Countdown: T-minus 24 hours

Sot, igazabol valoszinuleg nem lesz az meg huszonnegy sem, mert reggelre vagyok beutemezve, csak azert szamolok igy vele, mert barmilyen surgos eset beeshet elenk majd a mutobe.
Egyelore meglepoen kicsit sem izgulok amugy... szerintem egyszeruen nem fogtam meg fel, hogy mi fog itt tortenni, hogy ezt a draga kisfiut, aki egyutt elt velem ennyi idon at, akit imadtam erezni, ahogy mozgolodik bennem, most majd a kezembe adjak, es en vegre igazan-igazan megolelhetem... es nem kell ot tobbet soha elengedni, addig szeretgethetem, amig csak epp akarom. Jaj, mindjart szet is robbanok... :)
M. velem ellentetben tok aggodos-idegeskedos, hiaba mutottek mar legalab harmicszor eddigi elete soran, azt mondja, teljesen mas erzes paciensnek lenni (azt kifejezetten viccesnek tartja, mert szorakoztato hogy egy profi orvoscsapat mennyire lazan kezel egy olyan helyzetet, ami a masik resztvevo felnek ugye eleg rendkivuli), es mas bameszkodokent ucsorogni, es varni, hogy egy pillanatokkal azelott meg konkretan nem is letezo valakit a kezedbe nyomjanak, hogy te legy elete legeslegelso elmenye.

Ez egy kiemelten bababarat korhaz egyebkent, ha valaki delelott szul, es hagyomanyos modon, akkor allitolag mar elso ejszakara sem orulnek a csecsemosok, ha beadja a gyereket hozzajuk, csaszarosoknal viszont az a default, hogy egy rovid orzoben egyuttletes periodus utan elviszik, hogy lehessen pihenni masnapig. En most nagyon ugy erzem, hogy keptelen leszek tobb orara odaadni barkinek is a Kissmajmot, aki nem M., szoval remelem ez csak szokas, nem szabaly. Nyilvan a gyerekorvos vigye es ellenorizze es barmi, de utana azonnal hozzak csak vissza nekem, mert per pillanat nem tudom elkepzelni azt a poszt-operacios fizikai szenvedest, ami rosszabb lenne annal a tudatnal, hogy ez a pici leny egyszer csak nincs mar a kozelemben, es barmilyen hozzaertok, de megis csak idegenek gondjaira van bizva, akiknek o csak az egyik ujszulott a sok kozul. Nem szamitok rozsaszinu viragszirmos csipkefelhokre, biztos nem leszek se zen-lebegos se kulonosebben fitt, de szeretnek lehetoseget kapni egy probalkozasra, maximum vegul nem birom idegekkel a sajat fajdalmaimat es/vagy az o sirasat, es zokogva elkullogok segitsegert.

Kissmajom ma is nagyon MocorkaPeter volt, nem olyan belassult megfontoltan viselkedik, mint aki az utolso szazon van - az NST/CTG ketszer annyi ideig tartott, mint szokott, mert folyton elmaszkalt az erzekelotappancs alol. De persze hal'Istennek jo a kis szive es az ultrahang alapjan a flow is; alaposabban nem nezegettek mar egy ideje, ugyhogy ha csak holnap reggelre nem iktatnak be egy mereses menetet, akkor teljesen meglepetes lesz, hogy pontosan mekkorara sikerult hiznia. Ma vagyok 37w2d, a hasam korfogata tegnapelott este 101 centi volt, en meg 67 kilo, remelem a plusznak nagy resze o. Kepet megprobalok csatolni kicsit kesobb, bar nem vagyok egy kulonosebben mutogatnivalo darab, eleg szerenyen eltorpulok a sok tulhordos kismama kozott, akik bejarogatnak szivhangot figyeltetni.
Hatigy; gyere-gyere bababa.

Anyanevelde - avagy: Segítsünk nekem! (2.)

Bevásároltam megint, most már tényleg majdnem minden megvan, ami kellhet - még egy utolsó utáni menet lesz, de azt már valószínűleg M. fogja megejteni, miközben mi kórházazunk: rendeltem egy pihenőszéket (raktáron nem volt), kiválasztottam egy hordozót (egyelőre csak bérlésre), és lehet hogy kérek majd egy szoptatós párnát is (de előbb megnézem, hogy szükséges-e egyáltalán, és ahhoz egyelőre hiányzik a főszereplő).
Ami hatalmas elmaradás, és fogalmam sincs, mi lesz vele, az az köldökzsinórvér-levételes dilemma... ezért a cím is, és a felkérés, hogy légyszi gyertek mesélni meg együtt gondolkodni megint. Mi egyelőre inkább az igen felé hajlunk, és persze a vágy felé, hogy ez legyen életünk legrosszabb befektetése, de nagyon ideje lenne ezen a ponton túllendülni, és dönteni, és intézni is végre. Olvastam én már mindent pro és kontra, tudom, hogy ez inkább egy ilyen kelet-közép-európai (vagy hogy írják ezt helyesen) divat, de azt is, hogy Nyugaton cserében vannak közösségi őssejtbankok, és egyáltalán másképp működik az egész donor dolog. És persze olvastam, hogy azon túl, hogy mire használható majd fel, és mennyi mindenre nem (ez utóbbi annyira nem befolyásol, hiszen történt már velünk ugye "többtízezerből egy" fajta véletlen), simán megeshet, hogy nem megfelelő a fagyasztás és/vagy tárolás, és hiábavaló pénzkidobás volt minden. De ez még bele is férne akár, ami igazán idegesít az viszont az, hogy a négy cégből, amelyik Magyarországon foglalkozik ezzel, csak egy van, ahol visszajár az előleg, ha esetleg sikertelen a mintavétel (kevés, szennyezett, stb.), tehát semmi garancia nincs arra, hogy ha leperkálok egy tetemes összeget, akkor legalább az egész komplikált folyamatnak az első lépése biztos. Na most ez az egy cég az szlovák, mi meg szívesebben választanánk helyette a biztosabb hátterűnek tűnő belgát, még ha drágább is, csak nyilván potyára nem szeretnénk fizetni. Szóval marad a kérdés, hogy mi legyen vajon? Ti mit csináltatok vagy csinálnátok - és hol? És miért? Help!

