Át vagyok járható és cisztám van poli

Ma megvolt a HyCoSy; felemás híreket kaptam, de szokás szerint kizárólag a bright side az, amivel hajlandó vagyok foglalkozni. Nevezetesen, hogy nagyon stramm kis császárhegem van belülről is, és főleg hogy annyira azonnal és akadálytalanul áramlott át mindkét petevezetőmön a kontrasztfolyadék, hogy még az nőgyógyász is csodálkozva felkiáltott. Az asszisztens csaj is hitetlenkedve kérdezte, hogy egy egész picit sem fáj, mert azért valamennyire mindenkinek szokott - de még csak feszülést sem észleltem, mintha nem is velem történt volna, ami a monitoron megjelent. (Most viszont már határozottan érzem, hogy túlságosan tele van a hasam, elég kellemetlen, pedig szerintem maximum ket deci löttyrôl beszélünk, le a kalappal minden túlstimulációt megélt nő előtt, gondolom az minimum százszor rosszabb ennél.)
A rossz hír az, hogy én is egyértelműen láttam, hogy mindkét petefészkem policisztás jellegű, ami nekem eddig sosem volt; nyilván nem sokkolt a dolog, hiszen a PCOS két legfőbb tünetét (inzulinrezisztencia és oligoovuláció) hurcolászom magammal évek (vagy talán évtizedek) óta, csak eddig ennél több nem jelentkezett, így a diagnózist senki sem állította fel. Most nagyon kíváncsi vagyok a BMC vérvétel eredményére, hogy mennyi lett a tesztoszteron szintem, hogy aránylik az FSH és LH, és hogy alakult az AMH, és nagyon remélem, hogy ezek nem romlottak el a legutóbbi ellenőrzés óta, ami bármilyen hihetetlen, de két kerek évvel ezelőtt történt.

Két érésben levő tüsző is látszott ugyanazon az oldalon (nem emlékszem, de azt hiszem a bal volt megint, legtöbbször ott termelek), de azt mondta a doki, hogy még elég távol vannak a repedéstől - nagyjából erre is számítottam, azért is mertem elmenni a vizsgálatra így, hogy ma van CD12: az augusztusi szoptatás-abbamaradás óta egy 57 és egy 48 napos ciklus áll mögöttem, ami nagyjából stimmel az utóbbi évek trendjével. A terv az, hogy megint erősen figyelem az ovulációs jeleket, persze a szex-időzítés miatt is, de azért is, mert 7DPO körül szeretnék egy progeszteron szintet nézetni (Szűcs ilyenre nem adott beutalót, vagy elfelejtette, vagy azért, mert az össze-vissza ciklusok miatt nálam nem értelmezhető a tankönyvi 21. napi mérés).
A pesszimista verzió az, hogy egyáltalán nincs peteérésem vagy csak nagyon rossz minőségű, az optimista meg, hogy egyszerűen bambák a petelényaim, de amint aktivizálódnak már ügyes babapalántákként kelnek útra. You may say I'm a dreamer, de természetesen az utóbbiban bízok, és balga módon még ezek után is abban, hogy mire sor kerülne rá, már nem lesz szükség inszemre… Amen to that.

No news is good news

A dokim tulfelt, es en imadom ezert. Esett szo rola, hogy esetleg hazaenged, es akkor naponta be kell jarnom ultrahangra es NST/CTG-re, de vegul ma ugy dontott, hogy megse - ha nem banom, maradjak inkabb, o ugy nyugodtabb; es en nem banom. Utalom, amikor vizitkor, ha o epp nincs jelen, egyik okoska fiatal orvos mindig belepofazik, es fontoskodva elismetli a tutit a tapasztaltabb kollegak bologatasara varva: hogy igazabol nem erti a beutalasomat, mert nem korosan keves a magzatviz, csak az atlagosnal kevesebb. Olyankor legszivesebben a pofajaba orditanek, hogy te kis taknyos kocsog, ez az ember ott kisert a kezemet fogva, mikozben vegigkuzdottem egy evnyi sikertelen stimulalt cikluson, egy meddosegi kozponton, es egy muszaj-terhessegmegszakitason, ha nem baj, akkor talan inkabb ne tudd jobban mint o, hogy nekem mekkora a tet, es mennyire fontos, hogy egy rajtam mulo pillanatig se kockaztassam, hogy ez a gyerek egeszsegesen megszuletik. Mindenki mas tok aranyos egyebkent, imadom ezt az osztalyt, egyszeruen olyan a hangulat, amilyent csak filmeken lat az ember - mutogatni kellene oket, hogy igy is lehet, mert nyilvan ok sem keresnek tobbet, mint barki mas a szakmaban, szoval nem penz kerdese az egesz; then again nekem nagyjabol mindig mindenhol kellemes tapasztalataim voltak az egeszsegugyisekkel, szoval lehet, hogy csak az atlagember picsog indokolatlanul sokat en vagyok kivetelesen szerencses.

Ma vagyok amugy 37w1d, vagyis a koraszulottseg veszelye mogottunk van, barmi es barmikor tortenik. A magzatviz nem szaporodott meg, de nem is csokkent, szoval uszkalas es tudofejlodes fronton a helyzet egyelore valtozatlan - persze ez fokozatosan modosulni fog, ahogy Kissmajom tovabb no es meg jobban kitolti a helyet, illetve akar egyik naprol a masikra is le tud esni valahogy a szint, meg szivargas nelkul is (nem tudom, pontosan mi a titka, de volt ra pelda a kornyezetemben), szoval ezen a fronton csak ovatosan lelegzunk fel. Ezen kivul mindharom flow normal, a mehlepeny erettsegi foka egyes (vagyis vegre eljutott az en kis abnormalisan fitt tartozekom is oda, ahova mase mar a masodik trimeszter vege fele), es az NST/CTG szerint a mehem komolyan gondolja az osszehuzodgatos feladatat is - nem, tovabbra sem erzek meg csak kemenyedest sem, nem hogy fajast, csodalkoztak is a noverek, mert volt olyan, hogy 80%-ra felugrott a mutato. A gyerek meretei tokeletesek, fejatmeroje 92 mm, fejkorfogata 333 mm, haskorfogata 330 mm, combcsontja 72 mm, becsult sulya 3100 gramm, vagyis tartjuk a beirt jovo szerdai datumot.
Tovabbra sem rossz itt bent amugy, a szobatarsnom mar szombaton reggel atkoltozott a babajahoz a koraszulott osztalyra, szoval egyedul vagyok a ketagyasban; azt nem bannam, ha bepakolnanak ide egy frissen szultet, mert egyreszt elleshetnem tole a teendoket, masreszt kedvemre bamulhatnek vegre egy kisbekat (jelenleg a folyoson setaltatottak kozott szoktam kielni ezen a vagyamat, de ott megiscsak creepy lenne latvanyosan lecovekelni es percekig gyonyorkodni idegen emberek csemeteiben), de ugyanakkor az elozo csaj oruletbe kergetett a veget nem ero panaszkodasaival, szoval talan jobb igy. (Hasznos volt azert az az egy nap vele, mert megtudtam peldaul, hogy csaszar elott nincs beontes, utana csak hat orat kotelezo fejemelgetes nelkul fekudni, mar az orzoben ott lehet velunk a baba, es felszivodo varratokkal dolgoznak.) A mutet napjan majd at szeretnek koltozni egy alapitvanyi szobaba, ha lesz hely, mert ott van sajat furdo, es nem kell messzire elcaplatni egy pisilesert vagy zuhanyzasert, de addig teljesen jol elvagyok itt, a folyoso vegi kozos helyisegek sem zavarnak, mert tok tiszta es kulturalt mindegyik.

Tegnap egyebkent M. kilopott delutan, mert az egy oras es esti hetes vizit kozott csak elore megbeszelt vizsgalatok vannak, es hetvegen semmi, csak a vacsora, amit mindig itt hagynak, ha epp nem vagy jelen; ugyhogy a kis korhazi outfitemben tundokolve elvitt a szuleihez, ahol kaptam finom vasarnapi ebedet, amibol pukkadasig ettem... meg a vegen a korhazazas alatt fogok meghizni. (Jah azt akartam irni mar, hogy tok erdekes, hogy valoban mennyit javul az inzulinerzekenyseg igy a terhesseg vegere: felelotlenkedni termeszetesen igy sem szoktam, de peldaul az olyan mennyisegu es osszetetelu szendvicset, amit csak par hettel ezelott nem ehettem meg ebedre, mert megdobta a cukromat, most siman bereggelizem, raadasul kesleltetett idopontban, het helyett nyolckor, mert annal korabban vizsgalatok vannak meg, es meg minimalisan sem emelkedik meg tole.) Aztan autokaztunk egyet a gyonyoruen kivilagitott varosban, amihez jofajta unnepi dallamokat is hozott... imadom ezt a fiut!
Es utkozben, mikor a karacsonyi csodatortenetrol szolt az enek, nagyon sokszor eszembe jutott a Kissmalacz, es mint ettol mindig, csordultig feltoltodtem szeretettel es nyugalommal... Es csak azt akarom mondani mindenkinek, aki most friss vesztesegtol szenved, hogy ha belolem indulunk ki, akkor lesz majd ez sokkal jobb nekik is - olyan, amikor a fajdalom helyet teljesen atveszi a hala es az orom, hogy ok mindig ott lesznek nekunk, mintha letezne az egen egy-egy kizarolag nekunk teremtett csillag, amit senki mas nem lathat, de rank mindennel fenyesebben ragyog.

Only 99 days to go!

Ezt mondja a kis visszaszámlálós device ma, mikoris 25w6d vagyok - vagyis beléptünk a várakozás kétszámjegyes szakaszába, hurrá!
Eközben én szerelmes vagyok a hasamba: minden derékig érő fényes felületbe belebámulok, mint egy nárcisztikus szarka, életemben talán először lelkesen hordok testhezálló felsőket, és nagyon boldog voltam, amikor felfedeztem, hogy az egyik örökölt terhesnadrágom a látszat ellenére jóval kisebb a többinél, vagyis a kényelemben tartandó új domborulat kedvéért nem kell aközött választanom, hogy félpercenként húzgálom felfelé, vagy húsz lépés után úgy nézek ki, mint egy felcsinált drogkereskedő. És szerelmes vagyok a fiunkba is, imádom, hogy továbbra is van kis saját programja, délelőtt tizenegy, délután három és este tíz körül napi rendszerességgel előadja a kirúgom-a-ház-oldalát című műsort, ami sokszor egy óránál tovább is eltart (máskor is csinálja, csak olyankor nem annyira intenzíven, inkább csak pár random mozdulat erejéig, hogy ne aggódjak). Ez megunhatatlan - olyankor mindig hátradőlök, kitakarom a hasamat (a közvetlen környezetemtől függően pólóig, vagy teljesen), és elvarázsolva követem, ahogy ütemesen rezegtet egy-egy kisebb felületet, vagy teljesen kinyom egy nagyobbat, már nem csak belülről vagy kézzel érezhetően, hanem egyértelműen szemmel láthatóan. Én nem tudom, mi lesz később, amikor még több erővel műveli mindezt, és a kisebb mocorgások is látványosak lesznek, szerintem egész nap a kanapén fekszem majd, és bárgyú mosollyal a képemen meredten nézem a saját hasamat.
Addig is tegnap babacuccokat mostam... fekhelyhez ilyen rácsvédő puhaság, amiről fogalmam sem volt, hogy létezik és szükséges, továbbá tenyérnyi színes takarók, profi hordozókenguru és az autósülés huzatjai; az ágyneműket és matracvédőket akkor fogom, ha már lesz hozzájuk kiságy is, és a tetrapelenkákat is későbbre hagyom, most csak az orromat fúrom beléjük, mert még bennük van az eredeti tulajdonosaik finom babaillata. Mikor szaglászom, alig várom, hogy Kissmajom itt legyen velünk, ugyanakkor szeretném, ha bennem maradna örökre... régen sosem hittem volna, hogy a terhesség lehet ennyire lenyűgöző, mindig úgy gondoltam, hogy csupán egy kötelezően bejárandó út a cél elérése felé. Még Kissmalacz lakott bent, akit sosem érezhettem ugyan mozgolódni, de már tőle megtanultam, hogy nagyon nem csak ennyiről van szó, hogy mire kijön egy gyerek, olyan sokmilliónyi szállal kötődik a lelkünkhöz, hogy ami következik, az szinte nem is folytatás, hanem egy teljesen külöálló mese, hiszen ez a 2in1 lét önmagában is egy csoda; őszintén nagyon sajnálom M.-et meg minden férfit, hogy ezeket az érzéseket nem tapasztalhatják meg soha...

