Reverse psychology fail

A híres-nevezetes, laikus szemmel is nagyon érdekes, kismillió vicces YouTube-videón kuncogó szülők által illusztrált, dackorszakosokat hatékonyan becsapó manipulációs technika, ugye.
Másoknál versus nálunk...

Szülő: Ezt csináljuk.
Gyerek: Nem.
Szülő: De csináljuk.
Gyerek: De nem.
Szülő: De igen.
Gyerek: De nem.
Szülő: De.
Gyerek: Nem.
Szülő: De!
Gyerek: Nem!
Szülő: DE.
Gyerek: NEM!
Szülő: NEM!
Gyerek: DEEE!!!

(Szülő: Yasssss!)

Én: Ezt csináljuk.
Kissmajom: Nem.
Én: De csináljuk.
Kissmajom: De nem.
Én: De igen.
Kissmajom: De nem.
Én: De.
Kissmajom: Nem.
Én: De!
Kissmajom: Nem!
Én: DE.
Kissmajom: NEM!
Én: NEM!
Kissmajom: Hát jó.

(Én: Guess we're done here.)

Félelmetes...

Nincs két hét a harmadik születésnapjáig. Ma este Mikulás-buli után későn jöttünk haza, egy egész kicsi zenélgetés után tereltük volna fürdeni - kérte, hogy olvassunk egy könyvet, nemet mondtunk, mert holnap korán kelés, bölcsi-nap. De olvassunk, de nem, de igen, de nem, DE IGEN - és már görbül is lefele könyörgően-mérgesen a gyönyörű szája.
- Jól van, kicsim, kössünk kompromisszumot. - javasolja az apja. - Most azonnal elmegyünk fürdeni, aztán ha kész vagy, bebújunk a jó meleg ágyba, és ott elolvassuk, amit szeretnél.
- Így van! - próbálok lelkesedni én is. - Egy kicsit te is engedsz abból, amit szeretnél, egy kicsit mi is engedünk, és akkor mindenkinek egy kicsit igaza lesz. Ezt hívják kompromisszumnak.
Hosszan hallgat, látszik, hogy nagyon dolgozik a kis agya valami kedvezőbb megoldáson. Aztán nagy komoly fejjel magyarázni kezd, néha meg-megállva, hogy egész biztosan az legyen belőle, amit kitalált:
- De Apa... én azt szeretném, hogy az egész könyvet olvassuk el... és akkor, ha nem olvassuk el az egész könyvet, hanem csak a felét, akkor Apa... az is kompromisszum!
Nincs két hét a harmadik születésnapjáig. Néha komolyan rémisztő ez a gyerek...

Hogyan tanítsunk szobatisztaságot egyetlen nap alatt...?

Nem mintha eddig olyan nagyon szorgosan jelentkeztem volna, de amióta úton van M. munkájának betanulása, még kevesebb az időm, mert rutin hiányában, a hibáktól való félelem és a sok kérdésem miatt egyelőre kétszer annyi időmbe telik jól elvégezni, mint egy szakmabelinek. De szerencsére sikerélményes a dolog, és érzem, hogy menni fog, illetve élvezem, hogy megint hasznos tagja vagyok a társadalomnak (gihi), szóval jó lesz ez.
Jelenleg úgy működünk, hogy heti három napban (kedden és péntek-szombaton) Apunál van Kissjamom, amit mindketten imádnak, de mivel itthon velem már nagyon unatkozik (illetve ugyanazt a totális figyelmet követelné, amit a tatájától kap, én meg már csak a házimunka miatt sem vagyok képes megadni neki, hogy a többi teendőmről ne is beszéljünk), és egyre egyértelműbb, hogy szüksége lenne gyerektársaságra, el-elmegyünk közösséglátogatóba, hogy szeptemberi kezdéssel hátha akad valami jóféle lehetőség. Egyelőre elég gyatra, és helyenként ijesztő* a felhozatal, egy hely volt nagyon szimpatikus (gyönyörű kertben csomó szabadbanlevés minden évszakban, tök nyugis légkör csendes gyerekekkel, kedves és valóban odafigyelő személyzet), de két bajom azzal is volt: az egyik, hogy mivel csana, csak egy évig járhatna oda, aztán kiszakadva a biztonságból oviba kellene mennie, a másik, hogy az összes csoportbeli gyerek legalább fél évvel kisebb lenne nála, ennek megfelelő értelmi színvonallal, szóval nem tudom mennyire lenne fejlesztő a környezet. Nagyjából két hét múlva megnézünk majd még egy helyet, ami a honlap alapján nagyon puccos, és hát brutál drága is, de ez most nem fontos, az viszont annál inkább, hogy telefonban nagyon az jött le, hogy maximálisan válaszkészen állnak a neveléshez, szóval fingers crossed.

De ahogy a címből is kiderül, tulajdonképpen mást akartam most feljegyezni, és az érdekessége miatt kicsit részletezni is: Kissmajom gyakorlatilag egyik napról a másikra teljesen megbízhatóan szobatiszta lett nappalra, beleértve a délutáni alvását is. A büszke anya mindentudó válasza a megfogalmazott kérdésre: sehogy.
Az úgy volt, hogy ezt a témát én tényleg semennyire nem akartam erőltetni, kis utánaolvasásból és több ismerős kudarctörténetéből tudom, hogy mennyire káros lehet, ha egy fizikailag és/vagy lelkileg éretlen kisbabát minden áron megpróbálnak megtanítani a bilizésre. Tudtam, hogy sürgetésre nincs ok, hiszen ovikezdés nem várható, a saját kényelmem és az esetleges menőzés meg nem motivált. Volt egy örökölt bilink, Kissmajom tisztában volt vele, hogy mire való, és mikor a saját kérésére rátettem, élvezettel ült rajta, miközben könyveket nézegettünk - de mivel eredményt nem produkált (azaz kiderült, hogy még nem tudja szabályozni az ügyeit), gyorsan eltettem szem elől, mert arra végképp nem akartam trenírozni, hogy addig várunk, amíg előbb-utóbb belesikerül, és akkor a hosszas ücsörgéstől kipirosodott combokkal örülünk a véletlennek.
Voltak olyan terveim, hogy mikor eljön a durvameleg nyár, akkor majd leveszek róla minden ruhát, hogy jobban megfigyelhesse a teste működését, és esetleg rájöjjön, hogy befolyásolni is tudja, de végül nem került rá sor. Egyrészt június közepéig még nem nagyon volt kánikula, főleg ebben a hegyi klímában és kiemelkedően hűvös házban, és aggódtam, hogy megfázna, másrészt mikor olyan kéthetente tettem egy-egy próbát (ha késő délután lett aktuális a peluscsere, akkor az esti fürdésig már nem adtam rá újat), minden alkalommal túl későn szólt, amikor már jócskán csurgott a pisi - ebből én azt a következtetést vontam le, hogy magát az aktust már beazonosítja ugyan, de irányítani még nem képes, szóval még nem jött el a mi időnk, nem frusztráljuk ezzel, visszatérünk rá később.
Apunál viszont sokkal melegebb van, mint nálunk, és sajnálta pelenkában aszalni a kis majomsegget, úgyhogy egy szép napon (pontosan Kissmajom kettő és feledik évfordulójának hétvégéjén, olyan két héttel az én utolsó ezirányú kísérletem után), anélkül hogy beszéltünk volna erről, és igazából anélkül, hogy előre eltervezte volna, levetkőztette a gyereket csak bodyra, és kérte, hogy ha jön a pisi, szóljon - az meg szólt. Mikor másnap Apu visszaadta az unokát, mintegy mellékesen megjegyezte, hogy jah, szerinte elég lesz csak bugyit használni. Igazából ki lehet jelenteni, hogy attól a naptól kezdve balesetmentesen szobatiszta; most (majdnem egy hónap után) gyakoroljuk, hogy az inger után minél több ideig képes legyen visszatartani, így néha előfordul, hogy egy foltnyi helyen nedves lesz az alsója, mire lehúzom róla, de ő mindig időben szól, és szépen megvárja, amíg lehet csurgatni. Amikor a kánikula miatt extra sokat itatom, néha én is rá szoktam kérdezni, hogy nem kell-e kimenni, de ha nem teszem, akkor sem szokott baj lenni, legfeljebb hirtelen eszmél rá, hogy helyzet van, és olyankor aranyosan taposva ismételgeti, hogy: "Kell-a-bili, kell-a-bili!" Érdekes, hogy pont kakaügyben egy ici-pici késéssel álltak be a dolgok, pedig azt már legalább egy éve érzi, és szokta is mondani közben, hogy na most; első napon a bugyiba sikeredett, másodikon teljesen elmaradt, de azóta rendben van az is, maximum néha tévesen riaszt, mert pukázáskor is azt hiszi, hogy anyag jön. Összesen kétszer volt baki: egyszer egy szökőkutas pancsoláskor, egyszer egy homokozós mezítlábazáskor engedte el a pisit, nem is annyira játékbamerültségből, hanem mert valamiért természetesnek tűnt neki, hogy ott abban a helyzetben lehet. Értelemszerűen negatív reakciót, kritikát, szidást, megszégyenítést ilyenkor sem alkalmazunk, csak annyit mondunk, hogy ez van, mindenkivel megtörténik, de ilyent szándékosan nem szabad, aztán gyors ruhacsere, és kész.
Azt mondják, hogy az éjszakai szobatisztaság ezek után már csak idő kérdése, szintén nem érdemes beleavatkozni, mert megy magától, és onnan ismerszik fel, hogy reggelre egyre csökkenő mennyiségű pisi gyűlik a pelusba, majd semennyi sem... de itt még messze nem tartunk. Apu viszont már megint megelőzött és szintet készül lépni: nála már azt gyakorolják, hogy a gyerek elegyül vetkőzzön, pisiljen, majd álljon fel a biliről, és húzza fel a bugyit.

Másik érdekesség, hogy az első napokban indokolatlanul sokat aggódtam azon, hogy hogyan oldjak meg addig egyértelmű szituációkat, például mi legyen, ha a gyerekre egy áruház kellős közepén tör rá a szükség, meg ehhez hasonlók. Szerencsére elég hamar megnyugodhattam, de ehhez persze ismételten meg kellett győződnöm róla, hogy megy minden, mint a karikacsapás, és nem fogja elereszteni sehol váratlanul... szóval így utólag szégyellem is, hogy nem bíztam meg benne teljességgel első pillanattól fogva. Mivel azt egyelőre nem tartom valószínűnek, hogy ha helyzet van, vissza tudja fogni magát, amíg például végigmegyünk egy hipermarketen, sorba állunk, fizetünk, összepakolunk, aztán elrohanunk a vécéig, jelenleg az a megoldásunk, hogy mindig van nálam egy pelus, és ha akció indul, gyorsan ráadom, aztán végeztével leveszem, ennyi. Persze azon is agyaltam, hogy hogyan fogja megszokni a különbséget, és értelmezni, hogy néha mégis van pelus, és direkt csinálja bele, de máskor meg nincs, és nehogy - de természetesen ez is csak az én fejemben létező probléma volt, őt sosem zavarta meg.
A következő, inkább illem- és etikettbeli dilemmám az volt, hogy játszótéren mi a kívánatos viselkedés, el kell-e battyogni az autóig (a csomagtartóban van egy utazós bilink), vagy ér csak elhagyni a bekerített részt, és egy távolabbi fánál vagy bokornál elintézni a dolgát. De aztán arra jutottam, hogy ahol a kutyavizelet alap, ott talán a Kissmajom pisije sem számít súlyos szennyezésnek; kakálást pelusba vagy az említett bilibe oldjuk meg, ahonnan zacsiba zárva szemetesbe dobom, szintén úgy, mint az ebtulajdonosok.
És végül kezdő fiús anyukák megnyugtatására írom le azt, amit nekem sajnos senki sem mondott el: türelem és kitartás, bele lehet jönni az állva pisiltetésbe, első pár alkalom után már nem lesz egy méteres körzetben minden csupa húgy, beleértve a gyerek összes ruháját és a mi cipőnket, a titok a megfelelő előredöntés. Sőt, kevesebb mint egy hónap alatt, szakszerű férfiúi útmutatással elérhető az is, hogy a gyerek maga pisiljen állva, és ennek a hadműveletnek csak a legutolsó lépése legyen kritikus, amikoris már nem hetyke sugárban süvít kifelé a cucc, hanem lekónyult csöpörészésé szelídül. Az előbbit saját udvaron, az utóbbit kádban érdemes gyakorolni.

Nem tudom, milyen mérföldő következik még, de borzamas, hogy ennyire nagy fiú a mi pici fiunk. Ha egyszercsak elkezdi helyesen kimondani az r hangot, szerintem belepusztulunk...


* Voltunk egy helyen, ami hidegrázósan szürreális volt... Már telefonozás alapján nem volt sok kedvem hozzá, mert kiderült, hogy épp egy felnőtt van csak jelen, és hát ez az üvöltözős háttérzajon meg is hallatszott, de M. rábeszélt, hogy egy próbát megér, hátha csak kommunikációban vannak hiányosságaik, hiszen a weboldalon az intézményvezető gyerekpszichológusként hirdeti magát, mindenféle extra módszerrel és foglalkozásokkal. A ház a település legszélén volt, konkrétan egy szavanna közepén: a kertben rövdre nyírt száraz-szúrós gazok, a csúszdán tükörtojást lehetett volna sütni, a környék egyetlen árnyékos foltját a homokozó fölötti szakadt nádfonat adta, ott tömörült három négyzetméteren hét kiskölök, és pár törött, koszos játékon marakodtak szegények. Elég hamar egyértelműsödött, hogy itt a személyzet mindig egy darabból áll, így nyári időszakban 5-8, de év közben 11 darab gyerekre; a nő úgy nézett ki, mint egy idült alkoholista, puffadt arc, vörös hajszáleres orr, és majdnem biztos vagyok benne, hogy keményen be volt nyugtatózva, mert hatalmas pupillái mögül olyan vontatottan beszélt, hogy néha azt hittem, elbóbiskolt közben. Jah, ne hazudjak, ott volt még "felügyelőként" az ő tíz év körüli kisfia, aki a vakációs unatkozás közepette homokvárat épített, és folyamatosan üldözte maga mellől a kizárólag általa használt kerti slag iránt nyilván élénken érdeklődő kicsiket. A pszichológusnő egyetlen kérdést sem tett fel, és egyetlen semmit sem mondott el magukról az én érdeklődéseimre adott tőmondatos válaszokon kívül, az ott lévő gyerekekhez egyszer sem szólt, nem csak hogy nem próbálta őket bevonni semmilyen tevékenységbe, de még az általuk kezdeményezett dolgokra sem reagált, jó hangos könyörgésükbe került, hogy egyáltalán toljon kettőt a hintán, ahova felmásztak. Konkrétan olyan volt az egész, mint egy humán csomagmegőrző... megszakadt a szívem a picikért, nem tudom, egy szülő hogy képes ilyen helyen otthagyni a gyerekét (arról nem is beszélve, hogy még fizetni is érte), én minden esetre öt perc után fogtam a közvetlen közelemben tanácstalanul ácsorgó Kissmajmot, és eljöttünk. Láttam, hogy nagyon össze van zavarodva édesem, hogy ilyen hamar távozunk, és mondtam neki, hogy ide nem fogunk visszajönni, mert itt a néni, akinek az lenne a dolga, hogy a gyerekek jól érezzék magukat távol a szüleiktől, nem is foglalkozik velük... "Hááát... kicsit meglökte őket a hintán..." - védte meg hosszas gondolkodás után az én drága empatikus csodatündérem, azt hittem, hogy megzabálom.

