When God closes a door...

Van egy félkész posztom... ezt már többször mondtam, és tényleg van is, jó sok. De van egy, ami barátságokról szól, véletlenekről, számítóan összerakottakról, megbánás nélkül lezártakról - csak ezt is pihentettem, mert ahhoz, hogy érthető legyen, be kellene előbb fejezni egy másik félkész posztot. És a két félkész elkészülte után jutunk el végül az iskolaválasztóshoz, szóval jó nagy falat ez, így jár az ember, ha évekig lustálkodik, és muszáj pótolnia, mert különben annyira nem lenne kontinuitás, hogy maga sem értene semmit, ha pár év múlva visszaolvas, pedig ugye az lenne az egész blogolás dolog fő-fő feladata.

Na de visszaevickélve a lényeghez: az említett barátságok posztok romjain lépegettem épp ma este, amikor egyszer csak teljesen váratlanul bekopogott valaki a múltból. Abból a régi múltból, amit viszont sosem tudnék vagy akarnék lezárni, mert jelentett és mindig is jelenteni fog valamit... mert az életünknek a legnehezebb és leggyönyörűbb időszakai fonódtak össze benne, és ezek a lelkeinket is összefonták olyan emberek lelkeivel, akik ott voltak fogni a kezünket, minden közhelyes jóban és rosszban.

Welcome back home, Audrey! Hiányoztál. Jó, hogy (itt) vagy. ❤

Emlékezés így, szülinap előtt(ről)...

Fürdés után a majdnemnégyéves felöltözve várt az ágyon, amíg beállítottam a vackunkat (párnák, takarók, mindenkinek a sajátja, és a nagy közös), és vártuk, hogy M. előkerüljön altatáshoz, bohóckodott, énekelt, ugrált, rötyörészett, mint minden este - aztán hirtelen megállt, elcsendesedett, és egy kis elmélkedés után ragyogó szemmel elmosolyodva megszólalt:
- Én úgy örülök, hogy téged meg Apát választottalak!
Akkor csak annyira futotta a könnybelábadós meglepetésből, hogy megismételtettem vele ezt a kijelentést M. beérkeztekor, és mindketten agyonölelgettük, miközben ki tudja hányadszorra hálásak voltunk Istennek, Sorsnak, Univerzumnak, az életnek.
Aztán mivel napi többször eszünkbe jutott ez az unearthly vallomás, tegnap rákérdeztem, hogy mit értett ezalatt.
- Hát az úgy volt, - válaszolt rövid mélázás után, - hogy nézelődtem lefele onnan a babavilágból, és egyszercsak megláttalak titeket, ahogy itt jöttetek-mentetek. És akkor úgy gondoltam, hogy jó lesz nekem ez az Apa meg ez az Anya...
- És miért tetszettünk meg neked épp mi? - kérdeztem kíváncsian.
- Azért, - vágta rá habozás nélkül, - mert így... mosolygott a szátok!
♥

Én soha semennyire sem hittem az ilyen kiválaszt-egy-lélek jellegű mesékben. Aztán ettől függetlenül öt éve és egy hónapja minket is kiválasztott valaki, és mi végig tudtuk, hogy velünk van, és azt is, ahogy megengedi, hogy elengedjük, és elbúcsúzik, és elmegy. És mindig úgy éreztük, hogy három hónappal később ő küldte nekünk ezt az új csodát - akkor ezek szerint mégsem.
Ez a Csodánk is teljesen szabadon döntött. Hát van a világon nálunk szerencsésebb szülő...? És meglepő, hogy azóta is egyfolytában mosolyog a szánk?!
:)

Life changing events...

Nem, nem vagyok terhes. Történtek viszont hatalmas dolgok, és már annyi mindenkinek ígértem privátban, hogy részleteket is kapnak hamarosan, hogy mesélem is őket rögvest.

Az úgy volt, hogy ültünk egy szép napon a csendes-tágas-világos erdőszéli házikónk madárcsicsergős teraszán, és miközben a csodálatos kisfiunk viháncolt a jófej kutyánkkal, épp arról beszélgettünk, hogy ez már ennél jobb egyszerűen nem lehetne. Erre másnap M. kapott egy állásajánlatot attól a cégtől, ahová kerek két éve pályázott egyet, és akkor igencsak elrontotta a fél nyarunkat az, hogy nem vették fel. Közben persze silver linings... as it turned out, a lehető legjobb dolog volt ez az elutasítás, mivel ha akkor nem marad a jelenlegi munkahelyén, csak hitelből tudjuk felépíteni a házat, ugyanis gépekben, munkaerőben és anyagban is milliókban mérhető segítséget kaptunk tőlük.
Visszatérve két évvel ezelőttre: a szakmai interjún imádták, lelkesen körülrajongták, és konkrétan majdhogynem kimondták, hogy mikor kezdhet, aztán a visszahívásuk napokig késett, míg végül szabadkozva bökték ki, hogy a vezetőség váratlanul létszámstoppot rendelt el, és sajnos vissza kell vonniuk mindent, de megtartják a jelentkezési adatait, és blablabla. Nagyon szar érzés volt, mert egyszerűen nem értettük az egészet, a sok dicséret, és abból következő tervezgetéseink után elég nagy pofáraesés volt a hirtelen fordulat, főleg hogy egy nagyon jó hírű multiról van szó, azt hittük, hogy külföldi cégeknél ez nem így működik; meg tetszett volna neki a feladat is, végre kihívás és újdonság a sok éves stagnálás után, egy várhatóan nagyon sokáig stabil cégnél, ahol sok a fejlődési és fennebb lépési lehetőség... annyira vágyott rá, hogy igazándiból elfogadott volna kicsit kevesebb pénzt is, mint amennyit épp keresett.

Fast forward to three weeks ago: felhívja ugyanaz a HR-es csaj, aki akkor a rossz hírt közölte és azt mondja, hogy lenne valami, érdekli-e még, volna-e kedve bemenni egy beszélgetésre a csapatvezetővel, aki embert keresgél - őszintén szólva a nem sok volt, és miután reflexből igent mondott, még tanakodtunk is, hogy mennyivel előtte van az, hogy még nem ciki lemondani, mert épp közeledőben volt egy határidős dolga a mostani munkahelyen. Aztán enyhén másnaposan, nagyon kialvatlanul, és teljesen beleszarva az egészbe, elment mégis, hogy ha nem más, legalább rákérdez a múltkori okokra, és lesz valami lezárás-íze a régi szerencsétlenkedésnek. Jelen volt a legutóbbi interjút vezető fickó, meg még két menedzser, szakmai ügyben egyetlen egy kérdés sem hangzott el (előttük voltak az akkori papírjai, meg emlékeztek is rá), és gyakorlatilag abból állt a két órás találkozó, hogy megpróbálták meggyőzni, hogy mennyire jó lesz neki ott. Mondhatni, hogy sikerült is nekik, mert úgy jött haza, hogy csillogó szemmel mesélt, de tanulva a múltból azt beszéltük meg, hogy inkább ne éljük bele magunkat semmibe, mert ha ezúttal nem is lépnek vissza, legalábbis anyagilag tuti nem tudnak jobbat ígérni a mostaninál, hiszen az elmúlt időben továbbképződött és jelentősen kibővült a munkaköre a jelenlegi cégnél, és ezáltal a fizetése is megmásfeleződött. A következő hét elején felhívták, és lazán bemondtak kezdésnek egy olyan éves bért, mindenféle extra juttatásokkal (SzÉP kártyától kajatámogatáson át magánkórházi ellátásig) kiegészítve, amire egyszerűen nem lehetett nemet mondani - úgyhogy nem mondott.

És itt jön a képbe a még nagyobb durranás, ugyanis meghánytuk-vetettük, hogy amellett, hogy a mostani főnökét nem kellene szarban hagyni mínusz egy fontos emberrel, pénzügyileg sem lenne okos dolog kilépnie. Csináljuk inkább azt, hogy az őt nélkülözni nem tudó munkakört továbbra is elvállalja távban, a többi ügyeit (sok, de megfelelő rutinnal simán csinálható félműszaknyi időben) meg átveszem én, az a rész eleve nem rocket-science, ráadásul lesz fél évem betanulni. Decemberig kitalálhatom, hogy tetszik-e az egész, és ha igen, akkor sajnos a nagy visszavárás ellenére fel fogok mondani a munkahelyemen - én már tudom, hogy bármennyire szerettem anno, nekem most már nem fog hiányozni, ami a céget illeti meg... hát az új felállás szerint keresni nagyjából ugyanannyit fogok, de maximálisan én fogom beosztani az időmet, és a csendes-tágas-világos erdőszéli házikónk madárcsicsergős teraszáról dolgozhatok, a sziesztázó kutyánk mellől, szóval... they can't really beat that. Arról nem is beszélve, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy Kissmajomnak csak akkor és annyi időre kell majd oviba járnia, amikor és amennyihez kedve lesz, ami ugye nem lényegtelen szempont.
Két éve majdnem megjósoltam, ha nem is megvalósulást, mert azt nem mertem volna remélni sosem, de a vágyamat, hogy megtörténjen, igen. Most meg azt kellene hozzátenni így a végére, hogy már csak a kisstestvér hiányzik, de nem tudom, hogy igazán tutibiztosan hiányzik-e, és amíg el nem döntöm, inkább kerüljük a témát - és hajrá, másfajta új kezdetek... :)

"Oh, baby, baby, it's a wild world..."

Nah, megvolt az ovilátogatás. Kissmajom egyelőre nem megy oviba.
Jó, van hosszú verzió is... :)
Kezdem azzal, hogy mit tudtunk erről a helyről, illetve miért épp ide mentünk el próbálkozni. Hát főleg mert ide jár Geri, meg ők ismerik az óvónőt közelebbről is, hiszen konkrétan szembeszomszédok, összejárnak; ezáltal meg ugye nagyon közel van az új lakhelyünkhöz is, sétálva olyan tíz perc lehet. Arra tisztán emlékeztem, hogy anno beszoktatás címen, olyan fél éve talán, Popi tökre el volt keseredve, hogy a fia olyan lelkesen vonult be a kölkök közé, hogy még vissza se nézett, nem hogy sírt volna, meg azóta is szívesen jár - és hát a gyerekeink ugyan eléggé különböznek, de mivel a nevelési elveink hasonlóak, szinte biztosra vettem, hogy számunkra is ez lesz a legjobb választás.

Fél tizenegyre volt megbeszélve az érkezésünk, mert akkor kinti játszás van, és legyen idő addig bent hatszemközt lenni a tulajdonossal és egyben vezető óvónővel. Az első benyomás pozitív volt, elénk jött és úgy köszönt, hogy Kissmajot rögtön néven szólította, nagy, árnyékos udvarra invitált be, sok játékkal, különböző korú jókedvű gyerekekkel. Olyan tíz percet töltöttünk el kint a kertben, és már akkor kezdegetett nem tetszeni ez-az, de próbáltam arra koncentrálni, hogy az óvónő egyértelműen tapasztalt, vérprofi pedagógus, a nagylányok kedvesek és érdeklődőek, és Kissmajom rögtön bátran berongyol a forgatag kellős közepébe, és felpattan egy kismotorra, ami azért nem jellemző rá ennyire új és zajos helyzetben.
Ami már ott és akkor nem volt szimpatikus: 1. Rászóltak egy ötéves körüli kislányra, hogy ne mászkáljon/hintázzon az egyik fára felkötözött kötéllétrán, indoklás nem volt, a miérteket valószínűleg megbeszélték már előtte; furcsa volt, mert abban a környezetben egyértelműen csak játszási céllal lehetett ott, mint minden hasonló tereptárgy, akkor meg miért ne használhatná rendeltetésszerűen, vagy ha valamiért nem teheti (például mert a kisebbek utánozzák, és rájuk nézve potenciálisan veszélyes), akkor miért nem szerelik le. 2. Egy szintén ötéves forma kislány odajött az óvónőhöz, hogy egyik kisfiú már többedszerre az arcába berregett, és ezzel leköpte - az tetszett, hogy megpróbált magyarázatot adni a viselkedésre (nem akarattal tette, köztudottan hebrencs,  a játék hevében mindig elfelejtezik magáról), viszont a panaszkodót eléggé leteremtette, hogy miért árulkodik, ez szégyen, és miért nem az illetővel tisztázza, hogy hogyan nem kellene viselkedni. 3. Sokáig senki sem vigasztalt meg egy (Kissmajommal egyidős, méretre legalább egy fejjel kisebb) kislányt, aki pityeregve kereste a valahol rohangáló bátyját, sajnálkozásomra az volt a válasz, hogy friss jövevény, és nagyon kis akaratos meg elkényeztetett, otthonról nincs "megnevelve", mindig annak kell történni, amire ő vágyik - végül kelletlenül hozzálépett egy dadus, és elterelésileg odébbhívta magával, de nem nagyon értettem, mert még ha az aznapi negyedik hisztirohamról is lett volna szó, egy új gyereket akkor sem hagyunk magára szomorkodni (mondjuk régit sem). 4. Kicsit mechanikusnak tűnt a gyerekekkel való bánásmód minden felnőtt részéről, nem láttam személyre szabott mosolyt, semmilyen one-on-one interakciót, vagy akár csoportosat, de ami rutintól eltérő: terelgették őket, mint egy homogén masszát, többnyire globálisan figyelmeztették vagy utasították őket mindenfélékre, a legszemélyesebb gesztusok az orrtörlések voltak, és a kicsik cipőlevétele az ugrálóhoz. 5. Az óvónő kért, hogy menjünk be az épületbe, hogy körbevezessen, és csendben tudjunk egyeztetni, majd mikor mondani akartam Kissmajomnak, hogy maradjon nyugodtan, csak a közelbe megyek, rámszólt, hogy ne tegyem, hadd szokja, hogy nélkülem van itt; hezitálva engedelmeskedtem, mert ilyent sosem szoktam, mi egész pici kora óta mindent őszintén előre egyeztetünk vele, és természetesen fél perc sem telt el, már hallottam is a kétségbeesett kis hangját, hogy hol vagyok - mire az óvónő kimondta volna, hogy miért ne rohanjak, már kint is voltam, és magyaráztam, hogy semmi gond, csak körülnéztem.

