Másfél...

...múlt, tíz napja; mert a slendrián anyja még mindig messze nem up-to-date és blablabla... Most viszont van mentségem: nagyjából ugyanennyi ideje elköltöztünk, ki a szeretett kis lakásunkból, és be M. szüleinek hatalmas emeletére. Úgy mostanra fejezzük be a napi használati cuccaink kipakolását (minden más becsomagolva a pincében várja a következő költözést), és kezdjük megszokni, hogy minek hol van az új (ideiglenes) helye.

A költözés meglepően egyszerűen ment, körülbelül egy hétig M. minden délután elvitte Kissmajmot pár órára kettesben játszózni, én meg azalatt bezsákoltam- és dobozoltam előbb a könyveket, majd a ruhákat, végül a mindenféle maradékokat. Aztán egy nap reggeltől estig nálunk cipekedtek M. kollegái, akik több egymást követő fuvarral áthozták előbb a kis dolgokat, majd az összes bútort - ennél az akciónál Kissmajom is végig jelen volt, csak néha kellett felkapni, és elmasírozni vele az útból, egyébként nagyon élvezte a nyüzsgést, hogy minden másképp néz ki, be lehet férni addig elbarikádozott zugokba, meg lehet vizsgálni addig rejtett tárgyakat... és mai napig, ha megkérdezzük, hogy mit műveltünk a sok nejlonnal meg kartonnal, lelkesen vágja rá, hogy: "Pakotunk!", azaz pakoltunk, és "Pittyi", azaz Pisti segített.

A relokáció maga sem viselte meg különösebben, valahogy ezzel is úgy van, mint mindennel: ha mi ott vagyunk vele, akkor mindegy, hogy hol-mikor-hogyan-mi történik. Persze az is könnyített a dolgon, hogy előtte is heti minimum egyszer jártunk ide a nagyszülőkhöz látogatóba, nem ismeretlen a környék és az új lakótársak sem. Plusz van egy óriási kert, homokozóval, medencével, napozóággyal, növényekkel, bogarakkal-madarakkal, szaladgálni- és szerelnivaló helyekkel, és ebben a jó időben ez egy áldás, szinte nem is jön be a házba, csak egy gyors nappali-körberohanásra meg egy kis konyhai kajakoldulásra. Egyedül az alvásban jön ki néha egy kis feszültség, nehezebb elaltatni (ez negyed helyett fél órát jelent), és időnként sírva megébred éjszaka, de szerencsére könnyen megnyugtatható, és rögtön vissza is alszik, amint magunk közé vesszük.

Somewhat related: az építkezés végre igazán sínen, most már nem az van, hogy csak M. cége dolgozik a házon, amikor épp ráérnek a munkások két projekt között, hanem múlt héten kezdett a kivitelezőnk, és múlt héten már megvolt a vízszigetelés, ezen meg elkezdik rakni a garázs/pince falát. Legkésőbb szeptember közepére tudják felhúzni és tető alá rakni a házat, onnatól beindulnak a gépészeti és a belső munkálatok, és reményeink szerint a karácsonyt már ott tudjuk tölteni*.

De térjünk vissza a csodagyermekhez... Most tényleg ott tartunk, hogy ha naponta posztolnék, akkor sem biztos, hogy minden újdonság beleférne, amit produkál. Sajnálom is kicsit, hogy nem marad részletezős nyoma a sok first time ennek meg annak, de magunk számára igyekszem legalább videókkal  alaposan dokumentálni a szédületes fejlődést. Meg fotók, heti többszáz... kell is, mert nő, mint a gomba, átíródnak az arcvonásai, látványosan hosszabbodnak a végtagjai, teljesen eltűnt a karika-lába és a togyogós járása, magabiztos minden mozdulata, és már csak pucéran nevezhető babásnak, ha látszik a hurkás felsőkarja és a zabálnivaló pókhasa. Főleg amióta úgy egy hete levágtuk a hosszú pihehaját, borzalmas, hogy egy csapásra valódi kisfiú lett belőle, és komolyan, mintha viselkedésre is azóta változott volna legnagyobbat...
- Kézen-közön megtanult enni, mégsem kell majd a gimibe turmixolt kaját csomagolnom neki. Semmilyen darabtól nem öklendezik már, simán lecsúsznak a kenyeres-szalámis-sajtos szendvicskatonák, a nagyméretű húsleveszöldségek, sőt egy egész barackot is megeszeget tiszta egyedül. Az egészen kemény dolgokat is el tudja rágni (kötelezően a pofazacskója bal oldalán), de azokba belefárad, és akkor sokkal kevesebbet eszik, mint általában, úgyhogy nem erőltetjük, nyers répát vagy ilyesmit csak akkor kap, ha kifejezetten kéri. A kedvencek listáján M.Apuka főzelékeit az első helyen felváltották a friss gyümölcsök, rengeteg epret, málnát, meggyet, nektarint, körtét, almát benyom, nincs is nap nélkülük. A tegnapi vasárnapi ebédnél először kapott tejet (nagyon kevés volt a krumplipürébe dolgozva), amitől szerencsére semmi baja nem lett; azért nem akarok rendszert csinálni ebből, csak gondoltuk, hogy a tengerparton majd valamilyen minőségi gyümölcsfagyit jó lenne, ha megkóstolhatna, és nem ott akartuk kideríteni, hogy lesznek-e következményei. Az esti tápszer elhagyását még nem nagyon látom a jövőnkben, tegnap ugyanis egy full vacsora után is követelte, sőt nem érte be fél adaggal, mind a 350 millit beszivolázta.
- Nagymozgásban fantasztikus, folyamatosan meglep minket, hogy egyrészt mennyire elmúlt a régi óvatossága, másrészt mennyire jogos ez, hiszen továbbra is szinte alig esik. Úgy egy hete kapaszkodás nélkül lépcsőzik mindkét irányban, normál magasságúnál kicsit mélyebb fokokon is, csak akkor használja a korlátot, ha fáradt, és már nem bírja eléggé felemelni a lábát segítség nélkül. Dombon fel és dombról le (is) stabilan szalad, könnyedén oldalaz és tolat, és tegnapelőtt óta kísérletileg forog is - eddig ilyenkor csak hátralépett, hogy visszanyerje az egyensúlyát, de arra azért számítunk, hogy ebből lesz taknyolás is, mert a szédülést képtelenség kiiktatni, még akkor is, ha teljesen magától rájött, hogy ha előbb egyik irányba, majd a másikba pörög, valamennyire ellensúlyozni tudja a hatást. És ma azt vette észre M., hogy egy tízcentis járdaszélen egyensúlyozva tesz meg több métert, kísérletezgetve, hogy hogyan is kellene pontosan egymás elé helyezni a talpacskáit lépéseknél... elképesztő na. A labdákba most  már nem csak esetlegesen belerúg, hanem tervez és célra lő velük, sőt, meglepően jól vezeti őket egyik helyről a másikra, kézben meg a méretüktől függően egyszerre akár öt-hat darabot is szállítani tud.
- Finommozgásban a leghasznosabb dolog, hogy pohárból egy csepp mellélöttyintés nélkül iszik egyedül, akár egy kézzel is (amelyen félretartja a kisujját - nem viccelek!); a kanalazás még mindig csak játék szintjén (kavargatás, kiszotyogtatás) érdekli, amikor már jóllakott, de a szájába nem igyekszik lapátolni, sőt, ha éhes, hozzá sem ér az eléje rakott tele tányérhoz, hanem türelmetlenül várja, hogy én adogassak, jó nagy falatokat, hadd lakjon hamar jól. Most kezdi érdekelni a homokozás és vizezés azon része, amikor egy kisebb edénnyel egy nagyobba meri át az anyagot, de egyelőre a pontosság nem különösebben érdekli, nem hajlandó lassítani a tempón annak érdekében, hogy több landoljon a céleszközbe.
- Talán a beszédfejlődése a legfeltűnőbb, hiszen napi akár tucatnyi szót tanul meg úgy, hogy nem is igyekszik/-szünk, egyszerűen csak beszélünk hozzá, és ő megjegyzi, aztán a legváratlanabb pillanatokban előkapja. Nem számoltam, de szerintem ötszáz szót már simán aktívan használ (javarészt a mindennap használt tárgyaink és környezetünk megnevezései), és legalább plusz ugyanennyit megért; rövid mondatokat is összerak már, az "Ott egy lepülő/labda/lapát/stb." a leggyakoribb (továbbra is nagy kedvencei a mindenféle mutató névmások). Nagyon kemény, hogy miket tud tökéletesen kimondani (ilyenek, hogy kutyakaja, Chewbacca, mégegyszer, stb.), gyakorlatilag csak az s és z hangok nem mennek, illetve az sz és r nem mindig helyesen; nemrég került elő a h, de egyelőre nem ott, ahol kellene: a hajó még mindig ajó, cserében a sonka az honka. Borzasztó drága, mert nagyon szívesen tanulja meg ismerősök neveit, akik közül a legaranyosabb (babailag és kiejtésileg is) Popi kisfia, akit azóta is előszeretettel emleget Gejiként, amióta pár napja megint együtt piknikeztünk. Mindenféle rávezetés nélkül saját szavakat kreál, a nagyszüleit például mamó, tataci, papaty néven, és ezek mindenféle kombinációján nevezi, de van a repertoárban olyan is, hogy "apalépcső", amit a világ összes lépcsőjére rámond, ha épp úgy tartja kedve.
- Érzelmileg egyre... szülősebb; mondanám, hogy anyás, mert amint eltűnök a szeme elöl, azonnal keres, de amikor csak velem van, akkor meg az apját keresi, egyértelmű, hogy neki csak úgy tökéletesen kerek a világ, ha szüntelenül hármasban vagyunk. Magára hagyni Apun kívül még senkivel sem hagytuk (legfeljebb M. szüleivel maximum fél órára), ő meg ugye non-stop szórakoztatja, szóval az nem igazán derült ki még, hogy hogyan viselkedne, ha egyszer csak elterelő tényezők nélkül találná magát távol tőlünk fél napra, de gyanítom, hogy előbb-utóbb eljutna a vigasztalhatatlan sírásig. Hál'Istennek nyomtalanul elmúltak a múltkor említett zajoktól való félelmei, már semmi elől nem menekül rémülten, sőt nagy tömegben igencsak veszélyesen közlekedik, ugyanis ha elég érdekes és hívogató a környezet, jó sokáig rohan a sűrűjébe, anélkül hogy ellenőrizné, követjük-e; viszont ha esetleg elesik, akkor egy pillanat alatt panaszosan jön gyógypuszit követelni. Erőszakosan akaratosnak (ha úgy tetszik hisztisnek) még mindig nem mondható, csak akkor sírja el magát dühösen, sikertelenség esetén vagy akaratérvényesítési lehetőség hiányában, ha már erősen éhes és/vagy fáradt, máskor viszonylag egyszerű elterelni a figyelmét valami izgalmassal, vagy egy kis segítséget nyújtva meggyőzni, hogy van nyűgösségmentes megoldás is. Nagyon gyakran van szeretetrohama**, ha épp olyan a hangulata, tízpercente caplat hozzánk, és öleli át a combunkat (főleg kettőnknek, de néha a nagyszülőknek is), de az arcát erősen az arcunkhoz szorítva is sokszor bújik (ezt csak kettőnknek tartogatja), valószínűleg ebbe fogunk belepusztulni, mert ez egyszerűen valami leírhatatlan, elképzelhetetlen, elviselhetetlen boldogságcsodás érzés.

Még négyet alszunk, és egy hétre elmegyünk nyaralni, Kissmajom első találkozására a tengerrel - nagyon várjuk, hogy mit fog szólni hozzá. Elvileg végig nagyon meleg és gyönyörű napos időnk lesz, a hely leírások szerint a főszezon ellenére eléggé néptelen, nekünk meg az a nagy tervünk, hogy késő délutánig döglünk a parton és napozunk meg fürdünk, aztán estefelé bemegyünk a közeli halászfalu központjába tengeri szörnyikéket enni és lógatni a lábunkat bele a naplementébe. Kissmajomnak programváltozást szánunk, miszerint strandolás után lesz a fürdetés, majd a későig nyúló vacsorás kiruccanás alatt bármikor elaludhat a babakocsiban, és otthon csak ágyba dugjuk... reméljük kedvére való lesz a dolog. És remélem a net nem csak a szobában, hanem az épület előtti lugasban is működni fog, mert ha már csomó minden elfelejtődött, rövid kis posztokban jó lenne bepótolni legalább olyan apróságokat, amikre most még emlékszünk, például azt, hogy a cipőke az cepökő, a nektarin az netkaja, hogy mennyire szörnyedelmesen édes, amikor inni kér ("Vísz!"), és rögtön utána hozzáteszi, hogy "Adok!", mert válaszul én is ezt szoktam mondani, vagy amikor valami neki tetsző dolog történik és harátozottan követeli, hogy "Mék!".

* Remélhetőleg már négyesben, vagyis 2+2in1 - de erről majd máskor.
** Mondjuk M. és én is ötpercente elkapjuk és agyonpusziljuk, szóval szerintem szegénykém azt hiszi, ez a normális viselkedés.

Sweet sixteen

Tizenhat hónapos Kissmajom… Nem hiszem el. Hogy ekkora, hogy így eltelt az idő, hogy ez gyerek itt van velünk, belőlünk lett, és tényleg a miénk lehet szeretésre, amíg csak élünk. És azt sem, hogy ennél lehet édesebb, tündéribb, zabálnivalóbb, aranyosabb, tüneményesebb, elbűvölőbb - pedig nyilván lehet, mert már a tegnap óta is az imádnivalóság újabb szintjére lépett, és néha percről percre sikerül fokoznia.

