A csapból is ez folyik...

Anyatej that is. És basszus olyan ritka az aranyközéputas vélemény meg hozzászólás, hogy csak kapkodom a fejemet… megszokhatnám végre, hogy ufó vagyok, azt hiszem… Van az, hogy igenis joga van a kisbabának is ott ebédelni, ahol az apukája (és további negyven idegen) kanalazza a levesét, úgyhogy rajta, elő a dudákkal a vendéglőben, hajrá egyenjogúság. És van az, hogy szoptasson a pláza vécéjében, vagy fejje le és adja oda cumiból, illetve maradjon otthon minimum egy évig, de semmiképpen se menjen olyan helyre, ahonnan nem tud tíz perc alatt hazarohanni az éhségtől közben kétségbeesetten üvöltő csecsemővel. Ez a két ló-oldal létezik csak, komolyan…?!

Ezzel nem leszek túl népszerű, de ohwell…
Aki ismer, az tudja, hogy mennyire fontosnak tartom az igény szerinti szoptatást, mennyit küzdöttem érte, és mennyire vágyom rá, hogy majd legalább a következő babánál nekünk is megadasson. És azt is tudja, hogy különösebben prűd sem vagyok: egy kiemelkedően szép keblet bármikor szívesen és szemérmetlenül megbámulok, és ha az enyém lenne kiemelkedően szép, valószínűleg bármikor szívesen és szemérmetlenül kiraknám egy jó mély dekoltázsba. A nyilvános szoptatást viszont, mea culpa, de eléggé visszatetszőnek tartom; és itt fontos, hogy a nyilvános ezúttal tényleg nyilvánost jelent, azaz azt, hogy véletlenül odatéved a tekintetem, és majdhogynem kiböki a szememet a bimbója, hiszen ő ősanya, és neki az jár, hogy ott és úgy, ahol és ahogy éppen kedve tartja. Mert lehet bármekkora tömegben is úgy szoptatni, hogy biztonsági őr/sasszemű voyeur legyen a talpán, akinek feltűnik, hogy épp mi történik. Még azt se mondom, hogy minden áron bújjon kendő alá gyerekestül, vannak helyek és helyzetek, ahol természetes, de legalábbis teljesen elfogadható egy ilyen jelenet, és egy játszótéren, parkban, boltban, hivatalban, váróteremben, tömegközlekedésen diszkréten félrevonulva/elfordulva semmi bajom vele, akkor sem, ha én személy szerint nem csinálnám. De bakker, étteremben, direkt közszemlére téve a berendezést… nemár!

A pro-érvelők vesszőparipája, hogy dehát bizony hányszor odalibben a szomszéd asztalhoz egy-egy olyan magamutogató hölgyike, akin csak a szentlélek tartja a semmikis ruhát, köldökig kivágott, teljesen átlátszó, botrányosan rövid - na akkor vajon miért más a hozzáállás, hiszen az sem feltétlenül odaillő és ízléses? Gonosz leszek, de őszinte: ha ronda a nő, az is zavar. Ha lóg a melle, narancsbőrös a segge, fatörzsnyiek a combjai, és kibuggyan a rengő háj a csípőjén, akkor legszívesebben őt is megakadályoznám abban, hogy vacsorázó emberek szeme elé menjen szűk topban és arasznyi miniszoknyában. Még akkor is, ha jelenleg én is épp disznyóméretű vagyok, és együtt kellene éreznem inkább, esetleg irigykednem is, hogy ő mennyivel sokkal magabiztosabb, miközben én legszívesebben el sem hagynám a lakást, amíg újra hatvan kiló nem leszek.
Igen, frusztrált vagyok, nem, nem vagyok igazi, anyaságomban kiteljesedett nő, és megértő vérfeminista sem. Nem tartom kívánatosnak a haskötényt, nem nevezem életcsíkoknak a striákat, és igen, szerintem a tejtől duzzadó eres vagy a hosszas szoptatástól leeresztett cicik csúnyák. Nem diszkriminálok, a saját császárhegemről is pontosan tudom, hogy egyedül én látom szépnek, és nem azért mert objektíven az, hanem mert arra emlékeztet, aki kibújt alóla, és mai napig nem értem, hogy M. hogy tudja erotikusnak tartani a melleimet, miután látta őket Kissmajom-nyúzástól kisebesedve. Ez valóban gyönyörű, de valljuk be, hogy egészen kevés nő, és főleg közvetlenül szülés után álló nő teste néz ki így. Nem, nem gondolom azt, hogy szégyenletes dolog tökéletlennek lenni, de csakazértis a világ orra alá dörgölni, hogy ha tetszik, ha nem, márpedig nézned kell, mert jó okom van rá… szerintem ez meglehetősen primitív dolog. És most hagyjuk azt, hogy nem muszáj odanézni - a körúton nem fogok Lóci-mód viszolyogva, de kíváncisan megfordulni egy szőrös sörpocakját a hawaii ingéből kilógató pasas* után, de ha leül velem szemben egy teraszon, miközben pizzázok, akkor igenis elkerülhetetlen az, hogy észrevegyem, és valószínűleg az is, hogy elmenjen az étvágyam. És hagyjuk azt is, hogy micsoda egy tuskó vagyok, hiszen tulajdonképpen azt sugallom, hogy csak a szupermodell alkatú nők szoptathassanak kitárulkozva - szerintem nekik sem kellene, mert ez nem egy performansz, ez egy intim összekapcsolódás anya és gyereke között, ami senki másra nem tartozik, főleg akkor, ha nem egy magatehetetlen újszülöttről van szó, hanem egy két-három éves kis emberről.

Kicsit elkalandoztam és zagyva lett, de végülis ide akartam kilyukadni, ehhez a mai tiltakozó akcióhoz. Én alapvetően a végletekig toleráns ember vagyok, hőzöngök itt, nem értek, és nem értek egyet, de valójában bármikor teljes mell(hö-hö)szélességgel kiállnék azért, hogy amíg törvénybe nem ütközik és alapvető emberi értékeket nem sért, tényleg mindenkinek joga van nekem nem tetsző módon vagy akár visszataszítóan viselkedni; mekiben szoptatni is, százhúszkilósan nudizni is.
De ezt a mai menetet akkor is önzőnek és undorítónak** tartom, ha amúgy belátom, hogy a társadalom igazságtalan és kirekesztő és gonosz, és bőven lehetne családbarátabb. Mert ez számomra ugyanaz a kategória, mint az otthonszülők, oltásellenzők, egyéb saját-gyerekükkel-csalánverők. Nem baj, ha benne van a pakliban, hogy veszélybe kerül a "pocaklakóm" élete, nekem jár a háborítatlan kitolás, pihepuha franciaágyban, esőerdő hangjaival, teafa illatú füstölővel. Nem baj, ha az "enyémgyerkő" igény szerint épp nem étkezne, azért csak a képébe tolom a csöcsömet egy fotó kedvéért, mert jó ügyért van ez a flashmob. Feltűnőségileg viszketeg és enyhén exhibicionista anyák találmánya, marhára nem arról szól, hogy elfogadottabbá tegye a közterületen való szoptatást - olcsó, értelmetlen, provokatív, idegesítő, öntudatos whatchagonnado attitűd, ami többet árt, mint használ.
Szabad nekik, is what I'm saying, de vajon miért éreznek ingerenciát arra, hogy így csinálják…? Ufó, mondom én.


* Csak hogy senki se gondolja, hogy kizárólag a nőkkel van bajom; az esztétikum hiányával van.
** Nem gyomorforgató értelemben, inkább úgy, hogy faszkivan már az ilyen nagymagyar anyákkal.

Újabb megkésett státusz

Szóval számok híján a pontosan héthónapos beszámoló is elmaradt, mert ezúttal is csúsztatva kellett a doktornőhöz mennünk, mivel hét és fél hónaposan volt aktuális a meningococcus elleni oltás emlékeztetője. Apropó oltás, Kissmajom eddig is csak épp felkiáltott, amikor szúrták, de ezúttal még azt sem tette; előtte részletesen elmondtam neki, hogy mi fog történni, és meg is mutattam (megcsíptem a kis combját, hogy így fog fájni), bent is átöleltem, és a fertőtlenítős fröcskölésnél figyelmeztettem, hogy na most jön a bökés. Drága bátor kiskatonám csak nagyon a szemembe nézett, és megfeszítette a kis lábait, és hiába mondtam neki, hogy nyugodtan sírjon, nem szégyen az, meg sem nyikkant, csak a szája széle görbült le csendben, egyetlen másodpercre - csodájára járt mindenki a rendelőben és a váróteremben. Meg is méregették, 8700 gramm és 74 centi, vagyis a kilói a korához képest átlagosnál kicsit kevesebbek, a magassága viszont a 96 percentile-ba teszi, tehát szinte biztos, hogy nem Aput, a hobbit-tatáját örökli ebben, hanem inkább M.Apukát, az óriás-papát.

Nagyon sok és látványos változás történt az utóbbi olyan két hétben, felét biztos már el is felejtettem, ilyenkor mindig megbánom, hogy nem jegyzetelek folyamatosan… Az egyik nagy történés az, hogy harmadik napja egyáltalán nincs már szoptatás, egyre kevesebb lett a tej, aztán már csak komfort-cicizésre elegendő kortyok maradtak, most meg már az sem nagyon van, így nem is nagyon teszem mellre, csak ha égetően fontos, hogy azonnal megnyugodjon, mert a kincsem olyan lelkesen fogadja el, hogy borzalmas látni, hogy erőlködik, de semmi eredménye. Hét hónapig sikerült kihúzni végül, sosem kizárólagosan anyatejjel, de még a legvégén is olyan mennyiséggel, hogy legalább éjszakára elég volt - nyilván szomorú vagyok, de már nem teljes kudarcként élem meg az egészet, örülök, hogy a legkiritkusabb időszakban működött a dolog, és a következő alkalomkor majd megpróbálok ügyesebb lenni.
Valószínűleg a szoptatás nélküliség hozadéka az, hogy sokkal kiszámíthatóbb lett Kissmajom étkezése (hiszen most már mindig konstans mennyiségeket tud kapni), és ezáltal a napirendje is még fixebben beállt:
- este hat és hét között fürdés, majd vacsora (180-250 milli táp - attól függően, hogy hánykor és mit evett utoljára);
- éjfél és egy között álomevés* (180 milli táp);
- fél hat és fél hét között ébredés, reggeli (130 milli táp), tisztába tevés, közénk költöztetés;
- fél kilencig együtt alvás, fél tízig együtt bandázás, utána egyedül játszás a kiságyban (addig én megágyazok, felmosok, előszedem a játékait, és előkészítem a reggelit);
- tíz és fél tizenegy között szilárd ételes tízórai (100-150 gramm), utána fél órás rezegtetés a pihenőszékben (ennek eredményeként kakilás), majd játék;
- délben egy-másfél óra alvás: ez most már szinte mindig úgy működik, hogy végig mellette fekszem és ölelem, ő meg belém fúrja a fejét, mivel enélkül pontosan fél óra elteltével felébred - viszont mióta áttért a csak kétszeri nappali alvásra, legalább egyiknek minden áron muszáj ennél hosszabbnak lennie, mert különben estére már nagyon nyűgi lesz, úgyhogy hősiesen feláldozom magam :) és én is sziesztázok;
- kettő körül ebéd (180 milli táp - ha hosszabb távon is megmaradnak a mostani esti és éjszakai mennyiségek, tehát már azokból összeáll az egy éves korig naponta szükséges fél liternyi tápszer, akkor hamarosan ezt is kiváltom szilárd étellel);
- délután, ha nagyon meleg van otthoni, ha nem, akkor piknikelős játszás, illetve babakocsis séta - itt is változás, hogy ha autózás is van a programban, akkor már csak úgy alszik, ha amúgy is alvásidő lenne, egyébként bámészkodik az autósüléséből, játszik, szerel, beszélget;
- fél öt körül újabb alvás (ez szigorúan fél óra, nem is akarnánk többet, hogy ne zavarjon bele az esti rutinba);
- ötkor uzsonna (ha otthon vagyunk, olyan 100 gramm gyümölcs, ha épp úton, és nem megoldható, akkor 130 milli táp);
- fürdésig játék vagy séta.