Ezután bementünk, végigmutogatta a helyiségeket, mesélt a személyzetről, a házirendről, a foglalkozásokról, az étkeztetésről, a külsős programokról, a bejárási lehetőségekről, és igazából minden részlet megfelelőnek tűnt. Ami nagyon érdekes volt, hogy ő semmit sem kérdezett Kissmajomról (meg -tól sem), távozás előtt valami kapcsán említettem a korát, és tökre ledöbbent, hogy ahhoz képest milyen nagy, és milyen választékosan beszél. Én igyekeztem néha közbevetni ilyen-olyan jellemzőjét, csak hogy kölcsönös legyen az ismerkedés, amikor például azt sorolta hogy szabályok nélkül a gyerekek mennyire elkanászodnak, konfliktusokba keverednek, irigyen viselkednek, aggresszívakká és posszesszívakká válnak, bepörögnek, verekednek... egyszóval minden, amihez Kissmajomnak a világon semmi köze, és igazából elképzelhetetlen az a szituáció, amiben esetleg lehetne.
Itt is feltűnt, hogy annyira nem az oda-vissza kommunikáció híve, volt egy jelenet, amikor Kissmajom egy vasúti pályánál játszva úgy próbálta kezelni azt, mint otthon, és mivel különböző volt a szerkezet, nem sikerült neki, majd többedik kísérletnél (miközben ismételten jelezte is nekem, hogy nem megy, csak mivel az óvónő folyamatosan beszélt, nem tudtam időben felelni) türelmetlenül eldobta a mozdonyt. Ekkor hozzálépett, és ahelyett, hogy érvekkel megnyugatta volna ("Ha gondolkodás nélkül csak erővel tuszkolod az alagútba, nem fog beférni, mert keresztbe túl nagy, arra kell koncentrálni, amit épp csinálsz, látod, kicsit fordítsd el oldalra, így már keskenyebb, és máris belecsusszan...", stb.), kivette a kezéből a vonatot, és csak annyit fűzött hozzá, hogy itt vigyázni kell a játékokra, szépen használjuk őket, és nem szabad odacsapkodni, mert akkor tilos újra hozzányúlni; slussz-passz.
Azt is megjegyezte, hogy udvariasságra kell tanítani a gyerekeket, ezért ha valamibe beleszólnak, egymás szavába vágnak, tenni kell ellene - ez valószínűleg célzás volt arra, hogy nem bírtam egy negyedórás tiráda alatt nem törődni az épp izgalmas felfedezéseket megosztó Kissmajommal, ezért ha valamit közbevetett, mindig reagáltam neki, minimum egy bólintással, vagy rövid félmondattal. Kerek perec meg is mondam, hogy mivel mi a válaszkész nevelés hívei vagyunk, nálunk nem opció a legalapabb válaszok hiánya, nyilván törekedni fogunk rá, hogy a társadalmilag elfogadott normáknak megfelelően párbeszéljen a gyerek, de ez azért erősen korfüggő, és amíg nem képes komplexebb előírásokat követni, addig nem fogok rámordulni, hogy kusslegyen, amikor épp lelkesen mutat valamit.
Rákérdeztem továbbá a köpködésre panaszkodós jelenetre, aminek tanúja voltam, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy miért kezelik gondként, ha a gyerekek hozzájuk fordulnak mediálásért, hiszen tudtommal kifejezetten célnak kellene lennie, hogy merjenek felnőttől segítséget kérni. Amint kiderült, itt eléggé a "You're on your own!" policy dívik, nem szeretnek beavatkozni, mert jó ha már kiskorban megtanulják megvívni a saját harcaikat. Azaz a mi szelíd, nyugodt, empatikus, jószívű kisfiunkat nagyjából ötpercenként fosztanák meg mindenétől az asszertívabb többiek, és cseszhetné a bizalmat, amit egész élete során felépítettünk benne, miszerint amíg senkit sem bánt, joga van ott és azzal foglalkozni, ahol és amivel szeretne - és értelemszerűen neki is hasonló módon tiszteletben kell tartania a mások ezirányú kívánságait, illetve ha egyik félnek unfair ellenállás vagy fizikai erőszak miatt nem sikerül érvényesíteni azokat, akkor be kell avatni egy felelősen dönteni és döntést végrehajtani képes harmadik szereplőt.

Szerintem ekkor már lassan el is dőlt bennem, hogy ez nem a megfelelő hely számunkra, de a teljes bizonyosságot az egész bölcsisedés kardinális pontja hozta el, éspedig a beszoktatás procedúrája. Eleve azért nem is gondolkoztunk állami intézményben, mert sejtettük, hogy ott a leterheltség és magas csoportlétszám miatt nem várható el semmilyen eltérés a megszokott dolgaiktól, és bizakodtunk benne, hogy egy magánlétesítmény valamivel rugalmasabb. Andi posztján felbúzdulva igény szerinti ritmust vizionáltam, és Kissmajmot ismerve az lett volna a tippem, hogy egy-egy hetet adva minden lépésnek (napi egyre több idő velem együtt, de az aktív részvételem nélkül; napi egyre hosszabb intervallum úgy hogy elmegyek, de vissza-visszatérek; délelőttökre egyedül; egész napra egyedül), körülbelül egy hónap alatt kalibrálható lenne akár full-time bentlétre is - de mivel ennyi időre amúgy sem állt szándékunkban otthagyni egyelőre, arányosan rövidebb periódus is elég lett volna. Viszont szóba sem kerülhetett a felvetés, mert itt a beszokás kivétel nélkül szigorúan csak kerek egy hét, mindenfajta eddigi alkudozás határozottan el lett utasítva, mert a gyakorlat állítólag azt mutatja, hogy az ártalmas mind szülőre (nehezebben engedi el a gyereket, ha a külön töltendő mindennapokból több jelenetnek tanúja), mind gyerekre (elbizonytalanítja és nehezíti az elszakadást a szülő elhúzódó jelenléte), mind csoportra (összezavarja őket, hogy a saját anyukájuk miért nem lehet ott).
Elhiszem és elfogadom, hogy az ovónőnek ez egyszerűbb és komplikációmentesebb, de azt az állítását nem vagyok hajlandó elhinni és elfogadni, hogy egyszerűen nem létezik sírásmentes beszokás, és minden gyereket legalább egyszer-kétszer üvöltés közben le kell fejteni a szülő nyakából, ha nem is az első periódusban, amikor még hajtja a feltérképezés láza, de később, amikor rájön, hogy ez nem egy ha-van-kedvem tevékenység, hanem kötelező és rendszeres helyzet. Hogy M. heves fejrázását idézzem: "Nope, never in a million years fogom betrayelni a tiny trustját, hiszen neki csak mi vagyunk a világon. Nemadom." Számunkra ez a sírás semmivel sem jóváhagyhatóbb, mint a picibabák alvástréningezős sírnihagyása, hiszen ugyanúgy (sőt, még inkább, hiszen már nem egy ösztönlényről beszélünk, hanem értelmesről) azt üzeni, hogy nem fontos, hogy szar neked, meg kell tanulnod, hogy így működik a világ, szokd meg, törődj bele.
Szóval nem adjuk.

Most muszáj elmennem aludni, mert ragad le a szemem, de a témára még mindenképpen visszatérek valamikor, mert vannak még említésre méltó dolgok, a mi saját régi ovis élményeinktől kezdve addig, hogy akkor viszont milyen megoldást találtunk ki a jövőre nézve, amikor már nem csak a társaság szükségessége, hanem a munkába(vissza)állásom is szükségessé tenné Kissmajom felügyeletét.
Addig is, ha valaki tud a kötődő nevelés alapelveit tiszteletben tartó óvodát, ahova van is reális esély bejutni, ne fogja vissza magát, hátha épp a környékünkön lesz...

No means no!

Van ez a jelenség, ami borzasztóan dühít, és egyszer tuti lecsapok valami csicsergő játszótéri anyát miatta - nem hinném, hogy különösebben népszerű leszek ezzel a poszttal, de jó magasról leszarom ragaszkodom a közzétételhez, csak hogy elmondhassam, hogy én szóltam.

Kissmajom hál'Istennek Aput meg engem örökölt, imád mindenféle fizikai szeretemegnyilvánulást, napi ezerszer követeli a puszit, spontán bújik hozzánk, bánatában és örömében egyaránt rohan és, ahogy M. nyomán ő hívja, "hugát ad"; este fürdés után, mikor pizsibe öltöztetem, mindig az ölembe kuporodik, szorosan átkarol, és azt mondja: Reggelig ölelőzzünk Anával!... elolvadok. Viszont kizárólag a szűk családdal (mi és nagyszülők) ilyen, és például van olyan heppje, hogy puszit sosem osztogat, csak amúgy dívásan, a levegőbe cuppantva - nem is erőltetjük, és mondjuk is neki, hogy ha nincs kedve, még pacsit sem kell adnia senkinek (minket beleértve), nem hogy többet. Én gyűlölöm, amikor a szülők valami agyalágyult indíttatásból kicsiket rokonpuszilgatásra kényszerítenek, sógornőm folyamatosan csinálja a gyerekeivel, és persze Kissmajomtól is igyekszik kicsikarni a testkontaktust, de ő határozottan nem hagyja magát, pedig amúgy jóban vannak.
Szóval azt mi már jó régen eldöntöttük, hogy nekünk sokkal fontosabbak lesznek a gyerekünk saját testével kapcsolatos határhúzásai, mint holmi jópofizás és udvariassági szabályok, és ennek megfelelően járunk el, kivételek nélkül: ha bárki győzködni próbálná, hogy óna, csak egy kicsit menjen közelebb, azonnal közbelépek, és kvázi mindkét félnek mondom, hogy persze, nyugodtan, ha szeretne, de egyáltalán nem muszáj.

És akkor vannak a kisgyerekek... Ez általábban Kissmajomnál fiatalabbakat jelent, mert a nagyokkal egyrészt tud szavakkal kommunikálni, ha szimpatikusak egymásnak, másrészt azok már nyugisabbak, visszafogottabbak, türelmesebbek, kiszámíthatóbbak - bírja is őket nagyon, közösségben mindig velük kezdeményez, őket figyeli, hozzájuk dumál (meg a felnőttekhez). A nem-mobilis vagy még lassú picikkel is elvan, messziről érdeklődve tanulmányozza őket, megállapítja, hogy aranyosak, de láthatóan zavarja, hogy nem lehet velük szót érteni, mert ha közelednek, hátrál.
A probléma a másfél évestől úgy három évesig korosztály, főleg az a része, amelyik még nem tud beszélni, csak halandzsául hadovál vagy kevés szót és/vagy pár tőmondatot mond, mert azok már kapcsolatba szeretnének lépni vele, őt viszont elrettenti, hogy nem érti a szövegüket, főleg ha a nyelvbeli hiányosságaikat hangerővel igyekeznek pótolni. Ilyenkor valósággal menekül, pedig nyugtatásul mindig elmesélem, hogy bizony nemrég ő sem tudta kifejezni, hogy mit szeretne, és akkor nekünk is ugyanilyen nehéz volt dekódolni a tetteit. Ezt amúgy fel is fogja, mert később, amikor visszaemlékezünk a történtekre, ügyesen vázolja a helyzetet, és meg is jegyzi, hogy szegényeknek milyen nehéz, de a zsigeri reakcióján a következő alkalommal ez nem változtat.

A legrosszabb eset természetesen az, amikor a két halmaz metszi egymást, és megjelenik egy mindenáron ölelkezni kívánó, többnyire artikulálatlanul rikkantgató kétéves. Jobban mondva a legrosszabb eset az, amikor ennek a kétévesnek ott van a szabadságot egészen sajátosan (kizárólag a saját csemetéje óhajait figyelembe véve) értelmező anyja. Mert mi is rengeteg sokat megengedünk Kissmajomnak, próbáljuk maximálisan kielégíteni minden igényét, és nagyon kevés dologban korlátokat szabni neki, de olyasmit soha nem engednénk meg neki, ami egy másik embert vélhetően zavar - arról ugye nem is beszélve, ha egyértelműen (vagy ha több mint zavarja)... Namost, ma például a játszóházban a másik gyerek kurjongatva, kinyújtott karokkal üldözőbe veszi a miénket, a miénk félig ledöbbenve, félig rémülten iszkol felém, mire az anyuka kényeskedő hangon sápítozni kezd, hogy: "Jaaaj, hát ne félj már tőle, nézd meg, milyen kedves, csak meg akar dédelgetni, szeretgesd meg te is szépen!"; esetleg (volt már ilyen is) hozzáteszi, hogy ugyan, legyen belátóbb, mert ő milyen nagy fiú már (méretre igen, amúgy az esetek mintegy felében fiatalabb a támadó félnél).
Hát baszdmeg. Megnézném, mennyire értékelnéd a toleranciára intést, ha valaki idegen nyelven rikácsolva váratlanul neked rontana, és elhalmozná a pofádat nyálas csókokkal. Az teljesen természetes, hogy a kisbabád még nem "tud viselkedni", mert nem ismeri fel a másik visszajelzéseit, vagy ha fel is ismeri azokat, kevésbé fontosak, mint a saját ösztönei. De ha te nem tanítod meg értelmezni a reakciókat, vagy még gázabb, arra tanítod, hogy bármilyen ellenreakcióra rá lehet erőszakolni a saját akaratát (vagy legalábbis érdemes megpróbálni), akkor hogy a jóbüdösfrancba lesz normális ember belőle?!

És nem, nem érdekel, a szokásos diskurzus*, hogy hagyjuk őket egymás között lerendezni ezeket a játszmákat, meg kell tanulnia konfliktuskezelni és érdekérvényesíteni, és nem leszünk mindig ott, hogy megvédjük. MOST ott vagyok. És már most, huszonhét hónaposan meg akarom tanítani és mutatni neki, hogy soha, semmilyen kérés, rábeszélés, követelés, zsarolás, könyörgés, fenyegetés hatására nem kell azt tennie, amit elvárnak tőle. Hogy bármikor joga van elutasítani bárkit, a legcukibb kapcsolatteremtést pontosan ugyanúgy, mint egy manipulációs kísérletet vagy agresszív közeledést. És értelemszerűen bárkinek bármikor joga van elutasítani őt, és azt tiszteletben kell tartani, bármennyire is rosszul esik. Mert a nem, az nem.


* Hú, erről oldalakat tudnék írni, hogy ez mennyire idegesít... meg hogy mennyire leszarom a gyerekes etikettet, miszerint akkor vagyok elegáns, ha ráveszem Kissmajmot, hogy megossza a játékait másokkal, csak azért, mert azok zajosabban áhítoznak, és mentsük meg a szüleiket egy hisztitől... és mennyire bosszant, ha az én nevelési elveimet** semmibe véve, a jófejeskedő szülők nyomást gyakorolnak az "irigy" gyerekeikre, hogy akaratuk ellenére megosszák a játékaikat Kissmajommal.
** Kissmajom nevében soha nem fogadom el a noszogatás eredményeként felajánlott játékokat, ismerem őt, teljesen megértő***, ha elmagyarázom neki, hogy az emberek ragaszkodnak a cuccaikhoz, úgyhogy nem is hazugság, amikor megnyugtatom a gyerekeket, hogy semmijüktől sem kötelező megválni, nem lesz belőle harag.
*** De ehhez nyilván elengedhetetlen, hogy ő is nyugodtan ragaszkodhasson a sajátjaihoz.