No means no!

Van ez a jelenség, ami borzasztóan dühít, és egyszer tuti lecsapok valami csicsergő játszótéri anyát miatta - nem hinném, hogy különösebben népszerű leszek ezzel a poszttal, de jó magasról leszarom ragaszkodom a közzétételhez, csak hogy elmondhassam, hogy én szóltam.

Kissmajom hál'Istennek Aput meg engem örökölt, imád mindenféle fizikai szeretemegnyilvánulást, napi ezerszer követeli a puszit, spontán bújik hozzánk, bánatában és örömében egyaránt rohan és, ahogy M. nyomán ő hívja, "hugát ad"; este fürdés után, mikor pizsibe öltöztetem, mindig az ölembe kuporodik, szorosan átkarol, és azt mondja: Reggelig ölelőzzünk Anával!... elolvadok. Viszont kizárólag a szűk családdal (mi és nagyszülők) ilyen, és például van olyan heppje, hogy puszit sosem osztogat, csak amúgy dívásan, a levegőbe cuppantva - nem is erőltetjük, és mondjuk is neki, hogy ha nincs kedve, még pacsit sem kell adnia senkinek (minket beleértve), nem hogy többet. Én gyűlölöm, amikor a szülők valami agyalágyult indíttatásból kicsiket rokonpuszilgatásra kényszerítenek, sógornőm folyamatosan csinálja a gyerekeivel, és persze Kissmajomtól is igyekszik kicsikarni a testkontaktust, de ő határozottan nem hagyja magát, pedig amúgy jóban vannak.
Szóval azt mi már jó régen eldöntöttük, hogy nekünk sokkal fontosabbak lesznek a gyerekünk saját testével kapcsolatos határhúzásai, mint holmi jópofizás és udvariassági szabályok, és ennek megfelelően járunk el, kivételek nélkül: ha bárki győzködni próbálná, hogy óna, csak egy kicsit menjen közelebb, azonnal közbelépek, és kvázi mindkét félnek mondom, hogy persze, nyugodtan, ha szeretne, de egyáltalán nem muszáj.

És akkor vannak a kisgyerekek... Ez általábban Kissmajomnál fiatalabbakat jelent, mert a nagyokkal egyrészt tud szavakkal kommunikálni, ha szimpatikusak egymásnak, másrészt azok már nyugisabbak, visszafogottabbak, türelmesebbek, kiszámíthatóbbak - bírja is őket nagyon, közösségben mindig velük kezdeményez, őket figyeli, hozzájuk dumál (meg a felnőttekhez). A nem-mobilis vagy még lassú picikkel is elvan, messziről érdeklődve tanulmányozza őket, megállapítja, hogy aranyosak, de láthatóan zavarja, hogy nem lehet velük szót érteni, mert ha közelednek, hátrál.
A probléma a másfél évestől úgy három évesig korosztály, főleg az a része, amelyik még nem tud beszélni, csak halandzsául hadovál vagy kevés szót és/vagy pár tőmondatot mond, mert azok már kapcsolatba szeretnének lépni vele, őt viszont elrettenti, hogy nem érti a szövegüket, főleg ha a nyelvbeli hiányosságaikat hangerővel igyekeznek pótolni. Ilyenkor valósággal menekül, pedig nyugtatásul mindig elmesélem, hogy bizony nemrég ő sem tudta kifejezni, hogy mit szeretne, és akkor nekünk is ugyanilyen nehéz volt dekódolni a tetteit. Ezt amúgy fel is fogja, mert később, amikor visszaemlékezünk a történtekre, ügyesen vázolja a helyzetet, és meg is jegyzi, hogy szegényeknek milyen nehéz, de a zsigeri reakcióján a következő alkalommal ez nem változtat.

A legrosszabb eset természetesen az, amikor a két halmaz metszi egymást, és megjelenik egy mindenáron ölelkezni kívánó, többnyire artikulálatlanul rikkantgató kétéves. Jobban mondva a legrosszabb eset az, amikor ennek a kétévesnek ott van a szabadságot egészen sajátosan (kizárólag a saját csemetéje óhajait figyelembe véve) értelmező anyja. Mert mi is rengeteg sokat megengedünk Kissmajomnak, próbáljuk maximálisan kielégíteni minden igényét, és nagyon kevés dologban korlátokat szabni neki, de olyasmit soha nem engednénk meg neki, ami egy másik embert vélhetően zavar - arról ugye nem is beszélve, ha egyértelműen (vagy ha több mint zavarja)... Namost, ma például a játszóházban a másik gyerek kurjongatva, kinyújtott karokkal üldözőbe veszi a miénket, a miénk félig ledöbbenve, félig rémülten iszkol felém, mire az anyuka kényeskedő hangon sápítozni kezd, hogy: "Jaaaj, hát ne félj már tőle, nézd meg, milyen kedves, csak meg akar dédelgetni, szeretgesd meg te is szépen!"; esetleg (volt már ilyen is) hozzáteszi, hogy ugyan, legyen belátóbb, mert ő milyen nagy fiú már (méretre igen, amúgy az esetek mintegy felében fiatalabb a támadó félnél).
Hát baszdmeg. Megnézném, mennyire értékelnéd a toleranciára intést, ha valaki idegen nyelven rikácsolva váratlanul neked rontana, és elhalmozná a pofádat nyálas csókokkal. Az teljesen természetes, hogy a kisbabád még nem "tud viselkedni", mert nem ismeri fel a másik visszajelzéseit, vagy ha fel is ismeri azokat, kevésbé fontosak, mint a saját ösztönei. De ha te nem tanítod meg értelmezni a reakciókat, vagy még gázabb, arra tanítod, hogy bármilyen ellenreakcióra rá lehet erőszakolni a saját akaratát (vagy legalábbis érdemes megpróbálni), akkor hogy a jóbüdösfrancba lesz normális ember belőle?!

És nem, nem érdekel, a szokásos diskurzus*, hogy hagyjuk őket egymás között lerendezni ezeket a játszmákat, meg kell tanulnia konfliktuskezelni és érdekérvényesíteni, és nem leszünk mindig ott, hogy megvédjük. MOST ott vagyok. És már most, huszonhét hónaposan meg akarom tanítani és mutatni neki, hogy soha, semmilyen kérés, rábeszélés, követelés, zsarolás, könyörgés, fenyegetés hatására nem kell azt tennie, amit elvárnak tőle. Hogy bármikor joga van elutasítani bárkit, a legcukibb kapcsolatteremtést pontosan ugyanúgy, mint egy manipulációs kísérletet vagy agresszív közeledést. És értelemszerűen bárkinek bármikor joga van elutasítani őt, és azt tiszteletben kell tartani, bármennyire is rosszul esik. Mert a nem, az nem.


* Hú, erről oldalakat tudnék írni, hogy ez mennyire idegesít... meg hogy mennyire leszarom a gyerekes etikettet, miszerint akkor vagyok elegáns, ha ráveszem Kissmajmot, hogy megossza a játékait másokkal, csak azért, mert azok zajosabban áhítoznak, és mentsük meg a szüleiket egy hisztitől... és mennyire bosszant, ha az én nevelési elveimet** semmibe véve, a jófejeskedő szülők nyomást gyakorolnak az "irigy" gyerekeikre, hogy akaratuk ellenére megosszák a játékaikat Kissmajommal.
** Kissmajom nevében soha nem fogadom el a noszogatás eredményeként felajánlott játékokat, ismerem őt, teljesen megértő***, ha elmagyarázom neki, hogy az emberek ragaszkodnak a cuccaikhoz, úgyhogy nem is hazugság, amikor megnyugtatom a gyerekeket, hogy semmijüktől sem kötelező megválni, nem lesz belőle harag.
*** De ehhez nyilván elengedhetetlen, hogy ő is nyugodtan ragaszkodhasson a sajátjaihoz.

További tények és egy kis lelk

Nah akkor kiegészítés a Kissmajom-fejlődős összefoglalóhoz pár dologgal, amíg még tart a szorgalmam.

Nagymozgás:
Labdát egyre ügyesebben rúg az általa kiválasztott helyre, egyelőre eldönthetetlen, hogy jobb vagy bal lábbal csinálja jobban. Most már tökéletesen szabályosan hajít el dolgokat, nem alkalmazza már a maga előttről indított gurító mozdulatot, hanem karját a füléhez emelve lendíti előre, szinte mindig jobb kézzel, és tízből kilencszer pontosan oda, ahova szánja. Pár napja megtanult páros lábbal ugrálni, és annyira élvezi, hogy néha félórán keresztül keresztül-kasul nyuszizza be a lakást, elégedett mosollyal a képén. A lépcsőzés már régen megy kapaszkodás nékül, de most már felfele mindig váltott lábbal űzi, folyamatos haladással, csak lefele van az hogy egyik lábbal lelép, majd másikkal mellé, és úgy tovább. Imád egyensúlyozni mindenen, labdára ülve, combjainkra állva, járdaszélen menetelve, kanapé karfáján mászkálva - szinte hihetetlen, de ennek ellenére leggyakrabban több nap is eltelik két esés között, amikor meg véletlenül mégis felborul, nagyon ügyesen kezeli, kézzel támaszkodik, és has- és nyakizmot használ, szinte sosem koppan a feje.

Érzelmek:
Szívesen alkalmazza az ignore üzemmóddal való büntetést (saját fejlesztés, mi nem neveljük szeretetmegvonással), aminek szegény M. issza meg a levét, ahányszor csak olyan munkanapjai vannak, amikor sokat kell bent lennie az irodában. Olyankor reggel a közös ébredéskor még vele is a szokásos ragaszkodás-kimutatós módján viselkedik, de amint M. bejelenti, hogy dolgozóba készül, egy pillanat alatt faképnél hagyja, majd nem hogy elbúcsúzni, de még hozzászólni sem hajlandó többet. Ha ilyenkor M. ebédidőben hazalátogat, nem rohan elé lelkesen, mint ahogy itthonülős napjain teszi, hogyha csak egy-két órára ugrik el valahova. Délután legalább egy óra kell neki, hogy elhiggyje, most már tényleg végleg hazajött M., addig nem üdvözli, és hívásra direkt messzire elkerüli; nagyon fokozatosan kezd újra nyitni, előbb egy odaszaladással, aztán ölbemászással, végül közös nevetéssel és játékkal. Nagyjából fürdés idejére bocsát meg teljesen, és altatáskor már édesen bújik hozzá, és tegnapelőtt arról is megbizonyosodtunk, hogy nem azért, mert elfelejtette a külön töltött időt, mivel elég eseménydús napunk volt, és addig nem aludt el, amíg részletesen el nem mesélte M.-nek minden egyes mozzanatát.
Érdekes, hogy amikor múlt héten többször napokra eltűntem, velem nem csinálta ezt, pedig ilyen még eddigi életében sosem történt, illetve mikor Apuval tart Tata-napot, akkor sem szokta, pedig olyankor reggeltől estig nem lát minket, és időnként emlegetni is szokott.

Social skills:
Most, hogy már élhetőbb az időjárás, a kerti délutánjainkat leváltottuk játszóterezésre, és naponta lesokkolódunk, hogy milyen bölcs minifelnőtt a pici fiunk. Az általunk vitt játékokat például nagyon figyelemmel kíséri (homokozás közben egyszer csak feláll, megkeresi, és egy ideig a szemével követi a másoknál levő labdáját), de ha ő épp nem szeretné használni őket, akkor egyáltalán nem bánja, ha bárki elviszi. Ha kivesznek a kezéből valamit, vagy a sajátját szeretné visszaszerezni, akkor egy pillanatig tanácstalan, de mivel ilyenkor biztatni szoktuk, hogy kérje el, mert az az övé (a Vekerdy-féle "irigység"-kezelés követői vagyunk), akkor nem bátortalankodik, hanem határozottan érte megy. Az nem derült még ki, hogy agresszív válaszra hogyan reagálna, mert ilyenkor általában vele tartunk, és közbelépünk, hogy könnyítsük a kommunikációt, de az a sejtésünk, hogy konfliktus helyett inkább leintené az egészet, úgyhogy ezen még dolgozni fogunk, nem szeretnénk ha a nyugodtsága és jószívűsége miatt hátrányba kerülne.
Apropó nyugalom és jószív, tökre nem tudja kezelni, ha a közelében valaki toporzékol vagy ordít, ő ugye nem szokott, és látszik az arcán, hogy egyszerűen nem érti, hogy más miért teszi; egyértelműen foglalkoztatja a dolog, mert nagyon bámul, de többnyire csodálkozva eltávolodik, és hagyja az egészet a francba. De volt már olyan is, hogy vissza akarta kapni a közösbe bedobott kismotorját, majd amikor a nagymamája által emiatt elcibált kisfiú örjöngő sírásban tört ki, egy kis mérlegelés után leszállt róla, majd konkrétan felemelte, és odavitte neki - mindezt kizárólag saját elhatározásból, anélkül hogy akár egy kommentár erejéig is beavatkoztam volna. Egy egész csapatnyi döbbent szülő faggatott, hogy ezt mégis hogyan értük el, én meg csak vonogattam a vállamat, mert őszintén fogalmam sincs, ha bármi közünk lehet hozzá, az csak annyi, hogy tényleg mindig mindent odaadtunk neki, amit meg szeretett volna vizsgálni (értelemszerűen a veszélyes tárgyak kivételével, de azokat meg mindig elpakoltuk szem elöl ahelyett, hogy tiltogattunk volna), és ha ideiglenesen bármit lerakattunk vele, megszokta, hogy bízhat az ígéretünkben, és vissza fogja kapni; a többi kizárólag az ő csodás-tündéri személyiségének a része, és kész.