On to technicalities: cukor. Úgy tűnik, egyelőre sikerült féket tenni a romlásra - nem vagyok naiv, nem gondolom, hogy a maradék három hónapot is ki tudjuk húzni mesterséges pótlás nélkül, mert ilyenkor a vége felé rohamosan szokott gyengülni az inzulinérzékenység, de nekem már az is jó, ha minél jobban kitoljuk a kezdést, természetesen a biztonságos korlátokon jóval belül maradva. Megmondom amúgy, miért szeretnék kísérletezni, amíg van mivel: mert az inzulinozás annyira komoly és felelősségteljes dolog, ami a magamfajta fegyelmezetlen hebrencsnek nem a legjobb út; végig rettegnék, hogy elfelejtem időben beadni, vagy beadom az előírt adagot, aztán nem tudok időben vagy megfelelő mennyiségben enni (még mostanság is rajtaütésszerűen ki szoktam hányni mindent olyan heti egyszer), aztán leesik a cukrom a francba és elájulok vagy, még rosszabb, veszélyeztetem vele a baba ellátását.
Nem egyszerű amúgy most sem, nyolcóránként üvölt a telefonom, hogy vegyem be a Meforalt, háromóránként, hogy enni kell. Az előbbiről egy kis mélyebbre ásó kutatómunka után kiderült, hogy ahhoz, hogy folyamatos legyen a hatása és egyenletesen áramoljon a cukor, egészen pontosan időben kell bevenni, tehát az nem jó, ahogy én szoktam, hogy ha úgy jött ki a lépés, simán csúsztam egy-két órát vele, vagy a délutáni adagot néha átugrottam, mert épp nem volt kéznél, esetleg az estit, mert elaludtam - úgyhogy most komolyan vannak véve még a percek is. Az utóbbi sem egy fáklyásmenet, ma konkrétan már a napi harmadik étkezésemre készültem, mire M. egyáltalán ébredezni kezdett, és hát hétvégén szeretek én is későn feküdni, ami azt jelenti, hogy reggelizni konkrétan félig lehúnyt szemmel vánszorogtam ki a konyhába, és a tízórait az ágyban majszoltam el... baromi sok az a napi öt kaja nekem, alig megy le egy adag, máris aktuális a következő, és mi tagadás kicsit frusztráló, hogy minden igyekezet ellenére összeségében mégiscsak sikerült nem eleget ennem kalóriailag (kemény-sajtos szalonnás-kolbászos tojánrántottát nem nagyon bírok, hiába férne bele), vagyis jelenleg mínusz egy kilós terhesség alatti "hízásnál" tartok. Nem baj, azzal vigasztalom magam, hogy majd szülés után legalább igazi MILF leszek, amiben nyilván az első betű a legkirályabb dolog, de a hiúság nagy úr, na! :)
A jó hír az, hogy a szigorúságnak megvan az eredménye: hétfőn volt ugye az a rémisztő 8,3, aztán kedden sikerült levinni egy még mindig nem tetszős 7,5-re, de azóta átvariáltam a reggelizős dolgokat (szénhidrát mennyiség azonos, 30 gramm, de csak maximum egyharmada származik gabonaneműből, az is lassú felszívódású), és szerdán 5,8, csütörtökön 5,2, pénteken 5,9, ma meg 6,4 lett az érték - napközben és este stabilan 6 alatt mozog, bármit is ennék (volt már próbaképpen diabeitikus kókuszos süti, zabkeksz, müzliszelet és magas kakaótartalmú keserű csoki is, persze mind az adott étkezéshez megengedett összmennyiségen belül).

Ésésés muszáj megemlítenem Kissca új szokását. Róla tudni kell, hogy évekkel ezelőtt éhhalál elől mentett utcai jövevény (mire rátaláltam, annyira sovány volt, hogy meghaltak benne a bolhák, mert nem volt elég vér, amiből ehettek volna), és ennek megfelelően nagyon kis ideggyenge, embertől és állatoktól (például egynapos cicakölyöktől is) rettegő jószág, van olyan ismerős, aki évekig járt hozzánk, mire elhitte végül, hogy két macskánk van, mert a kis butám mindig elbújdokol, ha vendég jön a házhoz, vagy egyáltalán bármilyen szokatlan zörej hallható. És ugyan bennünk megbízik (ez annyit jelent, hogy mi ketten, és valamennyire Apu meg M. egyik barátja, aki néha nálunk alszik), de túlzásba nem viszi a dolgot, például ha kint a parkban találkozunk, odajön, de óvatosan tartja a távolságot, és simogatásközelbe még minket sem enged. Ennek megfelelően bármilyen dorombolósan bújik, és bármilyen közel fekszik hozzánk itthoni környezetben (térdhajlatba, oldalunk mellé, M. íróasztalára a gépező karjai közé, stb.), ölbe nem vehető, mert amint elengedi az ember, azonnal leugrik.
Amikor anno elkezdtük a gyerekprojektet, meglepetésünkre elkezdett rendszeresen a hasamon aludni... csak akkor jött, ha már kényelembe helyeztem magam, és be voltam takarózva, de szinte minden éjszakáját ott töltötte (esküszöm, hogy valamilyen módon köze van ahhoz, hogy sikerült teherbe esnem), csak aztán kiderült, hogy a toxoplazmát viszont sosem adta át nekem, úgyhogy ki lett zárva a hálóból. Kissmalacztól már együtt búcsúztunk el, aztán pár hónapig megint megajándékozott a jófajta macskaenergiáival, és Kissmajom jelentkezése óta megint nem alszik velünk; borzasztóan hiányzik, de nagyon okosan megértette, hogy most ez a rend, sosem panaszkodott. Körülbelül két hete kezdett csinálni egy olyant, hogy ha ülök a kanapén, odajön, és nagyon lassan és bátortalanul, előbb egyik talpinca, aztán a másik, aztán egy idő után a hátsók is, felmászik az ölembe, és erősen a hasamhoz nyomja a fejét, miközben hangosan magyaráz a kis rekedt hangján. Annyira kíváncsi vagyok, hogy ilyenkor vajon milyen titkokat beszélnek meg ők ketten, és biztos vagyok benne, hogy egész hamar legjobb barátok lesznek...

Megint menni kell, megint evésidő...

Kesernyés utóíz

Natessék, tulajdonképpen ez a kétszázadik posztom (a múltkor a piszkozatokat is beleszámolta, úgy jött ki neki), és úgy tűnik, a kerek számok nem a barátaim, mert ez sem felhőtlen. Tegnap délután hívott a nőgyógyászom, hogy rossz lett a terheléses eredményem - nem nagyon, de a terhesség közbeni normál felső határérték feletti: 8,7* mmol/l. Nyilván nem repesek az örömtől, de kétségbe sem estem, számítottam rá, az inzulin rezisztens nők nagyon nagy arányban lesznek terhességi diabéteszesek, szóval mondhatni eddig még könnyen megúsztam, ez egyelőre csak csökkent glükóztolerancia, lehetett volna azonnal full-blown cukorbetegség.

Először akkor néztem utána ennek, amikor három és fél évvel ezelőtt a sógornőm** terhes lett a második gyerekével, és egész korán kiújult nála az elsőnél már jelentkezett diabétesz. Én akkor még nem tudtam a saját szénhidrát-anyagcserezavaromról, tehát meglehetősen képzetlen voltam ezügyben, de még laikus fejjel is teljesen agyatlannak tűnt az a mód, ahogy ő hozzáállt a dologhoz: simán belapátolt egy méretes tálnyi somlóit desszertként, aztán a cukrát szabályozandó, egyszerűen csak a szokásosnál nagyobb adag inzulint lőtt be. Mivel M.-et meg engem is aggasztott a dolog, olvasni kezdtem a témáról, és hát jogos volt a félelem - ilyenkor nem csak saját maga ellen orosz rulettezik az ember, hanem a magzata egészségével, sőt életével is játszik.
Megpróbálom röviden összefoglalni, hogy hogyan is működik ez az egész. Magába a már kialakult terhességi diabéteszbe nem nagyon megyek bele, arról rengeteg anyag van mindenhol, inkább ezt a köztes állapotot elemezném (amikor a cukor már túl magas ahhoz hogy változatlanul étkezzünk, de még nem eléggé ahhoz, hogy inzulint kelljen használni a szabályozásához), meg azt, hogy a babára milyen hatással van a jelenség. Kezdem azzal, hogy a "csak" inzulin rezisztens kismamának nem kell pánikolnia amíg annyi az eltérés csupán, hogy túl sok inzulint produkál, mert inzulinon nincs közösködés, a baba hasnyálmirigye teljesen függetlenül intézi a saját kis termelését (Hát milyen aranyos már!), és pont annyit gyárt, amennyi az ő tökéletes működéséhez szükséges. A probléma akkor kezdődik, ha az anya bármennyi inzulinja már nem tudja kordában tartani a cukrát, mert a cukor viszont átmegy a méhlepényen, és keveredik a magzatéval... aki ügyes, mert rögtön elkezd több inzulint termelni, és sokáig képes is lépést tartani a túlkínálattal, DE! Ha az anya szervezetében túl sok a cukor, méreganyagok képződnek, amik sejtelhalást okoznak, károsodik a méhlepény, így fokozatosan csökken a baba tápanyag- és oxigénellátása; ezzel párhuzamosan a túl sok cukor (energia) miatt a baba folyamatosan hízik, a felhalmozódó zsírszövet és víz miatt egyre több oxigénre lenne szüksége, ami viszont ilyen körülmények között a terhesség előrehaladtával pont hogy egyre inkább hiánycikk. Ezek után csak egy borzalom a sok közül az, ami már evidens, hogy születéskor a kiegyenlítés hiánya miatt a baba akár hipoglikémiás sokkot is kaphat, és kómába eshet (a hasnyálmirigye ugyanis még mindig az anya cukrához szokottan termel sok-sok semlegesítő inzulint, miközben a kötelék megszűnésekor már elég lenne annyi, amennyi a saját cukrát rendezi), hiszen a baj legtöbbször már méhen belül megtörténik: oxigénhiány miatt agykárosodás lép fel, vagy akár a halál is beállhat.

Ma tehát bevonultam a kórházba, és kaptam beutalót a diabetológiára, hogy kiderüljön a hogyan tovább. Sejtettem, hogy a szakdoki előírása a napi 150 gramm szénhidrátos diéta lesz, persze kicsit szigorúbban, mint ahogy én azt az akár legkomolyabb időszakomban (pl. tavaly ilyenkor) műveltem. Én ugyanis a percre pontos étkezési időpontokat sosem voltam képes betartani, úgyhogy ragaszkodtam ugyan a napi több étkezéshez, de az öt ritkán jött össze, mert este már egyszerűen képtelen voltam enni. Szintén nem mindig tartottam be a lassú-gyors felszívódású szénhidrát megfelelő váltakoztatását, mert rendszerint úgyis az ajánlott mennyiségnél kevesebbet vittem be, és úgy gondoltam, ha már csak az előírtnak fele a gramm, belefér néha egy annyi csalás, hogy mondjuk pár kocka fekete csoki. Ennél részletesebb nem is lett végül az oktatás, a doki elég gyorsan rájött, hogy nem idegen nekem a szénhidrát számolgatás, úgyhogy nem ragozta túl a dolgot: tartsam a diétát, írjam egy füzetkébe, hogy minden étkezéskor miket eszek, és szeptember 16-án menjek vissza vérvételre és egyeztetésre.
Otthoni vércukor méregetésre nem lenne szükség, de M.Apukától kölcsön kaptam a kis műszerét, és ezt megemlítettem, úgyhogy azt mondta, örül neki, ha minden nap mérek egyet, mindig más-más napszakbeli kajálás után egy órával, hogy lássuk, mi hogyan és mennyire befolyásol. Mondtam a Meforalt is, hogy azzal most mi legyen - ugyanazt válaszolta, amit anno a BMC-ben: mivel a hazai protokoll az azonnali abbahagyás terhesség esetén, csak saját elhatározásból szedhetem, őt jogilag eltiltják bármilyen más javaslattól, hogy a kórházat ne terhelje semmilyen felelősség, ha esetleg ártana a babának. Ami amúgy szerinte lehetetlen, de nyilván problémás esetekben mindig arra fogják a bajt, amire épp lehet; szintén magánemberként jegyezte meg, hogy így a 24. héten már nem valószínű az sem, hogy a gyógyszer abbahagyásától történne bármi szörnyűség. Úgyhogy én most már szedni fogom végig, úgy döntöttem, ki tudja mennyire lett volna rossz az eredményem, ha már hetek óta abbahagytam volna. Örülök amúgy nagyon, hogy ilyen korai időpontban ellenőriztünk (a terhelést 24-28. hét között szokás elvégeztetni, ha nincs olyan előzmény, ami komoly aggodalmat indokolna), ilyenkor szokott állítólag kezdődni az inzulinelégtelenség is, tehát sikeresen megelőztünk minden potenciális rosszat.

A többi laboradat nem változott a legutóbbi alkalom óta, a vörösvérsejt, hemoglobin és hematokrit kicsit kevesebb, mint az alsó határ, de ez nem meglepetés, örök életemben vérszegény voltam, nem pont akkor fogok megjavulni, amikor általában minden nőnek romlanak az értékei. És megint jó hír a végére: a toxoplazma még mindig negatív - ez volt az egyetlen, ami miatt igazán paráztam, a többi nem gond, megoldom. Úgyhogy a kissé hatásvadász cím ellenére a végkövetkeztetés továbbra is az, hogy szeretjük mi egymást ezzel a terhességgel, csak így tovább még minimum három és fél hónapig!


* Terhesség során a szervezet hormonok által valamennyire blokkolja az inzulin hatását, állítólag azért hogy a megnövekedett cukor-/energiamennyiség által a babát jobban tudjuk táplálni, ezért ilyenkor a referenciatartomány nem a szokásos, hanem kibővül 7,8 mmol/l-ig; utána egy kis sávban jön a csökkent glükóztolerancia, és 11,1 mmol/l fölött már cukorbetegségről beszélünk.
** Egyszer majd mesélek róla is részletesen, megpróbálok minél előbb, mert meg akarom előzni, hogy olyankor tegyem, amikor igazán kiakaszt valamivel. Alapvetően végtelenül jóindulatú, egyszerű lélek, de főleg anyaság-ügyben, vagy a gyerekekhez való viszonyulásunk ügyében, vagy hogy mondjam, nem hinném, hogy valaha is lett volna bármi közös bennünk.

Almost perfect

Ma egy olyan jó nap van! Jó, csak most kezdődött, de érzem, hogy az lesz és kész. Pedig öt óra alvás után kellett kelni (valamiért nem volt kedvem még lefeküdni a szokásos éjfélkor), és álmosféle vagyok, de közben meg kiléptem a lakásból és igazi esőillatú őszi reggel volt, ragyogó napsütéssel, szinte üres utcákkal, és a Taylor Swift énekelt velem vidám dalokat jó hangosan. És mikor beléptem a dolgozóban az épületbe, a nagy össznépi köszöngetés közepette az egyetlen nem közvetlen munkatárs, aki tud a terhességről (egy aranyos huszonéves fiú, aki teljesen magától jött rá, hogy szokatlanul hízok, mert nekem olyankor is inkább lapos hasam és növekvő seggem szokott lenni... gihi), mosolyogva (nem sejtelmesen, hanem kedvesen - big difference!) odasúgta, hogy "Sziasztok!" - amit először nem értettem, mert egyedül voltam, de aztán rájöttem, hogy nem vagyok egyedül, és elöntött egy hatalmas szeretethullám, és felgurított egészen az ötödik emeletig. Ahol most ülök a finom citromos teámmal, és belülről erősen rugdalja a hasamat egy drága kincs...

