Áprilisi bolondulás

Holnapután lesz két éve, hogy csoda történt velünk: megfogant Kissmajom.
Ma CD23 van, és azt hiszem, éppen túl vagyok a tüszőrepedésen. Persze nem lehetek biztos benne, mert hőt még mindig nem mérek, fájni ebben a ciklusban sem fájtam abszolút egyértelműen, az LH-tesztem meg ugyanúgy nem pozitív, ahogy soha nem is volt, beleértve a két sikeres hónapot - így kizárólag az EWCM alapján tippelgethetek, és hát az nálam minimum egy hétig tart, úgyhogy meglehetősen pontatlan a dolog. Valahogy úgy vagyok vele, hogy ha most nem jött össze a testvér, akkor már mindegy, hogy hány hónapot csúszunk; jó, nyilván nem, mert fél évet azért nem szeretnék, de akár május, akár június lesz belőle, a baba már nem idén fog megszületni.

Múlt héten voltam pajzsmirigyológusnál a Kútvölgyiben, ahová a BMC recepciója szerzett nekem meglepően közeli időpontot, ahhoz képest, hogy Budapest szerte még fizetős helyeken is több hetet kell várni mindenhol. Gyanús hátsó bejáraton és szűk folyosón át, ablakréseken keresztül üvöltő szél által kísérve jutottam egy zárt ajtó elé, amin azt írta, hogy nukleáris medicína és izotóp labor, és csak csengetés után merjek belépni, mert sugárzásveszély van - szóval semmi jót nem ígértek a körülmények. Ehhez képest az, akihez küldtek, személyesen nyitott ajtót, a három óra az tényleg annyit jelentett, sőt olyan öt perccel korábbant, és hát ez a bizonyos Dr. Takács Edit főorvosnő nagyjábból a legjobbfejebb doki, akivel valaha találkoztam. Háromnegyed órát voltam bent nála, ezalatt más páciensekkel folytatott két rövid telefonbeszélgetésen kívül (amik miatt ismételten és nyomatékosan elnézést kért, már nekem volt kellemetlen) teljes egészében velem foglalkozott, mindenféle régi és új egészség-ügyeimről alaposan kikérdezett, mindenféle bugyuta és jogos kérdésemre részletesen válaszolt,  és teljes mértékben oda is figyelt arra, amit mondok, még akkor is, amikor csak kötetlenül dumálgattunk sikertelen fogyókúrákról titokzatos meddőségről és boldog anyaságról. Megerősítette az ördögi kört, amire már magamtól is rájöttem: a súlyvesztés következményeképpen majd simán helyreállhatnak maguktól is az értékek, ugyanakkor az alulműködésem ugyan nem hatalmas, de bizony okozhatja azt, hogy képtelen vagyok a szokásos ritmusomban leadni a kilókat, szóval valamivel ki kell zökkenteni a dolgot, és ehhez mindenképpen szükség van a gyógyszerre.
Felírt napi 50 mikrogramm Euthyrox tablettát, amit két hétig kell szednem, utána meg heti öt napon ennyit, és kettőn 75 mikrogrammot, május első hete után meg kontroll vérvétel lesz. Mivel sajnos magánrendelése nincs, abban maradtunk, hogy majd az eredményekkel telefonon keresem, és akkor megbeszéljük, hogy a továbbiakban kell-e változtatni az adagon, vagy jó lesz így, és mehetek inszemre. Azt mondta egyébként, hogy egészéges nőknél, spontán terhesség létrejöttéhez bőven elég 3 alatti TSH értéket produkálni (illetve nyilván megfelelő FT3 és FT4 mennyiségeket), de asszisztált reprodukció esetében erősen ajánlatos 1 környékére levinni, mert a stimulációhoz használt hormonlöket általában a pajzsmirigy termelését is negatívan befolyásolja. Tapogatásra amúgy semmilyen rendellenességet nem fedezett fel a nyakamon, és autoimmun betegségre sem gyanakszik, de azért kért ATPO és ATG meghatározást is, továbbá ha a gyógyszer nem válik be tökéletesen, akkor jövő hónapban csinál majd egy ultrahangot is.

Ezek vannak tehát. Örülök, hogy van egy konkrét probléma, amin javítani lehet, és nagyon bízom benne, hogy működni fog a kezelgetés. Arra, hogy még egyszer bejön a varázslat, és magától belémköltözik valaki, nem nagyon akarok/merek/vagyok hajlandó gondolni - annyiszor pofára estem már régebben, és annyira lelombozódtam piros napokon az utóbbi fél évben is, hogy ovuláció környékén szó szerint összeszorul a gyomrom, pedig nagyon nem vagyok stresszelős fajta. Utálom, hogy egy hét múlva már mániákusan kezdem lesni a tüneteket, és kétségbeesetten próbálok visszaemlékezni, hogy mi és hogy történt, és mit mikor éreztem anno... és természetesen reménykedek, mint egy szánalmas idióta, akkor is, ha pontosan tudom, hogy a szóban forgó napon maximum az épp nem-síelő Szentlélek szállhatott meg, és akkor is, mikor már a harmadik tampont cserélem ki egy délelőtt alatt. Ennek ellenére persze semmi pénzért sem cserélnék senki olyannal, akinél természetes úton ki van zárva a teherbeesés, szóval a lófranc tudja, hogy mit is akarok, semmi se jó nekem...
Jövök majd inkább Kissmajomról mesélni, abban legalább a világon semmi ambivalens nincs, csak mosolygás és boldogság.

Át vagyok járható és cisztám van poli

Ma megvolt a HyCoSy; felemás híreket kaptam, de szokás szerint kizárólag a bright side az, amivel hajlandó vagyok foglalkozni. Nevezetesen, hogy nagyon stramm kis császárhegem van belülről is, és főleg hogy annyira azonnal és akadálytalanul áramlott át mindkét petevezetőmön a kontrasztfolyadék, hogy még az nőgyógyász is csodálkozva felkiáltott. Az asszisztens csaj is hitetlenkedve kérdezte, hogy egy egész picit sem fáj, mert azért valamennyire mindenkinek szokott - de még csak feszülést sem észleltem, mintha nem is velem történt volna, ami a monitoron megjelent. (Most viszont már határozottan érzem, hogy túlságosan tele van a hasam, elég kellemetlen, pedig szerintem maximum ket deci löttyrôl beszélünk, le a kalappal minden túlstimulációt megélt nő előtt, gondolom az minimum százszor rosszabb ennél.)
A rossz hír az, hogy én is egyértelműen láttam, hogy mindkét petefészkem policisztás jellegű, ami nekem eddig sosem volt; nyilván nem sokkolt a dolog, hiszen a PCOS két legfőbb tünetét (inzulinrezisztencia és oligoovuláció) hurcolászom magammal évek (vagy talán évtizedek) óta, csak eddig ennél több nem jelentkezett, így a diagnózist senki sem állította fel. Most nagyon kíváncsi vagyok a BMC vérvétel eredményére, hogy mennyi lett a tesztoszteron szintem, hogy aránylik az FSH és LH, és hogy alakult az AMH, és nagyon remélem, hogy ezek nem romlottak el a legutóbbi ellenőrzés óta, ami bármilyen hihetetlen, de két kerek évvel ezelőtt történt.

Két érésben levő tüsző is látszott ugyanazon az oldalon (nem emlékszem, de azt hiszem a bal volt megint, legtöbbször ott termelek), de azt mondta a doki, hogy még elég távol vannak a repedéstől - nagyjából erre is számítottam, azért is mertem elmenni a vizsgálatra így, hogy ma van CD12: az augusztusi szoptatás-abbamaradás óta egy 57 és egy 48 napos ciklus áll mögöttem, ami nagyjából stimmel az utóbbi évek trendjével. A terv az, hogy megint erősen figyelem az ovulációs jeleket, persze a szex-időzítés miatt is, de azért is, mert 7DPO körül szeretnék egy progeszteron szintet nézetni (Szűcs ilyenre nem adott beutalót, vagy elfelejtette, vagy azért, mert az össze-vissza ciklusok miatt nálam nem értelmezhető a tankönyvi 21. napi mérés).
A pesszimista verzió az, hogy egyáltalán nincs peteérésem vagy csak nagyon rossz minőségű, az optimista meg, hogy egyszerűen bambák a petelényaim, de amint aktivizálódnak már ügyes babapalántákként kelnek útra. You may say I'm a dreamer, de természetesen az utóbbiban bízok, és balga módon még ezek után is abban, hogy mire sor kerülne rá, már nem lesz szükség inszemre… Amen to that.

Welcome back, madness!

Október 24-én, napra pontosan két évvel azután, hogy Kissmalacz megfogant, és majdnem kerek tizenkilenc hónappal az utolsó ciklusom után, megint piros lettem. Örültem neki… vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy ez volt a domináns érzés.

Hét hónapig szoptattam Kissmajmot (persze a végén már csak éjszaka, szóval nem intenzíven, de akkor is), tehát addig azzal nyugtathattam magam, hogy az emelkedett prolaktin szintem és izémizé, ez a normális állapot, még akkor is, ha nagyon sok nőnek simán van peteérése laktáció alatt is. Utána, mert szintén sokakat a terhesség ügyesen helyrerak hormonálisan, reménykedtem, hogy reboot, clean slate, tankönyvi huszonnyolc napok (örök életemben maratoni ciklusaim voltak, átlagban olyan évi 6-7). Elég skizo-fíling volt amúgy, repesve várni a menzeszt, miközben évekig minden hónapban azért imádkoztam, hogy jaj, csak nejöjjönmeg-nejöjjönmeg. De annyira semmi jele nem volt semmilyen csudálatos fordulatnak, hogy már kezdtem beletörődni, hogy majd a dokik szépen meghozzák mesterségesen, amint aktuális lesz.
Aztán szeptember közepén egy alkalommal volt EWCM, majd egy hétre rá még egyszer, és október elejétől egy hétig minden nap, randa pattanásokkal körítve, némi alhasi fájdalom kíséretében. Mikor egy héttel ezek után elkezdtem úgy zabálni, mint egy disznyó, és a melleim is lufisodni látszottak, tudtam, hogy most már be fog következni, csak az volt a kérdés, hogy pontosan mikor, mennyire lehet bízni a jeleimben - és azoknak megfelelően a jövőben mennyire lehet majd belőni az ovuláció időpontját.
Hogy miért fontos ez? Hát, mert őszintén szólva nem bánnánk egy testvért. Mégiscsak 38 éves leszek heteken belül, olyan nagyon nem érünk rá kényelmeskedni, plusz ha egy bocimókustücsökkel ilyen jó az élet, akkor kettővel  el sem tudjuk képzelni, mennyire...

A terv az, hogy lassan felhívom a BMC-ét konzultációs időpontért, hogy olyan január körül már el is tudjunk menni. Eddig nem nagyon jöhetett szóba, mert oké, hogy a vizsgálatokat megint le kellene zavarni, mert régen voltak, de ami a legidőigényesebb (talán a két spermiogram, amik között kell szünet - már nem emlékszem pontosan, hogy mennyi), azzal együtt sem tart tovább a beavatkozás előtti procedúra három hónapnál. És mivel ugye én császármetszett vagyok, minimum egy évnek úgyis el kell telnie a műtét után ahhoz, hogy biztonságosan végigvigyek egy újabb terhességet, vagyis idén még több, mint valószínű, hogy elhajtanának. A telefon megejtése előtt viszont szerettem volna legalább egy-két spontán ciklust, hogy lássam, hogy állok, változott-e bármi; és ehhez az első szükséges lépés ez a mostani piros, így már tudom magamat figyelgetni, és a következő 7DPO-n nézetek egy progeszteront, majd az új ciklusban CD3 hormonokat is, esetleg (ha sikerül normálisan visszaállnom a csökkentett szénhidrátos diétára) terhelt inzulint.
Célzott próbálkozás terén úgy állunk, hogy sehogy. A hőgörbés követés kizárt, Kissmajom reggeli ébredései négy és nyolc óra között bármikor bekövetkezhetnek, addig néha összejön hat óra alvás, néha nem, és amúgy is, azonnal nagyon határozottan követeli a kaját, úgyhogy nem lenne időm felkelés előtt méregetéssel szarakodni. A szigorú időzítés semmiben sem erősségünk manapság, de utódnemzős tevékenységgel kombinálva virtually non-existent. Mindezek ellenére persze, amikor pénteken megjött, volt bennem egy adag mérgesség, hogy afeneegyemeg, kimaradt egy teljesen jó alkalom, elúszott egy teljesen jó petesejt, and I ain't getting any younger - de nyilván utólag könnyű okosnak lenni. Egyelőre nem akarok ezen kattogni, kicsit sem hiányzanak azok az idők, amikor erről szólt minden, viszont természetesen foglalkoztat a dolog, főleg a spontán változata, mert rásegítéssel nő az iker-lehetőség, arra meg annyira nem vágyunk.
Úgyhogy a telhetetlen csodaváró meddő nő újra bejelentkezik... Gyere, baba, gyere!

Fever

Beteg volt a kisfiunk, háromnapos lázas - múlt héten, kicsit kevesebb, mint három napig. Már a játszóterezés napján elég kis nyűny volt, de annak tudtuk be, hogy akkor már napok óta nagyon rosszul ment a nappali alvás, negatív rekordokat döntögettünk folyton, így nem is csodálkoztunk, hogy magához képest kedvetlen és fáradékony. Ez egy hétfői napon volt, és fürdetés után M. épp egy barátjával találkozott, így én altattam: el is aludt egész könnyen, de szintén rá nem jellemző módon, később olyan óránként felnyöszörgött. Nem volt vészes, nem is kellett kivenni vigasztalásra, elég volt bemennem hozzá, és hátsimogatnom, azonnal visszaaludt, de azért szokatlan volt. Később hazajött M., és mikor éjfél körül ment lefeküdni, megpuszilgatta Kissmajom homlokát, és mondta, hogy mérjünk lázat, mert szerinte nagyon meleg. Majdnem 39 fokos volt, így gyorsan adtunk neki Nurofen szirupot, amitől egész gyorsan lement, aztán evett is - az éjszaka többi része eseménytelen volt, átraktam magunk közé, ahol hajnalig aludt tovább, mint mindig. Viszont akkor már nem nagyon akart enni, és egy kis hőemelkedése is volt, szóval sejtettük, hogy lesz még itt gond.