A stabilizálódott napi programon kívül is csinál egy csomó új dolgot a legutóbbi összefoglaló óta, a teljesség igénye nélkül, csak így off the top of my head ilyenek jutnak eszembe, hogy:
- rázza a fejét és szélesen vigyorog hozzá: fekve és négykézláb is szokta, ilyen Stevie Wonder stílusban, az elején aggódtam is, hogy ez valami egészségtelen önstimuláció, de aztán utánaolvastam, és szinte napra pontosan hét hónapos korban egy csomó baba elkezdi ezt, egyrészt, mert kísérleteznek az újszerű látás-élménnyel, másrészt, mert egy picit elszédülnek tőle, ami szintén izgalmas dolog;
- tárgyakat hordoz a szájában (és ezt néha fejrázással kombinálja): ez meg puppy-style, egy helyben tartózkodva, kúszva és mászva is műveli, van amikor tényleg odébb akar vinni valamit, máskor csak a rágcsálást nem szeretné abbahagyni ácsorgás vagy közlekedés közben sem;
- igen, közlekedik: a klasszikus kúszás (alkaron támaszkodva, térddel tolva magát) kimaradt, helyette a nyújtott karjával tolta magát körbe-körbe illetve hátrafelé, a következő lépés az volt, hogy négykézláb rugózott, majd előrehasalt (ezt okosan abbahagyta, amikor egyszer a parkettán próbálkozott, és orron landolt**), és pár napja már szabályosan mászik*** is (nagyon aranyos, mert néha az épp soron következő kezét túl magasra emeli, elveszíti az egyensúlyát, és felborul);
- énekelget: ez az egy ideje már felfedezett beszélgetés dallamosítása, egyedül, játék közben elmélázva, pihenés közben belefeledkezve megy a kornyikáló ná-ná-ná és további zabálnivaló hangismétlések;
- utánoz: cuppogást, csettintegést, nemnemnemezést - és büszkén göcög utána;
- minden érdekli: míg régebben többnyire a feltűnő (színes, hangos, világító, mozgó) dolgokkal akart közelebbi ismeretségbe kerülni, mostanra szinte nincs olyasmi a világon, amiről ne kérne további információt - mindenféle hang forrását kitartóan keresi (a legédesebb, amikor a nem látható repülő után kutat az égen), percekig moccanás nélkül tanulmányoz állatokat és embereket (a madarak és gyerekek a kedvencek), minden egyes tárgy felé kinyújtja a kis karjait hogy mutimeg (ha le van téve, máris indul feléjük), alaposan megfigyel, tenyérrel megtapogat, körömmel megkapirgál, majd megízlel mindent, amihez odavisszük vagy amit el tud érni;
- felismeri, ha szólítjuk: mintegy válaszul a recent aggódásomra, hála Apunak, aki megállás nélkül beszél hozzá, mikor együtt vannak, egyik napról a másikra megtanulta az igazi nevét;
- megért szavakat: az első, amire rájött, az már elég régi, a "figyelj" (ha ezt hallja, akkor várakozóan néz, mert tudja, hogy valami érdekes akció következik), a második a "cica" (ha mondjuk neki, akkor már forgolódik is hogy hol van, továbbá lelkesen üldözi is, de a legutóbbi orrcsavargatás óta már hiába, Kissca szigorúan csak alvásidőben merészkedik a közelébe), a harmadik az "autó" (azt is keresi, ha említjük), a negyedik az "Apa" épp kialakulóban van, többet egyelőre nem vettem észre;
- figyel az énekre és mesére: az továbbra is első számú jellemzője, hogy ha hanyatt fektetjük, akkor rögtön rugdosni kezd, plusz ha van mire, azonnal felpakolja a lábait a magasba (és ott rugdos), de még ezt a tevékenységet is készségesen abbahagyja (ahogy az elalvás előtti szokásos nyöszörgést is), ha az ember énekel (én) vagy mesét mond (M.) neki - ilyenkor feszülten koncentrál, és időnként hatalmasakat mosolyog (amitől mi menten elolvadunk);
- követi az iránymutatást: ha mondjuk, hogy nézd, és nyújtott karral jelzünk valamit neki, akkor arra fordítja a fejét és a tekintetét, és többnyire kiválasztja azt, amire gondoltunk, ha rábökünk egy játékán egy gombra, ami valamit csinál, rögtön rájön, hogy mit tanítunk, és utánoz (ha nem sikerül működésbe hozni, mert mondjuk túl erőtlenül nyomogatja, akkor csodálkozó szemekkel számonkér, hogy mostmivan);
- reagál és válaszol: azonnal felkiált, ha látóterébe kerül a cica, türelmetlenül ránkszól, ha szeretné, hogy századik alkalommal is megszólaltassuk a játszószőnyegén a zenét (nem olyan, mint a többi játéka, amit ő is tud kezelni, mert egyértelmű gombnyomással működtethető, hanem az anyagba van rejtve a kapcsolója, és viszonylag erősen rá kell tenyerelni, hogy beinduljon), és amikor kedve van hozzá, akkor bármeddig lehet vele játszani kérdezz-feleleket (mondunk valamit, ő meg a saját nyelvén elismétli);
- huncutkodik: ha olyasmit csinál, amit "nem szabad"**** (például kibontott kakis pelenkával a segge alatt vadul tekereg, hogy hasra forduljon), és rászólunk, hogy maradjon nyugton egy pillanatig, akkor benyom egy ilyen saját fejlesztésű féloldalas mosolyt, amiért Bruce Willis is megirigyelné;
- elképesztő a finommozgása: egész pici és vékony dolgokat megfog az ujjaival - persze ezt egyelőre csak konstatáltuk, nem tesztelgetjük és fejlesztgetjük tovább, mert mindent bekap, amit meg tud kaparintani, és ez jelenleg nem túl biztonságos (ezidáig füvet, papírfecnit és gombot kellett kihalásznom a szájából).
Ami még történt nagymozgás fronton az az, hogy ha van mibe kapaszkodni/mire támaszkodni, akkor feltérdel, így tegnap kénytelenek voltunk letenni a kiságy alját az alsó szintre, mert félő volt, hogy kibukik belőle. Szintén az utóbbi pár nap újítása, hogy éjszaka oldalra fordul, és úgy alszik tovább - itt mi is belebotlottunk Audrey problémájába, amire hirtelen azt a megoldást találtam, hogy úszópelust húzok a sima pelenkájára, így nem lesz nedves a ruhája és az ágyneműje; de igazából abban reménykedem*****, hogy ez csak egy ideiglenes hóbort, és ahogy jött, úgy megy majd. Jah és egy ideje már bal oldalon át is simán hasrafordul, így gyógytornászhoz egyelőre mégsem megyünk.

Ami változatlan, illetve tulajdonképpen tovább "durvult":
- ha velünk van, semmitől se fél: erős hangoktól (vonatduda, fúró, bőgetett motor, látótéren kívül leeső tárgy csattanása, stb.) megijed, és Moro reflexhez hasonlóan széttárva a kis karjait összerezzen, leejtés imitálásától vagy hirtelen nagyon magasba emeléstől vagy dobálástól megdermed, de ezeket mi nyilván kerüljük, ha rajtunk múlik - ezen kívül ha a közelünkben/ölünkben van, mindent élvez (berregés, fütyülés, zuhanás, reptetés, zuhanyrózsával való arclemosás, óriáskutyákkal való ismerkedés, you name it);
- ha velünk van, egész nap dumál és mosolyog: idegenekkel főleg új helyen nagyon óvatos, néha hosszú percekig komoly arccal szkenneli őket, amíg végül a szimpatikusabbak mosolyát viszonozza, ismerősökre is csak akkor mosolyog vissza kapásból, ha megszokott közegben látja őket vagy ha az ölünkben van, különben egy kicsit kivár és kémlel, biztos, ami biztos - aztán, ha mindent rendbennek ítél, a mosolygással egyidőben általában a nyelve is megered; ha minket (ez jelenleg M. és én kivételével Aput jelenti) megpillant, egyből a füléig szalad a szája, és kezdetben kurjongat örömében, aztán már "csak" mosolyog egész álló nap, és megállás nélkül mond-mond-magyaráz.
Ha velünk van, mindig jókedvű, vidám, boldog - és ezt nem titkolja, a legőszintébb ragyogással-rajongással adja tudtunkra napi ezerszer; és mi napi ezeregyszer mondjuk el egymásnak, hogy MOST kellene meghalni, mert ennél már sosem lesz jobb az élet. Aztán a következő napot valahogy mégis sikerül még szebbé tennie… nem tudjuk hova, meddig fokozható ez még, így is az elviselhetetenség határát súrolja. Ez a kisfiú a Minden.


* Néha pár napra váratlanul elromlik az alvás, valószínűleg a frontok miatt, mert általában időjárás változáskor történik meg, de nem vészes ilyenkor sem: van olyan típusú romlás, hogy lefekvés és éjféli álomevés között egy-kétszer megébred (ilyenkor legtöbbször elég bemenni hozzá, és simogatni, vagy néha ki kell venni, de akkor is pár percnyi összebújás után visszaalszik), van olyan, hogy az éjféli álomevés helyett félig megébred (ilyenkor többször hasrafordulgat, emiatt nyögdécsel meg szomorkodik, és a megoldás az, hogy teljesen fel kell ébreszteni, és úgy visszatenni, mert akkor eszébe jut, hogy ő tulajdonképpen álmos, és egy ásítós mosoly után otthagyható, elalszik magától), és van olyan, hogy a hajnali ébredés után nincs kedve visszafeküdni (ilyenkor mászkál, kurjongat és galagyol, megszereli a kiságy rácsait - ez a legrosszabb, mert ezzel borul az egész reggeli program, és mikor épp a tízórai lenne aktuális, akkorra már hullafáradt).
** Eddig két közlekedési balesete volt, a vetődéses orrbeütés, és egy olyan, hogy a puha plüss játszószőnyegről megszokásból legurult (a hátra fordulás még nem valami jól kontrollált mozdulat, továbbra is inkább a feje súlyára és a gravitációra hagyatkozik), és a parkettán koppant egy kicsit a tarkója - mindkétszer ijedtség okán és nem fájdalomból sírt, és ölbekapáskor szinte azonnal abba is hagyta, de olyan keservesen és hangosan zendített rá, hogy a szívem rögvest apró darabokra szakadt.
*** Sajnos ez egyelőre csak az ágyon megy neki, mert ha legalább kicsit nem göröngyös a terep (vagyis szőnyeg, habtapi,  pléd és/vagy parketta van alatta), akkor kicsúszik a lába, és csak helyben lépeget vagy visszafele csúszik szegényem - erre egyelőre nem tudok mit kitalálni, próbáltam már meztelen térddel, harisnyával és kisnadrággal, csupasz talppal és tapadós zoknival is, de egyik sem segített, gondolom egyszerűen meg kell várni, hogy megerősödjön a combizma, és bírjon ellentartani.
**** Egyelőre próbálunk csak a legminimálisabb mértékben megtiltani dolgokat, mert nem szeretnénk a nemszabadnemszabad szajkózásával folyamatosan korlátozni, amíg esély sincs rá, hogy megértse az ok-okozati összefüggéseket - mi vagyunk a felnőttek, úgy gondoljuk, hogy a mi feladatunk olyan környezetet biztosítani neki, amiben lehetősége van veszélyektől védve felfedezni.
***** Főleg mert olyan borzasztóan nagyfiús abban a pozícióban, hogy majdnem sírva fakadok, ahányszor meglátom.

Finomvegyes

Ma voltunk a meningococcus elleni oltás első menetén, és egyúttal megvolt az öthós státusz-ellenőrzés is, két hét késéssel megint, mert a múltkori csúszás után már ilyen pluszfélhónapos módban maradtunk. Kissmajom 7640 gramm és 71 centi, senki sem érti, hogy mitől nő úgy mint a gomba, mikor a napi kajaadagja változatlanul a szerény 600 milli körül van, és azt is inkább alulról súrolja. De a doktornő szerint amíg ilyen formás hurkák vannak a combjain, továbbra sincs okunk félteni, biztos nagyon spórolósan hasznosítja a kis szervezete a kalóriákat. Az oltást szokás szerint csudijól viselte, épp hogy felsírt amikor beszúrták a tűt, de egy másodperc múlva már vigyorgott is - drága kis katonám…

Azt a fontosságos hírt el is felejtettem mondani, hogy hál'Istennek rendeződni látszik a kakihelyzet! Már több mint egy hete, hogy szinte minden nap van egy-egy spontán adag szép színű és jó állagú termés. Tegnap kicsit aggódtunk, mert két nap kimaradt, de mire eldöntöttük, hogy veszünk egy újabb doboz szélcsőt, már tele is rottyantotta a pelust, aminek kétszeresen is örültünk, hiszen ha már háromnapos produktumot is ki tud nyomni segítség nélkül, az tényleg javulásnak nevezhető. A megoldás egyébként a laktózmentes Milumil Pepti lett, amiből nagyjából másfél dobozzal használtunk el, mire elkezdett hatni. A doktornő szerint ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy laktózérzékeny a béka, egyszerűen csak jobban szereti a gyomra ezt a fajta tápszert, sok baba van így vele, attól még majd az ajánlott időben nyugodtan be lehet vezetni a tejtermékeket próbából. Majd egy éves koában meg kell nézetni egy gasztorenterológussal, és ő leteszteli, hogy valóban van-e gond, vagy kinövős átmeneti ügy volt csak.
Ez a szó szerinti megkönnyebbüléses siker egyben azt is jelenti, hogy terveim szerint holnap elkezdjük a hozzátáplálást. Célkalével akarom kínálni először, és ha tetszik neki, akkor hétvégén majd kap egy kis pürésített változatot is. Következő lépésekben meg terveim szerint jöhet az édesburgonya, gesztenye, avokádó, és ha a már beszerzett répalé nem fogja meg a székletét, akkor a répa is, utána meg szépen sorban a gyümölcsök. Meglepetésemre a védőnő is mondta meg a lányok is, hogy ezekhez a pürékhez már ilyen korán el kell kezdeni adogatni gluténtartalmú dolgokat is; én kekszet nem szeretnék (a bolti összetevőiben van mindenféle szar, én meg nem vagyok egy konyhatündér, hogy sajátkezűleg készítsek), úgyhogy valószínűleg zabpehellyel fogom süríteni a főzelékeit meg gyümölcspépjeit, csak annak kell még utánanéznem, hogy milyen módon. (Meg kell főzni előre vízben, hagyni dagadni, majd hozzákeverni az alapkajához, vagy…?)
Apropó evés, több ötletet is mondtatok tejszaporításra, amit köszönök szépen, következő alkalomra megjegyzem, de sajnos most már nem aktuális. Amint írtam, tönkre mentek a kezeim, ínhüvelygyulladásom van, és mivel Kissmajom csak alkalomszerűen hajlandó cicizni, és géppel nem fejhető a mellem, nem tudom megoldani az ürítést, így igazából szerencse is, hogy nincs sok tejem, mert csak gyulladás lenne a vége. Nappal amikor evés aktuális, mindig mellre teszem, de legtöbbször csak egy-egy kicsit szív ki belőle, amíg könnyedén jön - mivel ezután a maradékot már nem bírom kifejni, gondolom ez egyenes út az elapadáshoz (ha jól tudom elapasztani is így kell, hogy mindig csak annyit kifejni, hogy ne feszüljön), olyan szétrobban-a-mellem érzésem már gyakorlatilag nincs is soha. Ami egyelőre még működni látszik, az az éjjeli szoptatás: az este hét órás lefekvéskor tápszer van, utána másnap délelőtt tíz körülig csak cici, ilyenkor ki is szívja egész jól, úgyhogy remélem, hogy még egy kis ideig fenntartható ez az állapot, hiszen nagyobb babás anyukáknál többször olvastam olyant, hogy hónapokig már csak reggel szoptattak például. (Persze nem nagyon értem, honnan tudja a mell, hogy csak éjszaka kell gyártania a tejet, de nem is kelle nekem mindent érteni, csak működjön.)
Jah, volt olyan is, hogy megpróbáltam valamiféle rendszert vinni a nappali étkezésbe, mert most már ugye szinte csak tápszert kap, na mondom fasza, tudni fogom a mennyiségeket, lehet előre tervezni. Háááát, izé… not. Kissmajom egészen kiszámíthatatlan, semminemű pattern nem fedezhető fel sem időben sem mennyiségben, teljesen random váltakoznak az olyan alkalmak, amikor benyom 180 millit, és három óra múlva már kiabál, hogy éhes, és az olyanok, amikor csak 120 millit kér, és öt óra múlva is hiába kínálom újabb adaggal. Úgyhogy ezt a projektet egyelőre feladtam, megtömni nem fogom csak azért, hogy az én órarendem szerint történjenek a dolgok, csak reménykedni tudok, hogy majd a szilárd kaja sem fogja megterhelni a gyomrát, ha továbbra is ezt az össze-vissza táplálkozást kívánja követni.