Tegnap voltam a havi terhesgondozáson, méhszájam zárt, Kissmajom szívműködése rendben, vérnyomásom változatlanul alacsony, meg lett dicsérve a hasam nagysága; gyerekméricskélés megint nem volt, csak egy pár másodpercre láttam az édes nagy fejét odabent, de most annyira nem zavart, mert tegnap egész nap nagyon mocorgós tücsök volt, úgyhogy remélem jól van. Megkaptam az AFP eredményt is, aminek ugyan jelentősége kevesebb, mint nulla, de azért leírom, hogy meglegyen itt is, hogy egy tökéletesnek mondott 1,55 MoM. Jövő kedden meg mennem kell általános laborra, aminek keretén belül meglesz a cukorterhelés is, kicsit furán, mert éhgyomri értéket most nem néznek, otthon be kell nyomnom a glükózt, és két óra múlva kell jelentkeznem vérvételre.

Akartam még jelenteni, hogy felvettem életem első terhesnadrágját. Eddig a minimum tíz kilóval súlyosabb korszakomból származó nyári vászongatyóimat hordtam, de lassan már csak kettő maradt, amelyik hasnál akkor is kényelmes, ha ülök benne, a többit ki kell gombolnom; ráadásul tegnap hűvösebb is volt, úgyhogy előszedtem a sógornőmtől örökölt ruhatárat, kiválasztottam a legkisebb méretű farmert, és lelkesen beöltöztem. Hát elég nevetségesen festettem, be kell látni. Az egy dolog, hogy csípőben túl bő rám, és ettől aztán pár lépés után máris lennebb csúszik, és trottyosra ereszkedik a seggemen, de felül a rugalmas anyagból készült hasi része is pár centire eláll a testemtől... amolyan kengurumamás mutatvány, de a ráhúzott póló úgyis eltakarja a hiányt, úgyhogy azért ma is abban vagyok. Egy kicsit olyan, mint amikor ötévesen illegettem magam Anyu elegáns piros ruhájában, ami felül lógott rajtam, alul bokáig ért, de én attól még a legszépségesebb királykisasszonynak láttam magam benne.

Van nemolyanjó dolog is, ami hátha jó lesz végül, nagyon-nagyon drukkolunk. M. barátjának a három poszttal ezelőtt említett kislányáról van szó - a másodikról, aki akkor még pocakban volt. Feltűnt ugye ultrahangon a gyanús folyadék a fejében, sikerült is bekéredzkedniük az Istenhegyire egy plusz vizsgálatra, ahol megnyugtatták őket, hogy nincs semmi baj a gyerekkel, biztos valamilyen árnyékot láthattak a kollegák, mert odabent minden tökéletes, következett egy hétvégnyi nagy nyugalom, ami után hétfőn az anyuka érezte, hogy valahogy nem annyira aktív a baba, amennyire szokott. Bementek a kórházba, megnézték a szívműködését meg a méhlepény állapotát, egy kicsit még vártak, hogy javul-e bármi is, aztán életveszélyes állapotban kikapták császárral; november elejére volt kiírva a szülés, úgyhogy maximum két hete léphettek a harmadik trimeszterbe, a baba egy kiló húsz deka. Túl sok információjuk továbbra sincs (nem tudom, hogy lehet ilyenkor nem követelni, mondjanak el mindent részletesen), de elvileg stabil, egyedül lélegzik, tegnap már kis kaját is kapott, és most már csak várni lehet, hogy erősödjön, és kiderüljön, hogy milyen károsodást okozhatott az oxigénhiány - mert állítólag a köldökzsinórral volt valami baj (nem, itt sem tudni, hogy pontosan mi), ami miatt már nem tudta megfelelően táplálni őt.
És annyira ijesztő, hogy pár nappal azelőtt egy vérprofinak mondott csapat ellenőrizte (tehát nem csak rápillantott, hanem eleve bajt keresett), és semmit sem észlelt... akkor is nagyon aggasztó, ha ők nem vettek észre valamit, és akkor is, ha nem is lehetett volna észrevenni. Mert akkor nincs ám hiába a sok aggódás, a görcsös hasonlítgatás, hogy eleget mozog-e egy adott napon vagy sem, a kételkedő számolás, hogy vajon mennyi az elég - egyszerűen van olyan, hogy valóban azon múlik minden, hogy figyelünk-e eléggé, ha fél nappal később jelentkeznek az ügyeleten, lehet, hogy már menthetetlen lett volna a baba.
Ha lesz valami új hír, mindenképpen beszámolok, addig gondoljatok ti is egy percre erre a harcos pici kislányra... olyan szép ez a nyárvég, jövő ilyenkor feltétlenül ki kell próbálnia.

It's a healthy baby boy!!! :) :) :)

Felhívtak, egy nappal az ígért előtt, amitől majdnem megállt a kánikulától amúgy is csigásra lassult szívem; és egy halk hangú fiatal nő azt mondta, hogy kromoszómarendellenességet nem találtak. Nem tudom, hogy jutott eszembe egyáltalán (úgy látszik a szkepszis még sokkos állapotban sem hagy nyugodni), de miután csöndben vettem pár nagyon nagy levegőt, az első kérdésem az volt, hogy ez még csak a FISH-eredmény vagy a teljes-végleges, ő meg egy kicsit meglepődve (biztos nem túl gyakori a hozzám hasonló over-worrier) mondta, hogy az utóbbi. Na akkor kezdtem el ugrálni a nappali közepén Kissca nagy rémületére, és kezdtem el kiabálni, hogy köszönöm, és jajnemhiszemel, és köszönöm, és jajIstenem. Már majdnem elbúcsúztunk azzal, hogy a papírkánkat ne postázzák, hanem majd valamikor beugrunk érte a recepcióra, amikor eszembe jutott, hogy az egészséges babánknak, bár igazi másodikhoz híven fotó még nem készült szegénykémről, neme azért van, és talán jó volna tudni is...

Most a lelkem minden porcikája tele van velük... édes-drága Kissmalacz... édes-drága Kissmajom... <3

Freak of nature, I'm tellin' ya

Hogyafene mostmár nah.
Vagy úgy is mondhatnám, hogy megjöttek a hormoneredményeim, és egyszerűen nem-ér-tem:
TSH: 1,88 mIU/l (0,27 – 4,20)
Prolaktin: 1195 mIU/l (102 – 490)
Ösztrogén: 1469 pmol/l (161 – 774)
Progeszteron: 54,96 nmol/l (5,30 – 86,00) - 17,28 ng/ml

Namost: két hét telt el ugye az előző vérvétel óta, ami az első két érték tekintetében releváns, mert azok nem ciklusnap függőek.
Pajzsmirigy-ügyben változott a helyzet valamennyit jó irányba, ami két ilyen közeli mérés esetén nem tudom mennyire jelenthet tényleges javulást (mert ugyan mitől javult volna?), inkább csak az lehet, hogy ez is egy ingadózósabb fajta hormon.
A prolaktin viszont borzalmas, sikerült megduplázni a múltkori rekordomat, ami már egy kicsit szintén kilógott a referenciatartományból... hát most nincs kétség, stresszhormonság ide meg oda, ez akárhogyan nézzük, túl magas. (Amúgy meg én egyáltalán nem vagyok egy stresszelős fajta, imádom és teljes nyugalomban végzem a munkámat, tökéletesen drámamentes a magánéletem, ha felidegesítem vagy -izgatom magam valamin, az is nagyjából öt percig tart - ezt az ugrást nem feszültség okozta.) A terv az, hogy most kibírom ezt a két hetet a BMC-és konzultációig, és megmutatom a dokinak a produkciót... őszintén szólva egy kicsit örülök is, hogy most már nem csak kevés az eltérés, mert jó lenne valami gyógyszert kapni, ami megoldja ezt; remélem ő is így gondolja majd.
Az ösztrogén az megint aránytalanul nagy, kivétel nélkül mindig így dominánskodott luteálisban, de ezen inkább nem aggódok, nyilván teherbeeséskor sem volt jobb, és mégis működtem, szóval ezzel nem vagyok hajlandó foglalkozni.

És akkor a csemege - on more levels than one: a progeszteronom jó! A progeszteronom kéremszépen nekem még soha egyetlen egyszer sem volt jó, egyetlen egy spontán ciklusban se, amióta csak méregetjük. Bamba petelányaim voltak mindig: lassan nőttek a tüszők, és a legengedékenyebb mérce szerint is gyenge minőségű termést hoztak. Akkor, kérdezem én, ez most miajóég...?! Hát nem azért nem szeretjük a freakin' prolaktintúltermelést, mert gátolja a peteérést?! What is wrong with me...?! Mi lett volna, ha nem tolja túl a szervezetem a laktotropizálást... ebben a ciklusban, kompenzálásul az összes eddigi failure miatt, előállítottam volna minden pete anyját...?
Eddig is tervben volt, de most már visszavonhatatlanul eldönttetett, hogy ez lesz a jövendőbeli gyerekünk első plüssjátéka...

No such thing as perfect

Ma végre megjöttek a CD4 hormoneredményeim. Ahhoz képest, hogy eddig mennyit halogattam az AMH szintem kiderítését, tehát látszólag nem izgatott valami nagyon a dolog, két kisebb agyvérzést éltem túl attól kezdve, hogy megpillantottam a labortól beérkezett e-mailt, addig, hogy az istenverte gép hajlandó volt megnyitni a fájlt.
Without further ado:
D-vitamin: 29,7 ng/mL (20 – 120)
TSH: 2,32 mIU/l (0,27 – 4,20)
Prolaktin: 553,10 mIU/l (102 – 496) - 26,08 ng/mL
FSH: 7,90 IU/l (3,50 – 12,50)
LH: 8,20 IU/l (2,40 – 12,60)
Ösztrogén: 129,30 pmol/l (46 – 607) - 35,22 pg/mL
Progeszteron: 0,80 nmol/l (0,60 – 4,70)
AMH: 3,20 ng/ml (0,20 – 14,60) - 22,84 pmol/l

Nahmostakkor kezdjük a végével: amitől tartottam, az úgy tűnik rendben van egyelőre, jelen állás szerint mondhatni egy jó öt évvel fiatalabbak a petefészkeim a többi alkatrészemhez képest. Persze még véletlenül sem bízzuk el magunkat, mert láttuk már például Audrey furaságát ezügyben, úgyhogy biztos, ami biztos alapon pár hónap múlva én is újranézetem - de per pillanat megnyugodtam.
Szintén ugrándozva örülünk az FSH-LH szinteknek és arányoknak, ilyen jól még ezügyben nem szerepeltem sose, egyik sem volt még ilyen alacsony amióta nézegetjük, és a különbségek is picit nagyobbak szoktak lenni - éljen, éljen az agyalapi mirigyem!
A D-vitamint azt most vizsgáltuk életemben először, és bár referenciatartományon belül van, jó szar szegényem. Mondjuk nem csoda, az az érzésem, hogy napsütést nem láttam nyár óta, tiszta Poe-iromány a világ, és ez a hangulatomat is megviseli, folyton álmos vagyok és szomorka... reggel is kinéztem az ablakon, és a szemerkélő esőben a diófán ott ült egy dagadt holló szarka, mögötte ólomszürke éggel, hát nem mondom, hogy kirobbanó kedvvel indultam munkába... Visszatérve: ősz óta szedem a cseppeket, de ezek szerint a napi egy nem elég, növelni fogom az adagomat mától, jó lenne legalább megduplázni az értéket.
Akkor ott van a hülye TSH, amivel tudom, hogy a legtöbb orvos nem különösebben foglalkozna, mert végülis nem szörnyen magas, de jobban szeretnék egy körüli számot látni, mert akkor az meg minden meddőségi specialista szerint ideális lenne, és az természetesen sokkal jobb lenne és kész. Az is igaz, hogy tavaly év elején is ilyesmi volt, aztán két hétre rá lement kettő alá (nem is értettem, hiszen tudtommal ez olyan látványosan nem ingadozós dolog), de az is igaz, hogy inszemkor másfél körül volt, és inkább legyen annyi - megnézetem majd még egyszer ezt is, és addig megpróbálok nem aggódni.
És végül az, amin viszont aggódok: a prolaktinom magas, hogy a fene egye meg; soha-soha nem volt még rossz, inkább a referenciatartomány alsó végéhez tendált mindig, erre tessék. Nem tragikus a helyzet, mert egyrészt  nem sokkal lógok túl a normál sávon, másrészt ez gyógyszerrel igen jól szabályozható, de akkor is foglalkozni kell vele, mert vetélést okozhat; pf.

Azt nem tudom, hogy a BMC-ben mi a szokás az enyémhez hasonló esetekben, de sajnos az első konzultáció az jó eséllyel pont ciklus közepére esik majd, tehát bármi van, ez, meg a következő hónap is felejtős lesz minden szempontból. A lányok szerint egy év a szavatossága az eredményeknek (legalábbis náluk, lombikosoknál), de nem tudom, hogy ez hormonprofilra is vonatkozik-e, gondolom nem, hiszen íme, mennyit tudnak változni a dolgok pár hónap alatt. Minden esetre én el fogom vinni magammal ezeket az eredményeket, hogy rá tudjak kérdezni akkor is, ha esetleg ők nem csináltatnának újat. És csak remélni tudom, hogy ha adnak valamit a prolaktinomra, akkor az jó hamar hat, és nem kell több hónapig várni, amíg lecsökken.
Ami miatt örülök magamnak az az, hogy ma CD13 és elkezdett fájdogálni az alhasam bal oldala - más jele még nincs a tüszőrepedés közeledtének, tehát egy picit biztos megcsúszunk a múlt havi majdnem-tökélyhez képest, de ez akkor is bíztató.
Ami miatt mérges vagyok magamra, az a diéta; az utóbbi időben fegyelmezetlen voltam, semmi kedvem nem volt megtagadni magamtól mindent, semmi értelmét nem láttam a szigornak, comfort eating all the way. A hízás, bár örülni nem örülök neki, nem vészes (eleve magamhoz képest eléggé lefogytam a terhesség alatt), de a szénhidrát annál inkább, gondolkoztam is egy terheléses kontrollon, de nem akartam még jobban elkeseríteni magamat, mert nyilván nem számítok sok jóra... megvárom, hogy legyen egy kicsit igazi a tavasz, és majd akkor.
Most meg megyek, és előbányászom a kis átváltós táblázatomat, hogy megszüntessem a mértékegység nemegyezéseket, és normálisan utána tudjak nézni minden eredményemnek. És süssön már a napocskaaa...!

Csalfa, vak...

