"De cipőt a gyárba' / sehol sem tud venni."

Így szavalja az aktuális kedvencét... :) Az a baj, hogy érti a teljes szöveget, mert így ezt a kis bakit nincs szívem kijavítani, hiszen akkor nyilván megkérdezné, hogy micsoda az az árva.
És akkor okosan kellene értekezni arról, hogy néha a szülők is meghalnak, miközben én hálás vagyok minden napért, amikor nem hozza ezt szóba, pedig régebben már megbeszéltük, hogy nekem is volt anyukám, és ő meghalt.

Manapság egyre gyakrabban foglalkoztatja a halál, és félni kezdett a szörnyektől is (az oviban a nagyfiúktól hall dolgokat), meg a sötéttől. Volt ma egy ilyen párbeszédünk, miután felvitette magát Apuval a vécére azzal a szöveggel, hogy kakálni kell (ilyenkor, a pisilős alkalmakkal ellentétben, kísérjük, mert szükség van seggtörlő személyzetre), és persze csak pisilt.
Én: Kissmajom, igaz, hogy igazából pontosan tudtad, hogy nem fogsz kakálni, de szándékosan füllentettél, hogy ne egyedül kelljen felmenned az emeletre?
Kissmajom: Igen.
:D

És akkor a vers:

A tökéletesből k̶e̶l̶l̶-̶e̶ merre tovább...?

Úgy egy hónapja esküvőn voltunk, a sajátunk óta először, M. egyetem alatti legjobb barátja házasodott, egy nagyon furcsa lánnyal, akit még embercsempészős menekültmentős időszakomban zártam a szívembe közös hullámhosszaink okán. Szűkkörű esemény volt, a családon kívül csak a férj három barátja és a párjaik voltunk jelen, összesen vagy harminc ember; a lagzit vártuk igazán, mert nyolcvanas-kilencvenes évek zenéit ígérték mulatóssal vegyítve, hogy a rokonok is ki legyenek elégítve, szóval érdekesnek ígérkezett - aztán meglepetésszerűen a templomi szertartás volt nagyon személyreszabott és igazán sírósan szép. Erősen leegyszerűsítve lényegében azt mondta a papnéni, hogy a hosszúéletű és boldog kapcsolatok titka az, hogy az ember tudjon bocsánatot kérni és bocsánatot adni, és mindig együtt újrapróbálni.
M. könnyes szemmel mosolyogva rámnézett, én meg ugyanúgy vissza - megcsináltuk. Döcögve-bizonytalankodva, megtanultunk és -tanítottuk egymást bocsánatot kérni és adni. Tizenegy évnyi hegyen és völgyön át, égen és földön túl, itt vagyunk, hazaérkeztünk, és ebben a hazában az univerzum legcsodálatosabb lénye az saját miniuniverzumunk közepe. A helyünkön vagyunk, és minden a helyén van körülöttünk. Nagyon nehéz innen továbblépni, irányt találni, elköteleződni felsejlő lehetőségek mellett. Kívánni és kérni éppen lehet, és kell is, mert ha ennyi minden megadatott, bűn lenne nem hinni a még több-ben. Ugyanakkor kísértés lenne követelni, elvárni ezt a többet.
Persze, nem bánnánk, ha Apu és M.Anyuka krónikus betegségei csoda folytán meggyógyulnának, ha M.Apuka hirtelen műtét nélkül is rendbejönne, ha váratlanul teherbe esnék, ugye... És a legnehezebb az, hogy míg nem fognak és nem fog, addig nekem akár még össze is jöhetne, ha még mindig szívvel-lélekkel és meggyőződéssel tudnék harcolni érte. Érdekes, hogy nem erőm nincs hozzá, és nem nembízom a sikerben, és nem is tartok a következményektől, bármi is lenne az eredmény. Csak valami megmagyarázhatatlan, irracionális, beteg félelem bújkál ott legbelül, hogy vajon mennyire, meddig nyújthatjuk-nyúzhatjuk a szerencsénket? Mekkora boldogságadag jár két átlagos, nem különösebben jóságos, nemes, tiszta embernek, akik már így is sokkal többet kaptak, mint ami másnak nem adatott meg, pedig ugyanúgy vagy még jobban megérdemelné...? Butaság, tudom, de komolyan azon agyalok, hogy ha többre pályázunk, kibillenünk ebből a tökéletes egyensúlyból, és valamit elveszítünk cserében; így csak tolom-tolom a döntést, és közben aggódóm, hogy kifutunk az időből, aztán mire megérik az elhatározás, és megjön a bátorságom, elúszik az esély.
M. szerint ez ilyen Kelet-európai kishitűség, merjünk nagyravágyni, és igenis bátorkodjunk lépni. Nem tudom, és ma nem is akarok gondolkozni rajta. Ma még csak olyan terveken vagyok hajlandó töprengeni, hogy jövő ilyenkor, ha teljesen kész lesz a kertünk, és minden dús zöld lesz benne és színes virágos, csinálunk egy ismétlést, és a világ legelképesztőbb jópasija az íriszekbe öltöztetett teraszunkon elvesz feleségül mégegyszer jól.