Pár napja felfedezett egy új képességet, és annak javára (és nem kis örömömre) kezdi hanyagolni a rikoltozást; helyette a nyálával gargarizálva-gurgulázva hörögcsél, mostanság minden reggel erre ébredünk. Amikor panaszkodik (nem sírás ez, csak ilyen lamentálás-féleség), akkor egyre gyakrabban mondja azt, hogy bbbá-bbbá-bbbá, ami elég szörnyű, főleg most, hogy két fog is társul a legörbülő szájhoz… olyankor nem nagyon lehet nem felkapni és agyonpuszilgatni szerencsétlent, pedig van elég baja anélkül is. Tegnapelőtt volt egy durva fogzós éjszakánk, amikor szinte semmit sem aludtunk a folytonos szenvedős felriadásától, de amúgy ezt is jól viseli, eddig csak egyszer kellett bevetni a Nurofent meg a Dentinoxot - pedig egyértelmű, hogy készül valami felül is, literszámra dől a nyála, és ha odaadom az ujjamat, szinte lerágja, olyan vehemenciával esik neki; az elég idegesítő viszont, hogy ezúttal sem látszik semmi, még csak egy kicsi gyulladás vagy pirosság sem, úgyhogy még legalább egy hónap várakozásra számítunk, amíg áttörnek az újabb recécskések.
Mozgásilag nagyon durva, hogy hogy fejlődik, hátról hasra most már a másodperc töredéke alatt pördül át, mint egy kaszkadőr, és szinte nincs is olyan, hogy a hasonlevős támaszkodásban elfáradna - tök magasra kinyomja magát, mint egy kis fóka, forgatja a fejét és felsőtestét mindenfelé, úgy is, hogy egyik keze a szájában van, vagy tárgyakért nyúlkál vele. Hasról hátra még tudatosan nem fordul, fizikailag megy neki, a fejnehézség és gravitáció ugye jeletősen megkönnyíti a dolgát, de csak ilyen véletlen átbillenések vannak, akaratlagosak nem. Mondjuk annyira szeret hason lenni, hogy szerintem ha tudna tervszerűen visszafordulni, akkor is inkább addig maradna, amíg kimerülten le nem muszáj tenni a fejét az alkarjára - ez amúgy a világ egyik legaranyosabb dolga, olyankor az ökle félig a szájában van, könyökig nyálas a bőre-ruhája, és ilyen fáradt kis hangon motyorog… borzalmas na! Hason egyébként simán körbeforog, és ilyen édes, segget kidüllesztős kukacmozdulatokkal kúszni is tud, olyan egy méter per óra sebességgel (vagy ha a talpát kitámasztjuk, akkor marha gyorsan), ha elég színes kacat van előtte motiválásnak. Mindkét kezével magabiztosan nyúl tárgyak felé, megfogja őket, és a szájába tömködi, vagy egyik kezésől a másikba átrakja; pár napja megmutattam neki, hogy hol van a lába, örömmel ismerte fel, de csak akkor tud játszani vele, ha én a feje közelébe húzom, a pocakmérete miatt egyedül nem megy neki.
Tök jól lehet vele kukucsolni, akár öltöztetéskor, akár valami mögé elbújva - nagyon kis okos, sima szemeltakarással nem lehet becsapni, ha valamilyen tárgy mögött eltűnik az arcom, de a fejem búbja kilátszik, akkor ügyesen követi, és már előre oda néz, ahol a szemem elő fog bukkanni. Gyereknapra kapott egy Adamo hintát - mi naívak, azt hittük, hogy majd a ringató mozgástól el fog aludni benne (a nappali szieszta továbbra is nagyon rövid és nehézkes, kizárólag babakocsis tologatással abszolválható, és a mózesben már kinyújtott lábakkal nem fér el), de erről szó sincs, imádja, ha lökdössük, kurjongat, nevet, rúgkapál… szóval egy biztos: semmiképpen sem alszik.
Oldalra mindkét oldalára fordul, de hasra még mindig csak jobbra, úgyhogy még mindig el szándékozom vinni egy Dévényes terapeutához, hogy lássuk, jelent-e ez bármi gondot a későbbiekre nézve, vagy hagyjuk békén, és majd belejön. Elkezdtem tájékozódni babaúszás-ügyben is, Apuval nagyon jól elvannak kettesben, Apu meg ilyen nagyon aktív nyüzsgős-sétálós fajta, szóval pont jó közös program lenne nekik ez, de egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy hova kellene beiratni, annyira nagyok a különbségek: van ahol csak negyvenöt perc egy alkalom, máshol két óra, van ahol szigorúbban foglalkozik a párosokkal egy csoportvezető, máshol szabadabb a tevékenység... Állítólag ilyen korban még hagyni kell a kicsiket önállóan felfedezni a lubickolást és egyedi ritmust diktálni maguknak, mert bármilyen beavatkozás összezavarhatja a mozgásfejlődést, úgyhogy fogalmam sincs: mennyi ideig szeret pancsolni egy féléves, és mennyire szükséges az irányítás, és nem fogja-e utálni az egészet a szokatlanul hűvös 29-30 fokos víz miatt, illetve mert már jó eséllyel kinőtte a búvárreflexet…?
Nah megyek aludni, mielőtt még kérdezek huszat.

Végjáték

Hát ez is bekövetkezett - az utolsó száz méter. Sokszor eszembe jut, de általában erősen próbálok nem belegondolni, mert a sírás környékez, és annyira de annyira irigylem azokat a nőket, akiknek minden erőfeszítés nélkül megy ez, mint a karikacsapás. Persze tudom, hogy hülyeség, van egy csodálatos, boldog, kiegyensúlyozott, testben és lélekben makkegészséges drága kisfiam, mi kell ennél több…? Bűntudatom van, hogy hálátlan vagyok, és mégis… mégis fáj, bárhogy logikázok.

Nem tudom, mennyi tejem van még, a kölcsönmérleget olyan két hete visszavittük, nem akartam tovább stresszelni magam vele. Azt látom, hogy van valamennyi, mert akár egy órával a teljes kiürítés után is vadul dőlni kezd, ha megnyomkodom - de sokkal gyorsabban szelidül ez a folyás vékonyka sugárrá, mint régebben: máskor akár háromnegyed órán át is fejhettem, amíg már nem jött semmi, most a csúcsidőkben elért rekord 180 milli kevesebb mint felére csökkent, és már csak akkor feszül a mellem, ha hat-nyolc órája nem fejtem ki. Ennyit persze csak extrém esetben szoktam várni, amúgy olyan kétóránként megkínálom a Kissmajmot, aki boldogan el is fogadja, és szívja is lelkesen, amíg a nagyja ki nem jön; utána már csak néz a gyönyörű szemeivel, és édesen mosolyog, én meg kifejem a maradékot, ami már sosem több 30-40 millinél.
A szaporítófejést már hetek óta abbahagytam, mert ínhüvelygyulladásom lett, és van azóta is. A kezeim annyira erőtlenek, hogy sokszor képtelen vagyok levenni a cumisüveg kupakját, és főleg éjszaka pár órás pihentetés után, annyira elgémberednek és sajognak, hogy csak sziszegve bírom kiemelni a babát a kiságyból. Egy kísérlet erejéig visszatértem a gépes próbálkozáshoz, de nevetségesen kevés eredménnyel, úgyhogy a körülményekhez képest a legkisebb rosszat választottam: hogy ne menjenek teljesen tönkre a kezeim, ami a tej azonnali eltűnéséhez vezetett volna, többet nem kínoztam magam a 7-7/5-5/3-3/1-1 verzióval, de azért a szoptatás után bentmaradt adagokat mindig kisajtoltam. Így húztam el mostanig azt, hogy a napközbeni cicizések mellett fejésből mindig összejött egy teljes adag, amit vacsoraként megkaphatott Kissmajom, de tegnap óta már ez sincs. Éjszakára még úgy tűnik, hogy elég neki, amit termelek, sőt meg vagyok győződve hogy a két ébredéskori akciója (éjfél és hajnali négy körül) már csak komfortszopizás, és simán kibírná reggelig nélkülük - de titokban imádkozom, hogy ez minél később történjen meg.
A melleimre rossz ránézni, olyanok, mint a cipőtalp, ki vannak pirosodva és érdesek a sok húzkodástól és nyomkorászástól és szorongatástól, és a balban továbbra is ott van a csomó, bár határozottan kisebb már; ezek mondjuk annyira nem érdekelnek, ha menne a fejés, még pár hónapig szívesen csinálnám minden ellenére, de ugye nem rajtam múlik. Ha majd teljesen elapad a tej (olyan nehezemre esik leírni még a szót is, hogy mindjárt bőgök), akkor elkezdem kenegetni valami puhító olajjal, hogy rendbejöjjenek, és vissza fogok menni megultrahangoztatni is, de addig nincs értelme, mert a laktáció miatt úgysem lehet normálisan diagnosztizálni.

Tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy miket rontottam el, miket csinálnék másképp, és fogok is, a következő alkalommal. Már a legelején alternatív (fecskendő, pipetta, Medela Calma) pótlást kellett volna alkalmazni, amikor kiderült, hogy nem működik az itatás, de Kissmajom hetekig annyira ügyesen váltogatta a mell-cumi technikát, hogy meg voltunk győződve, hogy később nem alakulhat már ki zavar. Fokozatosan csökkentgetni kellett volna a tápszer mennyiséget, akkor is, ha a tejem nem szaporodott megfelelő mértékben, de egyszerűen nem volt szívünk éheztetni egy percig se, és akkoriban nem is nagyon lehetett volna: Kissmajomnál nem működött a gyakrabban mellre tennis középút, ha nem volt teljesen tele a pocakja rögtön keserves sírásba kezdett. Végig szaporítófejnem kellett volna, kitartóan, éjjel is - erre mondjuk nem tudok értelmes megoldást még mindig, mert Kissmajom az elején legkésőbb háromóránként szopizott, és ha fejtem volna, akkor ő mindig félig üres mellre került volna vissza, és sosem lakott volna jól, továbbá annak sem látom értelmét, hogy kifejni és azután más úton odaadni, mikor a legtökéletesebb megoldás mindkét fél számára a szoptatás. Többet kellett volna innom, még több tejszaporító mindenfélét kipróbálnom, fejen állva énekelgetnem a tehénhimnuszt… nem tudom. Minden esetre nagyon furdal a lelkiismeret, hogy nem tettem emberfeletti erőfeszítéseket, főleg így, hogy gondok vannak a székrekedéssel - Kissmajom minden egyes hiábavaló erőlködésénél és minden egyes szélcsövezésnél óhatatlanul eszembe jut, hogy ha képes lettem volna kizárólag anyatejjel táplálni, akkor most erre nem lenne semmi szükség.
Ami miatt még frusztrálóbb az egész az az, hogy az utóbbi időben volt ugye egy csomó kajagond, amikor Kissmajom nehezen fogadta el a cumit, cicizni viszont elég gyakran akart. Igazából még most is sokkal kevesebbet eszik, mint régen, szinte sosem kér 120 millinél többet egy étkezésre, és már várni is megtanult, nem ordít, ha nem kap azonnal jóllakásnyi adagot. De mostanra már minden elromlott, azt ugyanis, hogy meddig van kedve próbálkozni, nem tudjuk visszacsinálni; tehát hiába lett volna meg az a 120 milli a két mellben még akár egy héttel ezelőtt is, neki már nagyon nem volt türelme kiszívni utolsó cseppig. És őszintén szólva én sem erőltettem, mert mióta előbújtak a tűhegyes fogacskák, már elég kellemetlen tud lenni, ha alkalmanként hatszor azzal fejezi ki nemtetszését a nem megfelelő volumenű kínálat iránt, hogy összeszorított szájjal elrántja a fejét.

Hát így lett egy nagy-nagy vágyból miserable fail. Ma már úgy szoptatok, hogy tudom, szinte szó szerint utolsó lehet bármelyik alkalom, hiszen ijesztő gyorsasággal csökken a tejem napról napra, és esélyét sem látom annak, hogy sikerüljön a hatodik hónapot is végigvinnem... Örökké emlékezni fogok arra az eufóriára, amikor a sok kórházban átsírt óra és rengeteg otthoni nyüstölés után, végre sikerült egy kortynyi tejet kinyernem magamból a fertőtlenített pálinkáspohárba. És nem fogom tagadni, akkor sem, ha önzés, hogy kegyeltenül rossz érzés, hogy sosem ismerhettem meg annak örömét, hogy egymagam nyújtani tudok mindent, amire a gyerekemnek szüksége van, hogy csak belőlem táplálkozik, csak általam nő.
De hálás vagyok, hogy megadatott annyi, amennyi, ebből is, és csak remélni tudom, hogy hasznosság szempontjából tényleg jelentett valamit Kissmajom pici testének ez a sok szerencsétlen küszködésem. Mert én annyit kaptam cserébe tőle, amennyit elképzelni sem tudtam volna. A nagy, nyugodt, összebújós csendeket, amikor csak mi ketten vagyunk az éjszakában. Az imádott arcocskáját, ahogy lehunyt szemmel egyre lassabban mozdul, mígnem végül teljesen elernyed, és már csak a forró lélegzetét érzem a bőrömön. A kis bársonyos, meleg tenyerét, ahogy hozzám lapul, és karmolászgat, mint egy dagasztó macskakölyök. Próbálok minél alaposabban a szívembe vésni minden pillanatot amíg még lehet, mert fotózni hiába próbálom a lenézek-rá látványt, a képek sosem adják vissza töredékét sem annak, amit érzek.
Time to let go I guess. Csak ez sosem volt az erősségem...

Shit is shitty, but life is good

Délen a helyzet változatlan, továbbra sincs spontán kaka, csak szélcsöves. Utálom, hogy az utóbbi héten minden hajnalban ébren volt a kiságyában, de a szokásos vidám gagyarászás helyett nagyokat nyögdécselt és erőlködött. Alternatív segítségként a hashajtó szirupot is bevetettük, és a reggel beadott fél adagtól délután volt is eredmény, de a kúraszerű alkalmazást felfüggesztettük egyelőre, mert Audrey javaslatára előbb egy bababarátabb módszert akarunk kipróbálni: tegnap délutántól a Beba Start Pro hipoallergén tápit lecseréltük a Milumil Pepti laktózmentesre, hogy hátha. Egyelőre semmi változás, ha csak a kínlódós evészeteket nem soroljuk ide, az új íz ugyanis egyáltalán nincs Kissmajom ínyére: lelkesen rácuppan, első pihenésig egy szusszra benyom olyan 30-40 millit, aztán amikor újrakezdenénk, és már van ideje ízlelgetni is, csak kilökdösi a cumit a szájából, hogy köszöni szépen a jó szándékot, de ha lehet, ő ebből a vacakból a továbbiakban mégsem kérne. Persze nagyon rövid idő telt el még az igazi hatáshoz is, meg a megszokáshoz is, úgyhogy reméljük pár nap múlva kiderül, hogy értelme is van annak, hogy neki nem tetsző dolgokkal tömködjük.
A hozzátápláláshoz köszönök nagyon szépen minden hozzászólást, itt is meg privátban is, elraktároztam őket, és egy hónap múlva jól hasznukat is veszem majd. Most igazából leginkább az tart vissza a kezdéstől, hogy mindenhol azt írják, hogy amíg nincs normálisra beállva a széklet, addig nem szabad próbálkozni vele. Gyümölcslevekre viszont nyitott vagyok, ha nem jön be a tápszerváltás, akkor az lesz a következő lépés, hogy kap pár korty szilva- vagy baracklevet.