Szolgálati közlemény - avagy: HELP!

Még egy off topic, mert it's a long shot, de végülis történtek már furább dolgok, mint hogy valaki a blogján keresztül találja meg élete párját... izé, álmai hidegburkolóját, so here we go...
Kerestetik egy csodaszaki, aki csodálatosan teljesít az átlag fürdőszobánál sokkal komplikáltabb burkolói feladatokban is, és valamilyen csoda folytán (hirtelen meghalt a megrendelő, és a hóbortos örökösök kifejezetten romosan akarnak túladni a házon, vagyilyesmi, mert más oka nem nagyon lehet annak, hogy egy profi csapat három hétre hónapra előre ne legyen betáblázva) el tudna vállalni olyan 250 négyzetméternyi munkát március eleji kezdéssel.
Olyan nem érdekel, ha valakinek a nagybácsija már az összes rokon lakásában szépen tevékenykedett, és az elmúlt fél év tapasztalatai alapján azok a lakásfelújító "ezermesterek" is kíméljenek, akik on the side szívesen felraknák a hőszigetelést, és kiöntenék a bejárati lépcsőt, de ha kell, a festést is készségesen vállalják.
Röviden: szuperjó szakember kell, szupergyorsan, cserében több hétig nem kell új megbízást vadásznia, mert ez jó nagy.

By the way, üzleti ügyekben mér a jóIstenér' nem képesek az emberek normális stílusban kommunikálni?! Mert én nem vagyok egy visszafogott típus, a magánéletemben heves vérmérsékleten pattogok, a blogon kényelmetlenül szókimondok, és ennek megfelelően a munkámban is egyik fő ismertetőjelem a bad cop szerep volt, amiről az ügyfelek nyilván sosem tudták, hogy színjáték, tehát működött (de persze mi tagadás, némelyik ellenfél estén élveztem is) - viszont bunkó, tahó, sudriparaszt soha életemben senkivel sem voltam, mert képtelen volnék szántszándékkal megbántani bárkit is, még akkor is én szenvedek többet az áldozatnál, ha néha figyelmetlenségből besikerül.
Most túl azon, hogy az építőipar az jelenleg nekem is valóban a szakmák pöcegödrének tűnik (mondom én, aki annyira naivan és bizakodóan indult neki az építkezésnek, hogy az már nevetséges - de már felnőttem, annyi mindent láttam, hogy jó, ha nem vakulok meg), de hogy lehet az, hogy ha véletlenül akad egy fehérholló-vállalkozó, akinek jók a referenciái, szépek a munkái, elfogadhatóak az árai, visszahív, ha keresem, és kijön helyszíni szemlére, ha megígéri... vannak ilyenek is, vadászni kell rájuk, de léteznek... Szóval hogy lehet, hogy jó ötletnek érzi letagadni az előzőleg írásban(!) önként(!!) felajánlott árengedményt, és mikor slightly amused hangulatban (mert tényleg nem volt szükségünk a hülye mennyiségi kedvezményére, csak nem tudtam megállni, ha már felvágott vele) finoman emlékeztetem rá, gunyoros-agresszív modorban előadni, hogy hát természetesen vehetek Tesco zsömlét, ha spórolni akarok a Lipótin, de aztán évekig nézhetem a repedezett eredményt a zuhanyfülkémben. Úgyhogy miután tavaly augusztus óta kitartottam mellette, annak ellenére, hogy M. nem találta túl szimpatikusnak, plusz mindenféle nehezen kivitelezhető extra igényei voltak a biztosítandó munkakörülményeket illetően (mert kéremszépen, ő egy művész), ma fogtam magam, és elimpulzusküldtem a halál faszára, udvariasan megköszönve eddigi rendelkezésreállását, 'cause I'm a lady like that.

És úgy követtem el ezt a felelőtlenséget, hogy egy többszörösen szőkített, dauerolt, töredezett, vééékony hajszál választ el az őrülettől már most, pedig még bő hat-hét hét van a legoptimistább forgatókönyv szerinti finisig is, ami ugye csak akkor valósulhat meg, ha legkésőbb március második hetében valaki elkezdi nekünk lerakni a járólapokat, és fel- a csempét. Fogjuk az épp peteéresztő hormonjaimra.
Kicsit viszont meg is nyugodtam ettől, miután szegény végletekig türelmes M. nem kapott agyvérzést attól a figyelmeztetésemtől, hogy én húsvétkor beköltözöm, akkor is, ha lavórban kell mosakodni, és betonpadló lesz a talpam alatt, nem ér-de-kel, ha jó volt anyámnak anno, jó lesz nekem is, különbenis gyönyörűen kivitelezett estrich, csodájára jár mindenki, aki valamennyire is ért hozzá, legalább legyen valami haszna. Szóval az én drága megértő férjem együttérzően megszorította a kezemet, és azt suttogta, hogy ő is csatlakozik ám, úgyhogy talán végül még a vadak sem fognak megenni ott az erdő mellett kettesben a gyerekkel.
És hogy a mai nap abszolútjósága se felejtődjön el így, a sok picsogás közepette, mindjárt felteszek egy képet, amelyen Kissmajom és az apája ma legeslegelőször befűtöttek, a saját vegyestüzelésű kazánunkkal, a saját puffertartályunkba, a saját házunk saját pincéjében; bámulták a lángokat a saját maguk által rakott tűz előtt, pont ahogy azt évek óta álmodozzuk. Banánt falatíroztak, Kissmajom csicseregve érdeklődött a különböző méretű hő- és nyomásmérőkről, M. magyarázta, hogy melyik cső hova viszi a milyen vizet, és én úgy éreztem, hogy ez a délután felért egy erős hangulatjavítókkal kombinált többhetes pszichoterápiával.
Már csak másfél hónap, és így vagy úgy, hazamegyünk. Persze sokkal jobb volna teljesen elkészült hazába, szóval ajánljatok nekünk egy tökéletes hidegburkolót, köszönömszépen!

Karácsonyi rövid-zagyva...

Hát írni kellett volna, de így év végén rengeteg a munkám, M.-nek szintén sok volt, szóval úgy próbáltam megoldani, hogy a napközbeni babázásokból tíz-húsz perceket loptam rá, aztán este miután M. fürdetett-altatott, folytattam; mire befejeztem, annyira hulla voltam, hogy már csak agyatlan bökörészésre futotta... Most már lecsengőben az egész, de ha akarnék sem tudnék visszaemlékezni a történések felénél többre, úgyhogy inkább nem mentegetőzöm, hanem leírom azokat, amik eszembe jutnak, legalább azokról legyen nyom.
Kezdem az eredeti blogtémával, hogy túl legyek rajta: az elmúlt pár hónapban volt két sikertelen inszemem, nem hatott meg különösebben, mert nem is számítottam csodára, inkább túl akartam lenni végre rajtuk, hogy jövőben tiszta lappal lombikot kezdhessünk majd. Hogy pontosan mikor, az rejtély, mert tavaszra lejár megint minden vizsgálatunk, és újra kell őket csináltatni, de 2017 nagyon szép szimpatikus szám, szóval nem kesergek, ha csak akkor tudok majd újra szülni.
A karácsonyi otthonunkba-költözés sem jött össze - na azt már sokkal jobban bánom, mert milyen jó is lett volna, de most már tényleg látjuk a végét, úgyhogy ez sem tragikus. Még kis további csúszásokkal is nagyon valószínű, hogy a húsvétot már ott ünnepelhetjük, úgyhogy nagyobb nem is lehetne a boldogság... jó, talán csak ha már terhesen mennék haza. Gyönyörűséges egyébként a ház, most már teraszunk és nyílászáróink is vannak, és egyre inkább hasonlít az évekkel ezelőtt elképzelt álomlakra, egyetlen furaság, hogy valami bődületesen ha-tal-mas lett a nappali, annyit variáltunk, hogy ötven négyzetméter fölött álltunk meg (nem amerikaikonyhás), ami gyakorlatilag akkora, mint a legutóbbi lakásunk teljes területe... na de ennyi bajunk legyen az életben, én azt mondom.

Kissmajom múlt héten kétéves lett, 94 centi magas, elképesztően nagy fiú; kézen-közön tökéletesre csiszolgatta a beszédét, rengeteget mond-mesél, kitalált történeteket is, meg azt is, ami vele esik meg, most már tényleg kizárólag az egyes szám első személy bibis, igei személyragokat nagyon-nagyon ritkán (olyan kétnaponta egyszer) már használ magára, de személyes névmást sose, egyszerűen csak a nevén nevezi magát, vagy úgy hívja, hogy a baba illetve a dejek.
Mivel a születési évfordulójának előestéje egybeesett az új Star Wars premierjével, aznap éjszaka Apunál maradt, életében másodszor, mert két héttel előtte szerveztünk egy próbaalvást, hogy kiderüljön, hogyan viseli - hát úgy, hogy azóta is folyamatosan kéri, hogy mehessen még. Persze nem napokig tároltuk ott, a délutáni alvása után átvittük, és a következő napi előtt már mentünk is érte, hogy neki se legyen trauma esetleg, és Apunak se megerőltető; merthogy ő nem hajlandó "erőszakkal" kommandírozni a gyereket, ami annyit jelent, hogy először este tizenegykor, másodszor meg kicsivel éjfél után aludtak el, addig játszodtak... De, ahogy számítottunk is rá, ebből semmi gond nem lett, Kissmajom simán megértette, hogy az Tatás program, itthonra más szabályok vonatkoznak: mikor este szokásos időben szóltunk neki, hogy lefekvéshez kellene készülődni, már indult is felfele a lépcsőn fürdeni, ahogy mindig is szokott.
A szülinap maga is érdekes volt, mert Apu már reggel ébredés után felköszöntötte, megkapta az ajándékait, majd együtt átjöttünk, és délután itt volt még egy csomó ajándék, meg még egy torta. Az utóbbi másodszorra is csak a gyertyák elfújásáig volt érdekes, kérni nem kért belőle csak egy falatot, a játékoknak meg a felhajtásnak viszont nagyon örült, csodálta a díszítésül felrakott fényeket, és tökre megértette, hogy most kivételes alkalom van, nem csak hogy ő a legfontosabb, hanem direkt ünnepeljük is... azóta minden nap lelkesen emlegeti, hogy neki születésnapja volt, énekelgeti az Alma együttes idevágó nótáját, és elmondja, hogy miket kapott. Sok kis apróságot (kilőhető repülőgép, műanyag háziállatgyűjtemény, fürdőpuzzle, stb.), kifejezett kérésére és óriási örömére egy karórát, de főként egy játékkonyhát, teljes felszereltséggel, mert az Ikeában (az ő saját fejlesztésű kiejtésével: Ájkia) többször is kirobbanthatatlanul leragadt a kiállított példánynál, Aput utánozva főzöcskézni; imádja azóta is, talán az első olyan játék életében, amivel asszisztencia követelése nélkül, önállóan eljátszik félórákat is akár.
Az is nagyon foglalkoztatja, hogy a családban kinek mikor van a születésnapja, az enyémre még emlékszik pár héttel ezelőttről, de már a többiek hónapját és dátumát is kivülről fújja, soha többet nem fog kelleni naptárba emlékeztetőket irkálni. Megbeszéltük azt is, hogy a karácsony a Jézuska szülinapja, és az ő tiszteletére kap mindenki ajándékot - mivel nem kérdezett rá, azt nem részleteztük, hogy kitől (Erdélyben angyalt szoktak mondani, könyvekben ugye látott már Télapót, stb.), és idén még nem is szándékozzuk boncolgatni, mert magunk sem tudjuk, hogy pontosan mi legyen a forgatókönyv, hogy varázsa is legyen, de ne is zavarjuk össze vele. A fa is zűrös, mert elméletben együtt-díszítés volt a terv, de gyakorlatban Apu holnap délután betlehemezős előadásra viszi a templomba, szóval az itthonit valószínűleg elkészítjük, mire onnan visszajönnek.

Nagyon sűrű téli napjaink voltak amúgy, voltunk Halász Judit koncerten is, amit szintén sokat emleget még mindig - nagyon tetszett neki, mindent jól látott a harmadik sorból, és csomó éneknek, amiket akkor hallott először, meg is jegyezte a refrénjét rögtön, azóta is dudorássza őket. Nagyon szeret énekelni amúgy, rengeteg dalszöveget tud, most épp a bugyuta angol karácsonyi nóták a kedvencei, csak úgy zeng a ház a "Dzsingőbesz"-től.
Az utóbbi időben a szokásosnál is több időt töltött vele M., és ez meg is látszik: rendkívül apás lett, ha véletlenül én altatom,  meg is jegyzi, hogy "Apával alszunk, Anya nem jó!" - aztán persze valójában nem tiltakozik, simán lefekszik velem is, meg amikor M. altat, néha engem hív inkább, de ez akkor is mennyire aranyos már!
M. kapcsán meg úgy egyáltalán mindenről van egy csomó nagyon vicces beszólása is, amiken napi szinten lehet hangosan nevetni, hihetetlen, hogy egy ekkora gyereknek milyen szövege tud lenni. FaceBook kiírásokban próbálok lépést tartani ezzel, és amikor épp úgy adódik, mindig kiírom őket, hogy megmaradjanak, de persze nagyrészük így is elvész sajnos.
Úgyhogy visszakanyarodunk oda, hogy milyen jó is lenne rendesnek lenni, és részletes beszámolókat írni; de most is borzasztó almos vagyok, és reggel kelni kell, mert az utolsó ajándékot nyilván az utolsó percre hagytuk... Szépségesszép karácsonyt mindenkinek tehát, szilveszterig még egyszer megpróbálok benézni - ha nem sikerülne, akkor boldog Új Évet is jól! Jaj, úgy rohan az élet, minden pillanatot nagyon szeressetek benne!

#theyaremyworld

Ma megkaptam életem egyik legszebb bókját az univerzum legcsodásabb férjétől, és főleg legcsodásabb édesapjától. Persze nem igaz, ahogy a bókok többsége sosem az - de ez, ahogy a bókok többsége esetében lenni szokott, cseppet sem vesz el az értékéből.

