy jelenet, amikor Kissmajom egy vasúti pályánál játszva úgy próbálta kezelni azt, mint otthon, és mivel különböző volt a szerkezet, nem sikerült neki, majd többedik kísérletnél (miközben ismételten jelezte is nekem, hogy nem megy, csak mivel az óvónő folyamatosan beszélt, nem tudtam időben felelni) türelmetlenül eldobta a mozdonyt. Ekkor hozzálépett, és ahelyett, hogy érvekkel megnyugatta volna ("Ha gondolkodás nélkül csak erővel tuszkolod az alagútba, nem fog beférni, mert keresztbe túl nagy, arra kell koncentrálni, amit épp csinálsz, látod, kicsit fordítsd el oldalra, így már keskenyebb, és máris belecsusszan...", stb.), kivette a kezéből a vonatot, és csak annyit fűzött hozzá, hogy itt vigyázni kell a játékokra, szépen használjuk őket, és nem szabad odacsapkodni, mert akkor tilos újra hozzányúlni; slussz-passz.
Azt is megjegyezte, hogy udvariasságra kell tanítani a gyerekeket, ezért ha valamibe beleszólnak, egymás szavába vágnak, tenni kell ellene - ez valószínűleg célzás volt arra, hogy nem bírtam egy negyedórás tiráda alatt nem törődni az épp izgalmas felfedezéseket megosztó Kissmajommal, ezért ha valamit közbevetett, mindig reagáltam neki, minimum egy bólintással, vagy rövid félmondattal. Kerek perec meg is mondam, hogy mivel mi a válaszkész nevelés hívei vagyunk, nálunk nem opció a legalapabb válaszok hiánya, nyilván törekedni fogunk rá, hogy a társadalmilag elfogadott normáknak megfelelően párbeszéljen a gyerek, de ez azért erősen korfüggő, és amíg nem képes komplexebb előírásokat követni, addig nem fogok rámordulni, hogy kusslegyen, amikor épp lelkesen mutat valamit.
Rákérdeztem továbbá a köpködésre panaszkodós jelenetre, aminek tanúja voltam, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy miért kezelik gondként, ha a gyerekek hozzájuk fordulnak mediálásért, hiszen tudtommal kifejezetten célnak kellene lennie, hogy merjenek felnőttől segítséget kérni. Amint kiderült, itt eléggé a "You're on your own!" policy dívik, nem szeretnek beavatkozni, mert jó ha már kiskorban megtanulják megvívni a saját harcaikat. Azaz a mi szelíd, nyugodt, empatikus, jószívű kisfiunkat nagyjából ötpercenként fosztanák meg mindenétől az asszertívabb többiek, és cseszhetné a bizalmat, amit egész élete során felépítettünk benne, miszerint amíg senkit sem bánt, joga van ott és azzal foglalkozni, ahol és amivel szeretne - és értelemszerűen neki is hasonló módon tiszteletben kell tartania a mások ezirányú kívánságait, illetve ha egyik félnek unfair ellenállás vagy fizikai erőszak miatt nem sikerül érvényesíteni azokat, akkor be kell avatni egy felelősen dönteni és döntést végrehajtani képes harmadik szereplőt.

Szerintem ekkor már lassan el is dőlt bennem, hogy ez nem a megfelelő hely számunkra, de a teljes bizonyosságot az egész bölcsisedés kardinális pontja hozta el, éspedig a beszoktatás procedúrája. Eleve azért nem is gondolkoztunk állami intézményben, mert sejtettük, hogy ott a leterheltség és magas csoportlétszám miatt nem várható el semmilyen eltérés a megszokott dolgaiktól, és bizakodtunk benne, hogy egy magánlétesítmény valamivel rugalmasabb. Andi posztján felbúzdulva igény szerinti ritmust vizionáltam, és Kissmajmot ismerve az lett volna a tippem, hogy egy-egy hetet adva minden lépésnek (napi egyre több idő velem együtt, de az aktív részvételem nélkül; napi egyre hosszabb intervallum úgy hogy elmegyek, de vissza-visszatérek; délelőttökre egyedül; egész napra egyedül), körülbelül egy hónap alatt kalibrálható lenne akár full-time bentlétre is - de mivel ennyi időre amúgy sem állt szándékunkban otthagyni egyelőre, arányosan rövidebb periódus is elég lett volna. Viszont szóba sem kerülhetett a felvetés, mert itt a beszokás kivétel nélkül szigorúan csak kerek egy hét, mindenfajta eddigi alkudozás határozottan el lett utasítva, mert a gyakorlat állítólag azt mutatja, hogy az ártalmas mind szülőre (nehezebben engedi el a gyereket, ha a külön töltendő mindennapokból több jelenetnek tanúja), mind gyerekre (elbizonytalanítja és nehezíti az elszakadást a szülő elhúzódó jelenléte), mind csoportra (összezavarja őket, hogy a saját anyukájuk miért nem lehet ott).
Elhiszem és elfogadom, hogy az ovónőnek ez egyszerűbb és komplikációmentesebb, de azt az állítását nem vagyok hajlandó elhinni és elfogadni, hogy egyszerűen nem létezik sírásmentes beszokás, és minden gyereket legalább egyszer-kétszer üvöltés közben le kell fejteni a szülő nyakából, ha nem is az első periódusban, amikor még hajtja a feltérképezés láza, de később, amikor rájön, hogy ez nem egy ha-van-kedvem tevékenység, hanem kötelező és rendszeres helyzet. Hogy M. heves fejrázását idézzem: "Nope, never in a million years fogom betrayelni a tiny trustját, hiszen neki csak mi vagyunk a világon. Nemadom." Számunkra ez a sírás semmivel sem jóváhagyhatóbb, mint a picibabák alvástréningezős sírnihagyása, hiszen ugyanúgy (sőt, még inkább, hiszen már nem egy ösztönlényről beszélünk, hanem értelmesről) azt üzeni, hogy nem fontos, hogy szar neked, meg kell tanulnod, hogy így működik a világ, szokd meg, törődj bele.
Szóval nem adjuk.

