About a boy

Nézem Heni Ákosának fotóját, és bőgök, drága pici bogárka… Eltelt több mint három hónap, és én még mindig nem tudom felfogni, hogy nekünk is volt egy ilyen, és mostanra igazi kisfiú lett abból az apró babánkból... how on earth did we get so lucky…?! Úgy érzem, túl hamar repülnek a napok, nem elég az idő, nincs elég fotóm és videóm minden egyes rezdüléséről, mert hiába kattintgatok folyamatosan, konkrétan percről percre változik, növekedik, értelmesebb és önállóbb lesz… álljon meg az idő egy kicsit!
Annyira aranyos, de tényleg! Biztos minden kisgyerek az, és biztos minden szülő szerelmes a sajátjába, de komolyan minden nap van legalább egy pillanat, amikor szó szerint könnybe lábad a szemünk attól, hogy ránézünk, és attól, hogy és ahogy ránknéz. Amikor mosolyog… reggel odalépek a kiságyához, fölé hajolok, és köszönök neki, és egy pillanat alatt fülig szaladnak azok a gyönyörű ajkai, és felhúzódik a pufók arcocskája, és elkeskenyednek a nagy kék szemei, és a kivillanó rózsaszínű ínye minden zabálnivalóságával köszön vissza. Ilyenkor átviszem hozzánk a franciaágyba, és csak puszilgatjuk és szagolgatjuk és bámuljuk, és nem értjük, hogy ezt hogy érdemeltük vajon meg. Ő meg hangosan nevet, amikor M. a magasba emeli, és simlis tekintettel magyaráz vissza, amikor én beszélek hozzá - egyszerűen nem lehet betelni vele, néha már fáj, hogy mennyire tökéletes.
Imádom, ahogy egy szavamtól megnyugszik, amikor valamilyen zajra felébred a teraszon, és nyöszörögni kezd; rohanok hozzá, és már útközben mondom, hogy jövök, és mire odaérek, már tudja, hogy minden rendben van, és nem sírja el magát. Imádom, hogy egy darabig barátságos idegenekkel is, elvan a karjaikban, de ha megunja, minket követel, és addig nem nyugszik meg, amíg M. vagy én át nem vesszük. Imádom, ahogy alvás után szuszmákolva a vállamra bújik, még elnehezült végtagokkal, a nyakamba fúrt meleg fejecskével. Imádom, ahogy álmában vagy evés közben elvigyorodik néha, és azt is, ahogy legörbül a pici szája széle amikor elkeseredik - és ha gyorsan mondok valamit neki, vagy énekelni kezdek, egyetlen másodperc múlva megint vidám. Imádom.

Éjszakai fronton egy kicsit romlottunk a kezdeti tökélyhez képest, de igazából nem sokat, fél óránál sosem tart tovább az altatás (az is inkább a negatív rekord), amit most egy ideje M. csinál, mert jobban bírja a sírdogálást mint én. Kissmajom ugyanis mindennél jobban gyűlöli az alvást; fogalmunk sincs kire ütött, mert mindkét családban generációkra visszamenőleg legendásan jó alvók vannak csak. Eddig ez az ellenállás leginkább csak nappal mutatkozott meg, abban hogy fél óránál többet ritkán hajlandó pihenni egyhuzamban, ha néha összejön az egy óra, akkor ünnepnap van, annál több meg nagyon rég nem volt, hiába tűnt ígéretesnek a helyzet pár napig. Az elalvás maga is nagyon nyögvenyelős, nyűglődik, ásít, szemet dörzsöl, de ha kiviszem a teraszra és beteszem a babakocsiba (ott alszik el leggyakrabban a monoton utcazaj miatt), sokszor teljesen feléled, és onnantól kétesélyes a dolog: vagy annyira jó napunk van, hogy akár ott is hagyhatom, egy ideig galagyol a macijának, aztán magától álomba merül, vagy annyira rossz, hogy hiába tologatom bármeddig, még csak fáradtnak sem tűnik, és amint abbahagyom a mozgatást, azonnal hangosan tiltakozik.
Ez az elalvási nehézség terjedt át estére is olyan másfél hete: a fürdetést még nagyon élvezi, öltöztetésnél már bőgicsél, és amint feladom rá a hálózsákját, teljes őszinteségével rázendít. Ekkor lép a képbe a világ legtürelmesebb apukája, aki éjjeli fénynél ledől a franciaágyra, magára fekteti a gyereket, és addig ringatja, amíg nyöszörré nem halkul a sírás, akkor megeteti (miközben nagyon panaszkodik, hogy aludni kell, nem fogadja el az ételt sem), elaltatja, és végül beteszi a kiságyba. Onnantól minden rendben, éjjel továbbra is 3-4-5 óránként ébred (attól függően, hogy mennyit evett előtte), félálomban szopizik, aztán vagy belealszik, vagy akkor alél el, amikor vállra teszem büfiztetésre. Reggel hatkor kel, de akkor átviszem magam mellé, és ott általában olyan másfél-két órát még elbóbiskolunk ölelőzve.