Viszonylag nyugodtak voltunk, mert "szerencsére" nem vakon tapogatóztunk: Gellért pont pár héttel azelőtt bejárta már ugyanazt az utat, és Popi akkor szinte óráról órára beszámolt nekünk a történésekről, és arról, hogy mit mondtak rájuk a dokik. De egy kicsit persze aggódtunk, mert a délelőtt folyamán észrevettük, hogy elég puffadt a hasa, és pár óra múlva már enyhe hasmenés is jelentkezett, meg délután egy hányós epizód is volt, így persze rögtön beugrott, hogy talán rotavírus* - de végül a hasmenés nem fokozódott, csak a szokásosnál kissé puhább székletet jelentett, és kaja sem jött vissza többször. Így orvoshoz sem vittük el, mert jobban féltünk attól, hogy a váróban elkap valamit; gondoltuk, ha romlik a helyzet, akkor este bevisszük a János Kórház ügyeletére.

Napközben nagyon keveseket volt hajlandó enni, viszont egész sokat ivott és pisilt is, illetve folyamatosan ellenőriztük a kiszáradás jeleit, de hál'Istennek nem jelentkeztek. Olyan négyóránként adtuk neki a Germicid és Nurofen kúpokat (amúgy csak hatóránként lehetne, de mivel különböző a hatóanyaguk, váltogatva mehetnek gyakrabban is), amivel sikerült is 38,5 alatt tartani a lázát. Közben elég érdekesen viselkedett, mert néha változatlanul aktív volt, játszott, nevetett, mászkált, néha meg nagyon kis szerencsétlen, lassú és elesett - és érdekes módon az épp aktuális állapotának nem volt semmi köze a hőmérsékletéhez, simán pörgött tök lázasan, és punnyadt be csillapítás után. A legborzalmasabb az volt, hogy általában a sok forróságtól és nemevéstől le volt gyengülve, és annak ellenére a mi édes-drága tündéri csodababánk maradt: a lázrózsás piros arcocskájával és a nagy karikás szemeivel is mindig visszamosolygott ránk, és bágyadtan ugyan, de továbbra is mindenhova utánunk sietett a kis csattogó tenyereivel, magyarázva, válaszolgatva.
Az éjszaka éjfélig rendben volt, akkor megint áttettük magunk mellé, és utána már csak M.-nek sikerült aludni: Kissmajom holtfáradtan el-elpilledt pár percre, aztán mindig felriadt, és nyögdécselve megpróbált feltérdelni és felkúszni rám, néha sírdogált is egy sort szegénykém, a szívem szakadt meg. A hője gyógyszerek ellenére 38,5 fölött ugrált, körülbelül egy órát sikerült úgy aludni, hogy törökülésben ültem, és őt az ölembe fektettem és simogattam, aztán hajnal körül egy hosszabbat úgy, hogy hasrafektettem magamra, mint icipici korában. De a zaklatott éjszaka után délelőtt tizenegyig aludt, egész elevenen és láztalanul ébredt, és azon kívül, hogy még pár napig kevesebbeket evett (azóta meg nagyon látványosan sokat), semmi baja nem volt a továbbiakban. Csütörtök este, miközben törölgettem, észrevettem a hátán a tipikus piros foltokat, amik utólag igazolják, hogy valóban háromnapos lázról van szó - a biztonság kedvéért gyorsan lefényképeztem őket, és véleményeztettem Popival, aki megerősítette, hogy ez bizony az, és olyan három nap múlva elmúlik teljesen minden nyom (így is történt).

Ő eddig ugye igazából makkegészséges volt, januárban volt egy kicsit meghűlve, mert hazahoztam a bacikat a kórházból, és elkapta őket tőlem a maszk ellenére - de azon kívül, hogy nagyon picike volt, és sajnáltuk, amiért nehezen kap levegőt, nem volt vészes: kapott vitaminokat és köptetőt, és tisztítottuk az orrocskáját, de igazából semmi kellemetlensége nem származott a dologból, még az orrszívásba is rendszeresen belealudt.
Most rosszabb volt, mert így, hogy mobilis, feltűnő volt, hogy kevesebb az energiája. Utáltam ezeket a napokat, még az elsőt is, amikor csak alakult a dolog, de úgy tűnt, hogy őt nem különösebben zavarja. De második éjszakán, érezni, hogy süt a kis teste, és ott piheg a forró fejebúbja a szám alatt, az izzadtság ellenére kitartó nyár-illatával… szörnyű, elviselhetetlen dolog ez, egyszerűen nem értem, hogy bírja az, akinek tényleg és tartósan beteg a gyereke, én ebbe is majdnem belepusztultam, bármilyen ördöggel bármilyen deal szóba jöhetett volna, ha azt mondja, hogy itt egy varázspálca, csak suhintanom kell vele. Így utólag mégis azt mondom, hogy nagyon könnyen megúsztuk, ennél durvább betegségei sose legyenek, és akkor évi egy ilyesmiben akár ki is egyezhetünk...

* Sok helyen olvastuk, hogy úgyis csak nagyon kevés törzs ellen véd, meg hát nagy testvér sincs, aki közösségből hazahozná a fertőzést, így addig vacilláltunk, hogy mi legyen, oltassunk-e vagy nem, hogy végül kifutottunk az időből: hat hónapos korig be kell adni az alapot plusz emlékeztetőt is, és mivel ezt nem tudtuk, Kissmajom már féléves volt, mire elkezdtünk arra hajlani, hogy adassuk be. Needless to say, most már bánom.

Anyanevelde - avagy: Segítsünk nekem! (4.)

Hát úgy tűnik, el kell kezdenünk a hozzátáplálást. Négy és fél hónapos Kissmajom, és igazából én hat hónapos korára terveztem csak, úgyhogy egy kicsit bánt a dolog, de ez van. Logikus magyarázatom nincs arra, hogy miért ragaszkodtam, hogy fél éves legyen előbb, mert annak leginkább akkor van jelentősége, ha kizárólag anyatejes egy baba - így, hogy kétharmadban tápszeres, talán még jobb is, ha igazi kajákat is kap néha a por helyett… legalábbis ezt mondogatom magamnak nyugtatásul.

Az van, hogy Kissmajom szorulásos - de erősen. Eléggé kétségbe vagyok esve, és más megoldás sajnos nem jut eszembe.
Első hetekben tankönyvileg produkálta a napi több adag kakit, gyönyörű aranysárga színben, épp megfelelő puhaságban, aztán áttértünk a napi egyre, majd volt olyan, hogy két-háromnaponta egy. De akkoriban ugye szinte teljes egészében anyatejet kapott, arra meg azt mondják, hogy olyan jól feldolgozódik, hogy még a heti egy output sem nevezhető kórosnak; egyetlen egyszer elő is fordult, hogy egy hétig nem produkált semmit, akkor végül megszélcsöveztük, mert már aggódtunk, de annak hatására is ugyanaz a szép tipikus anyatejes jellegű végtermék távozott belőle, szóval valószínűleg csak várni kellett volna még, és tényleg magától rendben lett volna.
Olyan három hete viszont drasztikusan romlani kezdett a helyzet. Érdekes egybeesés, hogy pont az intenzív fogzás beindulásakor (azóta egy fogacska ki is bújt, kettő meg már jól látható az íny alatt), amiről ugye mindenhol azt írják, hogy az a legtöbb babánál hasmenéssel jár. Olyant is olvastam, hogy van akinél szorulással, mert a sok nyáladzás elveszi a vizet a szervezetből, de más fogzó gyerekekhez képest Kissmajom kifejezetten kevés nyállal oldja meg ezt a periódust, úgyhogy ezt az elméletet ejteném. Szóval elkezdett csak négy-ötnaponta kakilni, egyedül ugyan, de egyre nehezebben kinyomható, egyre sötétebb és pasztásabb trutyikat - aztán olyan két hete már csak szélcső hatására mennek ez a ritka alkalmak is.
Reggelente, amikor általában kakilni szokott, most is mindig megpróbál nyomni, de csak pukák jönnek, és legtöbbször azok sem olyan igazi büdösek, amik a kaki hírnökei. De pár nap után már tök kemény a hasa, és látszik, hogy kényelmetlen, talán kicsit fájdalmas is neki, úgyhogy nem hagyjuk tovább erőlködni, mindig segítünk rajta. Ami először kijön, az elég ronda: bogyós még nem volt, de az első darab így is tök kemény, és ami követi, az is egy sötétzöld kígyó-massza, nem csoda, hogy magától képtelen megszabadulni tőle. Addig szoktunk várni, amíg ki nem jön az utolsó(?), már sárga, lágy adag is, hogy hátha másnapra újra beáll a rend, de eddig még sajnos nem így történt.
A gyerekorvos szerint adjak neki cukros teát, amire nem vagyok hajlandó, egyrészt nem szeretném cukorral itatni a gyereket, másrészt csomó helyen azt írják, hogy a cukor hasfogó hatású. Olyan tanácsokat kaptam még, hogy itassam sokat, teával vagy vízzel, de ez nálunk nem ennyire egyszerű, Kissmajom még a kaját sem fogadja el, mikor nem éhes, nem hogy más folyadékot - mikor már régen evett, mindig megkísérlem, de csak egy-két korty erejéig tudom becsapni, az meg semmit nem segít. Próbáltam olyant is, hogy a tápszerét a javasoltnál kicsit több vízben oldom fel, de eddig ez sem hozott eredményt, ahogy a tápszerváltás sem. Mozogtatjuk is egy csomót, biciklizünk a lábaival, masszírozzuk a kis hasát óramutató irányában, hogy beinduljon a bélmozgás, de semmi. Állítólag kaphatók hashajtó szirupok már ilyen pici babáknak is, de azokat amíg lehet, kihagynám, így is eleget aggódok azon, hogy hozzászokik a szélcsőhöz (írnak róla ezt is, azt is, természetesen homlokegyenest ellentétesen).

A hozzátáplálásról viszonylag keveset dokumentálódtam, mert ugye későbbre terveztem volna, és csak annyit döntöttem el előre, hogy én nem gyömölcsökkel kezdenék, hogy ne az édes ízzel találkozzon először (mondjuk ez így egész vicces, mert az anyatej is meg a tápszer is cukros). Az elsőnek adható zöldségek és gyümölcsök közül viszont szinte minden hasfogó hatású (krumpli, répa, alma biztos, a céklát nem tudom), kivétel a sütőtök és az őszibarack - azok viszont nem egészen tavaszi idénycuccok. Én meg legalább a legelején szerettem volna olyasmit adni neki, ami friss, és lehetőleg bio, vagy legalább termelői. Nem egyszerű nah…
Elmondom, mire jutottam: angol forrásokból az derül ki, hogy igazából ez a mitadjunkelőször hercehurca igencsak földrajzi és kulturális meghatározottságú vita, nálunk ez a divat, két országgal odébb meg teljesen más. Úgyhogy az ajánlások szerint azt akarom csak figyelembe venni, hogy tényleg ne valami köztudottan allergizáló dologgal tömjem így az elején, de azon kívül nem ragaszkodom sok mindenhez. Nyilván nem pörköltet akarok ebédeltetni vele, azt betartom, hogy egyszerre egy dolog, minimum egy hétig, aztán egy másik, stb., és csak olyan egy hónap múlva kettő keveréke. Bioboltban vettem egy üvegcse sütőtököt és egy körtét, mindkettőn azt írja, hogy négy hónapos kortól adható, nincs is benne semmi, csak maga a zöldség/gyümölcs és víz.
És vettem egy üveg szilvalekvárt, amiben szintén nincs semmi, cukor és édesítőszer se, csak a szilva, amit addig főztek, amíg sűrű krém nem lett belőle - arra gondoltam, hogy holnap egy icipici anyatejjel elkeverek egy mokkáskanálnyit, és megpróbálom megkínálni vele. Tudom, hogy a szilva nincs az elsőző listán (legalábbis nálunkfelé), de kezdéshez képest harmadik hónap körül már adható, és nem mellékesen akár egy felnőttet is képes meghajtani.

Légyszi, mondjatok okosakat megint!
Szerintetek baj, ha szilvával kezdek, és ilyen lekvárból származtatott formában? Én úgy gondolnám, hogy nem, hiszen bármit adnék, úgysem lenne nyers - annyi a különbség, hogy ez nem párolva van, hanem krémmé főzve.
Honnan tudnék a továbbiakban megbízható bio hozzávalókat szerezni, amiből magam is készíthetek neki ételeket? Tud valaki valahol tényleg-bio boltot, piacot, esetleg nénit-bácsit, ahol vehetnék friss alapanyagokat?
És van-e bárkinek bármilyen épkézláb ötlete a szorulás megoldására ezen kívül, illetve ha esetleg ez nem működik?
Előre is millió köszönet!

Életzajlás

Az elmúlt három napban nagyon el voltam kapatva, Kissmajom velem együtt ébredt reggel, és gyakorlatilag este elalvásig egyfolytában nyüzsgött, néha akkora mozdulatokkal, hogy azt hittem, kibújik az oldalamon; ma már valamivel csendesebb, de azért már bejelentkezett, drága anyanyugtató babám. Mikor ilyen hiperaktív, akkor amellett, hogy nagyon élvezem, mindig megígérem magamnak, hogy egy-egy bambócább napján majd emlékezni fogok erre: hogy vannak ilyen változások, hogy vannak lusta napjai, és simán lehet, hogy attól még a következő az folyamatos edzés lesz, szóval próbáljam visszafogni a parát. De hát logikát és belátást számon kérni egy terhes nőn... szegény M. tudna mesélni az ehhez kapcsolódó lehetőségekről és valószínűségről...
Amúgy ma vagyok 33w4d és szerintem még mindig nem fordult be, a szívem alatt ugyanis esténként rendszeresen kidug egy határozottan gömb alakú valamit, ami ugye csak a buksija vagy a kis segge lehet, de bármelyik is az, nincs kifejezetten születési irányban: vagy függőlegesen ül bennem, vagy teljesen keresztbe fordulva fekszik, kényelmesen felpolcolt alsótesttel - de inkább az előbbi, mert a durvább rúgásokat alhas tájékán kapom, köldök felett inkább csak kaparászás van és apró éles ütések.