In other news:
- Tegnapelőtt gyakorlatilag fájdalommentesen áttört a második fogacska is, így most a bal alsó olyan háromnegyedig van kint, a jobb meg épp csak kibújt. Sajnos ez nagyon keresztbe tesz a maradék szoptatásnak is, mert többször van olyan alkalom, hogy hiába van neki kedve, nekem meg tejem épp, ha nagyon éhes vagy nyűgös vagy aktív, akkor a nem megfelelő erősségű folyás iránti nemtetszését úgy fejezi ki, hogy türelmetlenül összeszorítja a száját; vagyis megharap, és az eléggé tud fájni. Szerencsére éjszaka, amikor nagyon álmos, még nem csinálja, úgyhogy olyankor továbbra is zavartalanul mehet a cicizés, és nem kell felkelnem fejni.
-  Kíváncsian követ a szemével mindent, ami mozog, legyen az ember vagy jármű, és tök kis okos: ha hanyatt fekszik, és az egyik oldalán eltűnik valaki úgy, hogy hátul, a fejbúbja fölött megy át (tehát nem látja, mert túl fent van), akkor is rögtön fordítja a fejét a másik oldalra, és ott várja a szemével, hogy megjelenjen. Pár napja megtanult kukucsolni is, fürdés után szoktam elbújtatni a törölközője meg a felhuzigálandó ruhái mögé, és hatalmasakat vigyorog, amikor megtalálom. Van új kedvenc "szava": pfff, ahol az f hang hosszan el van nyújtva, és úgy jön létre, hogy kifújja a levegőt a felső ínye és az alsó fogsora :) között. És vannak kedvenc dalai, amik úgy néznek ki, hogy mi költünk különböző gyagyaságokat egy-egy ismert nóta dallamára - na ezeken akkorákat vigyorog, hogy néha elhisszük, hogy érti a szöveget. A nevét még nem érti, ami nem is csoda, mert annyi hülyeségnek szólítjuk szegénykét, hogy valószínűleg két évesen is úgy fog bemutatkozni, hogy ő Trézsi, a.k.a. Cucálé.
- Nagyon magabiztosan fordul már hasra, és néha már úgy is sikerül neki, hogy nem ragad be a keze; visszafele még elég esetleges a dolog, nem is tűnik tudatosnak, inkább csak oldalirányba mocorog, és akkor átbillenti a gravitáció, meg a nagy nehéz kobak. Imád hason lenni, nagyjából negyed órát bír egyhuzamban úgy, hogy felkönyökölve egész magasra tolja ki magát, aztán egyre lennebb ereszkedik, míg végül a fejét az alkarján pihentetve vagy dühöngve rikoltozgat, vagy halkan nyüszög, borzasztó aranyos hangokat kiadva - de ha olyankor hanyatt fordítjuk pihenni, hangos méltatlankodásba kezd, és gurul is vissza. A megfelelő hosszúságú hasonkodást amúgy nagyban hátráltatja az, hogy minimum egyik ökle szinte folyamatosan a szájában van, egy kézzel meg nem bírja sokáig tartani magát. Szintén Audrey nyomán el akarjuk vinni egy dévényes gyógytornászhoz felmérésre; mi semmi elmaradást nem tapasztalunk és semmi furcsát nem látunk rajta (azon kívül, hogy kicsit talán favorizálja a jobb oldalát, például mindig arra fordul át), de jobb ha egy szakember is megnézi, hogy ha van javítanivaló, akkor időben elkezdhessük.
- Hétvégén életében először elmentünk vele nagybevásárolni, amikor is előbb egy nagyjából másfél órás autóutat, majd egy teljes soppingolást végigasszisztált a hordozójából, egy panaszszó nélkül: néha elbóbiskolt, de többnyire érdeklődve bámészkodott a világra, és nagyokat mosolygott, amikor szóltunk hozzá. Itthon is egyre önálóbb, reggel felkelés után mindig beteszem a kiságyába, amíg én elvégzem a dolgaimat, és akár egy órán keresztül is eljátszik egyedül, hangosan beszélget, fogdossa és rugdalja a holmijait, dolga végeztével meg rendszerint elalszik.
- Az éjszakai alvás visszaállt a régi mederbe, már nincs félórás sírás előtte, maximum pár perc, és csak azokon a napokon, amikor a lefekvés idejére már nagyon fáradt; este nagyjából héttől reggel nyolcig alszik, egy éjfél körüli és egy hajnali négy órai kajálással (igazából inkább belealvós komfortszopizások), de mára virradóan az előbbi elmaradt, így először életében átaludt nyolc órát. A napközbeni alvás továbbra is nagyon ritkán sikeredik fél óránál hosszabbra (mindez két óránként), ha pont elkapjuk a pillanatot, amikor éledgetne, és időben elkezdjük tologatni, akkor vissza szokott aludni akár további egy órára is, de ez nem sokszor fordul elő, mert sosem hangosan ébred - rendszerint úgy vesszük észre, hogy befejezte a pihenést, hogy erőteljesen mozogni kezd alatta a babakocsi, és mellette a felakasztott plüssök.
- Apropó babakocsi, a mózes részében teljesen kinyúlva már hetek óta nem fér el; szerencsére felhúzott lábakkal szeret feküdni, mert a sport részbe még elég sokáig nem ültethető. És apropó ülés, basszus már vízszintes helyzetből is megpróbálja felhasizmozni magát, de a kedvenc pozíciójában (mi lennebb csúszva ülünk, ő meg kifele fordítva olyan 45 fokban rajtunk fekszik) már gyakorlatilag nem tartható, mert azonnal elkezd előregörnyedni, hogy felülhessen.

Most több nem jut eszembe, úgyhogy rakok egy képet, amint őurasága épp olvasgat, miközben a galád anyja lepaparazzolja a tarkóján éktelenkedő kopasz foltot, és a rágnivaló csupasz vádlijait. (Az immár halásznadrágosra kinőtt tigrincsmintás outfit az courtesy of Marcsy, akinek jövő ilyenkorra nagyonnagyon vissza szeretném küldeni családon belüli használatra.)

Cicizavar

Létezik ilyen vajon, vagy a mi fiunk alkotta meg…? A fiú, aki cumisztrájkba fogott. Elkezdtem utánaolvasni angol nyelvű fórumokon, de mikor eljutottam a feeding tube javaslathoz, mint végső megoldás, gyorsan abba is hagytam, nem akarok tudni róla, épp eléggé idegbajos vagyok anélkül is. Szóval nem tudom, hogy ez hivatalosan is létező dolog vagy sem, de Kissmajomnak ez van bizony. Egyelőre csak pár napja csapott át ebbe a fogzásos fájáskor (vagy már előtte, amikor nem akart elfogadni fecskendőt és pipettát se) kialakult keveset evés, és reméljük, hogy nagyon gyorsan túllendülünk rajta, mert így etetésnek nem is nevezhető műveletekkel kínlódunk.
Nagyon röviden: kizárólag álmában hajlandó normálisan enni üvegből - nappali próbálkozásnál tízből kilencszer vagy elfordítja a fejét, vagy kilökdösi a nyelvével a cumit, vagy elfogadja az első kortyot, és 1. széles mosoly kíséretében hagyja kifolyni a szája szélén, 2. gargarizál vele egy sort, aztán röhögve kiberregi, 3. nemes egyszerűséggel szembeköp vele. A maradék tíz százalékban elkezdi szívni, és általában az első pihenésig mindent le is nyel - ez rendszerint csak 20 milli, mert pár korty után észbekap, hogy hoppá, engem itten táplálnak, és megáll, de volt már 80 milli is, amikor addig szivolázta, amíg ki nem fáradt, és ott határozottan pontot tett az akció végére. For additional excitement: képtelenség megtippelni, hogy mikor várható az egyik, és mikor a másik alkalom, óránként átlagban tízszer kínáljuk fel neki a cumit, néha egymás után háromszor is összejön egy-egy kis adag, néha fél ébrenléti ideje is eltelik, és semmi. Ez egyaránt igaz lefejt anyatejre és tápra, kisebb és nagyobb lyukú cumira, hanyattfekvős és ölben kitámasztott pózra, virágos jókedvre és nyűgis hangulatra, you name it. És közben persze legtöbbször éhes, cuppog, szopja az ujját-kezét, és ha már nagyon sok ideje nem sikerült semmit belejuttatni, sírdogál is.

Ugyanakkor… figyelem, nem csalás, nem ámítás: amióta ezt a butaságot kitalálta magának, a cicit szinte minden alkalommal gondolkodás nélkül elfogadja! Ami csak látszólag jó hír, mert persze továbbra is csak addig eszik belőle, amíg jó erős sugárban folyik a cucc, utána elkezdi minden korty után elengedni, újra nekiveselkedik, újra elengedi, stb., és közben ellenállhatatlanul csibészesen vigyorog, hogy navajon ki unja meg hamarabb, ő vagy én. Mivel újból csak akkor tehetem mellre, ha már elég gyűlt ahhoz, hogy dőljön, és az az én feltöltődési sebességemmel pár órát jelent, mindenképpen oda lyukadunk ki, hogy változatlanul fejnem kell utána, ha nem akarom, hogy lassanként elapadgasson a tejem - a kínkeservvel kiküzdött eredményt aztán meg nem akarja megenni cumiból... Namost bárcsak az lenne a fő problémám, mint a fórumokon tanácsokat osztogató amerikai anyukáknak, hogy van tej bőven, de azért erőltetik a cumit, mert el akarják választani a babát; de erről szó sincs, két mellből továbbra sem tudok 160 millinél többet kihozni (ezt csak 5-6 órás szünet utáni állapottal, és negyven perc mellhúzgálással érem el), és ez a mennyiség azonnal látványosan csökken, ha egy nap nem fejek legalább háromszor vagy nem iszom eleget, szóval igencsak labilis.
Mindennek tetejében pár héttel ezelőtt a bal mellemben észrevettem egy csomót, amiről a szonográfus nem tudta megmondani, hogy gyulladás vagy fibroadenóma (az ultrahang képen ezek egyformán néznek ki), de a laktáció miatt az előbbit valószínűsítette, úgyhogy a lelkemre kötötte, hogy csak nagyon finoman nyomkodjam, mert jó eséllyel megtörtem egy tejcsatornát, és fejcsóvált, hogy miért is nyüstöltem olyan erősen. Azértbaszdmeg, mert a kórházban mindkét kirendelt szoptatási tanácsadó egymástól teljesen függetlenül azt válaszolta ezirányú kérdésemre, hogy bármilyen erőteljesen fejek, amíg megfelelő mozdulatokat alkalmazok, addig nem tudok kárt tenni a mirigyeimben - hát ennyit a profizmusról, ilyenek miatt nem voltam többet hajlandó a segítségüket kérni az egész szoptatós mizéria során. Egy hónap múlva visszamegyek kontrollra, ha csökken a kétcentis átmérő, akkor valóban gyulladás volt, ha nem, akkor valószínűleg jóindulatú daganat, amivel a családi anamnézis miatt el fogok menni biopsziára, és bármit is mutat, kiszedetem.

Visszatérve Kissmajomra, nagyon-nagyon remélem, hogy nem csesztünk el semmit a túlzott igyekezetünkkel és a mindenféle alternatív etetőeszközös kísérletezgetéssel, és főleg azt, hogy négyhónaposan még nem tud evészavar kialakulni egy kisbabánál. Egyelőre nagy gáz nincs, mert szépen hízogatott az elmúlt hónapban is, de persze ez a probléma még újkeletű ahhoz, hogy befolyásolni tudja a megint felszedett több mint fél kilót. Kajamennyiségben természetesen még mindig sokkal kevesebb jön össze, mint ami hivatalosan a szükséglete a mérete alapján (a negatív rekord fél liter körül volt, huszonnégy óra alatt - ez a javasolt mennyiségnek alig a fele), de ez legutóbb is így volt, a gyarapodás mégis több mint megfelelőre sikeredett a gyerekorvos szerint; jövő héten majd megyünk hozzá is a szokásos havi karbantartásra, ha még fennáll a probléma, majd megemlítem neki, hátha tud okosat mondani.
És valószínű, hogy ezek után kicsit előrehozom a hozzátáplálás öt hónap környékére tervezett időpontját - de erre hamarosan visszatérek egy segítségkérős posztban. Addig is, ha valaki hallott már ilyenről, vagy van ötlete, hogy mit tehetnénk, ne fogja vissza magát!

About a boy

Nézem Heni Ákosának fotóját, és bőgök, drága pici bogárka… Eltelt több mint három hónap, és én még mindig nem tudom felfogni, hogy nekünk is volt egy ilyen, és mostanra igazi kisfiú lett abból az apró babánkból... how on earth did we get so lucky…?! Úgy érzem, túl hamar repülnek a napok, nem elég az idő, nincs elég fotóm és videóm minden egyes rezdüléséről, mert hiába kattintgatok folyamatosan, konkrétan percről percre változik, növekedik, értelmesebb és önállóbb lesz… álljon meg az idő egy kicsit!
Annyira aranyos, de tényleg! Biztos minden kisgyerek az, és biztos minden szülő szerelmes a sajátjába, de komolyan minden nap van legalább egy pillanat, amikor szó szerint könnybe lábad a szemünk attól, hogy ránézünk, és attól, hogy és ahogy ránknéz. Amikor mosolyog… reggel odalépek a kiságyához, fölé hajolok, és köszönök neki, és egy pillanat alatt fülig szaladnak azok a gyönyörű ajkai, és felhúzódik a pufók arcocskája, és elkeskenyednek a nagy kék szemei, és a kivillanó rózsaszínű ínye minden zabálnivalóságával köszön vissza. Ilyenkor átviszem hozzánk a franciaágyba, és csak puszilgatjuk és szagolgatjuk és bámuljuk, és nem értjük, hogy ezt hogy érdemeltük vajon meg. Ő meg hangosan nevet, amikor M. a magasba emeli, és simlis tekintettel magyaráz vissza, amikor én beszélek hozzá - egyszerűen nem lehet betelni vele, néha már fáj, hogy mennyire tökéletes.
Imádom, ahogy egy szavamtól megnyugszik, amikor valamilyen zajra felébred a teraszon, és nyöszörögni kezd; rohanok hozzá, és már útközben mondom, hogy jövök, és mire odaérek, már tudja, hogy minden rendben van, és nem sírja el magát. Imádom, hogy egy darabig barátságos idegenekkel is, elvan a karjaikban, de ha megunja, minket követel, és addig nem nyugszik meg, amíg M. vagy én át nem vesszük. Imádom, ahogy alvás után szuszmákolva a vállamra bújik, még elnehezült végtagokkal, a nyakamba fúrt meleg fejecskével. Imádom, ahogy álmában vagy evés közben elvigyorodik néha, és azt is, ahogy legörbül a pici szája széle amikor elkeseredik - és ha gyorsan mondok valamit neki, vagy énekelni kezdek, egyetlen másodperc múlva megint vidám. Imádom.