Most muszáj elmennem aludni, mert ragad le a szemem, de a témára még mindenképpen visszatérek valamikor, mert vannak még említésre méltó dolgok, a mi saját régi ovis élményeinktől kezdve addig, hogy akkor viszont milyen megoldást találtunk ki a jövőre nézve, amikor már nem csak a társaság szükségessége, hanem a munkába(vissza)állásom is szükségessé tenné Kissmajom felügyeletét.
Addig is, ha valaki tud a kötődő nevelés alapelveit tiszteletben tartó óvodát, ahova van is reális esély bejutni, ne fogja vissza magát, hátha épp a környékünkön lesz...

Nyúlfarknyi

Semmire sincs időm, mikor pár hete még volt, nem írtam, mert depresszióztam, hogy mikor költözünk már, most meg azért nem írok, mert ha épp nem pakolok, suvickolok, rendszerezek, akkor kint vagyunk az árnyékos teraszunkon, hallgatjuk a madárcsicsergést, figyeljük a kert végében meg-megjelenő rókacsaládot, és rötyögések kíséretében tanuljuk-neveljük az új családtagunkat. (Kisstya egy hete van nálunk, meg vagyunk győződve, hogy a világ legokosabb állatkája, és nem is értem, hogy lehetett ekkora szerencsénk, hogy csak úgy ideadták nekünk örökre.) Még nagyon-nagyon messze állunk a késztől, egyedül a konyha és egy darab fürdőszoba van majdnemteljesenvégleges állapotban, nem múlik nap bútorszerelés nélkül, és annyira profin kezelek már fúrót és csavarbehajtót, mint egy veterán asztalos...

Kissmajom velünk együtt imádja a házikánkat, már az első éjszakát ébredés nélkül végigaludta itt, pedig kicsit tartottunk tőle, hogy a nagy pörgés miatt zaklatott álma lesz; és azóta is szeret itthon lenni, pedig szegénykémnek alig van elöl pár játéka, szinte minden kicsomagolatlan még. Elképesztő, hogy mennyit nőtt és okosodott az utóbbi időben! Már egyáltalán semmi babás nincs benne a húsos lábfején meg a pufók arcán kívül, minden érdekli, amit csinálunk, és ami a nagyvilágban történik, de olyan igazán miért-korszakosan, borzasztó...
A beszédfejlődése eddig is bravúros volt, de ha még lehet fokozni, megint ugrásszerűt fejlődött: egyrészt van már első személyezés, és ezennel mindene tökéletes nyelvtanilag, másrészt olyan választékosan fogalmaz, hogy például mesélés közben a szókincse lassan egy felnőttével vetekszik, harmadrészt meg teljesen helyesen és kontextusba ágyazva használ ilyen kifejezéseket, hogy tuljadonképpen, végülis, szerintem, egyszercsak... tudja, hogy mi az a szinonima, példákat tud mondani rá, és felismeri szövegben, hihetetlen...
Az utóbbi időben már kezdtük észrevenni, hogy unatkozik itthon velünk, főleg így, hogy folyamatosan tevékenykednünk kell a ház körül, és nem tudunk annyit foglalkozni vele, amennyit igényelne, azaz non-stop... ilyenkor nyíg (ilyen elnyújtott nyávikálós hangon mond mindent, baromi idegesítő), csintalankodik (olyanokat művel, amiről tudja, hogy nem díjazzuk, és kaján vigyorral lesi a hatást), türelmetlenkedik (rögtön mérgesen földhöz csap mindent, ha például nem sikerül összerakni egy építőkockát... tiszta anyja...), és kácsong (feltűnően elege van mindenből). Holnap felhívom Geri óvónőjét, és ha minden jól megy, lassan elkezdjük a beszoktatást - ez egy kislétszámú magánovi, de még így sem számítok semmi jóra, mert Kissmajom továbbra sem rajong a kisgyerektársadalomért (értsd: különösen értelmes iskoláskorúak már jöhetnek), és az első irracionális impulzuscselekedetnél már menekül hozzám, hogy nézzem már, milyen furán viselkedik az illető, csináljak már valamit, mert ő ebben nem szeretne résztvenni. Kíváncsi vagyok, hogy mennyire segíti a beilleszkedésben az, hogy nem bölcsis picurkák között lesz, és itt már mindenki tud érthetően kommunikálni... reméljük bejön neki a dolog, mert a határozott terv az, hogy sírva semmiképpen nem hagyjuk majd ott, egyetlen egyszer sem, akkor sem, ha állítólag hamar megvigasztalódik, ésatöbbi.

Nah, végül egész sok mindenről be tudtam számolni így hirtelen, tiszta ügyes vagyok... abba már beletörődtem, hogy a Kissmajom legviccesebb aranyköpései nem lesznek megörökítve (lehetetlen is lenne, napi féltucatot produkál), így lényegesebben könnyebb posztolni, ha nem várok el magamtól koherenciát túl sok részletet. Majd még jövök.

No means no!

Van ez a jelenség, ami borzasztóan dühít, és egyszer tuti lecsapok valami csicsergő játszótéri anyát miatta - nem hinném, hogy különösebben népszerű leszek ezzel a poszttal, de jó magasról leszarom ragaszkodom a közzétételhez, csak hogy elmondhassam, hogy én szóltam.