Megint voltam diabetológia kontrollon, meg lettem dicsérve, hogy nagyon szépek az értékeim, december elején kell újra mennem csak, és az már valószínűleg az utolsó alkalom lesz. Egyébként ezen a héten és a következőn már csak napi fél (500 milligramm) Meforalt szedek, aztán vége annak is - egyelőre csak az ebédnél látok minimális nehézséget, tegnapelőtt 7,6 lett a cukrom a szokásos módon összerakott szendviccsel, tegnap a kenyérmennyiség kis csökkentésével már csak 7,2, ma tovább próbálom a finomhangolást, és remélhetőleg sikerül visszamászni a tökéletes tartományba. Mutattam a dokinak amúgy ilyen méréseket (az elmúlt hónapban olyan heti egy alkalommal másztam kicsit 7 fölé, mindig kísérletezős kajákkal persze), de azt mondta, hogy egyrészt azért ez nem nevezhető nagyon magasnak, és amíg nem tartós vagy legalábbis gyakoribb, addig csak így tovább.
Voltam továbbá kardiológián, ahol egy tündéri doktornő megnézte az EKG eredményt, és megcsinálta a szívultrahangot; házidokim megint kiválóan szerepelt, ugyanis ebben is igaza lett: mitralis prolapsus, vagyis egyik billentyűm valamivel lazább a kelleténél. Állítólag az emberek, és ezen belül főleg a nők nagyon nagy százalékánál ez így van, és soha senkinek nem tűnik fel, valóban semmi teendő nincs vele, csak annyi, hogy jövőbeni műtétek esetén antibiotikumot kell kapnom majd, mert hajlamosabb vagyok baktériummegtelepedésre. És a vérnyomásom nagyon ügyes, hogy ilyen alacsony, de azért igyak sokat, mert az segít a pulzus moderálásában is.
Aztán voltam fogászati ellenőrzésen, ahol kiderült, hogy a terhesség csinált nekem két lyukas fogat. Azt nem tudom, hogy hogy állapította meg, mert hozzám sem ért, csak egy perc alatt felületesen benézegetett, sérülés nem látszik, mert nekem is megmutatta a gyanús helyet, de észrevett egy kis elszíneződést, ami nekem sajnos a hátsó részen több helyen van... namindegy, nem volt szimpatikus ez az új ember, nem is megyek vissza hozzá, hanem majd M. orvosához akarok. De mivel semennyire sem fáj, és semmire sem érzékeny a megnevezett két fog, az a tippem, hogy nagyon újkeletű rosszalkodás lehet, és azon gondolkozom, hogy szülés utánra halasztom a dolgot, két hónap alatt csak nem lyukad be az agyamig. Tudom, hogy valószínűleg nagyon biztonságos, és nem én vagyok az első terhes, akit kezelnének, de ha lehet én most nem szeretnék semmiféle érzéstelenítést - azt meg mégsem akarom csinálni, hogy csak akkor maradok megcsináltatni, ha nem is lesz rá szükség, és ha úgy alakul és elővesznek egy injekciót, akkor kiugrok a székből és elrohanok.

Munkafronton is változások vannak, ugyanis egyszer csak feltűnt, hogy novemberből hátra van még tizenöt munkanap, nekem meg tizenkét szabadnapom maradt idénre... Azt nyilván nem tehettem, hogy akkor bejelentem, hogy a héten még vagyok, és viszlát, meg igazából nem is akarnám még befejezni.
Furcsa az emberek hozzáállása ehhez is mifelénk... már rengetegen kérdeztek rá például hónapokkal ezelőtt, hogy miért nem megyek el táppénzre, aztán most már hetek óta napi szinten érdeklődnek, hogy jéjzusmária miért dolgozok még, hát kezdjem végre el a szülési szabadságot; és valóban alig ismerek olyan terhest, aki legkésőbb félidősen ne lépett volna le a munkahelyéről, akár volt baja akár nem. Szerintem nagyon szomorú, hogy az emberek nagy része ennyire utálja a munkáját, és az még inkább, hogy még tőlem várnak mentegetőzést, amiért vagyok olyan szerencsés, hogy én imádom az enyémet. Mert értem én, hogy van olyan helyzet, amiből megváltás az otthonülés, akár azért mert fizikailag megerőltető, akár azért mert stresszes a környezet, akár azért, mert veszélyeztetett a kismama, vagy tényleg kín neki a terhesség (ötpercenként kirohan hányni, a megváltozott teste miatt fáj valamije, gyakran keményedik a méhe, stb.) - de könyörgöm, hogy a fenébe jutottunk oda, hogy ez az állapot egyenlő egy súlyos betegséggel?! Nekem most, a nyolcadik hónap közepe felé van olyan, hogy az íróasztalnál való üldögélés a munkanap végére már kényelmetlen, de fél műszakot simán lenyomok még mindig, és őszintén szólva bele is hülyülnék az unalomba, ha hónapokig kellene otthon lennem céltalanul, teljesen egészségesen és mindenféle kreatív/produktív feladat nélkül. És érdekes elkeserítő, de valamiért én meg a hozzám hasonlók vagyunk a gonosz fiúk: felelőtlen karrierista picsák, akik ennyit (értsd: fél éves indokolatlan punnyadást agyatlan internetezéssel és/vagy értelmetlen tévénézéssel körítve), nem képesek megtenni a születendő gyerekükért, versus hős anyák, akik azonnal kiíratják magukat, és hónapokig döglenek tétlenül, mert azzal mennyire példásan vigyáznak az utódra.
Nem szokott meghatni az ilyesmi amúgy, tipikus balkáni mentalitás, mint annyi minden itthon, szokjam meg vagy lépjek civilizáltabb vidékre, tudom; csak gondoltam érdekességként lejegyzem, ha már témánál vagyunk. A saját út, mert onnan lyukadtam ki ide, az lesz, hogy ettől a héttől elkezdtem csak négy órákat bent lenni (ha van valami sürgős-fontos megoldandó, akkor persze ráhúzok bármennyit, de a terv ez), mellette letudom az orvosokhoz járást, a halogatott baba-related bevásárlásokat és fészekrakós intézkedéseket, aztán majd meglátom, hogy jövő hónap elején mikor sűrűsödnek be annyira az utolsó száz méter körüli teendők, hogy a fennmaradó napokat már ki kell vennem teljes szabadságként. A főnököm azt szokta mondogatni, hogy ha így bírom, akkor majd az irodából fogok bemenni a szülőszobára, amit nem is bánna szegény, annyira kétségbe van esve, hogy mi lesz, ha eltűnök. (Otthonról is dolgozni fogok, az lesz - de ez egy másik jéjzusmária téma, amit nem most akarok kifejteni.)

És a végére a fohász és a jóság. Apu ma szívmegnézésen van, megint megfestik az ereit, és kitalálják, hogy elég-e újabb sztent a helyzet javítására, vagy valami drasztikusabb beavatkozásra lesz szükség; várom a hívását a beszámolóval, és legynejóllegyenjóllegyenjól! Közelednek az ünnepek, narancsillat terjeng és fények villognak mindenhol, és lassan elkezdik elárasztani a világot a gyagya karácsonyi nóták, amikért odavagyok; legyen gyönyörű telünk és jövő évünk!

Egészségünkre!

Így nézett ki a másfél havi egészségügyekkel kapcsolatos listám ma reggel (azóta egy védőnőt kipipáltam, egy fogászatot meg hozzáadtam), szerintem konkrétan ennyiszer nem jártam orvosnál egész eddigi életemben összesen:

A hétfői háziorvosos látogatáskor felirattam a búcsúadag Meforalt, mert ugyan aznap már elkezdtem csökkenteni, de a négy hetes leépítési folyamatra már nem lett volna elég, amim volt. (Tegnap és ma ennek örömére mértem éhgyomri és minden étkezés utáni értéket is, hogy lássam, árt-e a kevesebb gyógyszer, de semmi gond nem volt, éljenéljen!) Egyébként vele is megtárgyaltam az egész diabetológia dolgot, mert nagyon értelmes és sok mindennek alaposan utánaolvasó típus, és hát gyakorlatilag ő diagnosztizálta nálam az inzulin rezisztenciát anno; ilyen eredményekre szerinte sem kell inzulin, de azért megvédte a kollegáit, mert szerinte nem is úgy gondolták, hogy akkor azonnal kezdjem el szúrni magam, hanem alaposan kivizsgáltak volna előtte ésatöbbi - nem akartam vitába szállni, hogy nem egészen így volt, már nem fontos, lényeg az, hogy végül úgy alakult, ahogy.
Viszont talált nálam valami fajta szívzörejt, amit eddig még senki sem hallott sztetoszkóppal vagy látott EKG-én (mondjuk nem mintha olyan sűrűn vizsgálgattak volna, de a babagyártás indulása óta azért évi egy alkalom megvolt), és ami enyhe szívbillentyű rendellenességre utalhat, pontosabban mitralis prolapsusra. Tünetem (mellkasi fájdalom, palpitáció, stb.) egyáltalán nincs, szóval azt mondta, hogy simán lehet, hogy nem is az, csak a szervezetemet megterheli a terhesség miatt megnövekedett vérmennyiség, és annak megoldásával erőlködik, de azért elküldött egy ultrahangra a biztonság kedvéért. Két hét múlvára kaptam időpontot a kardiológiára, de igazából nem aggódok az egészen, mert megnézegettem persze, és még ha van is egy kis elégtelenség, akkor sincs semmi teendő, Apunak mindig is volt ilyenje meg amúgy is elég gyakori dolog, és semmit sem befolyásol.

A védőnőnél semmi különös nem történt, azon kívül, hogy megbeszéltem vele a gyerekorvost... nem tudom, említettem-e, de a netes kutakodásaim alapján szerint sikerült találni egy doktornőt, akiről csomó jót mondanak az anyukák, és tiszta véletlenül pont abban a körzetben dolgozik, ahová lakcímileg tartozunk. A védőnő saját véleményt nem mondott ugyan, de a váróban ücsörgés kapcsán megemlítette, hogy számítsak rá, hogy messze neki van a legtöbb páciense a négy rendelőbeli orvos közül, úgyhogy ez eléggé meg is erősített az elhatározásomban. Amúgy elég egyszerű a dolog, mert megadta a mobilszámát, és azt mondta, hogy biztos el fog vállalni, be sem kell mennem, csak hívjam majd fel, és szülés után kijön hozzánk - remélem tényleg működni fog.
Védőnőhöz sem kell most visszamennem, december elején majd ő jön ki hozzánk körülnézni, utána meg már csak babával együtt találkozunk; akitől ma elvileg pont 60 nap választ el, hát milyen izgalmas ez már!

Kissmajom amúgy három napja megint hiperaktív korszakát éli, szinte szüntelenül mocorog, odavagyok érte. Napközben főleg alhas tájékán érzem, és  biztos még mindig ott van a lába, mert tök erősen kalimpál, néha szabályosan fáj egy-egy befele irányzott rúgás, aminek úgy szoktam örülni, mint egy vérbeli mazochista, mert hogy lám, milyen erős vasgyúró fiunk van. Este aztán az egész hasam hullámzik, mintha egy kövér hörcsög méretű valami folyton fel-alá járkálna bennem - és tegnap először nyomta ki a köldököm fölött egy egész kicsi helyen a bőrt, és esküszöm, hogy mikor odanyúltam és visszasimogattam, éreztem a kis kezét a picike ujjaival... egész sokáig ültünk úgy (én majdnem bőgve a boldogságtól), aztán megunta és odébbmászizott. És akkor van az, hogy olyan napi egyszer nagyjából negyed órán keresztül csuklik, na attól majdnem megszakad a szívem, és dühös vagyok a tehetetlenségtől (az már biztos, hogy oltásokra nem én fogom bevinni), és mindig mondogatom neki, hogy emelje fel a kis karját ügyesen, és igyon kilenc apró kortyot. Édesdrágakisbogár.