Éjszakai fronton egy kicsit romlottunk a kezdeti tökélyhez képest, de igazából nem sokat, fél óránál sosem tart tovább az altatás (az is inkább a negatív rekord), amit most egy ideje M. csinál, mert jobban bírja a sírdogálást mint én. Kissmajom ugyanis mindennél jobban gyűlöli az alvást; fogalmunk sincs kire ütött, mert mindkét családban generációkra visszamenőleg legendásan jó alvók vannak csak. Eddig ez az ellenállás leginkább csak nappal mutatkozott meg, abban hogy fél óránál többet ritkán hajlandó pihenni egyhuzamban, ha néha összejön az egy óra, akkor ünnepnap van, annál több meg nagyon rég nem volt, hiába tűnt ígéretesnek a helyzet pár napig. Az elalvás maga is nagyon nyögvenyelős, nyűglődik, ásít, szemet dörzsöl, de ha kiviszem a teraszra és beteszem a babakocsiba (ott alszik el leggyakrabban a monoton utcazaj miatt), sokszor teljesen feléled, és onnantól kétesélyes a dolog: vagy annyira jó napunk van, hogy akár ott is hagyhatom, egy ideig galagyol a macijának, aztán magától álomba merül, vagy annyira rossz, hogy hiába tologatom bármeddig, még csak fáradtnak sem tűnik, és amint abbahagyom a mozgatást, azonnal hangosan tiltakozik.
Ez az elalvási nehézség terjedt át estére is olyan másfél hete: a fürdetést még nagyon élvezi, öltöztetésnél már bőgicsél, és amint feladom rá a hálózsákját, teljes őszinteségével rázendít. Ekkor lép a képbe a világ legtürelmesebb apukája, aki éjjeli fénynél ledől a franciaágyra, magára fekteti a gyereket, és addig ringatja, amíg nyöszörré nem halkul a sírás, akkor megeteti (miközben nagyon panaszkodik, hogy aludni kell, nem fogadja el az ételt sem), elaltatja, és végül beteszi a kiságyba. Onnantól minden rendben, éjjel továbbra is 3-4-5 óránként ébred (attól függően, hogy mennyit evett előtte), félálomban szopizik, aztán vagy belealszik, vagy akkor alél el, amikor vállra teszem büfiztetésre. Reggel hatkor kel, de akkor átviszem magam mellé, és ott általában olyan másfél-két órát még elbóbiskolunk ölelőzve.

Evés kérdésben a helyzet több szempontból is felemás, teljesen koncepciótlanul haladunk valamerre, majd alakul, ahogy alakul, nem úgy tűnik, hogy lenne beleszólásom.
Először is nagyon keveset eszik továbbra is. A gyerekorvos mondjuk épp csak nem röhögött ki, amikor ezen aggódtam az egy hónap alatt majdnem egy kilót hízott gyerekkel - azóta is folyamatosan gyarapodik amúgy, szóval egyelőre elkönyveltem, hogy nála ez másképp működik, mint a tankönyvekben, és próbálom békén hagyni. Egy kicsit idegeskedek, amikor a reggel hat órás kaja után csak dél körül fogad el újra bármit is, vagy amikor egyértelmű, hogy éhes, mert a kezét csócsálja, de enni nem hajlandó semmilyen módszerrel, de igyekszem visszafogni magam, mert nem akarom hogy rossz viszonyban legyen az étellel csak azért mert tömöm.
Másodsorban meg, ugyan sima cumiból kapja a kajája nagyrészét, de nem hagyta abba teljesen a szopizást, ahogy számítottam rá. Ez sajnos persze nem ennyire egyszerű, mondhatni paradoxon: mióta nem szopik rendszeresen a gyerek, azóta szinte full anyatejes. Mivel keveset eszik, és egy-egy adagban csak olyan 80-90 millit (néha 120-130 is lecsúszik, de csak ritkán), nem tehetem meg, hogy csak várok rá, hogy vajon mikor fog megéhezni végre, mert ennyi szükséglettel elég hamar elapadna a tejem; így napi háromszor fejni szoktam, vagy a maradékot, vagy ha nagyon sokáig nem éhezik meg, akkor mindent. Minimum napi egy ebből szaporító fejés, amikor is magamhoz képest rekord mennyiségeket sikerül kipréselnem: olyan öt-hat óra után alap a 130 milli, de volt már többször 160 is - ennyi szopizással nyilván sosem jönne össze, mert Kissmajomnak érthetően nincs türelme több mint fél óráig lógni a mellemen úgy, hogy egy idő után egyre kevesebb jön belőle. Így az van, hogy napközben mindig megkínálom cicivel, eszik ha és amennyihez van kedve (ez olyan 50-60 milli, mert a többért már keményebben kellene dolgozni), a többit meg pótolom cumiból, lefejt anyatejjel; este lefektetéskor szintén anyatejet kap, cumiból; éjszaka cicivel indítunk, aztán ha nem alszik bele, de a mellem kiürült (leginkább három-négyóránként ébred, annyi idő alatt én sosem töltődök fel teljesen, így olyan 40-50 körül van csak bennük), és érzem hogy még enne, akkor kap tápszeres pótlást. Egyelőre a cumizavar nem kavart be újra, van olyan, hogy elfordul a mellemtől, de olyankor általában általános a sztrájk, ha cumiból próbálok adni, azt is kiköpködi.
Természetesen nem ideális ez így, és nem tudom meddig tartható fenn, de engem nagyon motivál, hogy ennyi anyatejet tud kapni, úgyhogy rajtam nem fog múlni a fejéses megoldás. A mellem elég szegény már a kitartó nyúzástól, horzsolásos és néhol kék-zöld, és a baloldaliban van egy nagy kemény csomó, ami gondolom egy eldugult tejcsatornától van, és elpusztíthatatlan (a megszüntetésére mindenhol a non-stop szoptatást javasolják… hát jah...) - szombaton minden esetre elmegyek ultrahangra, és ott kiderül, hogy pontosan mi van, remélem igazam lesz, és "csak" ennyi a baj, még akkor is, ha az előbb-utóbb ez is egy felvágást fog jelenteni.

A fogzás projekt stagnál, ahogy tippeltétek, de szerencsére most épp tünetmentesen. A nyáladzás megvan, de az ökölrágás intenzitása alábbhagyott, és szinte csak fáradt állapotra korlátozódik, úgyhogy valószínűleg nem fáj már neki, maximum időnként kellemetlen. Remélem a következő rosszabb periódus csak akkor jön, amikor már magabiztosan tud tárgyakat a szájához vinni, és ott megtartani (working on it). Napi egyszer azért be szoktunk leskelődni a szájába, többnyire azért, mert annyira viccesen reagál rá: ha lehúzzuk az alsó ajkát, azonnal elkezdi nyújtani a kis selymes nyelvét, és kilökdösi vele az ujjunkat.

Most itt fekszik rajtam, én meg egy kézzel blogolok és dolgozom. Ha viszonylag csend van, és nincs aktivitás a közelben, amire feltétlenül figyelnie kell, akkor el tud lazulni annyira, hogy ölben is elalszik előbb-utóbb, pontosan húsz vagy harminc percre - órát lehetne igazítani hozzá, hogy se több, se kevesebb. És csakis hanyatt fekve, nem hason, mert az akadályozza a bámészkodást, és nem bölcsőtartásban, mert ő, kéremszépen már nem kisbaba.
Csodakincsem. <3

Titspervert

Igen, fixa ideám a csöcs, megint arról fogok hadoválni - teljesen megértem, ha valakinek már elege van, ugorjon nyugodtan, ígérem a holnapi poszt másról fog szólni.

Pár napja Kissmajom kitalálta, hogy nem szeretne többet fecskendőből pótlást kapni. Nem értjük miért, semmi sem változott, ugyanúgy csak M. adta neki, mert rólam már régebben kiderült, hogy ügyetlen vagyok hozzá, nem is erőltettem, nehogy az én bénázásom miatt utálja meg. Elkezdte nem rácsukni a száját, pont mint ahogy a mellemmel tette a cumizavar kialakulásakor, és csak sírt, ha M. egy cseppnyit rápöttyentett a nyelvére, hogy hátha úgy eszébe jut, miről is van szó. Nem nagyon törődtünk a dologgal, mert miattam addigra már ki volt már találva a másik alternatíva is, a pipettázás, és rájöttünk, hogy rutinosan csinálva az sem olyan lassú, amilyennek tűnik: 40-50 milli tápszer simán lemegy öt perc alatt.
Hétvégén viszont kölcsönöztünk egy babamérleget - így három hónap után tudni szerettük volna, hogy pontosan mennyi tejem is van, mert eddig fogalmunk sem volt, szoptatás után mindig csak adtuk neki a pótlást addig, ameddig kérte, amikor jelezte hogy jóllakott, leálltunk, és a kért mennyiségből következtettük ki, hogy mennyi lehetett a tej (nagyjából egy vele egykorú babának előírt standard adagból kiindulva, hiszen azt feltételeztük, hogy ő tudja legjobban, mikor lakott jól). A mérlegelésből viszont kiderült, hogy nem valami fényes a helyzet, ugyanis a mennyiség enyhén szólva változó: van olyan, hogy 60-70 milli (ez a leggyakoribb), de olyan is hogy csak 30, az abszolút rekord öt órás távollét után is csupán 90 volt, és éjszaka folyamán a két etetés együtt is csak 110, hiába éreztem én legalább duplájának (minden szám két mellre vonatkozik). Egyértelműen beazonosítható párhuzamot nem láttam aközött, hogy mit és mennyit iszok, nyomatom-e a görögszénamag teát, szaporítófejek-e vagy sem. Az adatok tudatában persze elkezdtem szorongani etetéskor, frusztrált ha Kissmajom abbahagyta a szopást mikor még volt tej a mellemben, ideges voltam ha pipettával csak annyit evett meg, hogy a cicizéssel együtt sem közelítette meg a szükséges adagot, és minden alkalommal kértem M.-et, hogy próbálkozzon a fecskendővel újra, hátha visszakattan valami (azzal ugyanis anno sokkal többet elfogadott, mint pipettával). Nem kattant, csak üvöltött, az elmúlt három napban az etetés csupa stressz volt, hiába mondta a logikám, hogy de hát hízik a gyerek, és nem sír az éhségtől, tehát semmi ok aggodalomra - amit másnak lazán tanácsolok, azt nekem nem sikerült megfogadni.
Tegnap este egy pokol volt. Azzal kezdődött, hogy az első harmad könnyű kortyai után Kissmajom elkezdte elengedni a mellemet: mohón ráharapott, majd amint rájött, hogy egy egyszerű szájösszeszorításra már nem zúdul belőle a tej, rázta a fejét és sírt. A cumizavar tipikus jele, csak épp teljesen logikátlanul, ugyanis cumi nem volt a képben hetek óta, plusz a fecskendőt is elutasította ugye, pedig abból aztán tényleg dőlt a cucc. Jöttek a szokásos próbakörök, de ezúttal már a pipettát sem akarta, sőt, amikor feladtam és bőgve mondtam M.-nek, hogy hagyjuk a francba, adja oda a cumit, ne éhezzen már az a gyerek, akkor azt sem kérte! Csak sírt és sírt, zokogott, nyöszörgött, hüppögött egy órán keresztül, nekem meg megszakadt a szívem, hogy kínozzuk ezt a babát, úgyhogy sírtam én is vele, amíg el nem aludt az ölelésemben. Olyan fél óra múlva ébredt az éhségtől, és mivel már egész nyugodtnak tűnt, gyorsan mellre tettem - szívni kezdett, én meg írtam a szomszéd szobában dolgozó M.-nek egy üzenetet, hogy hozza a cumisüveges pótlást. Miután a mellemből már nem jött elég gyorsan, benyomott üvegből 90 millit, aztán a világ legaranyosabb mosolyával rámnézett, és azonnal békésen elaludt.

Éjszaka szokás szerint kétszer kelt enni, mindkétszer mellből kapott, és mindkétszer belealudt még mielőtt kifogyott volna a tár. Néztem a drága pici arcát, sírtam még egyet, ezúttal a boldogságtól, hogy van nekem, és reggelre megérett bennem az elhatározás: befejezem. Nem küzdetem tovább minden cseppért, mert egyrészt gonosz dolog, olyan mintha engem arra kényszerítenének, hogy morzsánként eszegessem meg az ebédemet, másrészt semmi értelme, ha lett is tőle egy kicsit több tejem (nem tudom, az is lehet, hogy nem is), annyi már akkor sem lesz sose, hogy kizárólag anyatejes baba legyen - és nem tisztességes ennek kitenni őt csak azért, hogy nekem egyszerűbb legyen az életem. Mert valójában a kizárólagos szoptatás nagyrészt az én kényelmemet szolgálja, ő akkor is hozzájut az értékes tápanyagokhoz, ha én csak fejek; persze sarkítok, mert a fejés nem annyira hatékony, és attól lassanként elapad majd a tej, de őszintén szólva bármennyire is tudom ezt, semmilyen mennyei nedű nem ér annyit, hogy ez az édes kisbaba egy további percig is szenvedjen érte.
Nem tudom jobban mint ő, és az orvostudomány sem tudja jobban - ő csak enni szeretne, amikor éhes, ez ennyire egyszerű, úgyhogy mostantól megpróbálom mellre tenni minden alkalommal, eszik ha/amennyit akar, utána kap tápot (ha jókedvű és türelmes, pipettával kínálom, ha nem, akkor rögtön cumival), én meg kifejem, ami bentmaradt, illetve napi legalább egyszer szaporítósan fejek. Időben nagyjából ugyanott leszünk, körülbelül fél óra, mert a cumis pótlás hamar lemegy; csak annyi gond van ezzel, hogy nem minden kajálás után van el egyedül annyi ideig, úgyhogy nem garantált a három-négyóránkénti ürítés. Ezt megoldandó gondolkoztunk kórházi brutálfejő bérlésén, de igazából fölösleges annyi pénzt kiadni érte, mert kézzel nagyon ügyesen és gyorsan megy nekem, annak meg az alapja ugyanaz a kézi gép, amim nekem van, és nem hatékony rajtam; úgy meg semmit sem érek vele, ha az csak erőteljesebben szív mint a kézi, mert nem az erősséggel van a baj, hanem a technikával. Szoptatási tanácsadót nem vagyok hajlandó hívni, nekem annyira szar élmény volt a jelenlétük a kórházban, hogy egy életre elegem lett belőlük sajnos: minden nap jött minimum egy, és elszajkózta ugyanazt a fos általános szöveget, amit a legalapabb babásmamás cikk is tartalmaz, semmilyen rugalmasságot nem tanúsított egyik sem, hiába mondtam, hogy az egyenmegoldások nekem nem bizonyultak jónak. Majd a következő gyereknél első percben felkeresek egy igazán profit, lehetőleg konkrét ajánlás alapján, hátha úgy reális segítséget kapok, de most ebben a helyzetben már mindegy, annyi tejet úgysem lehet már belém varázsolni, hogy pótlás egyáltalán ne kelljen, és ha meg kell, akkor mindegy, mert a cumizavar már adott.