Kissmajom amúgy jól van, szerintem már nem olyan nagyon kényelmesen fér odabent, mert mostanság ébrenléti időszakokban inkább csak ilyen türelmetlen, gyors és éles minimálmozdulatokkal operál, amik néha eléggé fájdogálni tudnak, de ettől függetlenül alig várom őket. Beiktatott egy programváltozást is: este tíz után egészen lenyugszik, és ehelyett már reggel hétkor fent van órákon át ficeregni, ami nyilván kényelmes lenne nekünk majd születés után, de sokkal viccesebb, amikor igazi gamer's son módra éled, szóval nem bánom, ha nem lesz tartós az új szokás. A feje még mindig ugyanott van, egészen sokszor dugdossa egy simire a tenyerembe, amit imádok; természetesen aggódni is szoktam, mert néha, ha elfeledkezem magamról, és hirtelen előrehajolok (nem gyakran van ilyen, legtöbbször nagyon is tudatában vagyok a hasam által képzett akadálynak - annyira, hogy ma reggel például M. adta fel a cipőmet), akkor konkrétan érzem, ahogy hozzányomódik a bordámhoz... remélem ilyen módon nem lehet kárt tenni egy babában, annál csak okosabban van összerakva a női test...
Tegnap végre felhívtam a gyerekorvost, úgy érzem jó választás volt, már telefonon is tündéri egy néni, kedden megyek majd hozzá megismerkedni és recepteket kapni. Jövő héten egyébként szinte minden nap van valami dokis program, csütörtökön a védőnő is jön látogatni, úgyhogy most már tényleg-tényleg csak fél napokat fogok munkába járni (ezen a héten ez nem egészen jött össze, hiába terveztem), és pénteken, mivel szülinapom lesz, még felet sem. Az utána következő héten meg kiveszem a maradék szabadnapjaimat, és onnantól csak otthonról dolgozom már, azon a pár projekten, amiket majd szülés utánra is magamnál tartok.
Jah és hétfőtől már nincs semennyi Meforal sem, és teljesen ügyes a cukrom, úgy látszik tényleg igaz ez, hogy nő az ember inzulinérzékenysége így a végén. Ésésés híztam egy kilót, még talán többet is, 66,5 voltam tegnap egy kevéske reggeli után - azért remélem ebből legalább fele megint a Kissmajom, annyira örülnék, ha a jövő heti méretével megint meglepetést okozna.

Ennyi nagyjából. Ma 35w5d, és a hivatalos kütyü szerint pontosan harminc nap van még hátra a találkozásig; azért nagyon remélem, hogy majd a szerdai ultrahang után ki meri jelenteni a dokim, hogy itt semmilyen forgolódás nem lesz már, és mond egy konkrét dátumot a császárra. Én nem is értem, hogy aki természetesen szül, az hogy bírja a várakozást az utolsó hetekben-napokban, nekem már most tele van a testem-lelkem pillangókkal, pedig azért ez még messze nem a célegyenes. Tegnap este elképzeltük, hogy egy hónap múlva majd ugyanígy ülünk a jó meleg szobában, annyi különbséggel, hogy jó kis karácsonyi hangulat lesz, és valamelyikünk mellén mindig ott szuszmákol majd egy édes pici lény, akinek a nyakába lehet fúrni az orrunkat jól.

It's a miracle!

Van egy nagyon kínos vallomásom, kéretik csak diszkréten kiröhögni, ha muszáj. (Muszáj lesz.) Ez is cukor-vonatkozású, ugyanis hál'Istennek manapság ez a legnagyobb gondom - hogy mekkora, az mindjárt kiderül alább.

Hétfőn reggel a diabetológián kezdtem, ahol annyi érdemlegeset sikerült csak intézni, hogy ezúttal hivatalosan is átkerültem a jófej fiatal doki betegei közé; aki ugyan épp nem volt ott, de amint kiderült bizonyos napokon asszisztensileg osztozik a doktornővel az inzulin-szakértő nővéren, úgyhogy végül mégis bekerültem az utóbbi "rendelésére". Feljegyzett engem meg a vérnyomásomat (64,3 kiló valamint 110/80-88), végigfutotta a méricskélt cukorértékeimet, mondta, hogy egy pár tizedet valóban ugrálhat a idegeskedéstől, úgyhogy ne idegeskedjek (Okey-dokey then!), adott beutalót a szemészetre, ahol szemfenék vizsgálatot fognak végezni ellenőrzésképpen, és mondta, hogy várnak vissza két hét múlva délután, amikor már nem csak egyedül lesz; gyűjtögetnem kell tizenkét órán át a pisimet egy üvegbe, majd összerázni és a keverékből vinni nekik egy kémcsővel, it should be fun.
Ezek után a tegnap eseménytelennek ígérkezett, legalábbis amíg végre nem hajtottam a szokásos napi szúrópróbaszerű mérésemet, ezúttal egy órával a tízóraira elfogyasztott húsz dekás alma után. Nézem a kijelzőt, 7,2 - közel s távol semmilyen stresszforrás, se olyasmi, amitől normál esetben valóban felmehetne (kenyértől volt ilyen legutóbb, vagyis hát akkor még azt hittem). Düh, szomorúság, pánik, lemondás: picsábais, de hát ez van, eddig lehetett húzni, nincs miért tovább reménykedni, holnap megyek inzulint íratni, javíthatatlanul romlik, mert ha már egy szaros közepes méretű engedélyezett gyümölcstől is ennyi, akkor én kérem szépen valóban igazi diabéteszes vagyok, nincs mit szépíteni. És miközben ezen pörög az agyam, bánatosan nyalom le az ujjamról a kibuggyanó vércseppet... ami édes, és kifejezetten alma ízű... Igen, a rámfolyt almaleves keveréket méregettem - külön a véremben csak 5,3 volt a cukor...
Persze miután hazamentem az volt az első, hogy elővettem a kajanaplómat: minden alkalommal, amikor a határvonalas 7,0-nél magasabbat mértem (nem sokszor, talán négyszer az elmúlt egy hónapban, mióta figyelem), vagy jó lédús őszibarackot ettem előtte, vagy túrórudit, amit én mindig akkurátusan szétszedek, előbb a csokirétegét eszem le róla, aztán a túrós részhez fogok hozzá, vagyis jó alapos az összefogdosása. Szóval lehet, sőt biztos, hogy az UH előtti aggódás is befolyásolta az eredményeimet, de igazából a kaja utáni kézmosás lenne itt a lényeg, és máris megvan a csudálatos gyógyulás.

Attól még persze inzulin rezisztensen indultam, és a terhelésem nem volt fényes, tehát változatlanul veszélyeztetett vagyok, nyilván eszem ágában sincs hanyagolni vagy akár csak enyhíteni is a diétát. De azt hiszem egy kicsit megnyugodtam.
Mikor M.-nek megírtam a kis kalandom rövid összefoglalását sms-ben, visszakérdezett, hogy ezt egy fórumról idéztem-e - mondtam, hogy sajnos nem, ezt vetted feleségül; azóta kommentár nélkül somolyog, ahányszor szúrni lát...

Only 99 days to go!