A legkerekebb nemkerek

Ma tizenegy éve.

Akkor is hétfőre esett ez a nap, számomra ügyeletes-, mert akkoriban szinte minden ünnepet bevállaltam cserében a karácsonyért, hogy hazautazhassak Apuhoz. Az irodámat épp felújították, így egy ideiglenes kis lyukban ücsörögtem, utcazajban és elég hidegben - de a muszáj-munkáimmal hamar elkészültem, hétágra sütött be a nap az ablakon, és igazi tavasz volt. M. már valamikor délelőtt belépett a képbe, és azt hiszem talán hatra beszéltünk meg randit, mert dolgozásból direkt oda mentem, és már jócskán sötétedett; a többi történelem.

Minden nap legalább egyszer elérzékenyülök azon, hogy milyen meseéletem van, és legalább egyszer elfog a rettegés, hogy meddig tarthat egy ennyire tökéletes állapot... és legalább egyszer megkérdezem, hogy vajon mivel érdemeltem meg ezt az ajándékot...? És mindig arra jutok, hogy valami áldás és szerencse keveréke lehet csak ez, nem jutalom, mert ezerszer jobb embernek kellene lennem, hogy ez jogosan járjon nekem.

M. a legcsodálatosabb ember, akit ismerek. Életimádó, nagylelkű, tisztességes, elfogadó, fáradhatatlan, kedves, türelmes, együttérző, bátor, lelkes, önzetlen, laza, erős, okos, vicces, vonzó, kívül-belül gyönyörű. És bár néha komolyan aggaszt, hogy a nem legpozitívabb (de "amaivilágban" érvényesüléshez annyira szükséges) tulajdonságaimat nem örökölte Kissmajom, őszintén magamba nézve örülök, hogy bármennyit dolgozom majd rajta, hogy legyen egy kicsit makacsabb, gyanakvóbb, asszertívabb, hangadóbb, stb. alapvetően mindig olyan genuinely jó ember lesz majd, mint az apja, meg mint az én apám.

Még két hét, legfeljebb három, és új életünk kezdődik, ami lakhely szempontjából is pontosan olyan, amiről mindig is álmodtam: lesz lépcső a nappaliban, körtefa a kertben, és valamikor majd kutya-barát is a kisfiunknak. Ha mindennek tetejébe egészséges és boldog marad/lesz mindenki, akit szeretek, akkor ezen kívül tényleg nem tudok már többet kérni a következő hatvan évtől, és bármilyen pici vagy nagyobb vágy teljesül ezen felül, az már csak hab lesz a tortán.

Ma tizenegy éve, hogy szerelmes vagyok a legjobb barátomba, aki mellesleg a férjem. Ha nem én vagyok a világ legszerencsésebb embere, akkor nem tudom, ki lehet az...

Csip-csipegő

Taknyos hangú performansz alvás helyett... :)

"És percek mentek, ezredévek jöttek…"