Nem lesz az összes részletet szépen kimerítő ez az összefoglaló sem, mert annyi új mindenfélét csinál minden órában, hogy egész nap jegyzetelnem kellene ahhoz, hogy észben is tartsam; azon túl, hogy 16 foga van, számszerű adataim például nincsenek is, mert dokinál hónapokkal ezelőtt voltunk, sajnos az utóbbi hetekben vagy taknyolás utáni kivárásban voltunk, vagy épp taknyolt (minimálisan, de ahhoz eléggé, hogy ne lehessen ráoltatni), így a tizenöt hós státuszvizsgálat a szurival egyetemben még mindig halasztódik.
Kajálásban van egy nagy változásunk, elmaradt az éjfél utáni tankolás, így most már fele-fele arányban reggel hatig átalussza az éjjelt; amikor nem, olyankor általában rosszat álmodik, és felsír valamikor az éjszaka közepén, mi meg alig várjuk átpakoljuk magunkhoz. Egyébként a vacsorája és a reggelije továbbra is tápszer (350 illetve 250 milli), a tízórai változatlanul főzelék, az ebéd joghurt vagy tejpép, az uzsonna gyümölcs, nasinak néha van kölesgolyó vagy puffasztott rizs. Most kezdett el szemi-darabosakat is enni, nagyon keményeket (pl. nyers répa) vagy szárazakat (pl. szendvics) még mindig nem adok, mert nincs türelme elég alaposan megrágni őket, de főzelékbe aprított kenyeret meg félkemény gyümölcsöket már igen. Tök érdekes, mert pár napig volt egy olyan fázis, amikor tankönyvi módra apróra őrölt mindent, aztán addig forgatta a szájában, amíg vizet nem kapott, hogy leöblítse - de néhány elmutogatás után rájött, hogy hogyan kell nyelni, és most már jók vagyunk. Kanalazással még nem próbálkozott csak M. felügyelete alatt, mert én nem bírom nézni, hogy éhesen szerencsétlenkedik egy órán át, mert csak néha talál bele a szájába; persze tudom, hogy előbb-utóbb meg kell tanulnia, de nem hajt a tatár, nekem igazán nem nagy gond etetni, és olyan ovis kevés van, aki ne táplálkozna önállóan. (Én igazi softy vagyok, már azt se bírom elviselni, ahogy lefekvés előtt a kis kifáradt karjaival magának tartja cumisüveget, mindig elveszem tőle, ő meg cserében a puha tenyerével cirógatja az arcomat: win-win.)
Alvásnál is véglegesen megszűnt a nappali kettő, de az éjszakai hál'Istennek még mindig tizenkét órás. Este hét és nyolc között tesszük le, és egy kicsit nehézkesebb az altatás, mint régen (értsd: általában húsz perc, de olykor fél óra), és attól függően, hogy mikor feküdt le, reggel hétkor vagy nyolckor ébred. Ettől számítva nagyjából öt óra múlva lesz álmos (ha autózunk, hamarabb), és legtöbbször másfél-két órát alszik, de ha esetleg valamiért fél óra sikeredne, akkor is minden fáradtságos nyűglődés nélkül kibírja estig. Nappal, amikor egy-egy alvásciklus végén (körülbelül negyven percenként) olykor kinyitja a szemét, ha hozzábújunk, és simogatjuk, mostanság már egy lélekolvasztó mosoly után gond nélkül visszaaltatható; éjszaka, főleg lefekvéstől éjfélig, illetve hajnali három után, úgy alszik, mint egy medve, totál mozdulatlanul, mikor közöttünk van, néha aggódva ellenőrzöm, hogy biztosan lélegzik-e.

A mozgásfejlődése továbbra is parádés, a nagy- is, a finom- is.
Sétáink közben újabban konkrétan szaladva közlekedik, és már nem mindig engedi, hogy fogjuk a kezét; járdáról amúgy nem lép le, ha kérjük, hogy ne, de hívásra szinte soha sehonnan nem jön oda, csak megáll, és huncut vigyorral néz. Dombra fel magabiztosan mászik, lefele még nagyon beindul, így a biztonság kedvéért legalább a kapucniját meg szoktuk fogni. Egy héttel ezelőtt meg felment élete első lépcsőjén tiszta egyedül, még korlát sem volt, amibe kapaszkodni, csak a falba támaszkodott, és váltott lábbal abszolválta; lefele egyik kezét szoktam fogni, de ha megfelelően alacsonyak a lépcsőfokok (mondjuk húsz centi), akkor alig ér hozzám. Nagyon-nagyon ritkán esik, de azért az utóbbi egy hétben megvolt az eddigi két legnagyobb balesete is: kicsit sebesedős arcrabukás egy egyébként teljesen vízszintes és akadálymentes murvás ösvényen, illetve három lépcsőről legurulás bravúros kaszkadőrként, minimális homlokbeütéssel.
Nincs már olyan gomb vagy kapcsoló, amit ne tudna megnyomni vagy áttolni, és mostanra a legszűkebb lyukú formabedobó és montessori torony sem okoz problémát. Az építőkockák egyelőre nem kötik le - a kisebb fajtákat is könnyedén egymásra tudja rakosgatni, ha olyan kedvében van, de általában nincs türelme hozzá, ezer más dologra is figyel közben, és a nagy forgolódásban feldönti a saját tornyait, újrakezdés helyett meg vagy otthagy csapot-papot, vagy látványos destroy akció keretén belül felborít mindent, esetleg indulatosan a földhöz is vág néhány antipatikusabb elemet. (That's my boy all right!) Egyre ügyesebb az érintőképernyős telefonjainkkal és a táblagéppel (családi fotókat és állathangos applikációkat szokott nézni), teljesen könnyedén megy a bekapcsolás és lapozgatás, és ha nagyon koncentrál, a rábökés is, de azért még általában túl hosszasan rajta tartja az ujját a bökendőn, így a gép nem azt reagálja, amit szeretne.

A beszédfejlődése szédületes, most már majdnem mindent megpróbál utánunk mondani, általában persze még mindig csak az elejét vagy a végét, de egyre gyakrabban többszótagos szavakat is kimond, vagy legalábbis kreál abból, amit hall. Tök vicces, mert ilyenkor úgy nagy általánosságban a hangzás rendben van, simán rá lehet jönni, hogy azt ismétli el, amit hallott, de csak úgy a helyzetből vagy szövegkörnyezetből kiragadva, képtelenség felismerni önmagában a szót (például a takarítórobotot összevonta valahogy, és az "vovó", és az anyajegy nála "nyenye"). És ritkán ugyan, de van olyan, hogy reflexből szinte tökéletesen elismétel nagyon komplikált szavakat (pl. egészségedre), és utána soha többet nem tudja reprodukálni, még próbálkozni sem hajlandó, mintha tisztában lenne a saját határaival. A j hangot teljesen egyértelműen ly-os formában ejti ki, akkor is, ha "lyuk" a szándéka, akkor is, ha "lyó" (jó). Szerintem a legaranyosabb szava jelenleg a "lejle"(levél), mert következetesen úgy mondja az l hangot, hogy a kidugott nyelvvel végigsímítja vele az ajkait mindkét irányban, mintha nyaloganá a száját; M. szerint az első helyen inkább a "/ˈtɜːɪtl/" (turtle) van.
Az angoltanulással amúgy sajnos az én hibámból némileg stagnálunk, az utóbbi három hétben a néhány esős és sok szeles nap miatt nem minden nap tudtunk sétálni, így kiesett a stabil nyelvóránk. (Ahogy említettem már, azért leginkább kint szoktam angolozni vele, mert ott mindig változó a környezet és a helyzetek is, és hiába mondják a profik, hogy ilyen korban nem zavarodnak még össze, nekem legalábbis itthon furcsa a kontraszt, hogy mindent, amit eddig magyarul megnevezgettünk, és végre megérti, most másképp hívjak.) De hál'Istennek könyvnézegetéseinkből úgy tűnik, hogy semmit sem felejtett még el az eddig tanultakból, sőt egyre több új szót is elsajátít, és ha előbb magyarul kérdezem meg, hogy valami micsoda, majd másodpercek múlva angolul is, minden esetben szemrebbenés nélkül helyesen válaszol - egyelőre kevés kivétellel csak rábökéssel, de azért a hangos ismeretek is gyarapodgatnak.

Az okosodásos részt legszívesebben kihagynám, just can't do him justice, tíz százaléka sem fog eszembe jutni annak, ami folyamatosan döbbenetből döbbenetbe taszít minket... de azért amik beugranak, azokat gyorsan felsorolom, mert már nagyon régen készülök rá, van, amit ezek közül több hónapja tud.
- A memóriájával lesokkolt minap: régebben napi többször csip-csip csókáztunk, mert olyan mókás volt, hogy szegény komám asszony még el sem jutott odáig, hogy kéresse a szekeret, Kissmajom már hevesen rázta is a fejét, hogy nem adja. Szerintem van legalább két hónapja, ha nem több, hogy nem játszottuk, és minap újra elővettem - ugyanúgy nem jutottam tovább a második sor felénél, amikor már kuncogva intette, hogy nope, no way.
- Szintén nagyon régi dolog már, hogy célirányosan hazacaplat az autótól, mikor hazaérkezünk valahonnan: végig a parkolón, fel a kis dombon a társasházig, fordul rá a lépcsőkre, várja, hogy nyissuk a két lépcsőházajtót, majd kanyarodik be a lakásunkhoz; a zsilipben természetesen megáll, és inti, hogy emeljük fel villanyt kapcsolni, és mindhárom zárnál várja, és újabban mondja is, a kulcsot, azaz "ku".
- Múltkor említettem, hogy van a számolós játékunk, akkor még csak "eee" (egy) volt az, amit kimondott, a többit csak várta, azóta már "keee" (kettő) is van - és némileg összevissza, de el is mutogatja az ujjain, illetve ha épp meztelenek, a lábujjain is. (Ennek amúgy az a leghasznosabb hozadéka, hogy most már nem csak a kezén, hanem a lábán is könnyedén tudok segítség nélkül körmöt vágni, nem rángatja és nem húzkodja el, hanem nagyon összpontosítva hallgatja, ahogy sorolom a számokat, az ujjak elnevezéseit, majd azt, hogy hány apró vágással sikerül lenyesni egy-egy félkört.)
- A hét elején tanulta meg a kék színt, ami úgy kezdődött, hogy M. megmutatta neki, hogy a montessori tornyon melyik a bordó (Kissmajom szerint "bobó"), és ezt szinte azonnal megjegyezte, bármikor kiválogatta a többi gyűrű közül. Mivel régebben ugyanígy ki tudta választani a sárgát is, próbálkoztunk azzal, de sikertelenül - aztán a kékkel (szerinte "ké") megint működött, és rájöttünk, hogy amit hajlandó megnevezni, azt meg is tudja mutatni. A sárga és zöld nyilván kiejthetetlen, de a "pi", mint piros már néha besikerül, és még néhább a "na", mint narancs is. Egyelőre csak a kék az, amit más tárgyban (labda, építőkocka, stb.) is felismer, a többin még dolgozunk.
- Most vettük észre, hogy spontán leutánoz olyan dolgokat, amiket sosem tanítottunk neki kifejezetten, sőt minket is ritkán látott azokat csinálni: például az arcápolószeres dobozkámból elkért egy fültisztító pálcikát, és mutatta, hogy hol és mire kell használni (az ő füléhez sosem nyúltunk olyannal, kizárólag olajbecseppentéssel szoktuk kipucolni).
- Apropó fül, és más testrészek, pár hete még, ha rákérdeztünk bárki bármijére (hol van a Kissmajom/apa/cica/baba orra), akkor minden esetben a sajátjára mutatott, mostanság meg ugyan továbbra is ez az első reakciója, de ha visszakérdezünk, hogy de nem a tiéd, hanem az övé, akkor egy kis gondolkodás után helyesen átirányodik. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy egészen biztosan felismeri magát a tükörben (pl. grimaszol, vagy direkt követi a saját mozdulatait, miközben hozzám bújik és puszit ad), amikor az orrabukás után sebes volt a homloka, nem reagált rá sehogy, nem kísérletezett letörléssel.
- Megért eléggé absztrakt gyűjtő fogalmakat. Például a labdáin, amiből továbbra is ezer van, egy ideje mindig meg szerette keresni, hogy hol van a "lyuk" (a kis kerek műanyag szelepet nevezi annak, amin felfújták őket). És pont ma esett meg az, hogy egyszer csak egyik zenélő kütyüjét megfordította, és lyuknak hívta a műanyagban azt a bemélyedést, amibe a csavart rejtették; majd kis idő múlva, mintha hirtelen letisztult volna neki, a montessori torony gyűrűit is felemelgette nekünk, és egyenként elmutogatta a lyukas közepüket.