Második rész: A fura apropó

És akkor az előző posztban említett furaság: tegnapelőtt átmentünk M. szüleihez vacsorázni (valami istenien főznek, és M.Apuka egy angyal, mindig kapok olyan extrát tőle, ami csak nekem készült, és megengedett a diétámban), szokás szerint elég sokáig ott ragadtunk, és beszélgettünk mindenfélékről. Már nem is tudom minek kapcsán (talán szoptatás) került szóba az, hogy mostanság mennyi fajta ételről állítják, hogy valamennyi idős kor előtt tilos adni, mert allergizál, mikor megemlítettem, hogy ezeknek ugyan még nem olvastam utána annyira alaposan, de az például elég szomorú, hogy Kissmajom majd nem ihat grízes tejet, mert azt mi mennyire szerettük kiskorunkban; viszont hogy azzal abszolút egyetértek, és alkalmazni is akarom, hogy egy kétéves ne tömjön már magába mindenféle édességeket. Mire M.Apuka mosolyogva ugyan, de halál komolyan rámszólt, hogy ugyan miért ne tehetné, ha jólesik neki, hát B.-nek is (M. unokaöccse) mi baja van tőle - és akkor majd ad ő az unokájának csokit, úgysem lehetek mindig mellette. Ezen annyira ledöbbentem, hogy több évre visszamenőleg precedens nélküli eseményként, keletkezett egy fél percnyi kínos csend, amit végül M. igyekezett enyhíteni valami olyasmivel, hogy hát persze nem óvodás korú gyerekre és spártai szigorra kell gondolni.
A helyzet feltérképezésébe természetesen beletartozik M. testvérének családja is, ahol az elsőszülött kisfiú esetében egész pici kora óta azt az elvet követte a sógornőm, hogy mivel borzasztó rossz evő, legalább valamit hajlandó legyen elfogyasztani, amiből energiát szerez, úgyhogy a gyereknek másfél évesen (és később a kislánynak* még hamarabb, hiszen látta a nagynál, nem lehetett megtagadni tőle) alapkajája volt a napi minimum egy tábla tejcsokoládé, és később voltak (és még most is vannak) olyan napok, amikor kizárólag gyorséttermi hasábburgonyán, zsömlehéjon, nápolyin és gumicukron élt. Erről nyilván mindannyiunknak megvan a véleménye (most egészségről nem is beszélve, de már csak azért is, mert mikor egy bölcsis este kilenckor egy szusszra benyom három Kinder-tojást, akkor nem feltétlenül lesz kezelhető, főleg ha eleve nem egy nyugodt fajta), mint ahogy egy csomó más nevelési kérdésről is, ami nekik rutin, de mi nem feltétlenül ítéljünk alkalmazandónak, de értelemszerűen nem bunkóztunk sosem, egymás között megbeszéltük, hogy mi miért nem tetszik, és miért kellene/fogjuk másképp, és kész. Ami rendben is van így, nem vagyunk egyformák, én sem bánom egyáltalán, ha a hátam mögött vagy akár szemtől szemben kritizálnak, elviselem a fejcsóválást, az ellenvetéseket, a rosszallást, az érvelést, sőt az iróniát külön értékelem; de ez a megfogalmazás azért egy kicsit sokkoló volt... egyrészt, hogy B. sem halt bele a Milka-túladagolásba, másrészt, hogy majd úgysem leszek mindig jelen.
Mert oké, a múlt századok parasztasszonyai is úgy neveltek fel generációkat, hogy pálinkás kenyérrel nyugtatták őket csecsemőkorban, de azért azt csak nem kívánjuk utánuk csinálni, még akkor sem, ha sokkal könnyebb, mint a magunkra kötözős folyamatos ringatás... Tudom, túlzok megint, az alkohol némileg ártalmasabb a kakaónál, de nem is erről van szó, hanem arról, hogy szülőként lehetőségem van meghozni bizonyos döntéseket a gyerekem helyett és (legalábbis a saját belátásom szerint) érdekében, és jogom van elvárni a környezetemtől, hogy a döntéseimet maradéktalanul tiszteletben tartsa; bizony még akkor is, amikor éppen nem látom. És ennek magától értetődőnek kellene lennie, nem kellene se harcolnom se magyarázkodnom se mentegetőznöm érte senki előtt, aki nem a gyerek apja. Főleg hogy mindenki más szemszögéből egy pitiáner ügyről van szó, ha úgy tetszik csupán megspórolom a családnak a chips-adót: nem veszélyeztetni akarom az unokát azzal, hogy nem adatom be az oltásait, csak úgy gondolom, hogy amíg nem muszáj, addig üres kalóriákkal és főleg értelmetlen cukrokkal nem kellene kínálgatni. Attól még ugyanúgy lehet vele szórakozni, tanulni, játszani, elnyerni és megtartani a szeretetét, mert ha sikerül bármit is átadni neki magunkból, akkor nem azon fog múlni a nagyszülőkkel kialakított kötődése, hogy bezzeg a kis barátja vaníliakrémes süteményt kap a papájától, ő meg csak banános kölesgolyót.

Bármennyire úgy tűnik, tényleg nem szándékozok bio-reform-vega-kutyafasza ősanyává lényegülni, nem gondolom azt, ahogy hú, Anyu de felelőtlen volt, amiért egyévesen húszcentis virslivel a kezemben pózolhattam a szülinapi fotóimon, amit utána állítólag jóízűen el is nyammogtam, és leöblítettem egy szelet tortával meg jó édes teával. Akkor annyit tudtak a világról, és igen, még most is vannak családok, ahol az ülni alig bíró apróság is kap a pörköltszaftos kenyérből - sőt az is megeshet, hogy ő majd kilencven évig éldegél virulva, miközben elővigyázatosék ötvenesen kimúlnak rákban. De azért mégis csak hál'Istennek, hogy ma már a tanultabb réteg esetében egy kattintásra vannak azok a komoly kutatásokon alapuló információk, amik per pillanat bizonyítják, hogy nem jó, ha egy gyerek túl kicsin kap nehezen emészthető ételeket, mert ugyan épp látványos gond nélkül megküzd velük a szervezete, de később lehet baj belőle (nem, valóban nem kategorikusan lesz, de valahogy nekem a -hat/-het sem szimpatikus), nem jó, ha túl korán kóstol meg mindenféle feldolgozott és gyors felszívódású cukrokat, mert igenis kinyírja a fogakat és a hasnyálmirigyet, arról nem is beszélve, hogy mennyire addiktív... hát most komolyan, melyik épeszű ember választaná a szilvát, ha az alternatíva a bejgli...? (Kérdezem ezt én, azon diétám közepette, amire minden kétség nélkül a tinikori helytelen táplálkozással beszerzett betegség miatt van szükségem...)
Egész pontosan egyébként még nem néztem utána annak, hogy mit gondoljak Kissmajom ellátásáról; azon kívül, hogy jelenleg soha meg nem kísérelt mértékben odafigyelek az étkezésemre (nem csak a szénhidrátok szempontjából, hanem úgy általában is, hogy tényleg minőségi dolgokat vigyek be), és azt leszámítva, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy anyatejet biztosítsak neki, egyelőre nagyjából annyit sejtek, hogy olyan féléves kor körül érdemes elkezdeni a hozzátáplálást. De azt például nagyon szeretném, hogy amennyire lehet később is elkerüljük a mesterséges ízeket és túlságosan mű ételeket, legalább amíg közösségbe nem kerül a gyerek, mert nyilván ott nem fognak kivételezni vele, és én sem akarom, hogy fogalma se legyen, mi az a párizsis kenyér vagy Pilóta-keksz, amit a többiek kapnak. Szeretném, ha örömmel enne zöldségeket és főzelékeket, és lehet hogy naivitás részemről, de úgy képzelem, hogy a gyerekek nem utálják ezeket zsigerből, csak persze nem is annyira hülyék, hogy egy agyonízfokozott tartós puding helyett inkább karalábét követeljenek. Szeretnék főzni szülés után M.-nek meg magamnak is, bármilyen béna szakács is vagyok, mert ha végre életemben először lesz alkalmam napközbeni itthontartózkodásra, akkor hátha nem leszek hullafáradt, és lesz energiám napi egy órányi konyhai sürgölődésre egy egészségesebb életmód érdekében.

Én (túlságosan is) jó evő voltam kicsiként, és most optimistán okoskodok, de igazság szerint tényleg nem tudhatom, mennyire rossz érzés lehet, ha küzdelem minden kajaidő, ha látod, hogy a gyereked nem eszik eleget és elég jó étvággyal, ha sovány és fejletlen a többiekhez képest, és mégis elég önfejű ahhoz, hogy ne fogadja el azt, ami jót tenne neki. Biztos én is kétségbeesnék egyszer csak, és kilószámra vásárolnám a bolti panírozott halrudacskát meg a metrómegállókban árusított fahéjas csigát, csak nőjön és erősödjön. De akkor is az van, hogy legalább a kezdetek kezdetén meg szeretném próbálni, hátha múlik valami rajtam is - és egy kicsit szar érzés úgy nekiindulni, hogy már az első lépés előtt is beígért buktatók után kell szimatolnom.
Visszatérve tehát M. szüleire, most ez ennyiben marad valószínűleg, legalábbis amíg a baba pár hónapos nem lesz, mert nem hinném, hogy egyhamar előhozakodna bárki is a témával, vagy ha igen, akkor én nem fogom erőltetni az ellenkezést, nem látom értelmét - meggyőzni valószínűleg nem fogok senkit, M. szülei még a régi hagyományok szerint nevelkedtek és neveltek, tesójától meg a feleségétől meg abszolút nem számítok arra, hogy belátják, hogy ők bármit is másképp illetve helyesebben csinálhattak volna. Nem fogok visszakozni persze csupán a békesség kedvéért, de örülök, hogy ezúttal megálltam a spontán replikát, és nem vágtam rá ösztönösen a fenyegetőzésre, hogy oké, hát akkor meg nem fog idejárni a gyerekünk felügyelet nélkül. Azért moderáltam magam, mert erősen bízok egy normális megoldásban: M. tesójáék is csomó olyan abszurd döntést hoztak a gyerekeik kapcsán, amiktől megrökönyödtek a nagyszülők (is), de tapintatos helytelenítésen kívül gyakorlatban azokba sem szóltak bele, és mindig betartották a legbugyutább szülői szabályokat is. És nekünk is bizonyítottak már rugalmasságot, amikor teljes egyet nem értés közepette, ami a telekvásárlásunkat illette (miért olyan messze, miért olyan nagyot, miért domboldalit, stb.), M.Apuka ajándék gyanánt kifizette az ár egyharmadát, és M.Anyuka megtervezte rá a világ leggyönyörűbb házát.
Szóval számítok rá, hogy ez egy kemény menet lesz, de egyelőre csak örülök neki, hogy M. támogat, és Apu (aki az első számú baby-sitter lesz nálunk) a kéréseimnek megfelelően jár majd el. A többi miatti kedvetlenség, most hogy már kiírtam magamtól, el is illan valószínűleg.


* G. most három éves, M.-en és rajtam kívül minden egyes családtagot irigylésre méltó sikerrel manipulál és zsarol, és ha nem ismerném én sem hinném, de esküszöm, hogy egyszerűen gonosz. Értelemszerűen nem a Sátán kölykeként született, de hivatalosan hiába maradt továbbra is stay-at-home mom idén nyárig, sógornőm fél évesen bölcsődébe adta, mert elege lett a gyereknevelésből - ott meg csupa nagyobb csoporttárs között meg kellett tanulnia a leghatékonyabban túlélni. És M.Apuka őt hozta fel pozitív példaként arra, hogy semmi szükség nem lesz korlátozni a gyerekünket, mert hogy lám, pár napja még a nagyon édesszájú G. is "csak" két rudacska (ez az elérhető legkisebb kiszereléssel számolva is 60 gramm) csokit evett meg uzsonnára, hiába kaphatott volna akár többet is. Nem, nem mondtam, hogy az az ő súlyához mérten olyasmi, mintha én együltömben bekanalaznék egy komplett befőttes üvegnyi Nutellát; és azt sem, hogy szerintem nem normális dolog, hogy egy gyerek belátására bízzuk, hogy mikor mennyi édességgel akarja jutalmazni magát.

Kesernyés utóíz

Natessék, tulajdonképpen ez a kétszázadik posztom (a múltkor a piszkozatokat is beleszámolta, úgy jött ki neki), és úgy tűnik, a kerek számok nem a barátaim, mert ez sem felhőtlen. Tegnap délután hívott a nőgyógyászom, hogy rossz lett a terheléses eredményem - nem nagyon, de a terhesség közbeni normál felső határérték feletti: 8,7* mmol/l. Nyilván nem repesek az örömtől, de kétségbe sem estem, számítottam rá, az inzulin rezisztens nők nagyon nagy arányban lesznek terhességi diabéteszesek, szóval mondhatni eddig még könnyen megúsztam, ez egyelőre csak csökkent glükóztolerancia, lehetett volna azonnal full-blown cukorbetegség.

Először akkor néztem utána ennek, amikor három és fél évvel ezelőtt a sógornőm** terhes lett a második gyerekével, és egész korán kiújult nála az elsőnél már jelentkezett diabétesz. Én akkor még nem tudtam a saját szénhidrát-anyagcserezavaromról, tehát meglehetősen képzetlen voltam ezügyben, de még laikus fejjel is teljesen agyatlannak tűnt az a mód, ahogy ő hozzáállt a dologhoz: simán belapátolt egy méretes tálnyi somlóit desszertként, aztán a cukrát szabályozandó, egyszerűen csak a szokásosnál nagyobb adag inzulint lőtt be. Mivel M.-et meg engem is aggasztott a dolog, olvasni kezdtem a témáról, és hát jogos volt a félelem - ilyenkor nem csak saját maga ellen orosz rulettezik az ember, hanem a magzata egészségével, sőt életével is játszik.
Megpróbálom röviden összefoglalni, hogy hogyan is működik ez az egész. Magába a már kialakult terhességi diabéteszbe nem nagyon megyek bele, arról rengeteg anyag van mindenhol, inkább ezt a köztes állapotot elemezném (amikor a cukor már túl magas ahhoz hogy változatlanul étkezzünk, de még nem eléggé ahhoz, hogy inzulint kelljen használni a szabályozásához), meg azt, hogy a babára milyen hatással van a jelenség. Kezdem azzal, hogy a "csak" inzulin rezisztens kismamának nem kell pánikolnia amíg annyi az eltérés csupán, hogy túl sok inzulint produkál, mert inzulinon nincs közösködés, a baba hasnyálmirigye teljesen függetlenül intézi a saját kis termelését (Hát milyen aranyos már!), és pont annyit gyárt, amennyi az ő tökéletes működéséhez szükséges. A probléma akkor kezdődik, ha az anya bármennyi inzulinja már nem tudja kordában tartani a cukrát, mert a cukor viszont átmegy a méhlepényen, és keveredik a magzatéval... aki ügyes, mert rögtön elkezd több inzulint termelni, és sokáig képes is lépést tartani a túlkínálattal, DE! Ha az anya szervezetében túl sok a cukor, méreganyagok képződnek, amik sejtelhalást okoznak, károsodik a méhlepény, így fokozatosan csökken a baba tápanyag- és oxigénellátása; ezzel párhuzamosan a túl sok cukor (energia) miatt a baba folyamatosan hízik, a felhalmozódó zsírszövet és víz miatt egyre több oxigénre lenne szüksége, ami viszont ilyen körülmények között a terhesség előrehaladtával pont hogy egyre inkább hiánycikk. Ezek után csak egy borzalom a sok közül az, ami már evidens, hogy születéskor a kiegyenlítés hiánya miatt a baba akár hipoglikémiás sokkot is kaphat, és kómába eshet (a hasnyálmirigye ugyanis még mindig az anya cukrához szokottan termel sok-sok semlegesítő inzulint, miközben a kötelék megszűnésekor már elég lenne annyi, amennyi a saját cukrát rendezi), hiszen a baj legtöbbször már méhen belül megtörténik: oxigénhiány miatt agykárosodás lép fel, vagy akár a halál is beállhat.