Kissmajom ma szokatlanul zsémbes napot tartott. Egész héten náthás volt (nekünk is szerencsésen továbbadta), első napon lázas is, azóta csak nagyon taknyos, de mivel orrot fújni nem hajlandó*, szívni meg nem lehet** neki, szegénynek non-stop tele van a kobakja dzsuvával. És eddig végig a mindenkori aranyos-vidám önmagát adta, de mára már betelt a pohár nála, és aranyos-nyígós volt, még a majdnem háromórás délutáni alvása után is. Semmi sem tetszett neki... olvasgatni akart, de az általa hozott kedvenc könyveit öt perc alatt megunta, és nyűglődve a földre dobálta, dühös volt, hogy ha az egyik műanyag kalapka belefér a másikba, akkor megfordítva a kettőt, a másik miért nem fér bele az egyikbe, követelőzve énekelgette a Süsü-dalt, de mikor kérésére elindítottam neki a videót, sírdogálva könyörögte inkább Pómekáti*** bácsit, illetve az Istenért sem tudta eldönteni, hogy komolyan gondolja-e az ölbekéretőzést, vagy mégis azonnal lemászna, amint felemeltem. És mindeközben annyi időt sem adott magamra fordítani, hogy egy darab üzenetet megírjak, ahogy elővettem a telefont, már görbült is a szája lefelé panaszosan, hogy ő egy szerencsétlen elhanyagolt kisfiú, akivel senki nem foglalkozik, főleg a gonosz anyukája.
M. fürdőt takarított épp, és ugyan sejtelmünk sem volt, hogy behallatszik hozzá, valószínűleg végigasszisztálta a vacsoraidő előtti küszködésünk nagyrészét. Azaz azt, hogy desperately próbáltam nyugodt maradni, és több-kevesebb sikerrel vigasztaltam Kissmajmot, majd amikor egyszerűen tehetetlen voltam, megadóan átöleltem, a nyakába bújtam, és kijelentettem, hogy: "Kisfiam, ennél többet nem tudok segíteni, kimerítettünk minden lehetőséget, úgyhogy akkor üljél itt szépen a lábamon, és bőgicséljél, én meg simizem a hátadat, és aztán valami lesz..."

Ekkor jött az M.-sms a szomszédból: "ugy szeretlek, olyan aranyos vagy vele, pedig idegesito, mi? :)[...] miattad olyan ez a gyerek :)".
És persze nincs igaza. Ha magán az édes-drága Kissmajomságos személyiségen kívül van bármi is, aminek köszönhető, hogy ez a gyerek "olyan", annyira tündéri amennyire, az most definitely az apja, akinél türelmesebb szülő a világon nincs; és aki nem csak hogy feltétel nélkül szereti, hanem sikeresen ki is mutatja ezt, az idő kerek száz százalékában, ami szinte lehetetlen - pontosan tudom, mert én is keményen harcolok, hogy megtegyem.
Szóval nem igaz, de attól még jól esett. Különösképpen ma este...


* Én ilyen kiskölköt még nem láttam, akit annyira zavar, ha folyik az orra, mint egy felnőttet. Eleve kevés az olyan náthás gyerek, akinek ne csurogna a trutyi a felsőajkáig folyamatosan, bármennyire figyelnek rá, és akármilyen buzgón törölgetik, de az szerintem extrém ritka, hogy konkrétan maga a baba tiltakozna az undiság ellen. Kissmajom azonnal szól, hogy "Hika-mika!", ha fikát érez az orra alatt, és hát sajnos ez mindenféle helyzetre vonatkozik, amikor a fika az orra alá kerülhet - gyűlöli, ha tüsszent, és kiszottyan bármi, és abszolút nem akar hallani a fújásról, mert az ugye annyit jelent, hogy kiszottyan. Huszonkettes csapdája.
** A gépzúgástól már nem retteg annyira, mint régen, így a porszívót meg meri közelíteni, de strictly on his own terms, ha ő mehet közel hozzá, fordított változat nem jöhet szóba; és orrszívogatási szándékkal sosem fog közel menni, mert annak még a szájjal történő abszolválását is halálosan utálja, pedig az sokkal kíméletesebb, mert jól szabályozható. Vagy háromszor, mikor nagyon gáz volt a helyzet, és nem tudott elaludni a dugulástól, lefogtuk, és gyorsan megcsináltuk neki, de mindenét megfeszítette, és kétségbeesetten vergődött, és keservesen üvöltött közben, úgyhogy tényleg csak végszükség esetén jöhet szóba, mert kibírhatatlan.
*** Paul McCartney: San Francisco Bay Blues

További tények és egy kis lelk

Nah akkor kiegészítés a Kissmajom-fejlődős összefoglalóhoz pár dologgal, amíg még tart a szorgalmam.

Nagymozgás:
Labdát egyre ügyesebben rúg az általa kiválasztott helyre, egyelőre eldönthetetlen, hogy jobb vagy bal lábbal csinálja jobban. Most már tökéletesen szabályosan hajít el dolgokat, nem alkalmazza már a maga előttről indított gurító mozdulatot, hanem karját a füléhez emelve lendíti előre, szinte mindig jobb kézzel, és tízből kilencszer pontosan oda, ahova szánja. Pár napja megtanult páros lábbal ugrálni, és annyira élvezi, hogy néha félórán keresztül keresztül-kasul nyuszizza be a lakást, elégedett mosollyal a képén. A lépcsőzés már régen megy kapaszkodás nékül, de most már felfele mindig váltott lábbal űzi, folyamatos haladással, csak lefele van az hogy egyik lábbal lelép, majd másikkal mellé, és úgy tovább. Imád egyensúlyozni mindenen, labdára ülve, combjainkra állva, járdaszélen menetelve, kanapé karfáján mászkálva - szinte hihetetlen, de ennek ellenére leggyakrabban több nap is eltelik két esés között, amikor meg véletlenül mégis felborul, nagyon ügyesen kezeli, kézzel támaszkodik, és has- és nyakizmot használ, szinte sosem koppan a feje.

Érzelmek:
Szívesen alkalmazza az ignore üzemmóddal való büntetést (saját fejlesztés, mi nem neveljük szeretetmegvonással), aminek szegény M. issza meg a levét, ahányszor csak olyan munkanapjai vannak, amikor sokat kell bent lennie az irodában. Olyankor reggel a közös ébredéskor még vele is a szokásos ragaszkodás-kimutatós módján viselkedik, de amint M. bejelenti, hogy dolgozóba készül, egy pillanat alatt faképnél hagyja, majd nem hogy elbúcsúzni, de még hozzászólni sem hajlandó többet. Ha ilyenkor M. ebédidőben hazalátogat, nem rohan elé lelkesen, mint ahogy itthonülős napjain teszi, hogyha csak egy-két órára ugrik el valahova. Délután legalább egy óra kell neki, hogy elhiggyje, most már tényleg végleg hazajött M., addig nem üdvözli, és hívásra direkt messzire elkerüli; nagyon fokozatosan kezd újra nyitni, előbb egy odaszaladással, aztán ölbemászással, végül közös nevetéssel és játékkal. Nagyjából fürdés idejére bocsát meg teljesen, és altatáskor már édesen bújik hozzá, és tegnapelőtt arról is megbizonyosodtunk, hogy nem azért, mert elfelejtette a külön töltött időt, mivel elég eseménydús napunk volt, és addig nem aludt el, amíg részletesen el nem mesélte M.-nek minden egyes mozzanatát.
Érdekes, hogy amikor múlt héten többször napokra eltűntem, velem nem csinálta ezt, pedig ilyen még eddigi életében sosem történt, illetve mikor Apuval tart Tata-napot, akkor sem szokta, pedig olyankor reggeltől estig nem lát minket, és időnként emlegetni is szokott.

Social skills:
Most, hogy már élhetőbb az időjárás, a kerti délutánjainkat leváltottuk játszóterezésre, és naponta lesokkolódunk, hogy milyen bölcs minifelnőtt a pici fiunk. Az általunk vitt játékokat például nagyon figyelemmel kíséri (homokozás közben egyszer csak feláll, megkeresi, és egy ideig a szemével követi a másoknál levő labdáját), de ha ő épp nem szeretné használni őket, akkor egyáltalán nem bánja, ha bárki elviszi. Ha kivesznek a kezéből valamit, vagy a sajátját szeretné visszaszerezni, akkor egy pillanatig tanácstalan, de mivel ilyenkor biztatni szoktuk, hogy kérje el, mert az az övé (a Vekerdy-féle "irigység"-kezelés követői vagyunk), akkor nem bátortalankodik, hanem határozottan érte megy. Az nem derült még ki, hogy agresszív válaszra hogyan reagálna, mert ilyenkor általában vele tartunk, és közbelépünk, hogy könnyítsük a kommunikációt, de az a sejtésünk, hogy konfliktus helyett inkább leintené az egészet, úgyhogy ezen még dolgozni fogunk, nem szeretnénk ha a nyugodtsága és jószívűsége miatt hátrányba kerülne.
Apropó nyugalom és jószív, tökre nem tudja kezelni, ha a közelében valaki toporzékol vagy ordít, ő ugye nem szokott, és látszik az arcán, hogy egyszerűen nem érti, hogy más miért teszi; egyértelműen foglalkoztatja a dolog, mert nagyon bámul, de többnyire csodálkozva eltávolodik, és hagyja az egészet a francba. De volt már olyan is, hogy vissza akarta kapni a közösbe bedobott kismotorját, majd amikor a nagymamája által emiatt elcibált kisfiú örjöngő sírásban tört ki, egy kis mérlegelés után leszállt róla, majd konkrétan felemelte, és odavitte neki - mindezt kizárólag saját elhatározásból, anélkül hogy akár egy kommentár erejéig is beavatkoztam volna. Egy egész csapatnyi döbbent szülő faggatott, hogy ezt mégis hogyan értük el, én meg csak vonogattam a vállamat, mert őszintén fogalmam sincs, ha bármi közünk lehet hozzá, az csak annyi, hogy tényleg mindig mindent odaadtunk neki, amit meg szeretett volna vizsgálni (értelemszerűen a veszélyes tárgyak kivételével, de azokat meg mindig elpakoltuk szem elöl ahelyett, hogy tiltogattunk volna), és ha ideiglenesen bármit lerakattunk vele, megszokta, hogy bízhat az ígéretünkben, és vissza fogja kapni; a többi kizárólag az ő csodás-tündéri személyiségének a része, és kész.

"Hiszti":
Nem szeretem ezt a szót (bár sajnos néha magam is használom), mert pejoratív és bagatellizáló és degradáló, azt sugallja, hogy nemárbasszus, hogy ilyen kis szar semmiségért képes vagy rinyálni, miközben a gyereknek a felnőtt által lenézett ügy kurvára nem kis szar semmiség, hanem egy komoly frusztrációt, esetleg lelki vívódást okozó probléma, és az általa okozott feszültséget a korából adódó szűkös eszköztár miatt csak ilyen extrém módon tudja levezetni. Persze gondolom könnyű nekem, mivel Kissmajom eddig még soha életében nem produkált klasszikus földrevetődős-rugkapálós-üvöltözős műsort - nála a maximum az, hogy könnyek nélkül bőgve, egy helyben tapicskolva mérgelődik, de ez is elég ritka, inkább csak ilyen elnyújtott hangon idegesítően panaszkodósan nyígni szokott. Az első változat legfeljebb egy fél percig szokott tartani, a második kicsit tovább, mert sosem várjuk meg, hogy belelovalja magát; mostanság nem is figyelemeltereléssel szoktunk próbálkozni (nem működne, túl okos már ahhoz, hogy csak úgy elfelejtse a baját egy kis side-show hatására), hanem mondhatni felnőttek-között stílusban mondjuk neki, hogy nagyon sajnáljuk a dologt, és megértjük, hogy szomorú, de amit akar, azt akkor sem lehet megvalósítani, igyekezzünk valami más megoldást találni, hogy jó legyen - és általában működik.
Na most nekem ez napi szinten lelkifurdalást okoz, mert ezt a hozzáállást nem érzem eléggé empatikusnak, főleg ha reflexből úgy kezdem a vigasztalást, hogy "Ó, kicsim, ne nyafogj...", esetleg sorozat-nyivogós napon szigorúbban szólok rá, hogy elég, vagy kicsit ironizálok (Nem, bizony Bezzegné sem totál zen...), de azzal vigasztalom magam, hogy ilyenkor mindig vagy felajánlok egy Kissmajom által nagyon kedvelt alternatívát (értsd: könyvnézegetés minden mennyiségben), vagy pontosan elmagyarázom, hogy meddig és miért kell várnia. És lehet, hogy egy huszonegy hónapos nem érti meg maradéktalanul, hogy anyát most békén kell hagyni, mert szüksége van negyed órára, hogy a gépét bújja, és túl fáradt a multitaskinghoz (értsd: laptophasználat közbeni könyvnézegetés minden mennyiségben), de tény, hogy ilyenkor másodperceken belül más elfoglaltságot talál magának, és nincs harag, szóval remélem semmilyen látens módon nem traumatizálódik itt nekem.

Okosodás:
Ez a jelenet nagyon gyakran eszünkbe jutott az utóbbi időben, miközben Kissmajom bámulatos beszédtanulásának tanúi voltunk, mert szinte valóban ennyire ugrásszerű volt a fejlődés: három hónapja még néhány tapogatózva utánunk ismételt szótaggal indult, aztán szinte átmenet nélkül elkezdett mondatokban kommunikálni, és percenként ragadt rá valami új. Az elmúlt napokban például az volt a kedvenc elfoglaltsága, hogy teljesen random szókapcsolatokat kiragadott a játéka közben folytatott háttérbeszélgetéseinkből, ízlelgetve-fontolgatva félhangosan elismételte őket, és amit sikerült dekódolnia, azt egy idő után saját kontextusba helyezve meglepően helyesen vissza is adta; de ilyen egészen komplikáltakat, hogy a villanyszerelő felméri, meg menekülteknek segít, meg útépítés zajlik... nagyon durva. Már azt sem lehet nyugodtan megbeszélni, hogy Mama fura nőszemély, vagy mennyi idióta szülő van a játszótéren, mert simán előáll velük bárhol, és a néha becsúszó káromkodásainkat is érdemes lesz nullaközelire redukálni, mert szólalt már meg idegen közönség előtt, hogy kujaélet.
De oda akartam kilyukadni, hogy ugyanilyen hirtelen nyílt/nyílik az értelme is, nincs olyan apró információ, ami ne érdekelné, attól kezdve, hogy hogyan működik a mágnes, addig, hogy mit csinál a Télapó, vagy hova tűnik el a repülő. Egy környező embereket érintő tanulásmaraton (kinek mi a teljes neve, hol lakik és dolgozik) kapcsán jutottunk el ma este oda, hogy ki kinek kije, és ezen belül, hogy Mama a Papa felesége, Anya az Apa felesége, stb.; az első két példára alapozva már maga is tudott újakat gyártani, majd kicsit emésztette őket, és előrukkolt egy tök hétköznapi, mégis szenzációs kérdéssel: "Tata felesége ki?" Oké, természetesen nem feltételezem, hogy ennyi idősen átlátja a családi kötelékeket, nyilván nem fogja fel, hogy mit jelent a testvér, csak magát a kifejezést tárolja és mondja vissza - de akkor is lenyűgöző, mert a felvetéseiből az következett, hogy egyrészt különbséget tud tenni a nemek között (férfihez nőt rendel), másrészt érzékeli, hogy a viszonyok egy adott szabályrendszer alapján szerveződnek (minden férj mellé jár egy feleség).