Így végére még pár érzelmi fun fact…
Félni szinte semmitől nem fél, se emberek, se állatok, se nagyobb tárgyak nem ijesztik meg, de ha egymagában játszik és nagyon belemerül valamibe, akkor egy sima halk megszólítás is összerezzenti - ilyenkor szívszaggató pánikkal az arcán pattan fel, és rohan a karjainkba… utálom ezt, fogalmam sincs, mitől lehet, soha nem kiabálunk vele és egymással sem, ráadásul még tévét sem nézünk, ahol esetleg ilyesmivel találkozhatna... nem értjük. A hangos zajokat sem szereti, házon kívül magasabb az ingerküszöbe (például bármilyen erős autóberregés nem érdekli, de a durván gyorsuló motorbicikli üvöltésétől szalad hozzánk), de bent már a hajszárító meg a porszívó zúgása is gyűlölt ellenség. A robotporszívótól sokáig rettegett, még nem-mászkálós állapotban is (mélyen az íróasztal alatt pihent, töltőre dugva) csak messziről fürkészte, és amikor eszébe jutott, több méterről hajolt le mutogatni, hogy ott leselkedik a "vovó". Aztán egy nap M. kézbe vette az ügyet, és Kisherceg versus róka módon összeismertette őket - első körben a tisztes távolságban oldalazó Kissmajom lassan odamerészkedett a földre telepedett apja térdére, egy ideig mustrálgatta, ahogy az hozzáér a pokoli masinériához, sőt gombokat nyomogat rajta, aztán hajlandó volt megtapogatni elzárt stádiumban, végül oda fajult a dolog, hogy ő maga kapcsolta be; nem lettek kebelbarátok, de most már inkább kíváncsi, mint rémült, bár jobb' szereti, ha a gép inkább a másik szobában tartózkodik.
Majdnemhogy kizárólag a felnőttek, és a jóval nagyobb gyerekek érdeklik, velük nagyon mosolygós, kedves, és gyakran kezdeményező, a vele egyidősökkel viszont nem tud mit kezdeni, még akkor is komoly fejjel szemléli őket, ha azok barátságosan közelednek hozzá. Ha valaki az intim szférájába hatol, akkor gyanakvó álláspontra helyezkedik, hogy bármikor menekülni tudjon, de félni nem fél, inkább csak óvatos és visszafogott: ha heves mozdulatot lát meghátrál, ha elveszik a játékát, csodálkozva, de sértettség nélkül elengedi, sírni ilyenkor még sosem sírt. Nagyon ritkán ragaszkodik valamihez annyira, hogy érte is menjen (akár tőle kobozták el, akár ha csak megpillant egy érdekességet másnál), ha megteszi, akkor sem agresszív - határozott, ellentmondást nem tűrő ábrázattal nyúl érte, viszont azt is faarccal veszi tudomásul, ha tőle kaparintják vissza később.
Továbbra sincs jele a szeparációs szorongásnak, nem rémül meg, ha épp nem lát, ha elfoglaltsága akad, simán elvan egy másik helyiségben elég sokáig, akár teljesen egyedül is. Mindig szólok neki előre, hogy most anya elmegy pisilni, de itt lesz a közelben, és így mikor becsukom magam, nem veri ordítva a vécéajtót; igaz, hogy ha épp olyanja van, hogy ott ácsorog előtte és galagyolva vár rám, akkor végig beszélni szoktam hozzá vagy énekelgetek. Ha nem otthon vagyunk, akkor lehet akár teljesen idegen a hely, ha ő maga bóklászik el, képes akár látótávolságán kívül is maradni (például figyeltem olyankor, amikor bement valami mögé), és nem aggódik; de ha én távozom, akkor akár M.Anyukáéknál is, ahol heti többször megfordulunk, rögtön szóvá teszi (nem sírt még soha, de utánam jött az eltűnésem pontjáig, és kíváncsian hátrafordulva magyarázatot vár a jelenlevőktől).
Amit Apuval művel, az nagyon kemény. Ő heti minimum egyszer, de gyakran kétszer is jön babázni, a déli alvástól fektetésig, illetve ha mi esti programot szervezünk magunknak, akkor éjfélig. Rengeteget játszanak, hatalmasakat sétálnak ketten, aranybogárkirályfi agyon van kényeztetve, a tatája minden sejtjével csak rá koncentrál, minden óhaját lesi, minden kívánságát teljesíti, semennyi holtidő sincs az együttlétükben, minden pillanat értő és érző figyelem és állandó kommunikálás. Na mikor Apuval van, akkor szó szerint leszar engem/minket. Szinte kizökkenthetetlen, semmivel sem lehet magunkra vonni az érdeklődését, se lát, se hall mást, és valósággal könyörögni kell neki, hogy kegyeskedjen már egy búcsúölelést adni, mielőtt kilépnénk a lakásból (nem is jön oda mindig). Sőt, simán elvan úgy, hogy megbomlik a bevált rutinja (kimenős estéinken nincs fürdetés), és még elalvásig tartó összebújásra sincs szüksége: Apu kifulladásig szórakoztatja, aztán majdnem-szenderedésig ölben tartja, végül beteszi a kiságyba, simogatja a hátát és énekel neki, és kész is van az, ami nekünk soha de soha nem működött. Nem mondom, hogy nem aggaszt egy iciri-picirit, hogy vajon ezek után Kissmajom biztonságosan kötődik-e, de alapvetően örülök neki, hogy ilyen kis önálló, és nem a szoknyámba kapaszkodva lóg napestig.
A legvégére hagytam a mérgességet, illetve a napokban továbbfejlesztett toporzékolást: amikor úgy igazán-de-igazán dühös, akkor egyrészt azonnal elhajítja azt, ami épp a kezében vagy a keze ügyében van, másrészt hasrafekszik, és miközben a lábaival ritmikusan rugdal, fejével teátrálisan a karjaira borulva zokog. Szerencsére egyelőre nagyon könnyen orvosolható a helyzet, ha az ember ilyenkor segít neki megoldani azt, amin felhúzta magát, vagy ha az lehetetlen (bármilyen csodás a harmincnyolc éve fejlesztgetett finommotorikám, egy kétdecis poharat akkor sem tudok beleilleszteni egy fele akkorába), akkor figyelemelterel ezerrel (erre vannak bevált jolly joker tevékenységek, úgy mint hálószoba-ablakba állítva busz- és galambles, fejjel lefele lógatva sétáltatás saját költésű mondókákra, bármilyen zene bekapcsolása és arra való őrült táncolás, stb.). Jah, és csak el kellett panaszolnom itt a blogon et voilà, a harapás egyik napról a másikra majdnem teljesen abbamaradt, nagyon ritkán kezdi már csak el a támadást, és amint szólunk, rögtön le is áll vele.

Most meg megyek aludni, mert M. meg a Kissca elindult… a következő tervvel: "Botladozzunk be nagy robajjal, és ébresszük fel a babát, és akkor hátha odatesszük közénk máris..." Mindenesti reménykedésünket hallották, szép álmokat kívánunk!

"És percek mentek, ezredévek jöttek…"

Ez egy nagyonis szokványos nap volt, kicsibabám, és mégis nagyon más…

A reggel úgy kezdődött, ahogy hál'Istennek szinte mindegyik: együtt. Hét körül térdre kászálódtál, és halk motyorászással jelezted, hogy most már éhes vagy, és jönnél bújni; úgyhogy kivettelek a kiságyadból, átpakoltalak az apukád mellé, gyorsan tisztába tettelek, bekevertem a kajádat, aztán odafeküdtem hozzád jó szorosan, és miközben te ettél, galád módon a nyakadba mászva beszuszogtam a finom kicsibaba-illatodat. Aztán bóbiskóltunk még egy kicsit közösen, és akár máskor, most is arra ébredtünk, hogy keresztül-kasul átmászkálsz rajtunk, és puha simogatásokat meg nyálas puszikat osztogatsz, és néha egy-egy óvatlan pillanatban, a hálózsákban való megbotlásból adódó lefejelést.
Közvetlenül ezután beindult az elmaradhatatlan családi bandázás: a cica levadászása és alapos összegyűrögetése, a kicsibaba levegőbe dobálása és meztelen talpának borostás csiklandozása, az apa és anya szemének-orrának-szájának többszörös elmutogatása, a közeli úton épp elhaladó nínóautók feladatainak, az ablak alatti fán tollászkodó galambok viselkedésének, a polcodon sorakozó kedvenc könyvek tartalmának részletes átbeszélése. Utána szóltál, hogy kimennél, úgyhogy felöltöztettünk, és miközben kiszedegetted a játékaidat a dobozaidból, az apukád lezuhanyzott, én ágyat vetettem, majd felváltottam a fürdőszobában, ő meg kiment hozzád könyveket nézegetni, és mire meguntátok, hoztam a finom tízórait a Papád által készített tegnapi étel maradékából. Utána egy időre félrevonultál egyedül tevékenykedni, hangos galagyolással kommentáltad, hogy mit mibe lenne jó beleillesztgetni, és többszörös kérdő "Ó?!"-val méltatlankodtál, hogy ugyan miért nem működik minden alkalommal - mi meg titokban bámultunk, és minden egyes kétkedőn felvont szemöldöködtől és sikertől diadalmas mosolyodtól túlcsordult a szívünk, hogy vajon miért is érdemeltük ezt meg, és hogyan is lehet nekünk egy ekkora gyönyörűséges csodánk…?

Lassan dél lett, és megérkezett hozzád a Tatád: rohantál az ajtóhoz, ahogy meghallottad fordulni a kulcsot, hatalmas vigyorral a pofidon a nyakába kapaszkodtál, aztán lelkesen segítettél előbányászni a papucsait, hogy nehogy véletlenül egy percnyi közös idő kárba vesszen. Húztad-terelted magaddal a birodalmadba, szemrevételezted a legújabb ajándékát, elészórtad az összes kincsedet, és mikor, mint mindig, leült hozzád a földre, izgatott "Ííí!" kíséretében toporogtál, hogy jaj, mihez is kellene kezdeni legelőször, annyi elintéznivaló van az életben, amikor az embert épp meglátogatja a legjobb barátja. Egy kicsit csalódottak, de leginkább őszintén elégedettek voltunk, amikor indulni készültünk, és nem feltétlenül akarództál odajönni búcsúzkodni - jó tudni, hogy biztonságban érzed magad, hogy nem félsz nélkülünk felfedezni a világot, hogy eszedbe sem jut, hogy távollétünkben nem szeretünk ugyanannyira, vagy hogy nem jönnénk vissza hozzád.
Tudod, hol jártunk az apukáddal, amíg te Tatáddal voltál? Kimentünk az álomerdőnk melletti álomtelkünkhöz, és megnéztük, hogy hogyan épül az álomházunk. Hirtelen és meglepetésszerúen és villámgyorsan, úgy. Mire felócsúdtunk, a markoló már ki is emelte a jövendőbeli szobád mellől a földet, a bácsik ki is ásták a jövendőbeli ablakod alatt az árkot… és mi megbeszéltük, hogy attól még, hogy saját szobád lesz, húdenagyon reméljük, hogy hajnalban ugyanolyan szívesen hurcolkodsz át mellénk még sok-sok évig, és megvitattuk, hogy vajon körülbelül mennyi idős korodig lenne rendben, ha a pocakodba  fúrt szájjal berregnénk jóreggeltet egymásnak? Később voltunk ebédelni is, meg moziban, meg boltban, meg kávézni… nagyjából mindenről te jutottál eszünkbe, és ötpercenként emlegettük, hogy múlt héten is meg tegnapelőtt meg tegnap meg ma mennyire de mennyire borzalmasan aranyos voltál, és mért rohan úgy az idő, de rohanjon csak, mert minden nap milyen fantasztikusan más vagy és új, és érdeklődőbb és okosabb, és minden pillanatunkat beragyogó csoda. Tudom-tudom, téged ez mind nem érdekel, mert te közben Tatáddal játszottál, és sétáltál, és tornyot építettél, kirakót illesztgettél, képeket nézegettél, labdát gurítottál, tologatót kergettél, mesét hallgattál, zenéltél-táncoltál - mi unalmas nosztalgiázók vagyunk, Tatáddal az élet egy nagy színes kaland.
Hazaérkezéskor azért kaptunk tőled jó meleg ölelést és gyűrött orrú pisze-piszét, és elindultál az esti rutinunkra: vidáman bevonultál az apukáddal fürdeni, végigrötyörészted velem a pizsibe öltözést, és szemdörzsölgetős álmosan szlopákoltad be a vacsorádat, miközben mi mindannyian körbeálltunk, hajtörölgetés címén hosszú percekig simogattuk a kis fejedet, és ezredszerre is elérzékenyülve olvadoztunk, amikor szokásod szerint két oldalra kinyúlkálva végigtapogattad az arcunkat a bársonytenyereiddel. Végül adtam jóéjpuszit, az apukád leoltotta a villanyt, szorosan magához húzott, és elsuttogta neked a rólad szóló esti meséinek egyik epizódját. Én még elvittem Tatádat, aztán szerelmes-szép dalok kíséretében hazaautóztam az esőt szitáló tavaszi estében; mikor visszaérkeztem, te már aludtál.

És most eszembe jutott, hogy nem is említettem neked, hogy bizony a maga egyszerűségében nagyon fontos nap volt ez a mai - úgyhogy leírom ide, hogy majd egyszer (ugyan a számok már nem fognak stimmelni), azért elolvashasd. Kicsibabám, pár nap híján tizenöt hónapja, hogy a világon a legboldogabb embereké tettél minket. És ma pontosan tíz éve, hogy megismertük szeretjük egymást az apukáddal.

Busy thirteen

Besűrűsödtek a dolgok… addig tököltem az egy éves beszámolóval, hogy a most már lassan tizenhárom hónapos gyerek kézen-közön megtanult járni. Amúgy is több hónap késésben voltam összefoglalóilag, szóval most már csak megpróbálom egy kicsit rendszerezve leírni, ami beugrik, hogy valahol legyen meg, ha később kíváncsi lennék. Így, off the top of my head, teljességre már rég nem törekszem, értelmetlen lenne miután újabban napi tíz új dologgal is simán előáll Kissmajom. Néha mérgeskedek, hogy jó lett volna legalább egy papíralapú naplóba, párszavas bejegyzésekben leírni, hogy mikor mit csinált először, de lusta, slendrián anya vagyok, örülök, ha így utólag pótolok bármit is… Here we go.

Méretek, külalak:
- egy éves státuszvizsgálaton 10,3 kiló volt és 81 centi magas (ami a vele egykorú kisfiúk 98%-ánál magasabbat jelent);
- alkatilag tisztára az apja: nagyon széles vállak, keskeny csípő, hosszú combok, ha-tal-mas tenyerek (van olyan ruhája, ami két évesekre való, és a negyvenöt centi körfogatú labdát simán felemeli egy kézzel);
- a szemei sötétebb árnyalatú kékek, mint az apjáé, a haja ugyanolyan sötétszőke, a szempillái meg majdnem feketék, és nevetségesen sűrűek meg hosszúak (mű változatnál már túlzásnak számítanának, mert felérnek a szemöldökéig);
- a szája pontos mása az enyémnek (talán egy fokkal még húsosabb ajkakkal), a szemformája és szemöldök-íve az apjáénak, és szintén tőle örökölte a minden-arcizma-nevet jellegű, mindent beragyogó mosolyát.

Alvás, étkezés:
- Féligmeddig áttértünk a napi egy alvásra, ami azért problémás, mert Kissmajom az esetek nagyrészében továbbra is ragaszkodik a fél órás pihenőhöz, újabban már sokszor akkor is, ha végig mellette fekszem és ölelem (értsd: igazi mártírként vele együtt alszom). Délután hat után van a fürdés, utána evés, mese, és legkésőbb fél nyolckor (körülbelül tíz perc altatás után) alvás; éjfél és kettő között ébred enni, aztán öt és hét között megint, utána meg már közöttünk alszik valamivel nyolc utánig. Tíz körülig játék, akkor eszik, egy körülig megint játék, utána megint kaja, majd alvás - régen ez keserves tiltakozással járt, de most már ez az altatás az estinél is rövidebb, szó szerint leteszem, hozzábújok, és már hunyja is le a szemét. Ha csak fél órás lesz ez a menet, akkor késő délután rendszerint úgy időzítünk egy elmenést, hogy az autóban még összejöjjön egy fél, mert már hullafáradt (nagyon édes, mert ilyenkor sem hisztizik, csak minimálisan nyűgös, és le van lassulva, mint egy kis zombi); ha egy óránál hosszabbra sikerül, akkor viszont simán kibírja vele estig.
- A evés-program nem nagyon változott, vacsorára 340 milli tápot kér, majd éjjel és hajnalban 180 millit, tízóraira (nálunk ez a főétkezés) főzeléket kap fehérjével (hús, tojás, túró vagy sajt), ebédkor zabpelyhes vagy gabonapépes joghurtot (natúr vagy gyümölccsel keverve), uzsonnára gyümölcsöt vagy ritkán tejpépet. A puhább gyümölcsöket kivéve a kaják nagyrésze még mindig pépes állagú, de már nem teljesen simára turmixolt, hanem kisebb darabosra összetört; mivel még mindig csak az első nyolc foga van meg, keményebb falatokkal nem nagyon tud mit kezdeni, csak forgatja őket a szájában, párszor rájuk harap, és megpróbálja szétnyomkorászni őket, de öklendezik, amikor nyelné, így nem erőltetem, majd csak megtanulja valamikor. Válogatás nélkül abszolút mindent megeszik, én meg alapvetően igyekszem "tiszta" kajákat adni, bio összetevőkből készített főzelékeket, termelői fehérjéket, de már nem kizárólag ezek mennek, a gyümölcsöket normál boltokban veszem, és csomó mindent M.Apuka főztjéből kap, amit mi is eszünk. A mennyiségeket továbbra sem mérem, 150 és 350 gramm között minden van egy étkezésre, változó, mert ő dönti el, hogy mikor elég. Tartósítószeres, színezékes, anyámkínjás dolgokat egyelőre nem kapott, és feldolgozott cukrot sem kóstolt soha; a szülinapi tortájának a mázában volt egy kis xilit, hogy igazi csokiíze legyen - megevett egy darabot, de különösebben nem volt oda érte, szóval hál'Istennek egyértelműen nem az én édesszájúságomat örökölte.