Ma tehát bevonultam a kórházba, és kaptam beutalót a diabetológiára, hogy kiderüljön a hogyan tovább. Sejtettem, hogy a szakdoki előírása a napi 150 gramm szénhidrátos diéta lesz, persze kicsit szigorúbban, mint ahogy én azt az akár legkomolyabb időszakomban (pl. tavaly ilyenkor) műveltem. Én ugyanis a percre pontos étkezési időpontokat sosem voltam képes betartani, úgyhogy ragaszkodtam ugyan a napi több étkezéshez, de az öt ritkán jött össze, mert este már egyszerűen képtelen voltam enni. Szintén nem mindig tartottam be a lassú-gyors felszívódású szénhidrát megfelelő váltakoztatását, mert rendszerint úgyis az ajánlott mennyiségnél kevesebbet vittem be, és úgy gondoltam, ha már csak az előírtnak fele a gramm, belefér néha egy annyi csalás, hogy mondjuk pár kocka fekete csoki. Ennél részletesebb nem is lett végül az oktatás, a doki elég gyorsan rájött, hogy nem idegen nekem a szénhidrát számolgatás, úgyhogy nem ragozta túl a dolgot: tartsam a diétát, írjam egy füzetkébe, hogy minden étkezéskor miket eszek, és szeptember 16-án menjek vissza vérvételre és egyeztetésre.
Otthoni vércukor méregetésre nem lenne szükség, de M.Apukától kölcsön kaptam a kis műszerét, és ezt megemlítettem, úgyhogy azt mondta, örül neki, ha minden nap mérek egyet, mindig más-más napszakbeli kajálás után egy órával, hogy lássuk, mi hogyan és mennyire befolyásol. Mondtam a Meforalt is, hogy azzal most mi legyen - ugyanazt válaszolta, amit anno a BMC-ben: mivel a hazai protokoll az azonnali abbahagyás terhesség esetén, csak saját elhatározásból szedhetem, őt jogilag eltiltják bármilyen más javaslattól, hogy a kórházat ne terhelje semmilyen felelősség, ha esetleg ártana a babának. Ami amúgy szerinte lehetetlen, de nyilván problémás esetekben mindig arra fogják a bajt, amire épp lehet; szintén magánemberként jegyezte meg, hogy így a 24. héten már nem valószínű az sem, hogy a gyógyszer abbahagyásától történne bármi szörnyűség. Úgyhogy én most már szedni fogom végig, úgy döntöttem, ki tudja mennyire lett volna rossz az eredményem, ha már hetek óta abbahagytam volna. Örülök amúgy nagyon, hogy ilyen korai időpontban ellenőriztünk (a terhelést 24-28. hét között szokás elvégeztetni, ha nincs olyan előzmény, ami komoly aggodalmat indokolna), ilyenkor szokott állítólag kezdődni az inzulinelégtelenség is, tehát sikeresen megelőztünk minden potenciális rosszat.

A többi laboradat nem változott a legutóbbi alkalom óta, a vörösvérsejt, hemoglobin és hematokrit kicsit kevesebb, mint az alsó határ, de ez nem meglepetés, örök életemben vérszegény voltam, nem pont akkor fogok megjavulni, amikor általában minden nőnek romlanak az értékei. És megint jó hír a végére: a toxoplazma még mindig negatív - ez volt az egyetlen, ami miatt igazán paráztam, a többi nem gond, megoldom. Úgyhogy a kissé hatásvadász cím ellenére a végkövetkeztetés továbbra is az, hogy szeretjük mi egymást ezzel a terhességgel, csak így tovább még minimum három és fél hónapig!


* Terhesség során a szervezet hormonok által valamennyire blokkolja az inzulin hatását, állítólag azért hogy a megnövekedett cukor-/energiamennyiség által a babát jobban tudjuk táplálni, ezért ilyenkor a referenciatartomány nem a szokásos, hanem kibővül 7,8 mmol/l-ig; utána egy kis sávban jön a csökkent glükóztolerancia, és 11,1 mmol/l fölött már cukorbetegségről beszélünk.
** Egyszer majd mesélek róla is részletesen, megpróbálok minél előbb, mert meg akarom előzni, hogy olyankor tegyem, amikor igazán kiakaszt valamivel. Alapvetően végtelenül jóindulatú, egyszerű lélek, de főleg anyaság-ügyben, vagy a gyerekekhez való viszonyulásunk ügyében, vagy hogy mondjam, nem hinném, hogy valaha is lett volna bármi közös bennünk.

Freak of nature, I'm tellin' ya

Hogyafene mostmár nah.
Vagy úgy is mondhatnám, hogy megjöttek a hormoneredményeim, és egyszerűen nem-ér-tem:
TSH: 1,88 mIU/l (0,27 – 4,20)
Prolaktin: 1195 mIU/l (102 – 490)
Ösztrogén: 1469 pmol/l (161 – 774)
Progeszteron: 54,96 nmol/l (5,30 – 86,00) - 17,28 ng/ml

Namost: két hét telt el ugye az előző vérvétel óta, ami az első két érték tekintetében releváns, mert azok nem ciklusnap függőek.
Pajzsmirigy-ügyben változott a helyzet valamennyit jó irányba, ami két ilyen közeli mérés esetén nem tudom mennyire jelenthet tényleges javulást (mert ugyan mitől javult volna?), inkább csak az lehet, hogy ez is egy ingadózósabb fajta hormon.
A prolaktin viszont borzalmas, sikerült megduplázni a múltkori rekordomat, ami már egy kicsit szintén kilógott a referenciatartományból... hát most nincs kétség, stresszhormonság ide meg oda, ez akárhogyan nézzük, túl magas. (Amúgy meg én egyáltalán nem vagyok egy stresszelős fajta, imádom és teljes nyugalomban végzem a munkámat, tökéletesen drámamentes a magánéletem, ha felidegesítem vagy -izgatom magam valamin, az is nagyjából öt percig tart - ezt az ugrást nem feszültség okozta.) A terv az, hogy most kibírom ezt a két hetet a BMC-és konzultációig, és megmutatom a dokinak a produkciót... őszintén szólva egy kicsit örülök is, hogy most már nem csak kevés az eltérés, mert jó lenne valami gyógyszert kapni, ami megoldja ezt; remélem ő is így gondolja majd.
Az ösztrogén az megint aránytalanul nagy, kivétel nélkül mindig így dominánskodott luteálisban, de ezen inkább nem aggódok, nyilván teherbeeséskor sem volt jobb, és mégis működtem, szóval ezzel nem vagyok hajlandó foglalkozni.

És akkor a csemege - on more levels than one: a progeszteronom jó! A progeszteronom kéremszépen nekem még soha egyetlen egyszer sem volt jó, egyetlen egy spontán ciklusban se, amióta csak méregetjük. Bamba petelányaim voltak mindig: lassan nőttek a tüszők, és a legengedékenyebb mérce szerint is gyenge minőségű termést hoztak. Akkor, kérdezem én, ez most miajóég...?! Hát nem azért nem szeretjük a freakin' prolaktintúltermelést, mert gátolja a peteérést?! What is wrong with me...?! Mi lett volna, ha nem tolja túl a szervezetem a laktotropizálást... ebben a ciklusban, kompenzálásul az összes eddigi failure miatt, előállítottam volna minden pete anyját...?
Eddig is tervben volt, de most már visszavonhatatlanul eldönttetett, hogy ez lesz a jövendőbeli gyerekünk első plüssjátéka...

Többnyire napsugaras poszt

Végre igazi tavasz van, hihetetlen, hogy mennyire befolyásolni tudja a lelkemet az, hogy nagysokára letehettem a téli kabátomat, és a hálóablakunk alatt virágzik az aranyeső, és nyitva lehet tartani a teraszajtót, és süt a nap. Ennek örömére ma engedélyeztem magamnak tíz deka fehér kenyeret, és megettem a macskák tejfölével jól. Az úgy van, hogy magunknak sovány tejfölt veszek, de a két bandita azt nem hajlandó megenni, fene az úri ízlésüket, úgyhogy ők a zsírosabbik típusúból kapnak, amit néha kívánósabb napjaimban egy-egy kicsit megdézsmálok; délután M.Apuka keszeget süt, na abból addig szándékozok enni, amíg rosszul nem leszek; mindezt úgy, hogy mostanság próbálom leadni az utóbbi hónapokban felszedett pár depressziókilót, ohwell...

Tegnap este, miközben M. elment a szokásos kéthetenkénti játékával megkeresni a kis plusz zsebpénzt, megnéztem ezt - hát nem lett kifejezetten jó kedvem tőle. Hiába voltak kizárólag csak pozitív élményeim ott, nem esett jól a déjà vu... a BMC várója, a műtő, a kórtermek, a teniszlabdává zsugorodott gyomor, ahogy az ember bemegy a rendelőbe megtudni, hogy épp mit produkált a teste.
<Spoiler alert!>
Tíz évvel ezelőtti a dokumentumfilm ugye, de nekem akkor is furcsa volt, hogy ezek az emberek mennyire naivak. Sokadik lombikkal próbálkozó nőnek például beültették az embriókat, és ő azonnal úgy kezdett viselkedni, mint egy kismama... nem arra gondolok, hogy nem ivott alkoholt és nem szedett gyógyszert (plusz ami mindent nemtesz az ember ilyenkor, hogy nehogy azon múljon), hanem annak hívta magát, és a tanítványainak elmesélte, hogy milyen neveket terveznek, stb. És lehet, hogy a filmesek instrukciója volt, de akkor is meglepett, hogy például egyikük sem tesztelt otthon, vonultak be félve-reménykedve a doki irodájába, mint egy ítélőszék elé, és várták a verdiktet... borzasztó volt nézni, úgy izgultam, mintha az én terhességemről lenne szó, és hát bőgtem is persze, nem is egyszer.
Aztán megdöbbentő volt mind a nők mind a pasik egymáshozállása; tudom, találkoztam már ilyenekkel a fórumos ismerősök körében is, de basszus, nekem egy normális, kölcsönös és igazi szeretetre alapuló kapcsolatban ez nem értelmezhető. Hogy egy nő azt mondja, adja csak be neki a szerencsétlen rettegő férj az injekciót, akkor is ha rosszul van a gondolattól is, meg menjen csak be vele a műtőbe, és nézze végig a punkciót, mert hadd szenvedjen ő is egy kicsit legalább. Vagy hogy egy pasi azt mondja, hogy vajon mit szólna a világ szája, ha meddősége miatt elhagyná a feleségét, biztos nem értenék meg az emberek, pedig ugye mennyire jogos lenne, hiszen nem tud neki szülni, vagy azt nyilatkozza, hogy ha netalántán vele van a baj, spermadonor szóba sem jöhet, mert ha neki nem lehet vérszerinti gyereke, akkor a párjának se legyen. WTF?!
És persze itt is benne volt, hogy mennyire nem lehet hátradőlni megnyugodva, mert nem minden a pozitív teszt, sőt a jó eredményű genetikai vizsgálatok sem, meg persze az sem, ha már három vagy tizenegy vagy huszonhét éves az ember gyereke, de itt ugye csak a szülés utánig szólt a mese - szóval ijesztő na, még jó, hogy a terheshormonok elfojtanak bennünk minden racionalitást, mert különben nagyhasú nők ezrei halnának bele az aggódásba nap mint nap.
<Spoiler alert!/>

Visszatérve a BMC-re: úgy tűnik, hogy a CD19 volt az ovulációm napja, vagyis a május 3-i időpont ciklus közepefelére fog esni, így csúszunk minimum még egy hónapot; most különösebben nem érdekel az időveszteség (ennyit tesz az ember hangulatával egy jó AMH szint, bármennyire is mondják kétes értékűnek a vizsgálatot), de az azért eszembe jutott, hogy jaj nehogy a szabadságolások miatt sorra se kerüljünk csak ősszel. Viszont most erősen foglalkoztat például a TSH értékem, mert egy barátnőmnek a Kaáliban az enyémnél alacsonyabbra már gyógyszert írt fel az orvos, és addig nem is lesz beavatkozás, amíg le nem megy neki egy körülire. Minden esetre jövő héten a 7DPO progeszteronnal együtt megnézetem ezt is mégegyszer, meg a prolaktint is, és ha tényleg rosszak, legalább a növényi alapú cuccokat elkezdem szedni majd rájuk.
Továbbá elkezdtem aggódni az átjárhatóságom miatt is, mert egy másik sorstársnak két elhalt spontán terhessége is volt (műszeres befejezésekkel, a legutóbbi másfél évvel ezelőtt), és most a HyCoSy szerint mégis mindkét oldalon el van záródva, szóval ki tudja nálam is mi történt, hiszen egyrészt a laparom lassan egy éves, másrészt közben a megszakító műtét is volt, és nehogy inszemezzünk tovább, miközben semmi értelme... Azon gondolkozom, hogy megemlítem ezt majd Szűcsnek, hátha ő is így gondolja, és ott a helyszínen meg is csinálják, vagy ha nem, akkor megkérem majd rá a saját dokimat... vacilláltam, hogy én is az ultrahangos változatot válasszam-e, mert az csak pénzbe kerül, de legalább nem fájdalmas, de most inkább a HSG felé hajlok, mert mégiscsak pontosabb.
De ennyi, esküszöm, semmi más agyalásom nincs babatémában, ilyen nyugodt az utóbbi másfél évben csak addig voltam, amíg a kislányunk itt volt bennem... valahogy érzem, hogy minden rendben lesz, és addig is (meg azután is persze) lehet élni kiegyensúlyozottan, boldogan, jól.

Még két jófajta apróság. Elkezdtem egyeztetni a tetoválós csajjal, és megyünk majd hozzá magunkra varratni a drága BabaPéter nevét, csak előbb megrajzolja nekem a másik mintámat is, hogy egyúttal az is elkészüljön. Valamint még pontosan egy hónapot kell várni, és ha minden jól megy, személyesen is megismerem a lányokat... nem is annyira kíváncsi vagyok, mert meglepődni szerintem senkin sem fogok, de olyan jó lesz a FaceBook-os csevegést átvinni egy végre igazából is összeölelkezős helyre. Jaj, alig várom mindkettőt!