Ezt mondja a kis visszaszámlálós device ma, mikoris 25w6d vagyok - vagyis beléptünk a várakozás kétszámjegyes szakaszába, hurrá!
Eközben én szerelmes vagyok a hasamba: minden derékig érő fényes felületbe belebámulok, mint egy nárcisztikus szarka, életemben talán először lelkesen hordok testhezálló felsőket, és nagyon boldog voltam, amikor felfedeztem, hogy az egyik örökölt terhesnadrágom a látszat ellenére jóval kisebb a többinél, vagyis a kényelemben tartandó új domborulat kedvéért nem kell aközött választanom, hogy félpercenként húzgálom felfelé, vagy húsz lépés után úgy nézek ki, mint egy felcsinált drogkereskedő. És szerelmes vagyok a fiunkba is, imádom, hogy továbbra is van kis saját programja, délelőtt tizenegy, délután három és este tíz körül napi rendszerességgel előadja a kirúgom-a-ház-oldalát című műsort, ami sokszor egy óránál tovább is eltart (máskor is csinálja, csak olyankor nem annyira intenzíven, inkább csak pár random mozdulat erejéig, hogy ne aggódjak). Ez megunhatatlan - olyankor mindig hátradőlök, kitakarom a hasamat (a közvetlen környezetemtől függően pólóig, vagy teljesen), és elvarázsolva követem, ahogy ütemesen rezegtet egy-egy kisebb felületet, vagy teljesen kinyom egy nagyobbat, már nem csak belülről vagy kézzel érezhetően, hanem egyértelműen szemmel láthatóan. Én nem tudom, mi lesz később, amikor még több erővel műveli mindezt, és a kisebb mocorgások is látványosak lesznek, szerintem egész nap a kanapén fekszem majd, és bárgyú mosollyal a képemen meredten nézem a saját hasamat.
Addig is tegnap babacuccokat mostam... fekhelyhez ilyen rácsvédő puhaság, amiről fogalmam sem volt, hogy létezik és szükséges, továbbá tenyérnyi színes takarók, profi hordozókenguru és az autósülés huzatjai; az ágyneműket és matracvédőket akkor fogom, ha már lesz hozzájuk kiságy is, és a tetrapelenkákat is későbbre hagyom, most csak az orromat fúrom beléjük, mert még bennük van az eredeti tulajdonosaik finom babaillata. Mikor szaglászom, alig várom, hogy Kissmajom itt legyen velünk, ugyanakkor szeretném, ha bennem maradna örökre... régen sosem hittem volna, hogy a terhesség lehet ennyire lenyűgöző, mindig úgy gondoltam, hogy csupán egy kötelezően bejárandó út a cél elérése felé. Még Kissmalacz lakott bent, akit sosem érezhettem ugyan mozgolódni, de már tőle megtanultam, hogy nagyon nem csak ennyiről van szó, hogy mire kijön egy gyerek, olyan sokmilliónyi szállal kötődik a lelkünkhöz, hogy ami következik, az szinte nem is folytatás, hanem egy teljesen külöálló mese, hiszen ez a 2in1 lét önmagában is egy csoda; őszintén nagyon sajnálom M.-et meg minden férfit, hogy ezeket az érzéseket nem tapasztalhatják meg soha...

On to technicalities: cukor. Úgy tűnik, egyelőre sikerült féket tenni a romlásra - nem vagyok naiv, nem gondolom, hogy a maradék három hónapot is ki tudjuk húzni mesterséges pótlás nélkül, mert ilyenkor a vége felé rohamosan szokott gyengülni az inzulinérzékenység, de nekem már az is jó, ha minél jobban kitoljuk a kezdést, természetesen a biztonságos korlátokon jóval belül maradva. Megmondom amúgy, miért szeretnék kísérletezni, amíg van mivel: mert az inzulinozás annyira komoly és felelősségteljes dolog, ami a magamfajta fegyelmezetlen hebrencsnek nem a legjobb út; végig rettegnék, hogy elfelejtem időben beadni, vagy beadom az előírt adagot, aztán nem tudok időben vagy megfelelő mennyiségben enni (még mostanság is rajtaütésszerűen ki szoktam hányni mindent olyan heti egyszer), aztán leesik a cukrom a francba és elájulok vagy, még rosszabb, veszélyeztetem vele a baba ellátását.
Nem egyszerű amúgy most sem, nyolcóránként üvölt a telefonom, hogy vegyem be a Meforalt, háromóránként, hogy enni kell. Az előbbiről egy kis mélyebbre ásó kutatómunka után kiderült, hogy ahhoz, hogy folyamatos legyen a hatása és egyenletesen áramoljon a cukor, egészen pontosan időben kell bevenni, tehát az nem jó, ahogy én szoktam, hogy ha úgy jött ki a lépés, simán csúsztam egy-két órát vele, vagy a délutáni adagot néha átugrottam, mert épp nem volt kéznél, esetleg az estit, mert elaludtam - úgyhogy most komolyan vannak véve még a percek is. Az utóbbi sem egy fáklyásmenet, ma konkrétan már a napi harmadik étkezésemre készültem, mire M. egyáltalán ébredezni kezdett, és hát hétvégén szeretek én is későn feküdni, ami azt jelenti, hogy reggelizni konkrétan félig lehúnyt szemmel vánszorogtam ki a konyhába, és a tízórait az ágyban majszoltam el... baromi sok az a napi öt kaja nekem, alig megy le egy adag, máris aktuális a következő, és mi tagadás kicsit frusztráló, hogy minden igyekezet ellenére összeségében mégiscsak sikerült nem eleget ennem kalóriailag (kemény-sajtos szalonnás-kolbászos tojánrántottát nem nagyon bírok, hiába férne bele), vagyis jelenleg mínusz egy kilós terhesség alatti "hízásnál" tartok. Nem baj, azzal vigasztalom magam, hogy majd szülés után legalább igazi MILF leszek, amiben nyilván az első betű a legkirályabb dolog, de a hiúság nagy úr, na! :)
A jó hír az, hogy a szigorúságnak megvan az eredménye: hétfőn volt ugye az a rémisztő 8,3, aztán kedden sikerült levinni egy még mindig nem tetszős 7,5-re, de azóta átvariáltam a reggelizős dolgokat (szénhidrát mennyiség azonos, 30 gramm, de csak maximum egyharmada származik gabonaneműből, az is lassú felszívódású), és szerdán 5,8, csütörtökön 5,2, pénteken 5,9, ma meg 6,4 lett az érték - napközben és este stabilan 6 alatt mozog, bármit is ennék (volt már próbaképpen diabeitikus kókuszos süti, zabkeksz, müzliszelet és magas kakaótartalmú keserű csoki is, persze mind az adott étkezéshez megengedett összmennyiségen belül).