Kissmajom hál'Istennek Aput meg engem örökölt, imád mindenféle fizikai szeretemegnyilvánulást, napi ezerszer követeli a puszit, spontán bújik hozzánk, bánatában és örömében egyaránt rohan és, ahogy M. nyomán ő hívja, "hugát ad"; este fürdés után, mikor pizsibe öltöztetem, mindig az ölembe kuporodik, szorosan átkarol, és azt mondja: Reggelig ölelőzzünk Anával!... elolvadok. Viszont kizárólag a szűk családdal (mi és nagyszülők) ilyen, és például van olyan heppje, hogy puszit sosem osztogat, csak amúgy dívásan, a levegőbe cuppantva - nem is erőltetjük, és mondjuk is neki, hogy ha nincs kedve, még pacsit sem kell adnia senkinek (minket beleértve), nem hogy többet. Én gyűlölöm, amikor a szülők valami agyalágyult indíttatásból kicsiket rokonpuszilgatásra kényszerítenek, sógornőm folyamatosan csinálja a gyerekeivel, és persze Kissmajomtól is igyekszik kicsikarni a testkontaktust, de ő határozottan nem hagyja magát, pedig amúgy jóban vannak.
Szóval azt mi már jó régen eldöntöttük, hogy nekünk sokkal fontosabbak lesznek a gyerekünk saját testével kapcsolatos határhúzásai, mint holmi jópofizás és udvariassági szabályok, és ennek megfelelően járunk el, kivételek nélkül: ha bárki győzködni próbálná, hogy óna, csak egy kicsit menjen közelebb, azonnal közbelépek, és kvázi mindkét félnek mondom, hogy persze, nyugodtan, ha szeretne, de egyáltalán nem muszáj.

És akkor vannak a kisgyerekek... Ez általábban Kissmajomnál fiatalabbakat jelent, mert a nagyokkal egyrészt tud szavakkal kommunikálni, ha szimpatikusak egymásnak, másrészt azok már nyugisabbak, visszafogottabbak, türelmesebbek, kiszámíthatóbbak - bírja is őket nagyon, közösségben mindig velük kezdeményez, őket figyeli, hozzájuk dumál (meg a felnőttekhez). A nem-mobilis vagy még lassú picikkel is elvan, messziről érdeklődve tanulmányozza őket, megállapítja, hogy aranyosak, de láthatóan zavarja, hogy nem lehet velük szót érteni, mert ha közelednek, hátrál.
A probléma a másfél évestől úgy három évesig korosztály, főleg az a része, amelyik még nem tud beszélni, csak halandzsául hadovál vagy kevés szót és/vagy pár tőmondatot mond, mert azok már kapcsolatba szeretnének lépni vele, őt viszont elrettenti, hogy nem érti a szövegüket, főleg ha a nyelvbeli hiányosságaikat hangerővel igyekeznek pótolni. Ilyenkor valósággal menekül, pedig nyugtatásul mindig elmesélem, hogy bizony nemrég ő sem tudta kifejezni, hogy mit szeretne, és akkor nekünk is ugyanilyen nehéz volt dekódolni a tetteit. Ezt amúgy fel is fogja, mert később, amikor visszaemlékezünk a történtekre, ügyesen vázolja a helyzetet, és meg is jegyzi, hogy szegényeknek milyen nehéz, de a zsigeri reakcióján a következő alkalommal ez nem változtat.

A legrosszabb eset természetesen az, amikor a két halmaz metszi egymást, és megjelenik egy mindenáron ölelkezni kívánó, többnyire artikulálatlanul rikkantgató kétéves. Jobban mondva a legrosszabb eset az, amikor ennek a kétévesnek ott van a szabadságot egészen sajátosan (kizárólag a saját csemetéje óhajait figyelembe véve) értelmező anyja. Mert mi is rengeteg sokat megengedünk Kissmajomnak, próbáljuk maximálisan kielégíteni minden igényét, és nagyon kevés dologban korlátokat szabni neki, de olyasmit soha nem engednénk meg neki, ami egy másik embert vélhetően zavar - arról ugye nem is beszélve, ha egyértelműen (vagy ha több mint zavarja)... Namost, ma például a játszóházban a másik gyerek kurjongatva, kinyújtott karokkal üldözőbe veszi a miénket, a miénk félig ledöbbenve, félig rémülten iszkol felém, mire az anyuka kényeskedő hangon sápítozni kezd, hogy: "Jaaaj, hát ne félj már tőle, nézd meg, milyen kedves, csak meg akar dédelgetni, szeretgesd meg te is szépen!"; esetleg (volt már ilyen is) hozzáteszi, hogy ugyan, legyen belátóbb, mert ő milyen nagy fiú már (méretre igen, amúgy az esetek mintegy felében fiatalabb a támadó félnél).
Hát baszdmeg. Megnézném, mennyire értékelnéd a toleranciára intést, ha valaki idegen nyelven rikácsolva váratlanul neked rontana, és elhalmozná a pofádat nyálas csókokkal. Az teljesen természetes, hogy a kisbabád még nem "tud viselkedni", mert nem ismeri fel a másik visszajelzéseit, vagy ha fel is ismeri azokat, kevésbé fontosak, mint a saját ösztönei. De ha te nem tanítod meg értelmezni a reakciókat, vagy még gázabb, arra tanítod, hogy bármilyen ellenreakcióra rá lehet erőszakolni a saját akaratát (vagy legalábbis érdemes megpróbálni), akkor hogy a jóbüdösfrancba lesz normális ember belőle?!

És nem, nem érdekel, a szokásos diskurzus*, hogy hagyjuk őket egymás között lerendezni ezeket a játszmákat, meg kell tanulnia konfliktuskezelni és érdekérvényesíteni, és nem leszünk mindig ott, hogy megvédjük. MOST ott vagyok. És már most, huszonhét hónaposan meg akarom tanítani és mutatni neki, hogy soha, semmilyen kérés, rábeszélés, követelés, zsarolás, könyörgés, fenyegetés hatására nem kell azt tennie, amit elvárnak tőle. Hogy bármikor joga van elutasítani bárkit, a legcukibb kapcsolatteremtést pontosan ugyanúgy, mint egy manipulációs kísérletet vagy agresszív közeledést. És értelemszerűen bárkinek bármikor joga van elutasítani őt, és azt tiszteletben kell tartani, bármennyire is rosszul esik. Mert a nem, az nem.