Elmesélem hát ezt is, hogy teljes legyen a történet - a vergődés napjai közül a két legborzalmasabbat.
Nehezemre esik tárgyilagosan elemezni az egészet, de teszek rá egy kísérletet, mert Istenem, mennyire jól jött volna nekem egy ilyen részletes leírás egy héttel ezelőtt, amikor rémülten kapkodtam mindenfelé, hogy könyörgök valaki segítsen, magyarázza meg, hogy mi történik itt. Nagyon igyekszem arra koncentrálni, hogy mi már választottunk, és bármennyire fáj a döntés és a következménye is, az eredmény ma már az, hogy a mi kislányunknak nem kell szenvednie többet soha-soha - és egy ilyen átkozottul szerencsétlen helyzetben már ez is valami.

Kezdem ott, hogy múlt hét pénteken délután felhívott a biológus az eredménnyel. Nem tudom, ki képezte ki a rossz hír bejelentésére, és nem is emlékszem egészen pontosan arra, hogy szó szerint miket mondott, de azt tudom, hogy őszintén hálás voltam neki, amiért nagyon rövid volt és nagyon lényegretörő. Lehet, hogy ha nem lettem volna épp gép előtt, akkor nem így gondolnám, mert végülis a beszámolójából csak két dolog derült ki: a betegség neve, és az, hogy a nemi kromoszóma hiányát jelenti; meg még annyit tett hozzá, hogy hétfőn menjük be a genetikushoz konzultációra, hogy el tudjuk dönteni a terhesség további sorsát. Ez az utolsó pár szó csengett a fülemben, amikor leütöttem a billenytűket, és mire összeszorult torokkal, diónyi gyomorral, és félig transz-állapotban letettem a telefont, már előttem volt a szindrómáról szóló Wikipedia oldal.
Emlékszem, az első gondolatom az volt, hogy de hát nem is olyan szörnyű ez. A mindenki által ismert Down-kóron kívül az én egyetlen kromoszóma rendellenességes referenciám az Edwards-szindróma volt, egy távoli ismerős pár kisfia, aki alig egy évig élt (az átlag élettartam ez esetben egyébként csak pár hét, tehát ez önmagában egy valóságos csoda volt), ami alatt számtalanszor kellett operálni és újraéleszteni, végig korházban feküdt összeszurkodva és gyógyszerekre/gépekre kötözve, és egyetlen egyszer tarthatta karjaiban az édesanyja: abban a fél órában, amikor már haldoklott.
Ehhez képest a Turner-szindróma első olvasásra semmiségnek tűnt, hiszen az élettel nem összeegyeztethetetlen - persze van mindenféle komoly fizikai eltérés, de műtéttel, esetleg műtét-sorozattal egyrészük többé-kevésbé megoldható, és ami nem, az sem azonnali halállal fenyeget, hanem később (többnyire kamaszkorban) korrigálandó bajokkal, amikor már mégsem egy ártatlan picike babának kell megküzdenie a beavatkozásokkal. Vannak ugye az esztétikai problémák (kis testmagasság, túlsúly, férfias alkat, sajátos arcberendezés, vastag és redőzött nyak, puffadt végtagok és pici körmök, rövid és kiforduló csontok, széles mellkas, lenőtt haj, alacsonyan elhelyezkedő fülek), de nem hiszem, hogy van olyan normális szülő, akit különösebben foglalkoztatna, hogy nem mini-szépségkirálynő a gyereke, ha egyébként teljesen egészséges; én sajnos fiatalkorom jelentős részét töltöttem komoly önértékelési kinlódással, ami evészavartól mindenféle lelki mizériáig sok mindenen végighajtott (pedig ma már látom, amit akkor hiába hajtogatott bárki is, a szüleimtől sok egészen csinos fiúig, hogy kifejezetten helyes arcú, formás testű lány voltam), de azt még én is elismerem, hogy kiemelten odafigyelő hozzáállással, folyamatosan támogató neveléssel, plusz a ma már szinte mindenki számára elérhető szépészeti segítségekkel, önmagában ez nem jelenthetne reális félelmet.
De van olyan, hogy megszületik a baba, a késői ultrahangokon észrevett életveszélyes testi malformációkat egy vagy több műtéttel minél előbb megpróbálják javítani, és ha továbbra is életben marad, akkor ami nem olyan durván torz, azt az évek során kezdik el kezelni (pl. csíkgonád miatti hormonzavar, patkóvese által okozott urológiai betegségek, keringési zavarok miatti magas vérnyomás, szívelégtelenség miatti rosszullétek, nem megfelelően felépült érrendszer miatti komplikációk, a hallójáratok szokatlan elhelyezkedése miatti fülgyulladások és/vagy süketség, pajzsmirigy alulműködés és anyagcserezavarok miatti hízás, cukorbetegség miatti látáscsökkenés, a folyamatos hormonpótlás miatti fokozott rák-kockázat, különböző kóros mentális állapotok, stb.), de persze ezek minden erőfeszítés ellenére is jelentősen csökkentik a várható élettartamot. Ha ez ember még mélyebben belemerül a témába, akkor az is hamar kiderül, hogy ezek a tünetek kumulálódnak; a reproduktív szervek csökevényessége miatt a meddőség minden velejárójával együtt az összes érintettnél adott, és minden további eltérés előfordulásának valószínűsége 15-90% között van, mozaik-Turner esetén inkább az alsó, 45X0 kariotípus esetén (amilyen a Kissmalaczé is volt) inkább a felső határ környékén - vagyis nagy az esély rá, hogy a felsorolt dolgokból, ha nem is mindegyik, de a legtöbb jellemző lesz rá.
És nem, sajnos nem értünk a végére... hátra van az, ami összefoglalókban és cikkekben csak statisztikai érdekességként említődik meg, de az olyan terhes nők bejegyzéseiben, akik a kezükben szorongatják a diagnózist, első számú rettegésforrás: a fenti "szerencsés" esetek a csodával határos módon megszülető 1%, de velük ellentétben a Turner-szindrómás babák 99%-a még születés előtt meghal. Ez általában már az első trimeszterben, vagy a második elején bekövetkezik, de annak a túlélése sem kecsegtet túl sok reménnyel, sőt - addig a kisbaba általában látszólag normálisan fejlődik, arról nem is beszélve, hogy különben sem érez fájdalmat; a komolyabb és felismerhető problémák a huszadik hét körül jelentkeznek, amikor a hibásan kialakult belső szervek elkezdenek megtelni folyadékkal, valamint a bőrön kezdenek növekedni a több centiméter átmérőjű ciszták, és mindkét állapot hétről hétre egyre romlik. Ilyenkor lehet kérni a terhesség azonnali megszakítását, egy olyan kisbaba tekintetében, aki koraszülöttként már gyakorlatilag életképes korban lenne, vagy lehet várni, hogy a kisbaba magától meghaljon, akár még méhen belül, akár születéskor a működésképtelen teste miatt; vagy lehet remélni, hogy a mi kisbabánk a kivételes egy-a-százból lesz, aki alkalmas a rajtunk kívüli életbenmaradásra. (Eddig szándékosan nem említettem azt, hogy az anya számára milyen lelki megpróbáltatással és milyen fizikai kockázattal jár a második trimeszter közepe után, netán sokkal később megszülni egy beteg vagy halott kisbabát, mert ilyenkor annyi mindent kell mérlegelnie az embernek, hogy a saját épségével kapcsolatos dolgok valahogy jelentőségüket veszítik... az én halálom lehetősége egy pillanatig sem nyomott volna a latban, ha valaki garantálja, hogy a kislányunk egészségesen világra jöhet. De egy ma kapott történet meggyőzött róla, hogy erről is beszélni kell: ha az esélyek leginkább a nullához közelítenek, akkor igenis kötelességünk számolni azzal, hogy a már meglévő és/vagy jövendőbeli gyerekek boldogsága esetleg puszta létezése is tét, és a párunk félelmei is jogosak, nem mindegy, hogy mi magunk lelkileg mennyire rokkanunk bele egy halogatásba, és fizikailag milyen veszélyeknek tesszük ki magunkat azzal, hogy várunk - mindezt igazából a semmiért, vagy egy olyan bizonytalan kimenetelért, aminek a vége semmiképpen sem lehet jó.)

Este, miután az első sokkon és a első néhány óra zokogáson túl voltam, felhívtam a dokimat. A diagnózis hallatán, ahogy mindenben megszoktam tőle, azonnal őszintén elmondta a magánvéleményét; a szívembe markolt minden szava, és minden szaváról tudtam, hogy igaz. Ne haragudjak, kérte, de bármilyen brutálisan hangzik, neki azt kell mondania, amit tapasztalt: ő gyerekendokrinológián dolgozott ezekkel a "szegény kis lényekkel", akiket egész addigi életükben csak kínoztak az orvosok a mindenféle járulékos betegségek kúrálgatása céljából, és csúfoltak a társak az eltérő kinézetük és gyengébb teljesítményeik kapcsán, és akiknek még csak akkor kezdődött az igazi kálvária, az évekig tartó növekedési hormon adagolás, az életük végéig tartó nemi hormon pótlás, a szembesülés azzal, hogy a természet szerint túl selejtesek a szaporodáshoz, és a felnőttkorral járó állaposúlyosbodások. Ha valaki, ő tudja, hogy mennyire nagyon-nagyon szeretnék gyereket, és mit meg nem tennék érte... amikor kimondta, hogy ha többet sosem lehet, akkor sem szabad ezt vállalni, és nem fair ennek kitenni egy másik személyt, éreztem, hogy itt nincs helye a szívünknek, csakis az eszünkkel választhatunk.

Mire hétfőn eljött a konzultáció ideje, felsorakoztattuk az összes pro és kontra érvünket, elsírtuk az összes könnyünket, meghoztuk a döntésünket, és elbúcsúztunk a pici kislányunktól. És akkor olyan történt, amire a legkevésbé sem számítottunk: a genetikus a kezünkbe adta az egyértelmű szakvéleményt (ami nem, nem változott meg az eltelt három napban), majd kicsit sem objektívan, és nagyon is határozottan kijelentette, hogy eszünkbe ne jusson megszakítani ezt a terhességet (sic!), a Turner-szindróma kéremszépen egy semmiség. De ezek szerint, kérdezem kétségbeesetten kapaszkodva, van rá esély, hogy a vizsgálat hamis pozitív eredményt mutatott, vagy esetleg elképzelhető, hogy mégis mozaik-Turner...? Nem, egyik sem, mindkettő egészen biztos. Meghökkenve ültünk előtte, csak néztük egymást, és még a legalapabb kérdések sem jutottak eszünkbe; aztán nagy nehezen elhabogtam neki, amiket én olvastam az egészről, nem holmi blogokon és fórumokon, hanem híres orvosok által írt komoly tanulmányokban és híres egyetemken végzett komoly kutatásokban. És újabb döbbenet: semmit sem cáfolt meg, pontról pontra mindegyik általam felkutatott dologra azt mondta, hogy valóban úgy van, aztán mindegyikhez hozzátett egy saját kijelentésének teljesen ellentmondó bagatellizáló következtetést... igen, valóban sokszor nem alakul ki megfelelően az aortabillentyű, és gyakori az aortaszűkületből következő szívnagyobbodás is, de ha a gyerek érrendszeri problémák nélkül születik meg, akkor nem lesznek szívproblémái sem (No shit!)... igen, valóban komoly nefrológiai komplikációkhoz vezethet a patkóvese és az azzal együtt járó vesemedence tágulat, de ha majd sokat iszik a gyerek, akkor egyáltalán nem biztos, hogy vesekarcinómája vagy veseelégtelensége lesz, simán megúszhatja csak fertőzésekkel meg kövekkel... igen, valóban csak rendszeres hormoninjekciókkal fejlődik felnőttekéhez hasonlatossá ezeknek a gyerekeknek a teste, de a növekedéshez és a nemi jelleghez kötődő hiányosságaik közül nagyon sok korrigálható, nagyrészük nem marad törpe, sőt kitartó kezeléssel még kerek csipőjük is lesz, és a mellük is kinő... igen, valóban nem veszélytelenek az évekig tartó hormonkúrák, de milyen jó, hogy egyáltalán létezek, harminc évvel ezelőtt semmit sem tudtak volna pótolni mesterségesen... igen, valóban labilisak agyilag ezek a gyerekek, de igazából nem tudni, hogy mentális fogyatékosságról van-e szó, vagy "csupán" a kiközösítettség és a frusztrációk okozzák a szellemi elmaradást... igen, valóban hiányzik ezeknek a gyerekeknek a petefészke, de amennyire fejlődik a tudomány, mire ők anyák szeretnének lenni, akár a klónozás is opció lehet... és igen, valóban szerepe lehetett a koraterhességi spontán vetélés elkerülésében a progeszteronpótlásomnak, és valóban bármelyik pillanatban meghalhat bennem a kisbaba, de nehogy már amiatt elvetessük, csak hat hónapot kell várni vagy még kevesebbet, és kiderül, bírjuk ki, különben is, majd a tizennyolcadik heti ultrahang után többet tudunk.
Szürreális volt; mintha nem egy nyelvet beszéltünk volna, és minél inkább felfogtuk a szavakat, annál inkább nem volt rendben az, hogy nála vajon miért jelentenek teljesen mást. Kegyelemdöfésként azzal búcsúzott, hogy ha valamiért esetleg mégis szóba kerülne az abortusz, szíveskedjünk visszafáradni, és megfogalmazza úgy a hivatalos papírt, hogy el is fogadják genetikai indikációként. Amennyire szét voltam esve, nem tudom, honnan volt lélekjelenlétem azt válaszolni, hogy kérem tegye ezt meg most, mert ha szükségünk lesz rá, nem szeretnénk utolsó pillanatban összevissza rohangálni azért, hogy le legyen írva az, ami amúgy is tény; kelletlenül kiküldött, és megígérte, hogy hamarosan elkészül az új változat.
Zagyva volt minden, ültünk a váróban, és bámultuk egymást elképedve, majd negyed óra múlva ültünk az autóban ugyanúgy. Néztem M. nagyra kerekedett szemeit, és láttam bennük ugyanazt a harcot, ami bennem is dúlt: hinni akartam a szaktekintélynek, el akartam fogadni a bíztatást, remélni akartam, hogy minden addigi információnk téves - ugyanakkor rémes volt a tudat, hogy képtelen vagyok belenyugodni a kecsegtető perspektívába, hogy cseppet sem győzött meg ez a már-már fanatikus védőbeszéd, és ezáltal alapvetően arra kényszerülök, hogy gondolatban valósággal megküzdjek a saját gyerekem élete ellen.