Ésésés muszáj megemlítenem Kissca új szokását. Róla tudni kell, hogy évekkel ezelőtt éhhalál elől mentett utcai jövevény (mire rátaláltam, annyira sovány volt, hogy meghaltak benne a bolhák, mert nem volt elég vér, amiből ehettek volna), és ennek megfelelően nagyon kis ideggyenge, embertől és állatoktól (például egynapos cicakölyöktől is) rettegő jószág, van olyan ismerős, aki évekig járt hozzánk, mire elhitte végül, hogy két macskánk van, mert a kis butám mindig elbújdokol, ha vendég jön a házhoz, vagy egyáltalán bármilyen szokatlan zörej hallható. És ugyan bennünk megbízik (ez annyit jelent, hogy mi ketten, és valamennyire Apu meg M. egyik barátja, aki néha nálunk alszik), de túlzásba nem viszi a dolgot, például ha kint a parkban találkozunk, odajön, de óvatosan tartja a távolságot, és simogatásközelbe még minket sem enged. Ennek megfelelően bármilyen dorombolósan bújik, és bármilyen közel fekszik hozzánk itthoni környezetben (térdhajlatba, oldalunk mellé, M. íróasztalára a gépező karjai közé, stb.), ölbe nem vehető, mert amint elengedi az ember, azonnal leugrik.
Amikor anno elkezdtük a gyerekprojektet, meglepetésünkre elkezdett rendszeresen a hasamon aludni... csak akkor jött, ha már kényelembe helyeztem magam, és be voltam takarózva, de szinte minden éjszakáját ott töltötte (esküszöm, hogy valamilyen módon köze van ahhoz, hogy sikerült teherbe esnem), csak aztán kiderült, hogy a toxoplazmát viszont sosem adta át nekem, úgyhogy ki lett zárva a hálóból. Kissmalacztól már együtt búcsúztunk el, aztán pár hónapig megint megajándékozott a jófajta macskaenergiáival, és Kissmajom jelentkezése óta megint nem alszik velünk; borzasztóan hiányzik, de nagyon okosan megértette, hogy most ez a rend, sosem panaszkodott. Körülbelül két hete kezdett csinálni egy olyant, hogy ha ülök a kanapén, odajön, és nagyon lassan és bátortalanul, előbb egyik talpinca, aztán a másik, aztán egy idő után a hátsók is, felmászik az ölembe, és erősen a hasamhoz nyomja a fejét, miközben hangosan magyaráz a kis rekedt hangján. Annyira kíváncsi vagyok, hogy ilyenkor vajon milyen titkokat beszélnek meg ők ketten, és biztos vagyok benne, hogy egész hamar legjobb barátok lesznek...

Megint menni kell, megint evésidő...

Édes dolgok

Azzal kezdem, hogy ugyan nem lenne muszáj, de becsületesen bevallom, hogy első trimeszterben nem értettem, hogy az emberek vajon miért fizetnek be úgynevezett "babamozi" 4D ultrahangra. Ennek ugye diagnosztikai értéke csekély, nem is célja a tüzetesebb vizsgálódás, tényleg csak gyönyörködés az egész, és akkoriban még azt gondoltam, hogy nem érdekel, hogy néz ki a gyerek, ha egészséges, akkor további kérdésem nincs is, hát most komolyan nem lehet kivárni, hogy megszülessen...?! De csak most látom, hogy az elején könnyű dolgom volt ám, mert négyhetente a saját nőgyógyászom is alaposan megnézte, megméricskélte, addig meg élvezkedhettem a képernyő előtt, most meg olyan mostoha a sorsom, hogy gyakorlatilag anno cikluskövetéskor a tüszőimet gyakrabban láttam, mint most a babát. Jelentem, továbbra sem érdekel, hogy hogy néz ki, hogy kerek az arca vagy ovális, hogy kicsi az orra vagy nagy, hogy van-e már haja vagy nincs - de látni akarom! Ha majd kijön, én leszek a creepy anya, aki az ágya fölé hajlong és a pofijába bámul órákon át, esetleg időközönként a nyakába bújik és megszaglássza, miközben alszik... az utóbbit az apjával is szoktam néha, de vele ellentétben Kissmajom védtelen lesz és tiltakozásra képtelen... jaj, szegény kisfiam mi vár rád...
Na szóval, hogy az elveimet mégse tiporjam teljesen sárba, meg ahhoz is tartva magunkat, hogy ez egy olcsó "mezítlábas" self-made gyerek, aki egy inszemeshez vagy lombikoshoz képest ingyér jött, kompromisszumos megoldásként tegnap vásároltunk egy kupont, és hónap végén fél áron mégis csak bekukkantunk hozzá. Ma vagyok 23w1d, a 27. héten megejtjük ezt, utána meg 30. héten elmegyünk a kötelező harmadik trimeszteri vizsgálatra - ódejó kis őszünk lesz, let the creeping begin.

Más: holnap megyek cukorterhelésre. Volt egy kis dilemmám, hogy vajon hogy is intézzem, de a lányok segítettek dönteni (Itt is köszönöm!), úgyhogy megoldódott közben. Az van ugyanis, hogy én nem építettem le a Meforalt, ahogy elvileg kellett volna... A metformin hatóanyagú gyógyszereket hazai belgyógyászati protokoll szerint terhesség alatt egyáltalán nem szabad szedni, ezt a kis útmutatóban is írja, meg az orvosok is el szokták mondani - amikor tavaly megfogant a Kissmalacz, a BMC-ben rákérdeztem, hogy most ezzel mi legyen, és a doki azt mondta, hogy itthon valóban ez az álláspont, de külföldön már minimum az első trimeszter befejezéséig (vetélést megelőzendő), de gyakran a terhesség végéig (cukorbetegséget megelőzendő) szedetni szokták, cselekedjek belátásom szerint. A saját nőgyógyászommal nem tudtam ezügyben konzultálni, mert ő eleve nem hisz az inzulinrezisztenciában (nem beszélt le a gyógyszerről sosem, de szerinte teljesen fölösleges, a meddőséghez meg végképp nincs köze az egésznek), de a háziorvosom, aki belgyógyász is, támogatta az ötletet, mert ő tanúja volt annak, hogy velem mekkora csodát (mínusz húsz kilót) tett a kezelés. Belátásom tehát Kissmajommal is az volt, hogy szedem, ráadásul minimum 17. hétig, mert időközben utánaolvastam, és beszéltem több hasonló cipőben járó kismamával is, és sok esetben ezt javasolták az orvosok; aztán ahogy haladtunk, egyre több helyen megnéztem, és egyre több már-anyukával egyeztettem, és egyre többször találkoztam azzal, hogy butaság pont a vége felé abbahagyni, amikor a legnagyobb gyakorisággal alakul ki a terhességi diabétesz. Úgyhogy a háziorvossal kiírattam a következő adagot is, és most az a terv, hogy végig szedni fogom majd.
De azzal nem tudtam mit kezdeni, hogy nekem most meg kell innom hetvenöt gramm glükózt, és mi legyen akkor a gyógyszeremmel...? Két gondom volt alapvetően ezzel, azon kívül, hogy sugar-high lesz a vége, és egész nap hiperaktívan fogok rohangálni. Az egyik, hogy ha normál napnak megfelelően beveszem a gyógyszer adagomat, akkor nem rejtem-e el a problémát olyan módon, hogy a hatásától látszólag ugyan jó lesz az eredmény, de valójában baj van a cukrommal, és szükség lenne az inzulinos kezelésre? A másik, hogy ha megiszom azt a tömény löttyöt, amihez hasonlóval a szervezetem nemigen találkozott manapság, nem lesz-e az a vége, hogy a sokktól az egekbe ugrik a cukrom, és a mérés alapján elkezdenek inzulinnal szúratni, miközben valójában a szokásos diétámmal jól kordában vagyok tartva? Tudom, hogy a két aggodalom homlokegyenest ellentmond egymásnak, de itt rólam van szó, nem kell benne(m) logikát keresni. A lényeg az, hogy a lányok megerősítettek abban, amihez amúgy is közel álltam: holnap nem zsömle és tej reggelit iktatok be végül, hanem klasszikus módon terhelek, utána meg beveszem a Meforalomat a szokásos napi három részre osztva.
Az étkezésemmel amúgy az van, hogy a szabályokat nem tartom be olyan szigorúan, mint tavaly ilyenkor, a napi 150 gramm szénhidrát helyett olyan 200-230 gramm van inkább, mert annyira nincs étvágyam, hogy képtelen vagyok megfelelő mennyiségű kalóriát bevinni még így is - múlt héten a mérlegre álltam és amikor megláttam a 64 kilót, eléggé megrémültem, hogy éheztetem a Kissmajmot. Szóval megnöveltem a gyümölcs adagjaimat, mert azokat legalább kívánom, de sajnos főleg a szőlőt meg a dinnyét, ami ugye nem kifejezetten diétabarát. Ugyanakkor ez alapján merem remélni, hogy a hajnali glükózbomba sem lesz vészes, mert ugye abban hetvenöt gramm szénhidrát van, és annyit szerintem néha simán beviszek, amikor este észbe kapok, hogy egész nap alig ettem, és benyomok egy fél kiló szőlőt.