No such thing as perfect

Ma végre megjöttek a CD4 hormoneredményeim. Ahhoz képest, hogy eddig mennyit halogattam az AMH szintem kiderítését, tehát látszólag nem izgatott valami nagyon a dolog, két kisebb agyvérzést éltem túl attól kezdve, hogy megpillantottam a labortól beérkezett e-mailt, addig, hogy az istenverte gép hajlandó volt megnyitni a fájlt.
Without further ado:
D-vitamin: 29,7 ng/mL (20 – 120)
TSH: 2,32 mIU/l (0,27 – 4,20)
Prolaktin: 553,10 mIU/l (102 – 496) - 26,08 ng/mL
FSH: 7,90 IU/l (3,50 – 12,50)
LH: 8,20 IU/l (2,40 – 12,60)
Ösztrogén: 129,30 pmol/l (46 – 607) - 35,22 pg/mL
Progeszteron: 0,80 nmol/l (0,60 – 4,70)
AMH: 3,20 ng/ml (0,20 – 14,60) - 22,84 pmol/l

Nahmostakkor kezdjük a végével: amitől tartottam, az úgy tűnik rendben van egyelőre, jelen állás szerint mondhatni egy jó öt évvel fiatalabbak a petefészkeim a többi alkatrészemhez képest. Persze még véletlenül sem bízzuk el magunkat, mert láttuk már például Audrey furaságát ezügyben, úgyhogy biztos, ami biztos alapon pár hónap múlva én is újranézetem - de per pillanat megnyugodtam.
Szintén ugrándozva örülünk az FSH-LH szinteknek és arányoknak, ilyen jól még ezügyben nem szerepeltem sose, egyik sem volt még ilyen alacsony amióta nézegetjük, és a különbségek is picit nagyobbak szoktak lenni - éljen, éljen az agyalapi mirigyem!
A D-vitamint azt most vizsgáltuk életemben először, és bár referenciatartományon belül van, jó szar szegényem. Mondjuk nem csoda, az az érzésem, hogy napsütést nem láttam nyár óta, tiszta Poe-iromány a világ, és ez a hangulatomat is megviseli, folyton álmos vagyok és szomorka... reggel is kinéztem az ablakon, és a szemerkélő esőben a diófán ott ült egy dagadt holló szarka, mögötte ólomszürke éggel, hát nem mondom, hogy kirobbanó kedvvel indultam munkába... Visszatérve: ősz óta szedem a cseppeket, de ezek szerint a napi egy nem elég, növelni fogom az adagomat mától, jó lenne legalább megduplázni az értéket.
Akkor ott van a hülye TSH, amivel tudom, hogy a legtöbb orvos nem különösebben foglalkozna, mert végülis nem szörnyen magas, de jobban szeretnék egy körüli számot látni, mert akkor az meg minden meddőségi specialista szerint ideális lenne, és az természetesen sokkal jobb lenne és kész. Az is igaz, hogy tavaly év elején is ilyesmi volt, aztán két hétre rá lement kettő alá (nem is értettem, hiszen tudtommal ez olyan látványosan nem ingadozós dolog), de az is igaz, hogy inszemkor másfél körül volt, és inkább legyen annyi - megnézetem majd még egyszer ezt is, és addig megpróbálok nem aggódni.
És végül az, amin viszont aggódok: a prolaktinom magas, hogy a fene egye meg; soha-soha nem volt még rossz, inkább a referenciatartomány alsó végéhez tendált mindig, erre tessék. Nem tragikus a helyzet, mert egyrészt  nem sokkal lógok túl a normál sávon, másrészt ez gyógyszerrel igen jól szabályozható, de akkor is foglalkozni kell vele, mert vetélést okozhat; pf.

Azt nem tudom, hogy a BMC-ben mi a szokás az enyémhez hasonló esetekben, de sajnos az első konzultáció az jó eséllyel pont ciklus közepére esik majd, tehát bármi van, ez, meg a következő hónap is felejtős lesz minden szempontból. A lányok szerint egy év a szavatossága az eredményeknek (legalábbis náluk, lombikosoknál), de nem tudom, hogy ez hormonprofilra is vonatkozik-e, gondolom nem, hiszen íme, mennyit tudnak változni a dolgok pár hónap alatt. Minden esetre én el fogom vinni magammal ezeket az eredményeket, hogy rá tudjak kérdezni akkor is, ha esetleg ők nem csináltatnának újat. És csak remélni tudom, hogy ha adnak valamit a prolaktinomra, akkor az jó hamar hat, és nem kell több hónapig várni, amíg lecsökken.
Ami miatt örülök magamnak az az, hogy ma CD13 és elkezdett fájdogálni az alhasam bal oldala - más jele még nincs a tüszőrepedés közeledtének, tehát egy picit biztos megcsúszunk a múlt havi majdnem-tökélyhez képest, de ez akkor is bíztató.
Ami miatt mérges vagyok magamra, az a diéta; az utóbbi időben fegyelmezetlen voltam, semmi kedvem nem volt megtagadni magamtól mindent, semmi értelmét nem láttam a szigornak, comfort eating all the way. A hízás, bár örülni nem örülök neki, nem vészes (eleve magamhoz képest eléggé lefogytam a terhesség alatt), de a szénhidrát annál inkább, gondolkoztam is egy terheléses kontrollon, de nem akartam még jobban elkeseríteni magamat, mert nyilván nem számítok sok jóra... megvárom, hogy legyen egy kicsit igazi a tavasz, és majd akkor.
Most meg megyek, és előbányászom a kis átváltós táblázatomat, hogy megszüntessem a mértékegység nemegyezéseket, és normálisan utána tudjak nézni minden eredményemnek. És süssön már a napocskaaa...!

So this is what normal feels like

Ma este elmentünk a már nagyjából egy hónapja várva-várt szürreális előadásra... annyira de annyira jó volt! Ültünk egy zsidónegyedbéli kék pincében olyan ötvenen, többségben középkorú értelmiségiek, mellettem fiatal meleg szerelmespár, a színpadon elképesztően tehetséges cigány hegedűs; Nádasdy két nóta között elsütött egy-egy nagyon szubtilis poént, amit mégis mindenki értett, és egy pillanatra mintha megszűnt volna az egész undorító hangulat, ami manapság uralkodik ebben az országban, és ott voltunk egy oázisnyi előítéletmentesség, egy szigetnyi tolerancia, egy tenyérnyi kultúrált Európa közepén... A szomorúságon túl, hogy ezt egyáltalán eseményként kell kiemelni, mosolygós maradt a lelkünk utána, mert ahogy M. megfogalmazta az élmény lényegét, there is hope yet: ha akkor valaki azt mondja, hogy mostantól ennek a maroknyi embernek a mentalitása és ideológiája fogja meghatározni a jövőnket és a családunk jövőjét, akkor abban a pillanatban aláírjuk, hogy ámen. Nem szándékozom politikai irányba terelni a blogolást, de nem sok olyan pozitív* élményem volt az utóbbi időben, ami meggyőzött volna róla, hogy szeretném, ha a gyerekeink itt nőnének fel, úgyhogy mindenképp meg akartam örökíteni ezt is, for the sake of fairness. És köszönjük, tanár úr!

Másfajta normalitás, avagy another first: ma piros lettem, és ezennel lezártam női életem (ez olyan huszonhárom évet jelent - basszameg, milyen vén vagyok!) egyetlen harminc naposnál rövidebb ciklusát; egész pontosan huszonkilencről beszélünk, igazi középidős fájdalmas ovulációval, halleluja! A petelányom amúgy biztos nem volt top minőségű attól még, hogy ezúttal nem bambult, mert a görbém luteálisban elég ugrálósra sikeredett, és a hőm is alacsony volt magamhoz képest (a szokásos 36,66-os coverline mellett a maximumom csak 36,9-ig ment fel, az is csak pár napra),  de attól még elégedett vagyok, ügyes kis petefészkeim és ügyes kis méhem van(nak), köszönömszépen.
Közben írtam a BMC-nek is, hogy mik történtek, és mi legyen és főleg mikor, és fel is hívott a kedves néni, hogy legközelebb május 3-ára tud időpontot adni, amikor is menjek be konzultálni Szűcs dokival. Először egy kicsit elkeseredtem a késői dátumon, mert ha a következő ciklusom is ilyen "rövid" lesz, amilyennek nagyon remélem, akkor az pont egy tüszőrepedés környéki nap lesz, ami azt jelenti, hogy az a hónap is úszik és az azt követő is, mert gondolom egy hormonpanelt plusz UH-követést szeretne majd bármilyen beavatkozás előtt; sőt még az is lehet, hogy átjárhatóságira is sort kerít, hiszen itt ugye volt egy műtét, amikor bent elromolhatott ez-az.... de nem akarok ennyire előre futni. Amúgy aztán újramérlegeltem, és arra jutottam, hogy nem olyan hosszú végülis ez az öt ciklus a terhesség és az újabb inszem között, legalább lesz időm regenerálódni rendesen, és pár stimulációmentes hónapig pihenhet a testem.
A saját dokimhoz most nem fogok visszamenni, úgy döntöttünk, mert az igazi segítség előtt nem lenne értelme bekavarni további mesterséges cuccokkal abba, ami most ilyen szépen beállt. Hétfőn CD4 lesz, úgyhogy pont jól elmegyek vérvételre, mindent megnézetek, még D-vitamint és AMH-szintet is végre, hogy lássuk hogy állok. És szeretkezünk sokat, nem kétségbeesett időzítéssel, csak olyan jólesősen, mint ahogy ebben a hónapban is tettük, és jöjjön, aminek jönnie kell. Megbeszéltük, hogy az esküvőt mégis áttesszük júliusra, arra a napra, amikor Kissmalacz született volna - objektív okai is voltak, de valahogy megkedvelni se sikerült a májust, hiába álmodozik mindenki akkori menyasszonyságról. Ilyenkor ugye az a nagy vágy, hogy a due date napján már pocakos legyen az ember, nyilván nekem is eszembe jut, sőt az is, hogy hamarabb is jöhetne, várjuk ám... de most valahogy nyugodt vagyok, nem múlik el az az egyébként immár minden nappal egyre derűsebb érzés, hogy de hát nekünk van már egy kislányunk, nem kell rohanni... Egy kicsit olyan, mintha már tudnám, hogy milyen a szivárványon túl...

* Igazából volt, múlt héten, miközben a FaceBook megosztásokban olvasgattam a magánemberektől érkező felajánlásokat a hóban rekedt autósoknak - de az is csak rövid ideig tartott, és ezektől ilyen formában mindig csak még jobban elkeseredek, hogy vajon miért nem lehetünk mind és mindig olyanok...?

Piros péntek

Az egész nagy első tömb TMI - you have been warned.
Igazából csak az alliterálás kedvéért az a cím, ami, tulajdonképpen a barna szerda és a piros csütörtök volt a valódi szenzáció, csak nem nagyon volt időm beszámolni... na meg így sokkal jobban hangzik. Bizony, elhamarkodottan panaszkodtam a legutóbbi posztban, igenis működök, ez a több mint húsz éven át összevissza zagyvuló test, napra pontosan hat héttel a műtét után, most az egyszer azt csinálta, amit egy normál nőjé... a drága csillagunk még így a csillagokon túlról is ügyködött valamit, hogy nekem ajándék legyen a pici élete.
Ott tartottunk tehát, hogy két és fél héttel ezelőtt, életemben másodszor és spontán ciklusilag először, volt egy mintha-tüszőrepedős-lenne fájdalmam; persze semmiben sem voltam biztos, de akik rendszeresen megérzik az ovulációt, azok hasonló szurkálást szoktak emlegetni, és hát ugye magam is megéltem egyszer (vagy legalábbis a sikerből ítélve sejtettem, hogy az lehetett), inszem napján, úgyhogy gyanakodtam reméltem. Nagyon óvatosan persze... ezt az egész reménykedés dolgot egyébként is mindig erősen bátortalanul űzöm, de abba meg végképp nem akartam beleélni magamat, hogy pont most következne be ez a váratlan fordulat, amikor tényleg eléggé meg lettem kínozva minden létező értelemben. És tessék, az egyetlen dolgom, ami pontos szokott lenni, a tizennégy napos luteális, megint bejött: szerdán elkezdtem barnázni, aggódtam egy sort, hogy ez nem hagyományos piros lesz, csak ilyen nyögvenyelős (amivel amúgy szintén elégedett lettem volna a körülményekre való tekintettel), de nem: a megszokott második napi áradatnál minimálisan kevesebb a mennyiség, de minden más (állag, szín) teljesen rendben van. Most megint óvatoskodok egy sort, és nem hiszem el, hogy ez tartós változás lehet, de már így is végtelenül boldog vagyok, mert tényleg arra számítottam, hogy minimum három-négy hónapomba kerül csak az alapállapotomba visszakerülni.