Teljesen összezavarodva tanakodtunk, hogy most mi legyen. Hiszen amiket ez megerősített, azok nem apróságok, de ahogy megerősítette őket, az azt szuggerálta, hogy valahol valamit félreértünk. Mindkettőnknek az ugrott be, hogy az biztos, hogy így most semmi sem dőlhet el, beszélnünk kell még valakivel, aki ért ehhez - a hirtelen jelölt az OGyEI orvosa volt, de hozzá csak három óra múlvára kaptunk sürgősségi időpontot; mivel addig megbolondultunk volna, az az ötletem támadt, hogy felhívom Szandrust, hátha tudnék beszélni az ő nőgyógyászával, aki egyben genetikus is.
Kaptam hozzá számokat, de mivel nem rendelt, csak a mobilján értem el - örök hálám neki, amiért hajlandó volt a szabadnapján egy fél órán keresztül társalogni egy idegen bajairól, és minden kérdésemre kimerítő választ adni. Ahogy kimondtam, hogy mi van a kisbabánkkal, az első reakciója az volt, hogy akkor holnap reggel feküdjek be akár hozzájuk, akár más kijelölt korházba, és minél előbb el kell végezni a megszakítást. Jó, mondom, eredetileg mi is így gondoltuk, de most teljesen ellentétes dolgokkal szembesültünk, és mesélem neki az előzményt... amit ő sem ért... hurrá, nem őrültünk meg, ő sem érti... hurrá?! hiszen ez azt jelenti, hogy megkönnyebbültem, hogy a kislányunk tényleg nem maradhat velünk... Ez nem játék, és nem szabad kísérletként kezelni, mondja hitetlenkedve, ez ha egyáltalán meg is születik, egy egész életre szóló és több életre kiható komplex dolog, egy olyan súlyos betegség, ami... és sorolja, sorolja, nem szépítve és megnyugtatólag, hanem úgy, ahogy magam is sejtettem, hogy van; ő is dolgozott ilyen emberekkel, látta, hogy ez mivel jár, látta az eleve rossz prognózist meg az egyre romló stádiumokat is, és ő is látott már nőt megszülni haldokló és halott kisbabát. És szinte szó szerint a saját dokim megfogalmazása: könnyű egy elefántcsonttorony magasságából okosan rendelkezni, de bármi is történik a bármilyen irányú döntésünk után, azzal nekünk (és sajnos nem csak kettőnknek) kell elszámolni és megbírkózni és együtt élni.

Amikor letettük, úgy éreztem magam, mint egy dróton rángatott tehetetlen bábu. Kimerült voltam és dühös. Miért kellett ezt tenni?! Tényleg nem volt elég az elmúlt pár nap, tényleg nem jártunk még megfelelően mély bugyorban? Tényleg szükség van most arra, hogy belengessenek egy hazug álmot, hogy kénytelen legyek önző senkinek érezni magam, amiért  a gyorsabb és "könnyebb" utat választom? Hiszen ez ezek szerint az, a saját magam kímélése, a nehéz szakasz be nem vállalása, jelentse az akár a későbbi szülést, akár a beteg gyerekem felnevelését. Ha akkor nem lett volna M. előző esti varázslatos lehetőségről szóló kérdése, és nem éreztem volna minden porcikámmal, hogy arra őszinte választ adtam, szerintem megbomlott volna az elmém... bár persze wishful thinking, hogy ez ennyire egyszerű lenne...
Délután elmentünk még az OGyEI rendelőbe is, bár már magunk sem tudtuk, miért. Nem is lepődtünk meg, ott is ugyanazt hallottuk, amit mindenhol leírnak, plusz genetika tankönyvben megnézhettük az egész pontos százalékos esélyeket minden egyes probléma kialakulására. Ez a genetikus igazából ezúttal még magánvéleményt sem fogalmazott meg (ahogy egész egyértelműen megosztotta azt előzőleg, amikor a CVS-t jó ötletnek tartotta), azon kívül, hogy ismert egy Turner-szindrómás ápolónőt, aki teljesen beilleszkedett a pediátrián, de felnőttekkel való foglalkozásban nem tudott volna boldogulni; és az ő szemében is ott volt az a részvét, amivel később a kórházban minden orvos rámnézett, amint elolvasta a kórlapomat.
Hát így lehet, hogy nem a diagnózis napja volt életem legnehezebbje. Még most sem bírjuk felfogni, hogy miért történt az, ami, miért kampányolna egy orvos ilyen vakon és ennyi vehemenciával gyakorlatilag a tudományos evidenciák ellen... Mi lett volna, ha önszorgalomból nem járunk utána, és nem érdeklődünk máshol is? Hazajöttünk volna, tökéltesen nyugodtan, hogy csak egy csekélyke mutáció van a kisbabánk minden egyes sejtjében, de egyébként minden a legnagyobb rendben van...?
Óhatatlanul eszembe jutott az, hogy mennyien megpróbáltak lebeszélni eleve magáról a kromoszómavizsgálatról is... Hogy még a CVS napján is, amikor elvégezték az előzetes ultrahangot, rákérdeztek, hogy biztos, hogy ilyen gyönyörű kép ellenére (vékony tarkóredő, jól látható orrnyereg, megfelelő hosszúságú combcsont) is kérem-e a szúrást? Amint utólag megbeszéltük, akkor volt egy pillanat, amikor mindkettőnk fejében megfordult a meghátrálás gondolata, hiszen végülis az ország leghíresebb ultrahangosa szájából és az ország legjobb gépe előtt hangzott el mindez. Valószínűleg először és egyetlenszer a sok évnyi közös döntéseink óta, akkor és ott valahogy nem néztünk egymásra - talán mert féltünk, hogy a másik meginog, talán mert reméltük, hogy meg fog...
Tudom, hogy végtelenül kényes téma, és hogy senki sem szeret ördögöt festeni a falra, és azt is, hogy az ember hajlamos csak a várva várt pozitív tesztig belegondolni a jövőbe, de tőlem sajnos talán valamennyire hihető: mindenkit szívből kérek, aki terhességet tervez, hogy most döntse el. Azt is, hogy mennyit akar tudni (mindent természetesen úgy sem lehet majd), és azt is, hogy mi az a fájdalomkockázat illetve az az életminőség, amivel nyilván szigorúan muszáj esetben, még kiegyezne a jövendőbeli gyereke nevében (akit tudom, hogy már most, nemlétezően is imád, és ez csak fokozódni fog). Nem lesz könnyű - de ha emiatt a figyelmeztetés miatt egy embernek is egy hangyányit könnyebb lesz később, mint nekünk, akkor szívesen vállalom a gyűlölt vészmadár szerepét.

Hübrisz

Nem tudom, hogy kezdjem, és hogyan folytathatnám, úgyhogy egyszerűen csak belevágok: Turner-szindróma. Ma hívott a biológus, utána gyorsan átbeszéltem a lehetőségeket a saját nőgyógyászommal, és hétfőn megyünk be a genetikus doktornőhöz tiszázni a részleteket; de addig is itt van a net, ami egy áldás-átok, mert beleőrültem volna, ha addig várni kellene, így meg beleőrülök abba, hogy nincs mire...
Első látásra nem tűnik olyan borzalmasnak a dolog, mint az ismertebb kromoszómaproblémák esetében, ha már megszületik a gyerek, nem élettel összeegyeztethetetlen a betegség, legalábbis nem közvetlenül... de ha alaposabban beleolvas az ember, akkor némileg "egyszerűsödik" a helyzet. Legalábbis én most így érzem, amikor még telefonbeszélgetés közben utánanéztem is ez volt a gut reaction, és bármilyen szörnyűnek hangzik a kijelentés, örülök annak, hogy per pillanat az elsődleges ok, amiért egyáltalán elvégeztettük a vizsgálatot, még mindig azonos erővel él bennem: nem akarom* ilyesminek kitenni a gyerekemet.
A születés utáni betegséget nem részletezném, de nagyjából ugyanaz a helyzet, ami a Down-kórnál, leszámítva a szellemi fogyatékosságot, ami itt enyhébb, vagy szerencsés esetben akár nem létező: elvétve vannak egészen könnyű esetek, "megúszható" a dolog hátrányos fizikai jellemzőkkel (alacsony termet, túlsúly, vastag nyak, széles mellcsont, tipikus arcvonások). De a természet brutálisan őszinte, nem véletlen, hogy az ilyen terhességek 99%-a spontán vetéléssel vagy halva született babával végződik - a második X kromoszóma hiánya miatt ilyen gyerekeknél alap a meddőség, előfordulhatnak látásproblémák és süketség, és nagyon gyakoriak a különböző súlyosságú vese-, érrendszeri- és szívbetegségek. És ismétlem: ez a bright side, az egy százalék, aki életben marad.

Nagyon nehéz... percenként váltakozik a nagyon határozott és a kíntól üvöltő énem, ötpercenként tör ki belőlem a csillapíthatatlan sírás.
A fájdalmon túl, azon túl, hogy szeretem ezt az egyedi és megismételhetetlen kisembert, úgy ahogy van, minden egyes kusza sejtjével és rendellenes porcikájával együtt, egy dolgot tudok pont annyira biztosan, mint akkor, amikor csak elméletben esett szó róla, és ennek (ha lehet ezt mondani) örülök, mert per pillanat ez az egyetlen kapaszkodóm: nincs jogom hozzá, hogy ezt vállaljam helyette. Persze, jó kérdés, hogy azt meg ugyan miért dönthetném el az ő nevében, hogy nem akar ilyen életet, de ezt már sosem fogjuk megtudni.
Mert ez csak engem kerget őrületbe, ettől csak én szenvedek, ez csak az én veszteségem, ebbe csak az én lelkem rokkan bele, ezt csak én nem fogom tudni megbocsájtani magamnak soha. De azzal sosem tudnék együtt élni, ha neki bármikor, akár még most bennem, de később potenciálisan évekig, és gyakorlatilag egész biztosan élete végéig rossz lenne. Ő nem egy kísérleti alany, nem egy nyúzzuk-amíg-lehet próbababa, nem egy hátha-csak-csúnya-de-nem-defektes játék, nem egy lottószelvény, ami vagy viszonylag nyerő lesz, vagy születés helyetti haláltusát, esetleg műtéteket és évtizedekig tartó hormonkezeléseket és korai halált eredményezhet. Ő a Kissmalacz. Neki joga van nem kínlódni, nem fájni, nem szenvedni... nem maradni, csak azért mert esetleg nem lesz teljesen pokol az élete, csak egy rövid ideig vagy csak részben, vagy mert mi annyira de annyira vágyunk egy gyerekre.

Nem tudom, magától meddig maradna velem... állítólag minimálisnál is kevesebb az esély az élve születésre, a Turner-szindrómás babák inkább előbb, mint utóbb elmennek maguktól, már az is nagyon szoktalannak számít, ha az első trimesztert túlélik (nem tudni, hogy esetünkben ebben mennyit nyomott a latban a progeszteron-pótlás például); koraterhességekben bekövetkezett elhaláskor vagy spontán vetéléskor az alap szövettanból egyébként ki sem derül, hogy mi volt a baj, de az ilyen esetek több, mint 10%-át ez a rendellenesség okozza. A nagyon ritka tovább túlélőknél általában csak a későbbi, részletesebb ultrahangról mutatható ki a betegség (olyan is van, hogy nem veszik észre csak születéskor, vagy a mozaikos változat esetén csak gyerek- esetleg tini-, sőt felnőttkorban, de ez eléggé csoda kategória), akár a komplikált szívrendellenességek, akár a nagyon megcsappanó magzatvíz mennyiség, akár az úgynevezett cisztás hygromák miatt. Minél előrehaladottabb a terhesség, annál több esély van a helyzet eldurvulására: az első trimeszterben szinte egyáltalán nem diagnosztizálható a betegség kromoszómavizsgálat nélkül, mert az akkor végzett ultrahangfelvételek még nem mutatnak meg minden apróságot, és az embrió rendszerint viszonylag normálisan fejlődik; a nagyobbra növekedett babáknál olyan húsz hét körül már látszanak a tipikus tünetek, és általában olyan gyorsan súlyosbodnak, hogy a harmadik trimesztert meg sem érik, vagy a világra érkezve lennének életképtelenek, ezért az anya épségének érdekében minél előbb meg kell szülni őket.

Nem gondoltam volna, hogy valaha ezt mondom, de irigykedem azokra, akik helyett eldönttetett, akikre rá lett erőszakolva a megoldás - bár nagyon halkan, és talán nem is szívből, de én is kértem a BalToronyLakótól anno, hogy ha nem egészséges, akkor inkább vegye el tőlem ő, és tegye meg minél előbb... Nem úgy alakult, és most még belegondolni sem akarok, hogy milyen önző dolog lenne guilt-free képmutatásban elintézni azzal, hogy kivárjuk, hogy valamilyen kapcsolódó gond miatt valamikor magától meghaljon bennem, mindazzal együtt, amivel ez jár. Nyilván méhen belül senki sem mér fájdalomszintet, vagy annak a magzati korral való kapcsolatát, és nyilván az euthanázia sem sokkal jobb alternatíva, még akkor sem, ha szinte társadalmilag elfogadott időben történik; de azzal nyugtatom magam (már amennyire ebben a szituációban lehet), hogy ha hasonló helyzetben a magam érdekében kellene döntenem, akkor is ezt a minél korábbi befejezést választanám inkább - és ha más nem is, de ő majd valahogy érteni fogja, mert ő az én kislányom...
Istenem, most írom le először, hogy ő a kislányom... mennyire-mennyire szeretném, ha igazam és igazatok lett volna, és kisfiú lenne (és ezáltal egészséges), de nem az, ő egy kislány, az én kislányom, a mi kislányunk, és beteg...