Az ámulaton túl szívbemarkoló volt szembesülni a helyzettel... Mit mondjak neki?! Tata felesége a másik nagymamád - de ő kicsoda? Kissmajom számára egy megfoghatatlan betűhalmaz csupán a neve, ha van, hol van, ha nincs, miért van mégis...? Zavartan dadogtam valamit, hogy ő már nem él, vagy ehhez hasonlót, és miközben cuppanós pocakpuszikkal ködösítettem, egyszerre szégyelltem, hogy csak ennyit tudok kinyögni róla, és fájt, nagyon fájt a hiánya - a gyomrom is összeszorul, ha erre gondolok.
Valahogy azt hittem, hogy van még pár évünk, mielőtt mindenféle fontos, de végtelenül összetett témákba kellene bonyolódnunk, de úgy tűnik, Kissmajom már két éves kora előtt kipipáltatja az egyik legkeményebb leckét. Úgyhogy egy régi, kopott fotósdobozból előbányásztam a kedvenc képemet Anyuról, és remélem a következő kérdésekig van még kis időm lerendezni magamban, hogy ha nagyon mély(em)re ások, vajon milyen világba álmodom őt...

Aszta sírninemhagyós bezzeganyaságomat!

Már régen terveztem ezt a bejegyzést, hónapok óta itt állt a vázlat és sosem vettem rá magam a részletek kifejtésére, mert tudtam, hogy hosszú lesz. Örülök, hogy egy másik blogon megjelent többé-kevésbé célzott kitörés aktuálissá tette, és így legalább nem sikkad el a piszkozatjaim között, mert szerintem nagyon fontos téma.
Engem mindig nagyon érdekeltek más emberek véleményei, szinte azt mondhatom, hogy minél jobban különböztek az enyémtől, annál inkább, és ez csak fokozódott, mióta gyerekem is van. Ez gyakorlatilag minden kérdéskörre igaz, még egy vérjobbikost is szívesen kíváncsian végighallgatok, mert például az is foglalkoztat, hogy valaki mitől lesz korlátolt és kirekesztő. Ha másért nem, azért, hogy mikor Kissmajom élete során találkozni fog ilyen emberekkel, és nem tudja értelmezni a viselkedésüket, akkor legalább annyi rálátásom legyen a twisted logikájukra, hogy elfogadható magyarázatot tudjak adni neki.
Ennek megfelelően nekem egy kicsit furcsa ez az annyira elterjedt nekem-ugyan-más-ne-mondja-meg hozzáállás. Nyilván van benne valami, gyerektelen nők szájából egy kicsit engem is idegesít, hogy a húszhónaposom már igazán lehetne szobatiszta és miért nem ragoz tökéletesen, a harmadik szomszédnénitől nekem is sok, hogy szentségeség, megfullad az a baba a hordozóban, és azt sem bánom, ha nem kell többször végighallgatnom, hogy mi régen édesített tejbegrízt kaptunk félévesen, és kutya bajunk sem lett... de általában az álláspontok kivesézéstől nem zárkózom el még ilyen esetben sem, ha már egetverő blődséggel szembesülök legfeljebb enyhén ironikus leszek. Más anyáktól viszont, főleg ha régebben és/vagy több utóddal űzik a mesterséget mint én, mindig örülök a visszajelzéseknek, sőt direkt kérni szoktam, hogy meséljenek; rengeteget tanultam tőlük, többek között itt a blogon, vagy az itt megismert anyáktól később, privát beszélgetések során. Persze vannak nézeteltérések is, de én a kultúrált vitákat nagyon szeretem (sokkal jobban, mint a kellemkedős egyetértéseket), szerintem azok viszik leghatékonyabban előre a világot, mert ha nem is alakul ki közös nevező, engem legalábbis legtöbbször további információk felkutatására ösztönöznek, és az ismeretgyarapítás még soha senkinek nem vált kárára.

És itt jön képbe az én "beleszólásom" más "nevelésébe"; azért írom idézőjelekbe, mert kérdezés/kérés nélkül abba, amit konkértan ez a szó takar, soha nem szoktam. Most persze meglovagolható az, hogy mi minősül kérdezésnek; számomra az, ha egy nyilvános blogba valaki kiposztol egy számára nehézségeket okozó problémát, miközben tudja, hogy egy sima kétsoros élménybeszámolójára is több komment érkezik, ha nem is jelent felhívás a közös megoldásra, de legalábbis utalás arra, hogy nem bánja ha egy össznépi brainstorming esetleg szül valami használhatót. (De bevallom, ezzel a sejtelmemmel magamból indultam ki, my bad.)
A komplikáltabb ügy az, hogy én mit értelmezek nevelési döntésként. Hát mondjuk azt, csak hogy közelmúlt példájából induljunk ki, hogy valaki maga marad otthon babázni, vagy bölcsibe adja, vagy bébiszittert fogad mellé. Vagy azt, hogy a terelgetési módszerei között alkalmaz-e tiltást, jutalmazást és büntetést, vagy egyenlő félként tekint a kétévesre is, és megkísérel ésszerű érvekkel hatni rá, vagy szituációtól függően kombinálja a kettőt. Vagy hogy igény szerint szoptat, hátára kötöz, együttalszik, különórákra járat, alternatív oktatási programmal működő iskolát választ. Természetesen ezekről is van véleményem, nem is titkolom, a saját tapasztalataimat alapul véve még talán meggyőzni is próbálok, ha valakit kifejezetten érdekelnek a meglátásaim; de elfogadom, hogy az általunk választott opció csak és kizárólag számunkra, a mi kisfiunk/családunk számára a legideálisabb, nem mindenek felett helyes és követendő. Mert másak a különböző felnőttek és gyerekek alaptermészetei és igényei, és a nem életbevágóan fontos részletekben a big picture* tartandó szem előtt akkor is, ha elméletben lenne hely javításra, mi több, valószínűleg van olyan áldozatkész szülő, aki erején felül teljesítve ezt a javítást ki is csikarja magából. Nem gondolom, hogy attól egészségtelenebb lesz egy csemete lelke, hogy kendő helyett babakocsiba pakolják, hogy van vagy nincs saját ágya vagy szobája, hogy nem tud angolul/zongorázni/összeadni/úszni ötévesen, nem gondolom, hogy belerokkan, ha úgy veszik rá az együttműködésre, hogy nem mehet ki játszani, amíg le nem szedi az asztalt maga után, és nem hinném, hogy életre szóló trauma éri, ha az apja felemeli a hangját vagy az anyja elbőgi magát tehetetlenségében.

Viszont vannak azok a dolgok, amiket én nem nevelési alternatívaként azonosítok be, hanem információhiányból adódó hibaként, mert az orvostudomány jelen álláspontja szerint evidens, hogy csak egy út van, ami valóban követendő, attól függetlenül, hogy a szülő vagy a gyerek másra vágyna. És ilyenkor igen, szólok, mert naiv vagyok, és hiszem, hogy az ember előre eltervezetten nem akarhat rosszat annak a lénynek, akit a világon a legjobban szeret, tehát feltehetőleg fogalma sincs róla, hogy rosszat tesz épp. És ugyan azt vallom, hogy nem szégyen tudatlannak lenni, de engem mindig ledöbbent, ha általam okosnak vagy legalábbis olvasottnak hitt személyek számukra vélhetőleg fontosnak tartott ügyekben csakazértse élnek a tanulás lehetőségével egy olyan világban, ahol tényleg egy kattintásra vannak a legfrissebb egészségügyi és/vagy parenting irányzatok, és a komoly bizonyítékok, amiken alapulnak. Elfogadhatatlannak tartom, ha a huszonegyedik században valaki nemes egyszerűséggel ignorálja ezeket, és szenvedélyesen küzdök... nem ellenük, mert megakadályozni sajnos lehetetlen őket, de ha valaki kellőképpen értelmes, és nyitott a haladásra, és az egyre korszerűbb infók elsajátítására, akkor általában reménykedek, hogy talán hardcore érvekkel (értsd: szakkönyv-ajánló) sikerülhet olyan irányba befolyásolni, hogy legalább nézzen már alaposabban utána annak, amit csinál vagy nem csinál, és hogy az milyen következményekkel járhat. És nem, nem tartom se leereszkedőnek se kioktatónak a viselkedésemet, mert én sem úgy születtem, még csak nem is úgy szültem, hogy ezek a dolgok a kisujjamban voltak, én is mások figyelmeztetéseinek és felvilágosító igyekezeteinek köszönhetően tájékozódtam, és örök életemben hálás leszek, amiért lehetővé tették, hogy sokkal jobb esélyt adjak Kissmajomnak a boldogságra, mint amire saját, mi tagadás elég szerény, tudásom alapján futotta volna.
De nem akarok elkalandozni... szóval: tudom, ezek többnyire nem oltásmegtagadás szintű közveszélyes tettek, hiszen az emberek "csak" saját utódjuknak ártanak velük, tehát igazából nem kellene meghatódnom, dehát mióta anya lettem, felborult az összes önkontrollt befolyásoló hormonom, és felforr az agyvizem mindenféle kiskorú kárára elkövetett felelőtlenség kapcsán. Így hát nem tehetek róla, zavar, ha valaki nem hajlandó fájdalomcsillapítót adni a fogzás miatt üvöltő babájának, helyette borostyánnyakláncot aggat a nyakába, meg homeopátiás bogyókkal tömi, miközben ő maga simán bekapja a megváltó opiátokat, ha hasogat a feje. Zavar, ha valaki háromhónaposan elkezdi a hozzátáplálást, mert fejni komplikált és a tápszer drága, vagy egyszerűen mert ómilyenaranyos, ahogy csócsálja a kiflivéget, miközben a baba emésztőrendszere messze nincs felkészülve a komplikált ételek feldolgozására, és jó esetben csupán nem kap meg minden szükséges tápanyagot, rossz esetben gyomorbajos meg allergiás meg jóégtudjamilyen lesz húsz év múlva. Zavar, ha bolti gyümölcslevekkel és kakaóval itatják a totyogót, meg péksüteménnyel és tejszelettel etetik, mert úúúgy kívánta, hogy kinézte a szánkból, és különben is csak napi háromszor kap desszertként... miért kell már egy éves korban megágyazni a túlsúlyosságnak és cukorbetegségnek?! Zavar, ha tévézéssel terhelik a kicsi még nagyon labilis idegrendszerét, mert a sok váratlanul ostromló, folyamatosan villogó és hangos inger akkor is kárt okoz, ha látszólag észre sem veszi őket, hát még akkor, ha leül eléjük és zombulva cukin figyelve bámulja is.
És nem, a józan ész vagy a nagynéni útmutatása marhára nem elég ahhoz, hogy ezekre a tévedésekre rájöjjünk, főleg mert az idősebb generáció (és sajnos nem csak) előszeretettel inti le az aggodalmainkat, hogy jajmár, mi is így nőttünk fel, aztán milyen rendben vagyunk. Kissmajom első hónapjaiban például én is évtizedes szokásomhoz híven háttértévéztem, mert azt hittem, ha közben a mellkasomon pihen, semmi sem árthat neki - és valószínűleg mostanság már nyugodtan le merném ültetni napi fél órányi rajzfilm elé, ha senki sem szól, hogy valami elképesztően gyilkolja a fantáziát, hogy az adott történetekkel fix paneleket ültet el a kis agyába ahelyett, hogy ötletelésre, megfejtésre, továbbgondolásra ösztönözné, ahogy egy felolvasott mese teszi. De bébikompot is simán vettem volna, vígan használtam volna az ajándékba kapott kengurut, és magamtól eszembe sem jutott volna, hogy sokkal hasznosabban motiválok, ha nem a kimagasló sikereiért, hanem inkább a kitartó próbálkozásokért dicsérem (bizony, akkor is, sőt főleg akkor, ha semmire sem vezetnek), és ki tudja, még mi mindent csesztem volna el... Rossz belegondolni, hogy mennyi mindent csesztem és cseszek el így is, mert tankönyvi-tökéletesen képtelenség teljesíteni, de az számomra nem mentség arra, hogy akkor minden mindegy, majd esik-suppan, csak lesz valami.

És akkor lassan eljutottam ahhoz a "nevelési" hibához is, amik nem csak zavar, de fáj is, mert végleges; nem helyrehozható se egészséges étrendre való áttéréssel, se korrigáló gyógytornával, se kreatív játékkal, ha egyszer meglépik, akkor az egy életre szól. Ami kapcsán megesett a lebezzeganyázásom, az épp a szívügyem, vesszőparipám, vagy ahogy én hívom, a child neglect társadalmilag elfogadott formája: a sírni hagyás. Lehet utálni, amiért ezt ilyen brutálisan kijelentem, és még csak mentegetőzni sem akarok, mert tényleg hiszem és vallom, hogy a sírni hagyás az nem más, mint kőkemény elhanyagolás, hiszen aki tudatosan és akarattal sírni hagyja a gyerekét, az semmibe veszi az alapvető szükségleteit. Egy mindenben tőlünk függő, sebezhető babának/kisgyereknek** a testi közelségre való igénye ugyanis pont olyan valós igény, mint az éhsége. Akkor is, ha a hozzábújásunk nem szünteti meg a fájdalmát, ha az ölelésünk nem enyhíti a feszültségeit, ha a jelenlétünk nem oldja a félelmeit, ha látszólag szart se ér, hogy mellette tüsténkedünk, mert rendületlenül ordít vagy hisztizik tovább, neadjIsten dacosan el is lökdös maga mellől.
Nem én mondom, nálam sokkal hitelesebb források mondják: pszichológiai értekezések, kísérletek eredményei, modern neurológiai kutatások. Meghatódok, ha itt és most rögtön elhiszi nekem valaki, de sokkal jobban örülök annak, ha rendesen utánaolvas, és nem egy belepofázós anyukának dől be, hanem csakis szakemberek által hagyja meggyőzni magát. Ez a cikk nagyon leegyszerűsítve és kutyafuttásan összefoglalja a lényeget, bővebben de érthető nyelvezettel meg minden benne van ebben a könyvben (is - azért említem ezt, mert itthon is kapható, bár nekem a lefordított verzió nem tetszett, erőltetettnek hatott a sok magyarba kényszerített terminus technicus). Nem fogom túlragozni, a hatásmechanizmus viszonylag egyszerű: a stresszreakció, amit az elhagyatottság*** érzése okoz, tartós hormonáradatot (kortizol) szabadít fel, ami kinyírja a neuronokat, ami módosítja az agy struktúráját örökre, ennek minden velejárójával együtt.
Konkrétan másképp néz ki annak a gyereknek az agya, akit sírni hagynak - hát most komolyan, van ennél ijesztőbb perspektíva ezen a világon?! Vajon arra is magasról tenne a határozottan sírnihagyás mellett kampányoló szülő, ha a gyereke fejreesne a kanapéról, és úgy sérülne az agya...? Retorikai kérdés volt, nyilván nem. Akkor hogy a fenébe nem rémiszti halálra egy saját maga által okozott kézzelfogható elváltozás? Tény, azt nem látja senki előre, hogy melyik neuronok sérülnek, és ebből következőleg milyen szinapszisok nem tudnak kialakulni, így akár azt is nyugodtan ki lehet jelenteni később, hogy íme, teljesen "normális" emberré vált, vannak kis szépséghibái, de mindenkinek vannak. Mivel a pszichológia nem egzakt tudomány és a psziché egy viszonylag bonyolult dolog, nincs egyértelműen levezethető ok-okozati összefüggés, miszerint a CIO metódustól lesz valaki figyelemzavaros zárkózott kisiskolás, bántalmazást birka módon eltűrő tinédzser, kapcsolatfüggő tesze-tosza felnőtt, de annyit biztosan tudunk, hogy igenis negatívan befolyásolja az egészséges személyiségfejlődést, a képességeket, a motiváltságot, a határozottságot, az érzelmi megnyilvánulásokat, kinek mije sérülékenyebb. És vannak adatok arról is, hogy aki gyerekként feltétel nélküli szeretetteljes támogatás híján kénytelen önmegnyugtatni, az sokkal hajlamosabb a felnőttkori szorongásra, a depresszióra, a kontrollvesztésre, a bizalom- és önbizalomhiányra. Valóban ér ennyit valakinek a saját kényelme vagy a szófogadóvá idomítás diadalérzete?