Evés kérdésben a helyzet több szempontból is felemás, teljesen koncepciótlanul haladunk valamerre, majd alakul, ahogy alakul, nem úgy tűnik, hogy lenne beleszólásom.
Először is nagyon keveset eszik továbbra is. A gyerekorvos mondjuk épp csak nem röhögött ki, amikor ezen aggódtam az egy hónap alatt majdnem egy kilót hízott gyerekkel - azóta is folyamatosan gyarapodik amúgy, szóval egyelőre elkönyveltem, hogy nála ez másképp működik, mint a tankönyvekben, és próbálom békén hagyni. Egy kicsit idegeskedek, amikor a reggel hat órás kaja után csak dél körül fogad el újra bármit is, vagy amikor egyértelmű, hogy éhes, mert a kezét csócsálja, de enni nem hajlandó semmilyen módszerrel, de igyekszem visszafogni magam, mert nem akarom hogy rossz viszonyban legyen az étellel csak azért mert tömöm.
Másodsorban meg, ugyan sima cumiból kapja a kajája nagyrészét, de nem hagyta abba teljesen a szopizást, ahogy számítottam rá. Ez sajnos persze nem ennyire egyszerű, mondhatni paradoxon: mióta nem szopik rendszeresen a gyerek, azóta szinte full anyatejes. Mivel keveset eszik, és egy-egy adagban csak olyan 80-90 millit (néha 120-130 is lecsúszik, de csak ritkán), nem tehetem meg, hogy csak várok rá, hogy vajon mikor fog megéhezni végre, mert ennyi szükséglettel elég hamar elapadna a tejem; így napi háromszor fejni szoktam, vagy a maradékot, vagy ha nagyon sokáig nem éhezik meg, akkor mindent. Minimum napi egy ebből szaporító fejés, amikor is magamhoz képest rekord mennyiségeket sikerül kipréselnem: olyan öt-hat óra után alap a 130 milli, de volt már többször 160 is - ennyi szopizással nyilván sosem jönne össze, mert Kissmajomnak érthetően nincs türelme több mint fél óráig lógni a mellemen úgy, hogy egy idő után egyre kevesebb jön belőle. Így az van, hogy napközben mindig megkínálom cicivel, eszik ha és amennyihez van kedve (ez olyan 50-60 milli, mert a többért már keményebben kellene dolgozni), a többit meg pótolom cumiból, lefejt anyatejjel; este lefektetéskor szintén anyatejet kap, cumiból; éjszaka cicivel indítunk, aztán ha nem alszik bele, de a mellem kiürült (leginkább három-négyóránként ébred, annyi idő alatt én sosem töltődök fel teljesen, így olyan 40-50 körül van csak bennük), és érzem hogy még enne, akkor kap tápszeres pótlást. Egyelőre a cumizavar nem kavart be újra, van olyan, hogy elfordul a mellemtől, de olyankor általában általános a sztrájk, ha cumiból próbálok adni, azt is kiköpködi.
Természetesen nem ideális ez így, és nem tudom meddig tartható fenn, de engem nagyon motivál, hogy ennyi anyatejet tud kapni, úgyhogy rajtam nem fog múlni a fejéses megoldás. A mellem elég szegény már a kitartó nyúzástól, horzsolásos és néhol kék-zöld, és a baloldaliban van egy nagy kemény csomó, ami gondolom egy eldugult tejcsatornától van, és elpusztíthatatlan (a megszüntetésére mindenhol a non-stop szoptatást javasolják… hát jah...) - szombaton minden esetre elmegyek ultrahangra, és ott kiderül, hogy pontosan mi van, remélem igazam lesz, és "csak" ennyi a baj, még akkor is, ha az előbb-utóbb ez is egy felvágást fog jelenteni.

A fogzás projekt stagnál, ahogy tippeltétek, de szerencsére most épp tünetmentesen. A nyáladzás megvan, de az ökölrágás intenzitása alábbhagyott, és szinte csak fáradt állapotra korlátozódik, úgyhogy valószínűleg nem fáj már neki, maximum időnként kellemetlen. Remélem a következő rosszabb periódus csak akkor jön, amikor már magabiztosan tud tárgyakat a szájához vinni, és ott megtartani (working on it). Napi egyszer azért be szoktunk leskelődni a szájába, többnyire azért, mert annyira viccesen reagál rá: ha lehúzzuk az alsó ajkát, azonnal elkezdi nyújtani a kis selymes nyelvét, és kilökdösi vele az ujjunkat.

Most itt fekszik rajtam, én meg egy kézzel blogolok és dolgozom. Ha viszonylag csend van, és nincs aktivitás a közelben, amire feltétlenül figyelnie kell, akkor el tud lazulni annyira, hogy ölben is elalszik előbb-utóbb, pontosan húsz vagy harminc percre - órát lehetne igazítani hozzá, hogy se több, se kevesebb. És csakis hanyatt fekve, nem hason, mert az akadályozza a bámészkodást, és nem bölcsőtartásban, mert ő, kéremszépen már nem kisbaba.
Csodakincsem. <3