Ez egy nagyonis szokványos nap volt, kicsibabám, és mégis nagyon más…

A reggel úgy kezdődött, ahogy hál'Istennek szinte mindegyik: együtt. Hét körül térdre kászálódtál, és halk motyorászással jelezted, hogy most már éhes vagy, és jönnél bújni; úgyhogy kivettelek a kiságyadból, átpakoltalak az apukád mellé, gyorsan tisztába tettelek, bekevertem a kajádat, aztán odafeküdtem hozzád jó szorosan, és miközben te ettél, galád módon a nyakadba mászva beszuszogtam a finom kicsibaba-illatodat. Aztán bóbiskóltunk még egy kicsit közösen, és akár máskor, most is arra ébredtünk, hogy keresztül-kasul átmászkálsz rajtunk, és puha simogatásokat meg nyálas puszikat osztogatsz, és néha egy-egy óvatlan pillanatban, a hálózsákban való megbotlásból adódó lefejelést.
Közvetlenül ezután beindult az elmaradhatatlan családi bandázás: a cica levadászása és alapos összegyűrögetése, a kicsibaba levegőbe dobálása és meztelen talpának borostás csiklandozása, az apa és anya szemének-orrának-szájának többszörös elmutogatása, a közeli úton épp elhaladó nínóautók feladatainak, az ablak alatti fán tollászkodó galambok viselkedésének, a polcodon sorakozó kedvenc könyvek tartalmának részletes átbeszélése. Utána szóltál, hogy kimennél, úgyhogy felöltöztettünk, és miközben kiszedegetted a játékaidat a dobozaidból, az apukád lezuhanyzott, én ágyat vetettem, majd felváltottam a fürdőszobában, ő meg kiment hozzád könyveket nézegetni, és mire meguntátok, hoztam a finom tízórait a Papád által készített tegnapi étel maradékából. Utána egy időre félrevonultál egyedül tevékenykedni, hangos galagyolással kommentáltad, hogy mit mibe lenne jó beleillesztgetni, és többszörös kérdő "Ó?!"-val méltatlankodtál, hogy ugyan miért nem működik minden alkalommal - mi meg titokban bámultunk, és minden egyes kétkedőn felvont szemöldöködtől és sikertől diadalmas mosolyodtól túlcsordult a szívünk, hogy vajon miért is érdemeltük ezt meg, és hogyan is lehet nekünk egy ekkora gyönyörűséges csodánk…?

Lassan dél lett, és megérkezett hozzád a Tatád: rohantál az ajtóhoz, ahogy meghallottad fordulni a kulcsot, hatalmas vigyorral a pofidon a nyakába kapaszkodtál, aztán lelkesen segítettél előbányászni a papucsait, hogy nehogy véletlenül egy percnyi közös idő kárba vesszen. Húztad-terelted magaddal a birodalmadba, szemrevételezted a legújabb ajándékát, elészórtad az összes kincsedet, és mikor, mint mindig, leült hozzád a földre, izgatott "Ííí!" kíséretében toporogtál, hogy jaj, mihez is kellene kezdeni legelőször, annyi elintéznivaló van az életben, amikor az embert épp meglátogatja a legjobb barátja. Egy kicsit csalódottak, de leginkább őszintén elégedettek voltunk, amikor indulni készültünk, és nem feltétlenül akarództál odajönni búcsúzkodni - jó tudni, hogy biztonságban érzed magad, hogy nem félsz nélkülünk felfedezni a világot, hogy eszedbe sem jut, hogy távollétünkben nem szeretünk ugyanannyira, vagy hogy nem jönnénk vissza hozzád.
Tudod, hol jártunk az apukáddal, amíg te Tatáddal voltál? Kimentünk az álomerdőnk melletti álomtelkünkhöz, és megnéztük, hogy hogyan épül az álomházunk. Hirtelen és meglepetésszerúen és villámgyorsan, úgy. Mire felócsúdtunk, a markoló már ki is emelte a jövendőbeli szobád mellől a földet, a bácsik ki is ásták a jövendőbeli ablakod alatt az árkot… és mi megbeszéltük, hogy attól még, hogy saját szobád lesz, húdenagyon reméljük, hogy hajnalban ugyanolyan szívesen hurcolkodsz át mellénk még sok-sok évig, és megvitattuk, hogy vajon körülbelül mennyi idős korodig lenne rendben, ha a pocakodba  fúrt szájjal berregnénk jóreggeltet egymásnak? Később voltunk ebédelni is, meg moziban, meg boltban, meg kávézni… nagyjából mindenről te jutottál eszünkbe, és ötpercenként emlegettük, hogy múlt héten is meg tegnapelőtt meg tegnap meg ma mennyire de mennyire borzalmasan aranyos voltál, és mért rohan úgy az idő, de rohanjon csak, mert minden nap milyen fantasztikusan más vagy és új, és érdeklődőbb és okosabb, és minden pillanatunkat beragyogó csoda. Tudom-tudom, téged ez mind nem érdekel, mert te közben Tatáddal játszottál, és sétáltál, és tornyot építettél, kirakót illesztgettél, képeket nézegettél, labdát gurítottál, tologatót kergettél, mesét hallgattál, zenéltél-táncoltál - mi unalmas nosztalgiázók vagyunk, Tatáddal az élet egy nagy színes kaland.
Hazaérkezéskor azért kaptunk tőled jó meleg ölelést és gyűrött orrú pisze-piszét, és elindultál az esti rutinunkra: vidáman bevonultál az apukáddal fürdeni, végigrötyörészted velem a pizsibe öltözést, és szemdörzsölgetős álmosan szlopákoltad be a vacsorádat, miközben mi mindannyian körbeálltunk, hajtörölgetés címén hosszú percekig simogattuk a kis fejedet, és ezredszerre is elérzékenyülve olvadoztunk, amikor szokásod szerint két oldalra kinyúlkálva végigtapogattad az arcunkat a bársonytenyereiddel. Végül adtam jóéjpuszit, az apukád leoltotta a villanyt, szorosan magához húzott, és elsuttogta neked a rólad szóló esti meséinek egyik epizódját. Én még elvittem Tatádat, aztán szerelmes-szép dalok kíséretében hazaautóztam az esőt szitáló tavaszi estében; mikor visszaérkeztem, te már aludtál.