Azt sem tudom, hogy milyen egy terhességmegszakadás, legyen az erőszakos vagy akaratlan; sajnos sokan vagytok, akik igen, úgyhogy majd remélem segítetek ebben (is). Az én dokim nem végez ilyen műtétet, de mindenben maximálisan támogat, és a kórháza az kijelölt hely (tehát az orvosi indoklással vállalni tudnak így is, hogy már elmúltam tizenkét hetes), úgyhogy ha hétfőn felhívom azzal, hogy így határoztunk, akkor beszélni fog egy kollegájával nekem. A fizikai része nem foglalkoztat különösebben, sok mindent kibírok, és gyanítom, hogy bármilyen is lesz, az csak töredéke annak, ami most, és főleg majd, a lelkemben történik....
Nem tudok nem arra gondolni, hogy túl szép volt, hogy igaz legyen. Ez az egész elsőre-siker, ez a gyönyörű 2012-es évvég... pont a tökéletessége miatt nem tudok hinni a véletlenben. Valamit meg kellett tanulnom, és talán tudom is, hogy mit: alázatot - sosem volt nekem túl sok belőle, mindig bárhonnan magabiztosan és optimistán és előre nézve felpattanó kemény csaj voltam... azt is mondhatnám, hogy megérdemeltem a leckét, de ezt senki nem érdemli meg, egy élet, más élete, a gyereke élete árán nem.
Hogy hogyan tovább, az már most eszembe jut, bármilyen kegyetlennek is tűnik - én pont hogy úgy érzem, hogy nem lenne tisztességes a még bennem élő kis lénnyel szemben, ha nem foglalkoztatna. Amilyen gyorsan csak lehet, szeretnék valakit a helyére; de nem helyette. Ő a Kissmalacz, az én első gyerekem.
És most elmegyek megköszönni neki, és bocsánatot kérni tőle, és elengedni, és búcsúzni.


* Nyilván nem egyszemélyes döntés lesz, még befolyásolni sem akarok, de valahogy tudom, hogy M. ebben is, mint ezer más dologban, ugyanúgy fog érezni, mint én. Ő most névnapozni van, nem szólok neki, majd valamikor éjjel jön, és megtudja, semmi értelme elrontani az ő napját is, nekem most talán jobb is így, hogy van egy kis időm magammal... annyira sajnálom, ha tehetném magamra vennék minden csalódást, amit érezni fog... (Aput próbáltam hívni, de nem volt otthon, mobilon meg nem akarom a nyakába zúdítani a hírt, M. szüleinek meg majd megmondjuk együtt.)

Az úgy volt, hogy...

Gyorsan megpróbálom leírni, mert holnap várhatóan további sok dolog történik majd, és el ne felejtsek semmit...

Tegnap (ami inszem utáni két hét plusz egy nap volt) esti zuhanyzáskor észrevettem, hogy mintha-mintha egész minimálisan furán érezném a melleimet; még véletlenül sem fájdalmasan vagy túlérzékenyen, de azért másképp, mint szoktam közvetlenül piros előtt, amikor általában nagyon puhák és lötyögtethetőek. Vissza is kerestem gyorsan a görbéimen, és kiderült, hogy jól emlékeztem, egyetlen egyszer volt még olyan, hogy ezen a téren bármilyen változást tapasztaltam, az is egy stimulálatlan maratoni ciklus végén valahogy. Úgyhogy ebbe az egyetlen kvázi-tünetembe kapaszkodva lelkesen belevetettem magam a keresgélésbe, amit nyilván nem kellett volna - azonnal kiderült, hogy ezt leginkább a progeszteronpótlás okozhatja, főleg ha semmi más jel nincs (nem volt). Úgyhogy gyorsan le is zártam a témát, de természetesen csak az után, hogy csomó nemterhes görbét megnéztem, amikből kiderült, hogy valóban, legtöbb nőnek végig fentmarad a hője amíg gyógyszeresen rásegít, és abbahagyás után pár nappal meg is jön; ez annyira meggyőzött, hogy mondom régi emlékeim ide meg oda, nem is viszek magammal tampont másnap, hiszen amíg itt mesterségesen pumpálom magamba a hormont, úgysem lesz semmi. Továbbá most már egész biztos csak áltatom magam, és tényleg semmi értelme a várakozásnak, tesztelni kellene végre.

Ma reggel végül nem tettem, mert úgy voltam vele, hogy indulok munkába, most kinek hiányzik az, hogy bújdosnom kelljen a monitor mögött egész áldott nap, néha kiszólva két szipogás között, hogy valószínűleg náthás leszek. Kitaláltam, hogy akkor majd inkább holnap - ugyan hivatalosan munkanap, de úgysem sok kollega lesz bent, ráadásul pont egybe is esik a doki által kijelölt nappal, és a hétvége is ott lesz a szomorkodásra. Közben egy kicsit mintha erősödött volna a mellérzékenység, de azt már elhessegettem, hiszen ott volt az okos magyarázat rá, plusz egész egyértelmű menzeszes görcsöket is elkezdtem felfedezni. A fordulópont az volt, hogy hazaindulás előtti vécézéskor láttam egy egészen picike vérpöttyöt a tisztasági betétemen - egy pillanatba telt csak, amíg a szabályos kerekségéről rájöttem, hogy egy borotválós foltocska az, de közben rámolmott a Himalája, és kinyomta a tüdőmből az összes levegőt... akkor megértettem, hogy nem, nem jobb ha váratlanul megjön, akármilyen szar a negatív teszt látványa nekem tudnom kell, tesztelni fogok, 16DPO, már délutáni pisiből is látszik minden.
Öt előtt pár perccel értem haza, ahol M. három napja újabb mellékheregyulladással fekszik - szerencsére az enyhébbik fajta, időben elkezdte szedni rá az antibiotikumot, így csak két napig fájt a heréje, és narancs helyett csak mandarin méretűre dagadt. Nem akartam szólni neki, hogy tesztelek, mert már említettem, hogy valószínűleg nem fogok, és nem akartam, hogy reménykedni kezdjen mert belegondolja, hogy talán valamiféle gyanú miatt teszem. Miközben ő filmet nézett, nagy nehezen kerestem egy tesztet; előbb majdnem sírva fakadtam, amikor nem találtam ott, ahol azt hittem hogy lennie kell, majd bementem vele a vendégvécébe, kipréseltem magamból nagyjából egy gyűszűnyi anyagot, és gondolkodás nélkül belemártottam a pálcikát; aztán letettem, és ki akartam menni, várni pár percet. Végül mégsem, mert eszembe jutott az a sok alkalom, amikor egy órával később és huszonhetedszerre is képes voltam tüzetesen megvizsgálni, és soha de soha nem láttam rajta még egy szar száradási árnyékot se. Ha van valami, már ott kell lennie - és már emeltem is, és ott volt, majdnem olyan vastagon és erősen, mint a kontrollcsík. Nem nagyon bírtam felfogni... letettem, felvettem, megnéztem újra és újra, és hát ott volt na.
Vettem egy nagy levegőt, és teljesen automatikus mozdulatokkal előszedtem a kamerát, bekapcsoltam, tudomásul vettem, hogy kifogyóban az akku, elővettem a hálózati töltőt, hogy megörökítsem M. pillanatát, ahogy a sok idegen családi videóján láttam, amiket végigkönnyeztem az elmúlt hónapokban; majd viszonylag hamar rájöttem, hogy sosem fogom tudni betuszkolni a helyére, mert úgy remeg a kezem, hogy megfogni is alig bírom. Akkor bekapcsoltam a sima fényképezőt, videóra tettem, tudtam, hogy semmi sem fog látszani, mert gyenge minőségen vesz, de nem érdekelt, mert akkor már majdnem szétpukkantam, úgyhogy bevezető nélkül kiböktem a hírt. Aztán csak ültünk sokáig egymás mellett az ágyon, és hol hitetlenkedve meredtünk egymásra, hol rötyögtünk bugyután, semmi fennkölt vagy magasztos nem volt benne, csak a szokásos mi voltunk, két boldog, lökött, nagy gyerek, imádtam minden pillanatát. Azóta néha random egymásra nézünk, ő megkérdezi, hogy mi újság, én azt mondom, hogy: "Képzeld, az van, hogy terhes vagyok!", és nevetünk.

Felhívtam Aput is, mondtam, hogy úgy tűnik, talán unokája lesz jövőben, és megkértem, hogy bárhogy imádkozott eddig, ne hagyja abba, mert működött. Drága kicsi Apucim, biztos egész éjjel álmatlanul forgolódik majd a boldogságtól.
Utána beszéltem egy sort a lányok egy részével, akiknek szívből köszönök mindent, és ígérem, hogy írni fogok egy külön hozzájuk/-tok szóló posztot pár napon belül, csomó mondanivalóm van. Most is mondtak egy sor okosságot, amiket majd jól visszaolvasok, ha már újra beszámítható leszek, egyelőre csak annyi maradt meg, hogy ne emeljek, nem ülőfürdőzzek, ne szexeljek (hát ez a veszély sajnos most épp amúgy sem fenyeget), és ne egyek nyers tojást.
Aztán előkészítettem holnapra a dossziémat, mert mire megvolt ez eredményem, hiába telefonáltam, a BMC már zárva volt, és a központi számon nem tudták megmondani, hogy dolgoznak-e holnap - úgyhogy bemegyek reggel, ha ott vannak, feliratom velük a további Utrogestan adagot, és remélem néznek egy HCG szintet vérből. Ha nincsenek bent, öt napra való kúpom van még úgyis, és akkor (meg akkor is, ha vannak, de megelégszenek a pisiteszttel) elmegyek magánlaborba vérvételre. Azok nyitva tartanak, megkérdeztem, mert mindenképp készültem holnap reggel - AMH eredményt szerettem volna, de most már nem kell, mert csak jövőre lesz újra aktuális... hát nem hogy csoda történt velem végül...?!

Megnéztem jobban a tesztet, 10-es volt, nem 25-ös, ahogy eredetileg gondoltam, úgyhogy mégsem a Hulk van bennem, de így sem rossz. Ami sajnos, az az hogy ilyen olcsó netről rendelt fajta, úgyhogy száradás után felére halványodtak rajta a csíkok; reggel csinálok még egyet, remélhetőleg még erősebb lesz, és azt elviszem magammal.
A melleim érzékenyedtek még egy árnyalatnyit, de egyelőre legalábbis semmiképpen sem az az elviselhetetlen fájdalom, amit alig-érintésre is emlegetni szoktak ilyenkor. A hasam is görcsölget néha, pont úgy, mint piros előtt, csak valamivel enyhébben, és csak rövid időtartamokra.
A fejem és a lelkem szintjén egészen testenkívüli élmény az elmúlt néhány óra, mint egy filmen, látom ezt párt, akik végülis szimpatikusak, mert ismerem a háttérsztorijukat, de nem élem át teljesen az örömüket... ami talán hasznos is, mert különben szétrobbannék, és az most már állítólag kettőnkben tenne kárt. Egyszerre vagyok egy nagy vigyor és millió apró aggodalom, amiket ki próbálok rekeszteni, mert amíg csak lehet, élvezni akarom ezt a szürreális állapotot. De azért annak nagyon-nagyon fogok örülni, ha reggelenként hányhatok végre... :)

OMFG v2.0 - BFP

Fejjellefelécske... :)

Turbópete

Hát ezt is megértem: my petelányz ain't bamba no more. :)

Ma reggel volt a stimuláció első UH követése; CD8, szóval kötelező körként elmentem engedelmesen, de nem sokra számítottam. Gondoltam meglátja, hogy sehol semmi, jó esetben esetleg talál egy miniatűr tüszőkezdeményt, aztán vagy gyorsítani akar, és felemeli a Merional adagot (eddig ugye napi egyet szúrtunk, és négy adag ment be összesen), vagy szép komótosan beadogatjuk a kiírt tízet, és valamikor mához egy hét után tüszőrepesztünk, és a következő hétfőn vagy még később, sor kerül az inszemre.
Ehhez képest, kérem alássan, bal oldalon ott virított egy méretes tüsző: 15 mm, vagyis az én mércémmel egy valóságos csoda. A méhnyálkaháryta szintén szépen vastagodott, már 6,5 mm, úgyhogy most az lesz, hogy beadunk még három Merional adagot, aztán hétfőn este beadunk két ampulla Pregnyl szurit, és szerda reggel bevonulunk a spermaterméssel, és szépen meg leszek inszeminálva - yay!

Szóval most lesz egy jó kis hosszú hétvége, amiben azon kívül, hogy M. szegény tanul napi pár órát, semmi értelmeset nem szándékozunk csinálni. Holnap bulizunk egyet M. szüleinéli kezdéssel, az ottani maradékokból pár napig finomakat eszünk, elmegyünk minimum egy moziba, továbbá szexelünk sokat, és nézünk sok filmeket. És mindeközben óvatosan reménykedek, meg próbálom M. lelkesedését egy kicsit mérsékelni, hogy ne legyen majd túl csalódott és szomorú, ha nem történik meg már első alkalommal a csoda (elég ha én az leszek).
És persze (hol valljam be, ha nem itt?), aggódok. Például azon, hogy mi lesz, ha nem nő megfelelő ritmusban az az egy szem tüszőm, meg ugyanakkor természetesen azon is, hogy mi van, ha túl gyors tempóban nő, és idő előtt megreped. Az utóbbira azt találtam ki, hogy biztonsági megoldásként beiktatunk egy természetes gyerekcsinálós beavatkozást is a tüszőrepesztő napján, és ígérem, hogy ennél tovább nem fogok agyalni a dolgon.
Nah jó, azért az biztos eszembe fog jutni néhányszor, hogy édes-drága pici nyári baba lenne...

Torta és labor

Isteni illat van a lakásban, a nagyon finom lisztmentes csokitortámat készítem épp a holnapi bográcsbanpörköltes kerti bulira (ahol alapvetően egy cukorbetegből és két inzulinrezisztensből álló hölgytársaság fogjuk elfogyasztani, remélhetőleg visszafogottan)  - egy kicsit aggaszt, hogy már lassan kétszer annyi ideje sül, mint amennyit a receptben írtak, és még mindig enyhén remegős a közepe... mondjuk lehet, nem kellett volna az ajánlott méretű tortaformába dupla adag hozzávalót szuszakolni... háziasszonyok gyöngye, az vagyok.