Van a románoknak egy tök jó mondása: de ce ţi-e frică, nu scapi - vagyis valami olyasmi, hogy az, amitől félsz, az elől nem menekülhetsz, előbb-utóbb utolér. Hát utolért, elkapott. Nem érdekes. Teljesült a legnagyobb vágyam a világon: van egy gyönyörű egészséges gyerekem. Minden más lényegtelen körítés.
Persze titokban remélem, hogy a cumi és cumizavar ellenére is lesz majd kedve azért megpróbálgatni a cicit legalább pár korty erejéig, amikor tele van és ömlik belőle a tej, mert imádok összebújni vele szoptatáskor, imádom, ahogy a szemembe néz közben, és ahogy fogdossa a kezemet... de ha nem, hát nem, összebújunk napi százszor úgyis. Szóval igazából egy dologra vágyok csak, hogy ügyesen tudjak fejni, minél többször, minimum hatóránként, és bízom benne, hogy kitart a tej legalább Kissmajom fél éves koráig - ezt mondtam M.-nek is ma délben, amikor aggódva rámcsetelt a munkából, hogy na hogy állunk az esti fiaszkó után.
M.: biztos ki
knowing you
ha valaki megkérdezné most tőlem miért szeretem a feleségemet, azt mondanám neki, hogy ezért: overnight eljutottál a sírásszomortól eddig :)

Hosszú és nagyon göröngyös út volt, de végülis egész jó kis nap lett ez, így, évforduló előtt…
Függöny.

Zavar az Erőben 2. - Cumizavar

Kissmajom cumizavaros - ez most már tutibiztos és hivatalos.
Ahogy már említettem, érdekesen alakult ki a probléma, szinte egyik napról a másikra, miután egyhetes korától több mint egy hónapon át a világon semmi baja nem volt a mell és cumisüveg közötti váltástól: mindkettőt a megfelelő technikával szopta, és még akkor sem rebbent a szeme, amikor váltogattam őket. Sokszor volt ugyanis olyan, hogy ha nagyon éhes volt, képtelen volt helyesen ráharapni a mellemre, amitől persze sírni kezdett, így még kevesebb eséllyel indult a következő kísérletnek, és olyankor kapott pár korty tápot, hogy lenyugodjon, aztán folytattuk a szoptatást; így utólag könnyű okosnak lenni, simán lehet, hogy az a dühös bánat, amivel ilyenkor reagált, már a cumizavar első jele volt.
A lényeg az, hogy mikor egyértelműsödött, hogy van ez a gond, a pótlást egy kis kísérletezés után elkezdtük fecskendővel adni - erre viszont csak M. volt képes, nekem sehogy sem ment. Gondolom eleve bénán raktam a szájába a szilikon csőrt, mert sosem zárta rá az ajkait úgy, ahogy M.-nek teszi, amiből aztán rögtön következett, hogy a belenyomott táp egy része kifolyt a szája szélén. Aztán meg adagolni sem tudtam normálisan, mert a fecskendők a gőzös fertőtlenítések után mindig egyre jobban elromlanak, már nem olyan smooth a cucc bejuttatása, hanem ilyen ugrálósan-darabosan halad a benyomóka; ilyenkor vagy az volt, hogy nem ment be elég táp egyszerre, mert nem mertem eléggé megnyomni, vagy túl nagy lett a korty, mert mikor megnyomtam, megszaladt. Utálta, és én is utáltam, így M.-nek mindig nagyon sietnie kellett haza, ha pótlásra volt szükség, mert én nem tudtam megoldani egyedül.
Ekkor vettem meg a Medela Calma etetőeszközt, amitől az elején meglepődött Kissmajom, de elég hamar rájött, hogy hogyan kell enni belőle, és rendben is lett volna a dolog. Egyébként mi magunk is kipróbáltuk (stílusosan egy kis bort töltöttünk az üvegbe), tényleg teljesen másképpen kell kezelni, mint a cumit, vákuumot kell hozzá képezni, és nem lehet elérni, hogy egyszerre egy kortynál több cucc dőljön belőle. Szóval alapvetően jó a koncepció, de rajtunk már nem segített - amint a szájába vette, és elkezdte (volna) úgy szívni, mint a klasszikus cumiját, valószínűleg visszajöttek az emlékei vagy nem tudom, a lényeg az, hogy attól kezdve megint türelmetlen kezdett lenni mellretételkor, rázta a fejét, nem csukta be a száját, nyafogott. Természetesen nem vártuk meg, hogy mi lesz a vége, nem akartunk kockáztatni, így csak másfél napig használtuk, aztán visszatértünk a jó öreg fecskendőhöz. Nem bántam meg, hogy megvettem, egy próbát megért, majd elvaterázom vagy jó lesz a tesónak, de azért nyilván nagyon sajnálom, hogy nem jött be, mert ezerszer könnyebb lett volna vele az élet.

Hogy hogy állunk most...? Talán-talán egyelőre megoldódtunk szerencsére - tiszta véletlenül egyébként. Még régebben, a hasfájós napokban, M. vett a gyógyszertárból valamilyen ánizsos-kamillás löttyöt, aminek az ízét a Kissmajom nagyon szereti, kajálások előtt szoktunk adni neki belőle. És miközben az utolsó kudarc után épp keseregtem, hogy mi lesz szegény gyerekkel most, hogy megint fecskendőzni kell, és az anyja túl balfasz hozzá, egyszer csak beugrott a pipetta, amit a pocaknyugtató adagolásához adtak. Elővettem, felszívtam vele egy kis tápot, és megkérdeztem a Kissmajmot, hogy mit szól hozzá. Drága pici bogaram, rögtön megértette, hogy mi történik, ügyesen lenyelte, és a harmadik falatnál már tátotta is a kis száját - azóta, ha M. nincs itthon, tőlem így kapja a tápot, hihetetlen, hogy a kis okosom mennyire alkalmazkodott ehhez is, mint mindenhez, amivel találkoztatjuk. Nulláról indítva az etetést egyébként valószínűleg nem működne a dolog, mert amikor nagyon éhes, akkor mérges lesz, ha apró kortyonként kap csak enni (ezzel a módszerrel egyszerre olyan egy-két milli juttatható be), de így, hogy előbb kiüríti a melleimet, és csak utána térünk rá a pótlásra, már van annyi a hasában, hogy ki tudja várni, amíg teleszívogatom a pipettát.
Szóval így jártunk mi, végigbotladozva gyakorlatilag mindenen, amivel egy aranyos babaszájba táplálékot lehet juttatni. Tanácsom is van annak, aki szoptat és mellette cumis pótlást is ad: ha nem megy jól a poharazás/kanalazás/fecskendőzés, én mindenképpen javasolnám a Medela Calma beszerzését azonnal, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy nincs rá szükség, mert jobb megelőzni a zavart, mint utána küzdeni ellene, és utolsó percben alternatívákat keresni. A mi tapasztalatunkból kiindulva a cumizavar olyasmi lehet, mint az alkoholizmus: sokáig lappang, és mire észbekapna az ember, hogy változtatni kellene, már visszavonhatatlanul ki is alakult; utána meg ideiglenesen meg lehet ugyan szüntetni, de a háttérben mindig ott leselkedik, és valószínűleg egyszeri trigger is elég, hogy visszalopakodjon. Hát így, a kisfiunk cumiholista.

Mytits reloaded

Gondoltam beszámolok, hol tart a szopás-projekt; most már csak a szó csecsemő-a-mellen értelmében, mert javult a helyzet. Pontosabban jobb mint volt, de még mindig nem tökéletes - és a "még mindig" azt jelenti, hogy javíthatatlan optimistaként még nem adtam fel, hogy egyszer kizárólag anyatejes legyen a kölköm... jó nah, ette fene, ha nem ez, akkor majd a következő.
Köszönöm szépen a tanácsaitokat, és főleg a sok bíztatást meg nyugtatást, hogy próbálkozzak csak lelkesen, de nem dől össze a világ egy kis tápszertől. Egyetértek, úgy tűnik, hogy tényleg nem, hál'Istennek a gyerek egészséges, mint a makk, és nő, mint a gomba, én meg kézen-közön előteremtek annyit, hogy immunizáljam, sőt jelenleg annyit is, hogy napi sokszor összebújhassunk komoly etetésre is, ne csak cumizásra.

De ne vágjunk a dolgok elébe. Az úgy volt, hogy konkrétan aznap, amikor kommentben valakinek magabiztosan válaszoltam, hogy nálunk szó sincs cumizavarról, a gyerek all of a sudden cumizavaros lett. Vagyis szerencsére csak kezdett lenni, mert állítólag a full-blown probléma olyan, hogy az ember csak szoptatási pozícióba helyezi a babát, és még elő sem veszi a mellét, mikor az máris elkezd üvöltve tiltakozni. Mi idáig nem jutottunk el, mert annak köszönhetően hogy említettétek nekem ezt a "betegséget", már az első változásra felfigyeltem - ami az volt, hogy Kissmajom a session elején lelkesen ivott, de amint elkezdett lassabban kijönni a tej, és dolgozósabban kellett szívni, folyton elengedett, elfordítgatta a fejét, és hiába akartam visszaadni neki, csak sírt mérgesen, tátott szájjal, benne a mellemmel, anélkül hogy ráharapott volna. Még aznap alaposabban utánaolvastam, rájöttem, hogy ez bizony az, és elkezdtünk agyalni, hogy mi legyen.
Azt már az elején szinte biztosra kizártuk, hogy visszatérjünk a poharas tápláláshoz, de azért becsülettel tettünk még egy kísérletet, hogy most már nagyobb a gyerek, mi is tapasztaltabbak lettünk, stb.; de már az első korty után visszaköszönt a párnapos szülőként elszenvedett trauma, muszáj volt más megoldás után nézni. A kanalazás sem volt valami szimpatikus, mert több mint fél decit egy türelmetlenül vonagló csecsemő másfél centis szájnyílásába lapátolni, gyakorlatilag kortyonként, elég szomorú alternatívának tűnt - azért azt is megpróbáltuk, tényleg szomorú volt, ő is, mi is. A Szoptanít módszert, hiába segíthetett volna a tejszaporításban is, eleve elutasítottam, biztos maradi vagyok (vagy nem elég odaadó anya), de nekem az már túl sci-fi, hogy lóg egy üveg tej a nyakamban, amiből kijön egy plasztik csőrendszer, ami a mellemhez van ragasztva... egyszerűen nem akartam tejgyárnak kinézni, már az is éppen eléggé megtépázta a nőies mi(lf)voltomat, hogy első hetekben napi több órán át meztelen felsőtesttel kellett flangálnom a lakásban, hogy a kisebesedett mellbimbóim megfelelően levegőzzenek. Gondolkoztam még az általatok javasolt Medela Calma cumisüvegen, de végül letettem róla, mert csomó angol fórumon olvastam, hogy mivel nagyon mélyen belóg a babák szájába, sokan fuldokolnak tőle, ezért elutasítják (hiába olyan ebből a szempontból, mint a mellbimbó, a keményebb anyaga miatt valószínűleg mégsem kényelmes nekik).
Maradt a fecskendő, ami egy kis kezdeti küszködés után bevált végül. A szerencsétlenkedés oka az volt, hogy féltünk, hogy a durva pöcök felsérti a nyüzsgő gyerek ínyét, ezért nem mertük jól szívhatóan betolni a kis szájába. De aztán (being the queen of improvisation that I am) eszembe jutott, hogy a porszívós orrszívó tartozékaként kaptunk egy kétcentis vékony szilikoncsőrt, amit kiválóan rá lehet húzni a fecskendő végére, és az kiküszöböli a problémát. M. először egy kicsit ellenkezett, mert oké, hogy kifőztük, de miazmár, hogy a gyerek szájába dugdossuk azt, amivel pár napja a taknyát takarítottuk, de aztán emlékezettem, hogy mint mindenkinek, biztos neki is volt olyan ovis csoporttársa, aki előszeretettel zabálta a golyósított fikáját, aztán felnőtt korára mégis sikeres menedzser lett belőle (a csoporttársból, nem a fikából), úgyhogy beadta a derekát, és összeszerelte a cuccot. Ezzel részben megoldódott a pótlás kérdése, Kissmajom olyan profin rácuppan, hogy őszintén aggódunk, hogy előbb-utóbb fecskendőzavaros lesz (nem viccelek, tényleg valami félelmetes, hogy milyen hamar megtanulta, és mennyire természetesen kezeli). Amúgy azért csak részben, mert én teljesen alkalmatlan vagyok a feladatra, a mutatvány kizárólag father & son teamwork: M. tolja a fogantyút, Kissmajom nyeli a másik végét, és van egy olyan közös ritmusuk, amitől másodperceken belül eltűnik húsz milli tápszer, és jöhet a következő adag - na ezt a ritmust én egyszerűen képtelen vagyok felvenni, és szegény gyerek vagy sír, mert sosem telik meg a kis szája, vagy fuldoklik, mert túl nagy falatot kap egyszerre.

Ilyenformán mindhármunkra szükség van a tápszerrel kiegészített etetésekhez, ami elég nehezen lenne kivitelezhető, lévén hogy M. újabban nem csak otthonról dolgozik; csodával határos módon viszont tiszta furcsán módosult a pótlás kérdés. Ugyan nem sok mindent változtattam - talán csak annyit, hogy a minimum két liter folyadékot most már minden nap beviszem (ez nálam dicséretre méltó teljesítmény, alaphelyzetben ennek fele volt a maximumom), illetve kétszer bevetettem az ajánlott 7/7-5/5-3/3-1/1 perces szaporító fejést -, valahogy mégis úgy alakult, hogy éjfél és másnap délután között elég a tejem. Éjszaka még sok is, bealvás okán szinte sosem ürül ki teljesen a mellem, sőt néha olyan is van, hogy csak egy oldalból is jóllakik a Kissmajom; délelőtt pont elég a nagyjából háromóránkénti megéhezéséhez; dél körül elkezd csökkengetni, gyakrabban eszik, és mindig csak épp annyi jut, hogy kibírja az egy-másfél órát, amíg megint termelődik egy kicsi adag; és hogy, hogy nem, pont akkorra fogy ki a tár, amikor M. hazajön (érdekes, hogy ha háromkor, akkor háromra, ha ötkor, akkor ötre), úgyhogy attól kezdve ő is az étkezés része. Gondolom, hogy végül nekem is meg kell majd tanulni valahogy a segédkezést, ha csak nem áll be egy újabb fordulat, és nem leszek igazi tejcsárda, de ahhoz előbb be kell szereznünk egy hosszabb csövet, hogy a kemény műanyag résszel még a közelébe se kelljen mennem a gyerek szájának. A pótolt mennyiség egyébként olyan 40-80 milli között mozog, délután kevesebb, este egyre több - vagyis teljesen hiába okoskodta ki természet anyánk, hogy az éjjelre tankolós üzemanyag zsírosabb és táplálóbb, Kissmajom erről nem hajlandó tudomást venni, és csak akkor lakik jól, ha alaposan meg is telik a gyomra.
Így állunk jelenleg, illetve további jó hír szoptatás fronton, hogy a mellbimbóim mostanra teljesen megedződtek, már nem kell semmilyen kenegetés, simán bírják a hascsikarós alkalmakat is, amikor Kissmajom periodikusan hirtelen el-elrántja a fejét úgy, hogy én meg épp benne vagyok (vákuummal and all, nem kellemes).