Értelem, érzelem:
- Számtalan tárgyat meg állatot felismer már, de produkció szempontjából nagyon visszafogott, csakis akkor nevez meg bármit, ha egész biztos benne, hogy pontosan mondja; állatok közül például egyelőre csak a cicát (nyá), a tehenet (bú), az oroszlánt (hrá) meg a baglyot (úúú) nevezi meg, mást megpróbálni sem hajlandó, a már használtakra sem tudtuk rávenni bármennyi ismétléssel, mindegyiket csak akkor kísérelte meg, mikor ő tökéletesnek érezte. A fentieken kívül van egy olyan két hete kimondott első szava is, ami nem hangutánzó: ha fotón vagy élőben labdát lát, vagy egyszerűen labdázni szeretne, akkor többször elismétli, hogy "Gugú!", azaz nicsak-gurulós-izé/gurítsuk-az-izét; és az utóbbi pár napban elkezdett villámsebességgel utánunkmondós új szavakat bevezetni, például az "á" (áll) vagy "ke" (kesztyű vagy kettő).
- Napi szinten használ saját szavakat, amik nyilvánvalóan jelentenek valamit, esetleg több mindent is az ő szótárában, ilyen például a "tedegümm", a "kakkó" vagy a "jajjajj" (olaszos gli kiejtéssel), amit rengetegszer mond önálló játszadozás közben, illetve akkor is lelkesen ismételgeti, ha mi mondjuk neki. Az az ember érzése, hogy egy kis értelmes felnőtt, akivel csak azért nem lehet szóban kommunikálni, mert más nyelvet beszél.
- Megmutatja, hogy hol van a füle és a szája, a hasa és a lába (ha hirtelen kérdezünk rájuk, az egymáshoz közelieket néha igyekezetében összekeveri), és kérésre már hetek óta csücsörítve pusziszájat mutat.
- Mutogató gesztusok nélkül is megért kéréseket és utasításokat (gyere, add ide), és szívesen teljesíti őket: még akkor odaodajön, és átadja az épp rágott papírfecnit, ha tudja, hogy az lesz a vége, hogy elvesszük tőle a csócsálmányt.
- Van humorérzéke: tudja, hogy nem szabad harapni, de azért nyitott szájjal, akcióra előkészített fogakkal közelít hozzánk, majd az utolsó centiméteren megáll, oldalra fordított simlifejjel ellenőrzi a reakciónkat, és kacag - ezt mindaddig ismétli, amíg fel nem kapjuk agyonpuszilásra.
- Egyelőre nem szeparációs szorong, játék közben akár tíz percig is simán elvan úgy, hogy nem egy légtérben vagyunk és nem lát, magyarázgatva végzi a dolgát, és ha egyszerre csend lesz (nem beszélünk hozzá odaátról vagy abbamaradnak a tevékenykedésünk zajai), akkor jön ellenőrizni. Mással még nem hagytuk sehol, csak Apuval, de vele akár egy egész délutánt is szívesen eltölt, és simán elalszik este, mosolyogva integet, amikor elmegyünk, és boldogan rohan elénk, amikor visszaérkezünk.
- Nagy örömömre meglehetősen bújós baba, gyakran kéredzkedik fel ölbe, felénk nyújtva a kis karjait, nem csak szereti, ha megöleljük, hanem ő maga is kezdeményez és ad ölelést (olyan igazi jófajta, erőteljes, orral-a-másik-nyakában fajtát), majdnem teljesen kinőtte a harapós fázisát, és helyette nyálas, nyitottszájas puszikat ad, és imád úgy aludni, hogy mellette fekve magamhoz szorítom, ő meg az arcomba fúrja a sajátját.

Okosságok, ügyességek:
- Csomó mindent utánoz: ó-ó-zik, hümmög, csámcsog, hörög, berreg, nyelvet nyújt, fejet ráz, ujjaival ajkat pengetve brummog, csukott szájjal nínózva előadja a mentőautót, különböző hangsúlyokkal utánozza a halandzsánkat, ha "veszekszünk" vele, ő is hangosan szól vissza. Ha valamiben ellentmondunk neki (például nem csócsálhatja meg M. ceruzáit), akkor szembefordul velünk, és nagy komolyan lecsesz, egy nyomatékos szótag erejéig - elég nehéz megállni vihogás nélkül.
- Ha mi is tapsolunk, utánoz, ha meglepetészene szólal meg, szintén, ha valami nehezet sikerül megoldania, ünnepélyesen megtapsolja magát, és büszkén mosolyogva ránk néz, hogy biztos láttuk-e. Kérésre nem, de búcsuzós szituációkban (sziás elköszönéskor) magától pápát int, nem csuklóból mozgatva a kezét, hanem nagyon édesen, a kis ujjait görbítgetve. A kukucsot már nem csak úgy játsza, ha mi bújunk el előle, hanem ő is aktív benne: behajol tárgyak mögé, leveszi a fejéről a takarást és kikandikál mögüle, majd visszarakja, vagy megpróbálja a mi fejükre pakolni.
- Most már hasizomból is felül, és ezen a fronton mindent bepótolt: nagyjából ugyanannyit ücsörög normál L alakban (szép derékszögben, nyújtott lábakkal, egyenes háttal), mint M-ben (seggel hátra a két térde közé), meg Z-ben (egyik lába kinyújtva, a másik mellette hátrafelé begörbítve).
- Egyre magasabbra sikerül felmásznia (a rekord M. szüleinél a derékmagasságánál is nagyobb fotel), és nagyon ügyesen tolat le, akár mellmagasságból is (lóg a levegőben, és kapaszkodik a kezeivel, majd ellöki magát, és leugrik).
- Hihetetlenül jó az egyensúlyérzéke, elképesztő mozdulatsorokkal kerül újra egyenesbe, ha véletlenül kibillen, másodpercek alatt átjut bármilyen méretű és formájú akadályon, tucatnyi különböző módon tud áthelyezkedni állásból ülésbe, térdről guggolásba, fekvésből négykézlábba. Ennek ellenére továbbra is biztonsági játékos, nagyon sokáig meg sem próbált a támaszokat elengedve még állni sem, nem hogy egyedül lépkedni - sőt, ha vezetni próbáltuk, rögtön letérdelt, és mászni kezdett.
- Az utóbbi egy hétben hirtelen tíz másodpercekre ácsorogni kezdett fogódzkodás nélkül, vagy ha csak egy rövidke távolság volt valahonnan a karjainkig, akkor egyet-kettőt lépve ránkvetette magát, de mivel nagyon élvezte ezt a zuhanás-elkapás mókát, nem nagyon tudtuk meggyőzni, hogy több önálló lépést is megpróbáljon. Csütörtökön volt az első nap, amikor valahogy betakkant neki, hogy kapaszkodva nem csak oldal irányba lehet menni (illetve oldalra már konkrétan rohanni is tud), hanem előre is, attól kezdve boldog vigyorral a képén kitartóan gyakorolt, ritkán a tologatós járássegítőjével, és sokat a kezemet fogva; az utóbbi teljesen instabilnak tűnt (értsd: ha elengedtem, legtöbbször seggrehuppant vagy orrabukott), mert nem tartotta egyenesben magát, és képtelen volt normális tempóban haladni, mindig nagyon sietős dolga volt. Tegnap M. szüleinél voltunk, ahol sokkal nagyobb a hely és sokkal kevesebb a földre szétszórt játék, így csomót mászkáltunk együtt, hangos kacajok közepette, annyira élvezte - nem váll fölött, hanem a melle előtt fogtam a kezét (illetve ő kapaszkodott az ujjamba), és próbáltam visszatartani egy kicsit, hogy ne dőljön túlságosan előre. És valahogy annyira ráérzett a technikára, hogy egyszer csak azt vettük észre, hogy tök sokáig áll, majd széles mosollyal megindul M.Anyuka felé, és négy-öt lépést is megtesz, mielőtt letérdelne. Whaaa…?

Finommozgás, játékok:
- Nagyon sokáig rendíthetetlenül a destruktív fázisát élte, mindent eldobott, felborított, levert, kibontott, szétszórt, összegyűrt, eltépett, megrágcsált. Ha van az autizmusnak ellentéte, akkor ő a másik szemébe merülésen kívül ebből a szempontból is abban "szenvedett": nagyon nehezen viselte el, ha valami rendezett volt, ha sorba vagy egymásra volt rakosgatva, ha ilyent látott, bárhonnan odasietett, és casual kézmozdulattal visszaállította a jótékony káoszt. Ez is hirtelen változott meg, úgy karácsony körül, most már csak akkor csinálja, ha megunja az ismétlődős játékokat, vagy megelégeli, hogy valami sorozatosan nem sikerül úgy, ahogy elképzelte.
- Napról napra egyre inkább hajlandó megpróbálni a montessori torony felépítését (but he's my boy after all, úgy a harmadik kísérlet után vágja is a földhöz a darabjait, hogy csak úgy pattannak), sajnos egyelőre kevés sikerrel, mert ilyen nagyobb babáknak való fából készült változatunk van, amin nagyon passzentosak a karikák, és egészen pici lyukakat kell eltalálni. De nagyjából a helyére teszi az elemeket, csak egy picit kell segíteni a finomhangolásnál, és azt is tudja, hogy amikor ez megtörtént, neki kell ráütnie a karikára, hogy lecsússzon a rúdon - vagyis egyértelműen utánozni akar, amikor megmutatom neki, hogy mi lenne a cél, nem az van mint eddig, hogy lelkesen odacsörtetett, majd fejjel lefelé fordítva az építményt, szétgurította, amit mutatóba rásorakoztattam.
- Felfedezte a formabedobót is, főleg mióta két különböző szettel operálunk, és egy nagyobb lyukakkal ellátott dobozt használunk, egy kisebb dobozhoz tartozó formákkal; az eredetivel itt is az a gond, hogy pici lyukakba kell beleszuszakolni a megfelelően elforgatott formákat, és ehhez ő még azért fiatalka. Azért miután utóbbi naponkban intenszifikálódott ez a hobbi, az eredeti formabedobigálással is egyre kitartóbb és sikeresebb, plusz még mellette mindent belepróbál illeszteni mindenbe, mindenféle apróságot kiszedeget majd visszarakosgat egymás után a dobozaiba vagy a kisvödrébe - persze mire meglepődnénk, hogy nicsak, rendszerető, borogatja is ki újra, szóval egyelőre csak felvillantgatja a lehetőségeket.
- A labdák már lassan fél éve magasan a legkedvencebb tárgyai, ami nagyjából gömb alakú, az minden mennyiségben, bármilyen méretben és alapanyagból jöhet. A korához képest megdöbbentően ügyes velük, maga előtt gurítva egyszerre kettőt is eljuttat bárhova, akár fordulatból a háta mögé dobva is tök pontosan céloz velük, sőt most hogy lépked, már rúgva vezetni is próbálja őket.
- Szintén egyértelmű a kedvenc játéka: az üldözős, amit M. talált ki. "Kissmajom! Elkaplak…", szólal meg, mire a babácska összerezzenve abbahagy bármilyen tevékenységet, térden vagy állva felegyenesedik, és vigyorogni kezd, aztán gyorsan körbenéz és látszik, ahogy jár a kis agya, amint menekülési útvonalat választ. Ha van támasza, akkor oldalazva valósággal szalad, de az alap a mászás azért: mire M. négykézlábra ereszkedik, Kissmajom őrült sebességgel elindul, csak úgy csattognak a tenyerei, és ring a kis segge jobbra-balra, ahogy teszegeti a lábait. Ha M. csak lassan követi, akkor méterenként hátrafordul hangosan kacagni, ha M. meg is áll, akkor ő utánozza, hogy bevárja - és ha M. nem indul el újra, akkor megteszi ő, egyenesen feléje, cseng a lakás a nevetésétől.
- Könyvekkel egész hosszú ideig le lehet kötni, de egyelőre nem a rajzolt történeteseket kedveli, inkább az olyanokat, ahol oldalanként egy darab látnivaló van, és lehetőleg nem stilizáltan, hanem élethű fotó formájában. Sokáig türelmesen lapozgatja őket, különösen ha állatkák vannak bennük, minden újabb képnél megáll, kommentárt vár, hogy az micsoda meg hogy csinál, és legtöbbször komoly fejjel néz, de ha nagy kedvenc következik (például a malac, a majom vagy a szamár) nevet a produkción.
- Örököltünk és vettünk egy csomó kézbábot, M. különböző szinkronhangokon előadásokat tart velük - na azokat imádja, akár negyed órára is elszórakoztatható ezzel, pipiskedve kukucskál, ha "ruhacsere" miatt elrejtőznek, tátott szájjal bámulja azt, amelyik épp beszél, és ha a plüssök hozzábújnak, akkor ő is odatolja a fejét, és mosolyogva ölelgeti őket magához, ami valószínűleg a világ legaranyosabb dolga.
- Szintén nagyon sikeresek M. improvizált esti meséi, amik egy Kissmajom nevű kisfiú kalandjairól szólnak, aki egy erdőszéli farmon él a családjával és a mindenféle állatkáikkal… csüng az apján mozdulatlanul, úgy hallgatja őket, csak néha szól közbe, de akkor nagyon határozottan és hosszasan kifejti a véleményét az eseményekről.
- Rajong a zenéért, elég neki két ütem bármiből, és már vigyorog és riszálja a csípőjét, nagyon ügyesen hangsúlyozva "mondókázik", dallamot hallva és egyedül is gyakran kornyikál, és ha épp nincs alapból valamilyen zene beállítva (karácsony miatt például az elmúlt hetekben folyamatosan mentek a kedvenc nyálas dalaink), akkor nagyjából egész nap nyomkorássza a különböző éneklő játékait... sokszor hármat is egyszerre, szóval az ízlésén még kell dolgozni.

