Kesernyés utóíz

Natessék, tulajdonképpen ez a kétszázadik posztom (a múltkor a piszkozatokat is beleszámolta, úgy jött ki neki), és úgy tűnik, a kerek számok nem a barátaim, mert ez sem felhőtlen. Tegnap délután hívott a nőgyógyászom, hogy rossz lett a terheléses eredményem - nem nagyon, de a terhesség közbeni normál felső határérték feletti: 8,7* mmol/l. Nyilván nem repesek az örömtől, de kétségbe sem estem, számítottam rá, az inzulin rezisztens nők nagyon nagy arányban lesznek terhességi diabéteszesek, szóval mondhatni eddig még könnyen megúsztam, ez egyelőre csak csökkent glükóztolerancia, lehetett volna azonnal full-blown cukorbetegség.

Először akkor néztem utána ennek, amikor három és fél évvel ezelőtt a sógornőm** terhes lett a második gyerekével, és egész korán kiújult nála az elsőnél már jelentkezett diabétesz. Én akkor még nem tudtam a saját szénhidrát-anyagcserezavaromról, tehát meglehetősen képzetlen voltam ezügyben, de még laikus fejjel is teljesen agyatlannak tűnt az a mód, ahogy ő hozzáállt a dologhoz: simán belapátolt egy méretes tálnyi somlóit desszertként, aztán a cukrát szabályozandó, egyszerűen csak a szokásosnál nagyobb adag inzulint lőtt be. Mivel M.-et meg engem is aggasztott a dolog, olvasni kezdtem a témáról, és hát jogos volt a félelem - ilyenkor nem csak saját maga ellen orosz rulettezik az ember, hanem a magzata egészségével, sőt életével is játszik.
Megpróbálom röviden összefoglalni, hogy hogyan is működik ez az egész. Magába a már kialakult terhességi diabéteszbe nem nagyon megyek bele, arról rengeteg anyag van mindenhol, inkább ezt a köztes állapotot elemezném (amikor a cukor már túl magas ahhoz hogy változatlanul étkezzünk, de még nem eléggé ahhoz, hogy inzulint kelljen használni a szabályozásához), meg azt, hogy a babára milyen hatással van a jelenség. Kezdem azzal, hogy a "csak" inzulin rezisztens kismamának nem kell pánikolnia amíg annyi az eltérés csupán, hogy túl sok inzulint produkál, mert inzulinon nincs közösködés, a baba hasnyálmirigye teljesen függetlenül intézi a saját kis termelését (Hát milyen aranyos már!), és pont annyit gyárt, amennyi az ő tökéletes működéséhez szükséges. A probléma akkor kezdődik, ha az anya bármennyi inzulinja már nem tudja kordában tartani a cukrát, mert a cukor viszont átmegy a méhlepényen, és keveredik a magzatéval... aki ügyes, mert rögtön elkezd több inzulint termelni, és sokáig képes is lépést tartani a túlkínálattal, DE! Ha az anya szervezetében túl sok a cukor, méreganyagok képződnek, amik sejtelhalást okoznak, károsodik a méhlepény, így fokozatosan csökken a baba tápanyag- és oxigénellátása; ezzel párhuzamosan a túl sok cukor (energia) miatt a baba folyamatosan hízik, a felhalmozódó zsírszövet és víz miatt egyre több oxigénre lenne szüksége, ami viszont ilyen körülmények között a terhesség előrehaladtával pont hogy egyre inkább hiánycikk. Ezek után csak egy borzalom a sok közül az, ami már evidens, hogy születéskor a kiegyenlítés hiánya miatt a baba akár hipoglikémiás sokkot is kaphat, és kómába eshet (a hasnyálmirigye ugyanis még mindig az anya cukrához szokottan termel sok-sok semlegesítő inzulint, miközben a kötelék megszűnésekor már elég lenne annyi, amennyi a saját cukrát rendezi), hiszen a baj legtöbbször már méhen belül megtörténik: oxigénhiány miatt agykárosodás lép fel, vagy akár a halál is beállhat.