És most eszembe jutott, hogy nem is említettem neked, hogy bizony a maga egyszerűségében nagyon fontos nap volt ez a mai - úgyhogy leírom ide, hogy majd egyszer (ugyan a számok már nem fognak stimmelni), azért elolvashasd. Kicsibabám, pár nap híján tizenöt hónapja, hogy a világon a legboldogabb embereké tettél minket. És ma pontosan tíz éve, hogy megismertük szeretjük egymást az apukáddal.

Kissmajom erectus

Három napja tette meg az első önálló lépéseit, az eddigi rekordja olyan tíz volt; a kanapéra való feljutás is viszonylag új ügy, míg az alacsonyabb fotelekre mindig sikerül neki, amikor megpróbálja, a filmbéli mutatvány eddig csak nagyjából háromszor jött össze.

Nem különösebben foglalkoztatja ez a járás dolog amúgy... illetve ha épp egyedül áll vagy megy, akkor mindig széles mosollyal teszi, és amikor eszébe jut, örömmel próbálgatja az új tudományát, de van olyan, hogy fél napra megfeledkezik róla, és végzi a kis dolgait a szokásos mászós módszerrel, mert az gyorsabb és hatékonyabb és biztonságosabb és egyáltalán.
Az a helyzet, hogy utál esni, pedig tényleg nem szokott nagyokat, még egyszer sem ütötte be semmijét, mindig csak olyan klasszikus kisbabásan térdre- vagy seggretottyan, de látszik, hogy dühíti a dolog, és egy-egy fail után általában egy ideig nem is kísérletezik tovább, mert pukkadjon meg az egész függőleges világ. Anyjafia.

What's in a name?

Ígértem egy neves posztot… Hát az úgy van, hogy mi amúgy is messzi földön elég híresek vagyunk a buta elnevezéseinkkel, egymást és a macskáinkat is elég érdekesen szólítgatjuk, a család és barátok már megszokták, de távolabbi ismerősök és idegenek nagyot szoktak nézni, amikor kiderül, hogy én például többek között Fej vagyok (igen, Fej) meg Nyápocska, M. pedig BogárBogár vagy Mák vagy hasonló okosságok, és mindketten vagyunk Csillag is. Várható volt tehát, hogy ha gyerekeink lesznek, ez a helyzet csak romlani fog.

Kissmajom becsületes polgári nevében ugye nem volt kihívás, tudtuk már kilenc éve, hogy mi lesz, ha/mikor lesz. Ő itt most marad He-Who-Must-Not-Be-Named, mert ha én nem mutatkozom be, akkor az ő kis személyiségi jogait is be szeretném tartani, de maradjunk annyiban, hogy külföldön sem egy Kevin szinten elterjedt, de Magyarországon még annál is sokkal ritkább (a FaceBook száznál kevesebb találatot hoz ki rá), legtöbben elsőre meg sem értik, és egy hasonló hangzású, sokkal ismertebb fiúnévvel kérdeznek vissza. A másik extrasága az, hogy hál'Istennek nem nagyon becézhető (maximum rövidítéssel vagy kicsinyítő képzővel), viszont egy ilyen picurka gyereknek egy kicsit furán hat teljes terjedelmében, úgyhogy ha szerettük volna nevén nevezni, de mégsem nagyon komolyan, akkor amúgy is muszáj lett volna belendítenünk a fantáziánkat - és mivel ez nekünk alapból is menni szokott, ezúttal a plusz igyekezettől hát… eléggé elszalad a ló velünk.
Csak a saját névből képzett dolgok szemléltetése kedvéért tegyük fel, hogy ő egy szintén kevés beceneves Kristóf - és akkor abból nálunk ilyenek lesznek, hogyaszongya: Kristoáz, Krismó, Krisetti, Krismák, Krismantyú, Krispa, Krisadék, Krisma-misma, Krisóca-móca, Krisó-misó… vagyis nem valami szokványos na.