"Hiszti":
Nem szeretem ezt a szót (bár sajnos néha magam is használom), mert pejoratív és bagatellizáló és degradáló, azt sugallja, hogy nemárbasszus, hogy ilyen kis szar semmiségért képes vagy rinyálni, miközben a gyereknek a felnőtt által lenézett ügy kurvára nem kis szar semmiség, hanem egy komoly frusztrációt, esetleg lelki vívódást okozó probléma, és az általa okozott feszültséget a korából adódó szűkös eszköztár miatt csak ilyen extrém módon tudja levezetni. Persze gondolom könnyű nekem, mivel Kissmajom eddig még soha életében nem produkált klasszikus földrevetődős-rugkapálós-üvöltözős műsort - nála a maximum az, hogy könnyek nélkül bőgve, egy helyben tapicskolva mérgelődik, de ez is elég ritka, inkább csak ilyen elnyújtott hangon idegesítően panaszkodósan nyígni szokott. Az első változat legfeljebb egy fél percig szokott tartani, a második kicsit tovább, mert sosem várjuk meg, hogy belelovalja magát; mostanság nem is figyelemeltereléssel szoktunk próbálkozni (nem működne, túl okos már ahhoz, hogy csak úgy elfelejtse a baját egy kis side-show hatására), hanem mondhatni felnőttek-között stílusban mondjuk neki, hogy nagyon sajnáljuk a dologt, és megértjük, hogy szomorú, de amit akar, azt akkor sem lehet megvalósítani, igyekezzünk valami más megoldást találni, hogy jó legyen - és általában működik.
Na most nekem ez napi szinten lelkifurdalást okoz, mert ezt a hozzáállást nem érzem eléggé empatikusnak, főleg ha reflexből úgy kezdem a vigasztalást, hogy "Ó, kicsim, ne nyafogj...", esetleg sorozat-nyivogós napon szigorúbban szólok rá, hogy elég, vagy kicsit ironizálok (Nem, bizony Bezzegné sem totál zen...), de azzal vigasztalom magam, hogy ilyenkor mindig vagy felajánlok egy Kissmajom által nagyon kedvelt alternatívát (értsd: könyvnézegetés minden mennyiségben), vagy pontosan elmagyarázom, hogy meddig és miért kell várnia. És lehet, hogy egy huszonegy hónapos nem érti meg maradéktalanul, hogy anyát most békén kell hagyni, mert szüksége van negyed órára, hogy a gépét bújja, és túl fáradt a multitaskinghoz (értsd: laptophasználat közbeni könyvnézegetés minden mennyiségben), de tény, hogy ilyenkor másodperceken belül más elfoglaltságot talál magának, és nincs harag, szóval remélem semmilyen látens módon nem traumatizálódik itt nekem.

Okosodás:
Ez a jelenet nagyon gyakran eszünkbe jutott az utóbbi időben, miközben Kissmajom bámulatos beszédtanulásának tanúi voltunk, mert szinte valóban ennyire ugrásszerű volt a fejlődés: három hónapja még néhány tapogatózva utánunk ismételt szótaggal indult, aztán szinte átmenet nélkül elkezdett mondatokban kommunikálni, és percenként ragadt rá valami új. Az elmúlt napokban például az volt a kedvenc elfoglaltsága, hogy teljesen random szókapcsolatokat kiragadott a játéka közben folytatott háttérbeszélgetéseinkből, ízlelgetve-fontolgatva félhangosan elismételte őket, és amit sikerült dekódolnia, azt egy idő után saját kontextusba helyezve meglepően helyesen vissza is adta; de ilyen egészen komplikáltakat, hogy a villanyszerelő felméri, meg menekülteknek segít, meg útépítés zajlik... nagyon durva. Már azt sem lehet nyugodtan megbeszélni, hogy Mama fura nőszemély, vagy mennyi idióta szülő van a játszótéren, mert simán előáll velük bárhol, és a néha becsúszó káromkodásainkat is érdemes lesz nullaközelire redukálni, mert szólalt már meg idegen közönség előtt, hogy kujaélet.
De oda akartam kilyukadni, hogy ugyanilyen hirtelen nyílt/nyílik az értelme is, nincs olyan apró információ, ami ne érdekelné, attól kezdve, hogy hogyan működik a mágnes, addig, hogy mit csinál a Télapó, vagy hova tűnik el a repülő. Egy környező embereket érintő tanulásmaraton (kinek mi a teljes neve, hol lakik és dolgozik) kapcsán jutottunk el ma este oda, hogy ki kinek kije, és ezen belül, hogy Mama a Papa felesége, Anya az Apa felesége, stb.; az első két példára alapozva már maga is tudott újakat gyártani, majd kicsit emésztette őket, és előrukkolt egy tök hétköznapi, mégis szenzációs kérdéssel: "Tata felesége ki?" Oké, természetesen nem feltételezem, hogy ennyi idősen átlátja a családi kötelékeket, nyilván nem fogja fel, hogy mit jelent a testvér, csak magát a kifejezést tárolja és mondja vissza - de akkor is lenyűgöző, mert a felvetéseiből az következett, hogy egyrészt különbséget tud tenni a nemek között (férfihez nőt rendel), másrészt érzékeli, hogy a viszonyok egy adott szabályrendszer alapján szerveződnek (minden férj mellé jár egy feleség).

Az ámulaton túl szívbemarkoló volt szembesülni a helyzettel... Mit mondjak neki?! Tata felesége a másik nagymamád - de ő kicsoda? Kissmajom számára egy megfoghatatlan betűhalmaz csupán a neve, ha van, hol van, ha nincs, miért van mégis...? Zavartan dadogtam valamit, hogy ő már nem él, vagy ehhez hasonlót, és miközben cuppanós pocakpuszikkal ködösítettem, egyszerre szégyelltem, hogy csak ennyit tudok kinyögni róla, és fájt, nagyon fájt a hiánya - a gyomrom is összeszorul, ha erre gondolok.
Valahogy azt hittem, hogy van még pár évünk, mielőtt mindenféle fontos, de végtelenül összetett témákba kellene bonyolódnunk, de úgy tűnik, Kissmajom már két éves kora előtt kipipáltatja az egyik legkeményebb leckét. Úgyhogy egy régi, kopott fotósdobozból előbányásztam a kedvenc képemet Anyuról, és remélem a következő kérdésekig van még kis időm lerendezni magamban, hogy ha nagyon mély(em)re ások, vajon milyen világba álmodom őt...

Aszta sírninemhagyós bezzeganyaságomat!

Már régen terveztem ezt a bejegyzést, hónapok óta itt állt a vázlat és sosem vettem rá magam a részletek kifejtésére, mert tudtam, hogy hosszú lesz. Örülök, hogy egy másik blogon megjelent többé-kevésbé célzott kitörés aktuálissá tette, és így legalább nem sikkad el a piszkozatjaim között, mert szerintem nagyon fontos téma.
Engem mindig nagyon érdekeltek más emberek véleményei, szinte azt mondhatom, hogy minél jobban különböztek az enyémtől, annál inkább, és ez csak fokozódott, mióta gyerekem is van. Ez gyakorlatilag minden kérdéskörre igaz, még egy vérjobbikost is szívesen kíváncsian végighallgatok, mert például az is foglalkoztat, hogy valaki mitől lesz korlátolt és kirekesztő. Ha másért nem, azért, hogy mikor Kissmajom élete során találkozni fog ilyen emberekkel, és nem tudja értelmezni a viselkedésüket, akkor legalább annyi rálátásom legyen a twisted logikájukra, hogy elfogadható magyarázatot tudjak adni neki.
Ennek megfelelően nekem egy kicsit furcsa ez az annyira elterjedt nekem-ugyan-más-ne-mondja-meg hozzáállás. Nyilván van benne valami, gyerektelen nők szájából egy kicsit engem is idegesít, hogy a húszhónaposom már igazán lehetne szobatiszta és miért nem ragoz tökéletesen, a harmadik szomszédnénitől nekem is sok, hogy szentségeség, megfullad az a baba a hordozóban, és azt sem bánom, ha nem kell többször végighallgatnom, hogy mi régen édesített tejbegrízt kaptunk félévesen, és kutya bajunk sem lett... de általában az álláspontok kivesézéstől nem zárkózom el még ilyen esetben sem, ha már egetverő blődséggel szembesülök legfeljebb enyhén ironikus leszek. Más anyáktól viszont, főleg ha régebben és/vagy több utóddal űzik a mesterséget mint én, mindig örülök a visszajelzéseknek, sőt direkt kérni szoktam, hogy meséljenek; rengeteget tanultam tőlük, többek között itt a blogon, vagy az itt megismert anyáktól később, privát beszélgetések során. Persze vannak nézeteltérések is, de én a kultúrált vitákat nagyon szeretem (sokkal jobban, mint a kellemkedős egyetértéseket), szerintem azok viszik leghatékonyabban előre a világot, mert ha nem is alakul ki közös nevező, engem legalábbis legtöbbször további információk felkutatására ösztönöznek, és az ismeretgyarapítás még soha senkinek nem vált kárára.

És itt jön képbe az én "beleszólásom" más "nevelésébe"; azért írom idézőjelekbe, mert kérdezés/kérés nélkül abba, amit konkértan ez a szó takar, soha nem szoktam. Most persze meglovagolható az, hogy mi minősül kérdezésnek; számomra az, ha egy nyilvános blogba valaki kiposztol egy számára nehézségeket okozó problémát, miközben tudja, hogy egy sima kétsoros élménybeszámolójára is több komment érkezik, ha nem is jelent felhívás a közös megoldásra, de legalábbis utalás arra, hogy nem bánja ha egy össznépi brainstorming esetleg szül valami használhatót. (De bevallom, ezzel a sejtelmemmel magamból indultam ki, my bad.)
A komplikáltabb ügy az, hogy én mit értelmezek nevelési döntésként. Hát mondjuk azt, csak hogy közelmúlt példájából induljunk ki, hogy valaki maga marad otthon babázni, vagy bölcsibe adja, vagy bébiszittert fogad mellé. Vagy azt, hogy a terelgetési módszerei között alkalmaz-e tiltást, jutalmazást és büntetést, vagy egyenlő félként tekint a kétévesre is, és megkísérel ésszerű érvekkel hatni rá, vagy szituációtól függően kombinálja a kettőt. Vagy hogy igény szerint szoptat, hátára kötöz, együttalszik, különórákra járat, alternatív oktatási programmal működő iskolát választ. Természetesen ezekről is van véleményem, nem is titkolom, a saját tapasztalataimat alapul véve még talán meggyőzni is próbálok, ha valakit kifejezetten érdekelnek a meglátásaim; de elfogadom, hogy az általunk választott opció csak és kizárólag számunkra, a mi kisfiunk/családunk számára a legideálisabb, nem mindenek felett helyes és követendő. Mert másak a különböző felnőttek és gyerekek alaptermészetei és igényei, és a nem életbevágóan fontos részletekben a big picture* tartandó szem előtt akkor is, ha elméletben lenne hely javításra, mi több, valószínűleg van olyan áldozatkész szülő, aki erején felül teljesítve ezt a javítást ki is csikarja magából. Nem gondolom, hogy attól egészségtelenebb lesz egy csemete lelke, hogy kendő helyett babakocsiba pakolják, hogy van vagy nincs saját ágya vagy szobája, hogy nem tud angolul/zongorázni/összeadni/úszni ötévesen, nem gondolom, hogy belerokkan, ha úgy veszik rá az együttműködésre, hogy nem mehet ki játszani, amíg le nem szedi az asztalt maga után, és nem hinném, hogy életre szóló trauma éri, ha az apja felemeli a hangját vagy az anyja elbőgi magát tehetetlenségében.

Viszont vannak azok a dolgok, amiket én nem nevelési alternatívaként azonosítok be, hanem információhiányból adódó hibaként, mert az orvostudomány jelen álláspontja szerint evidens, hogy csak egy út van, ami valóban követendő, attól függetlenül, hogy a szülő vagy a gyerek másra vágyna. És ilyenkor igen, szólok, mert naiv vagyok, és hiszem, hogy az ember előre eltervezetten nem akarhat rosszat annak a lénynek, akit a világon a legjobban szeret, tehát feltehetőleg fogalma sincs róla, hogy rosszat tesz épp. És ugyan azt vallom, hogy nem szégyen tudatlannak lenni, de engem mindig ledöbbent, ha általam okosnak vagy legalábbis olvasottnak hitt személyek számukra vélhetőleg fontosnak tartott ügyekben csakazértse élnek a tanulás lehetőségével egy olyan világban, ahol tényleg egy kattintásra vannak a legfrissebb egészségügyi és/vagy parenting irányzatok, és a komoly bizonyítékok, amiken alapulnak. Elfogadhatatlannak tartom, ha a huszonegyedik században valaki nemes egyszerűséggel ignorálja ezeket, és szenvedélyesen küzdök... nem ellenük, mert megakadályozni sajnos lehetetlen őket, de ha valaki kellőképpen értelmes, és nyitott a haladásra, és az egyre korszerűbb infók elsajátítására, akkor általában reménykedek, hogy talán hardcore érvekkel (értsd: szakkönyv-ajánló) sikerülhet olyan irányba befolyásolni, hogy legalább nézzen már alaposabban utána annak, amit csinál vagy nem csinál, és hogy az milyen következményekkel járhat. És nem, nem tartom se leereszkedőnek se kioktatónak a viselkedésemet, mert én sem úgy születtem, még csak nem is úgy szültem, hogy ezek a dolgok a kisujjamban voltak, én is mások figyelmeztetéseinek és felvilágosító igyekezeteinek köszönhetően tájékozódtam, és örök életemben hálás leszek, amiért lehetővé tették, hogy sokkal jobb esélyt adjak Kissmajomnak a boldogságra, mint amire saját, mi tagadás elég szerény, tudásom alapján futotta volna.
De nem akarok elkalandozni... szóval: tudom, ezek többnyire nem oltásmegtagadás szintű közveszélyes tettek, hiszen az emberek "csak" saját utódjuknak ártanak velük, tehát igazából nem kellene meghatódnom, dehát mióta anya lettem, felborult az összes önkontrollt befolyásoló hormonom, és felforr az agyvizem mindenféle kiskorú kárára elkövetett felelőtlenség kapcsán. Így hát nem tehetek róla, zavar, ha valaki nem hajlandó fájdalomcsillapítót adni a fogzás miatt üvöltő babájának, helyette borostyánnyakláncot aggat a nyakába, meg homeopátiás bogyókkal tömi, miközben ő maga simán bekapja a megváltó opiátokat, ha hasogat a feje. Zavar, ha valaki háromhónaposan elkezdi a hozzátáplálást, mert fejni komplikált és a tápszer drága, vagy egyszerűen mert ómilyenaranyos, ahogy csócsálja a kiflivéget, miközben a baba emésztőrendszere messze nincs felkészülve a komplikált ételek feldolgozására, és jó esetben csupán nem kap meg minden szükséges tápanyagot, rossz esetben gyomorbajos meg allergiás meg jóégtudjamilyen lesz húsz év múlva. Zavar, ha bolti gyümölcslevekkel és kakaóval itatják a totyogót, meg péksüteménnyel és tejszelettel etetik, mert úúúgy kívánta, hogy kinézte a szánkból, és különben is csak napi háromszor kap desszertként... miért kell már egy éves korban megágyazni a túlsúlyosságnak és cukorbetegségnek?! Zavar, ha tévézéssel terhelik a kicsi még nagyon labilis idegrendszerét, mert a sok váratlanul ostromló, folyamatosan villogó és hangos inger akkor is kárt okoz, ha látszólag észre sem veszi őket, hát még akkor, ha leül eléjük és zombulva cukin figyelve bámulja is.
És nem, a józan ész vagy a nagynéni útmutatása marhára nem elég ahhoz, hogy ezekre a tévedésekre rájöjjünk, főleg mert az idősebb generáció (és sajnos nem csak) előszeretettel inti le az aggodalmainkat, hogy jajmár, mi is így nőttünk fel, aztán milyen rendben vagyunk. Kissmajom első hónapjaiban például én is évtizedes szokásomhoz híven háttértévéztem, mert azt hittem, ha közben a mellkasomon pihen, semmi sem árthat neki - és valószínűleg mostanság már nyugodtan le merném ültetni napi fél órányi rajzfilm elé, ha senki sem szól, hogy valami elképesztően gyilkolja a fantáziát, hogy az adott történetekkel fix paneleket ültet el a kis agyába ahelyett, hogy ötletelésre, megfejtésre, továbbgondolásra ösztönözné, ahogy egy felolvasott mese teszi. De bébikompot is simán vettem volna, vígan használtam volna az ajándékba kapott kengurut, és magamtól eszembe sem jutott volna, hogy sokkal hasznosabban motiválok, ha nem a kimagasló sikereiért, hanem inkább a kitartó próbálkozásokért dicsérem (bizony, akkor is, sőt főleg akkor, ha semmire sem vezetnek), és ki tudja, még mi mindent csesztem volna el... Rossz belegondolni, hogy mennyi mindent csesztem és cseszek el így is, mert tankönyvi-tökéletesen képtelenség teljesíteni, de az számomra nem mentség arra, hogy akkor minden mindegy, majd esik-suppan, csak lesz valami.