Ma voltam 7DPO vérvételen, és sikeresen összezavartam a nővérkéket, akik háromszor visszakérdeztek és egy sort értetlenkedtek, amikor bediktáltam, hogy ez ugyanakkor CD35... nekem fura volt, hogy egy meddőségi központban dolgozó személyzet ennyire tájékozatlan ilyen alap dolgokban, de végülis valóban nem az ő dolguk ez, szúrni meg fájdalommentesen szúrtak. Aztán le kellett vinnem a vizeletmintát a központi laborba, ahol is megkérdeztem az adatfelvevő nénit, hogy az egy hónappal ezelőtti eredményeimet ki lehet-e még kérni, és ő olyan aranyos volt, hogy azonnal kinyomtatta nekem. A CD3 hormoneredmények nincsenek benne, csak a rutin viszgálatok, de az is valami; a többit majd legközelebb elkérem a BMC recepcióján, mert ma nem tudtam, elég sokan várakoztak, én meg siettem munkába.
Egy minimális gyulladásom lehetett valahol, mert a süllyedés picit kilóg a referenciatartományból, továbbá még mindig fennáll a szokásos enyhe vashiány, annak ellenére, hogy szedem ugye a terhesvitamint és mikor nem felejtem el, akkor plusz vasat is. Nincs egyik fajta hepatitiszem sem, és ami még érdekesebb, toxoplazmózisom sem, amit nem is értek hat év macskákkal együtt alvás után, és úgy, hogy amíg a belvárosban laktunk, napi szinten takarítottam az almukat is. Nincs továbbá ostoros egysejtűm (nem viccelek, ezt is keresték) és gombám sem, viszont ha jól néztem utána, akkor szintén nincs valamiféle kedves bacilusom sem, ami jó lenne ha volna, mert az védi a hüvelyt a gyulladások ellen; de a múltkor nem mondta a nőgyógy, hogy bármi gond lenne velem, úgyhogy ezt talán nem nagy baj.
Leadtam a januári mellultrahang eredményét is - most már csak három dolog hiányzik a dossziénkból. Az egyik a beutaló, amit remélhetőleg jövő héten beszerzek, mert úgyis menni kell a házidokihoz, fogyóban van a Meforal; a másik a közjegyzői nyilatkozat, amit legkésőbb jövő hét utáni héten muszáj lesz beszerezni, mert nem szeretném, ha azon múlna, hogy még nem kezdjük el a stimulációt. A harmadik az AMH vérvétel, aminek utánanéztem és hát egy elég ijesztő dolog, mert tulajdonképpen azt mutatja meg, hogy mennyire van kimerülőben az ember petesejtállománya; az a baj, hogy ezt csak egy laborban csinálják a városban, és az olyan rossz nekem helyileg és időpontilag is, hogy lehet nem megyek el még, csak ha rámszólnak.

Van viszont egy aggodalmam is (már hogy ne lenne, rólam van szó...), mert a leletre írt küldő névről kiderült, hogy az, aki előző alkalommal vizsgált az tulajdonképpen csak valami helyettesítő féleség lehetett, és én máshoz fogok majd tartozni. És hát ugye én a saját tündérdokim után a fiatal pasi stílusától sem voltam elájulva, de ahhoz képest az actual jövendőbeli kezelőorvosom állítólag egy bunkó farok, gyakorlatilag szinte minden neten fellelhető beszámoló csak rosszat mond róla, hogy szakmailag lehet hogy képzett és tapasztalt, de arrogáns, pénzéhes és szűkszavú... nekem ezekről rögtön az OGyEI Családtervező Központos tévésztár* jutott eszembe, és hát róla nem sok jó emlékem van (konkrétan nulla). Na mindegy, egy esélyt azért kap, és következő alkalommal hajlandó vagyok kipróbálni, mert végülis House sem a finom modoráról volt híres mégis imádtam, de ha rossz érzésem lesz tőle, kérni fogom, hogy átadjanak a múltkorinak, mert az legalább nem volt paraszt, állítólag van lehetőség cserére.
Számolgattam még azt is, hogy mi lesz, ha az első inszem nem lesz sikeres, és úgy tűnik, akkor két ciklus fog kimaradni a következőig, mert nagyjából az év utolsó hetében jön majd a piros az első stimulációmentes ciklus végén, és akkor szerintem már mindenki szabadságon lesz jövőig. De ki tudja, a nyaraláskor is ilyesmire számítottam, és végül mégis jól sült el, hátha most is kihúzom januárig... ha már maratonian működöm, akkor legalább egyszer, mikor kivételesen szükségem van erre, valóban késsen alaposan.

Most meg megyek szépen tortát lesni, és nagyon remélem, hogy nem száradt ki...


* Ígérem, egyszer, mikor nagyon ráérek, írni fogok egy ki-kicsodás összefoglalót a dokikról, és mielőtt a könnyebb beazonosítás végett mindegyiknek adnék valami álnevet a jellemző tulajdonságaik alapján, megírom az igazi nevüket is, mert nekem is rengeteget segített, amikor informálódni próbáltam, és fórumokon vagy blogokon nem csak utalgattak az emberek arra, hogy ki milyen volt, hanem az is kiderült a történetekből, hogy pontosan kik a szereplők.

És vissza a témánkhoz...

Sok updatelnivalóm nincs, mert egyelőre várakozó állásponton vagyunk... azért leírom röviden, és később befejezem az Apuról szóló bejegyzést, amit egyelőre parkolásban tartok - na az, ezzel ellentétben igencsak kalandos.

Ma van CD28 (mint a dátum, úgyhogy életemben először azonnal rá tudom vágni, hogy épp hol tartok), de konkrétum semmi: hét elején elkaptam valami takonykórt, úgyhogy az utóbbi napok hőmérséklete semmit sem mond, pedig nyilván hozom a formám, és a méhnyaknyák alapján ami vagy tíz napja vanogat, kitartóan próbálkozik a szervezetem, és nagyjából mostanság ovulálok. Kicsit sem következetesen (bár minden ciklusban megígérem magamnak) végeztem teszteket is, és tegnap este sikerült életem eddigi legpozitívabbját produkálni; a második csík nem volt egészen annyira vastag és talán annyira erős se, mint a kontroll, de majdnem, és tiszta felüdülés volt, hogy végre félhomályban és csak rápillantva is rögtön megláttam, nem kellett hunyorogni, hogy vajon rémlik-e valami jel. Tegnap óta lassan ballagott lefelé a hőmérsékletem a kezdeti beteghez képest, és remélhetőleg hétvégén kiderül, hogy hol tartok épp, megvolt-e már a tüszőrepedés - jó volna tisztán látni, mert kellene még egy 7DPO vérvétel ahhoz, hogy következő ciklusban meg tudjuk ejteni az inszemet. Ami után nagyjából M. névnapján, egy vizsgája utáni büki kiruccanáson tesztelhetnék pozitívat... Istenem, dehjó is volna...

Nahkéremszépen...

Hát történnek a dolgok... :) 
Voltam ma ugye a BMC nőgyógyászati rendelésén... egészen elégedett vagyok alapvetően, de azért elmesélem a negatív oldalát is, hogy teljes legyen a kép. Végülis még negatívnak sem nevezhetem őszintén szólva, csak hát nem volt azért olyan csúcsszuper mint a saját dokimnál. Először is, mert nagyjából másfél órát kellett várni egy negyedórás bentlétért, amihez nem vagyok szokva, de állami kórházakban szerintem ez normális. Nem tudom, hogy múltkor szerencsések voltunk-e a szinte azonnal bemenéssel, és most voltak különösen sokan, vagy ezután mindig ilyen lesz, de igazából ha számít rá az ember (én az eddigiek alapján nem tettem), akkor nem vészes.
Aztán meg, mert hiányzott az én dokim imádnivalósága... tudom, hogy buta naivitás bárkitől azt várni, hogy olyan legyen mint ő, mert annyira udvarias orvos nagyjából csak ő van az országban, de nekem hál'Istennek mással nem is volt dolgom eddigi életemben (na jó, házidokim, aki szintén egy tündér), úgyhogy jó magasan van a lécem. Ez egy nagyjából velem egyidős, magas pasi volt, aki természetesen nem mutatkozott be, úgyhogy nem is tudom kicsoda, továbbá nem tudom az eredményeinket sem, mert nem osztotta meg őket, és a kartonunkat sem adta ki a kezéből - csak annyit mondott, hogy a hormoneredményeim jók, a spermakép kiváló. Igen, amit olvastam, az igaz, elég rutinszerűen megy az egész, minden strictly on a need-to-know basis, nekem például már mindenemet áttanulmányozta előre, tudott a műtétről is, és semmit sem részletezett, csak annyit kérdezett, hogy hány stimulált ciklusom volt, és hány éves is vagyok; aztán azt mondta, hogy mindenem rendben, három inszeminációt javasol kezdetnek, és ha esetleg eredménytelenek lesznek, akkor utána majd leülünk megbeszélni, hogy legyenek továbbiak vagy inkább lombik. És volt hasnyomkorászás, chlamydia szűrés meg UH is, átkiabált az asszisztensnőjének valami negyven körüli számokat, gondolom a petefészkeim méretei lehettek, aztán meg, hogy a méhnyálkahártya 6 mm, és egyik oldalom egy 7 mm, másikon egy 8 mm tüsző van (hogy melyik hol, azt elfelejtettem) - nekem nem mutogatta meg őket a monitoron (bár úgy volt fordítva, hogy látni láttam), és nem is tapsikolt örömében, mint a saját dokim, de I can live with that. A legközelebbi teendő, hogy elmenjek 7DPO vérvételre, majd a következő ciklus harmadik napján vissza vizsgálatra, ahol is elkezdenek szúrni az inszemet előkészítendő... ezzel a szokásosan komótos növekedési ritmussal elég messze van még, de húde izgi.

Elég vigyorgósan jöttem ki ezek után - mennyire relatív minden... Előttem bement két nő, és mivel hármasával lehetett haladni, nekem az öltözőben kellett várni, amíg ők végeznek, és a vékony ajtón keresztül mindent hallottam. Az első csak eredményeket megbeszélni jött vissza, mondta neki a doki, hogy megpróbálhatnak kiműteni spermákat a férje mellékheréjéből, hogy hátha van életképes közöttük, de azért lassan majd azon is el kell gondolkodniuk, hogy donorsperma* is lehet a vége. A másodiknak, aki kezdő páciens volt mint én, egy sövénnyel osztott méhe derült most ki, mint egyik fórumos kedvencemnek, amit nyilván műthető, de attól még elég rossz érzés lehetett szembesülni az információval, hiszen mindig úgy jelenik meg az ember ilyen helyeken, hogy na majd adnak valami gyógyszert, és minden rendbe jön. Ettől kezdve elég áldottnak éreztem a mi állapotunkat, még akkor is, ha úgy tűnik nem az a típus vagyok, aki teherbe tud esni csak attól, hogy  a pasim rámnéz. Minden gyenge pontunk kiderült és javítható, minden esélyünk megvan, nőnek a bamba petelányaim, jöhet a következő ciklus, és legkésőbb Malacz-névnapra jöhet a pozitív teszt; de jó lenne, de jó!


* A fiúba ma is elég alaposan beleszerettem amúgy, miközben vergődtünk át az esős budai forgalmon. Elmeséltem neki a bent hallottakat, és mondtam, hogy ha nekünk miatta nem lehetne gyerekünk, akkor én inkább nem is szeretnék sajátot, mert milyen szar lehet már az, hogy miközben mi együtt vagyunk boldogok, én valami más pasitól vagyok terhes, és ahhoz fog hasonlítani a Kissmalacz, akkor sokkal inkább az örökbefogadás. Imádom, amiért ehhez a témához is olyan lelkesen áll, azonnal elkezdte mesélni, hogy egy kollegájának az ismerőse nagyon szerencsés volt, és egész hamar kapott nagyon pici kisbabát; persze ezt mi már rég tisztáztuk, hogy szívesen fogadnánk örökbe, akár saját gyerek mellé is, de tudom, hogy ez a legtöbb férfinak annyira tabu téma, hogy nem hogy tárgyalni, de még hallani sem akarnak róla, akár a spermavizsgálatról... Hát nekem ilyen jutott; lucky girl.

Green light

Igen, nem is cifrázom, ennyi a lényeg: zöld útja van a babnak, át vagyok járható - yaaay! :)
Elég hosszú lesz ez a bejegyzés, mert minden részletet rögzíteni szeretnék, hadd olvassa majd a kölök, hogy milyen kalandos ösvényeken jutott el hozzánk...

Az úgy volt, hogy kedden reggel az előzőleg megbeszéltek szerint bementem a kórházba, dokim ahogy szokott, kijött értem, átadott egy felvevős nővérnek, az elkísérgetett mindenféle emberekhez, akik felvették az adataimat, és egy óra múlva már ültem is a kis kockás pizsimben az ágyon. A szoba nagyon klassz volt, Apu két héttel ezelőtti helyéhez képest egy valóságos luxushotel: frissen felújított, újonnan festett, csinosan berendezett, szép ágyneműs, kényelmes ágyas, négyfős kórterem, aminek a szomszéd szobával együtt volt külön saját fürdőszobája. És egyik legnagyobb szerencsémként nagyon jófej szobatársak jártak hozzá: egy kedves néni, akit ambulánsan műtöttek (ő aznap jött és ment is), egy nálam két évvel fiatalabb Nóri, akinek endometriózis miatt nem jöb a bab (neki nagyjából ugyanazt csinálták mint nekem, csak sokkal több javítanivaló dolguk volt odabent), és egy hatvanas fiatal hölgy, Margit, aki nagyjából olyan fajta ember, amilyen Anyu lenne mostanában, élettel teli, kedves, beszédes (neki nagyon megnyúlt méhszalag miatt kivettek és átrendeztek csomó mindent a hasában). Velük ezután is kapcsolatban maradok majd, nagyon lelkesítő jelenségek, főleg az utóbbi - aki saját bevallás szerint egy boszorkány, és aki mindig nagyon könnyen esett teherbe (öt gyerek lett az eredmény, ők most nagyjából velem egyidősek), úgyhogy azt mondta, nem lehet véletlen az, hogy neki most kivették a méhét, én meg egy termékeny méhre vártam/vágytam, vigyem hát az erejét, és akár szüljek évente egyet, ha azt szeretném... :)
Aznap nem sok minden történt már, vérnyomást mértek csak meg lázat, és bejött egy nővér részletesen elmondani, hogy pontosan mik fognak történni másnap; meg hozzám (megint kivételként - és ez végig így is maradt) bejött a dokim is, ő is végigvitt a tennivalókon, és mondta, hogy ha nem lesz sürgős császár vagy ilyesmi, akkor reggel megpróbál velem kezdeni. Én meglepően nyugodt voltam és jókedvű, ami nagyban köszönhető annak, hogy egyik aranyos fórumos lány, akivel pár hete történt ugyanez, nagyon részletesen szintén elmesélte, hogy mi hogyan volt, és mennyire fájt - meg persze a szobatársaknak, akikkel csomót beszélgettünk mindenféléről, így nagyon hamar telt az idő.