* Hú, erről oldalakat tudnék írni, hogy ez mennyire idegesít... meg hogy mennyire leszarom a gyerekes etikettet, miszerint akkor vagyok elegáns, ha ráveszem Kissmajmot, hogy megossza a játékait másokkal, csak azért, mert azok zajosabban áhítoznak, és mentsük meg a szüleiket egy hisztitől... és mennyire bosszant, ha az én nevelési elveimet** semmibe véve, a jófejeskedő szülők nyomást gyakorolnak az "irigy" gyerekeikre, hogy akaratuk ellenére megosszák a játékaikat Kissmajommal.
** Kissmajom nevében soha nem fogadom el a noszogatás eredményeként felajánlott játékokat, ismerem őt, teljesen megértő***, ha elmagyarázom neki, hogy az emberek ragaszkodnak a cuccaikhoz, úgyhogy nem is hazugság, amikor megnyugtatom a gyerekeket, hogy semmijüktől sem kötelező megválni, nem lesz belőle harag.
*** De ehhez nyilván elengedhetetlen, hogy ő is nyugodtan ragaszkodhasson a sajátjaihoz.

Kétéves státusz - avagy: Fuckit, I'm boasting.

Nem mentegetőzöm tovább, ezzel a gyerekkel ilyenek történnek velünk, és kész; nemár, hogy nem írom le, mert szerénykedni illik! Hadd lássa csak, amikor megnő, hogy a szüleit titokban szétvetette a büszkeség a csodasága miatt, ha már élőben a jelenlétében sosem tolom túl a dicsekvést, mert én utáltam, amikor Anyu anno velem/miattam csinálta.
Szóval csaknem egy hónap késéssel (a költözés miatt nehezen jutott el hozzánk a behívó levél, aztán az ünnepek alatt senki nem vette fel a telefont időpontadásilag) megvolt a kétéves babacsekkolás. Mivel most más körzethez tartozunk, új védőnő van, ma találkoztunk vele először. Kissmajom kicsit tartott tőle, nem mondta, hogy fél, de sokszor elmeséltette velem, hogy mik fognak történni egészen pontosan - két hete kapta meg az agyhártyagyulladás elleni oltás ismétlőjét, és eléggé megviselte a dolog*.  Megnyugtattam, hogy most szuri nem lesz, csak mérések meg beszélgetés, mindenféle tiltakozás nélkül jött, napokkal előre szinte várakozóan emlegette, hogy csütörtökön megyünk. Beértünk az épületbe, kinyílt a védőnő ajtaja, és attól kezdve a következő félig vicces, félig szinteciki jelenet zajlott le.

Én: Jó napot kívánok! Kissmajom, köszönsz szépen, ahogy szoktál az utcán a néniknek?
Kissmajom lehajtott fejjel, szégyenlős vigyorral álldogál szorosan mellettem, védőnő elnézően mosolyog, "Jó, anyuka, ne adja ezt elő!" arckifejezéssel. Behív, bemegyünk, letudjuk a számadatos részt - Kissmajom nehezen oldódik, a hatalmas ráállós mérleget gyanakodva szemléli, de biztatásra, a kezemet fogva rááll, majdnem hangosan lelkesedik az elmozduló mutató miatt, de végül mégis csendben marad; a magasságellenőrzős cucchoz már bátran lép oda, rutinosan fordul háttal és szorítja a sarkait a falhoz (otthon imádja mérni magát, szép firkákat kanyarít a falra, oda ahova szerinte a feje felér), a védőnő kicsit meg is lepődik, de valószínűleg elkönyveli véletlennek.
Letelepedünk egy szembeszékre az asztalhoz, gyerek az ölemben, kap egy ilyen fémdrótokon faidomokat húzogatós koordinációgyakorló játékot, a sajátját már hónapok óta nem vettük elő, élvezettel tologatni kezd rajta egy piros gömböcskét.
Védőnő: Kissmajom, megmondod milyen színű az, amit most megfogtál?
Kissmajom megint előadja a félszeg mosolyát, a védőnő aranyosan nem inszisztál, hogy ne hozza zavarba, ha nem ismeri még a színeket, végülis a kiskönyv szerint ilyent csak négyévesen kell. Közben engem kérdezget, lakhatásról, a várható változásokról, a gyerek napiredjéről, hozzá már nem is szól, valószínűleg meg van győződve, hogy még nem beszél. Megkéri Kissmajmot, hogy ugráljon, elégedetten nyugtázza, hogy páros lábbal is tud (már körülbelül fél éve, de ezt csak magamban mormolom), aztán jelzi, hogy hamarosan elkezd majd a lépcsőn is váltott lábbal kapaszkodás nélkül felmászni (már körülbelül fél éve, ezt már nem tudom visszatartani).
Védőnő: És kommunikál azért valamennyire, mond pár szót? Valamilyen egyértelmű módon kifejezésre juttatja, amikor szomjas vagy éhes? Tőmondat-kezdemények, esetleg...?
És akkor elszabadult a pokol...
Kissmajom (a kaja perspektívájától lázba jőve): Papa ad neked reggelire camambert sajtot, meg trappistát, meg micimackósajtot, és sonkát is ad, pici paradicsommal. Anya csinál katonákat, aztán Apa ad szúrósvizet. És Tata kiszedi a cseresznyét a befőttesüvegből, kivesszük a magját, megesszük, és megisszuk a levét is.
Védőnő (az állát a földről felkaparva): Jaaaj! Nahát, te tudsz beszélni! És még mit tudsz, vajon a színeket is tudod? Az ott milyen színű?
Kissmajom szemérmesen mosolyog, és mélyen hallgat, a védőnő bocsánatkérően néz rám, és megint tapintatosan visszavonulót fúj; megsajnálom:
Én: Kicsim, mondd el szépen anyának, hogy milyen színeket látsz ott, jó? Például ez micsoda?
Kissmajom megmakacsolja magát, és továbbra is kuka, a védőnő jófej módon terelni próbál, hogy nehogy megszégyenítsem a gyereket, és gyorsan a legoból-építési készségeiről érdeklődik, meg hogy suttogásra reagál-e, majd lediktálja a kolleganője adatait, akihez majd az új háztól tartozni fogunk.
Kissmajom (kizárólagos figyelemre pályázva hirtelen közbeszól): Az a sárga kocka ott a piros bogyó mellett van! Kék bogyó van mögötte, utána zöld. Itt meg ez a narancsszínű.
Döbbent csend megint, aztán a védőnő felnevet, agyondicséri, Kissmajom szárnyakra kap, és a továbbiakban be nem áll a szája. Lekéretőzik az ölemből, lassan körbejárja a szobát, egy vitrinben felfedezi a vérnyomásmérőt, és gyorsan megállapítja, hogy "Csak egy mánus van rajta. Az órán három mánus van: a nagymánus, a kicsi-, és a másodpercmutató, ami gyorsan pörög." A védőnő ámuldozva kérdezi, hogy ugye nem tud számolni - hááát, vallom be vonakodva, de, sőt a betűket is ismeri; még mielőtt ezen is sokkolódna egy sort, a gyerek talál egy sztetoszkópot is, szerencsére a nevére nem emlékszik: "Ezt hogy hívják, ezt itt? Ezzel hallgatta meg a doktornéni a kis tüdődet, hogy hogy szuszog; elöl is, hátul is." Aztán bekukucskál egy félig nyitott ajtón: "Ott hátul van a másik rendelő, ahol a pici bébibabát öltözteti az anyukája. Miért sír a bébibaba? Adott a doktornéni szurikát neked, ide, a kicsi lábadba." Majd a homályosított üveges ablak láttán: "A pára vízből van. A hó is vízből van, megolvad, mert meleg a kezed." Végül türelmetlenül a következő programpontunkat tervezve: "Akkor elmegyünk Tatához az Erzsébet-hídon, hogy megnézzük a szélmalmot. Tegnap nagyon fújt a szél; de ha nem fúj a szél, nem forog a szélmalom."
Még biztosítanom kell a védőnőt, hogy a gyerek saját ritmusában halad így, nem hajcsárkodunk fölötte csattogó ostorral, csakis azt játszik/-unk, amit kér és akar, magától olyan weirdo, hogy őt az olvasás érdekli legjobban. Természetesen nem köszöni meg az ajándék matricát, csak vigyorog simlisen, és nem hajlandó csókolomozni búcsúzáskor sem, csak és kizárólag miután a védőnő magára csukja az ajtót, de akkor megismétli hatszor, és visszhangzik tőle a terem. Guess we're done here.