Ma tehát bevonultam a kórházba, és kaptam beutalót a diabetológiára, hogy kiderüljön a hogyan tovább. Sejtettem, hogy a szakdoki előírása a napi 150 gramm szénhidrátos diéta lesz, persze kicsit szigorúbban, mint ahogy én azt az akár legkomolyabb időszakomban (pl. tavaly ilyenkor) műveltem. Én ugyanis a percre pontos étkezési időpontokat sosem voltam képes betartani, úgyhogy ragaszkodtam ugyan a napi több étkezéshez, de az öt ritkán jött össze, mert este már egyszerűen képtelen voltam enni. Szintén nem mindig tartottam be a lassú-gyors felszívódású szénhidrát megfelelő váltakoztatását, mert rendszerint úgyis az ajánlott mennyiségnél kevesebbet vittem be, és úgy gondoltam, ha már csak az előírtnak fele a gramm, belefér néha egy annyi csalás, hogy mondjuk pár kocka fekete csoki. Ennél részletesebb nem is lett végül az oktatás, a doki elég gyorsan rájött, hogy nem idegen nekem a szénhidrát számolgatás, úgyhogy nem ragozta túl a dolgot: tartsam a diétát, írjam egy füzetkébe, hogy minden étkezéskor miket eszek, és szeptember 16-án menjek vissza vérvételre és egyeztetésre.
Otthoni vércukor méregetésre nem lenne szükség, de M.Apukától kölcsön kaptam a kis műszerét, és ezt megemlítettem, úgyhogy azt mondta, örül neki, ha minden nap mérek egyet, mindig más-más napszakbeli kajálás után egy órával, hogy lássuk, mi hogyan és mennyire befolyásol. Mondtam a Meforalt is, hogy azzal most mi legyen - ugyanazt válaszolta, amit anno a BMC-ben: mivel a hazai protokoll az azonnali abbahagyás terhesség esetén, csak saját elhatározásból szedhetem, őt jogilag eltiltják bármilyen más javaslattól, hogy a kórházat ne terhelje semmilyen felelősség, ha esetleg ártana a babának. Ami amúgy szerinte lehetetlen, de nyilván problémás esetekben mindig arra fogják a bajt, amire épp lehet; szintén magánemberként jegyezte meg, hogy így a 24. héten már nem valószínű az sem, hogy a gyógyszer abbahagyásától történne bármi szörnyűség. Úgyhogy én most már szedni fogom végig, úgy döntöttem, ki tudja mennyire lett volna rossz az eredményem, ha már hetek óta abbahagytam volna. Örülök amúgy nagyon, hogy ilyen korai időpontban ellenőriztünk (a terhelést 24-28. hét között szokás elvégeztetni, ha nincs olyan előzmény, ami komoly aggodalmat indokolna), ilyenkor szokott állítólag kezdődni az inzulinelégtelenség is, tehát sikeresen megelőztünk minden potenciális rosszat.

A többi laboradat nem változott a legutóbbi alkalom óta, a vörösvérsejt, hemoglobin és hematokrit kicsit kevesebb, mint az alsó határ, de ez nem meglepetés, örök életemben vérszegény voltam, nem pont akkor fogok megjavulni, amikor általában minden nőnek romlanak az értékei. És megint jó hír a végére: a toxoplazma még mindig negatív - ez volt az egyetlen, ami miatt igazán paráztam, a többi nem gond, megoldom. Úgyhogy a kissé hatásvadász cím ellenére a végkövetkeztetés továbbra is az, hogy szeretjük mi egymást ezzel a terhességgel, csak így tovább még minimum három és fél hónapig!


* Terhesség során a szervezet hormonok által valamennyire blokkolja az inzulin hatását, állítólag azért hogy a megnövekedett cukor-/energiamennyiség által a babát jobban tudjuk táplálni, ezért ilyenkor a referenciatartomány nem a szokásos, hanem kibővül 7,8 mmol/l-ig; utána egy kis sávban jön a csökkent glükóztolerancia, és 11,1 mmol/l fölött már cukorbetegségről beszélünk.
** Egyszer majd mesélek róla is részletesen, megpróbálok minél előbb, mert meg akarom előzni, hogy olyankor tegyem, amikor igazán kiakaszt valamivel. Alapvetően végtelenül jóindulatú, egyszerű lélek, de főleg anyaság-ügyben, vagy a gyerekekhez való viszonyulásunk ügyében, vagy hogy mondjam, nem hinném, hogy valaha is lett volna bármi közös bennünk.