"És percek mentek, ezredévek jöttek…"

Ez egy nagyonis szokványos nap volt, kicsibabám, és mégis nagyon más…

A reggel úgy kezdődött, ahogy hál'Istennek szinte mindegyik: együtt. Hét körül térdre kászálódtál, és halk motyorászással jelezted, hogy most már éhes vagy, és jönnél bújni; úgyhogy kivettelek a kiságyadból, átpakoltalak az apukád mellé, gyorsan tisztába tettelek, bekevertem a kajádat, aztán odafeküdtem hozzád jó szorosan, és miközben te ettél, galád módon a nyakadba mászva beszuszogtam a finom kicsibaba-illatodat. Aztán bóbiskóltunk még egy kicsit közösen, és akár máskor, most is arra ébredtünk, hogy keresztül-kasul átmászkálsz rajtunk, és puha simogatásokat meg nyálas puszikat osztogatsz, és néha egy-egy óvatlan pillanatban, a hálózsákban való megbotlásból adódó lefejelést.
Közvetlenül ezután beindult az elmaradhatatlan családi bandázás: a cica levadászása és alapos összegyűrögetése, a kicsibaba levegőbe dobálása és meztelen talpának borostás csiklandozása, az apa és anya szemének-orrának-szájának többszörös elmutogatása, a közeli úton épp elhaladó nínóautók feladatainak, az ablak alatti fán tollászkodó galambok viselkedésének, a polcodon sorakozó kedvenc könyvek tartalmának részletes átbeszélése. Utána szóltál, hogy kimennél, úgyhogy felöltöztettünk, és miközben kiszedegetted a játékaidat a dobozaidból, az apukád lezuhanyzott, én ágyat vetettem, majd felváltottam a fürdőszobában, ő meg kiment hozzád könyveket nézegetni, és mire meguntátok, hoztam a finom tízórait a Papád által készített tegnapi étel maradékából. Utána egy időre félrevonultál egyedül tevékenykedni, hangos galagyolással kommentáltad, hogy mit mibe lenne jó beleillesztgetni, és többszörös kérdő "Ó?!"-val méltatlankodtál, hogy ugyan miért nem működik minden alkalommal - mi meg titokban bámultunk, és minden egyes kétkedőn felvont szemöldöködtől és sikertől diadalmas mosolyodtól túlcsordult a szívünk, hogy vajon miért is érdemeltük ezt meg, és hogyan is lehet nekünk egy ekkora gyönyörűséges csodánk…?

Lassan dél lett, és megérkezett hozzád a Tatád: rohantál az ajtóhoz, ahogy meghallottad fordulni a kulcsot, hatalmas vigyorral a pofidon a nyakába kapaszkodtál, aztán lelkesen segítettél előbányászni a papucsait, hogy nehogy véletlenül egy percnyi közös idő kárba vesszen. Húztad-terelted magaddal a birodalmadba, szemrevételezted a legújabb ajándékát, elészórtad az összes kincsedet, és mikor, mint mindig, leült hozzád a földre, izgatott "Ííí!" kíséretében toporogtál, hogy jaj, mihez is kellene kezdeni legelőször, annyi elintéznivaló van az életben, amikor az embert épp meglátogatja a legjobb barátja. Egy kicsit csalódottak, de leginkább őszintén elégedettek voltunk, amikor indulni készültünk, és nem feltétlenül akarództál odajönni búcsúzkodni - jó tudni, hogy biztonságban érzed magad, hogy nem félsz nélkülünk felfedezni a világot, hogy eszedbe sem jut, hogy távollétünkben nem szeretünk ugyanannyira, vagy hogy nem jönnénk vissza hozzád.
Tudod, hol jártunk az apukáddal, amíg te Tatáddal voltál? Kimentünk az álomerdőnk melletti álomtelkünkhöz, és megnéztük, hogy hogyan épül az álomházunk. Hirtelen és meglepetésszerúen és villámgyorsan, úgy. Mire felócsúdtunk, a markoló már ki is emelte a jövendőbeli szobád mellől a földet, a bácsik ki is ásták a jövendőbeli ablakod alatt az árkot… és mi megbeszéltük, hogy attól még, hogy saját szobád lesz, húdenagyon reméljük, hogy hajnalban ugyanolyan szívesen hurcolkodsz át mellénk még sok-sok évig, és megvitattuk, hogy vajon körülbelül mennyi idős korodig lenne rendben, ha a pocakodba  fúrt szájjal berregnénk jóreggeltet egymásnak? Később voltunk ebédelni is, meg moziban, meg boltban, meg kávézni… nagyjából mindenről te jutottál eszünkbe, és ötpercenként emlegettük, hogy múlt héten is meg tegnapelőtt meg tegnap meg ma mennyire de mennyire borzalmasan aranyos voltál, és mért rohan úgy az idő, de rohanjon csak, mert minden nap milyen fantasztikusan más vagy és új, és érdeklődőbb és okosabb, és minden pillanatunkat beragyogó csoda. Tudom-tudom, téged ez mind nem érdekel, mert te közben Tatáddal játszottál, és sétáltál, és tornyot építettél, kirakót illesztgettél, képeket nézegettél, labdát gurítottál, tologatót kergettél, mesét hallgattál, zenéltél-táncoltál - mi unalmas nosztalgiázók vagyunk, Tatáddal az élet egy nagy színes kaland.
Hazaérkezéskor azért kaptunk tőled jó meleg ölelést és gyűrött orrú pisze-piszét, és elindultál az esti rutinunkra: vidáman bevonultál az apukáddal fürdeni, végigrötyörészted velem a pizsibe öltözést, és szemdörzsölgetős álmosan szlopákoltad be a vacsorádat, miközben mi mindannyian körbeálltunk, hajtörölgetés címén hosszú percekig simogattuk a kis fejedet, és ezredszerre is elérzékenyülve olvadoztunk, amikor szokásod szerint két oldalra kinyúlkálva végigtapogattad az arcunkat a bársonytenyereiddel. Végül adtam jóéjpuszit, az apukád leoltotta a villanyt, szorosan magához húzott, és elsuttogta neked a rólad szóló esti meséinek egyik epizódját. Én még elvittem Tatádat, aztán szerelmes-szép dalok kíséretében hazaautóztam az esőt szitáló tavaszi estében; mikor visszaérkeztem, te már aludtál.

És most eszembe jutott, hogy nem is említettem neked, hogy bizony a maga egyszerűségében nagyon fontos nap volt ez a mai - úgyhogy leírom ide, hogy majd egyszer (ugyan a számok már nem fognak stimmelni), azért elolvashasd. Kicsibabám, pár nap híján tizenöt hónapja, hogy a világon a legboldogabb embereké tettél minket. És ma pontosan tíz éve, hogy megismertük szeretjük egymást az apukáddal.