Jó, elárulom a fishy titkot... a tegnap jelentését valójában nem ismeri, ő mindenre ezt a szót használja, ami a közelmúltban történt. És nem beszél ilyen gyönyörű-helyesen, ahogy leírtam, hanem egy kicsit még mindig selypít (vagy hogy mondják, annak, amikor valaki jének ejti az r hangot), de valami elképesztően édesen, remélem nem szokik le egyhamar. És megelőzve bárki esetleg felforró rosszindulatát kételyeit: szinkronfordítani és gyököt vonni valóban nem tud; még. :)


* Nem is maga a szúrás, mert azt konkrétan nem is érezte: hiába beszéltük át ezerszer a teljes forgatókönyvet, már akkor elkezdett sírni, amikor a mérésekhez levetkőztettem, szorosan a nyakamba kapaszkodott, és annyira szívszaggatóan kiabálta, hogy "Kimegyünk!", hogy a váróban ücsörgő M. majdnem bejött megmenteni. Borzalmas volt, nem tudom, miért gyűlölte ennyire, ezúttal hangzavar sem volt, és előre tudott minden lépést - sőt nem is aggódott különösebben, és nem is úgy maradt meg benne az egész, mint egy negatív élmény, mert már említettük, hogy egy hónap múlva megyünk vissza, és nem tiltakozik, sőt, mondja, hogy majd kap matricát a doktornénitől, aki szerinte aranyos... szóval fura nah...

Nem normális ez a gyerek!

Hú, ilyen hosszú kihagyásom talán nem is volt még a blog indítása óta, csak gyűjtöm a meséket parkolópályán, mert ez a szar nem tud olyant, hogy csak bizonyos posztok legyenek publikusak, a többit meg csak meghívott vagy jelszót ismerő olvasók láthassák, nekem meg csomó nempublikus történésem és filozofálásom van manapság. Eredetileg ez is titkos bejegyzésnek készült, mert legalábbis számomra, érzékeny terület... már egy ideje terveztem róla írni, de olyan hülyén jön ki, hogy itt dicsekszem az utóddal, miközben én mindig is gyűlöltem, amikor anno Anyu a sok lelkendezéssel bezzeggyereket csinált belőlem, akivel minden szülő példálózott otthon, és akit ennek megfelelően nem feltétlenül kedvelt a gyerektársadalom. De Kissmajom fejlődése kapcsán mindent dokumentáltam eddig is, és nem lenne fair kihagyni: nem csak azt szeretném, ha ez is részletekkel egyetemben megmaradna neki, hanem azt is, hogy tudja, folyamatosan ordítani akarom a büszkeségemet bele a világba, hogy az anyukája lehetek - akkor is, ha igazam van abban, hogy különleges, és akkor is ha csak a mi elfogult szemünk-szívünk látja annak.
So here we go: nem, nem és nem lehet, hogy egy huszonkét (tuljadonképpen már közelebb a huszonháromhoz, hetek óta írogatom ezt) hónapos ennyire zseniális; egyszerűen nem. Én nem mondom, hogy lángelménk van, azt sem, hogy szaktekintély vagyok huszonpár hónaposok terén, de az az igazság, hogy minden egyes nap őszintén megdöbbent, hogy mennyire komplex egy ilyen pici baba - mert igen, szerintem egy huszonkét-három hónapos az igenis baba, nincs két éve, hogy ezen a világon van, másféllel ezelőtt még az is csodálatos teljesítménynek számított, ha felismert minket, és tudatosan képes volt a szájába  tuszkolni egy tárgyat. Azt hiszem már említettem itt is, de lehet hogy nem (olyan ritkán írok, hogy elfelejtem a lejegyzeteltek felét, és visszaolvasni nem szeretek), hogy mi mindig is meg voltunk győződve, hogy három éves kor alatt nem lehet igazán élvezni egy gyerek társaságát. Persze végtelenül cukik, édibédik, zabálnivalók and all that, de ha nem lennének az anyai hormonok és apai kötődések, be kellene vallani, hogy nem sokkal szórakoztatóbbak, mint egy aranyos állatkölyök. Érdemben nem lehet kommunikálni velük, nem derül ki, hogy mi jár a kis fejükben, és egyáltalán valószínűleg egy intenzíven tanítgatott labrador ilyenkor még jóval értelmesebb náluk, így az egyetlen közös vonásunk nagyjából az, hogy ők ragaszkodnak hozzánk, mi meg imádjuk őket - evolúciósan kódolt kapcsolat, nem is lehet semmi több, hiszen információcsere hiányában semennyire sem ismerjük egymást.