Meglepetések:
- Apu tanította repülőzni, mutatta neki, hogyan száll a levegőben és milyen hangja van - azóta mindennel bemutatja ezt, ami formailag hasonlít a repülőhöz (pl. bálna, mert farka van, és uszonyok az oldalán).
- Kapott szülinapjára egy olyan farmos kütyüt, ami első gombnyomásra állathangokat ad ki, másodikra meg zenél - körülbelül három perc alatt megértette a működési mechanizmust, és azóta szinte meg sem várja, hogy felcsendüljön a bégetés vagy kukorékolás, már kattint is újra, hogy induljon inkább a zene.
- M. szüleinél van egy olyan játékvonat, aminek minden gombja mást csinál (állathangokat ad, villog és sípol, zakatolva elindul, illetve zenél), azon is már első használatkor rájött, hogy melyik a zenélőke, és kizárólag azt nyomkorássza.
- Azt talán már írtam, hogy szó szerint segít öltözéskor, beledugja a kezét a felsők ujjába, nyújtja a lábát, hogy feladjuk a harisnyát és nadrágot, befeszíti a lábfejét, hogy rácsússzon a cipő, de az utóbbi időben lesokkolt azzal, hogy minden alkalommal teljesen nyugodtan végigülte a körömvágást (csak a kezén, a talpa nagyon csikis, úgyhogy a lábát vacsoraszlopákolás közben kell lezavarni úgy, hogy M. szórakoztatja közben).
- Az itatópoharát már elég régen előveszi, ha szomjas, de a héten felmászott a székére, amiről eléri az íróasztalt, amin csomó olyan kincs volt épp elérhető közelségben, amire általában erősen pályázik (egér, tűzőgép, mappa, tollak, stb.); ezúttal viszont egyiket sem kérte, hanem a kupac közepéből kipiszkált egy mandarint, és odahozta nekem, átnyújtotta, látványosan örült, amikor pucolni kezdtem, majd megette.
- Szívesen beveszi a borzalmas ízű esti vitaminkombóját, bármilyen éhes (ami onnan derül ki, hogy panaszosan lamentál, ha meghallja, hogy épp keverem be a tápszerét), készségesen tátja a kis száját, amikor közelítek a kanállal. Szintén nyitott szájjal, előretolt fejjel segédkezik, amikor M. a fogát mossa.
- A bárányhimlőt csodával határos módon nem kapta el végül.

Ez csak pár hirtelenjében előbányászott példa az utóbbi néhány hétből, de tényleg napi szinten előrukkol valamivel - most már nem azon csodálkozunk, hogy jé, ezt is tudja meg azt is, hanem hogy milyen gyorsan tanul, és mikre képes meg hajlandó.
Nincs szó rá, hogy mennyire szeretjük… csodáljuk, imádjuk, rajongunk érte. Napi többször lábad könnybe a szemünk attól az ezer dolgától, amiket itt fel sem soroltam, mert megfoghatatlanok, körülírhatatlanok, és nagyon aprók - de ő általuk lesz Kissmajom. A mi végtelenül kiegyensúlyozott, érdeklődő, okos, vicces, nyugodt, kedves, nyitott, figyelmes, vidám, kíváncsi, türelmes, nevetős, orr-ráncolós… egyszerűen jófej csodakisfiunk.
Nincs kétség, ő az Élet, és továbbra is mi vagyunk az univerzum legszerencsésebb szülői.

Jó napot, a gyerek véréért jöttem!

Erről végül azt hiszem nem is esett szó itt a blogon. Sokat próbáltunk dokumentálódni szülés előtt, és sokat gondolkoztunk dokumentálódás után, mert rengeteg egymásnak ellentmondó információ van mindenhol arról, hogy érdemes-e a köldökzsinórvért levetetni. Leginkább a kontra véleményeket elemezgettük amelyek, a teljesség igénye nélkül, ilyenek voltak, hogy nagyon kevés betegségben használhatók fel az őssejtek autológ transzplantációra, a kinyerhető mennyiség felnőttkori kezeléshez nem elegendő, nincsenek még adatok a több évtizedes tárolási folyamat hatásaira, stb.
De azzal együtt, hogy ezeket mind nem vitatjuk, őszintén szólva pro érvként nekünk pont elég volt az, hogy ha egy a millióhoz esély van arra, hogy akár harmic év múlva olyan szintre fejlődik az orvostudomány, hogy valami haszna lehet ennek az előrelátó akciónak, már akkor is megérte. Ha meg ez ki sem derül, mert nem kell majd kipróbálni soha, akkor a világ legboldogabb tékozlóiként iszunk egyet a világ legfölöslegesebben elköltött minivagyonára.

Az is hozzátartozik persze, hogy a pénz megvolt rá, és pont mivel nem utolsó percben, máshonnan nehézségek árárn elvonva kellett összekuporgatni, esetleg részletekben kinyögdécselni a drágább verziót, azt sosem bocsátottuk volna meg magunknak, ha egyszer valamikor jól jönne, és mi inkább egy plusz nyaralásra költöttük volna. (Végül úgy alakult, hogy nekünk nem is került semmibe az egész, mert M. szülei ajándékba megleptek vele, mivel ez szerintük minden unokájuknak jár - de a döntést akkorra már meghoztuk.) Persze ne legyen rá szükség, és pozitív gondolkozás meg rossz bevonzásának kerülése meg minden ehhez hasonló bullshit, de akinek egy csepp józan esze van, az beláthatja, hogy lehetünk mi bármilyen széplelkű optimisták (mert én hál'Istennek az vagyok), ha be akar teríteni a fostenger, akkor igen keveset tudunk tenni ellene.
Szóval ezt kereste a kórházi ágyamon ez az szülészorvosomnak szóló tájékoztató papírlap, és ezért hangzott el egy hétre rá a kórházi szobámban a címben szereplő bizarr mondat...

RTFM

Tata

Sosem gondoltam volna, hogy valaha sikerül annyit adni Apunak, amennyit én kaptam tőle életem során. Nagyon-nagyon szeretem, persze, jó volt mindig is és most is jó a kapcsolatunk, ritka a valódi konfliktus, és ami van, az is többnyire abból adódik, hogy "más világban" nőttünk fel, más élmények formálták személyiségünket. De a lobbanékony, extrovertált, kicsit sem visszafogott természetemből adódóan (ezt Anyutól örököltem, Apu pont ennek ellenkezője: nyugodt, megfontolt, befele forduló) sokszor nincs türelmem az indokolatlanul pesszimista világnézetéhez és túlzottan óvatoskodó hozzáállásához, és hiába bánom meg később, az első reakcióm ezekre a dolgaira mindig az, hogy hevesen ellenkezek, leintem, esetleg le is gorombítom, hogy hagyja már abba. Szerencsére egyikünk sem haragvós, és főleg nem haragtartó, úgyhogy ezek igazából jelentéktelen apróságok, de ettől függetlenül mindig úgy éreztem, hogy sokkal többet érdemelne annál, amennyit felnőttként nyújtani tudtam neki, főleg így, hogy ő özvegy, és én az egyetlen gyereke vagyok.
Írtam már róla, hogy ő sosem elégedetlenkedett, nem követelőzött, még csak utalást sem tett arra, hogy jobban tudná mint én, hogy mire van szükségem. Ahogy a pályaválasztásomba sem szólt bele, és abba se, hogy később teljesen más útra léptem, mint amin egyetemistaként elindultam, párkapcsolatok terén is mindent rám bízott mindig is. Bármilyen destruktív szerelemben vergődtem épp, ő sosem csóválta a fejét rosszallóan, pont azért is meséltem el neki mindig mindent őszintén, mert tudtam, hogy csak meghallgat, kéretlen tanácsokkal vagy okoskodó megjegyzésekkel nem zaklat sose. A gyerekvállalás-kérdést sem olyan toporgósan kezelte, mint általában a szülők, megértő volt akkor is, amikor több éves együttélés után sem fogtunk bele a családbővítésbe, és később csendes bólintással vette tudomásul azt is, amikor bejelentettem, hogy talán már készen állunk rá - de nem unszolt, hogy na mikor lesz már, nem győzködött, hogy mennyire jó dolog, nem kérlelt, hogy lépjünk végre, pedig mindig is szerette a gyerekeket, végtelen empátiával közeledett feléjük, egyértelmű volt, hogy nagyon boldoggá tenné egy unoka.
Mikor Kissmalaczot elveszítettük, haragudtam rá, mert úgy reagált, mint… mindenki, aki sosem élte ezt át. Én is tudtam, hogy jobb így, hiszen azért döntöttük azt, amit, mégis zavart, hogy ezzel vigasztal, ahogy az is, hogy engem sajnált és féltett, és miattam való aggodalmában azt szerette volna, ha nem sírok, nem vagyok bánatos, ha minél előbb felejtek. De miközben velünk csak a remény mondatta, hogy egyszer talán lesz másképp is, vele a hite - és neki lett igaza.

Nem tudtam elképzelni, hogy ennyire imádni fogják egymást Kissmajommal; szerintem ő sem. Amíg picike volt, ritkábban jött látogatni, mi is sokkal fáradtabbak voltunk, és kevésbé fogadóképesek, a babával sem nagyon tudott interakcionálni, többnyire csak aludt a mellkasán, vagy passzívan lógott az ölében. De olyan három hónapja, amióta Kissmajom már figyel a világra, reagál a környezetére, és kommunikálni lehet vele, Apu heti egyszer (vagy ha valamilyen program miatt szükségünk van bébiszitterre, akár többször is) átjön hozzánk unokázni. Olyankor ők ketten egymáséi egy teljes napra - és mindig kiderül, hogy Apu hetven évesen nagyjából tízszer fittebb mint én: reggel tízkor elviszi Kissmajmot, és délután hat körül fürdetésre hozza csak haza, közben kilométereket sétálnak a babakocsival, és tudni sem akarom, hogy ebből mennyit úgy, hogy ölbe veszi és hurcolja a kis seggét. Egyszóval agyonkényezteti már most is, és nyilvánvaló, hogy ahogy telik az idő, és Kissmajom már kérni is tud majd dolgokat, egyre inkább a kedvébe fog járni, és egyinkünknek sem lesz esélye versenyre kelni vele a gyerek favourite person listáján; és ez így is van rendjén.
Mára már rutinszerű Kissmajom öröme, amikor pár óráig vagy akár percig nem látja az apját vagy engem, és hirtelen felbukkanunk: rögtön hatalmas mosoly ragyogja be az arcát, nyújtja a kis karjait felénk, és rikoltoz örömében - de például ezt a mutatványt legeslegelőször Apu tiszteletére adta elő. Apu meg… nem tudom, mennyire látja az elveszített párját a pici utódban, én sokszor döbbenten bámulom a szemeit, mert tökéletes másai az Anyuénak (és érdekes módon nem is a kékség miatt, az egy árnyalattal sötétebb); de az biztos, hogy akár nekünk, neki is a mindene ez az édes-drága kisbaba.
Jaj, annyira de annyira aranyosak… Apu megállás nélkül beszélget vele (M. reményei szerint így aztán Kissmajom szókincsében komoly mennyiségű székely regionalizmus szerepel majd), mindent alaposan körülír, megmagyaráz, elmesél, Kissmajom meg a maga nyelvén egyfolytában válaszolgat neki, órákig el lehetne nézegetni őket, egy igazi show. És mikor egy teljes kettesben töltött nap után hazajönnek, mi meg átvesszük Kissmajmot egy kis ölelgetésre, és egymásnak adogatjuk, miközben M. a fürdővizet keveri, én meg a tápszert, Apu még akkor is közbelép, és minket tehermentesítendő megint elragadja, ki a teraszra, elbúcsúzni a diófától, és a diófán nyugovóra térő galamboktól. Ilyenkor szembeáll vele, hívogatóan mozgatja az ujjait, és azt mondja: "Jössz ide tatához?" - a kisfiunk meg repül, és mindketten hosszan-hangosan nevetnek; nekünk meg szinte mindig könnybe lábad a szemünk, mert annyira egyszerű és tiszta és szép ez a kapcsolat. A nagypapáinkat egyikünk sem ismerte, mert korán meghaltak, és nekem a nagymamáimmal sem volt nagyon közeli kapcsolatom, de M.-nek volt egy csodamamája, olyan igazi meséseket főzős, tejben-vajban fürösztős, amilyen Anyu lett volna, így én a hiányból, ő meg az emlékekből tudja, hogy mennyire szerencsés Kissmajom meg Apu, hogy vannak egymásnak, meg mi is, hogy nekünk.