És akkor lassan eljutottam ahhoz a "nevelési" hibához is, amik nem csak zavar, de fáj is, mert végleges; nem helyrehozható se egészséges étrendre való áttéréssel, se korrigáló gyógytornával, se kreatív játékkal, ha egyszer meglépik, akkor az egy életre szól. Ami kapcsán megesett a lebezzeganyázásom, az épp a szívügyem, vesszőparipám, vagy ahogy én hívom, a child neglect társadalmilag elfogadott formája: a sírni hagyás. Lehet utálni, amiért ezt ilyen brutálisan kijelentem, és még csak mentegetőzni sem akarok, mert tényleg hiszem és vallom, hogy a sírni hagyás az nem más, mint kőkemény elhanyagolás, hiszen aki tudatosan és akarattal sírni hagyja a gyerekét, az semmibe veszi az alapvető szükségleteit. Egy mindenben tőlünk függő, sebezhető babának/kisgyereknek** a testi közelségre való igénye ugyanis pont olyan valós igény, mint az éhsége. Akkor is, ha a hozzábújásunk nem szünteti meg a fájdalmát, ha az ölelésünk nem enyhíti a feszültségeit, ha a jelenlétünk nem oldja a félelmeit, ha látszólag szart se ér, hogy mellette tüsténkedünk, mert rendületlenül ordít vagy hisztizik tovább, neadjIsten dacosan el is lökdös maga mellől.
Nem én mondom, nálam sokkal hitelesebb források mondják: pszichológiai értekezések, kísérletek eredményei, modern neurológiai kutatások. Meghatódok, ha itt és most rögtön elhiszi nekem valaki, de sokkal jobban örülök annak, ha rendesen utánaolvas, és nem egy belepofázós anyukának dől be, hanem csakis szakemberek által hagyja meggyőzni magát. Ez a cikk nagyon leegyszerűsítve és kutyafuttásan összefoglalja a lényeget, bővebben de érthető nyelvezettel meg minden benne van ebben a könyvben (is - azért említem ezt, mert itthon is kapható, bár nekem a lefordított verzió nem tetszett, erőltetettnek hatott a sok magyarba kényszerített terminus technicus). Nem fogom túlragozni, a hatásmechanizmus viszonylag egyszerű: a stresszreakció, amit az elhagyatottság*** érzése okoz, tartós hormonáradatot (kortizol) szabadít fel, ami kinyírja a neuronokat, ami módosítja az agy struktúráját örökre, ennek minden velejárójával együtt.
Konkrétan másképp néz ki annak a gyereknek az agya, akit sírni hagynak - hát most komolyan, van ennél ijesztőbb perspektíva ezen a világon?! Vajon arra is magasról tenne a határozottan sírnihagyás mellett kampányoló szülő, ha a gyereke fejreesne a kanapéról, és úgy sérülne az agya...? Retorikai kérdés volt, nyilván nem. Akkor hogy a fenébe nem rémiszti halálra egy saját maga által okozott kézzelfogható elváltozás? Tény, azt nem látja senki előre, hogy melyik neuronok sérülnek, és ebből következőleg milyen szinapszisok nem tudnak kialakulni, így akár azt is nyugodtan ki lehet jelenteni később, hogy íme, teljesen "normális" emberré vált, vannak kis szépséghibái, de mindenkinek vannak. Mivel a pszichológia nem egzakt tudomány és a psziché egy viszonylag bonyolult dolog, nincs egyértelműen levezethető ok-okozati összefüggés, miszerint a CIO metódustól lesz valaki figyelemzavaros zárkózott kisiskolás, bántalmazást birka módon eltűrő tinédzser, kapcsolatfüggő tesze-tosza felnőtt, de annyit biztosan tudunk, hogy igenis negatívan befolyásolja az egészséges személyiségfejlődést, a képességeket, a motiváltságot, a határozottságot, az érzelmi megnyilvánulásokat, kinek mije sérülékenyebb. És vannak adatok arról is, hogy aki gyerekként feltétel nélküli szeretetteljes támogatás híján kénytelen önmegnyugtatni, az sokkal hajlamosabb a felnőttkori szorongásra, a depresszióra, a kontrollvesztésre, a bizalom- és önbizalomhiányra. Valóban ér ennyit valakinek a saját kényelme vagy a szófogadóvá idomítás diadalérzete?

Végül pár szó a szitokszavakról címről... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepett meg a bezzeganyázás. Meglepett, ugyanazon ok miatt, ami miatt viszont nem különösebben érdekel: tudom magamról, hogy nem vagyok az, és ezúton külön köszönöm mindenkinek, aki valamilyen módon eljutatta hozzám ezt a megerősítést. A bezzeganya az én meglátásomban nem ilyen szerencsétlenkedő, rutintalan, bizonytalankodó, minden lépését hatszor megkérdőjelező, mindennek hat egymástól független forrásban utánabányászó, gyakorlottabb idegenek jóindulatára és ajánlott háziolvasmányok tanácsaira támaszkodó bénácska, mint én. Igaz, ha sikerül kiderítenem olyan információkat****, amik segíthetnek jobb szülőnek lenni, túl lelkesen és néha kéretlenül terjesztem őket fűnek-fának, hogy ne csak az én fiamnak váljanak hasznára - és tényleg sosem feltételeztem, hogy valakinek ellenére lenne, mert hasonló esetben én nagyon boldog vagyok, ha valaki velem osztja meg az általa felfedezett hasznos tippeket. De bezzegelni sosem szoktam, még szívem legmélyén sem, hogy nicsak, én milyen jól csinálom máris, te meg milyen rosszul, már csak azért sem, mert egyrészt én is többnyire rosszul csináltam, mielőtt kinyitották volna a csipámat, másrészt mert bármilyen érzéketlenül hangzik, engem eléggé hidegen hagynak az anyák, a sikerélményeik ugyanúgy mint a kognitív disszonanciájuk vagy a kudarcparáik. Én a gyerekeket sajnálom csak, a cél az lenne, hogy az ő életminőségük javuljon, nem az, hogy engem koronázzunk parenting guruvá, és nem az, hogy a szülőket földbe döngöljük, amiért valaminek nem jártak utána elég körültekintően.
A bezzeganya szerintem velem, velünk, kutakodókkal és kételkedőkkel ellentétben pont hogy nem bonyolódik filozofálgatásokba, inkább lenézi az egész tudomány-kultuszt meg a követőit, és büszkén hagyatkozik a kiváló "anyai ösztönökre", mert az ősnőknek ugyebár a nevelés a zsigereikben van. És abban egyetértek, hogy küzdeni kellene ellenük, de nem azért, mert acsarkodnak vagy ölre mennek, ki nem szarja le, azzal maximum egy másik nagykorúnak rontják el a napját; de az mondhat-bárki-bármit-én-jobban-tudom-mi-jó-a-saját-gyerekemnek hozzáálláshoz való arrogáns ragaszkodásnak ártatlan gyerekek szokták meginni a levét, és nem csak egy napra.
Sosem szabadna eléggé tájékozottnak nyilvánítani magunkat, mert a tudásunk karbantartása az egyetlen garancia arra, hogy erőnkhöz mérten mindent megtettünk azért, hogy a gyerekeink kiegyensúlyozott felnőttek legyenek. Nem elég szeretni őket, úgy kell szeretni, ahogy nekik a legjobb.

Legvégül (komolyan, ezt ezután minden neveléshez csak érintőlegesen is kapcsolódó posztomba beteszem): olvassatok Alfie Kohn könyveket!


* Gondolok itt arra például, hogy csodálatos volna, ha minden gyerek könnyedén és mosolygósan szenderülne álomba, de van egy ismerősöm, aki öthónapos terhes, és a tizenkét kilósa még mindig karon ringatva szeretne elaltatódni - hát helyében magam is priorizálnék, teljesen fairnek tartom, hogy nem szeretne megszakadni és/vagy a kistesót veszélyeztetni, úgyhogy egy ideje már "csak" simogatással és hozzábújással nyugtatja a nagyot, bármennyire tiltakozik is az, amiért ilyen kegyetlenül megváltoztak a régi szokások.
** Őszintén szólva felnőttnek is. Annyira elcsépelt közhely már, hogy szinte ciki leírni de: társas lények vagyunk, bármilyen testi vagy lelki szenvedés esetén vajon hányunknak mindegy, hogy hátezvan felkiáltással ránkcsukják az ajtót és egyedül kell kibőgnünk magunkat, vagy valaki leül mellénk, és akár egy szó nélkül a karjába vesz, akkor is, ha a világon semmit sem tud tenni, amivel érdemi segítséget nyújtana...?
*** A kontextus lényegtelen, szinte mindegy hogy kéthónapost vagy kétévest hagyunk magára a stresszével, és szinte mindegy, hogy az a stressz mezei anyahiányból vagy valós gondból származik (azaz nem tud ellazulni mert nem hallja a méhben megszokott szívverést és egyáltalán szokatlan ez a nagy világ - vagy belelovalja magát a dührohamba, mert képtelen szétszedni a kiszemelt építőkockákat és különbenis mért nem kaphat rövidnadrágot télvíz idején).
**** Megkérdőjelezhetetlen, tudományosan alátámasztott információkról beszélek, nyilván, nem olyan véleményes dolgokról, hogy milyen tápszer márka vagy autósülés típus a legjobb, legyen cumija, vagy szopja inkább az ujját, fényes-családzajos legyen a nappali altatás, vagy sötétítsünk és csináljunk éjszakai csöndet, stb. Erre már kitértem egyszer, de hangsúlyozni szeretném, mert lényeges különbség.

Cross that bridge when you get there...

Négy évvel ezelőtt, ilyentájt, bár nem ekkora kánikulában, de már egyre fáradtabban és reményvesztettebben kerestünk helyet a jövendőbeli álomházunkhoz. A kiválasztott környéken már minden utcát százszor bejártunk keresztül és kasul, nem tudom, miben reménykedtünk, de valami olyasmi lehetett, hogy hátha ott, ahol az előző kilencvenkilenc alkalommal nem volt semmi, reggelre kinő egy tökéletes földdarab, vagy esetleg egy addig méregdrága telek tulajdonosa úgy dönt, hogy jelképes összegért nekünk szeretné adni. Egyszóval nem volt se könnyű, se rövid az út, de végül 2011 őszén meglett az ideális zug, és akkor elkezdtünk egy blogot, amiben követni akartuk, hogy hogyan leszünk majd vidéki gazdák erdőszéli család; aztán események hiányában kifulladt, és abbahagytuk, mígnem idén megtörtént a csoda, és akár folytathatnánk is, de hát azóta változtak a prioritások, és lett az életünkben valaki, aki még a sajátházas projektnél is fontosabb, és boldogságadóbb.
Viszont az utóbbi időben több általam olvasott blogon is írtak költözésről, új lakás szépítgetéséről, és annyira de annyira bizsergető érzés olvasni a lelkes-izgatott beszámolókat. Itt pár hónapja már írtam róla bővebben, hogy idén micsoda fordulatot vettek a dolgaink, és azóta hál'Istennek, lassan, de biztosan haladunk a végleges otthonunk felé, úgyhogy dokumentálom ezt az állapotot is.

Eladtuk ugye a szeretett kis lakást, és ideglenesen M. szüleihez jöttünk, ahol már komolyabb ízelítőt kapunk abból, hogy milyen is lehet majd a jövő: itt hatalmas kert van, mezítlábazásra hívogató zöld fűvel, napágyazásra csábító árnyas fákkal, és a környék is gyönyörű, fél órákat kell az ablakban ücsörögni, mire végre elmegy a ház előtt egy-egy kutyát sétáltató ember, autós forgalomról nem is beszélve. És a mi "kis" lakunk még ennél is ezerszer jobb lesz, mert ott még szomszédok se nagyon vannak, csak a nyugodt természet, a kertünket körülölelő erdő, a közelünkben csobogó patak, a friss levegő és a madárhangok. M. minap késő este mutatta meg az építkezést egy barátjának, és ahogy befordultak az utcánkba, a kocsireflektorok fényei előtt megmerevedett egy szépséges róka... szinte fizikailag fáj a vágyakozás, ahogy ezt leírom...
Múlt héten készítették a garázsszint tetejére a födémet, mi meg kivonultunk, hogy Kissmajom megbámulhassa a pumiszató (pumixautó, azaz betonpumpa és -mixer) tevékenységét. Felmásztunk a domb feléig, a bükkfáink alá, így pont szintben voltunk a már kirajzolódó terasszal, és a nappalival, amiben épp öntötték és simítgatták egyenesre a betont. A kövér árnyékban a fővárosi kánikulánál érezhetően hűvösebb volt, az erdő lengedezett-susogott a kellemes szellőben, ha a telek végében lebontásra váró fakunyhók egy kényelmesen használható fürdőszobát rejtenének, megkockáztatom, hogy vennénk egy nagy sátrat, és kiköltöznénk oda hétvégeken.
Itthon ólomlábakon telik az idő, frusztráló, hogy nem gyorsabbak a munkálatok, pedig tényleg kifogástalanul haladnak, a csapat még vasárnaponként is dolgozik, és igazából úgy tűnik, hogy pontosan tartani fogják a szerződésben leírt határidőt a félkész (falak plusz tető) állapotra. De nekünk már egyre nehezebb, mert múltkor bemehettünk a garázsba meg a mosókonyhába, és mindkettő csudálatos, és vannak falaik meg ablakaik meg félig-tetejük, és ó, tiszta otthon feeling máris. Mindenki, aki építkezett már valaha életében, óvatosságra int, és figyelmeztet, hogy hiába ez a mostani nulláról házformájúra lépés a leglátványosabb változás, a durva részek akkor következnek, amikor már bent is folyik a rendezgetés; hogy a szigeteléshez és vakoláshoz, a nyílászárókhoz és burkoláshoz és festéshez sokkal több türelem kell majd, mert pepecselősebbek, profi szakember kell hozzájuk, és nem tud egy teljes brigád egyszerre foglalkozni velük. És az agyunkkal értjük is mindezt, de a szívünk azt zakatolja, hogy de akkor már be lehet lépni a hálószobánkba, és leülhetünk a nappali közepére, és kiléphetünk a teraszra körülnézni... hát és az gyakorlatilag egyenlő a beköltözéssel.