És akkor van nekünk ez a kisfiunk, és alig tartott fele ennyi kornál, amikor gyanakodni kezdtünk, hogy tévedtünk, és nagyon érdekelne, hogy ezzel mindenki más így van-e, és minden ekkora gyerek ennyire intelligens, vagy tényleg Kissmajom fura - de hát mégsem körkérdezhetek a játszótéren (és itt sem fogok), hogy figyu, a te gyereked tud-e már szinonimákat, mert enélkül is folyton célozgatnak rá, hogy biztos agyonképzem* a gyereket, azért ilyen kis okos. Viszont tény és való, hogy nagyon szembeötlő különbségek vannak, amikor mondjuk játszóterezésekkor vele egyidősök mellett tevékenykedik. Az átlag vele egykorú gyereknek tapasztalataim szerint fogalma sincs róla, hogy mi az az alatt/fölött, előtt/mögött, a számokról/mennyiségekről meg méretekről ne is beszéljünk. Aki tudja, hogy mennyi idős Kissmajom (mert a magassága, beszéde és magabiztos mozgása miatt legtöbben minimum egy évvel többnek gondolják), teljesen lesokkolódik, hogy megért olyan komplex utasításokat, hogy a második pad mögül hozzon három gesztenyét, vagy rakja rá a sötétkék lapátot a világoskékre és mindkettőt a vödör alá, vagy helyezze sorrendbe a dobozokat a legnagyobbtól a legkisebbig a kör alakúak kivételével.
Persze valószínűleg az is vastagon benne van, hogy mivel ő egyre hosszabb összetett mondatokban, folyékonyan beszél, sokkal könnyebb rádöbbeni arra, hogy mennyi mindent tud, megért, továbbgondol, kilogikáz, mert szinte mindig narrálja az eseményeket. Meg eleve az is durva, hogy milyen ügyesen verbalizál, a szókincse valami elképesztő... az még hagyján, hogy kapásból nem tudok olyan hétköznapi** tárgyat vagy cselekvést mondani, aminek a megnevezését ne ismerné és használná könnyedén, és olyant is hallottam már, hogy ekkora gyerek 90%-ban*** helyesen beszél nyelvtanilag, de néha olyan absztrakt fogalmakat és kifejezéseket kap elő és használ kontextusban, tökéletesen a helyükön, hogy csak nézünk: hamarosan, valóban, egyelőre, szerintem, utána, tényleg, végülis, előbb-utóbb és társaik, látni kellene az idegenek fejét, amikor bedob egy-egy ilyent a kis cérnahangú dumáiba.
Más: már nagyon régóta ügyesen számolt, de az utóbbi napokban elkezdte felcserélni a hármat a néggyel, úgyhogy kíváncsian tesztelgettem, hogy vajon csak szókeverés-e, vagy eddig tévedtünk, amikor azt hittük, hogy megy neki. Mondjuk nehéz lett volna, egyértelműen mutogat mindent, egyenként számba véve a darabokat, ki si derült elég hamar, hogy valamiért a hangzás tetszik neki jobban így, de pontosan tudja, hogy a három, az mennyi. Olyannyira, hogy nemrég lefekvés előtt labdáztunk, és mikor már jó késő volt, M. szólt előre, mint mindig, hogy még ötöt dobálunk, és indulnak fürdeni; elkezdtük visszafelé számolni a letelt alkalmakat, hogy akkor most ezt volt az ötödik, ez volt a négy, ez a három... mire Kissmajom matter of factly hozzátette: "Még kettő van.", és szedte össze meg osztotta ki a labdáinkat, miközben mi kapargattuk fel az állunkat a földről.
Aztán az is van, hogy valami embertelenül jól tájékozódik. Úgy kell elképzelni, hogy a körülbelül két kilométeres környezetünket egészen pontosan ismeri: tudja, hogy hol vannak a játszóterek, a pékség, a kisbolt, a teniszpálya, a vonatsínek, a kedvenc hamburgeresünk, a metró végállomása, melyik udvaron hány és milyen kutya lakik, a sétáinkból több úton is haza tud jönni, autóval előre mondja, hogy merre vannak a felüljárók, hol kell faágakból összeállt alagúton menni. És ami a legkeményebb, hogy pár hete lerobbantunk bevásárlásba menet a közeli latótelep mellett, egy olyan kereszteződésben, ahol öt út találkozik - azóta bármilyen irányból érkezünk ide, mindig mondja, hogy itt romlott el az autó, pedig a közelben semmilyen valamirevaló landmark nincs, amit megjegyezhetne (olyannyira, hogy nekem anno hónapokba telt, mire biztonsággal közlekedtem arrafelé). Heti egy-kétszer járunk csak át Pestre, ráadásul nem mindig ugyanazon az útvonalon, ennek ellenére már többszáz méter távolságról bejelenti, hogy mindjárt következik a Duna, azonnal felismeri a Körutat, és van olyan híd, amit meg tud nevezni. Ha valamiről tudja, hogy hol van (például leggyakrabban látogatott parkunk), bármerre kanyargunk a körülötte levő utcákon, hiába nem látható a házaktól, mindig hibátlanul meg tudja mutatni, hogy légvonalban épp milyen irányban van. Pár hete egyik kedvenc mókája az volt, hogy egy anyagból készült reklámszatyrot a fejére húzott, aztán ide-oda tipegett a szobában, megkeresett különböző tárgyakat, megfogdosta őket, stb., én meg egy ideig megmosolyogtam, mert biztos voltam benne, hogy azért élvezi, mert homályosan lát ki belőle, és az érdekes; aztán kipróbáltam, és kiderült, hogy végig teljesen vakon mászkált, úgyhogy azóta azzal szórakoztunk, hogy lesötétített szemekkel ide-oda küldözgettük a nappalinkban mindenféle célpontokhoz, ő meg soha de soha nem tévesztett, még akkor se, ha nehezítésül M. kétszer megpörgette a saját tengelye körül, hátha sikerül összezavarni... elég félelmetes.
Ahogy az is rémisztő, hogy tudja, mit jelent a közlekedésben zöld lámpa, és mit a piros, mi több, vezetés közben mindig utasítgat minket, hogy: "Jöjd a lámpa, mehetünk. Most pijos, hékezünk, mert meg kell állni.", szerintem én ezt kisiskolás koromban sajátítottam el olyan szinten, hogy megbízhatóan rám lehessen hagyni a döntést, neki már most gond nélkül menne a dolog.