És akkor most save the best for last alapon: köszönjük szépen a drukkokat, a korababa jól van. Hétvégén volt egy kis félés légmell miatt, de mára már elmúlt, és lélegzik meg eszik ügyesen, és nagyon sokat mocorog, ami állítólag azt jelenti, hogy ha volt is oxigénhiány, akkor az okozott kár minimális. Hát mekkora egy drága csodakislány ez, most mondjátok meg!

Türelmetlen

Én úgydeúgy szeretem ezt a babát, és ó olyan rossz, hogy még csak nyár van, és olyan soká szorongathatom meg... meg olyan jó is, mert imádok terhes lenni, és máris azon jár az eszem, hogy szülés után én legszívesebben azonnal újra teherbe esnék - mintha az olyan egyszerű lenne... de minden esetre megpróbálnám.

Tegnap voltam a szokásos havi dokizáson, és megint nem mérte meg a Kissmajmot, grrr! Ez vajon normális, és csak én vagyok ilyen mindent akarós, vagy más doki minden ultrahangozáskor mér is...? Oké, tudom, hogy anyáinknak ennyi sem jutott, sőt a nyugati országokban még manapság is alig háromszor szokás benézni a kilenc hónap alatt, de akkor is, több mint egy hónapja volt a CVS, azóta rajtunk kívül senkit sem érdekel, hogy hogy fejlődik ez a bogárgyerek, hát miezmár?!
Méhszájam zárt, nem rövidült, a hasam szépen növekszik és jóféle puha, megdicsérte a doki, azt mondta látszik rajta, hogy nem görcsöl; a méhem egy ujjnyival van a köldököm alatt, szóval már az egész alsó részt betölti az albérlet. Azért bekukkantottunk egy pillanatra, vert a drága pici szíve erősen (ettől mindig sírhatnékom támad), és kalimpált a lábacskáival, és forgatta a nagy fejét... hogy is lehet ennyire szeretni valakit vajon...?
Már két hetet sem kell kibírni, és augusztus hatodikára van időpontunk a következő genetikai ultrahangra (végül mindenféle utánaolvasások után a Magzati Diagnosztikai Központra esett a választásom, és azon belül Dr. Kisfalvi Istvánra), ahol is végre meg lesz mérve a Kissmajom, és lesz róla képünk is, plusz az a tervem, hogy az egész vizsgálatot felvetetem lemezre, és amikor elkap a szeretethullám, majd nézegetni fogom órákon át.
Ma vagyok 17w4d amúgy, és már nagyon várom, hogy megérezzem a rugdalását. Tudom, hogy ha az ember nem kifejezetten vékony, ráadásul első gyereket vár, ez még több hetet is csúszhat, de azért mikor háton fekszem, mindig szoktam egy kicsit figyelni, hogy hátha... Olyan jó lesz nem csak a technika kényéhez-kedvéhez kötötten tudni, hogy ott van... kommunikálni vele, megsimogatni vagy -bökni a falát, és nem csak elképzelni, hogy olyankor odabújik vagy el-, hanem érezni is, hogy merre mit csinál éppen. Szerintem ha már határozottan érzem majd, képtelen leszek addig elaludni, amíg ő még mocorog este...

Jah az AFP eredményem még nem volt meg, úgyhogy azt majd következőkor megtudom - mondjuk nem is érdekel különösebben. És mint örök életemben, most is enyhe vashiányom van, úgyhogy azt most szedek minden nap, remélem elég lesz. A vérnyomásom továbbra is alacsony (ha jól emlékszem 110/60 volt, és ez nekem extrém magasnak számít), és a doki azt mondta, hogy a magas pulzusszámon ne aggódjak, kánikulában terhesen rendben van a 90 fölötti is. Kilóilag változatlanul 65 vagyok, az étvágyam nem sokat javult, hiába nem émelygek már; inni próbálok, napi másfél liter szokott sikerülni, ami az én szervezetemnek valóságok folyadéközön.
Jövő szerdán védőnő, addig hasnövelés... és minden fényes felület mellett elhaladva rácsodálkozás, hogy lakik bennem egy édes kisfiú... <3

Magyarázom a bizonyítványom

Hát ma 61,2 kiló, majdnem leájultam a mérlegről ijedtemben - aztán még pizsamában kirohantam, elővettem a hűtőből a majonézes krumplit, és úgy egyenesen a nagy salátástálból addig kanalaztam, amíg azt nem éreztem, hogy ez már bordering on tömés.

Az úgy volt hogy, amint kiderült, a nagy ünnepi töltöttkáposztahányás nem egy trendi hercegnős terhességi tünet volt, hanem valamiféle vírus. Az akció reggelig folytatódott, de annyira, hogy hajnalban már egyetlen korty víz is visszajött, persze teljesen üresen (na jó, a bevett gyógyszerrel együtt), mert akkor már semmi sem volt bent; és ami nem vissza-, az straight through - not a pretty sight.
Tegnap úgy dél körül mertem megint próbálkozni, egy körte, egy mandarin és két kiwi erejéig, aztán estig aludtam, amikor is ettem öt szem szaloncukrot, és tovább aludtam reggelig. Azért annyira nem kell sajnálni, a háttérben folymatosan mentek a jó kis sírós karácsonyi filmek, és valahogy félkómásan még arra is futotta, hogy váltogassam az adókat, mert azt a jelenetet például, amikor a HjúdzsGrent megcsókolja a vastagcombú ex-titkárnőjét az iskolai előadáson, összesen háromszor sikerült megnézni.