Végül pár szó a szitokszavakról címről... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepett meg a bezzeganyázás. Meglepett, ugyanazon ok miatt, ami miatt viszont nem különösebben érdekel: tudom magamról, hogy nem vagyok az, és ezúton külön köszönöm mindenkinek, aki valamilyen módon eljutatta hozzám ezt a megerősítést. A bezzeganya az én meglátásomban nem ilyen szerencsétlenkedő, rutintalan, bizonytalankodó, minden lépését hatszor megkérdőjelező, mindennek hat egymástól független forrásban utánabányászó, gyakorlottabb idegenek jóindulatára és ajánlott háziolvasmányok tanácsaira támaszkodó bénácska, mint én. Igaz, ha sikerül kiderítenem olyan információkat****, amik segíthetnek jobb szülőnek lenni, túl lelkesen és néha kéretlenül terjesztem őket fűnek-fának, hogy ne csak az én fiamnak váljanak hasznára - és tényleg sosem feltételeztem, hogy valakinek ellenére lenne, mert hasonló esetben én nagyon boldog vagyok, ha valaki velem osztja meg az általa felfedezett hasznos tippeket. De bezzegelni sosem szoktam, még szívem legmélyén sem, hogy nicsak, én milyen jól csinálom máris, te meg milyen rosszul, már csak azért sem, mert egyrészt én is többnyire rosszul csináltam, mielőtt kinyitották volna a csipámat, másrészt mert bármilyen érzéketlenül hangzik, engem eléggé hidegen hagynak az anyák, a sikerélményeik ugyanúgy mint a kognitív disszonanciájuk vagy a kudarcparáik. Én a gyerekeket sajnálom csak, a cél az lenne, hogy az ő életminőségük javuljon, nem az, hogy engem koronázzunk parenting guruvá, és nem az, hogy a szülőket földbe döngöljük, amiért valaminek nem jártak utána elég körültekintően.
A bezzeganya szerintem velem, velünk, kutakodókkal és kételkedőkkel ellentétben pont hogy nem bonyolódik filozofálgatásokba, inkább lenézi az egész tudomány-kultuszt meg a követőit, és büszkén hagyatkozik a kiváló "anyai ösztönökre", mert az ősnőknek ugyebár a nevelés a zsigereikben van. És abban egyetértek, hogy küzdeni kellene ellenük, de nem azért, mert acsarkodnak vagy ölre mennek, ki nem szarja le, azzal maximum egy másik nagykorúnak rontják el a napját; de az mondhat-bárki-bármit-én-jobban-tudom-mi-jó-a-saját-gyerekemnek hozzáálláshoz való arrogáns ragaszkodásnak ártatlan gyerekek szokták meginni a levét, és nem csak egy napra.
Sosem szabadna eléggé tájékozottnak nyilvánítani magunkat, mert a tudásunk karbantartása az egyetlen garancia arra, hogy erőnkhöz mérten mindent megtettünk azért, hogy a gyerekeink kiegyensúlyozott felnőttek legyenek. Nem elég szeretni őket, úgy kell szeretni, ahogy nekik a legjobb.

Legvégül (komolyan, ezt ezután minden neveléshez csak érintőlegesen is kapcsolódó posztomba beteszem): olvassatok Alfie Kohn könyveket!


* Gondolok itt arra például, hogy csodálatos volna, ha minden gyerek könnyedén és mosolygósan szenderülne álomba, de van egy ismerősöm, aki öthónapos terhes, és a tizenkét kilósa még mindig karon ringatva szeretne elaltatódni - hát helyében magam is priorizálnék, teljesen fairnek tartom, hogy nem szeretne megszakadni és/vagy a kistesót veszélyeztetni, úgyhogy egy ideje már "csak" simogatással és hozzábújással nyugtatja a nagyot, bármennyire tiltakozik is az, amiért ilyen kegyetlenül megváltoztak a régi szokások.
** Őszintén szólva felnőttnek is. Annyira elcsépelt közhely már, hogy szinte ciki leírni de: társas lények vagyunk, bármilyen testi vagy lelki szenvedés esetén vajon hányunknak mindegy, hogy hátezvan felkiáltással ránkcsukják az ajtót és egyedül kell kibőgnünk magunkat, vagy valaki leül mellénk, és akár egy szó nélkül a karjába vesz, akkor is, ha a világon semmit sem tud tenni, amivel érdemi segítséget nyújtana...?
*** A kontextus lényegtelen, szinte mindegy hogy kéthónapost vagy kétévest hagyunk magára a stresszével, és szinte mindegy, hogy az a stressz mezei anyahiányból vagy valós gondból származik (azaz nem tud ellazulni mert nem hallja a méhben megszokott szívverést és egyáltalán szokatlan ez a nagy világ - vagy belelovalja magát a dührohamba, mert képtelen szétszedni a kiszemelt építőkockákat és különbenis mért nem kaphat rövidnadrágot télvíz idején).
**** Megkérdőjelezhetetlen, tudományosan alátámasztott információkról beszélek, nyilván, nem olyan véleményes dolgokról, hogy milyen tápszer márka vagy autósülés típus a legjobb, legyen cumija, vagy szopja inkább az ujját, fényes-családzajos legyen a nappali altatás, vagy sötétítsünk és csináljunk éjszakai csöndet, stb. Erre már kitértem egyszer, de hangsúlyozni szeretném, mert lényeges különbség.

Másfél...

...múlt, tíz napja; mert a slendrián anyja még mindig messze nem up-to-date és blablabla... Most viszont van mentségem: nagyjából ugyanennyi ideje elköltöztünk, ki a szeretett kis lakásunkból, és be M. szüleinek hatalmas emeletére. Úgy mostanra fejezzük be a napi használati cuccaink kipakolását (minden más becsomagolva a pincében várja a következő költözést), és kezdjük megszokni, hogy minek hol van az új (ideiglenes) helye.

A költözés meglepően egyszerűen ment, körülbelül egy hétig M. minden délután elvitte Kissmajmot pár órára kettesben játszózni, én meg azalatt bezsákoltam- és dobozoltam előbb a könyveket, majd a ruhákat, végül a mindenféle maradékokat. Aztán egy nap reggeltől estig nálunk cipekedtek M. kollegái, akik több egymást követő fuvarral áthozták előbb a kis dolgokat, majd az összes bútort - ennél az akciónál Kissmajom is végig jelen volt, csak néha kellett felkapni, és elmasírozni vele az útból, egyébként nagyon élvezte a nyüzsgést, hogy minden másképp néz ki, be lehet férni addig elbarikádozott zugokba, meg lehet vizsgálni addig rejtett tárgyakat... és mai napig, ha megkérdezzük, hogy mit műveltünk a sok nejlonnal meg kartonnal, lelkesen vágja rá, hogy: "Pakotunk!", azaz pakoltunk, és "Pittyi", azaz Pisti segített.

A relokáció maga sem viselte meg különösebben, valahogy ezzel is úgy van, mint mindennel: ha mi ott vagyunk vele, akkor mindegy, hogy hol-mikor-hogyan-mi történik. Persze az is könnyített a dolgon, hogy előtte is heti minimum egyszer jártunk ide a nagyszülőkhöz látogatóba, nem ismeretlen a környék és az új lakótársak sem. Plusz van egy óriási kert, homokozóval, medencével, napozóággyal, növényekkel, bogarakkal-madarakkal, szaladgálni- és szerelnivaló helyekkel, és ebben a jó időben ez egy áldás, szinte nem is jön be a házba, csak egy gyors nappali-körberohanásra meg egy kis konyhai kajakoldulásra. Egyedül az alvásban jön ki néha egy kis feszültség, nehezebb elaltatni (ez negyed helyett fél órát jelent), és időnként sírva megébred éjszaka, de szerencsére könnyen megnyugtatható, és rögtön vissza is alszik, amint magunk közé vesszük.

Somewhat related: az építkezés végre igazán sínen, most már nem az van, hogy csak M. cége dolgozik a házon, amikor épp ráérnek a munkások két projekt között, hanem múlt héten kezdett a kivitelezőnk, és múlt héten már megvolt a vízszigetelés, ezen meg elkezdik rakni a garázs/pince falát. Legkésőbb szeptember közepére tudják felhúzni és tető alá rakni a házat, onnatól beindulnak a gépészeti és a belső munkálatok, és reményeink szerint a karácsonyt már ott tudjuk tölteni*.

De térjünk vissza a csodagyermekhez... Most tényleg ott tartunk, hogy ha naponta posztolnék, akkor sem biztos, hogy minden újdonság beleférne, amit produkál. Sajnálom is kicsit, hogy nem marad részletezős nyoma a sok first time ennek meg annak, de magunk számára igyekszem legalább videókkal  alaposan dokumentálni a szédületes fejlődést. Meg fotók, heti többszáz... kell is, mert nő, mint a gomba, átíródnak az arcvonásai, látványosan hosszabbodnak a végtagjai, teljesen eltűnt a karika-lába és a togyogós járása, magabiztos minden mozdulata, és már csak pucéran nevezhető babásnak, ha látszik a hurkás felsőkarja és a zabálnivaló pókhasa. Főleg amióta úgy egy hete levágtuk a hosszú pihehaját, borzalmas, hogy egy csapásra valódi kisfiú lett belőle, és komolyan, mintha viselkedésre is azóta változott volna legnagyobbat...
- Kézen-közön megtanult enni, mégsem kell majd a gimibe turmixolt kaját csomagolnom neki. Semmilyen darabtól nem öklendezik már, simán lecsúsznak a kenyeres-szalámis-sajtos szendvicskatonák, a nagyméretű húsleveszöldségek, sőt egy egész barackot is megeszeget tiszta egyedül. Az egészen kemény dolgokat is el tudja rágni (kötelezően a pofazacskója bal oldalán), de azokba belefárad, és akkor sokkal kevesebbet eszik, mint általában, úgyhogy nem erőltetjük, nyers répát vagy ilyesmit csak akkor kap, ha kifejezetten kéri. A kedvencek listáján M.Apuka főzelékeit az első helyen felváltották a friss gyümölcsök, rengeteg epret, málnát, meggyet, nektarint, körtét, almát benyom, nincs is nap nélkülük. A tegnapi vasárnapi ebédnél először kapott tejet (nagyon kevés volt a krumplipürébe dolgozva), amitől szerencsére semmi baja nem lett; azért nem akarok rendszert csinálni ebből, csak gondoltuk, hogy a tengerparton majd valamilyen minőségi gyümölcsfagyit jó lenne, ha megkóstolhatna, és nem ott akartuk kideríteni, hogy lesznek-e következményei. Az esti tápszer elhagyását még nem nagyon látom a jövőnkben, tegnap ugyanis egy full vacsora után is követelte, sőt nem érte be fél adaggal, mind a 350 millit beszivolázta.
- Nagymozgásban fantasztikus, folyamatosan meglep minket, hogy egyrészt mennyire elmúlt a régi óvatossága, másrészt mennyire jogos ez, hiszen továbbra is szinte alig esik. Úgy egy hete kapaszkodás nélkül lépcsőzik mindkét irányban, normál magasságúnál kicsit mélyebb fokokon is, csak akkor használja a korlátot, ha fáradt, és már nem bírja eléggé felemelni a lábát segítség nélkül. Dombon fel és dombról le (is) stabilan szalad, könnyedén oldalaz és tolat, és tegnapelőtt óta kísérletileg forog is - eddig ilyenkor csak hátralépett, hogy visszanyerje az egyensúlyát, de arra azért számítunk, hogy ebből lesz taknyolás is, mert a szédülést képtelenség kiiktatni, még akkor is, ha teljesen magától rájött, hogy ha előbb egyik irányba, majd a másikba pörög, valamennyire ellensúlyozni tudja a hatást. És ma azt vette észre M., hogy egy tízcentis járdaszélen egyensúlyozva tesz meg több métert, kísérletezgetve, hogy hogyan is kellene pontosan egymás elé helyezni a talpacskáit lépéseknél... elképesztő na. A labdákba most  már nem csak esetlegesen belerúg, hanem tervez és célra lő velük, sőt, meglepően jól vezeti őket egyik helyről a másikra, kézben meg a méretüktől függően egyszerre akár öt-hat darabot is szállítani tud.
- Finommozgásban a leghasznosabb dolog, hogy pohárból egy csepp mellélöttyintés nélkül iszik egyedül, akár egy kézzel is (amelyen félretartja a kisujját - nem viccelek!); a kanalazás még mindig csak játék szintjén (kavargatás, kiszotyogtatás) érdekli, amikor már jóllakott, de a szájába nem igyekszik lapátolni, sőt, ha éhes, hozzá sem ér az eléje rakott tele tányérhoz, hanem türelmetlenül várja, hogy én adogassak, jó nagy falatokat, hadd lakjon hamar jól. Most kezdi érdekelni a homokozás és vizezés azon része, amikor egy kisebb edénnyel egy nagyobba meri át az anyagot, de egyelőre a pontosság nem különösebben érdekli, nem hajlandó lassítani a tempón annak érdekében, hogy több landoljon a céleszközbe.
- Talán a beszédfejlődése a legfeltűnőbb, hiszen napi akár tucatnyi szót tanul meg úgy, hogy nem is igyekszik/-szünk, egyszerűen csak beszélünk hozzá, és ő megjegyzi, aztán a legváratlanabb pillanatokban előkapja. Nem számoltam, de szerintem ötszáz szót már simán aktívan használ (javarészt a mindennap használt tárgyaink és környezetünk megnevezései), és legalább plusz ugyanennyit megért; rövid mondatokat is összerak már, az "Ott egy lepülő/labda/lapát/stb." a leggyakoribb (továbbra is nagy kedvencei a mindenféle mutató névmások). Nagyon kemény, hogy miket tud tökéletesen kimondani (ilyenek, hogy kutyakaja, Chewbacca, mégegyszer, stb.), gyakorlatilag csak az s és z hangok nem mennek, illetve az sz és r nem mindig helyesen; nemrég került elő a h, de egyelőre nem ott, ahol kellene: a hajó még mindig ajó, cserében a sonka az honka. Borzasztó drága, mert nagyon szívesen tanulja meg ismerősök neveit, akik közül a legaranyosabb (babailag és kiejtésileg is) Popi kisfia, akit azóta is előszeretettel emleget Gejiként, amióta pár napja megint együtt piknikeztünk. Mindenféle rávezetés nélkül saját szavakat kreál, a nagyszüleit például mamó, tataci, papaty néven, és ezek mindenféle kombinációján nevezi, de van a repertoárban olyan is, hogy "apalépcső", amit a világ összes lépcsőjére rámond, ha épp úgy tartja kedve.
- Érzelmileg egyre... szülősebb; mondanám, hogy anyás, mert amint eltűnök a szeme elöl, azonnal keres, de amikor csak velem van, akkor meg az apját keresi, egyértelmű, hogy neki csak úgy tökéletesen kerek a világ, ha szüntelenül hármasban vagyunk. Magára hagyni Apun kívül még senkivel sem hagytuk (legfeljebb M. szüleivel maximum fél órára), ő meg ugye non-stop szórakoztatja, szóval az nem igazán derült ki még, hogy hogyan viselkedne, ha egyszer csak elterelő tényezők nélkül találná magát távol tőlünk fél napra, de gyanítom, hogy előbb-utóbb eljutna a vigasztalhatatlan sírásig. Hál'Istennek nyomtalanul elmúltak a múltkor említett zajoktól való félelmei, már semmi elől nem menekül rémülten, sőt nagy tömegben igencsak veszélyesen közlekedik, ugyanis ha elég érdekes és hívogató a környezet, jó sokáig rohan a sűrűjébe, anélkül hogy ellenőrizné, követjük-e; viszont ha esetleg elesik, akkor egy pillanat alatt panaszosan jön gyógypuszit követelni. Erőszakosan akaratosnak (ha úgy tetszik hisztisnek) még mindig nem mondható, csak akkor sírja el magát dühösen, sikertelenség esetén vagy akaratérvényesítési lehetőség hiányában, ha már erősen éhes és/vagy fáradt, máskor viszonylag egyszerű elterelni a figyelmét valami izgalmassal, vagy egy kis segítséget nyújtva meggyőzni, hogy van nyűgösségmentes megoldás is. Nagyon gyakran van szeretetrohama**, ha épp olyan a hangulata, tízpercente caplat hozzánk, és öleli át a combunkat (főleg kettőnknek, de néha a nagyszülőknek is), de az arcát erősen az arcunkhoz szorítva is sokszor bújik (ezt csak kettőnknek tartogatja), valószínűleg ebbe fogunk belepusztulni, mert ez egyszerűen valami leírhatatlan, elképzelhetetlen, elviselhetetlen boldogságcsodás érzés.