Eközben persze mindenféle lakberendező programokkal alakítgatjuk a belső részt. M.Anyuka nagyvonalakban már a telekvásárlás fázisában megrajzolta nekünk azt, amit és ahogy kívántunk, aztán amikor már miénk volt a helyszín, a hivatalos tervező egy kicsit faragott rajta, hogy megfeleljen a mindenféle szabályzatoknak, és megkapjuk az építési engedélyt. Most megy a finomhangolás, ilyenek, hogy férjen már be egy zuhanyzófülke is a vendégvécé mellé, legyen minél nagyobb a nappali az előszoba kárára, a nagyontágas gardrób vagy a nagyontágas fürdőszoba a fontosabb, mekkora ablak kell ahhoz, hogy az árnyékos kertrészre néző gyerekszobák elég világosak legyenek, és vajon kell-e küszöb az M. geek-birodalmába vezető ajtóra. Tologatjuk a belső szobafalakat, méricskéljük a mosdókagyló pultját, megkíséreljük belesakkozni a meglévő könyvespolcainkat a leendő ablakok közé, és próbáljuk kitalálni, hogy melyik beltéri ajtó merrefelé nyíljon.
És persze megy a lázas számolgatás, mert továbbra is nagyon szeretnénk megúszni hitel nélkül az egész bulit, és hát az nem lesz egyszerű menet, mert a pénzünk egyre csak fogy, és még mindig hiányzik egy csomó része a kirakósnak. Annál nehezebb, mert van egy olyan nagyösszegű kintlevőségünk, ami már évek óta függőben van, és most úgy tűnik, hogy pár hónapon belül talán mégis visszakapjuk, de valahogy nem is merjük elhinni, mert már annyit hitegettek... és mert az tényleg szinte minden anyagi gondunkat elsöpörné, túl szép is lenne, még a végén a vágyott téglakályhát is sikerülne megcsináltatni már idén karácsonyra. Ha viszont nem számolunk azzal a pénzzel, akkor erősen latolgatni kell a lehetőségeinket, hogy mi az, ami létszükséglet, és mi az, ami várhat egy-két évet. Számottevően drágító tényező, hogy igyekszünk mindenből a legjobb minőségűt beszerezni, ami nem megy tönkre pár év alatt, és természetesen amibe tényleg beleszeretünk, kompromisszumok nélkül, mert épp eleget éltünk már ideiglenes félmegoldásokkal, így lassan negyven évesen ideje legalább megcélozni a tökéletest.
Konyhára például tuti nem futja csak részletre, mert ugyan csak maximum háromhavonta egyszer főzünk nem vagyunk egy sokat főzőcskéző család, azért jó lenne alaposan felszerelni, mert ha meglesz a várva várt kiskertem saját bio terményekkel, akkor megtanulunk konyhatündérkedni jól. Kiegészítőkön nem is töröm a fejem, mert úgy egyáltalán bútorok tekintetében is elég puritán lesz minden kezdetekben: a nappalink hirtelen majdnem háromszorosára hízik, úgyhogy meglehetősen szegényesen fog kinézni egy gigaméretű ülőgarnitúra nélkül, amit per pillanat nyilván nem engedhetünk meg magunknak. Az imádott hálóbútorunkat szerencsére be tudjuk illeszteni az új sarkokba, így legalább egy darab fő helyiség teljesen be lesz rendezve, de Kissmajom kuckójába egyelőre csak a játékok tárolói kerülnek, és egy ágy, ha esetleg szeretne nélkülünk aludni; mondjuk ez a legkevesebb, nem is bánom, hogy most a babaság és kicsifiúság határán nem kell eldönteni, hogy mikre van szüksége, mert úgyis csak átmeneti lenne az eredmény. Viszont elég fontos lenne egy komolyabb kerítés, mert ugye erdőszél, ergo zombik és vadak, biztonsági ideális lenne, ugyanakkor pont hogy nem akarjuk elzárni magunkat a zöld környezettől, hiszen az az egyik fő oka annak, hogy az agglomerációba menekülünk. Jah, és akkor arról még nem is beszéltem, hogy adódott egy olyan egyszeri és kihagyhatatlan ajánlat, ami miatt nagyon megéri lecserélni az egyik autónkat újra, és muszáj lesz meglépni... first world problems, tudom.

Vissza kellene mennem dolgozni, az az igazság. Ez az itthonról melózás is fizet, meg persze ideális, mert rugalmasan alakítom a munkaidőmet, így fulltime anya lehetek mellette, de a napi nyolc órában megkeresett pénz akkor is sokkal több lenne, ha miatta Kissmajmot magánintézménybe adnánk. Kevesebb időre nem lenne érdemes bejárnom, mert az oda- és visszaúttal ugyanannyi idő menne el, és az minimum egy elvesztegetett óra a napomból, de inkább több. Viszont napi kilenc órára egyszerűen képtelen lennék idegenekre bízni a kisfiunkat; őszintén szólva ötre is; még akkor is, ha esetleg nem gyűlölne ott lenni, és a mindenkori jófejségéhez igazodva zokszó nélkül elfogadná a szituációt. Minden nevelési vonal, amiben hiszek, azt mondja, hogy az első három évben a gyereknek szüksége van a one-on-one időre, és azoknak a személyeknek a konstans jelenlétére, akikhez legerősebben kötődik. Biztos nagyon fontos a közösség, és elhiszem mindenkinek, aki hangoztatja, hogy a bölcsisek mennyit átvesznek a kortársaktól, de én egyáltalán nem ragaszkodom ahhoz, hogy ő olyasmikben remekeljen, amiket a kiscsoportosoktól el tud lesni. Ennyi idősen nem tartom egetverően lényegesnek az önálló késsel-villával étkezést, nem érdekel, hogy mikor kezd el egyedül vetkőzni és öltözni, nem szívesen erőltetném a szobatisztaságot, azt meg főleg nem, hogy ne legyen "irigy", és tanuljon meg osztozkodni a játékokon. Ellenben szerintem fontos a stabil érzelmi háttér, amit képes vagyok nyújtani neki, az, hogy nem kell osztoznia a figyelmemen, és akkor kap választ a kíváncsiságaira, reakciót a bizonytalanságaira, gyógypuszit a beütött lábára ("Ota! Másikat is! Kettőt etyszeje!"), amikor épp kell neki. És valószínűleg nem fogja megtanulni, hogy az utcai cipőket katonás rendben az ajtó mellett hagyjuk, és a szétszórt játékait sem fogja visszavinni a dobozaikba nap végén, de egyrészt azért vagyok itthon szabadságon vele, hogy beleférjen nekem elvégezni ezeket, másrészt tőlem szerez olyan ismereteket*, amiket a dadusoktól sosem tudna, mert tízfelé szakadva nem jutna rá elég idő.
Csomó nyitott kérdés automatikusan választ nyerne, ha sikerülne teherbe esnem. There, I've said it, nem csak vágyálmaimba illő, de hasznos és gazdaságos is lenne szülni még egyet minél előbb; megint csak arra lyukadok ki, ami a blog témája, hogy milyen jó is annak, aki egyszer felejt el gumit húzatni, és már fel is van kettyintve. Addig is az a terv, hogy nincs terv. Hogy visszakanyarodjunk a poszt témájához is: először is legyen már tél, és mehessünk haza. Aztán lássuk meg, hogy mire jutunk a ház körüli teendőkkel tavasz végére, ki tudom-e építeni a kertet olyanra, amilyent elképzeltem, és amit később már csak fenntartani kell; fészerek lebontása és az anyagaik újrahasznosítása, gyümölcsfák, bokrok és tuják ültetése, sziklakert, magaságyások és üvegház építése, ösvények, lépcsők és kiülős rész kialakítása, gyep és virágok kitalálása. Aztán valami lesz...


* Félreértés ne essék, nem akarok zsenit faragni a gyerekből, de mindig feldobok különböző témákat, és amire lecsap (értsd: feszülten figyelni kezd, ismétlést követel, kérdez és visszamond), azt szívesen veszem be a napi játékrutinunkba. És amint kiderült, egy csomó olyan dolog köti le, amit szerintem legtöbb helyen még ovizás elején sem feltétlenül kerül terítékre, mert senki sem ér rá - vagy kizárólag különóra formájában ér rá, azaz egy fix időpontban, amikor muszáj résztvenni, ha van kedv és energia, ha nincs. Többen kételkedtek, hogy ugye, csak viccelek, hogy ilyen gazdag szókinccsel beszél, hogy ennyi betűt és színt biztonsággal felismer, hogy nem csak elszámol tízig, hanem ilyen ügyesen értelmezi is az egy-több fogalmát? Nem, nem túlzok, tényleg így, ennyit, ennyire. Ugyanakkor például már nem szereti, ha angolul próbálok kommunikálni vele, illetve feleannyira sem köti le a rajzolás vagy mondókázás, mint a többi másfél évest, így ezt a vonalat egy darabig most hanyagoljuk - ami csoportos felállásban szintén kivitelezhetetlen lenne, hiszen ott szigorúan alkalmazkodni kell egy előzetesen megállapított programhoz és lehetőség szerint egymáshoz is.

Anyázós Aparajongó aktuális alvásrendje

Kissmajom meganyásult. Egy csomó dolgot, amit eddig bárkivel szívesen csinált, pár napja többnyire csak velem hajlandó - további résztvevők nem zavarják, de én mindenképpen legyek jelen. Ki a kertbe, ezredszerre is ellenőrizni az ötöjőrendszert, fel a kanapéra, tonyot rakni kockákból: "Anya hegít, anya hegít!". A legfontosabb kivételek: a garázs- és kertkapuk távirányítós nyitogatása és csukogatása (Mama és Papa kiváltsága), a heti egyszeri Kopaszi-gátazós vagy Margit-szigetezős napok (ide Tatával jár, mindig aligvárósan), és az esti rituálé, amihez szigorúan M.-re van szükség, ha nagy ritkán valamiért nincs, inkább sokáig lehet fent, hogy agyonfárasszam, mert különben egy óráig fürdetem-altatom, "Hol van Apa?" (miközben délután öt perc alatt elalszik velem).

Most az utóbbiról akarok kicsit jegyzetelni, mert annyiszor nevettet meg minket Kissmajom ez alatt az esti fél óra alatt (is), hogy muszáj megemlékezni róla.

Először is, tök érdekes, de nem hogy tiltakozás nincs, hanem, ha épp lent vagyunk a nagy nappaliban, és szólunk neki, hogy akkor ideje lefeküdni, lelkes "Alunni, alunni!" jelszóval elkezd felvonulni az emeletre; sokszor mire nyomába indulunk, már túl van a második lépcsőfordulón is, és rendületlenül halad, hangosan számolva a fokokat. Beszalad a fenti saját nappalinkba, egy kicsit még leül a játékaihoz, aztán M. viszi fürdeni, miközben én előkészítem a hálószobát és bekeverem a tápikaja adagot. A fürdés első fele pancsolás, utána következik a lényeg, amit szükség esetén akár egyedül is meg tudna ejteni, mert kérésre gyakorlatilag végigmossa a testrészeit, és zárszóként zabálnivaló derékban előrehajolós pózt vesz fel, hogy M. kényelmesen elérje a pofiját fogmosáshoz. Utána én kihalászom, és átviszem a hálóba megszárogatni és felöltöztetni, miközben ő komoly fejjel tartja a cumisüveget, és szlopákolja be a 350 milli tápszerét, és bólogatva nyújtja az egyik, majd a másik dundus lábfejét, hogy a lábujjai közül kitörölgessem a nedvességet. M. eközben megeteti a macskát, és mire mi végzünk az előkészületekkel, érkezik is - ha esetleg nem, akkor határozott és kitartó "Apa jön, apa jön!" követelőzés indul.

Ekkor én kiosztogatom a búcsuzós talppuszikat (itt is előbb egyik, aztán a másik lábát tolja a képembe, majd mindkettőt, hogy egyszerre is, amitől minden alkalommal elolvadok), és villanyoltás van, ami úgy kezdődik, hogy Kissmajom elmenekül az ágy valamelyik sarkába, ott hasra veti magát, és néha csendben leskelődve, néha a keze mögé bújva "Hol a baba?" felkiáltással várja, hogy M. elkapja a lábait, visszahúzza maga mellé, és megrágcsálja a combját-talpát. Pár ilyen viháncolós mutatvány után M. végignyúlik az ágyunkon, Kissmajom lefekszik vele párhuzamosan, szorosan melléje, és a fejét bedugja az apja hóna alá, majd felszólítja, hogy: "Mesét!" (A pozitúra csak akkor tökéletes, ha M. a könyökét behajlítva Kissmajom hasán nyugtatja a karját; így kánikulában megpróbálta néhányszor elvenni, hogy mégse izzassza össze magukat, de Kissmajom mindig ellentmondást nem tűrően visszapakolta magára.) A mese saját szerzemény, és egy Cicavárosban lakó kiscicáról szól, aki félelmet nem ismerve vág át a szomszédos Kutyavároson, hogy meglátogassa egy beteg vidéki rokonát a tanyavilágban - ha napközben megkérdezzük, hogy ki az, akiről sokat szokott beszélgetni az apjával esténként, ragyogó arccal közli, hogy Edömééér, aki bááátooor… hát bele kell dögleni, na. 

Ugyanakkor tök vicces is, amikor nem azon vigyorgunk bárgyún, hogy milyen édes, akkor rajta-vele röhögünk. Mikor kijövök tőlük, álalában dolgozom egy kicsit, és közben bekapcsolom a babamonitort, hogy belehallgatózzak a bulijukba; minap teljesen elfelejtettem, és mikor olyan öt perces késéssel eszembe jutott, már síri csend volt. Nahát, gondoltam, ez még a szokásosnál is gyorsabban sikerült, és figyeltem, hogy mikor kászálódik ki M. az ágyból, amikor felcsendült a Kissmajom leginkább egy részeg matrózéhoz hasonlító hangja, miszerint "Móóókuskaaa! Móóókuskaaa!"