Ma már teljesen jól vagyok, leszámítva a kilóveszteséget, úgyhogy betettem egy mosást, és az a tervem, hogy megsütöm a mennyei lisztmentes túrótortámat is, és további buta romantikus filmeket nézek meg, miközben nyomom befele. M. ugyan itthonról, de dolgozik, mert "kell a gyereknek a pelenka". Kissca meg két napja egyfolytában dorombol, és bújik, és szerintem azon filozofál, hogy milyen jó is lesz jövőben, amikor lesz itt egy plusz embere, akivel aluszni lehet.
It's a wonderful life indeed.

Test.kép.zavar.

Ma reggel 62,5 kiló voltam, nem vagyok valami ügyes - pedig igyekszem nagyon. Nagyon furcsa életemben először azon aggódni, hogy lefele mennek a kilók, ráadásul terhesen, mikor alig győzik figyelmeztetni az embert, hogy figyeljen oda nagyon a hízásra. Azért most az ünnepek alatt lesz csomó társaságba járás meg finom kaják, úgyhogy túlzottan nem aggódok.

On a similar note: a szűk család férfitagjai (M., Apu és M.Apuka) egyöntetűen álltják, hogy márpedig terhespocakom van; na nem rápakolom-a-tányérkámat méretű, de szerintük igenis látszik, hogy ott valami készül. Csomót forgolódtam a tükör előtt, aztán mikor már kezdtem elhinni nekik, M.Anyuka, az egyetlen négyünk közül, aki actually volt is már terhes, azt mondta, hogy egy sárgadinnye méretű plusz berendezés az még simán elfér az ember lányában észrevétlenül. Amúgy ha nagyon őszintén akarok szemlélődni én is egyetértek vele, ha lefelé nézek, semmilyen változást nem látok, oldalról is csak kajálás után vagyok pufibb... annyi különbség viszont valóban van, hogy teljességgel képtelen vagyok behúzni a hasamat, pedig a sok évnyi étkezési probléma alatt sajnos volt alkalmam komoly gyakorlatot szerezni benne.

Várom a jövő utáni hetet, meg az az utánit, hogy végre mindenen túl, teljes nyugalomban élvezzük tovább ezt a csodát. Na jó, igazából nem várom, mert amennyire csak lehet, ki akarom élvezni életem tényleg legeslegboldogabb karácsonyát és évvégéjét.
Ma reggel arra ébredtünk, hogy a hó is hullott, itt áll egyre vastagabb fehér takaróban az ablakunk előtt... Vajon, ha nagyon sokszor mondom el, hogy tökéletes az életem, akkor mit fogok mondani egy hónap, vagy egy fél év múlva...? :)

The perks of being pregnant

Reggel megméretkeztem, 63,5 vagyok, vagyis lement egy kiló, kevesebb, mint két hét alatt. Normál esetben ujjonganék, mert a 168 centimhez még öt simán távozhatna, hogy tökéletesen érezzem magam, de most ez a vágy annyira távol áll tőlem, hogy helyette inkább reménykedek, hogy a Kissmalacz bőségesen jóllakik a még meglévő hájamból (és a beszedett vitaminokból), és ígérem, hogy továbbra is főként egészéges kajákat viszek be (legalábbis amikor nem füstölt kolbászt kívánok őrülten), és lenyomok legalább napi egy komolyabb étkezést, még akkor is, amikor egyáltalán nincs étvágyam.
Tudni kell, hogy a kajálással viág életemben hadilábon álltam, és nem egészen étvágytalanság ügyében. Kezdődött egy tinikori anorexiával (értsd: napi 200 kalória), csak akkoriban ugye nem volt net meg ezirányú tájékoztatás, azt sem tudtam, hogy így hívják, nyomattam kitartóan és büszkén vagy egy évig. Ez aztán teljesen szétcseszte az anyagcserémet, úgyhogy utána eltöltöttem úgy tizenöt évet különböző többé-kevésbé hatásos és inkább kevésbé egészséges diétával, és ingadoztam az 58 és 85 kiló között, akár egy éven belül kétszer is. Idén februárban még 78 voltam úgy, hogy akkor már hónapok óta napi 1200 kalórián éltem, és szinte semmi sem ment le - akkor jött az inzulin rezisztencia diagnózis, a szénhidrátra figyelés (kalóriabevitel maradt ugyanannyi) és a Meforal, és íme... ha valaki ezek után azt mondja, hogy divatbetegség, legszívesebben beverném a pofáját.
M.Apuka tegnap főzött nekem egy hatalmas fazék borscs levest, amiből azonnal be is nyomtam három nagy tányérral, a többit meg hazahoztuk; ma belaktam belőle, aztán a maradékot befőttesüvegekbe tettem jól, és remélem legalább szerdáig kitart munkahelyi ebédekre. Értelmesebben kellene táplálkozni, mert folyton lelkiismeretfurdalásom van, hogy most már nem csak én múlok rajta, és amikor végre éhes vagyok, akkor mért a francért választom a hülye bolti bolognai szószt üresen (mondjuk mentségemre legyen mondva, salátalevelekkel eszegettem). De nem akarok panaszkodni, állítólag később úgyis észrevétlenül kúsznak majd fel a kilók, úgyhogy egyelőre élvezem, hogy lógnak rajtam a nemrég még feszes ruhák.

Meg test-ügyben még annyit megjegyeznék, hogy soha életemben (beleértve hamvas szűzleány koromat) nem volt ilyen gyönyörű, nehéz, kerek, feszes, és nem mellékesen nagy mellem. Yeah baby!

Morning sickness... seriously?!

Hát jelentem, esetemben anything but. Most épp kiválóan érzem magam, cserében az utóbbi két napban kora délutántól késő estéig forgolódott a gyomrom, amit csak az enyhített, ha görnyedt háttal és merev nyakkal ücsörögtem a kanapén - ez viszont kicsit sem volt kényelmes, mert közben fájdigált a derekam is.
Ma meg felébredtem az éjszaka közepén, és annyira émelyegtem, hogy jó sokáig képtelen voltam visszaaludni, mindez miután előtte való hajnalban szintén kipattant a szemem, és szintén ébren maradtam minden erőfeszítésem ellenére... szóval nálam az sem igaz, hogy a kismama aluszékony - fura ez a gyerek már most, de mondjuk milyen is lenne szegényem ilyen szülőkkel...?
Étvággyal az van, hogy nincs, vagy teljesen követhetetlenek az ingadozásai: tegnapelőtt boldogan loptam M. abált szalonnájából, tegnap benyomtam másfél cupákos libacombot, ma meg ha zsírosra vagy húsosra gondolok, azonnal elönt az undor. Megméretkeztem reggel miheztartás végett, 64,5 kiló vagyok - jó lett volna ezt a maradék ötöt még leadni, és ideális súlytartományban kezdeni a terhességet, de ha így folytatódik a dolog, le fog ez menni erőlködés nélkül is... vitaminokat szedem, amit eszek az inkább egészséges mint nem, úgyhogy remélem, a Kissmalacz meg tudja oldani a fennmaradó növekedés-szükségletét a fölösleges zsíromból is.