De ez még mind semmiség ahhoz képest, amikre képesek vagyunk…
Talán az első név, amit adtunk neki, az a Teknőc Rosetti volt - M. találta ki, mert mikor újszülöttként hasra tettük, mindig a felhúzott lábú kisbéka pózban feküdt, fentről csak a háta meg a feje volt látható. Mese is járt hozzá, miszerint Rosetti egy híres-neves-nevezetes rabló volt, aki azért lett ismert ilyen formában, mert egyszer egy múzeumból ellopott egy szépséges ezüst tálcát, amit meneküléskor a kabátja alá dugott, majd mikor a rendőrök hátbalőtték, az megmentette az életét. Innen aztán variációk egész sora született, például a Rosetti Kapitány akkor, mikor már elég nagy volt hozzá, hogy az up-we-go játékot űzve pilótává avanzsáljon: M. leült rakétakilövő állomásnak, a babát a széttett lábai közé "állította" Szputnyiknak, majd magasba lendítette, mindkét fél hatalmas nevetései közepette. Mivel viszont ezek közül egyik sem volt megfelelő ritmusú egy általunk költött dalszöveghez, lett egy olyan is, hogy Rosetti Metti (ebből származtattuk későbbiekben a The Met nevet, aminek nagy hasznát fogja venni, ha valaha ketrecharcos szeretne lenni), illetve egy Rosencrantz (Shakespeare és Stoppard rajongásunk jeléül), egy Rozsomák (Wolverine fans all the way!), és egy Rozipók (ez csak úgy kedvtelésből).
Szintén az elsők között kereszteltük el Stinky Poo-nak, amire valószínűleg nem szükségeltetik magyarázat - viszont csak úgy teljes a kép, ha az ehhez szervesen kapcsolódó nótát is bemutatjuk majd a poszt végén, ahogy régebben már szintén megígértem. (Előre is köszönjük szépen a tapsvihart!)
Aztán ugyancsak elég érdekes irányba ágazott el az egyszer csak ráragadt komplikálásmentes Cuca - ebből lett később teljes értékű név a Cucácska, a Cucadék, a Cucenka meg a Cucálé, valamint a két utóbbi kombinációja, a Cucalenka.
Ezen kívül hivatalos berkekben (úgy mint 11. kerületi Önkormányzat vagy János Kórház ügyelete) való szereplése okán ő az Alulírott is, a.k.a. Ügyvezető Igazgató Úr.
Mikor elkezdte felfedezni a hangját, és rikoltozás irányba kísérletezni vele, szinte magától adódott az Antonio Riccanti Bíboros - ahogy szintén majdhogynem automatikus volt az utóbbi hónapokban szerzett Fjodor Fjodorovics Fogacsek Aladár, for (immáron egészen pontosan hat darab) obvious reasons.
És végezetül íme egy pár példa a semmihez sem kapcsolódó sorozatunkból: Trézsi, Rézi, Kaketti, Majmacsek, Nyünyett, Picipók, Pispirika, Pizetti és Piselli (mindkettő olaszos kiejtéssel),  Zsorzsetta Clark, Zsuzsenka Zsenka, Júliusz Békánszki.

Biztos van még csomó olyan, ami most nem jut eszembe, a fentiek igazából csak a gyakran visszatérő darabok, de nem fukarkodunk, majdnem minden nap vannak párszor használatos találmányok, attól függően, hogy épp mik történnek vele; mind teljesen logikus, szépen hangzó példány. Egy kicsit tartunk tőle, hogy ha így folytatjuk (márpedig magunkat ismerve nagy változáskora nem számítok), szegény gyereknek olyan négyéves kora előtt esélye sem lesz rájönni, hogy őt tulajdonképpen kicsodának is anyakönyvezték, vagy hogy egyáltalán van olyan, hogy embereket csak egy-két fajta képpen szólítanak. Egyetlen remény a normalitásra a környezet, bízunk benne, hogy mások gondoskodnak majd az egyensúlyról, és legalább ők nem fogják Mettikézni...