Még négyet alszunk, és egy hétre elmegyünk nyaralni, Kissmajom első találkozására a tengerrel - nagyon várjuk, hogy mit fog szólni hozzá. Elvileg végig nagyon meleg és gyönyörű napos időnk lesz, a hely leírások szerint a főszezon ellenére eléggé néptelen, nekünk meg az a nagy tervünk, hogy késő délutánig döglünk a parton és napozunk meg fürdünk, aztán estefelé bemegyünk a közeli halászfalu központjába tengeri szörnyikéket enni és lógatni a lábunkat bele a naplementébe. Kissmajomnak programváltozást szánunk, miszerint strandolás után lesz a fürdetés, majd a későig nyúló vacsorás kiruccanás alatt bármikor elaludhat a babakocsiban, és otthon csak ágyba dugjuk... reméljük kedvére való lesz a dolog. És remélem a net nem csak a szobában, hanem az épület előtti lugasban is működni fog, mert ha már csomó minden elfelejtődött, rövid kis posztokban jó lenne bepótolni legalább olyan apróságokat, amikre most még emlékszünk, például azt, hogy a cipőke az cepökő, a nektarin az netkaja, hogy mennyire szörnyedelmesen édes, amikor inni kér ("Vísz!"), és rögtön utána hozzáteszi, hogy "Adok!", mert válaszul én is ezt szoktam mondani, vagy amikor valami neki tetsző dolog történik és harátozottan követeli, hogy "Mék!".

* Remélhetőleg már négyesben, vagyis 2+2in1 - de erről majd máskor.
** Mondjuk M. és én is ötpercente elkapjuk és agyonpusziljuk, szóval szerintem szegénykém azt hiszi, ez a normális viselkedés.

"Beautiful, beautiful, beautiful… beautiful boy…"

Jaj, írni kéne, írni kéne, mert rohan ez a szemét idő, és kerek egy hónapja itt dekkol a miket-csinál bejegyzésem piszkozata, és megint csak ilyen szerencsétlen se eleje, se vége összefoglaló lesz belőle, amiből nem derül ki, hogy mit mikor kezdett el, és milyen módon fejlődött valahonnan valahova… más a harmadik gyereknél jegyzetel ilyen hiányosan. Szerencsére van havi több, mint öt gigabyte fotónk meg videónk, szóval valahogy nagy nehezen csak összerakjuk majd neki az emlékeket. És minden nap lelkesen ünneplünk vele együtt minden hüvelyk- és mérföldkövet, vagyis a jelene sosincs elhanyagolva, és talán ez a lényeg.

Íme tehát a nagyobb dolgok az elmúlt hetekből:
- Nagyon belendült a beszédfejlődése, a szókincse is óráról órára gyarapszik (ilyeneket tud, hogy gnú, egészen elképesztő), és a kiejtése is látványosan javul. Egyre több a kétszótagos szava (például az autó most már "ató", a hajó "ajó", a cipő "cepő", a legújabb kedvenc eper az "epe", de rengeteg van), és egyre több az olyan, amit majdnem jól ki tud mondani, az alap dolgoktól kezdve (például a sokat nyűtt "babba" ma már egyre labdásabb: "labla") a ritkán használatosakig (például "csegő", azaz csengő). Vannak hangok, amiket borzasztó aranyosan rosszul ejt ki (így lesz a repülőből "jepű" és a zöldből "jöjd"), és az állandó halandzsájában továbbra is vannak gyakran visszatérő saját szavak, mint például "lolló", "lebló" vagy "pötöbá". Nagyon egyszerű mondatokat már összerak, miszerint "Néni ott." vagy "Nem me." (nem túl meleg/forró a kaja vagy a fürdővíz).
- Rendületlenül számol mindent, ami több darab, mint egy: azt, hogy egy és kettő már tökéletesen mondja és kimondja, a három az egy halk "áh", a négy teljesen kimarad (tudja, hogy ott van, mert szünetet tart, és várja, hogy majd mi kiegészítjük), aztán jó hangosan és érthetően jön az öt, szünet, szünet, izgatott és helyesen bekiabált nyolc, szünet, végezetül meg rávágja, hogy "tí".
- Még nem száz százalékos teljesítménnyel (kedven és árnyalaton is múlik), de felismeri a kék, zöld, sárga, piros és narancs színeket.
- Hihetetlen, de "olvas". Egyik állatos könyvét nézegetve egyszer hirtelen felindulásból megtanítottam neki az o betűt (szerinte "epű"), és utána annyira boldogan mutogatta mindenhol (reklámújságok lapjain, autók rendszártábláján, boltok cégérein, pólók feliratain, stb.), hogy gondoltam, bepróbálkozom egy nehezebben felismerhetővel is. Ez lett a g, illetve mivel nagyon érdekelte, az e is; ezeket szinte rögtön megbántam, mert ugye a nyomtatott kisbetűk teljesen másképp néznek ki, így ő csak a nagyokat ismeri fel, de már el lett rontva a dolog, mert villámgyorsan bemagolta őket. Utána már tudatosan válaszottam a k betűt, aminek mindkét változatát be tudja azonosítani; a következő tervem szépen lassan az s, az u, a c meg a v, de előbb a mostani négyet akarom gyakorolni vele, mert az o-n kívül még nem vágja csak úgy rájuk mindig első pillantásra, hogy mi micsoda, néha átgondolja előtte. Egyáltalán nem erőltetem amúgy, de most már nem hagyja pihenni a dolgot, gyakorlatilag ha könyvet lapozunk, azóta már alig érdeklik a képek, nagyon édes, ahogy türelmetlenül bököget ide-oda, hogy nevezzek csak meg minden betűt. És mi tagadás, elég vicces, ahogy úton-útfélen felkiált, ha egy óriásplakáton általa ismert betűket fedez fel, a Pokolgép koncertjének például mindig nagyon örülünk, mert már csak két betűnk hiányzik belőle.
- Szintén megdöbbentő, de teljes biztonsággal megért és ő maga is hibátlanul használ (mutatja és mondja is őket) ilyeneket, hogy le/fel, ki/be, itt/ott. Ha ölben van vagy felmászott valahova, kéri, hogy tegyük "Le!", és tudja, hogy a madarat "Fe!" kell keresni; ha ébredés után elege lesz a hancúrozásból, szól, hogy "Ki!" menne a nappaliba, és ha be van csukva a hálószoba ajtaja, akkor kéri, hogy engedjük "Be!"; ha bármiről megkérdezzük, hogy hol van, helyesen válogatja ki a közelre vagy távolra mutató névmást. Minap egyszer csak az tűnt fel, hogy egyik kezében egy nagyobb, a másikban egy kisebb dobozt tart, felváltvaa emelgeti őket, és mindig a valóságnak megfelelően nevezi meg, hogy "Naaaty, kityi…"; azóta már számtalanszor bebizonyította különböző méretű tárgyakkal, hogy tényleg tudja, melyik mekkora a másikoz képest (a közepes fogaloma még nincs meg, cserében viszont van "pityi-pityi", vagyis ici-pici).
- Mondókázni keveset és ritkán szoktunk, de csomó bugyuta dalt énekelünk neki mindig, akár igazit, akár általunk költöttet, és mindenek tudja már a szövegét, előre lereagálja, meg mondja is az épp soron következő rész egy-egy szavát.
- Nagymozgásilag egyre ügyesebb, ami sajnos azt jelenti, hogy egyre merészebb is. Lépcsőn felfele még szerencsére csak medvejárásban közlekedik, mert ha magasak a fokok, kapaszkodás nélkül nem bírja kinyomni magát egy combbal; de így is durván gyors, mire rohannék, hogy biztosítsam a hátát, rendszerint már fél emeletnyivel fennebb van. Lépcsőn lefele, ha van miben fogódzkodni, már nem kell félteni, de basszus, képes megpróbálni a lelépkedést akkor is, ha nincs számára elérhető korlát; eddig még mindig elkaptam a kezét ilyenkor (igazából nincs szükség rá, nem is támaszkodik olyankor a karjára), de már előre ráz a hideg az első alkalomtól, amikor majd nem veszem észre, és az első lépés túl nagy lendületétől lezúg a francba. Mindenre felmászik, beleértve a polcokat, a kanapé háttámláját, és a fotelre helyezett sámliját, aztán mikor felér, azonnal egyenesedik is ki, és következik az elmaradhatatlan "Look Ma, no hands!" mutatvány - kész szívbaj.
- Finommozgását újdonságokkal nem teszteltük, ideje lenne zsírkrétát venni, de mindig kimegy az eszemből, a ceruzára meg nem hajlandó úgy ráfogni, hogy erő is legyen az odanyomásban, így elég esetlegesek a vékony kis vonalai, és hamar megunja a firkálgatást, mert valószínűleg nem érzékeli  egyértelműen az összefüggést a mozdulatsor és az eredménye közt. A legújabb mániája az egyszerre sok tárgy ide-oda hurcolászása, néha nyolc-tíz darab játékot vesz magához, a hóna alá, az alkarjához szorítva, az állával tartva, és persze mindkét kezébe, és hordozza-pakolgatja őket helyiségről helyiségre és bútorról bútorra, közben meg a saját nyelvén szakadatlanul magyaráz. Egyre határozottabb a jobbkezessége (eddig nagyjából fele-fele arányban használta mindkét kezét, talán a balt picit többet is), labdát dobni például szinte kivétel nélkül azzal szokott, és egyébként leggyakrabban meglepően pontosan és messzire sikerül neki, még nekifutásból eleresztve is (szintén az egyszerre-sok projekt keretén belül két labda eldobásával is sikeresen kísérletezik). Rúgni tegnap tanította meg M.Apuka (addig csak felkapta a labdákat, és már száguldott is el velük), és ma már konkrétan passzolgattak egymásnak, azt hiszem a tornaórákat nem hozzám hasonlóan fogja utálni várni.