Röviden tehát: émelygek, fáj a derekam, álmatlanságban szenvedek (valószínűleg először életemben, én, az alvásrajongó), étvágytalan vagyok (valószínűleg először életemben, én, a kajarajongó), jah és a melleim is egyre érzékenyebbek. És mindezt élvezem, imádom, boldog vagyok tőle, and I'm asking for more. :) A terhesség mazochistává tesz.

Ez egy gyönyörű nap!

Azt hiszem bátran állíthatjuk, hogy meglehetősen hullámzó a kedélyállapotom! :) Merthogy a címben nyoma sincs az iróniának... ez a tényleg az, minden péntekségével és tizenháromságával együtt.
Hú, meddig is menjek vissza a mesélésben...?

Lássuk csak, ott maradtunk el, hogy szomorú voltam és piros, ciklus kezdetén, és épp az aktuális Clostilbegyt adagot nyomattam lefelé. Az első UH  e hét hétfőn volt, CD12, és a nyálkahártya szempontjából jóra sikeredett, tüsző szempontjából nem annyira: mindkettő 8 mm volt (és bal oldalinak tűnt a domináns). Kaptam Merional szurit, és szerdán mentem a következő kukkolásra, CD14 amikor is már a másik oldalon, a jobbon is felbukkant egy 13 mm-es tüsző, amit a doki ki si nevezett dominánsnak, és megtámogatta egy újabb Merional adaggal.
Imádom amúgy ezt az embert, ezt muszáj megint megjegyeznem, mert nem lehet elégszer ismételni - egyszerűen annyira kedves és figyelmes és udvarias, hogy az valami elképesztő, mintha nem is ugyanaz a faj lenne, mint az előző nőgyógyászom; olyanokat csinál, hogy elnézést kér, amiért mozgatnia kell az UH fejét bennem, mert nem azonnal találja meg, amit keres... és nyugtatóan megsimogatja az arcomat, ha aggódom... annyira hálás vagyok, hogy rátaláltam, hogy elmondani sem tudom.
Továbbá amit még szintén imádok az a lányok... Két dolog is történt ezen a fronton, először is egyik csajszi csinált egy titkos topikot, ahova átköltöztünk a sok ismeretlen beeső elől, és ott van mindenki a régiek közül, akik fél éve olyan aranyosan és segítőkészen befogadtak engem; megint nagyon pörgős a beszélgetés, jó oda járni, teljesen feltölt. Aztán a Szandrus (ő az, akinek én voltam a sajnos nem is annyira szerencsés szerencsehozója... és akit nagyon-nagyon megszerettem) bevezetett egy másik csoportba is, ahol szintén van néhány nagyon szimpatikus és értelmes ember - ők csetelnek is egymással, tegnapelőtt én is beszálltam, és annyira de annyira jó volt... édesek, viccesek, és teljesen megértenek, hiszen ugyanazon megyünk keresztül, ugyanarra vágyunk és gondolunk folyton; őket azért kedvelem, mert felfogásban sokkal közelebb állnak hozzám, kicsit kevesebb az ezotérikus magyarázat és értelmetlen bíztatgatás, és sokkal több a pragmatikus, realista, de ugyanakkor moderáltan igenis reménykedő hozzáállás. Mindkettő kell, mindkettő jót tesz, most valahogy különösen jót.

Nah visszatérek a lényegekre... Azt el is felejtettem mondani például, hogy M. megint volt egy spermateszten - ugyanott csinálták, ahol az előzőt, tehát alaktanilag még mindig nem elemezték ki a dolgokat, de ingyenes ismétlési lehetőség volt, úgyhogy megcsináltattuk, aztán pár hónap múlva lehet hogy megpróbálunk egyet máshol is, de leginkább nem lesz rá szükség... :) Az eredmények egyébként nagyjából megfelelnek a múltkorinak, a koncentráció kicsit rosszabb, de ekkora ingadozás simán belefér szerintem, főleg úgy, hogy még így is bőven határértékek fölött van; minden esetre el fog menni az andrológushoz is, a mellékheregyulladásai miatt úgyis érdemes lenne néhány kérdést feltenni neki is. Amúgy valószínűleg javulnak is majd a dolgok, mert olyan két héttel ezelőtt elhagyta a cigit... hihetetlenül büszke vagyok rá, hogy húsz év után egyik napról a másikra képes volt megtenni, és mindig elképedek azon, hogy mennyire erős: teljesen hidegen hagyja mindenféle trigger, körülötte cigiző emberek, idegesítő szituációk... egyszerűen képes valahogy az úton maradni minden ellenére, és ennek annyira örülök, annyit aggódtam miatta mindig, és már nem kell.
És most tényleg vissza: ma reggel megint volt UH, CD16 és szép nyálkahártya meg egy rekorder 21 mm tüsző, úgyhogy kaptam repesztő szurit; mindkét oldalon talált amúgy tüszőt, és örömömben azt el is felejtettem tisztázni, hogy ez a domináns most akkor melyik is, de arra tippelek, hogy a jobb oldali nem lehet, mert másfél nap alatt azért ennyit nem tudhatott nőni. Ilyen hamar még sosem volt ovulációm szerintem, ami a doki szerint azt jelenti, hogy jól reagálok a kezelésre, és kezd helyreállni a hormonháztartásom; ő ugyan nem hisz abban, hogy nekem szükségem van a Meforal-kezelésre, de szerintem annak is lehet valamilyen hatása, mert ma reggel pl. 63,7 kilót mutatott a mérleg, tehát a súlyom is szép fokozatosan, de folyamatosan bandukol lefelé.

Dokinál nagyon hamar végeztem, úgyhogy útban a dolgozó felé elmentem az egyik kedvenc budapesti helyemre, ami a Rózsák terén levő katolikus templom kertje; ide jár Apu misékre, és néha mikor nála vagyok, estefelé sétálgatni is szoktunk arrafelé - nagyon szép, csendes, nyugis, zöld folt a rohanásban. Ücsörögtem egyet a padon, fújt a szél és kellemes hűvös volt, csomó madárka reggelizett a bokrokban, én meg beszélgettem kicsit az Istennel (aki amúgy szerintem itt kivételesen a jobb toronyban lakik). És miközben ugyanazokat kértem, amiket mindig is szoktam sorstól, univerzumtól, irányító erőtől, vagy bárki is az, akiben hiszek, valami nagy nyugalom és kellemes ellazulás szállt meg, és sírnom kellett, sőt még most is összeszorul a torkom, ha felidézem az érzést. Egyáltalán nem szomorú könnyek voltak, inkább valahogy meghatódottak, hogy milyen szép is ez a világ, és olyan jó benne lenni, és annyi csoda történt már velem az életben, természetes, hogy ez is rendben lesz, hiszen minden jel arra mutat. Hát így...