Körülbelül egy hónappal ezelőttig úgy működött az éjszakánk, hogy miután elaludt, betettük a lábunkhoz helyezett saját ágyába, majd mikor éjjeli egy körül bementünk mi is lefeküdni, általában felébredt félálmosra, és akkor átköltöztettük hozzánk, ha meg nem, akkor találkoztunk reggel. De aztán kezdett elmenni a dolog olyan irányba, hogy bármennyire nemtörődöm módon csörömpöltünk, sehogy sem sikerült felzavarni a bevonulásunkkal, és baromira hiányzott a kis puhameleg teste meg az egyenletes szuszmákolása, úgyhogy egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy inkább mindenfélével elbarikádoztuk a leesős oldalt, és ott hagytuk a franciaágyon, hogy várjon ránk.
Igen, együttalvás van, mert nekünk szükségünk van rá - neki nem igazán, durmol reggelig igazából bárhol... el van vesztegetve ránk egy független baba, és aki szívesen tenné külön, az meg szív egy ragaszkodóval, elnézést. Lényeg, hogy a kiságy már inkább csak dísz, illetve boldog dorombolással birtokba vette a Kissca; a nagy meg úgy néz ki, hogy én fekszem a bal oldalamon, teljesen a falra kenődve, M. fekszik a jobb oldalán egészen a matrac szélére szorulva, és közöttünk vándorolgat a gyerek, néha a lábunktól emeljük vissza, néha bekuckózik kiskiflibe egyikünk elé, néha valamelyik testrészünknek támasztja a buksiját vagy ránkpakolja a combjait, néha meg (Aren't we the ultimate cliché…?) tökéletesen keresztbe fekszik, és betölti a rendelkezésére álló összes helyet, mint valami gáz.
Ennyit az elveinkről. Ha jön a kistesó, majd rendelünk egy custom-made gigaágyat.

"Beautiful, beautiful, beautiful… beautiful boy…"

Jaj, írni kéne, írni kéne, mert rohan ez a szemét idő, és kerek egy hónapja itt dekkol a miket-csinál bejegyzésem piszkozata, és megint csak ilyen szerencsétlen se eleje, se vége összefoglaló lesz belőle, amiből nem derül ki, hogy mit mikor kezdett el, és milyen módon fejlődött valahonnan valahova… más a harmadik gyereknél jegyzetel ilyen hiányosan. Szerencsére van havi több, mint öt gigabyte fotónk meg videónk, szóval valahogy nagy nehezen csak összerakjuk majd neki az emlékeket. És minden nap lelkesen ünneplünk vele együtt minden hüvelyk- és mérföldkövet, vagyis a jelene sosincs elhanyagolva, és talán ez a lényeg.

Íme tehát a nagyobb dolgok az elmúlt hetekből:
- Nagyon belendült a beszédfejlődése, a szókincse is óráról órára gyarapszik (ilyeneket tud, hogy gnú, egészen elképesztő), és a kiejtése is látványosan javul. Egyre több a kétszótagos szava (például az autó most már "ató", a hajó "ajó", a cipő "cepő", a legújabb kedvenc eper az "epe", de rengeteg van), és egyre több az olyan, amit majdnem jól ki tud mondani, az alap dolgoktól kezdve (például a sokat nyűtt "babba" ma már egyre labdásabb: "labla") a ritkán használatosakig (például "csegő", azaz csengő). Vannak hangok, amiket borzasztó aranyosan rosszul ejt ki (így lesz a repülőből "jepű" és a zöldből "jöjd"), és az állandó halandzsájában továbbra is vannak gyakran visszatérő saját szavak, mint például "lolló", "lebló" vagy "pötöbá". Nagyon egyszerű mondatokat már összerak, miszerint "Néni ott." vagy "Nem me." (nem túl meleg/forró a kaja vagy a fürdővíz).
- Rendületlenül számol mindent, ami több darab, mint egy: azt, hogy egy és kettő már tökéletesen mondja és kimondja, a három az egy halk "áh", a négy teljesen kimarad (tudja, hogy ott van, mert szünetet tart, és várja, hogy majd mi kiegészítjük), aztán jó hangosan és érthetően jön az öt, szünet, szünet, izgatott és helyesen bekiabált nyolc, szünet, végezetül meg rávágja, hogy "tí".
- Még nem száz százalékos teljesítménnyel (kedven és árnyalaton is múlik), de felismeri a kék, zöld, sárga, piros és narancs színeket.
- Hihetetlen, de "olvas". Egyik állatos könyvét nézegetve egyszer hirtelen felindulásból megtanítottam neki az o betűt (szerinte "epű"), és utána annyira boldogan mutogatta mindenhol (reklámújságok lapjain, autók rendszártábláján, boltok cégérein, pólók feliratain, stb.), hogy gondoltam, bepróbálkozom egy nehezebben felismerhetővel is. Ez lett a g, illetve mivel nagyon érdekelte, az e is; ezeket szinte rögtön megbántam, mert ugye a nyomtatott kisbetűk teljesen másképp néznek ki, így ő csak a nagyokat ismeri fel, de már el lett rontva a dolog, mert villámgyorsan bemagolta őket. Utána már tudatosan válaszottam a k betűt, aminek mindkét változatát be tudja azonosítani; a következő tervem szépen lassan az s, az u, a c meg a v, de előbb a mostani négyet akarom gyakorolni vele, mert az o-n kívül még nem vágja csak úgy rájuk mindig első pillantásra, hogy mi micsoda, néha átgondolja előtte. Egyáltalán nem erőltetem amúgy, de most már nem hagyja pihenni a dolgot, gyakorlatilag ha könyvet lapozunk, azóta már alig érdeklik a képek, nagyon édes, ahogy türelmetlenül bököget ide-oda, hogy nevezzek csak meg minden betűt. És mi tagadás, elég vicces, ahogy úton-útfélen felkiált, ha egy óriásplakáton általa ismert betűket fedez fel, a Pokolgép koncertjének például mindig nagyon örülünk, mert már csak két betűnk hiányzik belőle.
- Szintén megdöbbentő, de teljes biztonsággal megért és ő maga is hibátlanul használ (mutatja és mondja is őket) ilyeneket, hogy le/fel, ki/be, itt/ott. Ha ölben van vagy felmászott valahova, kéri, hogy tegyük "Le!", és tudja, hogy a madarat "Fe!" kell keresni; ha ébredés után elege lesz a hancúrozásból, szól, hogy "Ki!" menne a nappaliba, és ha be van csukva a hálószoba ajtaja, akkor kéri, hogy engedjük "Be!"; ha bármiről megkérdezzük, hogy hol van, helyesen válogatja ki a közelre vagy távolra mutató névmást. Minap egyszer csak az tűnt fel, hogy egyik kezében egy nagyobb, a másikban egy kisebb dobozt tart, felváltvaa emelgeti őket, és mindig a valóságnak megfelelően nevezi meg, hogy "Naaaty, kityi…"; azóta már számtalanszor bebizonyította különböző méretű tárgyakkal, hogy tényleg tudja, melyik mekkora a másikoz képest (a közepes fogaloma még nincs meg, cserében viszont van "pityi-pityi", vagyis ici-pici).
- Mondókázni keveset és ritkán szoktunk, de csomó bugyuta dalt énekelünk neki mindig, akár igazit, akár általunk költöttet, és mindenek tudja már a szövegét, előre lereagálja, meg mondja is az épp soron következő rész egy-egy szavát.
- Nagymozgásilag egyre ügyesebb, ami sajnos azt jelenti, hogy egyre merészebb is. Lépcsőn felfele még szerencsére csak medvejárásban közlekedik, mert ha magasak a fokok, kapaszkodás nélkül nem bírja kinyomni magát egy combbal; de így is durván gyors, mire rohannék, hogy biztosítsam a hátát, rendszerint már fél emeletnyivel fennebb van. Lépcsőn lefele, ha van miben fogódzkodni, már nem kell félteni, de basszus, képes megpróbálni a lelépkedést akkor is, ha nincs számára elérhető korlát; eddig még mindig elkaptam a kezét ilyenkor (igazából nincs szükség rá, nem is támaszkodik olyankor a karjára), de már előre ráz a hideg az első alkalomtól, amikor majd nem veszem észre, és az első lépés túl nagy lendületétől lezúg a francba. Mindenre felmászik, beleértve a polcokat, a kanapé háttámláját, és a fotelre helyezett sámliját, aztán mikor felér, azonnal egyenesedik is ki, és következik az elmaradhatatlan "Look Ma, no hands!" mutatvány - kész szívbaj.
- Finommozgását újdonságokkal nem teszteltük, ideje lenne zsírkrétát venni, de mindig kimegy az eszemből, a ceruzára meg nem hajlandó úgy ráfogni, hogy erő is legyen az odanyomásban, így elég esetlegesek a vékony kis vonalai, és hamar megunja a firkálgatást, mert valószínűleg nem érzékeli  egyértelműen az összefüggést a mozdulatsor és az eredménye közt. A legújabb mániája az egyszerre sok tárgy ide-oda hurcolászása, néha nyolc-tíz darab játékot vesz magához, a hóna alá, az alkarjához szorítva, az állával tartva, és persze mindkét kezébe, és hordozza-pakolgatja őket helyiségről helyiségre és bútorról bútorra, közben meg a saját nyelvén szakadatlanul magyaráz. Egyre határozottabb a jobbkezessége (eddig nagyjából fele-fele arányban használta mindkét kezét, talán a balt picit többet is), labdát dobni például szinte kivétel nélkül azzal szokott, és egyébként leggyakrabban meglepően pontosan és messzire sikerül neki, még nekifutásból eleresztve is (szintén az egyszerre-sok projekt keretén belül két labda eldobásával is sikeresen kísérletezik). Rúgni tegnap tanította meg M.Apuka (addig csak felkapta a labdákat, és már száguldott is el velük), és ma már konkrétan passzolgattak egymásnak, azt hiszem a tornaórákat nem hozzám hasonlóan fogja utálni várni.

Az érzelmi változások is elég nagyok, és egyre komplexebbek:
- Mióta beszél, minden ezerszer könnyebb vele, még az eddigi nemnehéznél is, mert mindent meg tud értetni velünk. Szól, ha szomjas, ha éhes (olykor még azt is, hogy mire), ha vetkőztetést szeretne, vagy azt, hogy kísérjük el valahova; ezeket nyilván eddig is jelezte valamilyen módon, illetve többnyire elmutogatással, de egyszerűen összehasonlíthatatlan a két fajta kommunikáció minősége még így is, hogy ő nem volt soha hisztizős típus, ha nem tudtuk kitalálni minden óhaját.
- Bújósabb lett, mint régen volt: nagyon sokszor odajön, az ölembe mászik, és akár fél óráig nem is akar semmi különöset csinálni, csak ülni rajtam szembefordulva, és beszélgetni, megszimatolni egymás fülét, beleberregni a másik nyakába, orrainkat összedörgölni, puszilkodni (ő még mindig nem cuppanósan), aztán még többet beszélgetni.
- Enyhén ugyan, de jelentkezett nála is a szeparációs szorongás: ha magamra csukom a fürdőajtót, most már végig előtte állva vár rám, és ha búcsúzás nélkül kikerülünk a látóteréből, akkor is azonnal keresni kezd minket, ha valamelyik nagyszülővel van (idegennel meg sem próbáltuk).
- Altatáskor már preferenciái vannak (és minden logika nélkül váltogatja őket), van amikor hiába ölelgeti M., kétségbeesetten hív engem, és van amikor bármennyit babusgatom, ellentmondást nem tűrően az apját követeli. Ha valami baj éri (megijed, megüti magát, rosszat álmodik), akkor általában csak engem fogad el, addig sír és szólongat keservesen, amíg meg nem jelenek, és elolvadva magamhoz nem szorítom.
- A figyelemelterelés továbbra is egész jól működik nála, akár fájdalomról, akár tiltott dologról van szó, ha olyasmit mutatunk neki hirtelen, amit szeret, és folyamatosan mesélünk róla, akkor rögtön abbahagyja a szomorkodást, és fülelni kezd. Egy kicsit aktivizálta magát asszertivitás terén, ha valami kell neki, akkor céltudatosan odacaplat, és elveszi, akár a másik kezéből is (csak finoman, rángatni nem rángatja); viszont kérésre még mindig zokszó nélkül visszaadja, remélem azért hamarosan beüt nála is az irigység, mert nem feltétlenül kifizetődő dolog ennyire jófejnek lenni.
-  Szintén nem változott az egyedüljátszási hajlandósága, ha épp nem érünk rá szórakoztatni, egész hosszú ideig leköti magát önállóan, utána meg előbb csak finoman lamentál, hogy most már ideje lenne együtt játszani, és ha a szép szavának nincs hatása, csak egész soká kezd el nyígni is.
- Egy ideje elkezdett nagyon félni a zajos dolgoktól, és ez sajnos egyre több mindenre kezd kiterjedni. Kezdődött ugye a robotporszívóval, folytatódott a simával, majd jött a mosógép, a turmix, a kávéfőző, és újabban a régen vigyorogva utánzott szirénázó autókra is ijedten kapja fel a fejét, a legrettegettebb ellenség manapság meg a hangosan gyorsuló motorbicikli. (Érdekes, hogy ugyanakkor bizonyos berregések teljesen hidegen hagyják, ha autó, repülő, fűnyíró vagy flex üvölt, akkor fel sem figyel rájuk, vagy csak kíváncsian keresgéli a hang forrását.) Ha ott vagyunk közvetlenül mellette, akkor csak az aggódva összeráncolt homloka jelzi a félelmét, és amint megnyugtatjuk, hogy semmi sem bántja, el is felejti a vélt veszélyt (mondjuk csak a következő alkalomig); de ha akár csak pár lépésnyire  is vagyuk tőle, akkor annyira rémülten szalad hozzánk, hogy az valami szívszaggató.