Természetesen az érzelmi oldaltól eltekintve is óriási segítség nekünk ez, hogy van kihez fordulni, ha valami miatt egyinkünk sem tud Kissmajommal lenni - és hogy az, akire bízzuk, pont ilyen, amilyen.
Egy hónappal ezelőtt volt például egy olyan, hogy koncertjegyünk volt, úgy, hogy előtte pár nappal, a házassági évfordulónkon direkt leteszteltük, hogy működik-e, ha esti lefektetés után mi elmegyünk, és Apu lesz az, aki megvigasztalja a felsíró Kissmajmot (akkoriban volt néhány nyűgös nap, amikor simán letettük, de utána nagyjából kétóránként megébredt, mai napig sem tudjuk, mi volt az oka, ahogy jött, úgy ment a rossz szokás). A várva várt esemény estéjén viszont teljesen benyűgösödött a baba, nem akart lenyugodni, nem volt kedve elaludni se, csak forgolódott és siránkozott majdnem egy órán keresztül, valószínűleg érezhette a drukkot bennem, hogy na most élesben megy a játék, és tétje van. A végén már nagyon ideges voltam a magyarázat nélküli nyígástól, nem hittem el, hogy basszus mekkora szemétség már, egy éve készülök erre a rohadt koncertre, erre tessék, alternatív műsor van helyette. Apu párszor próbálta mondani, hogy bízzunk csak mindent rá és induljunk, de azt sem tartottam rendes dolognak, hogy lelépjünk és otthagyjuk egy óbégató gyerekkel; aztán végül M. meggyőzött, hogy ha valaki, akkor Apu megoldja ezt is. És lőn: nagy levegőt vettem, és kiléptünk az ajtón, és mire odaértünk az előadás helyszínére, már kaptuk is az üzenetet, hogy a baba édesdeden durmol, érezzük jól magunkat. Éjfélre értünk haza, amint kiderült, addigra megvolt a szokásos két felriadás, de Apu bement, simogatta a hátát és álomba dudorászta - vagyis azt csinálta, ami nekünk soha de soha nem sikerült addig (és azóta se: mi mindig kivesszük, és visszaaltatva tesszük újra a kiságyba, különben nem hajlandó letenni a fejét). Olyan jó érzés volt tudni, hogy egy olyan helyzetben (zaklatott, nyafogós, zsörtölődő), amiben saját magunkon kívül senkire nem hagynánk a gyereket, mégis van a világon valaki, akire számítani lehet, és nem kell aggódnunk, mert gyakorlatilag jobban elvégzi a feladatot, mint mi.
Voltak fenntartásaim is persze, lévén, hogy Apu idejében teljesen más elvek alapján nevelték a gyerekeket, de szerencsére kiderül, hogy nincs okom félni: nagyon igyekszik tiszteletben tartani minden óhajunkat, még azokat is, amikben egyáltalán nem hisz, vagy amikkel kicsit sem ért egyet. Kértem például, hogy soha semmit ne adjon Kissmajomnak anélkül, hogy előzetesen egyeztetne velem, és valóban, hiába szeretné megkínálni különféle finom falatokkal, mindig visszafogja magát. Biztos lesznek dolgok, amik később nehezére esnek, már csak azért is, mert az ő generációjának az volt a bevett gyakorlat - például a folyamatos korlátozás ("Nem szabad!", "Ne fogd meg!", "Ne menj oda!"), az ijesztegetés ("Ha rossz vagy, elvisz a néni!"), a carrot-and-stick jellegű minősítések ("Látod, milyen rossz fiú vagy...", vagy épp "Jaj, milyen ügyesen megcsináltad!"), a megszégyenítés ("Ilyen nagy fiú, és sír!"), stb.; ezekkel igazából nem tudok mit kezdeni, mert nyilván nem tudok kitörölni évtizedek óta beidegződött reakciókat, de ha nekem nem lett bajom tőlük úgy, hogy ő nevelt fel, akkor Kissmajomban sem valószínű, hogy lelki törést okoz a heti egy alkalom.

Apu ma hetven éves, Kissmajom kicsit több, mint nyolc hónapos. És én csak annyit kívánok, hogy egészségben töltsenek együtt még legalább két-három évtizedet; mert a szeretetbent és boldogságbant megoldják majd maguknak - és egymásnak. <3

Idegen pályás siker

Az utóbbi pár napban M.Anyukájéknál vendégeskedtünk, mert nálunk könnyebben és alaposabban tisztítható laminált padlóra cseréltettük a klasszikus fa parkettát, felkészülendő Kissmajom kúszós-mászós periódusára. Nem mondom, hogy nem izgultunk, hogy vajon milyen lesz idegenben - eddig összesen egy alkalommal éjszakáztunk (ha jól emlékszem, kettőt) nem-otthon a gyerekkel, ugyancsak M. szüleinél, de akkor nagyon picike volt, rajtam aludt még; mondjuk ahhoz képest, hogy anno épp a hasfájós időszak kellős közepére esett a kiruccanás, akkor is meglepően jól viselte a változást. Hónap végén egy hétig nyaralunk majd, és ez pont jó alkalomnak ígérkezett arra, hogy leteszteljük, vajon milyen problémákra számíthatunk házon kívül. Jelentem: úgy tűnik, a világon semmilyenekre.
Kezdetnek csütörtökön Apu átjött hozzánk egész napos babázásra, hogy amíg mi pakolászunk, addig Kissmajom le legyen foglalva. Ez úgy nézett ki, hogy délelőtt tizenegy körül elvitte, és délután hat után hozta haza. Közben sétáltak és piknikeztek, beszélgettek és énekeltek, madarakat és autókat figyelgettek, a baba egy percet sem sírt, annyit evett, amennyit mi hónapok óta nem bírunk beleszuszakolni, és annyit aludt, amennyit velünk legbravúrosabb altatós napjainkon sem. Mondjuk az tény, hogy Apu tényleg csak és kizárólag vele foglalkozott végig, minden másodpercben, teljes beleéléssel, szerintem minimum tíz kilométeren át tologatta hegyen fel és le (hetven évesen jobb kondiban van, mint legtöbb harmincas, akit ismerek), folyamatosan szórakoztatta, dúdolt és mesélt neki, gyakran kivette a babakocsiból, és ölben vitte, hogy még többet lásson… royal treatment, nem kevesebb. Mikor visszatértek, úgy néztek ki, mint két csintalan jóbarát, akik hatalamas kalandok emlékén vigyorognak fáradtan - addigra meg mi készen áltunk a vendégségbe menős csomagunkkal.

Első este easy-peasy volt, pedig aggódtunk, hogy nem lesz egyszerű, a nagyon élménydús nap miatt, és mivel több mint egy órával csúszott a szokásos lefekvési rituálé. Kissmajom érkezéskor még aludt az autósülésben, aztán meglepődve ébredt, fürdetéskor nagyon érdeklődve szkennelte a környezetét (nehezített felállás volt, mert az ismeretlen hely mellett még a látványosságra odagyűlt nagymamája is új elem volt), majd öltöztetés alatt komolyan szemlélődve átgondolta, hogy vajon érdemes-e szomorkodnia, és úgy döntött, hogy nem fog, sőt. Míg otthon az utóbbi időben van némi elalvás körüli harcolászás (ő inkább játszana, így panaszkodik az ágyba-zártságra, a sötétítésre, az ingerszegény csendre, a reakcióink hiányára), itt vacsora után letette a fejét, és mondhatni reggelig úgy aludt, mint akit agyonvertek. Inkább megszokásból, mint éhségérzettől, a két étkezős időpontjában (éjfél és hajnali négy körül) mocorgott egy-egy kicsit, mire kivettem, de szoptatni nem tudtam, mert olyan mélyen aludt, hogy ki sem nyitotta a száját; reggel hétkor félálomban tettem tisztába, mert tovább nem akartam vele várni, és utána még másfél órára visszaszundikált.
Na, gondoltuk, mostantól viszont kipihent, lesz itt nemulass. A nappalokat gond nélkül vette, pedig volt ott minden, durva fogzástól (áttörni készül a bal felső), rikácsoló unokatesós körülugráláson át, tipikus olasz-családos szülinapozásig. Ő mindeközben intézte a saját kis dolgait, úgy mint: mindenféle dolgok alapos összenyálazása és megrágcsálása, hétszázhuszonkettedszerre is hasra való fordulás és onnan támaszkodva hosszas körülnézés, apja ölében előadott laza lajhárkodás vagy hiperaktív mocorgolódás, bohóckodókra való csodálkozó bámulás vagy kegyes mosolygás (kinek mi jutott), általános ellenállhatatlannak levés, ilyesmik. A lefekvéstől tartottunk leginkább, hiszen gyanítottuk, hogy előző este annyira ki volt ütve, hogy észre sem vette, hova tesszük le - és bizony, egy nagyon mély, puha aljú, rácsok helyett hálós, saját kis belógó plüss-barátait nélkülöző utazóágyba, felkészítésképpen, mert a nyaraláson majd valószínűleg nem a mi giga-franciaágyunk méretű fekvőfelület lesz, és szűkebb helyen nem merjük magunk között altatni, nehogy M. ráforgolódjon. Ez sem érdekelte, ahogy az sem, hogy amikor altattam, a sötétítő függöny résein át még vígan besütött a nap (otthon mindig lehúzzuk a redőnyt, és majdnem teljesen sötét van); azért a közelbe raktam a kis zöld éjjeli fényét, hogy a szín ismerős legyen, de semmi szükség nem volt rá, végig hallgattuk a babaőrrel miközben mi lent a nappaliban focit néztünk, még annyit sem nyüzsgött, hogy egyáltalán bekapcsoljon a készülék. Mikor ébredt, úgy tette, mint otthon, nyugodt forgolódással, szuszmákolással, és a cicizésbe szintén akárcsak otthon, mindig beleszenderedett végül. Enni evett, tápban többet mint otthon, hozzátáplálósban jóízűen (végül első gyümölcsként üveges körtét, mert nem akartam ott főzicskézni neki - szerette nagyon), egyedül a nappali alvások voltak az otthoniakhoz hasonlóan nyögvenyelősek: ölben nyüsszögött, babakocsiban kimerülésig magyarázott, míg végül rövid nyafogásba fúlás után hagyta magát elringatni benne, a mindenkori szűk fél órácskájára.

Hogy keretbe foglaljuk a hétvégét, ma megint tatás napot rendeztek Apuval, az előzőhöz hasonló paraméterekkel, hogy mi mindent helyre tudjunk pakolni (hét darab egyenként hat emeletes könyvespolc, négy darab filmes és zenealbumos torony, és társai), mielőtt holnap jönne a takarítónő a szokásos heti rendrakásra.
Szóval zsúfolt öt nap áll mögöttünk, és még egyszer, ki tudja hányadszor már, bebizonyosodott, hogy egyértelműen a miénk a világ legeslegjobbfejebb gyereke. M.Apuka nem győzött csodálkozni, hogy hogy létezik ilyen, hiszen még egy felnőttet is összezavar egy kicsit, ha kiszakítják a közegéből. Nekünk meg mindig eszünkbe jutott, hogy hát valószínűleg annak is nagy köze van hozzá, hogy nem hallgattunk rá (sem), ahányszor az elmúlt hónapokban fejcsóválva ellenezte, hogy minden kis nyekkenésre felkapkodjuk a babát, és sosem hagyjuk sírni, hogy megtudja: nem körülötte forog a világ. Biztos vagyok benne, hogy ez alaptermészet kérdése is, nem csak nevelésé - egyszerűen szerencsések vagyunk, hogy nem egy kis kényes, túlérzékeny nyafigépet kaptunk, hanem ilyen zen-bébit. De az is tény, hogy tettünk, és mindig is tenni fogunk érte, hogy ez a nyugalma és kiegyensúlyozottsága érintetlen maradjon, és minden változással vagy akadállyal való szembesüléskor tudja-érezze, hogy bízhat bennünk, sosem hagyjuk magára, és amíg mi ott vagyunk neki, addig bárhol lenne és bármi történik éppen, it's business as usual, semmi baj nem történhet.
Jaj, nagyon várjuk már az első közös kis nyári utazásunkat, minden nap többször kiszámoljuk, hogy még hányat kell aludni addig (ma épp tizenegyet). Remélem lesz ideje megérkezni az egyenesen Amerikából megrendelt szuper új babakocsinak addig, mert jó volna nem azt a mostanit cipelni, mert hiába terepre való és kényelmes, sajnos baromi nehéz is; a válogatásról majd írok valamikor, mert elég zűrzavaros menet volt, nem szeretném elfelejteni.

Ma lenne 75...

Kicsit több, mint harmichét és fél volt, amikor megszülettem neki, lassan harminchét és fél leszek én is, és itt van a kisbabám.
Viszonylag ritkán gondolok rá, és még ritkábban gondolkodok rajta - nyilván védőmechanizmus, elfojtás, mittudomén milyen pszichológiai kategória; a lényeg az, hogy nem szeretek emlékezni, mert rohadtul fáj. És rohadtul irigy vagyok mindenkire, akinek ott volt az anyukája, amikor mindenféle nyavalyával küszködött, egész életet meghatározó nagy dolgokkal, pályaválasztással, karrierrel, párkapcsolatokkal, családtervezéssel, gyerekvállalással… Nem tudom, mennyire könnyítette volna meg a meddőséges ügyeimet az, ha ő még él és tartja bennem a lelket, mert sosem volt alkalmunk elemezgetni semmi ehhez hasonlót; az a legvalószínűbb egyébként, hogy semennyire, mert ő nem ült ezen a hullámvasúton, a kora ellenére nagyon rövid időn belül teherbe is esett velem, miután Apuval összejöttek. De a gyerekezésben és anyává válásban tudna segíteni, mert nála soha senki nem értett jobban a gyerekekhez és az anyasághoz.

Tipikusan lányos anyuka volt, arra is vágyott terhessége során végig, mert azokkal lehet sütni-főzni, és színes, fodros ruhácskákat lehet varrni nekik, sőt később a játékbabáiknak is; de ha úgy alakult, akkor pöpec csúzlit gyártott, és remek öltetekkel járult hozzá a házi készítésű csapágyos szekér összerakásához, a környékbeli fiúcskák (is) mind rajongtak érte.
Imádná az unokáját. Sétálna vele ölelőzve és táncikálva, órákig fel-alá a szobában, pont ahogy Apu teszi, akkor is, ha semmi szükség rá, mert Kissmajom a kanapén fekve vagy a pihenőszékében ülve is ugyanolyan jól elvan, ha közben valaki foglalkozik vele. És ő szívesen foglalkozva vele... ringatná, babusgatná, énekelne, mesélne, és kötne neki minikardigánt meg rongyállatkákat.

Ha teljesen őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy elég ritkán éreztem át igazán a hiányát - akár az emlékezést, ezt sem mertem megengedni magamnak soha; de amióta megszületett a saját gyerekem, egyre gyakrabban jut eszembe teljesen váratlanul. Most fogom fel csak, hogy mennyire szerethetett, és mennyire nehéz lehetett neki itthagyni. Olyan jó volna beszélgetni vele legalább egy kicsit, megmondani, hogy mindent értek, megnyugtatni, hogy megbocsájtok minden vélt vagy valós hibáért, megköszönni, hogy első sorban általa, és később a hiánya által lettem azzá az emberré, aki ma vagyok. És aki minden erejével azon lesz, hogy megpróbáljon hozzá hasonló anya lenni.