Az érzelmi változások is elég nagyok, és egyre komplexebbek:
- Mióta beszél, minden ezerszer könnyebb vele, még az eddigi nemnehéznél is, mert mindent meg tud értetni velünk. Szól, ha szomjas, ha éhes (olykor még azt is, hogy mire), ha vetkőztetést szeretne, vagy azt, hogy kísérjük el valahova; ezeket nyilván eddig is jelezte valamilyen módon, illetve többnyire elmutogatással, de egyszerűen összehasonlíthatatlan a két fajta kommunikáció minősége még így is, hogy ő nem volt soha hisztizős típus, ha nem tudtuk kitalálni minden óhaját.
- Bújósabb lett, mint régen volt: nagyon sokszor odajön, az ölembe mászik, és akár fél óráig nem is akar semmi különöset csinálni, csak ülni rajtam szembefordulva, és beszélgetni, megszimatolni egymás fülét, beleberregni a másik nyakába, orrainkat összedörgölni, puszilkodni (ő még mindig nem cuppanósan), aztán még többet beszélgetni.
- Enyhén ugyan, de jelentkezett nála is a szeparációs szorongás: ha magamra csukom a fürdőajtót, most már végig előtte állva vár rám, és ha búcsúzás nélkül kikerülünk a látóteréből, akkor is azonnal keresni kezd minket, ha valamelyik nagyszülővel van (idegennel meg sem próbáltuk).
- Altatáskor már preferenciái vannak (és minden logika nélkül váltogatja őket), van amikor hiába ölelgeti M., kétségbeesetten hív engem, és van amikor bármennyit babusgatom, ellentmondást nem tűrően az apját követeli. Ha valami baj éri (megijed, megüti magát, rosszat álmodik), akkor általában csak engem fogad el, addig sír és szólongat keservesen, amíg meg nem jelenek, és elolvadva magamhoz nem szorítom.
- A figyelemelterelés továbbra is egész jól működik nála, akár fájdalomról, akár tiltott dologról van szó, ha olyasmit mutatunk neki hirtelen, amit szeret, és folyamatosan mesélünk róla, akkor rögtön abbahagyja a szomorkodást, és fülelni kezd. Egy kicsit aktivizálta magát asszertivitás terén, ha valami kell neki, akkor céltudatosan odacaplat, és elveszi, akár a másik kezéből is (csak finoman, rángatni nem rángatja); viszont kérésre még mindig zokszó nélkül visszaadja, remélem azért hamarosan beüt nála is az irigység, mert nem feltétlenül kifizetődő dolog ennyire jófejnek lenni.
-  Szintén nem változott az egyedüljátszási hajlandósága, ha épp nem érünk rá szórakoztatni, egész hosszú ideig leköti magát önállóan, utána meg előbb csak finoman lamentál, hogy most már ideje lenne együtt játszani, és ha a szép szavának nincs hatása, csak egész soká kezd el nyígni is.
- Egy ideje elkezdett nagyon félni a zajos dolgoktól, és ez sajnos egyre több mindenre kezd kiterjedni. Kezdődött ugye a robotporszívóval, folytatódott a simával, majd jött a mosógép, a turmix, a kávéfőző, és újabban a régen vigyorogva utánzott szirénázó autókra is ijedten kapja fel a fejét, a legrettegettebb ellenség manapság meg a hangosan gyorsuló motorbicikli. (Érdekes, hogy ugyanakkor bizonyos berregések teljesen hidegen hagyják, ha autó, repülő, fűnyíró vagy flex üvölt, akkor fel sem figyel rájuk, vagy csak kíváncsian keresgéli a hang forrását.) Ha ott vagyunk közvetlenül mellette, akkor csak az aggódva összeráncolt homloka jelzi a félelmét, és amint megnyugtatjuk, hogy semmi sem bántja, el is felejti a vélt veszélyt (mondjuk csak a következő alkalomig); de ha akár csak pár lépésnyire  is vagyuk tőle, akkor annyira rémülten szalad hozzánk, hogy az valami szívszaggató.

Végül az aranyosságok rovat, két szomorkább, két vicces, és egy könnyekig meghatódós:
- Továbbra sem nagyon foglalkoztatják a kisebb vagy vele egyidős gyerekek, viszont annál fáradhatatlanabbul kajtat a nagyobbak után. Néha a játszótéren, amikor követi őket, de azok átnéznek rajta, vagy amikor nem is megy oda hozzájuk, csak pár lépés távolságról áhítattal szemléli a tevékenykedésüket, én már rögtön bőgök is, mert óIstenem, hát miért nem tarthatjuk visszautasítástól és csalódástól mentes burokban örökké a kis ártatlan lelkét…?
- Apropó ártatlan lélek, néha azt gondolom, hogy talán elrontottuk ezt az abszolút szabadságos nevelést, mert annyira érzékeny a tiltásra, hogy az valami szívszorító. Még mindig nagyon ritkán nem engedünk meg neki dolgokat, ha nem szeretnénk valamit, akkor is inkább boltolunk vele, hogy ónenaaa, vagy alternatívát ajánlunk fel, vagy eltereljük a figyelmét, de van ugye, mikor elkerülhetetlen egy-egy erőteljesebb nem szabad, mert vágtatna végig a parkolón vagy iramodik egy lejtő felé vagy nyúlna a parázshoz. Ha szigorúbban felemeljük a hangunkat ilyenkor, nem csak megtorpan és összerezzen, de valósággal pánikolva mered ránk, és szedi a kis lábait vissza mellénk. Nyilván ez valamilyen szinten jó és hasznos, mert az épsége mindennél fontosabb, de mivel nincs szokva a rákiabáláshoz, néha, amikor elmerül a játékban, és sokáig nem kommunikálunk, meg körülöttünk is csend van, egy egyszerű normál hangerővel történő megszólítástól is ugyanígy megriad… nézni is rossz, elképzelni sem tudom, hogy mi mehet végbe egy rendszeresen leordított kisgyerek fejében...
- A konyhában melegítem az ebédjét, ő a nappaliban nyöszörög; nem szomorúan vagy segélykérően, de inszisztál, hiába mondom, hogy várjon már egy kicsit, mindjárt érkezem. Egyre idegesítőbben nyervákol, kétszer rászólok, hogy elég, ha szeretne valamit, használjon érhető szavakat, vagy jöjjön ki hozzám, aztán mivel nem hagyja abba, bemegyek. Áll a szoba közepén, a felfordított tárolódobozán, és nem tudom, hogy sikerült felmásznia rá, de az elöl kézzel megtámasztós letérdeléshez túl keskeny, így leszállni nem tud róla. Mikor észrevesz, fülig érő szájjal felemeli mindkét kezét, és diadalittas mosollyal közli, hogy nicsak, ő most "Mag!" (magas).
- Uzsonnát készítek, narrálom: "Így, ebből a dobozból kanalazunk a kis tányérkájába, hogy jól lakjon a cica… Aztán mosunk egy kis epret jó meleg vízzel, és ezt kapja Kissmajom… Majd még egy pár szemet, így ni, ezt eszi Anya…" Elrakom a maradékot, csukom be a hűtőajtót, mögötte Kissmajom áll, és számokérően rámszól: "Apa?!" (Otthon sem volt, szóval ennyire gondoskodik ám róla…)
- Nagy szerelmei egymásnak amúgy az apjával, van ilyen kis rituálénk, hogy megkérdezzük tőle, hogy ki szereti Kissmajmot, ő meg sorra megnevez minket meg a nagyszülőket meg a Kisscát, és mindegyiknél akkorát bólint, hogy majd' orrabukik - na ezt a felsorolást mindig az apjával kezdi és fejezi be, de néha közbe is bele-bele szúrja valaki után. Hétvégén elmentünk plázába kajálni, és mivel az éttermeken és a mozin kívül minden zárva volt, felmentünk az emeletre, hogy Kissmajom tudjon egyet futkározni a nagy üres tereken. Csomót jött-ment, megtapogatott minden üvegfelületet, elolvasta az összes üzlet nevében az összes o-ká-e-gé betűt, és ahányszor egy-egy emberhullám érkezett a lifttel, kíváncsian odalépkedett a tömeg közepére, és az okos kék szemeivel sorra fürkészett mindenkit. Aztán amint valaki észrevette, és pár kedves szót intézett hozzá, minden egyes alkalommal jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét, a pici ujjával felénk mutatott, és a legőszintébb büszkeséggel jelentette, hogy az ott "Apa!" Nekünk meg azóta is könnybe lábad a szemünk, ha eszünkbe jut az a végtelenségig sugárzó, vegytiszta szeretet; M. szavaival élve: "És ennél nagyobb dolgot, ennél szebb dolgot apa még sose hallott, és soha nem is fog."

A csapból is ez folyik...

Anyatej that is. És basszus olyan ritka az aranyközéputas vélemény meg hozzászólás, hogy csak kapkodom a fejemet… megszokhatnám végre, hogy ufó vagyok, azt hiszem… Van az, hogy igenis joga van a kisbabának is ott ebédelni, ahol az apukája (és további negyven idegen) kanalazza a levesét, úgyhogy rajta, elő a dudákkal a vendéglőben, hajrá egyenjogúság. És van az, hogy szoptasson a pláza vécéjében, vagy fejje le és adja oda cumiból, illetve maradjon otthon minimum egy évig, de semmiképpen se menjen olyan helyre, ahonnan nem tud tíz perc alatt hazarohanni az éhségtől közben kétségbeesetten üvöltő csecsemővel. Ez a két ló-oldal létezik csak, komolyan…?!

Ezzel nem leszek túl népszerű, de ohwell…
Aki ismer, az tudja, hogy mennyire fontosnak tartom az igény szerinti szoptatást, mennyit küzdöttem érte, és mennyire vágyom rá, hogy majd legalább a következő babánál nekünk is megadasson. És azt is tudja, hogy különösebben prűd sem vagyok: egy kiemelkedően szép keblet bármikor szívesen és szemérmetlenül megbámulok, és ha az enyém lenne kiemelkedően szép, valószínűleg bármikor szívesen és szemérmetlenül kiraknám egy jó mély dekoltázsba. A nyilvános szoptatást viszont, mea culpa, de eléggé visszatetszőnek tartom; és itt fontos, hogy a nyilvános ezúttal tényleg nyilvánost jelent, azaz azt, hogy véletlenül odatéved a tekintetem, és majdhogynem kiböki a szememet a bimbója, hiszen ő ősanya, és neki az jár, hogy ott és úgy, ahol és ahogy éppen kedve tartja. Mert lehet bármekkora tömegben is úgy szoptatni, hogy biztonsági őr/sasszemű voyeur legyen a talpán, akinek feltűnik, hogy épp mi történik. Még azt se mondom, hogy minden áron bújjon kendő alá gyerekestül, vannak helyek és helyzetek, ahol természetes, de legalábbis teljesen elfogadható egy ilyen jelenet, és egy játszótéren, parkban, boltban, hivatalban, váróteremben, tömegközlekedésen diszkréten félrevonulva/elfordulva semmi bajom vele, akkor sem, ha én személy szerint nem csinálnám. De bakker, étteremben, direkt közszemlére téve a berendezést… nemár!

A pro-érvelők vesszőparipája, hogy dehát bizony hányszor odalibben a szomszéd asztalhoz egy-egy olyan magamutogató hölgyike, akin csak a szentlélek tartja a semmikis ruhát, köldökig kivágott, teljesen átlátszó, botrányosan rövid - na akkor vajon miért más a hozzáállás, hiszen az sem feltétlenül odaillő és ízléses? Gonosz leszek, de őszinte: ha ronda a nő, az is zavar. Ha lóg a melle, narancsbőrös a segge, fatörzsnyiek a combjai, és kibuggyan a rengő háj a csípőjén, akkor legszívesebben őt is megakadályoznám abban, hogy vacsorázó emberek szeme elé menjen szűk topban és arasznyi miniszoknyában. Még akkor is, ha jelenleg én is épp disznyóméretű vagyok, és együtt kellene éreznem inkább, esetleg irigykednem is, hogy ő mennyivel sokkal magabiztosabb, miközben én legszívesebben el sem hagynám a lakást, amíg újra hatvan kiló nem leszek.
Igen, frusztrált vagyok, nem, nem vagyok igazi, anyaságomban kiteljesedett nő, és megértő vérfeminista sem. Nem tartom kívánatosnak a haskötényt, nem nevezem életcsíkoknak a striákat, és igen, szerintem a tejtől duzzadó eres vagy a hosszas szoptatástól leeresztett cicik csúnyák. Nem diszkriminálok, a saját császárhegemről is pontosan tudom, hogy egyedül én látom szépnek, és nem azért mert objektíven az, hanem mert arra emlékeztet, aki kibújt alóla, és mai napig nem értem, hogy M. hogy tudja erotikusnak tartani a melleimet, miután látta őket Kissmajom-nyúzástól kisebesedve. Ez valóban gyönyörű, de valljuk be, hogy egészen kevés nő, és főleg közvetlenül szülés után álló nő teste néz ki így. Nem, nem gondolom azt, hogy szégyenletes dolog tökéletlennek lenni, de csakazértis a világ orra alá dörgölni, hogy ha tetszik, ha nem, márpedig nézned kell, mert jó okom van rá… szerintem ez meglehetősen primitív dolog. És most hagyjuk azt, hogy nem muszáj odanézni - a körúton nem fogok Lóci-mód viszolyogva, de kíváncisan megfordulni egy szőrös sörpocakját a hawaii ingéből kilógató pasas* után, de ha leül velem szemben egy teraszon, miközben pizzázok, akkor igenis elkerülhetetlen az, hogy észrevegyem, és valószínűleg az is, hogy elmenjen az étvágyam. És hagyjuk azt is, hogy micsoda egy tuskó vagyok, hiszen tulajdonképpen azt sugallom, hogy csak a szupermodell alkatú nők szoptathassanak kitárulkozva - szerintem nekik sem kellene, mert ez nem egy performansz, ez egy intim összekapcsolódás anya és gyereke között, ami senki másra nem tartozik, főleg akkor, ha nem egy magatehetetlen újszülöttről van szó, hanem egy két-három éves kis emberről.

Kicsit elkalandoztam és zagyva lett, de végülis ide akartam kilyukadni, ehhez a mai tiltakozó akcióhoz. Én alapvetően a végletekig toleráns ember vagyok, hőzöngök itt, nem értek, és nem értek egyet, de valójában bármikor teljes mell(hö-hö)szélességgel kiállnék azért, hogy amíg törvénybe nem ütközik és alapvető emberi értékeket nem sért, tényleg mindenkinek joga van nekem nem tetsző módon vagy akár visszataszítóan viselkedni; mekiben szoptatni is, százhúszkilósan nudizni is.
De ezt a mai menetet akkor is önzőnek és undorítónak** tartom, ha amúgy belátom, hogy a társadalom igazságtalan és kirekesztő és gonosz, és bőven lehetne családbarátabb. Mert ez számomra ugyanaz a kategória, mint az otthonszülők, oltásellenzők, egyéb saját-gyerekükkel-csalánverők. Nem baj, ha benne van a pakliban, hogy veszélybe kerül a "pocaklakóm" élete, nekem jár a háborítatlan kitolás, pihepuha franciaágyban, esőerdő hangjaival, teafa illatú füstölővel. Nem baj, ha az "enyémgyerkő" igény szerint épp nem étkezne, azért csak a képébe tolom a csöcsömet egy fotó kedvéért, mert jó ügyért van ez a flashmob. Feltűnőségileg viszketeg és enyhén exhibicionista anyák találmánya, marhára nem arról szól, hogy elfogadottabbá tegye a közterületen való szoptatást - olcsó, értelmetlen, provokatív, idegesítő, öntudatos whatchagonnado attitűd, ami többet árt, mint használ.
Szabad nekik, is what I'm saying, de vajon miért éreznek ingerenciát arra, hogy így csinálják…? Ufó, mondom én.


* Csak hogy senki se gondolja, hogy kizárólag a nőkkel van bajom; az esztétikum hiányával van.
** Nem gyomorforgató értelemben, inkább úgy, hogy faszkivan már az ilyen nagymagyar anyákkal.