Végül az aranyosságok rovat, két szomorkább, két vicces, és egy könnyekig meghatódós:
- Továbbra sem nagyon foglalkoztatják a kisebb vagy vele egyidős gyerekek, viszont annál fáradhatatlanabbul kajtat a nagyobbak után. Néha a játszótéren, amikor követi őket, de azok átnéznek rajta, vagy amikor nem is megy oda hozzájuk, csak pár lépés távolságról áhítattal szemléli a tevékenykedésüket, én már rögtön bőgök is, mert óIstenem, hát miért nem tarthatjuk visszautasítástól és csalódástól mentes burokban örökké a kis ártatlan lelkét…?
- Apropó ártatlan lélek, néha azt gondolom, hogy talán elrontottuk ezt az abszolút szabadságos nevelést, mert annyira érzékeny a tiltásra, hogy az valami szívszorító. Még mindig nagyon ritkán nem engedünk meg neki dolgokat, ha nem szeretnénk valamit, akkor is inkább boltolunk vele, hogy ónenaaa, vagy alternatívát ajánlunk fel, vagy eltereljük a figyelmét, de van ugye, mikor elkerülhetetlen egy-egy erőteljesebb nem szabad, mert vágtatna végig a parkolón vagy iramodik egy lejtő felé vagy nyúlna a parázshoz. Ha szigorúbban felemeljük a hangunkat ilyenkor, nem csak megtorpan és összerezzen, de valósággal pánikolva mered ránk, és szedi a kis lábait vissza mellénk. Nyilván ez valamilyen szinten jó és hasznos, mert az épsége mindennél fontosabb, de mivel nincs szokva a rákiabáláshoz, néha, amikor elmerül a játékban, és sokáig nem kommunikálunk, meg körülöttünk is csend van, egy egyszerű normál hangerővel történő megszólítástól is ugyanígy megriad… nézni is rossz, elképzelni sem tudom, hogy mi mehet végbe egy rendszeresen leordított kisgyerek fejében...
- A konyhában melegítem az ebédjét, ő a nappaliban nyöszörög; nem szomorúan vagy segélykérően, de inszisztál, hiába mondom, hogy várjon már egy kicsit, mindjárt érkezem. Egyre idegesítőbben nyervákol, kétszer rászólok, hogy elég, ha szeretne valamit, használjon érhető szavakat, vagy jöjjön ki hozzám, aztán mivel nem hagyja abba, bemegyek. Áll a szoba közepén, a felfordított tárolódobozán, és nem tudom, hogy sikerült felmásznia rá, de az elöl kézzel megtámasztós letérdeléshez túl keskeny, így leszállni nem tud róla. Mikor észrevesz, fülig érő szájjal felemeli mindkét kezét, és diadalittas mosollyal közli, hogy nicsak, ő most "Mag!" (magas).
- Uzsonnát készítek, narrálom: "Így, ebből a dobozból kanalazunk a kis tányérkájába, hogy jól lakjon a cica… Aztán mosunk egy kis epret jó meleg vízzel, és ezt kapja Kissmajom… Majd még egy pár szemet, így ni, ezt eszi Anya…" Elrakom a maradékot, csukom be a hűtőajtót, mögötte Kissmajom áll, és számokérően rámszól: "Apa?!" (Otthon sem volt, szóval ennyire gondoskodik ám róla…)
- Nagy szerelmei egymásnak amúgy az apjával, van ilyen kis rituálénk, hogy megkérdezzük tőle, hogy ki szereti Kissmajmot, ő meg sorra megnevez minket meg a nagyszülőket meg a Kisscát, és mindegyiknél akkorát bólint, hogy majd' orrabukik - na ezt a felsorolást mindig az apjával kezdi és fejezi be, de néha közbe is bele-bele szúrja valaki után. Hétvégén elmentünk plázába kajálni, és mivel az éttermeken és a mozin kívül minden zárva volt, felmentünk az emeletre, hogy Kissmajom tudjon egyet futkározni a nagy üres tereken. Csomót jött-ment, megtapogatott minden üvegfelületet, elolvasta az összes üzlet nevében az összes o-ká-e-gé betűt, és ahányszor egy-egy emberhullám érkezett a lifttel, kíváncsian odalépkedett a tömeg közepére, és az okos kék szemeivel sorra fürkészett mindenkit. Aztán amint valaki észrevette, és pár kedves szót intézett hozzá, minden egyes alkalommal jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét, a pici ujjával felénk mutatott, és a legőszintébb büszkeséggel jelentette, hogy az ott "Apa!" Nekünk meg azóta is könnybe lábad a szemünk, ha eszünkbe jut az a végtelenségig sugárzó, vegytiszta szeretet; M. szavaival élve: "És ennél nagyobb dolgot, ennél szebb dolgot apa még sose hallott, és soha nem is fog."

Aranyosságok

Kissmajom ma előadta élete első szabályos flörtjét. Rendeltünk energetikai tanusítványt a lakáseladáshoz, a méréseket végezni egy huszonéves, rendkívül csinos csaj érkezett ma délután - Kissmajom akkortájt ébredt, ami annyit jelent, hogy a szokásosnál is ennivalóbb (pirospozsgás orcája van, amit csak komoly erőfeszítések árán lehet nem összepuszilni), és jött velem válaszolni az ajtócsengőre. A csajszi már első látásra el volt ragadtatva, hogy jaj, milyen gyönyörű ez a gyerek, de később Kissmajom teljesen levette a lábáról: szégyenlősen nézegette a hátam mögé bújva, félszegen mosolygott rá, motyogva válaszolgatott neki, aztán egy idő után bátortalanul megérintette a combját, ahogy ült a kanapén, majd visszatepert az ölembe… elképesztő volt, tisztára, mint egy love-struck tinédzser, ilyennek még sosem láttam. Szerencsére a csaj is odavolt érte, mert különben letéptem volna a fejét, azt hiszem, meggyűlik majd velem a baja minden jövendőbeli szerelmének, aki nem viszonozza azonos mértékben a rajongását.

Másik újdonsága, hogy pár napja egyre nagyobb biztonsággal meg tudja tippelni a különbséget a "néne" (néni) és "bábá" (bácsi) között; egyre ritkábban, de egyáltalán nem kétes kinézetű egyéneknél téved, remélem ezt hamarosan korrigálja a kis fejében, mert igencsak kínos, amikor ellentmondást nem tűrő magabiztossággal néniz le egy kigyúrt kopasz fickót.
Van egy régebbi vicces sztori is, ami lazán kapcsolódik ehhez: egyszer hármasban sétáltunk egy néptelen utcán, ahol egyszer csak elrobogott mellettünk egy ütemesen lélegző kocogó csaj. Ahogy elhaladt, Kissmajom rögtön beállt mögéje, a hang ritmusára taposni kezdett a kis lábaival, és hozzásusogta a lehető legélethűbb vonathangját: "huh-huh-huh". Elég nehezen tartottuk vissza a kuncogásunkat, és nagyon reméltük, hogy a fülhallgatós zenéje elnyomja a gyerek akcióját, mikor is Kissmajom, aki mindig kitörő örömmel fogad minden kör és gömb alakú képződményt, rámutatott a csaj távolodó seggére, és jó hangosan felkiáltott: "Babba!" Ekkor már visszatarthatatlanul kitört belőlünk a röhögés - annyi a mentségünk, hogy tényleg nem rosszindulatból, valóban szép kerek volt, igazából büszkék voltunk Kissmajomra, hogy ilyen szépen megfogta a lényeget, bízunk benne, hogy a csaj is bókként értékelte.

Még valami, ami vicces, de azért annyira mégsem csak az: néztünk pár hete egy cikket (sajnos nem találom, pedig tényleg értelmes olvasmány), hogy miket kell tenni már egész pici kortól, hogy a gyerekünket később meg tudjuk védeni a pedofiloktól. Ilyenek, hogy tanítsuk meg időben, hogy a saját testének ő az ura, és ezt senki sem kérdőjelezheti meg, például tartsuk tiszteletben az érzéseit, és sose erőltessük, hogy bárkinek is puszit adjon, ha ő nem szeretne - inkább sértődjön meg a barátságos rokon, minthogy a gyerekre bármit is rákényszerítsünk, ami nem egyezik a saját akaratával, stb. Ennek a kis leckének a része volt az is, hogy biztosítsuk róla, hogy nekünk bármit elmondhat, egyrészt hinni fogunk neki, másrészt semmi oka szégyenkeznie olyasmik miatt, amiket a társadalom tabuként kezel (pl. nemi szervek megnevezése vagy a saját példány megérintése).
M. ennek megfelelően minden este elmondta neki, hogy az ott az ő fütyije, és ahhoz soha senkinek sem szabad hozzányúlnia, csak akinek ő megengedi vagy akinek dolga van vele: anya, apa, tata, papa, mama, a doktornéni és a védőnéni; én tehát ott tartottam, hogy oké, a gyerek tudja, hogy hol van a fütyije, és kérésre megmutatja azt. Ehhez képest valamelyik este épp vetettem az ágyat, miközben M. fürdetett, és ezt hallom a nyitott ajtón át: "Kissmajom, hogy kell csinálni, hogyha illetéktelenek a fütyidhez próbálnak nyúlni?" Kis szünet következett, ami alatt pont közelebb tudtam lépni, és azt láttam, hogy Kissmajom határozottan megvetette a lábát, felsőtestével a nyomatékosság kedvéért előrehajolt, majd torka szakadtából azt kiabálta, hogy: "Ááááá!" - valahogy így. Nyilván körülbelül ezerszer elmutogattattuk vele azóta, mert megunhatatlan, most próbálunk egy kicsit visszavenni, nem kellene a szórakozásunkra elpazarolni ezt, mert alapvetően tök hasznos dolog.

Az egyik legaranyosabb aranyossága valószínűleg az, ahogy készségesen teljesíti szinte minden segítségkérő kívánságunkat. Ha megkérjük, szívesen a tenyerünkbe köpi a szájában rejtegetett akármidarabot, átadja az épp használatban lévő játékait, vagy odahoz nekünk bármit az ásványvizes palacktól a papucsokon át az épp csengő telefonunkig.
És ezt a drága pici jó szívét néha orvul ki szoktam használni, ha mondjuk épp sietősen indulnánk valahova, és öltöztetni kellene, de neki fontosabb dolga akad, és nem hajlandó hívásra odajönni. Olyankor fogom a pénztárcát vagy kulcscsomót, és szólok neki, hogy kérem szépen, vigye oda M.-nek - ő jóhiszeműen és gyanútlanul szalad vele, az apja meg elkapja, és ráadja a cipőjét… szörnyű szülők vagyunk!

Még három rövidke, és megyek aludni.
A "Mondd, hogy pá-pá!" felszólításra év elején még kedvesen integetett, aztán egy ideig semmit sem csinált, mintha teljesen elfelejtette volna, hogy mi a teendő; néhány napja vettem észre, hogy most már, ha búcsúzkodáskor ezt mondom neki, akkor konkrétan azt teszi, amit kérek: mondja, hogy: "Pá-pá!"
Apu megtanította fenyegetőzni, úgyhogy azóta, ha például egy játéka nem úgy viselkedik, ahogy elvárja (pl. a székre helyezett labda legurul), akkor szemrehányóan elé áll, megrázza a kis mutatóujját, és megróvóan azt mondja, hogy: "Na, na!"
Ma hívott M. hogy megint van egy közös produkciójuk, és megkérte Kissmajmot, hogy mondjon okét; ő épp nagyon foglalt volt némi pakolászással, úgyhogy kétszer is szólni kellett, hogy légyszi mondja már; egyszer csak elegem-van-belőletek fejjel felénk fordult, és nagylelkűen elhadarta: "Ékó, ékó…"

Sweet sixteen

Tizenhat hónapos Kissmajom… Nem hiszem el. Hogy ekkora, hogy így eltelt az idő, hogy ez gyerek itt van velünk, belőlünk lett, és tényleg a miénk lehet szeretésre, amíg csak élünk. És azt sem, hogy ennél lehet édesebb, tündéribb, zabálnivalóbb, aranyosabb, tüneményesebb, elbűvölőbb - pedig nyilván lehet, mert már a tegnap óta is az imádnivalóság újabb szintjére lépett, és néha percről percre sikerül fokoznia.

Nem lesz az összes részletet szépen kimerítő ez az összefoglaló sem, mert annyi új mindenfélét csinál minden órában, hogy egész nap jegyzetelnem kellene ahhoz, hogy észben is tartsam; azon túl, hogy 16 foga van, számszerű adataim például nincsenek is, mert dokinál hónapokkal ezelőtt voltunk, sajnos az utóbbi hetekben vagy taknyolás utáni kivárásban voltunk, vagy épp taknyolt (minimálisan, de ahhoz eléggé, hogy ne lehessen ráoltatni), így a tizenöt hós státuszvizsgálat a szurival egyetemben még mindig halasztódik.
Kajálásban van egy nagy változásunk, elmaradt az éjfél utáni tankolás, így most már fele-fele arányban reggel hatig átalussza az éjjelt; amikor nem, olyankor általában rosszat álmodik, és felsír valamikor az éjszaka közepén, mi meg alig várjuk átpakoljuk magunkhoz. Egyébként a vacsorája és a reggelije továbbra is tápszer (350 illetve 250 milli), a tízórai változatlanul főzelék, az ebéd joghurt vagy tejpép, az uzsonna gyümölcs, nasinak néha van kölesgolyó vagy puffasztott rizs. Most kezdett el szemi-darabosakat is enni, nagyon keményeket (pl. nyers répa) vagy szárazakat (pl. szendvics) még mindig nem adok, mert nincs türelme elég alaposan megrágni őket, de főzelékbe aprított kenyeret meg félkemény gyümölcsöket már igen. Tök érdekes, mert pár napig volt egy olyan fázis, amikor tankönyvi módra apróra őrölt mindent, aztán addig forgatta a szájában, amíg vizet nem kapott, hogy leöblítse - de néhány elmutogatás után rájött, hogy hogyan kell nyelni, és most már jók vagyunk. Kanalazással még nem próbálkozott csak M. felügyelete alatt, mert én nem bírom nézni, hogy éhesen szerencsétlenkedik egy órán át, mert csak néha talál bele a szájába; persze tudom, hogy előbb-utóbb meg kell tanulnia, de nem hajt a tatár, nekem igazán nem nagy gond etetni, és olyan ovis kevés van, aki ne táplálkozna önállóan. (Én igazi softy vagyok, már azt se bírom elviselni, ahogy lefekvés előtt a kis kifáradt karjaival magának tartja cumisüveget, mindig elveszem tőle, ő meg cserében a puha tenyerével cirógatja az arcomat: win-win.)
Alvásnál is véglegesen megszűnt a nappali kettő, de az éjszakai hál'Istennek még mindig tizenkét órás. Este hét és nyolc között tesszük le, és egy kicsit nehézkesebb az altatás, mint régen (értsd: általában húsz perc, de olykor fél óra), és attól függően, hogy mikor feküdt le, reggel hétkor vagy nyolckor ébred. Ettől számítva nagyjából öt óra múlva lesz álmos (ha autózunk, hamarabb), és legtöbbször másfél-két órát alszik, de ha esetleg valamiért fél óra sikeredne, akkor is minden fáradtságos nyűglődés nélkül kibírja estig. Nappal, amikor egy-egy alvásciklus végén (körülbelül negyven percenként) olykor kinyitja a szemét, ha hozzábújunk, és simogatjuk, mostanság már egy lélekolvasztó mosoly után gond nélkül visszaaltatható; éjszaka, főleg lefekvéstől éjfélig, illetve hajnali három után, úgy alszik, mint egy medve, totál mozdulatlanul, mikor közöttünk van, néha aggódva ellenőrzöm, hogy biztosan lélegzik-e.