Idén a születésnapjára teljesült a vágyam is: mostantól már még egy nagyonszeretett személy által nézhetek bele bármikor a hihetetlenül kék szemeibe…

Második rész: A fura apropó

És akkor az előző posztban említett furaság: tegnapelőtt átmentünk M. szüleihez vacsorázni (valami istenien főznek, és M.Apuka egy angyal, mindig kapok olyan extrát tőle, ami csak nekem készült, és megengedett a diétámban), szokás szerint elég sokáig ott ragadtunk, és beszélgettünk mindenfélékről. Már nem is tudom minek kapcsán (talán szoptatás) került szóba az, hogy mostanság mennyi fajta ételről állítják, hogy valamennyi idős kor előtt tilos adni, mert allergizál, mikor megemlítettem, hogy ezeknek ugyan még nem olvastam utána annyira alaposan, de az például elég szomorú, hogy Kissmajom majd nem ihat grízes tejet, mert azt mi mennyire szerettük kiskorunkban; viszont hogy azzal abszolút egyetértek, és alkalmazni is akarom, hogy egy kétéves ne tömjön már magába mindenféle édességeket. Mire M.Apuka mosolyogva ugyan, de halál komolyan rámszólt, hogy ugyan miért ne tehetné, ha jólesik neki, hát B.-nek is (M. unokaöccse) mi baja van tőle - és akkor majd ad ő az unokájának csokit, úgysem lehetek mindig mellette. Ezen annyira ledöbbentem, hogy több évre visszamenőleg precedens nélküli eseményként, keletkezett egy fél percnyi kínos csend, amit végül M. igyekezett enyhíteni valami olyasmivel, hogy hát persze nem óvodás korú gyerekre és spártai szigorra kell gondolni.
A helyzet feltérképezésébe természetesen beletartozik M. testvérének családja is, ahol az elsőszülött kisfiú esetében egész pici kora óta azt az elvet követte a sógornőm, hogy mivel borzasztó rossz evő, legalább valamit hajlandó legyen elfogyasztani, amiből energiát szerez, úgyhogy a gyereknek másfél évesen (és később a kislánynak* még hamarabb, hiszen látta a nagynál, nem lehetett megtagadni tőle) alapkajája volt a napi minimum egy tábla tejcsokoládé, és később voltak (és még most is vannak) olyan napok, amikor kizárólag gyorséttermi hasábburgonyán, zsömlehéjon, nápolyin és gumicukron élt. Erről nyilván mindannyiunknak megvan a véleménye (most egészségről nem is beszélve, de már csak azért is, mert mikor egy bölcsis este kilenckor egy szusszra benyom három Kinder-tojást, akkor nem feltétlenül lesz kezelhető, főleg ha eleve nem egy nyugodt fajta), mint ahogy egy csomó más nevelési kérdésről is, ami nekik rutin, de mi nem feltétlenül ítéljünk alkalmazandónak, de értelemszerűen nem bunkóztunk sosem, egymás között megbeszéltük, hogy mi miért nem tetszik, és miért kellene/fogjuk másképp, és kész. Ami rendben is van így, nem vagyunk egyformák, én sem bánom egyáltalán, ha a hátam mögött vagy akár szemtől szemben kritizálnak, elviselem a fejcsóválást, az ellenvetéseket, a rosszallást, az érvelést, sőt az iróniát külön értékelem; de ez a megfogalmazás azért egy kicsit sokkoló volt... egyrészt, hogy B. sem halt bele a Milka-túladagolásba, másrészt, hogy majd úgysem leszek mindig jelen.
Mert oké, a múlt századok parasztasszonyai is úgy neveltek fel generációkat, hogy pálinkás kenyérrel nyugtatták őket csecsemőkorban, de azért azt csak nem kívánjuk utánuk csinálni, még akkor sem, ha sokkal könnyebb, mint a magunkra kötözős folyamatos ringatás... Tudom, túlzok megint, az alkohol némileg ártalmasabb a kakaónál, de nem is erről van szó, hanem arról, hogy szülőként lehetőségem van meghozni bizonyos döntéseket a gyerekem helyett és (legalábbis a saját belátásom szerint) érdekében, és jogom van elvárni a környezetemtől, hogy a döntéseimet maradéktalanul tiszteletben tartsa; bizony még akkor is, amikor éppen nem látom. És ennek magától értetődőnek kellene lennie, nem kellene se harcolnom se magyarázkodnom se mentegetőznöm érte senki előtt, aki nem a gyerek apja. Főleg hogy mindenki más szemszögéből egy pitiáner ügyről van szó, ha úgy tetszik csupán megspórolom a családnak a chips-adót: nem veszélyeztetni akarom az unokát azzal, hogy nem adatom be az oltásait, csak úgy gondolom, hogy amíg nem muszáj, addig üres kalóriákkal és főleg értelmetlen cukrokkal nem kellene kínálgatni. Attól még ugyanúgy lehet vele szórakozni, tanulni, játszani, elnyerni és megtartani a szeretetét, mert ha sikerül bármit is átadni neki magunkból, akkor nem azon fog múlni a nagyszülőkkel kialakított kötődése, hogy bezzeg a kis barátja vaníliakrémes süteményt kap a papájától, ő meg csak banános kölesgolyót.

Bármennyire úgy tűnik, tényleg nem szándékozok bio-reform-vega-kutyafasza ősanyává lényegülni, nem gondolom azt, ahogy hú, Anyu de felelőtlen volt, amiért egyévesen húszcentis virslivel a kezemben pózolhattam a szülinapi fotóimon, amit utána állítólag jóízűen el is nyammogtam, és leöblítettem egy szelet tortával meg jó édes teával. Akkor annyit tudtak a világról, és igen, még most is vannak családok, ahol az ülni alig bíró apróság is kap a pörköltszaftos kenyérből - sőt az is megeshet, hogy ő majd kilencven évig éldegél virulva, miközben elővigyázatosék ötvenesen kimúlnak rákban. De azért mégis csak hál'Istennek, hogy ma már a tanultabb réteg esetében egy kattintásra vannak azok a komoly kutatásokon alapuló információk, amik per pillanat bizonyítják, hogy nem jó, ha egy gyerek túl kicsin kap nehezen emészthető ételeket, mert ugyan épp látványos gond nélkül megküzd velük a szervezete, de később lehet baj belőle (nem, valóban nem kategorikusan lesz, de valahogy nekem a -hat/-het sem szimpatikus), nem jó, ha túl korán kóstol meg mindenféle feldolgozott és gyors felszívódású cukrokat, mert igenis kinyírja a fogakat és a hasnyálmirigyet, arról nem is beszélve, hogy mennyire addiktív... hát most komolyan, melyik épeszű ember választaná a szilvát, ha az alternatíva a bejgli...? (Kérdezem ezt én, azon diétám közepette, amire minden kétség nélkül a tinikori helytelen táplálkozással beszerzett betegség miatt van szükségem...)
Egész pontosan egyébként még nem néztem utána annak, hogy mit gondoljak Kissmajom ellátásáról; azon kívül, hogy jelenleg soha meg nem kísérelt mértékben odafigyelek az étkezésemre (nem csak a szénhidrátok szempontjából, hanem úgy általában is, hogy tényleg minőségi dolgokat vigyek be), és azt leszámítva, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy anyatejet biztosítsak neki, egyelőre nagyjából annyit sejtek, hogy olyan féléves kor körül érdemes elkezdeni a hozzátáplálást. De azt például nagyon szeretném, hogy amennyire lehet később is elkerüljük a mesterséges ízeket és túlságosan mű ételeket, legalább amíg közösségbe nem kerül a gyerek, mert nyilván ott nem fognak kivételezni vele, és én sem akarom, hogy fogalma se legyen, mi az a párizsis kenyér vagy Pilóta-keksz, amit a többiek kapnak. Szeretném, ha örömmel enne zöldségeket és főzelékeket, és lehet hogy naivitás részemről, de úgy képzelem, hogy a gyerekek nem utálják ezeket zsigerből, csak persze nem is annyira hülyék, hogy egy agyonízfokozott tartós puding helyett inkább karalábét követeljenek. Szeretnék főzni szülés után M.-nek meg magamnak is, bármilyen béna szakács is vagyok, mert ha végre életemben először lesz alkalmam napközbeni itthontartózkodásra, akkor hátha nem leszek hullafáradt, és lesz energiám napi egy órányi konyhai sürgölődésre egy egészségesebb életmód érdekében.

Én (túlságosan is) jó evő voltam kicsiként, és most optimistán okoskodok, de igazság szerint tényleg nem tudhatom, mennyire rossz érzés lehet, ha küzdelem minden kajaidő, ha látod, hogy a gyereked nem eszik eleget és elég jó étvággyal, ha sovány és fejletlen a többiekhez képest, és mégis elég önfejű ahhoz, hogy ne fogadja el azt, ami jót tenne neki. Biztos én is kétségbeesnék egyszer csak, és kilószámra vásárolnám a bolti panírozott halrudacskát meg a metrómegállókban árusított fahéjas csigát, csak nőjön és erősödjön. De akkor is az van, hogy legalább a kezdetek kezdetén meg szeretném próbálni, hátha múlik valami rajtam is - és egy kicsit szar érzés úgy nekiindulni, hogy már az első lépés előtt is beígért buktatók után kell szimatolnom.
Visszatérve tehát M. szüleire, most ez ennyiben marad valószínűleg, legalábbis amíg a baba pár hónapos nem lesz, mert nem hinném, hogy egyhamar előhozakodna bárki is a témával, vagy ha igen, akkor én nem fogom erőltetni az ellenkezést, nem látom értelmét - meggyőzni valószínűleg nem fogok senkit, M. szülei még a régi hagyományok szerint nevelkedtek és neveltek, tesójától meg a feleségétől meg abszolút nem számítok arra, hogy belátják, hogy ők bármit is másképp illetve helyesebben csinálhattak volna. Nem fogok visszakozni persze csupán a békesség kedvéért, de örülök, hogy ezúttal megálltam a spontán replikát, és nem vágtam rá ösztönösen a fenyegetőzésre, hogy oké, hát akkor meg nem fog idejárni a gyerekünk felügyelet nélkül. Azért moderáltam magam, mert erősen bízok egy normális megoldásban: M. tesójáék is csomó olyan abszurd döntést hoztak a gyerekeik kapcsán, amiktől megrökönyödtek a nagyszülők (is), de tapintatos helytelenítésen kívül gyakorlatban azokba sem szóltak bele, és mindig betartották a legbugyutább szülői szabályokat is. És nekünk is bizonyítottak már rugalmasságot, amikor teljes egyet nem értés közepette, ami a telekvásárlásunkat illette (miért olyan messze, miért olyan nagyot, miért domboldalit, stb.), M.Apuka ajándék gyanánt kifizette az ár egyharmadát, és M.Anyuka megtervezte rá a világ leggyönyörűbb házát.
Szóval számítok rá, hogy ez egy kemény menet lesz, de egyelőre csak örülök neki, hogy M. támogat, és Apu (aki az első számú baby-sitter lesz nálunk) a kéréseimnek megfelelően jár majd el. A többi miatti kedvetlenség, most hogy már kiírtam magamtól, el is illan valószínűleg.


* G. most három éves, M.-en és rajtam kívül minden egyes családtagot irigylésre méltó sikerrel manipulál és zsarol, és ha nem ismerném én sem hinném, de esküszöm, hogy egyszerűen gonosz. Értelemszerűen nem a Sátán kölykeként született, de hivatalosan hiába maradt továbbra is stay-at-home mom idén nyárig, sógornőm fél évesen bölcsődébe adta, mert elege lett a gyereknevelésből - ott meg csupa nagyobb csoporttárs között meg kellett tanulnia a leghatékonyabban túlélni. És M.Apuka őt hozta fel pozitív példaként arra, hogy semmi szükség nem lesz korlátozni a gyerekünket, mert hogy lám, pár napja még a nagyon édesszájú G. is "csak" két rudacska (ez az elérhető legkisebb kiszereléssel számolva is 60 gramm) csokit evett meg uzsonnára, hiába kaphatott volna akár többet is. Nem, nem mondtam, hogy az az ő súlyához mérten olyasmi, mintha én együltömben bekanalaznék egy komplett befőttes üvegnyi Nutellát; és azt sem, hogy szerintem nem normális dolog, hogy egy gyerek belátására bízzuk, hogy mikor mennyi édességgel akarja jutalmazni magát.

Meet the parents

Már elég régóta készülök írni erről, bánom is, hogy nem tettem eddig, mert most meg fura apropója van... de azért remélem átmegy a lényeg, ami egyáltalán nem ez a furaság... M. szüleiről van szó, akiket nem is tudom, hogy hívhatnék, mert az anyós/após szavak engem mindig egy kicsit a mostohaanya/mostohaapa megnevezésekre emlékeztettek - és ez, ahogy a körülöttem levő vagy elmesélt kapcsolatokból látom, az emberek nagy részénél találó is, de esetünkben nagyon nem. Szóval legyenek csak továbbra is M.Anyuka meg M.Apuka, mert én tudom, hogy egyáltalán nem divat, sőt mondhatni anomália, de őszintén imádom őket.

Gyakorlatilag nincs olyan exem, akinek a szüleit ismertem volna; majd valamikor az exekről is lesz egy összefoglalóm, de a lényeg az, hogy későn érő típus voltam, csak olyan húsz évesen kezdtem el "pasizni", addig mindenféle frusztrációmból és önértékelési zavaromból kifolyólag nagyjából csak reménytelenül epekedtem elérhetetlen fiúkért, miközben amint utólag kiderült, reménytelen fiúk epekedtek az elérhetetlen értem (és a két halmaz egész gyakran metszette is egymást). Egyetem alatt más városba költöztem, egyetem után más országba is, M.-ig a férfiak is mindig valahonnan máshonnan származtak, mint az épp aktuális tartózkodási helyünk, és hát ahhoz már elég tartós és komoly kapcsolat kellett volna, hogy elinduljon valamiféle hivatalos bemutatási procedúra - ami eléggé hiánycikk volt, mert sem én, sem azok, akikkel egymásba gabalyodtunk, nem voltunk egészen normálisak, a viszonyaink meg most definitely betegesek voltak.
Mikor M. a képbe került, bizonyos szempontból nagyon hirtelen fordulatot vett ez a szokás, mert március közepén megismerkedtünk, májustól összeköltöztünk, és a kettő között ő egy elég komoly műtéten esett át, úgyhogy a látogatások alkalmával egyszer csak elkerülhetetlenül össze kellett futnom M.Anyukával. Emlékszem, hogy gyönyörű napsütéses április volt, mikor megérkeztem a kórház teraszára, ahova ők kiültek cigizni, M.Anyuka kedves volt, visszafogott és egyszerű, mégis valahogy letaglózó: teljesen lazán volt felöltözve, egy szemernyi smink sem volt rajta, és viselkedésében meg beszédében sem volt semmilyen hivalkodás (az első szó, ami eszembe jutott róla, az a "lady" volt), mégis valahogy azonnal azt képzeltem, hogy fiatal korában ha belépett valahova, biztos minden szem rátapadt, és mindenki a közelébe akart kerülni (azóta már tudom, és meg is értem, hogy tényleg így volt). M.Apukával a találkozás ezután legalább másfél évig váratott magára, tőle egyszerűen féltem, mert tudtam, hogy M. volt barátnőjét nagyon nem kedvelte, és emiatt mindig rossz volt a hangulat, amikor vasárnapi ebédekre összeültek - aztán egy ősszel, első találkaként eljött velünk kaszinóba, ahol egy csomó pénzt nyertünk és sokat nevetgéltünk, én meg rájöttem, hogy az ember egy két méteres száz kilós aranyos maci, és azóta is őt bírom legjobban az egész családból.