Later edit: Slambiti Banána, Réz Aladár (Rézi), Rogáta, Morác

The negotiator

Mondtam már, hogy gyűlöl aludni…? Igen, még mindig.
Már egész pici kora óta minden egyes altatás előtt bepróbálkozik mindennel: beveti az összes aranyosságos trükkjét (nem kevés van, és még külön-külön is elég ellenállhatatlanok), a világ legédesebb mosolyát és legfélelmetesebb dühét, és ha minden kötél szakad, akkor akár a legkeservesebb sírását is; végül valamelyikbe mindig belealszik.
Most a tárgyalói tehetségére látunk hallunk egy tipikus példát - ez a legújabb fejlesztésű ellenállása, olyan egy hónapja műveli, mióta rájött, hogy két nyelven is tud tiltakozni (lásd: nemnemnem, valamint neinneinnein). Friss, ropogós, fél órája adta elő:

37.

Idén azért is, mert ahányszor a kisfiunkra néz, megjelenik a lelke a szemeiben, és pont annyira ragyog, amennyire kékek.

Hát, mi tagadás, eléggé szeretünk… :)

Esti tánci

Ez ment tegnap gyakorlatilag este héttől éjfél utánig, nem is értem, honnan van ennyi energiája egy maszatnyi gyerekkezdeménynek... Azt hiszem, hogy eléggé szeretem... :)

A gyatra minőség a laptop és a telefon fényeinek tudható be, illetve annak, hogy már nem volt erőm odébbgurulni, hogy az éjjelilámpát felkapcsoljam.

Due date - The date

Holnap. Igen, holnap lesz az esküvő... és azért épp holnap, mert holnap lenne a Kissmalacz születésének napja...

Nem mondom, hogy kizárólag felhőtlen érzések töltenek csordultig, ha erre gondolok, de egy percig sem bántam meg, hogy ezt a dátumot tűztük ki - így annyi minden van benne azon kívül, hogy ünneplőbe öltözünk, és hivatalosan is egy párrá válunk... benne van az egész életünk, jóval és rosszal, kezdetekkel és végekkel. És ettől annyira szerethetően valódi az egész, nyoma sincs benne semmilyen műlelkesedésnek vagy muszájvidámságnak; ami van, az mind igazi öröm, attól csak még igazibb, hogy ott van ellenpólusul az a soha nem múló szomorúság-csepp, mintegy intő jelül never to take anything for granted.
Mikor én holnap igent mondok, nem csak annak a férfinak mondom majd, aki ebben az életben a legboldogabbá tett és tesz és valószínűleg tenni fog, akivel sok év ezer apró emléke köt össze millió színes szállal; annak is mondom, aki szavak nélkül megértette a poklot, amit bejártam, leereszkedett velem a legmélyére, és a karjában hozott fel onnan, amikor olyan lépés következett, amit egyedül nem bírtam megmászni. Abban az igenben benne lesz minden, amit valaha is végigcsináltunk együtt, a borzalmasan nehéz és az egyszerűen mesés és a más számára értelmezhetetlen dolgok, beleértve az eddigi két legfontosabbat: a babáinkat.

Egy kicsit félek annyira boldog lenni, amennyire boldog vagyok. Amikor legutóbb bátorkodtam, akkor hatalmasat zuhantam, és azóta van bennem egy gát, ami még mindig nem nyílt fel teljesen, de nap mint nap igyekszem noszogatni.... Mert ugyanakkor persze az is igaz, hogy hálás vagyok, amiért egyáltalán vannak olyan végtelen magasságaim, ahonnan akkorát lehet; mert jaj, nagyon szeretem azt a kislányt és ezt a kisfiút, ami fájt és fájhat még, de amolyan Lord Tennyson módra én ezt vallom azért:

I hold it true, whate'er befall;

         I feel it, when I sorrow most;

         'Tis better to have loved and lost

Than never to have loved at all.

És mindezt azért merem, mert olyan védőhálóm van, amilyen. Here's looking at you, kid.

Game on! :)

Omigod. Az előbb felhívott M., és ezt mondta: "Na, július 17-én délután négykor elveszlek feleségül."
Aztán gyorsan megnyugtatott, hogy a hivatalos státusz mit sem változtat, attól még természetesen maradok a fülesége is. So I guess it's actually happening... :)