Van olyanja is, ami igazából nem extrahiperszuper teljesítmény, de azért szokatlan, mert a vele egykorúak esetében elég ritka, ő meg már minimum egy hónapja műveli. Megtanítottam, hogy ha valaki köszön, akkor azt fogadni kell, és azóta ő a környék sztárja, mert minden sétálót megállva, hatalmasat bólintva, és hangosan üdvözölve köszönt: a kutyáknak és gyerekeknek hija jár, a bácsiknak jóónapot, a néniknek meg csóókojom, olvadoznak is tőle rendesen.
Mozgásilag is volt egy érdekes és váratlan fejlődési ugrása - hiába megy már nem is tudom mióta (azt is baromi hamar kezdte) lépcsőzés, akár váltott lábbal is, ha kényelmes a fokméret, három héttel ezelőtt még képtelen volt megérteni, hogy hogyan kell felmászni a létra jellegű mászókákon meg az ilyen kapaszkodóbütykös mászófalakon. Aztán egy szép napon tettem egy kísérletet az elindításával, és úgy felrohant, mintha világ életében ezt gyakorolta volna: szinte tapogatás nélkül tette a lábait, és lépegetett egyre fennebb. (Bónuszként néha lejön a legmagasabb csúszdán is, de alapvetően inkább azt kéri, hogy fogjam meg, ami annyit jelent, hogy egy ujjal hozzáérek, és akkor már szerinte biztonságban van, suhan is... hál'Istennek a vakmerőség nem az erőssége.)

Vicces; nagyon. Rengetegszer vicogunk rajta-vele, és nem olyanokon, hogy botladozik vagy rosszul ejt ki hangokat... persze vannak ilyenek is, de ezek megszokott dolgok, ha az embernek kisgyerekkel él. Kissmajomnak humorérzéke van, akarattal adja elő a tréfáit, megtervezi, próbálgatja, finomítja őket, és a reakcióinktól függően fejleszti őket tovább, hogy még több nevetést csikarjon ki velük.
Napi szinten újabb és újabb szójátékokat gyárt, de ilyen tök szellemeseket, hogy mondjuk nagyon szereti az Abba dalait, a "Mamma mia" a kedvence, és egyszer szavalgatta épp (tudja a refrén pár sorát), amikor látszott a kis szemén, hogy megvilágosodik, ízlelgeti a szavakat, és hirtelen elkezdte továbbkölteni vigyorogva, hogy: "Papa mia, Anya mia, Apa mia, Tata mia...", majd mikor látta, hogy várakozóan mosolygok, mindenféle lükeséggel folytatta, miszerint: "Cica mia, tömbház mia, gyógyszej mia, szoborpajk mia, szejelőbácsi mia..." és további tucatnyi variáció, azóta minden nap.
Vagy vannak halandzsái is, amikor ötletes kis folytatásokkal visz tovább saját költésű hangsorokat: random "rímeket", mint például pukkabó, muddató, lubbanó, stb., esetleg valódi szavakból származtatott rokonhangzásúakat, mint hika-mika (a.k.a. takony), majd ebből kiindulva puka-deka, béka-cuka, stb.
A Kissmajomszáj jellegű szövegeiről külön bejegyzést tervezek, próbálom gyűjtögetni a legemlékezetesebbeket, így olyan tíz százalékban meg is vannak, mert napi tucatszor előáll valamivel, képtelenség lenne mindet megjegyezni.