A mához közeledve: M. szülei mondhatni legjobb barátaink, nincs olyan velünk egyidős pár, akikkel szívesebben járnánk össze egy-egy délutánra, sőt nincs olyan velünk egyidős pár akikkel szívesen mennénk egy hétig vakációzni at all, miközben velük már teleltünk síelésben és nyaraltunk tengerparton, és minden alkalom kurvajó volt. Szellemesek, tájékozottak, modernek, érdeklődőek, isteni a humoruk, és szinte bármiről lehet velük élvezhetően beszélgetni. M.Apuka a világ egyik leggondoskodóbb embere, nagylelkű, igazságos, segítőkész, becsületes, csomó mindenben hasonlít Apura, ugyanakkor vele, Apuval ellentétben, ezer dologban hasonlít a gondolkodásunk és viselkedésünk is. M.Anyuka egy álleesősen csodálatos elme, akiről erős meggyőződésünk, hogy ha kutató orvos lett volna, már egy ideje meglenne a rák ellenszere, ugyanakkor agya másik része egy csillogó bulvárlexikon, amiből olyan hetven évre visszamenőleg bármikor előkapja bármelyik hollywoodi sztárocska bármilyen szaftos szerelmi ügyét. Nem tökéletesek, és így felnőtt fejjel persze ki tudjuk vesézni minden múltbeli hibájukat, és tudjuk kritizálni a jelenüket; látjuk, hogy mennyire rosszul kezelték anno M. balesetét és az azt követő gyógyulási periódust, hogy mekkora butaság az, hogy M.Anyukát makacssága és perfekcionizmusa a mai napig a munkaholizmusba hajtja, és az, hogy M.Apuka túl tisztelettudó és konfliktuskerülő úriember ahhoz, hogy erőteljesen fellépjen ez ellen. De alapvetően ez mind nem fontos, M. teljesen egyedül felépítette magát a külső és belső sérüléseiből, és mindenkinél teljesebb életet él, ők meg nem olyan aktívak ugyan mint régen, de élvezik egymás társaságát, és többnyire sikeresen maradnak egyensúlyban.
Nem valami érzelgősek, Anyura emlékeztetnek ebben, nem ölelkeznek-puszilkodnak még az unokákkal sem, M. úgy emlékszik, hogy kiskorukban velük is hasonlóan távolságtartóan viselkedtek, de ettől függetlenül azok a fajta emberek, akikről egy perc alatt kiderül, hogy bármit megtennének a gyerekeik boldogságáért, akkor is, ha épp semmivel sem értenek egyet abból, amit azok a gyerekek terveznek vagy tesznek. Vérbeli mérnökemberekként teljesen elutasítanak mindenféle lelkizést, a depresszió nem létezik, pszichológiára semmi szükség, a zavaros érzéseket ássuk el jó mélyre, ugyanakkor mindketten végtelenül érzékenyek, és azonnal észrevesznek olyan apró nüanszokat is a környezetük belső életéből, amiket néha az adott személy sem fedez fel önmagában. A két unokájukért rajonganak (és teljesen odavannak azért, hogy jön egy újabb), és M.Apuka konkrétan a funkcionális autizmus határáról rángatta vissza egyiket azzal, hogy rengeteget figyelt rá, és foglalkozott vele, olyan ösztönös találmányokkal, amelyek alkalmazására a legelismertebb fejlesztőközpontok is nagyon büszkék.
Nekem családom helyett családom lettek (Apun kívül egyik élő vérrokonommal sem kerültem soha ennyire közeli kapcsolatba, nagynéniket, unokatestvéreket beleértve), szerencsések vagyunk, hogy vannak nekünk, és hogy lesznek a gyerekeinknek, szívből remélem, hogy még hosszú-hosszú évtizedekig. Soha semmilyen nézeteltérésünk nem volt, és legalábbis amióta együtt vagyunk, azóta M.-nek sem... és akkor tegnap történt valami, amit utálok, mert utána bennem maradt a kétely, hogy bármennyire is közhelyes, de vajon eljön-e lassan a pillanat, amikor az idilli kapcsolatunkba beleszól az élet...?

Itt abbahagyom, hogy ne legyen kilométeres, meg mert a többi már nem kifejezetten vagy kizárólag róluk szól. És folytatás következik, a fordulatos résznél, mint egy gagyi sorozatban; ígérem, hogy megpróbálom még holnap tovább mesélni.

"Hatalmasabb a királynál is..."

Ma hatvankilenc éves. Vagy lehet, hogy nem épp ma - harcok közepette született, az édesanyja erdőn-mezőn át menekítgette a családot, nem biztos, hogy amikor hetek múlva volt alkalom hivatalosan is bejelenteni a legkisebb fia világrajöttét, pontosan emlékezett még a napra.
Ő a világ legjobb embere. Becsületes, jóindulatú, elfogadó, segítőkész, önzetlen, bátor; benne van az egyszerű székely paraszt minden bölcsessége és viccessége és makacssága... igen, az utóbbit két helyről is örököltem, esélytelen lett volna másmilyennek lennem.

Tizenketten voltak testvérek (ebből hat nagyapám első házasságából származó félárva, akiket magával hozott az özvegységből), Apu volt az utolsó, és mire ő következett, a háború meg az államosítás miatt nagyon elszegényedett a család, a testvéreivel együtt egész kis kora óta segítenie kellett, a földeken munkálkodni, tehenekre vigyázni, hiába volt ígéretes tanuló, esély sem volt rá, hogy a kis faluból messzebbre mehessen, egy jó iskolába. Tizenhat éves volt, amikor a szülővárosomba került, a legnagyobb testvére vette magához, aki akkor ment férjhez; attól kezdve egész életében keményen dolgozott, megtanult románul, szakmát választott, esti képzésekre járt, hogy minél előbb saját keresete legyen.
Szép fiatal évei voltak, rengetegen keresték a barátságát, mert tudott ésszel szórakozni, a nők bolondultak érte, mert jóképű volt, csomót utazott mindenhova, ahova csak a kommunista Romániából lehetett. Aztán megismerte Anyut, és amint harmincas évei elején úgy érezte, hogy ideje családot alapítani, valahogy nem volt kérdés, hogy őt választja, pedig bizonyára minden ujjára akadt volna tíz olyan, aki nem öt évvel idősebb nála - de nem érdekelték az okoskodó pletykák, és mennyire igaza lett... Nagyon szerettek volna gyereket, mindennél jobban lányt, ebben annyira egyetértettek, hogy fiú névvel nem is készültek egyáltalán, úgyhogy tiszta szerencse hogy én lettem nekik.

Gyerekkoromból nagyon kevés dolog maradt meg bármiről is, de Apu kapcsán arra tisztán emlékszem, hogy akármire rávehető volt, hogy boldoggá tegyen. Őt mindig lehetett szeretgetni (babaként sokáig csak úgy tudtam elaludni, ha az ujjaim között gyűrögettem a fülcimpáját), nyúzni, magammal hurcolni... ízületi problémák miatt fiatal kora óta fájós volt a dereka meg a háta, de ez sosem tudta megállítani.
Volt olyan mániám például, hogy minden nap ki akartam menni vonatokat nézni - valamiféle korai elvágyódás lehetett, vagy nem tudom, de hiába rettegtem a mozdonyfüttytől, ott szerettem ülni a fapadon, és nézni, ahogy búcsúznak az emberek, pakolják a bőröndöket, integetnek a távolodó fülkeablakokból... és Apu minden kemény munkanapja után hajlandó volt lesétálni velem azt a valamennyi kilométert az állomásig, aztán estefelé vissza.  Volt egy nehéz fekete biciklije, rajta pici piros gyerekülés: az izmos combjai között ültem, lábaimat gondosan feltette két kis vas tartóra, hogy ne lóbáljam, kapaszkodtam a kormányba, és száguldoztunk mindenfelé; sosem féltem, bármekkora volt a forgalom, bármilyen gödrös az út és bármennyire meredek egy-egy lejtő, azt élveztem a legjobban, amikor indultunk, megfutamodott, aztán egyik lába a pedálon, a másikat már útközben emelte át a vázon (nekem ez mai napig varázslat, sosem voltam képes megtanulni), olyan erős volt és magabiztos, hogy az is természetesnek tűnt volna, ha egyszer csak felemelkedünk és repülni kezdünk.
Imádtunk együtt mászkálni. Tavasszal és ősszel virágot szedni meg gombászni jártunk az erdőbe, nyáron strandra vitt minden délután, télen szánkózni a közeli dombokra, nem csak engem, hanem a kis barátaimat is; amikor Anyu nem kapott szabadnapot, néha hétvégén ketten elutaztunk egy-egy távolabbi látnivalóhoz is. Ahányszor baleset történt velem, mindig az ő gondjaira bízva sikerült, mert ő sosem szólt rám vagy rohant utánam korlátokkal, szabadon engedett felfedezni: zuhantam rózsabokor tövisei közé parkban szaladgálva, potyogtam csövekre elmozdult csatornafedélre lépve, estem arcra lépcsőn lerohanva, aminek felrepedt alsó ajak lett a vége, és csúsztam betonkerítésnek havas lejtőn, aminek csuklótörés. De ezekre mind csak elmesélésekből emlékszem - azzal a mindent betöltő jó érzéssel ellentétben, amikor a nyakába vett, és a sűrű fekete hajába kapaszkodva ismerkedhettem a világgal.
Amikor lebontották a házunkat, és lakótelepre kellett költöznünk, a gyár, ahol évtizedekig esztergályosként dolgozott, látszott a negyedik emeleti ablakunkból; amint a suliból hazaértem, Anyuval együtt miden nap izgatottan lestem, hogy mikor jelenik meg a hangyányi alakja a messzi domboldalon (hiába volt jobb szemem, Anyu valahogy mindig hamarabb felismerte, és máris elkezdte melegíteni az ebédjét). Néha pár órával hamarabb ellógott és a kollegáival elment sörözni - sosem rúgott be, de Anyu imádta ezeket az alkalmakat, mert olyankor mosolygós lett és csibészesen csillogtak a szemei. Amúgy komoly, vastag szemöldökével kicsit morcosnak tűnő fizimiskája volt mindig is, és az ezzel társuló határozott, érces hangja miatt aki előbb csak látásból ismerte, majd később beszélt is vele, rendszerint csodálkozott, hogy milyen kedves, barátságos úriember.
Otthon sosem emelte fel a hangját, így számomra ijesztő volt, ha néha idegenekkel vitába szállt, és megtörtént; ilyenkor bármilyen apró a termete, óriásinak láttam, legyőzhetetlennek, mintha egy más ember lett volna. Életemben egyetlen egyszer emelt rám kezet: három éves lehettem, amikor a bűnrossz szomszéd szerelmemmel egy teljes napra eltűntünk a ház elől, estére az egész környék minket keresett; amikor vigyorogva előbukkantunk az utca sarkán, odarohant és dühében a fenekemre ütött... majd pszichológusok-rémálma szülőhöz illően napokig mindenfélével kényeztetett, mert örült, hogy nem esett bajom.

Anyu betegségének súlyosságát több mint fél évig titkolta mindenki előtt, hogy nekem könnyebb legyen, és amikor meghalt, összetört; akkor éreztem, hogy ha én nem lennék, és nem tartanám benne a lelket, hetek alatt feladná, és utána sietne... csak most, mikor már nekem is van valaki igazim, értem meg, hogy milyen hihetetlenül nehéz lehetett neki. A gerincsérve miatt betegnyugdíjba került, az egyetemi éveim alatt nagyon lefogyott és legyengült, anyagilag nagyon rosszul álltunk, és folyton aggódott, hogy nem tud eleget segíteni nekem. Mikor Budapestre jöttem, és már én tudtam pénzt küldeni neki, valamennyire megnyugodott, hogy rendben lesznek a dolgok - persze félre tett minden fillért, amikor pár év múlva végül kihoztam őt is, örömmel újságolta, hogy bizony a fele illetékre elegendő pénz ott lapul a táskájában.
Gondolkodás nélkül hagyott mindent és mindenkit maga mögött, adta el a lakást, és költözött a közelembe, nem változott semmit a harminchat éve élő bizonyosság, hogy ha hívom, jön, bárhova, bármikor. És most, itt jó neki: vidám és kiegyensúlyozott, akár társasággal akár egyedül rengeteget járkál, szép időben heti rendszerességgel kirándulgat, bejárta már az országot keresztül-kasul. A nyugalomnak meg a sok mozgásnak köszönhetően az egészsége jobb, mint valaha, és annyira de annyira szeretném, ha ez még pár évtizedig így is maradna; mert tudom, hogy az ő viszonya az elmúlással teljesen más, mint bárkié, akit ismerek, tudom, hogy ő nem fél az öregségtől és a haláltól, de én még nagyon nem vagyok kész nélküle létezni, hiába van teljesen független saját életem.
Mint mindenki, én is sokszor érdeklődtem, hogy miért nem választ magának új párt, hiszen gyakran derül ki, hogy még most is lenne rá jelentkező bőven. De azt mondja, nincs szüksége kompromisszumra: olyan tökéletes úgysem lehet senki, amilyen Anyu volt, olyan boldog úgysem lenne senkivel többet, ezt érzi és tudja - akkor meg mi értelme...? Megértem és tisztelem a döntését, és ugyan tudom, hogy csak egyedül van, de nem magányos, annyira örülök neki, hogy pár hónap múlva meg tudom ajándékozni valakivel, aki teljesebbé teszi az életét. Sosem piszkált unokáért, mindig kérdés és kérés nélkül elfogadta, hogy úgy alakítom a sorsomat, ahogy nekem a legmegfelelőbb, és csak akkor csinálok dolgokat, amikor szerintem elérkezett az idejük... de örök életében rajongott a gyerekekért, és Kissmajom a földkerekség legszerencsésebb kisfiúja lesz, hogy ő az egyik nagypapája (arról nem is beszélve, hogy a másikra sem lehet panasza). Alig várom, hogy most már vele sétáljon hatalmasakat, neki meséljen a tájszólástól és ízes kifejezésektől még mindig színes nyelvén, őt tanítgassa úszni és biciklizni és működőképesre szerelni bármit a világon.
Boldog születésnapot, drága kicsi Apucim! Jövőben ugyanitt, eggyel többen... <3

1969 - Apu huszonöt évesen