Számomra nagyon jóalvós éjszaka után hajnalban ébresztettek... megint vérnyomás- és lázmérés, kegyetlen, hogy az mindig öt óra körül intézik, hogy még az éjszakás műszak letudja. Ekkor már inni sem lehetett (előző nap még ebédeltünk is, aztán éjfélig inni kellett), és nekem volt még egy komoly aggodalmam: úgy tűnik freak of nature orvosi csoda vagyok ugyanis, rám abszolút nulla hatással volt a bélmosóként emlegetett hashajtó por, amit előző délután megitattak velünk - állítólag attól órákon belül mindenki lerohanja a budit, ehhez képest én vígam elvoltam egy kis darab diszkrét és nőies, nem is különösebben lágy produktummal (TMI, bocs). Az elején még mintha kotyorgott volna a hasam, de szerintem az csak a nagyon sok ivástól volt, semmi görcs, és főleg semmi eredmény; ezen a teljes személyzet megfelelőképpen elámult, és reggelre kilátásba helyeztek egy beöntést, de útközben valahogy meggondolták magukat, mondván, hogy ha volt valamennyi székletem, akkor végülis jó ez így. Én viszont közvetlenül akcióba indulás előtt éreztem, hogy most viszont hasmenés-közeli az állapot, ki is jött valamennyi, na mondom remek, össze fogom kakálni a műtőjüket - aztán szerencsére kaptam egy ilyen bódító szurit, úgyhogy tíz perc múlva már stílszerűen leszartam, hogy mi lesz.
Akkor most végre témát váltok: szóval beadták a nyugtatót, berakták a vénámba a kanült, le kellett vetkőznöm, betakargattak, és várnom kellett; egyszer csak jött egy nagyon csinos műtős fiú (szerencsére minden elég homályos volt ekkor már, szóval nem annyira hatott meg, hogy haló, most egy jó pasi, aki nem M., meztelenül manőverezget velem), átpakolt a hordozójára, és áttolt a folyosón. M. tanácsának megfelelően a műtőben próbáltam alaposan körülnézni, és valóban egész vicces volt: vidám türkízkékben pompázott az egész, csomó lazán cseverésző ember nagyon profin tette a dolgát, és minden tele volt érdekes műszerekkel, amiket a tévében lát az ember. Arra emlékszem, hogy átemeltek egy olyasmi asztalra, mint ami a nőgyógyászati rendelőkben van, fel kellett tennem a lábaimat, a karjaimat meg keresztbe kifeszítették: bal oldalon az ujjamra csíptettek egy mérőt, ami egy monitoron pittyegett, a jobb karomat meg elég kényelmetlenül felhúzva lekötözték (amúgy ez az egyetlen dolog, ami még ma is igazán fáj, meghúzódhatott vagy mi). Még felismertem a dokimat egy maszk mögött, ő rámmosolygott és bólintott, és azt láttam, hogy közelednek felém egy műanyag oxigénmaszkkal - aztán felébredtem a szobában, állítólag nagyjából egy óra múlva.
Pár percig éreztem fájdalmat a hasamban, olyan volt mint a szokottamhoz képest nagyjából háromszorosan erős menstruációs fájdalom, de gyorsan hozták az infúziót, benne fájdalomcsillapítóval, így az is majdnem teljesen megszűnt. Valamikor a dokim is bejött megnézni, de abból csak annyi maradt meg, hogy holnap reggel majd beszélünk; dél körül ébredtem fel teljesen, arra, hogy mellettem Nóri torokfájásra panaszkodik - én ilyent nem éreztem, de a hangom azért rekedtes volt, illetve eléggé bambóca voltam, folyton elaludtam egy-egy félórára.
Délután a beharangozottak szerint jöttek a nővérek, hogy meg kellene próbálni felkelni; én addigra már elég sokat mocorogtam, mozgásra fájt a hasam, illetve borzalmasan fel volt puffadva (erről majd később részletesebben is mesélek), de nem volt vészes, kapaszkodva simán felültem például. Felállás előtt derült ki, hogy lent eléggé vérzek, ami a méhtükrözés eredménye volt, és amire nem számítottam; Nóritól kaptam kölcsönbetétet, és a nővér segített lemosni - ez is nagyon érdekes volt, nyilván furán éreztem magam, hogy gyakorlatilag tisztába tesznek, de tök aranyos volt, mondta, hogy tudja, hogy nekem szokatlan, de neki ez napi rutin, ne aggódjak... na ő az egyik, akihez vissza akarok menni majd egy csokival és egy kis pénzzel, mert ezzel a szöveggel minden fenntartásomat sikerült eloszlatnia. A felállás elég bénácska volt, az első lépések szintén, ilyen félig görnyedten és nagyon lassan bírtam csak mozogni, mint valami részeg lajhár, de estefelé bejött M. (minden elvemmel ellentétben meg kellett engednem neki, mert kellett hoznia néhány cuccot), és vele már viszonylag simán ki tudtam menni sétálni a folyosóra, meg később vacsoráztam is (amúgy a kaja is meglepően finom volt); illetve éjjelre én már nem is kértem fájdalomcsillapítót, sokáig olvastam, meg filmet néztem (természetesen House volt a társaságom).

Ma reggel már éreztem, hogy a legnagyobb probléma az egyáltalán nem a három kis vágásom. Először is bejött a dokim a jó hírrel: odabent minden normális, és mindkét petevezetékem átjárhatónak bizonyult - az ő szavaival élve egy kicsit "pókhálósak" voltak, de a normálnál csak enyhén nagyobb nyomással simán átment rajtuk a kontrasztfolyadék, és ezáltal teljesen ki is tisztult az út; jövő héten szerdán megyek majd hozzá varratszedésre, és akkor megbeszéljük a további teendőket. Aztán jött egy kedves néni és átkötözte a sebeimet: egészen apró bevarrt pöttyök az alhasam két oldalán (igazából nem is nagyon érzem őket, és szerintem pár hónap múlva nyomuk sem marad), és egy nagyobbka vágás a köldökömben, ahol a kamera vastagabb csöve ment befele; vízálló ragasztót tett rájuk, hogy ma tudjak zuhanyozni, de mondta, hogy utána akár le is vehetem, és fürdeni még nem szabad, de amúgy egy kis odafigyeléssel bármit csinálhatok akár kötözés nélkül is, még folyó víz is érheti....
Ami nagyon rossz, az a puffadás és az izomláz. Ez azért van, mert a nyugis és átlátható benti mászkálás érdekében ilyenkor feltöltik az embert gázzal, ami egyrészt nem tud távozni, csak úgy, ha idővel kizötykölődik, másrészt teljesen szétfeszítette odabent az izmokat, vagyis olyan helyeken érzem őket, ahol fogalmam sem volt, hogy egyáltalán létezhetnek. Kb. olyan voltam, mint egy kipukkadni készülő lufi, és valamennyi ugyan ment le már a hasamból, de ugye mindenhol tele volt levegővel, szóval ez még eltart - olyasmi, mint életem legnagyobb bablevesezése szorozva tízzel, plusz most nem a belekben van a cucc, hogy egy férfias pukázástól megoldást reméljek. Az izomláz az igazából csak nevetéskor, tüsszentéskor és köhögéskor zavaró, de teljesen elviselhető; ami nehezebben, az a bal vállamban érzett fájdalom, valószínűleg a műtőasztalos kicsavart pozíció eredménye - fekvéskor és üléskor elmúlik, de ha felállok és/vagy megyek, akkor úgy érzem, hogy le akar szakadni.
Ezért az teljesen naív elképzelés volt, hogy én holnap dolgozni megyek... esetleg majd kedden, vagy ki tudja... most csak pihenni akarok, és örülni az itthonlevésnek, meg a jó hyreknek.

Összességében teljesen jó volt az egész, egy kicsit sem bántam meg, hogy bevállaltam, ennyi kellemetlenséget simán megért a bizonyosság - arról nem is beszélve, hogy nem is az általam remélni mert helyszínen megoldható baj derült ki, hanem tökéletesen jó kilátások. Életem első kórházi élménye is egyértelműen pozitív volt, a körülmények a vártnál sokkal jobbak, az emberek együttérzőek és segítőkészek. A dokim továbbra is egy csoda, bár mindenki a magánrendelőjéből ismert orvoshoz érkezett, én voltam az egyedüli, akihez többször is bejött, minden lépésről tájékoztatott, és folyamatosan éreztem valahogy, hogy mint egy biztonsági háló, áll közöttem és minden kellemetlen között, ami egy ilyen helyzetben történhet.
Most ennyi jut eszembe, majd ha valami még beugrik, jövök és kiegészítek. Megyek bújni a Tsillaghoz jól. :)

Reményhal

Amit sosem gondoltam volna magamról: ez a babvágy kihozta belőlem a bugyuta libácskát, aki képes minden jel és valószínűség ellenére az utolsó utáni pillanatig is hinni, bízni, reménykedni - igazából elég szánalmas vagyok, ezt én is látom, mégis képtelen vagyok tenni ellene. Amit eddig sosem voltam képes megtenni, sőt kicsit felsőbbrendűen megmosolyogtam, hogy van aki hiú ábrándokat kerget, és nem adja fel akkor sem, mikor már mindenki más számára egyértelmű, hogy veszett a csata... na azt teszem most.

Ugye ez volt az a hónap, amikor úgy érzem, mi mindent megtettünk a teherbeesés érdekében: jól sikerült a stimuláció, a termése(m) szépen megmutatta magát, és egyértelmű volt, hogy azon nem múlik a siker, megvolt a tüszőrepesztés, és a jól időzített gyerekcsinálós szex is. A tüszőrepesztő hatása egy kicsit elbizonytalanított ugyan, mert az ovulációnak tűnő hőleesés és emelkedés után, a szuri utáni negyedik napon megint coverline alá esett a hőm, de utánaolvastam egy csomót, és mindenhol azt mondja, hogy 12-50 óra után minden esetben megvan a petekiszabadulás (inszeminációkat is direkt ez alapján időzítik), tehát semmiről nem késtünk el és semmit sem siettünk el - az csak egy sima második napi esés volt, nem egy késett pete jelzése.
Szóval rajtunk nem múlt, ahogy szerencsére a hormonszintemen sem: a 6DPO progeszteronom pont a felső értékhatáron volt: 64,9 nmol/l (20,40 ng/ml), ha két nap múlva megyek nézetni (mint előző két ciklusban) most is kiugrott volna a referenciatáblázatból.

Próbáltam nem agyalni a dolgon amúgy, és egyáltalán nem reménykedni, mert a pofáraesésnél nincs rosszabb továbbra sem, de úgy látszik a ciklus legvégén ez valami kontrollálhatatlan ösztön lehet vagy mi, mert nyilván képtelen vagyok elvonatkoztatni az ott bújkáló gondolattól, hogy mi van ha mégis, mért ne történhetne meg velem is a csoda, hátha-hátha, légyszi.
Hogy ez miért az idiotizmus netovábbja? Hát például mert ma 14DPO reggelén teszteltem egy negatívat, szóval valami biológiai furizmusnak kellene lennem ahhoz, hogy ezek után mégis lakjon bennem valaki. Mert tudva tudom, hogy a hőm gyakorlatilag mindig csak közvetlenül a piros előtt esik le, mégis képes vagyok örömmel nézegetni a görbén, hogy ma csak egy fél tized fokot csökkent, pedig a szokásosnál hamarabb mértem úgy, hogy még ki sem aludtam magam. És mert a világon semmilyen koraterhességi jelem nincs (a mellem még csak kicsit sem érzékeny például), és néha mintha már görcsölne is a hasam, és ezek után az utóbbiba képes vagyok belemagyarázni hogy de hát sok nőnél a menzesz tünetei pont hogy gyereket jeleznek. Mondom, szánalmas.

Ma minden esetre voltam a dokinál, vasárnap vár ügyeletben, és előjegyez műtétre - valamikor hónap végén el is végzi a méhtükrözést és a petevezeték átjárhatóságit is. Jaj de jó lenne, ha olyan eredményesen lennék túl rajta mint Apu, akit ma engedtek ki a kórházból: múlt héten kioperálták a begyulladt vakbelét; teljesen jól van hál'Istennek, máris alig vannak fájdalmai. Ja' és M. anyukája meg holnap fekszik be érszűkület miatt, valószínűleg ott is vágás lesz a vége... Én sem félek már, inkább örülök, hogy kiderül végre, aminek ki kell, és így vagy úgy, lehet tovább lépni a tények tudatában.
Tovább is van a rossz hírekből... mondjam még? Kedvenc fórumos ismerősöm pár hetesen elvesztette végül a babát (nem derült ki az ok persze), és két másik lánynak is megjött végül, napokkal a pozitív tesztjeik után. Lelkiismeretfurdalásom volt/van, hogy mennyit irigykedtem, és őszintén megpróbálok nem ezután, mert ez annyira szörnyű lehet, mikor várja az ember, megtörténik, boldog lehet, aztán mégse. Egyetlen jó oldala, hogy ott van a bizonyosság, hogy egyáltalán teherbe tud esni - ugyanakkor teljesen felborul a szervezet, hónapokig eltarthat a hormonháztartás helyreállása... és hát szörnyű lehet a veszteségérzet...
És végül a koronázás megint saját produkció... az ösztrogénemet is megnézettem, megint hatalmas, a múltkorinál is magasabb (miközben a progeszteron ugye itt még kisebb a hamarabb miatt): 1395 pmol/l (380,00 pg/ml); továbbá hiába a sikeres fogyás és a növelt Meforal adag, az éhgyomri inzulinszintem hatalmasatt romlott: 14,3 miU/L - ez nem is kell kommentálnom.
Nem egy jó hónap ez na.