Apropó Kissmajom, ezen a héten elmúlt két hónapos, jövő szerdán lesz kerek tíz hetes, akkor majd megpróbálok írni egy összefoglalót, mert ijesztő, hogy mekkorát fejlődött itt észrevétlenül... most csak annyit említek meg, hogy pár napja elérte az öt kilót, és egy egész szatyornyi kis ruhája már nem jó rá, van amit nem is volt alkalma hordani, elképesztő.
Most meg megyek visszaaltatni - na az még egy érdekes menet, hamarosan arról is hozok részleteket, csak egyelőre még magam is kíváncsian várom a fejleményeket. Sokatalvós éjszakát mindenkinek!

The one about my tits

Szóval szoptatás... Azzal fogom kezdeni, hogy amint ti is tudjátok, én valahogy éreztem, hogy ez nem lesz egyszerű menet nekem - sokat foglalkoztatott a téma, és annyira vágytam rá és szerettem volna, ha tökéletesen sikerül, ahogy a babázás kezdő lépései közül semmi másra. Azt is említettem, hogy terhesség alatt, beleértve a legvégét, nem volt semennyi előtejem se; olvastam is, és mondták is a tapasztaltabbak, hogy ez nem releváns, nincs összefüggésben a beindulással és a későbbi mennyiségekkel sem, de engem akkor is aggasztott.
Először úgy tűnt, hogy nem lesz baj. Mikor már kezemben volt a táplálandó célszemély, az elolvasott könyvekből (különös tekintettel az Isolde által ajánlottra) a számunkra ideális szoptatási pozíciókat elég hamar sikerült belőni, így gyorsan és könnyen és rutinosan kapcsolódtunk össze. És a technika is jó volt, mert Kissmajom ebben is egy tünemény: első pillanattól, amikor a szülőszobán a mellemre igazították, tudta a dolgát, tökéletes halacskaszájjal tökéletesen rávákumolt a megfelelő helyre, és olyan erővel szívott, hogy szinte felkiáltottam meglepetésemben.

Na és akkor a nem olyan rózsaszínű részletek... Miután első napját és éjszakáját egyhuzamban végigaludta, Kissmajom második napon egész végig a cicimen volt, egyik oldalról a másikra pakoltam folyamatosan, ő meg, drága pici kincsem, szorgalmasan szívta órákon át - csak épp nem volt mit. Csütörtökön még nem aggódtam túlságosan, mert eleve azt mondják, hogy császárosoknál később indul be a tej, meg a tisztába tevésnél láttam, hogy még mindig ürül belőle a mekónium, és ebből, meg abból, hogy sosem sírt, arra következtettem, hogy biztos van még méhből hozott tartaléka a pocakban, nem éhes. De az azért nem tetszett, hogy bármennyit masszíroztam és nyüstöltem (miközben ő is dolgozott a kis szájával, és alvásszünetekben is), egy árva csepp nem sok, annyit sem sikerült kipréselni magamból, és a mellemen sem látszott semmilyen változás, ugyanannyira volt nagy és puha, mint terhesség alatt. Ezt természetesen megosztottam a szakemberekkel is: egy csecsemős nővér, egy védőnő és két különböző szoptatási tanácsadó jött "segíteni" minden nap, és elmondák mindig ugyanazt (hogyan fejjek, hogyan helyezkedjünk el etetéshez, hogyan rakjam a szájába a mellbimbót, hogyan válasszam le róla, stb.), amit egyébként ugye már tudtam, és ami ment is, mint a karikacsapás.
Azzal, hogy lassan huszonnégy órányi kemény munkája után a babába még mindig nem került táplálék, még a következő délután (ez péntek volt, szülés utáni második nap) sem tartották érdemesnek foglalkozni. Türelem, anyuka, van ott tej, anyuka, nem lát bele a gyerekbe, anyuka, pont elég az a minimális mennyiség is abba a miniatűr pocakba, anyuka, alig veszített a súlyából, anyuka - ezeket szajkózták elég lekezelően*, és ironikusan mosolyogva hajtogatták a felkeltési technikákat. Akkorra ugyanis Kissmajom már egyre sárgább volt és egyre aluszékonyabb, az addigi energiája és lelkesedése sehol, egyszerűen képtelen voltam rávenni, hogy kinyissa a száját, ha meg én szedtem szét az ajkait és erőszakoltam bele a cicit, akkor csak nézett álmosan, és nem volt hajlandó próbálkozni sem. A hozzáértők szerint ilyenkor csiklandozzam a talpát, csipkedjem a nyakát, függőlegesre emelve rázogassam jobbra-balra, és ha semmi más nem működik, vetkőztessem pelenkára, ezektől tuti feléled; hát az én fiam nem éledt, és ezt ők is tudták (végigcsinálták vele az összes javasolt okosságot, fél percre nyitotta ki a szemét mindig, és közvetlenül miután elhangzott a diadalmas nalátjaanyuka, mellre helyezve azonnal beájult újra), csak épp nem kommentálták, mert nem illett be a tankönyvi pattern-be, és ciki lett volna bevallani, hogy befuccsolt a tudományuk.
Pénteken este már eléggé kétségbe voltam esve, mert a baba gyakorlatilag felébreszthetetlen volt, így már nem az volt a fő bajom, hogy csak sajátkezű stimulálással biztos nem sokra megyek tejtermelésileg, hanem az is, hogy egy hajszál választja el a besárgulástól, ha ezt így folytatjuk (semmi sem jut bele, tehát a billirubin semmivel sem tud ürülni), arról nem is beszélve, hogy  a gyerekem éhezik... Beszéltem a dokim egy másik páciensével, aki előttem pár nappal szült, és akinél kék fény lett a fogyás vége, neki sem volt se teje, se mentőötlete; de azért jól esett a sorstársaság, ha ő nem lett volna, lehet hogy csúnyán kiborulok. Azért nem tudtam visszafogni magam, és sírdogáltam egy sort, mire a csecsemősök rémülten felajánlották, hogy elviszik a gyereket és lazítsak, én meg megnyugtattam őket, hogy nem vagyok sem ön- sem babaveszélyes, csak egyszerűen frusztrál ez a tehetetlenség, és örülnék, ha valaki nem csak közhelyekkel** dobálózna, hanem reális támogatást nyújtana, hogy hogyan javítsak a dolgokon; a válasz a szokásos nyugianyuka volt.
Mikor bevittem fürdetésre, megint elmondtam nekik, hogy szerintem ez így nincs rendben, de megint csak egy legyintés volt a válasz - akkor viszont már elég ideges voltam ahhoz, hogy határozottabban lépjek fel. Elismételtem, hogy semennyi tejem sincs, nem bizony, előtej se, és követeltem, hogy mondják meg, hogy pontosan mennyi is az a "nem túl nagy" súlyveszteség, amire hivatkoznak; végül elértem, hogy ott előttem megmérjék a babát, aki már csak 2800 grammnál tartott. Akkor eléggé elszállt az agyam, és kiabálni kezdtem velük, hogy mi a fenét képzelnek, a 10% súlyveszteség az a megengedettnek a felső határa (olyan 8% az átlagos, és mi ahhoz képest ekkor már 13%-nál tartottunk), érdeklődtem, hogy mikor szándékoztak tájékoztatni, és kértem, hogy azonnal szerezzenek egy gyerekorvost, aki engedélyezi a tápszeres pótlást, mert én vagyok az utolsó ember a világon, aki meg akarja úszni a szoptatást, de ezt nem tűröm tovább. Egyikük morogva elbattyogott, majd mikor visszajött, kérte, hogy menjek el még egy utolsó körre, szoptassak mindkét mellből, utána megint lesz mérlegelés, és ha valóban szükséges, lépünk. Jó szenvedősen sikerült rávenni a Kissmajmot, hogy szopizzon, majd méricskélés, és az általam sejtett eredmény: nulla gramm gyarapodás. Utolsó utáni kísérletként (gondolom remélte, hogy végül mégis neki lesz igaza, nem a béna anyukának), megszorította a mellemet annyira, hogy majdnem kiugrott a szemem, mire megjelent egyetlen apró átlátszó kolosztrum csepp, ahol az apró annyit jelentett, hogy szinte mikroszkopikus, nagyjából tizede egy gyufa fejének.
Ekkor végül elhitték, hogy nem kamuhisztivel álltam elő, és... nem, nem megkönnyebbülés következett. Bekevertek ugyanis egy kis pohárnyi tápszert, majd megtanulandó bemutató címén előttem adták oda a Kissmajomnak. Ami úgy nézett ki, hogy félig ülő helyzetben megtámasztották a fejét, és egyszusszra (konkrétan öklendezve nyelt szerencsétlen) a szájába töltötték az egészet, nagyjából tíz másodperc alatt, mindezt háromóránként. Ezt követően reggelig keservesen szenvedett szegényem, ami nem is csoda, hiszen egy újszülöttnek elvileg meggymagnyi a gyomra, az övé ugye nem tudott tágulni addig, mert nem volt mitől, és akkor zutty bele egy fél deci lötty... Ölelőzve végigsétálgattuk az éjszakát, nyugtattuk egymást, ő nyöszörgött, én bőgtem, és írtam M.-nek, hogy reggel saját felelősségre haza fogunk menni, mert ezt én tovább nem engedem.
Hajnalban jött a váltás, és vele egy normális csecsemős, aki nem éreztette velem, hogy én vagyok a világ legalkalmatlanabb anyja, amiért nem ontom rögtön az anyagot a mellemből. De persze ő is megríkatott, mert úgy fogalmazott, hogy nem baj, ha nincs tej, de tegyem csak mellre a Kissmajmot minél gyakrabban, mert az neki nem csak kajaforrás, hanem az illatom és a melegem miatt az egyetlen ismerős és jó dolog, amije van ezen a világon. Amitől a végletekig elérzékenyültem, hogy édes hős bogárkám, tényleg sosem panaszkodott, hogy nincs mit ennie, csak most nyüsszög halkan, mikor a hirtelen pótlástól fáj a kis pocakja... És mikor már robbantam volna a hormonok által okozott érzelemtengertől, valahogy volt egy fordulat; talán mert délelőtt bejött a gyerekorvos azzal, hogy a legutóbbi mérés alapján a baba hízott ötven grammot, úgyhogy hazaengednek. Mire elkészült a zárójelentés, a nővér segítségével már több cseppnyi előtejet sikerült kinyomni a mellemből, kisütött a decemberi nap is, M. is jött értünk, úgyhogy hazaúton már sugároztam a boldogságtól.

Na nem, még itt sincs vége szoptatós a hullámvasútnak, otthon ugyanis egy sor újabb problémába ütköztünk... ott áll az ember ugye mindenféle olyan irányú félelmekkel tele, hogy hogy a fenébe fogja életben tartani ezt az öklömnyi maszatot, próbál kialakítani egy új életritmust, megfeleléskényszeres és kialvatlan - a disaster waiting to happen...
Mivel éjjel el-elbóbiskolva szoptattam, sajnos nem mindig figyeltem arra, hogy Kissmajom megfelelően csatlakozzon rám, úgyhogy a mellbimbóim elviselhetetlenül sajogtak***, de arról hallani sem akartam, hogy szünetet tartsak vagy kihagyjak egy-egy etetést, mert eleve túl kevés volt a termés. A pótlás katasztrofális volt, mert mindenáron be akartuk tartani a profik úton-útfélen szembejövő figyelmeztetését, miszerint pohárból itassuk a babát, mert különben cumizavaros lesz, és soha többet nem akar majd másképp enni. Így természetesen M. nélkül semmit sem tudtam tenni, mert a művelet kétemberes volt: egyikünk kitámasztotta a gyereket, lefogta a karjait, és irányba állította a fejét, a másik igyekezett a szájába találni a pohár peremével, és úgy megitatni, hogy se túl gyors ne legyen (akkor a szája sarkaiból patakzott a cucc, és fuldokolt), se túl lassú (akkor csomó levegőt nyelt, és a kortyoló mozdulatokkal felét visszajköpte). Ennek az lett a következménye, hogy hatalmas mennyiségű textilpelus használódott el, és napi hatszor kellett átöltöztetni az ordító Kissmajmot, mert minimum fele mennyiséget folyton a gallérjába öntöttük; és nyilván képtelenség volt mérni, hogy pontosan mennyit is fogyasztott el valójában, és mennyi az, amit sikeresen kilötyböltünk; a gyerek meg továbbra is egyfolytában éhes volt. Egy héten belül idegroncsok voltunk már csak az etetés gondolatától is, és egy éjszaka, kudarcunk romjain ücsörögve, megbeszéltük, hogy hát ennyi volt akkor, többet nem vagyunk hajlandóak kínozni ezt a szerencsétlen babát, ha majd nem fogadja el a mellemet, mert a cumizás túl könnyű, akkor fejek****, amennyit és ameddig tudok, és kész.
Szívesen mondanám, hogy onnantól aztán tényleg minden rendbejött, de nem így történt, volt még egy szörnyű lépés, ugyanis valamilyen módon valóban összezavarodott a Kissmajom. Néha képtelen volt megfelelően rácsatlakozni a mellemre (igazából teljesen kiszámthatatlan volt, hogy mikor, de általában olyankor, ha nagyon későn kapott észbe, és több mint három óra telt el étkezések között, úgyhogy már nagyon-nagyon éhes volt), és olyankor dührohamot kapott, és lihegett és üvöltött és remegett és vadul forgatta a fejét*****, amitől még kevesebb esélye volt igazán jó vákuumot kialakítani, tehát még mérgesebb lett... ördögi kör. De ez az állapot szerencsére nem tartott két napnál tovább, mert M. előállt a zseniális megoldással: ilyenkor kezdetnek mindig kapott cumiból pár korty tápszert, amitől megnyugodott, és türelmesebben próbálkozott, mikor visszatértünk a mellemhez.