A mozgásfejlődése továbbra is parádés, a nagy- is, a finom- is.
Sétáink közben újabban konkrétan szaladva közlekedik, és már nem mindig engedi, hogy fogjuk a kezét; járdáról amúgy nem lép le, ha kérjük, hogy ne, de hívásra szinte soha sehonnan nem jön oda, csak megáll, és huncut vigyorral néz. Dombra fel magabiztosan mászik, lefele még nagyon beindul, így a biztonság kedvéért legalább a kapucniját meg szoktuk fogni. Egy héttel ezelőtt meg felment élete első lépcsőjén tiszta egyedül, még korlát sem volt, amibe kapaszkodni, csak a falba támaszkodott, és váltott lábbal abszolválta; lefele egyik kezét szoktam fogni, de ha megfelelően alacsonyak a lépcsőfokok (mondjuk húsz centi), akkor alig ér hozzám. Nagyon-nagyon ritkán esik, de azért az utóbbi egy hétben megvolt az eddigi két legnagyobb balesete is: kicsit sebesedős arcrabukás egy egyébként teljesen vízszintes és akadálymentes murvás ösvényen, illetve három lépcsőről legurulás bravúros kaszkadőrként, minimális homlokbeütéssel.
Nincs már olyan gomb vagy kapcsoló, amit ne tudna megnyomni vagy áttolni, és mostanra a legszűkebb lyukú formabedobó és montessori torony sem okoz problémát. Az építőkockák egyelőre nem kötik le - a kisebb fajtákat is könnyedén egymásra tudja rakosgatni, ha olyan kedvében van, de általában nincs türelme hozzá, ezer más dologra is figyel közben, és a nagy forgolódásban feldönti a saját tornyait, újrakezdés helyett meg vagy otthagy csapot-papot, vagy látványos destroy akció keretén belül felborít mindent, esetleg indulatosan a földhöz is vág néhány antipatikusabb elemet. (That's my boy all right!) Egyre ügyesebb az érintőképernyős telefonjainkkal és a táblagéppel (családi fotókat és állathangos applikációkat szokott nézni), teljesen könnyedén megy a bekapcsolás és lapozgatás, és ha nagyon koncentrál, a rábökés is, de azért még általában túl hosszasan rajta tartja az ujját a bökendőn, így a gép nem azt reagálja, amit szeretne.

A beszédfejlődése szédületes, most már majdnem mindent megpróbál utánunk mondani, általában persze még mindig csak az elejét vagy a végét, de egyre gyakrabban többszótagos szavakat is kimond, vagy legalábbis kreál abból, amit hall. Tök vicces, mert ilyenkor úgy nagy általánosságban a hangzás rendben van, simán rá lehet jönni, hogy azt ismétli el, amit hallott, de csak úgy a helyzetből vagy szövegkörnyezetből kiragadva, képtelenség felismerni önmagában a szót (például a takarítórobotot összevonta valahogy, és az "vovó", és az anyajegy nála "nyenye"). És ritkán ugyan, de van olyan, hogy reflexből szinte tökéletesen elismétel nagyon komplikált szavakat (pl. egészségedre), és utána soha többet nem tudja reprodukálni, még próbálkozni sem hajlandó, mintha tisztában lenne a saját határaival. A j hangot teljesen egyértelműen ly-os formában ejti ki, akkor is, ha "lyuk" a szándéka, akkor is, ha "lyó" (jó). Szerintem a legaranyosabb szava jelenleg a "lejle"(levél), mert következetesen úgy mondja az l hangot, hogy a kidugott nyelvvel végigsímítja vele az ajkait mindkét irányban, mintha nyaloganá a száját; M. szerint az első helyen inkább a "/ˈtɜːɪtl/" (turtle) van.
Az angoltanulással amúgy sajnos az én hibámból némileg stagnálunk, az utóbbi három hétben a néhány esős és sok szeles nap miatt nem minden nap tudtunk sétálni, így kiesett a stabil nyelvóránk. (Ahogy említettem már, azért leginkább kint szoktam angolozni vele, mert ott mindig változó a környezet és a helyzetek is, és hiába mondják a profik, hogy ilyen korban nem zavarodnak még össze, nekem legalábbis itthon furcsa a kontraszt, hogy mindent, amit eddig magyarul megnevezgettünk, és végre megérti, most másképp hívjak.) De hál'Istennek könyvnézegetéseinkből úgy tűnik, hogy semmit sem felejtett még el az eddig tanultakból, sőt egyre több új szót is elsajátít, és ha előbb magyarul kérdezem meg, hogy valami micsoda, majd másodpercek múlva angolul is, minden esetben szemrebbenés nélkül helyesen válaszol - egyelőre kevés kivétellel csak rábökéssel, de azért a hangos ismeretek is gyarapodgatnak.

Az okosodásos részt legszívesebben kihagynám, just can't do him justice, tíz százaléka sem fog eszembe jutni annak, ami folyamatosan döbbenetből döbbenetbe taszít minket... de azért amik beugranak, azokat gyorsan felsorolom, mert már nagyon régen készülök rá, van, amit ezek közül több hónapja tud.
- A memóriájával lesokkolt minap: régebben napi többször csip-csip csókáztunk, mert olyan mókás volt, hogy szegény komám asszony még el sem jutott odáig, hogy kéresse a szekeret, Kissmajom már hevesen rázta is a fejét, hogy nem adja. Szerintem van legalább két hónapja, ha nem több, hogy nem játszottuk, és minap újra elővettem - ugyanúgy nem jutottam tovább a második sor felénél, amikor már kuncogva intette, hogy nope, no way.
- Szintén nagyon régi dolog már, hogy célirányosan hazacaplat az autótól, mikor hazaérkezünk valahonnan: végig a parkolón, fel a kis dombon a társasházig, fordul rá a lépcsőkre, várja, hogy nyissuk a két lépcsőházajtót, majd kanyarodik be a lakásunkhoz; a zsilipben természetesen megáll, és inti, hogy emeljük fel villanyt kapcsolni, és mindhárom zárnál várja, és újabban mondja is, a kulcsot, azaz "ku".
- Múltkor említettem, hogy van a számolós játékunk, akkor még csak "eee" (egy) volt az, amit kimondott, a többit csak várta, azóta már "keee" (kettő) is van - és némileg összevissza, de el is mutogatja az ujjain, illetve ha épp meztelenek, a lábujjain is. (Ennek amúgy az a leghasznosabb hozadéka, hogy most már nem csak a kezén, hanem a lábán is könnyedén tudok segítség nélkül körmöt vágni, nem rángatja és nem húzkodja el, hanem nagyon összpontosítva hallgatja, ahogy sorolom a számokat, az ujjak elnevezéseit, majd azt, hogy hány apró vágással sikerül lenyesni egy-egy félkört.)
- A hét elején tanulta meg a kék színt, ami úgy kezdődött, hogy M. megmutatta neki, hogy a montessori tornyon melyik a bordó (Kissmajom szerint "bobó"), és ezt szinte azonnal megjegyezte, bármikor kiválogatta a többi gyűrű közül. Mivel régebben ugyanígy ki tudta választani a sárgát is, próbálkoztunk azzal, de sikertelenül - aztán a kékkel (szerinte "ké") megint működött, és rájöttünk, hogy amit hajlandó megnevezni, azt meg is tudja mutatni. A sárga és zöld nyilván kiejthetetlen, de a "pi", mint piros már néha besikerül, és még néhább a "na", mint narancs is. Egyelőre csak a kék az, amit más tárgyban (labda, építőkocka, stb.) is felismer, a többin még dolgozunk.
- Most vettük észre, hogy spontán leutánoz olyan dolgokat, amiket sosem tanítottunk neki kifejezetten, sőt minket is ritkán látott azokat csinálni: például az arcápolószeres dobozkámból elkért egy fültisztító pálcikát, és mutatta, hogy hol és mire kell használni (az ő füléhez sosem nyúltunk olyannal, kizárólag olajbecseppentéssel szoktuk kipucolni).
- Apropó fül, és más testrészek, pár hete még, ha rákérdeztünk bárki bármijére (hol van a Kissmajom/apa/cica/baba orra), akkor minden esetben a sajátjára mutatott, mostanság meg ugyan továbbra is ez az első reakciója, de ha visszakérdezünk, hogy de nem a tiéd, hanem az övé, akkor egy kis gondolkodás után helyesen átirányodik. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy egészen biztosan felismeri magát a tükörben (pl. grimaszol, vagy direkt követi a saját mozdulatait, miközben hozzám bújik és puszit ad), amikor az orrabukás után sebes volt a homloka, nem reagált rá sehogy, nem kísérletezett letörléssel.
- Megért eléggé absztrakt gyűjtő fogalmakat. Például a labdáin, amiből továbbra is ezer van, egy ideje mindig meg szerette keresni, hogy hol van a "lyuk" (a kis kerek műanyag szelepet nevezi annak, amin felfújták őket). És pont ma esett meg az, hogy egyszer csak egyik zenélő kütyüjét megfordította, és lyuknak hívta a műanyagban azt a bemélyedést, amibe a csavart rejtették; majd kis idő múlva, mintha hirtelen letisztult volna neki, a montessori torony gyűrűit is felemelgette nekünk, és egyenként elmutogatta a lyukas közepüket.

Így végére még pár érzelmi fun fact…
Félni szinte semmitől nem fél, se emberek, se állatok, se nagyobb tárgyak nem ijesztik meg, de ha egymagában játszik és nagyon belemerül valamibe, akkor egy sima halk megszólítás is összerezzenti - ilyenkor szívszaggató pánikkal az arcán pattan fel, és rohan a karjainkba… utálom ezt, fogalmam sincs, mitől lehet, soha nem kiabálunk vele és egymással sem, ráadásul még tévét sem nézünk, ahol esetleg ilyesmivel találkozhatna... nem értjük. A hangos zajokat sem szereti, házon kívül magasabb az ingerküszöbe (például bármilyen erős autóberregés nem érdekli, de a durván gyorsuló motorbicikli üvöltésétől szalad hozzánk), de bent már a hajszárító meg a porszívó zúgása is gyűlölt ellenség. A robotporszívótól sokáig rettegett, még nem-mászkálós állapotban is (mélyen az íróasztal alatt pihent, töltőre dugva) csak messziről fürkészte, és amikor eszébe jutott, több méterről hajolt le mutogatni, hogy ott leselkedik a "vovó". Aztán egy nap M. kézbe vette az ügyet, és Kisherceg versus róka módon összeismertette őket - első körben a tisztes távolságban oldalazó Kissmajom lassan odamerészkedett a földre telepedett apja térdére, egy ideig mustrálgatta, ahogy az hozzáér a pokoli masinériához, sőt gombokat nyomogat rajta, aztán hajlandó volt megtapogatni elzárt stádiumban, végül oda fajult a dolog, hogy ő maga kapcsolta be; nem lettek kebelbarátok, de most már inkább kíváncsi, mint rémült, bár jobb' szereti, ha a gép inkább a másik szobában tartózkodik.
Majdnemhogy kizárólag a felnőttek, és a jóval nagyobb gyerekek érdeklik, velük nagyon mosolygós, kedves, és gyakran kezdeményező, a vele egyidősökkel viszont nem tud mit kezdeni, még akkor is komoly fejjel szemléli őket, ha azok barátságosan közelednek hozzá. Ha valaki az intim szférájába hatol, akkor gyanakvó álláspontra helyezkedik, hogy bármikor menekülni tudjon, de félni nem fél, inkább csak óvatos és visszafogott: ha heves mozdulatot lát meghátrál, ha elveszik a játékát, csodálkozva, de sértettség nélkül elengedi, sírni ilyenkor még sosem sírt. Nagyon ritkán ragaszkodik valamihez annyira, hogy érte is menjen (akár tőle kobozták el, akár ha csak megpillant egy érdekességet másnál), ha megteszi, akkor sem agresszív - határozott, ellentmondást nem tűrő ábrázattal nyúl érte, viszont azt is faarccal veszi tudomásul, ha tőle kaparintják vissza később.
Továbbra sincs jele a szeparációs szorongásnak, nem rémül meg, ha épp nem lát, ha elfoglaltsága akad, simán elvan egy másik helyiségben elég sokáig, akár teljesen egyedül is. Mindig szólok neki előre, hogy most anya elmegy pisilni, de itt lesz a közelben, és így mikor becsukom magam, nem veri ordítva a vécéajtót; igaz, hogy ha épp olyanja van, hogy ott ácsorog előtte és galagyolva vár rám, akkor végig beszélni szoktam hozzá vagy énekelgetek. Ha nem otthon vagyunk, akkor lehet akár teljesen idegen a hely, ha ő maga bóklászik el, képes akár látótávolságán kívül is maradni (például figyeltem olyankor, amikor bement valami mögé), és nem aggódik; de ha én távozom, akkor akár M.Anyukáéknál is, ahol heti többször megfordulunk, rögtön szóvá teszi (nem sírt még soha, de utánam jött az eltűnésem pontjáig, és kíváncsian hátrafordulva magyarázatot vár a jelenlevőktől).
Amit Apuval művel, az nagyon kemény. Ő heti minimum egyszer, de gyakran kétszer is jön babázni, a déli alvástól fektetésig, illetve ha mi esti programot szervezünk magunknak, akkor éjfélig. Rengeteget játszanak, hatalmasakat sétálnak ketten, aranybogárkirályfi agyon van kényeztetve, a tatája minden sejtjével csak rá koncentrál, minden óhaját lesi, minden kívánságát teljesíti, semennyi holtidő sincs az együttlétükben, minden pillanat értő és érző figyelem és állandó kommunikálás. Na mikor Apuval van, akkor szó szerint leszar engem/minket. Szinte kizökkenthetetlen, semmivel sem lehet magunkra vonni az érdeklődését, se lát, se hall mást, és valósággal könyörögni kell neki, hogy kegyeskedjen már egy búcsúölelést adni, mielőtt kilépnénk a lakásból (nem is jön oda mindig). Sőt, simán elvan úgy, hogy megbomlik a bevált rutinja (kimenős estéinken nincs fürdetés), és még elalvásig tartó összebújásra sincs szüksége: Apu kifulladásig szórakoztatja, aztán majdnem-szenderedésig ölben tartja, végül beteszi a kiságyba, simogatja a hátát és énekel neki, és kész is van az, ami nekünk soha de soha nem működött. Nem mondom, hogy nem aggaszt egy iciri-picirit, hogy vajon ezek után Kissmajom biztonságosan kötődik-e, de alapvetően örülök neki, hogy ilyen kis önálló, és nem a szoknyámba kapaszkodva lóg napestig.
A legvégére hagytam a mérgességet, illetve a napokban továbbfejlesztett toporzékolást: amikor úgy igazán-de-igazán dühös, akkor egyrészt azonnal elhajítja azt, ami épp a kezében vagy a keze ügyében van, másrészt hasrafekszik, és miközben a lábaival ritmikusan rugdal, fejével teátrálisan a karjaira borulva zokog. Szerencsére egyelőre nagyon könnyen orvosolható a helyzet, ha az ember ilyenkor segít neki megoldani azt, amin felhúzta magát, vagy ha az lehetetlen (bármilyen csodás a harmincnyolc éve fejlesztgetett finommotorikám, egy kétdecis poharat akkor sem tudok beleilleszteni egy fele akkorába), akkor figyelemelterel ezerrel (erre vannak bevált jolly joker tevékenységek, úgy mint hálószoba-ablakba állítva busz- és galambles, fejjel lefele lógatva sétáltatás saját költésű mondókákra, bármilyen zene bekapcsolása és arra való őrült táncolás, stb.). Jah, és csak el kellett panaszolnom itt a blogon et voilà, a harapás egyik napról a másikra majdnem teljesen abbamaradt, nagyon ritkán kezdi már csak el a támadást, és amint szólunk, rögtön le is áll vele.

Most meg megyek aludni, mert M. meg a Kissca elindult… a következő tervvel: "Botladozzunk be nagy robajjal, és ébresszük fel a babát, és akkor hátha odatesszük közénk máris..." Mindenesti reménykedésünket hallották, szép álmokat kívánunk!