So this is what normal feels like

Ma este elmentünk a már nagyjából egy hónapja várva-várt szürreális előadásra... annyira de annyira jó volt! Ültünk egy zsidónegyedbéli kék pincében olyan ötvenen, többségben középkorú értelmiségiek, mellettem fiatal meleg szerelmespár, a színpadon elképesztően tehetséges cigány hegedűs; Nádasdy két nóta között elsütött egy-egy nagyon szubtilis poént, amit mégis mindenki értett, és egy pillanatra mintha megszűnt volna az egész undorító hangulat, ami manapság uralkodik ebben az országban, és ott voltunk egy oázisnyi előítéletmentesség, egy szigetnyi tolerancia, egy tenyérnyi kultúrált Európa közepén... A szomorúságon túl, hogy ezt egyáltalán eseményként kell kiemelni, mosolygós maradt a lelkünk utána, mert ahogy M. megfogalmazta az élmény lényegét, there is hope yet: ha akkor valaki azt mondja, hogy mostantól ennek a maroknyi embernek a mentalitása és ideológiája fogja meghatározni a jövőnket és a családunk jövőjét, akkor abban a pillanatban aláírjuk, hogy ámen. Nem szándékozom politikai irányba terelni a blogolást, de nem sok olyan pozitív* élményem volt az utóbbi időben, ami meggyőzött volna róla, hogy szeretném, ha a gyerekeink itt nőnének fel, úgyhogy mindenképp meg akartam örökíteni ezt is, for the sake of fairness. És köszönjük, tanár úr!

Másfajta normalitás, avagy another first: ma piros lettem, és ezennel lezártam női életem (ez olyan huszonhárom évet jelent - basszameg, milyen vén vagyok!) egyetlen harminc naposnál rövidebb ciklusát; egész pontosan huszonkilencről beszélünk, igazi középidős fájdalmas ovulációval, halleluja! A petelányom amúgy biztos nem volt top minőségű attól még, hogy ezúttal nem bambult, mert a görbém luteálisban elég ugrálósra sikeredett, és a hőm is alacsony volt magamhoz képest (a szokásos 36,66-os coverline mellett a maximumom csak 36,9-ig ment fel, az is csak pár napra),  de attól még elégedett vagyok, ügyes kis petefészkeim és ügyes kis méhem van(nak), köszönömszépen.
Közben írtam a BMC-nek is, hogy mik történtek, és mi legyen és főleg mikor, és fel is hívott a kedves néni, hogy legközelebb május 3-ára tud időpontot adni, amikor is menjek be konzultálni Szűcs dokival. Először egy kicsit elkeseredtem a késői dátumon, mert ha a következő ciklusom is ilyen "rövid" lesz, amilyennek nagyon remélem, akkor az pont egy tüszőrepedés környéki nap lesz, ami azt jelenti, hogy az a hónap is úszik és az azt követő is, mert gondolom egy hormonpanelt plusz UH-követést szeretne majd bármilyen beavatkozás előtt; sőt még az is lehet, hogy átjárhatóságira is sort kerít, hiszen itt ugye volt egy műtét, amikor bent elromolhatott ez-az.... de nem akarok ennyire előre futni. Amúgy aztán újramérlegeltem, és arra jutottam, hogy nem olyan hosszú végülis ez az öt ciklus a terhesség és az újabb inszem között, legalább lesz időm regenerálódni rendesen, és pár stimulációmentes hónapig pihenhet a testem.
A saját dokimhoz most nem fogok visszamenni, úgy döntöttünk, mert az igazi segítség előtt nem lenne értelme bekavarni további mesterséges cuccokkal abba, ami most ilyen szépen beállt. Hétfőn CD4 lesz, úgyhogy pont jól elmegyek vérvételre, mindent megnézetek, még D-vitamint és AMH-szintet is végre, hogy lássuk hogy állok. És szeretkezünk sokat, nem kétségbeesett időzítéssel, csak olyan jólesősen, mint ahogy ebben a hónapban is tettük, és jöjjön, aminek jönnie kell. Megbeszéltük, hogy az esküvőt mégis áttesszük júliusra, arra a napra, amikor Kissmalacz született volna - objektív okai is voltak, de valahogy megkedvelni se sikerült a májust, hiába álmodozik mindenki akkori menyasszonyságról. Ilyenkor ugye az a nagy vágy, hogy a due date napján már pocakos legyen az ember, nyilván nekem is eszembe jut, sőt az is, hogy hamarabb is jöhetne, várjuk ám... de most valahogy nyugodt vagyok, nem múlik el az az egyébként immár minden nappal egyre derűsebb érzés, hogy de hát nekünk van már egy kislányunk, nem kell rohanni... Egy kicsit olyan, mintha már tudnám, hogy milyen a szivárványon túl...

* Igazából volt, múlt héten, miközben a FaceBook megosztásokban olvasgattam a magánemberektől érkező felajánlásokat a hóban rekedt autósoknak - de az is csak rövid ideig tartott, és ezektől ilyen formában mindig csak még jobban elkeseredek, hogy vajon miért nem lehetünk mind és mindig olyanok...?