És akkor a hogyantovábbok...
Először is volt egy kis megbánásom, hogy 7DPO vérvételre nem mentem el, mert most akkor tudnám, hogy milyen minőséget is produkáltam ebben a szó szerint csodával határos spontán ciklusban (Nagyon halkan: szeretem azt hinni, hogy szintén csodásat.) - de aztán gyorsan megbocsátottam magamnak, és optimistán azt mondom, hogy lesz még rá alkalom. Aztán tegnap gondolkoztam rajta, hogy el kellene menni CD3 hormonokat nézetni, de végül abban maradtam, hogy nem erőltetem a dolgot, biztos teljesen fel vagyok még borulva, inkább örvendezek annak, hogy egyáltalán megjött, és nem piszkálom most a többit, majd a következőben ráér. Ez a most kezdődő hónap tehát teljesen tiszta és fogalmatlan lesz, mint a gyerekcsinálós terveink legelején: semmilyen vizsgálat, semmilyen beavatkozás; mérni elkezdtem újra (ma 36,5 voltam), és olyan két hét múlva ellövök néhány tesztet is monitorizálásul, de azokat is inkább kíváncsiságból, mert LH-pozitív sem voltam még soha életemben, hátha azügyben is lesz alkalmam meglepődni.
A terv az, hogy következő ciklusban elmegyek a saját dokimhoz, a szokásos stimulált és követett és időzített együttlétes menetre, és közben majd felveszem a kapcsolatot a BMC bárkijével, aki el tudja nekem mondani, hogy ők az eseményeket de a koromat is figyelembe véve, mikor végeznék el az új inszemet - és amilyen hamar csak fogadnak, megyünk is segítségért. Persze mindez akkor, ha addig nem leszek terhes... mert M. például szentül meg van győződve, hogy ezúttal könnyedén összejön magától, és én is csomó helyen olvastam, hogy ilyenkor valahogy termékenyebbek a nők, mert a test megszokta az idegen lakót, és hajlamos visszaállítani az eredeti állapotot. Nem akarok belegondolni, mert csalódtam már eleget, de a kisördög persze folyamatosan pusmog a fülembe - Istenem, dejó is volna!
És akkor végülis elmondtam: igen, már most belevágunk. Tudom, hogy mit ajánl a WHO, és azt is, hogy milyen véleményen van a magyar orvosok többsége, de utánanéztem az elérhető valamennyire is hivatalos állásfoglalásokban, és igazából semmilyen konkrét bizonyíték nincs arra, hogy nagyobb lenne a vetélések aránya akkor, ha nem várja ki az ember a három hónapot vagy fél évet, amit váratni szoktak ilyenkor (sőt, sőtről is szó van, but should take that with a grain of salt); ennek megfelelően angol fórumok bejegyzései alapján például, arrafelé szinte minden doki azt mondja, hogy kizárólag a dolgok fizikai oldalát nézve elég megvárni az első normál vérzés utáni ciklust. Értem én, hogy meg kell erősödnie a méhnyálkahártyának, és azt is felfogom, hogy ha teherbe esnék és elmenne a baba, akkor egyrészt megint időt veszítenék, másrészt örökre a saját türelmetlenségemet okolnám. Ugyanakkor viszont egy teljes évnyi célzott próbálkozással nem történt semmi, pedig optimális volt mindenem - nem tudom elhinni, hogy most varázsütésre sikerülne, még annak ellenére is, hogy esetleg hiányosságok vannak odabent; ha tehát meg akar foganni és tapadni, akkor én elhiszem neki azt is, hogy maradni fog.
Úgyhogy csak mondom, kedves BTL, illetve Univerzum, és valahol benne édes csodatevő kislányom: én annyira de annyira szerettem volna 2013-ban szülni...

Magyarázom a bizonyítványom

Hát ma 61,2 kiló, majdnem leájultam a mérlegről ijedtemben - aztán még pizsamában kirohantam, elővettem a hűtőből a majonézes krumplit, és úgy egyenesen a nagy salátástálból addig kanalaztam, amíg azt nem éreztem, hogy ez már bordering on tömés.

Az úgy volt hogy, amint kiderült, a nagy ünnepi töltöttkáposztahányás nem egy trendi hercegnős terhességi tünet volt, hanem valamiféle vírus. Az akció reggelig folytatódott, de annyira, hogy hajnalban már egyetlen korty víz is visszajött, persze teljesen üresen (na jó, a bevett gyógyszerrel együtt), mert akkor már semmi sem volt bent; és ami nem vissza-, az straight through - not a pretty sight.
Tegnap úgy dél körül mertem megint próbálkozni, egy körte, egy mandarin és két kiwi erejéig, aztán estig aludtam, amikor is ettem öt szem szaloncukrot, és tovább aludtam reggelig. Azért annyira nem kell sajnálni, a háttérben folymatosan mentek a jó kis sírós karácsonyi filmek, és valahogy félkómásan még arra is futotta, hogy váltogassam az adókat, mert azt a jelenetet például, amikor a HjúdzsGrent megcsókolja a vastagcombú ex-titkárnőjét az iskolai előadáson, összesen háromszor sikerült megnézni.

Ma már teljesen jól vagyok, leszámítva a kilóveszteséget, úgyhogy betettem egy mosást, és az a tervem, hogy megsütöm a mennyei lisztmentes túrótortámat is, és további buta romantikus filmeket nézek meg, miközben nyomom befele. M. ugyan itthonról, de dolgozik, mert "kell a gyereknek a pelenka". Kissca meg két napja egyfolytában dorombol, és bújik, és szerintem azon filozofál, hogy milyen jó is lesz jövőben, amikor lesz itt egy plusz embere, akivel aluszni lehet.
It's a wonderful life indeed.

Torta és labor

Isteni illat van a lakásban, a nagyon finom lisztmentes csokitortámat készítem épp a holnapi bográcsbanpörköltes kerti bulira (ahol alapvetően egy cukorbetegből és két inzulinrezisztensből álló hölgytársaság fogjuk elfogyasztani, remélhetőleg visszafogottan)  - egy kicsit aggaszt, hogy már lassan kétszer annyi ideje sül, mint amennyit a receptben írtak, és még mindig enyhén remegős a közepe... mondjuk lehet, nem kellett volna az ajánlott méretű tortaformába dupla adag hozzávalót szuszakolni... háziasszonyok gyöngye, az vagyok.

Ma voltam 7DPO vérvételen, és sikeresen összezavartam a nővérkéket, akik háromszor visszakérdeztek és egy sort értetlenkedtek, amikor bediktáltam, hogy ez ugyanakkor CD35... nekem fura volt, hogy egy meddőségi központban dolgozó személyzet ennyire tájékozatlan ilyen alap dolgokban, de végülis valóban nem az ő dolguk ez, szúrni meg fájdalommentesen szúrtak. Aztán le kellett vinnem a vizeletmintát a központi laborba, ahol is megkérdeztem az adatfelvevő nénit, hogy az egy hónappal ezelőtti eredményeimet ki lehet-e még kérni, és ő olyan aranyos volt, hogy azonnal kinyomtatta nekem. A CD3 hormoneredmények nincsenek benne, csak a rutin viszgálatok, de az is valami; a többit majd legközelebb elkérem a BMC recepcióján, mert ma nem tudtam, elég sokan várakoztak, én meg siettem munkába.
Egy minimális gyulladásom lehetett valahol, mert a süllyedés picit kilóg a referenciatartományból, továbbá még mindig fennáll a szokásos enyhe vashiány, annak ellenére, hogy szedem ugye a terhesvitamint és mikor nem felejtem el, akkor plusz vasat is. Nincs egyik fajta hepatitiszem sem, és ami még érdekesebb, toxoplazmózisom sem, amit nem is értek hat év macskákkal együtt alvás után, és úgy, hogy amíg a belvárosban laktunk, napi szinten takarítottam az almukat is. Nincs továbbá ostoros egysejtűm (nem viccelek, ezt is keresték) és gombám sem, viszont ha jól néztem utána, akkor szintén nincs valamiféle kedves bacilusom sem, ami jó lenne ha volna, mert az védi a hüvelyt a gyulladások ellen; de a múltkor nem mondta a nőgyógy, hogy bármi gond lenne velem, úgyhogy ezt talán nem nagy baj.
Leadtam a januári mellultrahang eredményét is - most már csak három dolog hiányzik a dossziénkból. Az egyik a beutaló, amit remélhetőleg jövő héten beszerzek, mert úgyis menni kell a házidokihoz, fogyóban van a Meforal; a másik a közjegyzői nyilatkozat, amit legkésőbb jövő hét utáni héten muszáj lesz beszerezni, mert nem szeretném, ha azon múlna, hogy még nem kezdjük el a stimulációt. A harmadik az AMH vérvétel, aminek utánanéztem és hát egy elég ijesztő dolog, mert tulajdonképpen azt mutatja meg, hogy mennyire van kimerülőben az ember petesejtállománya; az a baj, hogy ezt csak egy laborban csinálják a városban, és az olyan rossz nekem helyileg és időpontilag is, hogy lehet nem megyek el még, csak ha rámszólnak.

Van viszont egy aggodalmam is (már hogy ne lenne, rólam van szó...), mert a leletre írt küldő névről kiderült, hogy az, aki előző alkalommal vizsgált az tulajdonképpen csak valami helyettesítő féleség lehetett, és én máshoz fogok majd tartozni. És hát ugye én a saját tündérdokim után a fiatal pasi stílusától sem voltam elájulva, de ahhoz képest az actual jövendőbeli kezelőorvosom állítólag egy bunkó farok, gyakorlatilag szinte minden neten fellelhető beszámoló csak rosszat mond róla, hogy szakmailag lehet hogy képzett és tapasztalt, de arrogáns, pénzéhes és szűkszavú... nekem ezekről rögtön az OGyEI Családtervező Központos tévésztár* jutott eszembe, és hát róla nem sok jó emlékem van (konkrétan nulla). Na mindegy, egy esélyt azért kap, és következő alkalommal hajlandó vagyok kipróbálni, mert végülis House sem a finom modoráról volt híres mégis imádtam, de ha rossz érzésem lesz tőle, kérni fogom, hogy átadjanak a múltkorinak, mert az legalább nem volt paraszt, állítólag van lehetőség cserére.
Számolgattam még azt is, hogy mi lesz, ha az első inszem nem lesz sikeres, és úgy tűnik, akkor két ciklus fog kimaradni a következőig, mert nagyjából az év utolsó hetében jön majd a piros az első stimulációmentes ciklus végén, és akkor szerintem már mindenki szabadságon lesz jövőig. De ki tudja, a nyaraláskor is ilyesmire számítottam, és végül mégis jól sült el, hátha most is kihúzom januárig... ha már maratonian működöm, akkor legalább egyszer, mikor kivételesen szükségem van erre, valóban késsen alaposan.

Most meg megyek szépen tortát lesni, és nagyon remélem, hogy nem száradt ki...


* Ígérem, egyszer, mikor nagyon ráérek, írni fogok egy ki-kicsodás összefoglalót a dokikról, és mielőtt a könnyebb beazonosítás végett mindegyiknek adnék valami álnevet a jellemző tulajdonságaik alapján, megírom az igazi nevüket is, mert nekem is rengeteget segített, amikor informálódni próbáltam, és fórumokon vagy blogokon nem csak utalgattak az emberek arra, hogy ki milyen volt, hanem az is kiderült a történetekből, hogy pontosan kik a szereplők.

What a week!

Hol is kezdjem...? Azt hiszem az lesz a legegyszerűbb, ha megpróbálom a legelején, aztán úgyis szokás szerint elkalandazok...

Múlt-múlt kedden délután M. suliba készült, úgyhogy munka után felvett, és elmentem vele Apuhoz; ilyenkor nagyokat szoktunk sétálni, vagy jókat beszélgetni, vagy elmegyünk bevásárolni, és mikor M. végez, akkorra hazaérünk. Most napközben Apu termálfürdőben volt, úgyhogy megbeszéltük, hogy öt körülre hazaér, és boltba megyünk - az autóban vártam rá, amikor felhívott és mondta, hogy menjek inkább fel, mert nem érzi valami jól magát. Nem tudtam mi lehet, mert egyrészt hazajött Veresegyházáról vonattal, szóval annyira rosszul nem lehetett, másrészt a hangja az meg annyira gyenge és akadozó volt, hogy eléggé aggódva rohantam fel hozzá.
Az előszobában ült az asztalnál, és elég ijesztően festett... nem volt sápadt, mert ő ilyenkor nyár végén annyira le van barnulva, hogy azt a színt képtelenség lenne eltüntetni, de az arca be volt esve, a szemei karikásak voltak, szaggatottan lélegzett, és valóban alig volt hangja. Azt mondta szédül, és annyira kiment az erő a lábaiból, hogy alig bírt hazajönni a villamostól; megpróbáltunk vérnyomást mérni, mert mindketten azonnal arra gondoltunk, hogy biztos leesett - és valóban, annyira alacsony volt, hogy hibát írt ki a gép a számok helyett. Ettől eléggé megijedtem, itattam vele egy kis kávét, lefektettem pihenni, és megbeszéltük, hogy ha tíz perc múlva sem javul a helyzet, hívjuk a mentőket. Valamennyit nőtt, bár először csak olyan 80/40 körülire, és közben jött egy csomó további tünet, ami (amint később kiderült, mert M. az óráján ülve megnézte neten) tipikus ilyen helyzetben: hidegrázás, verejtékezés, szívdobogás, füldugulás, nyakmerevedés és végtaggörcsök. Mire M. pár óra múlva végzett, már 100/60 közelébe kúsztak a számok, és ugyan még mindig nagyon gyenge volt, azt mondta, hogy javul, úgyhogy mi hazajöttünk, a lelkére kötve, hogy ha bármi változna, akkor azonnal hív minket és a mentőt.

Szerdán reggel a vezetékes telefon hangja ébresztett, de mire kiértem, elhallgatott; azonnal megszólalt a mobilom is, Apu volt - a háttérből segítettek neki az infókkal, és elmondta, hogy az Uzsoki kórház intenzív osztályán van, mert éjfél körül vért hányt, és bevitte a mentő. Rögtön szóltam a kollegáknak, hogy nem megyek be munkába, és el is indultam, miközben szegény M. itthon maradt egész napra, mert az ő autója szervízben volt, én meg elvittem a kicsit. Útközben próbáltam nem gondolni semmire, mert nem akartam balesetveszélyes lenni... amikor kezdtem aggódni és rémeket látni és legrosszabbra számítani, mindig abba kapaszkodtam, hogy jó kezekben van, és íme, a hangja már nem volt annyira elhaló, mint előző este.
A kórházba érés már első pillanattól pozitív élmény volt, mert ez egy teljesen felújított részlege az épületcsoportnak, vadonatújan csillog-villog benne minden, a váróteremtől az intenzívig olyan minden, amilyen a filmekben szokott: az utóbbiban profi gépek, függönnyel elválasztott kényelmes ágyak, kis pult, ahol egy nagyjából tízfős személyzet vár folyamatosan készenlétben, és amint később kiderült, egész éjjel minden egyes beteg lábánál egy-egy ébren ücsörgő nővér, aki figyel mindenre. Apu nem nézett ki valami jól... nagyon picike volt a hatalmas fehér ágyon, csomó gépre rá volt kötve, az orrába oxigén, egyik karjába vér, a másikba infúzió folyt, és eközben egy harmadik helyen szúrták épp, hogy ellenőrizzék az értékeit; mondta, hogy az otthoni adag vér után hányt még egyet a mentőben, egyet a sebészeti ambulancián, és egyet már az intenzíven, és közben néha öklendezett, és égőpiros vért köpött. A személyzet hihetetlenül kedves volt, eleve nem volt látogatási idő (csak napi kétszer van, délben egy fél, délután egy órát, akkor is csak teljes műtős-díszbe öltözve lehet bemenni, és csak maximum két családtagnak), mégis engedtek ott lenni elég hosszú ideig, a nővérek rögtön ugrottak, ha Apu valamit kért, és hozzám is odajött egy fiatal dokinő elmondani, hogy mi történt: sokkos állapotban hozták be és kétszer szondázták meg Apu gyomrát, amíg arra a következtetésre jutottak, hogy más vérzés nincs, "csak" a nyelőcsöve alsó része repedt meg, mert a reflux és a sok beszedett gyógyszer kivékonyította rajta a nyálkahártyát, és mivel a sztentjei miatt vérhígítót szed, nem tudott elég gyorsan beforrni a seb. Hivatalos látogatási időig aztán elmentem Apuhoz pár cuccot összeszedni neki, és kitakarítani a fürdőt - elképesztő volt... szerencsére nem irtózom a vértől, szóval nem az a része volt ijesztő, hanem a gondolat, hogy egy olyan kicsi emberből annyi vér ki tudott folyni (és ugye igazából később még többször annyi), és mégis végig eszméleténél volt, kinyitotta az ajtót a mentősöknek, és még azt is teljesen hidegvérrel (pun intended) átgondolta, hogy semmi értelme engem riasztani, hogy egész éjjel aggódjak, mikor semmit sem tudok tenni hogy segítsek.
Aztán visszamentem a déli látogatásra, és utána rohantam egy kört Apu háziorvosához, mert a kórházban nem találták a dossziét, amit bevitt magával, és amiben gyönyörű rendben ott volt az utóbbi évek minden lelete, orvosi véleménye és zárójelentése; kaptam másolatokat, aztán délutáni látogatás, amikor már valamivel jobban volt, de még mindig várt rá egy újabb szondázás, hogy rájöjjenek, elállt-e már a belső vérzés.