Hogy hol tartunk most...? Még mindig nem tökéletes a dolog, de egy hozzászólásra alapozva kicsit még reménykedek, hogy nem késő, hátha valamikor csak összehozzuk a happy end-et mi is. Két héttel ezelőtt úgy is tűnt, hogy karnyújtásnyira a cél, lassan de biztosan elértük, hogy már csak 10-20 milliliter tápszeres pótlás kellett. De mire örvendezni kezdtünk volna, Kissmajom elérte a hatodik hetét és, a tankönyvi növekedési ugráshoz ragaszkodva, turbó fokozatra kapcsolt: napközben két és fél óránként kér enni, és a két cici tartalma mellé mindig betol 50-80 milli tápszert (éjszaka négy-öt órákat alszik, és olyankor elég neki a cicizés).
Most az van, hogy erősen próbálok többet inni, és szoptatni amilyen sokszor csak lehet - az előbbi nekem mindig is nehezemre esett, úgyhogy küzdök vele, az utóbbi meg... az a helyzet, hogy hiába igényli Kissmajom gyakran, ha három óra sem telik el két etetés között, akkor egyszerűen nem gyűl elég tej ahhoz, hogy jól lakjon vele; és ennél a gyereknél nem opció a keveset-gyakrabban módszer, ha nincs tele a hasa, addig sír, amíg meg nem töltjük. És tudom, hogy az elmélet szerint minél többször szoptatok, annál több tejem lesz, de egyelőre nem látom, hogy nálam ez így működne: míg éjjel öt óra alvás után nehezek és szinte fájdalmasan feszülősek a melleim, napközben fele ennyi időre szinte alig látszik rajtuk, hogy nagyobbak lennének, és valóban elég üresek.
Konkrét mennyiségekről fogalmam sincs sajnos, mindig elfelejtem megmérni a gyereket etetés előtt, és mikor már jelzi hogy éhes, akkor olyan vehemensen teszi, hogy a rúgkapálás miatt nem pontos az eredmény; de a legtöbb, amit mértem, az 60 milli volt (két mellből), olyan három héttel ezelőtt; fejni ugye csak kajálás után szoktam, akkor a baba félmunkája után a két mellből 50 milli körül préselhető még ki.
Na befejezem. Ha van okosságotok, osszátok meg légyszi, bármit szívesen fogadok.


* Megvolt tehát az első kórházi személyzetes csalódásom, és nagyon szomorú, hogy pont azon az osztályon, ahol egyébként nem lehetnek annyira megterhelőek a körülmények, hiszen nem súlyos betegekkel, hanem aranyos újszülöttekkel és boldog szüleikkel kell foglalkozni.
**Ahányszor valaki azt mondta, hogy ne stresszeljek, mert az árt a tejtermelésnek, pontosan oda kívántam, ahol azoknak is helye van, akik azt hajtogatták nyugtatólag, hogy nem kell a teherbeesésen görcsölni, jön majd az a kicsi lélek, ha akar...
*** Életmentő volt a bimbóvédő kenőcs, ami már bent a kórházban kellett, és amit még most is használok a sebesedés megelőzéseképpen: kommentjeitek tanácsára a Medela Purelan100 típussal kezdtem, de azóta lecseréltem a Lansinoh márka HPA Lanolinjára, mert tök ugyanaz, de jóval nagyobb kiszerelés, és kicsit talán olcsóbban is jön ki.
**** A fejőgép, egy kézi Avent, nekem egyáltalán nem vált be,  úgyhogy az elektromosat már meg sem próbáltam, mert nem az erejével vagy a türelmemmel volt baj, hanem egyszerűen nem szívta ki normálisan mindenhonnan, sok bennemaradt különböző helyeken, és elkezdett csomósodni és keményedni a mellem; most már csak nagyon ritkán fejek (például ha Kissmajom annyira bealszik, hogy nem szívja ki üresre), és azt kézzel csinálom. 
***** Ettől rendszeresen zokogógörcsöt kaptam, mert mindig beugrott, hogy biztos úgy érzi magát, mint a kisfiú József Attila Iszonyat című versében - be se linkelem, borzalmas, el ne olvassátok, komolyan!

So far just theory

Három dolog foglalkoztat manapság, másoknál is felmerültek nemrég, meg magamtól is jöttek, és bár talán még korai, de mindegyik közelebb van a gyerekességhez, mint a terhességhez: szülés, szoptatás, gyerekorvos. Nem sokra jutottam még velük, de egyre gyakrabban eszembe jutnak, igyekszem tájékozódni, és próbálom eldönteni, hogy mit is gondolok róluk - nem könnyű feladat...

Kezdem a legegyszerűbbel, ami persze mint téma egyáltalán nem az, de annyiban igen, hogy legalább tudom, mi a saját álláspontom ezügyben. Nagyon-nagyon-nagyon vágyok rá, hogy tudjak szoptatni. Nem misztifikálom a dolgot, nem tudom, hogy felemelő egymásbaolvadós élményként fogom-e megélni, de nyilvánvalótól és legfontosabbtól eltekintve, hogy az anyatejnél nincs jobb táplálék egy kisbaba számára, úgy tűnik, hogy ha ez a lépés sikeres, akkor egy csomó minden leegyszerűsödik abban az amúgy is nagyon megterhelő és zűrös szülés utáni időszakban - kezdve attól, hogy az egész család sokkal mobilisabb (nem kell háromóránként hazarohanni, vagy azon agyalni, hogy idegen helyen vajon hogyan lehet megoldani az etetést), egészen addig, hogy maga az otthoni etetés sem egy soha véget nem érő művelet (mosd ki ezt, sterilizáld azt, szedd elő emezt, pakold el amazt, vegyítsd össze, melegítsd meg, készítsd elő a következő adagot, stb.). Persze attól még nem gondolom, hogy egy joyride lenne az egész, házon kívül amúgy sem szándékoznám csak úgy egy plázában előkapni a csicsemet, hogy nesze fiam uzsonna, és azzal is tisztában vagyok, hogy a baba nem mindig akar majd annyit szopni, amennyi bennem felgyülemlett, szóval számítok rá, hogy fejni és tárolni kell, hogy tortúra lesz, mert lázasodok, keményedik, begyullad, kisebesedik, és egyáltalán lesznek pillanatok, amikor elegem lesz az egészből, és minden vágyam az lesz, hogy csatlakoztassuk rá az utódot egy anyakecskére. De attól még nagyon szeretném, ha ügyes lennék (már ha van köze az ügyességhez), és működne.
Anyu egy kicsit több mint egy éves koromig szoptatott engem, úgyhogy remélem velem lesz a genetika is, és legalábbis az elején igény szerint akarom intézni a dolgot, szóval hátha az segít abban, hogy megfelelő mennyiségű tejet termeljek. Mert attól félek a legjobban, hogy bármit csinálok, nem lesz elég. Nincs olyan, amit ne tennék meg, nem félek szenvedéstől vagy kellemetlenségektől, soha nem értettem azokat a nőket, akik azért hagynak fel a szoptatással pár próbahét után, mert fájdalmas vagy mert fárasztó. Nem hiszem el, hogy annyit nem tesz meg valaki a gyerekéért, akinek minden hipermodern csodatápszer ellenére is egyértelműen ez a létező legegészségesebb alternatívája a gyarapodásra, hogy basszus igenis kibírja azt is, ha leszakad a melle, és igenis kipréseli magából a lelket is, amíg van esély még egy cseppre, és elviseli akár az éjszakánkénti ötszöri felkelést is, hiába lenne könnyebb úgy, ha az apa is állhatna készenlétben - mert más is túlélte már, mert ez csak egy rövid időszak abból az életből, amiben már nem a saját kényelem a legfontosabb, hanem az, hogy a gyerek, akiért felelősséget vállaltunk, a legtökéletesebbet kapja. (Nyilván nem arról beszélek, aki egy éves korban abbahagyja a szoptatást, sőt most azt mondom, hogy szerintem én ha tudnék sem szoptatnék a gyerek másfél éves koránál tovább, nekem lelkileg nem tűnik egészségesnek egy ilyen fokú önfeladás az anya részéről, és ilyen fokú függés sem a gyerekéről.)
Tudom-tudom, ez megint nagyon vehemens állásfoglalás, ami valószínűleg abból is adódik, hogy nem csak csettintettem és máris teherbe estem, hanem küzdeni kellett azért is, meg persze abból is, hogy még sosem duzzadt dinnyényire és akart szétrepedni egy testrészem. Úgyhogy maradjunk annyiban, hogy ez a véleményem, és másnak meg más, és lehet bízni benne, hogy majd behúzott farokkal kullogok ide fél év múlva bocsánatot kérni; de azért ha bármi is múlik majd rajtam, komoly összegben nem fogadnék ellenem... nekem minden vágyam csak annyi, hogy múljon.

Másik gondom a megfelelő gyerekorvos megtalálása, amit állítólag jó lenne abszolválni az elkövetkező hetekben, hogy ne utolsó pillanatban kelljen rohangászni, vagy választási lehetőség nélkül elfogadni a körzeti rendelőből azt, akihez épp beosztanak. Kisgyerekes ismerősök tanácsai nem nagyon jöhetnek szóba, mert a környékünkön nem ismerek senkit, legalábbis olyant nem, aki kerületen belül járna valakihez. Nem ragaszkodunk mondjuk foggal-körömmel a minél közelebbihez, de azért azt sem akarjuk, hogy minden alkalommal át kelljen bumlizni a városon (esetleg egy beteg gyerekkel), ahányszor szükségünk van rá. A belváros még beleférne, úgyhogy, ha addig nem találunk mást, akkor a házidokimat még kifaggatom a következő látogatásnál, illetve majd megkérdezem a védőnőt is, mert elvileg ahova tartozunk, ott van valaki, aki szóba jöhetne, anyukás fórumokon már próbáltam körülnézni ugyanis, és eléggé ismétlődött a neve.
Hogy milyennek tartom az ideálisat...? Hát nem tudom, legyen isteni diagnoszta és ismerje fel egy szempillantás alatt a legegzotikusabb vírusfertőzést is... de komolyra fordítva: legyen alapos és figyelmes, lehessen bármikor felhívni tanácsért, ha muszáj, jöjjön házhoz (ezt nem használnánk ki valószínűleg túlzottan, de biztos van olyan szituáció, amikor fontos), ne ragaszkodjon minden esetben feltétlenül az antibiotikumokhoz, de ne is próbáljon húszezer liter vízben feloldott és jól összerázogatott két cseppnyi hatóanyagra rábeszélni. Szeresse a gyerekeket és legyen türelmes velük, ne szégyenítse meg őket, ha félnek az injekciótól, inkább szúrjon észrevétlenebbül; kezelje partnerként a szülőket, abból kiindulva, hogy a saját gyereküket ők ismerik legjobban, hallgassa meg az ötleteiket, és válaszoljon legjobb tudása szerint minden kérdésre, de ne érezze kínosnak bevallani, ha valamihez nem ért, inkább nézzen utána a következő alkalomra. Nemben, általános tapasztalataimmal ellentétben, itt azt hiszem inkább nőt preferálnék, mert valahogy a gyerekekhez közelebb állónak érzem, korban inkább fiatalabbat képzelek el, de ehhez egyáltalán nem ragaszkodok. Ha valaki tud ilyent a tizenegyedik kerületben (annak is leginkább Gazdagrét, Kamaraerdő, Kelenvölgy, Őrmező, Sasad részén), ne fogja vissza magát!

Naésakkor az igazán komplikált rész: a szülés. Amire ugye képtelenség felkészülni, mert okoskodhat az ember amennyit akar, egy pillanat alatt minden borulhat, és másképp lesz vége, mint a megálmodott programban. Ilyen szempontból aztán tiszta jó, hogy a világon semmilyen megálmodásom nincs - és ez persze ugyanakkor frusztrál, mert jól felkészült kismamáktól olyanokat hallok, hogyaszongya pontokba szedett szülési terv. Én per pillanat csak a legnagyobb közhelyig jutottam tervileg, miszerint gyerek még bent nem maradt, valamilyen úton-módon előbb vagy utóbb a miénk is ki fog jönni; az utakhoz és módokhoz meg egyelőre elég vegyes érzelmekkel viszonyulok. Jelenleg annyi az egyetlen bizonyosság, hogy minden egykori ellenérzésemet meghazudtolva apás szülést szeretnék. Ez ellen régen (még akár pár évvel ezelőtt is) mindig tiltakoztam, mert engem ugyan ne lásson a pasim vajúdni, teljesen kikelve magamból, mindenféle undi testnedvekkel körítve, még magamat sem szívesen kísérem el, mert mit tudom én, hogy reagálok a több órás gyötrődésre, lehet hogy bedagadt szemekkel zokogok majd, vagy kontrollálhatatlanul üvöltök mint egy vadállat, vagy válogatás nélkül szórom a cifra káromkodásokat. Azóta egy kicsit jobban megismertem magamat és a pasimat is, fizikailag és lelkileg is átmentünk már néhány olyan epizódon, aminél durvábbal nagyjából csak akkor tudok előrukkolni, ha a Kissmajom úgy távozik belőlem, hogy meglepetésszerűen feltépi a mellkasomat, és egy fogvillantós rikácsolás után, csörömpölés közepette villámgyorsan elmászik a vacsora szülőszoba kellékei között.
Bár a nőgyógyászommal még konkrétumokat nem egyeztettem ezügyben (Egyáltalán nagyjából mikor szokás?), azt két okból kifolyólag kétlem, hogy engednének spontánul szülni - ő egyrészt nagyon fixen kitart a december 25-i kiírásom mellett, miközben fogantatásból és ultrahangokból is számolva csak 29-én leszek kereken negyven hetes (értem én, hogy jöhet hamarabb, de első babaként inkább később szokott, ha jól tudom), másrészt úgy, hogy a cukorprobléma is felmerült, és ki tudja még hova vezet, valószínűtlennek tartom, hogy hagynának ki- esetleg túlhordani. Őszintén szólva én sem örülnék neki, ha az ünnepi periódusban egyszer csak kiszámíthatatlanul be kellene rohanni a kórházba, ahol gondolom (és teljesen megértem) nem feltétlenül lelkesen venne részt az akcióban a jóllakottságtól és másnaposságtól lelassult, pihenésben megzavart ügyeletes személyzet; valószínűleg nem véletlenül nem időzítenek még sürgősebb műtéteket se ezekre a napokra, és az sem véletlen, hogy amelyik beteg csak lábra tud állni, azt ilyenkor készségesen hazaengedik. Viszont az indított szüléstől egy kicsit tartok, nem is amiatt, hogy állítólag sokkal brutálisabb (ugyanazt a tágulást sokkal rövidebb idő alatt kell megejteni, és a testnek nincs kellő ideje felkészülni rá), mert arra ott van az epidurális érzéstelenítés, hanem mert nagyon sok olyan történetet olvastam, hogy a mesterséges hormonadagolás és a gyorsított eljárás miatt több komplikáció léphet fel. És én nem akarok komplikációt - nem érdekel a természetesség, a szülésélmény, a fájdalomcsillapítás, a semmise, csak az, hogy a Kissmajom épen és egészségesen kerüljön ki belőlem úgy, hogy az számára minél kevesebb traumával járjon. Épp azért az sem érdekel, hogy mivel jár a császármetszés, hogy nagyműtét lévén veszélyesebb, hogy hosszasabb a gyógyulási idő, hogy szövődmények léphetnek fel, ha én dönthetnék, gondolkodás nélkül azt választanám, hogy vágjanak fel, kapják ki belőlem a babát, és minél gyorsabban hagyják az apukájához bújni.
Addig is jó volna egy kicsit ügyesebbnek lenni felkészülés szempontjából, és legalább utánanézni olyan úri huncutságoknak, mint gátmasszázs, hüvelygyakorlatok, légzéstechnika... Jah és őssejttárolás... na arról még következik egy hosszas és határozatlankodó eszmefuttatásom valamikor...