Sometimes it just hits me...

Azt mindig tudom, hogy végtelenül szeretem, de ma tiszta véletlenül meghallottam ezt, és... basszus, én annyira elmondhatatlanul szerelmes vagyok nyolc év után is, mint egy elsőrandis tini libácska... Tiszta ciki... :)
Megfelelő szavak híján:

One step at a time

Ide az elejére írom, hogy el ne felejtsem: tegnapelőtt dél körül egyértelműen éreztem ugyanazt a szúrkáló fájdalmat, amit inszem napján - most már nagyon kíváncsi vagyok, hogy két hét múlva beigazolódik-e a sejtésem, és piros leszek-e. Ha igen, akkor nagyon kellemesen meg leszek lepődve, egyrészt, hogy ilyen hamar újra működök, másrészt, mert én a legutóbbi előtt még soha életemben nem éreztem a tüszőrepedést, és azt sem tudtam, hol van a petefészkem. Újabb ajándék lenne, vajon hányadik...?

Ma szabadnapot vettünk ki, és autóba ültünk, és elvitt a jövendőbeli uram egy Szajna-parti ruhaszalonba menyasszonyi gúnyát készíttetni... na jó, nem Párizs volt az, de én annak éreztem. A varrónő hihetetlenül jófej, mondjuk a levelezés alapján ilyenre is számítottam; pontosan megértette, mit szeretnék, egyáltalán nem próbált meggyőzni vagy rábeszélni semmire, csak rajzolta rendületlenül amit soroltam, és nagyon megdicsérte az igencsak egyedi ötletemet. Az egyetlen negatívum az, hogy olyannyira egyedi, hogy így aztán egyáltalán nem volt alkalmam felvenni egyetlen próbadarabot sem miheztartás végett; értelmetlen lett volna, ugyanis amit én megálmodtam, az olyan hatvan évvel ezelőtt volt divatos, a bolt meg tele volt a manapság menőnek számító, csöcsöket állig felnyomós, csillámos gyönggyel teleaggatott, tüllös költeményekkel, egyáltalán nem derült volna ki belőlük, hogy az én egyszerű kis ruhám hogy fog állni. Kiválasztottunk egy gyönyörű matt anyagot ("sötét pezsgő" a szín neve), meg lettem méricskélve, és nyugtatva, hogy a bő szoknyában nem fogok úgy kinézni, mint egy túlkelesztett kuglóf (merthogy "nagyon csinos, arányos alakom van", naaztán), továbbá az a terv, hogy találkozzunk április elején, és akkor már belebújhatok egy majdnemkész cuccba.
M. ezalatt a várost járta, autentikus helyi büfében ebédelt, és fejben rémisztő háttértörténetet gyártott a hétvégi Cthulhu-szerepjátékhoz (Ady Endre mellékszereplésével - imádom ezt a pasit!). Ő ugyanis nem láthat felöltözve csak majd az esküvő napján, mert ha már a kapcsolatunk során soha semmit nem csináltunk a normális népek szabályai és kronológiája szerint, akkor legalább ezt úgy akarjuk.

Most itthon vagyunk, és örülünk, hogy holnap már péntek van. És énekelgetjük egyik még fiatalszerelmes napjainkból kedvenc dalunkat, jó hangosan, és egész vidáman. Ma megint jó az élet.

Röviden

W. H. Auden: Funeral Blues

M. fordította, évekkel ezelőtt... A ma ilyen.

Megállj óra, telefon, feledd a csöngést,
csontot a kutyának, cserébe a csöndért.
Hallgass zongora. Kísérje tompa dobszó,
s ti, gyászolók. Jöjjön a koporsó.

Repülők, az égbe föl sírva szálljatok
s onnan üzenjétek a világnak: halott!
Ma minden galamb nyakán gyászszalag legyen,
s minden menyasszony ma feketét vegyen.

Nyugat volt ő, Kelet, s ő volt Dél és Észak:
Dolgos hetem s hozzá a nyugodt vasárnap.
Ő volt nappalom, éjjelem, szavam és énekem;
Hittem -- de tévedés -- hogy örök a szerelem.

Csillagok, Nap, Hold: most mind aludjatok,
szereljétek le hát az égi színpadot.
Folyjon el a tenger, az erdő tűnjön el,
mert jó már soha többé nem lesz semmi sem.

Yup, still making me cry...

Pár hónapja azt hittem, csak a kétségbeesett csodavárás miatt érzékenyülök el ezen; hát nem.