Csütörtökre már teljesen stabilizálódott az állapota, az oxigénpótlásról leszedték, a vérnyomása már normális volt, délután már a többi betegről hallott pletykákon rötyörésztünk; vért azért továbbra is kapott, mert időskorban annak több nap kell, hogy a sok veszteség után megint el tudja látni a funkcióját. A személyzetnek, mivel pénzt nem fogadtak el, vittem három hatalmas doboz csokit, hihetetlenül jó fejek voltak, úgy látszik nekünk valahogy szerencsénk van egyészségügy-ügyben; Aput nagyon dicsérték, hogy milyen hősiesen viselt minden beavatkozást, mondták hogy az általános állapota kiváló (szinte el sem hitték, hogy soha nem sportolt komolyan), és hogy másnap valószínűleg már annyira jól lesz, hogy át tudják helyezni a sima belgyógyászati osztályra.
Pénteken hívtam őket, hogy hol tartunk, és mondták, hogy Aput átszállították a Péterfybe, mert egyrészt oda tartozik, másrészt az a kevés kórházak egyike, ahol együtt van a gasztroenteorológia és a nefrológia - kis utánaolvasással ki is derült, hogy egy ilyen nagy vérveszteség egyik legnagyobb veszélye, hogy az oxigénhiány miatt maradandóan károsodnak a vesék. Apu szerencsére ezügyben is túlteljesített, minden nap egyre jobban lett, már csak két egység vért* kellett kapnia (ezzel aztán összesen 14 lett, plusz pár plazma meg trombociták), és egyre többet sétálgatott, végül még az udvarra is lement. Gerő bátya szinte minden nap látogatta, én is beugrottam mindig munka után egy jó kis esti beszélgetésre, és volt egy jófej szobatárs bácsi is, szóval összességében megint pozitív volt a kórházi élménye, annak ellenére, hogy ez a kórterem azért nem volt valami fényes.
Következő pénteken engedték haza, a zárójelentésen Mallory-Weiss szindrómával és gyomorsérvvel (időskorban elég gyakori dolog, nem vészes, csak refluxot okoz, ezért kell rá figyelni), továbbá sürgős beutalóval a kardiológiára, hogy kitalálják, mi legyen a vérhígítóival; az Aspirint azt már az intenzíven leállították, és nem is kell kapnia többet, de a másik gyógyszert még szedi - saját kardiológusa dönt majd jövő héten, de a helyettesítő főorvosnő megvizsgálta a szívét, vérnyomását, tüdejét, és hál'Istennek rendben talált mindent, akár az urológus a mai veseultrahangon.

Tegnapelőtt voltam nála utoljára, és egy kis szédelgésen túl, amit a vérszegénység okoz és amire vastablettát szed, teljesen rendben volt; mondta, hogy csak most fogja fel, hogy mekkora veszélyben volt, hogy konkrétan perceken múlott az élete, mert ha elveszíti az eszméletét a mentőhívás előtt, elvérzett volna. Persze az ő viszonya a halállal nem olyan mint egy átlagemberé - nem tudom rajta kívül ki van még, aki nem pánikolt volna be, amikor már a második adag vére teríti be a fürdőszoba teljes padlóját, de ő kicsit sem ijedt meg, és végig nem félt, nyugodtan és elfogadóan várta, hogy mi következik... csodás dolog lehet, ha az embernek ekkora és ilyen megingathatatlan hite van, mindig is irigyeltem érte, elfogadnám legalább felét... Olyan édes volt, mert ugye ő az egyetlen a világon, aki tud róla, hogy hogyan és mennyire próbálkozunk a kisbabával, és meséltem neki, hogy lassan esedékes az inszem, meg hogy komolyan gondolkozunk az örökbefogadáson. És azzal a nyugodt Apu-mosolyával azt mondta, hogy érzi, hogy sikerülni fog, mert nehéz és küzdelmes, de végül jó lesz minden - én meg valahogy igazán és őszintén elhittem neki. :)
Ma beszéltünk telefonon, és egészen erőteljes és vidám volt a hangja, és azt mondta nevetve, hogy nagyon-nagyon jól van, én meg titokban megköszöntem a BTL-nak, hogy itt hagyta nekem.


* Végtelen és ki sem fejezhető hálám mindenkinek, aki valaha adott vért. Én még sosem, mert a szúrást bírom, de örök életemben vérszegény voltam, és ha többet vettek le, azonnal félájultra gyengültem, most meg már nem tudom, hogy az IR miatt szabadna-e. De most valahogy úgy érzem ez nem mentség - mert egyáltalán nem túlzás, hogy a két ember, akit a legjobban szeretek a világon, idegen emberek önzetlenségének köszönhetően kapta vissza az életét. Szóval köszönöm, nagyon.

Ez egy gyönyörű nap!

Azt hiszem bátran állíthatjuk, hogy meglehetősen hullámzó a kedélyállapotom! :) Merthogy a címben nyoma sincs az iróniának... ez a tényleg az, minden péntekségével és tizenháromságával együtt.
Hú, meddig is menjek vissza a mesélésben...?

Lássuk csak, ott maradtunk el, hogy szomorú voltam és piros, ciklus kezdetén, és épp az aktuális Clostilbegyt adagot nyomattam lefelé. Az első UH  e hét hétfőn volt, CD12, és a nyálkahártya szempontjából jóra sikeredett, tüsző szempontjából nem annyira: mindkettő 8 mm volt (és bal oldalinak tűnt a domináns). Kaptam Merional szurit, és szerdán mentem a következő kukkolásra, CD14 amikor is már a másik oldalon, a jobbon is felbukkant egy 13 mm-es tüsző, amit a doki ki si nevezett dominánsnak, és megtámogatta egy újabb Merional adaggal.
Imádom amúgy ezt az embert, ezt muszáj megint megjegyeznem, mert nem lehet elégszer ismételni - egyszerűen annyira kedves és figyelmes és udvarias, hogy az valami elképesztő, mintha nem is ugyanaz a faj lenne, mint az előző nőgyógyászom; olyanokat csinál, hogy elnézést kér, amiért mozgatnia kell az UH fejét bennem, mert nem azonnal találja meg, amit keres... és nyugtatóan megsimogatja az arcomat, ha aggódom... annyira hálás vagyok, hogy rátaláltam, hogy elmondani sem tudom.
Továbbá amit még szintén imádok az a lányok... Két dolog is történt ezen a fronton, először is egyik csajszi csinált egy titkos topikot, ahova átköltöztünk a sok ismeretlen beeső elől, és ott van mindenki a régiek közül, akik fél éve olyan aranyosan és segítőkészen befogadtak engem; megint nagyon pörgős a beszélgetés, jó oda járni, teljesen feltölt. Aztán a Szandrus (ő az, akinek én voltam a sajnos nem is annyira szerencsés szerencsehozója... és akit nagyon-nagyon megszerettem) bevezetett egy másik csoportba is, ahol szintén van néhány nagyon szimpatikus és értelmes ember - ők csetelnek is egymással, tegnapelőtt én is beszálltam, és annyira de annyira jó volt... édesek, viccesek, és teljesen megértenek, hiszen ugyanazon megyünk keresztül, ugyanarra vágyunk és gondolunk folyton; őket azért kedvelem, mert felfogásban sokkal közelebb állnak hozzám, kicsit kevesebb az ezotérikus magyarázat és értelmetlen bíztatgatás, és sokkal több a pragmatikus, realista, de ugyanakkor moderáltan igenis reménykedő hozzáállás. Mindkettő kell, mindkettő jót tesz, most valahogy különösen jót.

Nah visszatérek a lényegekre... Azt el is felejtettem mondani például, hogy M. megint volt egy spermateszten - ugyanott csinálták, ahol az előzőt, tehát alaktanilag még mindig nem elemezték ki a dolgokat, de ingyenes ismétlési lehetőség volt, úgyhogy megcsináltattuk, aztán pár hónap múlva lehet hogy megpróbálunk egyet máshol is, de leginkább nem lesz rá szükség... :) Az eredmények egyébként nagyjából megfelelnek a múltkorinak, a koncentráció kicsit rosszabb, de ekkora ingadozás simán belefér szerintem, főleg úgy, hogy még így is bőven határértékek fölött van; minden esetre el fog menni az andrológushoz is, a mellékheregyulladásai miatt úgyis érdemes lenne néhány kérdést feltenni neki is. Amúgy valószínűleg javulnak is majd a dolgok, mert olyan két héttel ezelőtt elhagyta a cigit... hihetetlenül büszke vagyok rá, hogy húsz év után egyik napról a másikra képes volt megtenni, és mindig elképedek azon, hogy mennyire erős: teljesen hidegen hagyja mindenféle trigger, körülötte cigiző emberek, idegesítő szituációk... egyszerűen képes valahogy az úton maradni minden ellenére, és ennek annyira örülök, annyit aggódtam miatta mindig, és már nem kell.
És most tényleg vissza: ma reggel megint volt UH, CD16 és szép nyálkahártya meg egy rekorder 21 mm tüsző, úgyhogy kaptam repesztő szurit; mindkét oldalon talált amúgy tüszőt, és örömömben azt el is felejtettem tisztázni, hogy ez a domináns most akkor melyik is, de arra tippelek, hogy a jobb oldali nem lehet, mert másfél nap alatt azért ennyit nem tudhatott nőni. Ilyen hamar még sosem volt ovulációm szerintem, ami a doki szerint azt jelenti, hogy jól reagálok a kezelésre, és kezd helyreállni a hormonháztartásom; ő ugyan nem hisz abban, hogy nekem szükségem van a Meforal-kezelésre, de szerintem annak is lehet valamilyen hatása, mert ma reggel pl. 63,7 kilót mutatott a mérleg, tehát a súlyom is szép fokozatosan, de folyamatosan bandukol lefelé.

Dokinál nagyon hamar végeztem, úgyhogy útban a dolgozó felé elmentem az egyik kedvenc budapesti helyemre, ami a Rózsák terén levő katolikus templom kertje; ide jár Apu misékre, és néha mikor nála vagyok, estefelé sétálgatni is szoktunk arrafelé - nagyon szép, csendes, nyugis, zöld folt a rohanásban. Ücsörögtem egyet a padon, fújt a szél és kellemes hűvös volt, csomó madárka reggelizett a bokrokban, én meg beszélgettem kicsit az Istennel (aki amúgy szerintem itt kivételesen a jobb toronyban lakik). És miközben ugyanazokat kértem, amiket mindig is szoktam sorstól, univerzumtól, irányító erőtől, vagy bárki is az, akiben hiszek, valami nagy nyugalom és kellemes ellazulás szállt meg, és sírnom kellett, sőt még most is összeszorul a torkom, ha felidézem az érzést. Egyáltalán nem szomorú könnyek voltak, inkább valahogy meghatódottak, hogy milyen szép is ez a világ, és olyan jó benne lenni, és annyi csoda történt már velem az életben, természetes, hogy ez is rendben lesz, hiszen minden jel arra mutat. Hát így...

Most úgy érzem, jönni fog az aktuálisan vágyott csoda is... valahogy merek hinni benne, de megmagyarázni nem tudnám, hogy miért. Talán mert annyi minden összejött, hogy ezek a mostani ideális körülmények kialakuljanak, hogy nem lehet véletlen - és nem lehet máképp. A virtuális környezetemben az utóbbi időben annyi mindenkiről derültek ki rossz dolgok... fizikai állapotok vagy betegségek, amik miatt nem lehet baba, vetélések; ilyenkor mindig elszégyellem magam, az utóbbinál az irigykedéseim miatt, amiket hiába próbálok, képtelen vagyok visszafogni, amikor valakinek sikerül az a pozitív teszt, ami nekem még sosem, az előbbieknél meg... Igazából bármennyire is elkeseredem, amikor spontán ciklusban rossz minőségű és stimuláltban lassan növekedő petét termel a testem, velünk semmi komoly baj nem történt - a koromon kívül semmi sem szól az ellen, hogy lehet még nekem akárhány gyerekem, csak türelemmel ki kell várni. M. minden betegeskedése ellenére, csodával határos módon makkegészséges, ami a termékenységét illeti; nekem mindkét petevezetékem átjárható, a méhem tökéletes, gyógyszeres rásegítéssel a hormonjaim és ezáltal a petéim is rendben vannak - ennél többet kívánni sem lehetne. Ennek kapcsán kívánok tehát: egy babát, áprilisra; mert ha most megfogan, akkor még arra is van esély, hogy Anyu szülinapján szülessen, ami mennyire szép lenne már... 

Gyere-gyere kismalac, költözz a hasamba!