Manipulál - nem hisztizve, hanem hidegvérű simlivel módszereket ötölve, füllentve, hatást kiszámítva. Hogyha mondjuk sürgős levelem érkezik munkaügyben, aminek a megválaszolása nem halasztható az alvásidejére, néha muszáj lopnom negyed-fél órát a kizárólagos-figyelmes közös játékidőnkből, és ilyenkor mindenfélét kitalál, hogy eltérítsen. Először finoman próbálkozik, mondjuk segítséget kér egy olyan feladatban, amit valóban nem tud megoldani, aztán fokozatosan szemtelenedik el, mígnem sürgősen megjavítandó tárgyakat pakol a billentyűzetemre, és végső taktikaként kijelenti, hogy: "Beütöttem!". Mikor megkérdezem, hogy mijét és hova, akkor gyorsan rámutat a kezére; ha csak gyors gyógypuszit adok, és dolgozom tovább, akkor mondja, hogy a fejét is, de nem csak a homlokán ám, hanem három helyen, pupli-pupli-pupli lett rá, aztán meg legurult a pincegajázsba, sőt a kazánházba is, és egyáltalán hegénykém, őt sajnálni illene.
A legutóbbi alkalom, amikor hangosan felröhögtem egy játszóterezéskor volt. Hűvös lett, rá akartam adni egy plusz pulcsit, de valamiért jó ötletnek tűnt a sapkás fején át ráhúzni, amitől az nyilván a szemébe csúszott. Mielőtt bármit is tehettem volna, a ruhakupac alól meghallottam Kissmajom csodálkozó hangját: "Hú, milyen hötét van!" És azóta, ha vitatkozom vele valamiért, akkor néha előadja ezt a jelenetet, tudatos feszültségoldóként, fürkészi is, hogy elfelejtettem-e az eredeti problémát a vicceskedésétől.

És beszél - említettem már, hogy beszél...? Mikor hazahozzuk egy tatás nap után, simán elmeséli, hogy hol jártak, miket csináltak. Tud csomó angol szót, rajzfilmek főcímdalait hallgatjuk, azokból kérdez rá, hogy ammi? és harmadik ismétléskor már velem együtt próbálja kiejteni a kifejezéseket. Szintén kívülről fúj csomó magyar dalszöveget (rendes felnőtt zenét is), és pár angolnak a refrénjét, az előbbieket értelmezi is, mert sokszor prózában elregéli a cselekményt. Tudja az összes családtag (unokatestvérekig) teljes nevét, a barátok kereszt- és beceneveit, ki hol dolgozik, miket szoktak csinálni, mikor találkozunk; tudja Apu pontos címét, és a tőle a Városligetig közlekedő trolibusz megállóit, békávés bemondószemélyzet stílusában. Minap megörökölte M. régi telefonját, azt például valami szédítően kezeli már: bekapcsolja magának, zenét tud rajta válogatni és lejátszani, kinyitja a fotóalbumot, és lapozgatva megkeresi, majd elindítja a róla készült videókat, forgolódik az iránytűvel, percekig bámulja az analóg óra kattogó mutatóját, természetesen minden mozzanatot alaposan ecsetelve; és üzenetet gépel az apjának, úgy, hogy hangosan kimondja**** a beütött betűket.
Ilyeneket jelent ki, hogy "Homályos van kint.", mert még nem találkozott a köd szóval. Meg azt a teljesen logikus következtetést vonja le, hogy ha a hónalj ott van, ahol, akkor a vállat hónnak is lehetne nevezni. Meg felállítja az analógiát miszerint az autónk elromlott, és elvittük a szerelő műhelyébe, illetve Papának fáj a térde, így elment az orvos rendelőjébe. Meg kikövetkezteti, hogy ha a nyá hangot adó cica nyávog, akkor a nyihahát mondó ló természetesen nyihahál. Meg amikor kiderült, hogy megyünk Dinnyésre, M. egyik barátjához, azt válaszolta, hogy "Ott hok dinnye van." - azóta már olyan is volt, hogy Gazdagrétre megyünk, ahol szerinte obviously a gazdagok vannak. Meg elmondja tisztán és egyértelműen, hogy az oltásadáskor nem azért sírt, mert hájt a hurika, hanem azért, mert megijedt - és tényleg már a vetkőzés előtt elpityeredett, láttam rajta, hogy fél a nagy hagnzavartól (még bent volt az előttünk vizsgálgatott üvöltő csecsemő a káricsáló szüleivel).
Megint kimarad ezer, mert ilyenkor persze semmi sem jut eszembe. Jah az még igen, hogy a mai új szava, a múzeum, valami borzalmasan aranyosra sikerült: múzenú. Viszont nagy fájdalmunkra már helikoptej van, nem hekuka, hökőkút, nem hökötykuty, ventillátoj, nem vintelettoj. De a többivel nem küzdök most, "Medek, néden alszunk: Anya, Apa, Kissmajom és Józsika. Milyen anajos a Józsicica!"


* Semennyire nem teszem amúgy, kizárólag azokat a dolgokat részletezem neki, amikre ő maga kérdez rá. Igen, egész nap szinte megállás nélkül beszélek hozzá, bármit csinálunk, mindent kommentálok, de a hordozóban szállított macskákkal is ezt teszem, szóval nem hinném, hogy annyira extra bánásmód, hogy oktatásnak tituláljuk.
** És a hétköznapi alatt értem azt is, amit csak könyvekben látott, tehát simán elmeséli, hogy mit csinál egy betörő, és mi történik, ha az ember kivilágítatlan biciklivel teker közutakon.
*** Ami nem egészen tiszta neki, az az elváló igekötő, néha jól sikerül, de leginkább ilyeneket mond, hogy "Nem kipróbáljuk a biciklit." vagy "Mikor elindulunk Tatához?". Ezen kívül csak az igei személyragok nem mennek tökéletesen, az egyes szám első személy a nagy mumus, gyakorlatilag nem használja - leginkább azt ismétli meg, amit kérdezni szoktunk (pl. "Kérsz egy kicsi vizet.") vagy úgy használja a szót, ahogy mi szoktuk mondani (pl. " Most leülünk ide pihenni.", akkor is, ha csak egyedül rá vonatkozik). 
**** Nyilván összeolvasni nem képes őket, tehát hiába ismeri az összes betűjét, nem tud róla, hogy egy akár általa random, akár általam akarattal bepötyögött például b-r-e-k-e-g, az egy szó, ami úgy hangzik, hogy...