Most úgy érzem, jönni fog az aktuálisan vágyott csoda is... valahogy merek hinni benne, de megmagyarázni nem tudnám, hogy miért. Talán mert annyi minden összejött, hogy ezek a mostani ideális körülmények kialakuljanak, hogy nem lehet véletlen - és nem lehet máképp. A virtuális környezetemben az utóbbi időben annyi mindenkiről derültek ki rossz dolgok... fizikai állapotok vagy betegségek, amik miatt nem lehet baba, vetélések; ilyenkor mindig elszégyellem magam, az utóbbinál az irigykedéseim miatt, amiket hiába próbálok, képtelen vagyok visszafogni, amikor valakinek sikerül az a pozitív teszt, ami nekem még sosem, az előbbieknél meg... Igazából bármennyire is elkeseredem, amikor spontán ciklusban rossz minőségű és stimuláltban lassan növekedő petét termel a testem, velünk semmi komoly baj nem történt - a koromon kívül semmi sem szól az ellen, hogy lehet még nekem akárhány gyerekem, csak türelemmel ki kell várni. M. minden betegeskedése ellenére, csodával határos módon makkegészséges, ami a termékenységét illeti; nekem mindkét petevezetékem átjárható, a méhem tökéletes, gyógyszeres rásegítéssel a hormonjaim és ezáltal a petéim is rendben vannak - ennél többet kívánni sem lehetne. Ennek kapcsán kívánok tehát: egy babát, áprilisra; mert ha most megfogan, akkor még arra is van esély, hogy Anyu szülinapján szülessen, ami mennyire szép lenne már... 

Gyere-gyere kismalac, költözz a hasamba!

Új hónap - új remény

Ez a fórumos lányok jelszava, és most én is így érzem egy kicsit - valahogy nem merek reménykedni úgy igazán, teljes szívből, nem akarok szembesülni vele, hogy de én mennyire hittem, és mégsem; inkább takaréklángon, mérlegelve, visszafogottan várok. Két újabb embert tesztelt pozitívat amúgy, és mindkettő piros lett végül - annyira sajnáltam őket, ez borzalmas lehet, a határtalan öröm és millió terv, aztán a nagy semmi... nagyon örülök, hogy nekem sosem volt ilyenben részem, vagy legalábbis nem tudok róla.

Végül is nálam nem lett annyira tragikus a helyzet, mint amilyennek indult... volt egy CD12 ultrahang, amikor nem látott semmit, egy CD14 kontroll, amikor 10 mm volt a tüsző, és két domináns darabot látott bal oldalon, majd egy CD16 ismétlés, amikor 14 mm volt - ez még mindig nagyon gyatra kis növekedés, de az is lehet, hogy csak nem mindent látott pontosan, mert CD17 kukkantáskor 10 mm volt a nyálkahártya és eddigi rekorderem, 20 mm a tüszőcske. A doki még tapsikolt is örömében (én is), és beadott egy Choragon szurit, majd utasításokat, hogy mikor eresszük útjukra a kismicsodákat, úgyhogy most már elvileg csak türelem kell...
Igazából az időzítés úgy érzem most tökéletes volt, hétfőn reggel ment a tüszőrepesztő, ami elvileg 24-36 óra múlva hat, és mi kedd reggel küldtünk harcba egy egész nagy regiment katonácskát (meg biztonsági játékként szerdán is egy kisebbet), plusz a százszázalék kedvéért M. meg is varázsolta a hasamat, hogy legyen ügyes / ne legyen üres... :) Istenem de jó is volna...

Érdekes, nem is annyira aggaszt, hogy ha most nem jön össze, akkor műtét következik, valahogy úgy vagyok vele, hogy derüljön ki minél előbb, és ha tényleg baj van, és ne kezelgessünk hormonokkal úgy, hogy esetleg hiába van. Persze félek egy kicsit, de ezerszer nagyobb a babvágyam, mint bármilyen negatív érzés, szóval viszonylag nyugodt vagyok; ciklus vége felé nyilván nem leszek az... vagy ki tudja, lehet hogy valami előérzet ez, és azért nem idegeskedek, mert most van a csoda ideje, és nem is kell...

Még két miniatűr jó hírem van. Az egyik, hogy elértem a 68 kilót, ami azt jelenti, hogy majdnem egy kerek tizest adtam le a diagnózisom óta; még egy ennyit szeretnék, persze csak ha nem jön közben valami nagyon megérős ok arra, hogy halasszam a további fogyást. A másik, hogy már csak kis nyoma van a náthának, a négynapos ünnepi szünetben egy csomó pihenéssel gyógyszer nélkül sikerült kikúrálni magamat; hőgörbe szempontjából ugyan már kicsit késő (mert pont az ovulációs hőesés napja nem azonosítható be így), de azért nem bánom, hogy tudok lélegezni végre, és nem köhögöm ki a lelkemet.

Hát most így... titokban kérek, kérem, hogy talán épp ezekben a pillanatokban meglegyen a nagy találkozás, hogy a következő napokban minden rendben legyen, és vessen magának jó kis ágyat a bab, és siessen hozzánk jól, hogy vele kezdődjön a következő év...

Egészséges táplákozás (not)

Azt el is felejtettem mondani, hogy fogyókúrázom megint - mikor elkezdtem, akkor még nem volt gyerek-terv, csak esztétikai okok, de állítólag a túlsúly is nehezíti a teherbeesést, úgyhogy ez még egy, és valljuk be sokkal jobb, ok. Ilyen nehezen viszont életemben soha nem ment a súlyvesztés, pedig elmondhatjuk, hogy próbálkoztam már néhányszor... konkrétan két hete egy deka sem ment le, úgy hogy közben voltak beteg napok, mikor kizárólag leveseket ittam; úgyhogy nagyon remélem, hogy valami mozdul már végre minél hamarabb (ennek mondjuk nem kedvez az M. szüleinél ma megtartott ünneplős vasárnapi ebéd).
Az egészséges részére is koncentrálni kellene a kajálásnak persze, ami még a legvadabb koplalásnál is nehezebb, lévén hogy imádok mindenféle porból készült műkaját, kizárólag édesítős italokat iszok, és egyszerűen nem vagyok képes lemondani a csokiról. Kezdetnek most azért megpróbálok minél több zöldséget meg gyümölcsöt enni, ha teljesen meggógyultam, sportolni is, és ha már lesz bennem valaki, akkor a többi kísértésről is lemondok hősiesen, ég veled lesz, csokika, ójaj.

M. miatt szintén nem vagyunk olyan jó esélyesek, elég keményen cigizik ugye, ami a szokásos káros hatásain kívül, amiknek ő nagyon, én félig részese vagyok, sajnos olyant is csinál, hogy erősen rontja a spermaminőséget. Kajálásilag meg ő is erősen junk-food rajongó, volt is egy vicces jelenet tegnap, mert nagy lendülettel rendelt magának egy salátát, majd miután félig megette, kijelentette, hogy megfájdult tőle a feje; mondjuk gyümölcsöt sokkal többet eszik, mint én, szóval morzsákban mindketten igyekvőek vagyunk.

Jó volna jobban csinálni, az a helyzet. Érlelem még magamban picit, és januártól, mikor vége a főpróbának, és igazából megkezdődik ez a projekt, megpróbálom tervezettebben.