C̶h̶i̶c̶k̶e̶n̶s̶h̶i̶t̶ Pox! Chickenpox

Másfél héttel ezelőtt, pénteken, Apu nálunk volt a szokásos heti babázásán, és egy pontban erősödő derékfájásra panaszkodott. Mivel neki évtizedek óta komoly gerincproblémái vannak, arra gondolt, hogy biztos ez is reuma, fel is ragasztottuk neki a fájdalomcsillapító tapaszt; mikor cseréltük, észrevettem, hogy van alatta egy féltenyeremnyi kiütés, amire azt tippeltünk, hogy allergia féleség lehet. Mivel hétvégén romlott a helyzet (nem múlt a fájdalom, és egyre jobban viszketett a piros folt), hétfőn elment háziorvoshoz, aki kijelentette, hogy ez márpediv övsömör, amit ugye a világ egyik legagresszívabban terjedő vírusa okoz, és úgy egyébként a pöttyök megjelenésekor a legeslegfertőzőbb.
Természetesen Apu-Kissmajom viszonylatban a gazdát cserélő ölelés- és puszimennyiség valahol a megszámlálhatatlanság határán mozog, úgyhogy azóta bárányhimlő-lesen vagyunk. Apu depresszióba zuhant, hogy hetekig nem láthatja az unokáját, és főleg hogy miatta meg fog betegedni, alig bírtam vigasztalni, hogy ez egy éves kor körül már nem veszélyes, sőt, állítólag sokkal enyhébb lefolyású, mint később (több, de kevésbé viszketős pöttyel jár); szóval nem árultuk el, hogy amint lehet, oltást terveztünk, inkább azt füllentettük neki, hogy titokban egy kicsit még reménykedünk is, hogy elkapja. A bárányhimlő lappangási ideje akár huszonegy nap is lehet, aminek körülbelül fele telt el eddig, so we're not out of the woods just yet.

Mindezek után a múlt hét elején M. egyik nap hazajött egy kicsit taknyosan. Én nem tudom, hogy normális családok ilyenkor mit csinálnak, de mi is megvitattuk, hogy hogyan lehetne elkerülni, hogy Kissmajom is elkapja, csak éppen betarthatatlannak ítéltük, meg igazából értelmetlennek is. Mikor szülés után a kórházból hazahoztam a náthát, volt egy ilyen kísérletem, hogy maszkkal nyomultam Kissmajom közelében, mégsem úszta meg szegényke, pedig akkoriban még az anyatej is immunizálta. Mostanság meg… egyszerűen lehetetlen megállni, hogy az ember ne bújjon össze vele, mikor nyújtja a kis karjait, és tolja a pihés fejét… Biztos, hogy az lenne az okos és felelősségteljes dolog, de mi úgy döntöttünk, hogy amíg nem lehet neki megmagyarázni (úgy, hogy fel is fogja), hogy miért szükséges ez a fajta távolságtartás, addig egy mérsékelt baciadagnál kegyetlenebb dolog folyton eltaszítani, visszautasítani, elfordulni tőle, hiszen nem ehhez van szokva, nem értené, hogy mi történik, és miért. Egész sokáig úgy tűnt egyébként, hogy Kissmajom meg fogja úszni, hétvégén M. már kifele lábalt a betegségből, de aztán elkezdett kaparni az én torkom, és akkor már sejtettük, hogy csak idő kérdése, a két oldalról kapott támadást nem fogja tudni kivédeni.
A hétfőre virradó éjszakát végiglamentálta, nem találta a helyét, sem a kiságyában sem közöttünk nem bírt elaludni, csak mászkált, és esett-kelt, és elégedetlenkedve nyöszörgött; reggel mindketten szörtyögve ébredtünk. Elkezdtük neki adni a Calcimusc és C-vitamin kombót, délutáni alvás után már forrón ébredt, így egy adag Nurofen szörpöt is, és Sterimar vízzel porszívóztuk az orrát pár óránként. A dokinéni megnézegette a torkát (piros), meghallgatta a tüdejét (tiszta), megkérdezte, hogy milyen váladékot termel (átlátszót), majd mondta, hogy még két napig folytassuk, amit elkezdtünk, csak egészítsük ki Sinupret oldattal és Nasivin cseppel, aztán ha nem javul a helyzet, akkor váltsuk ki a biztonsági hálóként felírt antibiotikumot. Altatáskor elég kétségbeejtő volt a helyzet, 39 fölé szökött a hője, nem akarta elfogadni a tápot, és fürdés után, az ezer fokra felfűtött lakásban reszketett - én, ha lehet, még szarabbul voltam, csak az én hidegrázásomhoz társult egy erőteljes guilt-trip is, hogy ha fegyelmezett felnőttek módjára viselkedünk (lásd: maszk), akkor ez megelőzhető lett volna. Valamikor a szokásos éjfél utáni ébredésekor végül kért enni, és újabb lázcsillapításra nem volt szükség, aztán hajnalban megint benyomott egy adag kaját, és már annyira lelkesen gagyarászott meg tevékenykedett, hogy muszáj volt visszapakolnom a kiságyába, mert különben egyikünk sem tudott volna pihenni. Ezután tízkor kelt, vidáman és aktívan, ma már alig volt taknyos, könnyen tudott lélegezni az orrán, csak enyhe hőemelkedése volt és egy kis torokfájás (ezt onnan tudom, hogy, nem nagyon akart enni, és egy adag vissza is jött neki), de nyugtalan forgolódás nélkül délutáni aludt majdnem két órát... Szóval úgy tűnik, ennyi volt, túl vagyunk rajta… jöhet a bárányhimlő…

És így a végén egy konklúzió meg egy ódazengés.
Nincs borzalmasabb dolog annál, mikor az ember gyereke beteg - egyszerűen nincs; mondom ezt úgy, hogy a miénk gyakorlatilag pár óráig volt igazán rosszul. Ha valaki tegnap este felajánlja, hogy még egy nap ilyen szenvedés Kissmajomnak, vagy vonuljak be szépen egy hasi műtétre, gondolkodás nélkül az utóbbit választottam volna, és még én köszönöm meg a lehetőséget. Mert a császármetszésem szar-semmi-szar nem volt ahhoz képest, ahogy az a drága pici életbogár nézett ránk kétségbeesetten és segélykérőn, és nem értette, hogy miért nincs energiája felpattani, mint máskor, és miért nem teszünk valamit, hogy legyen.
És továbbra sincs a miénknél csodább majmacsek, bizony hogy nincs, az egész galaxisban, az Óperenciás féreglyukon is túl. Az orrszívást januárban, pár hetesen hősiesen tűrte, sosem sírt közben, csak figyelmesen nézgelődött, és néha el is bóbiskolt - de mostanában saját elképzelései vannak a világról, és benne jókora akarata, így félve vettük elő a porszívót, hogy hát akkor most itt lesz vége az egész eddigi közös életünkben építgetett bizalomnak, eljött az idő, amikor muszáj letepernünk, rátérdelnünk, lefognunk, beleerőszakolnunk, és hasonló szörnyűségek. Nem volt rá szükség. Nem mondom, hogy első alkalommal sem tiltakozott, egyrészt megijedt a hangos zajtól, hiába mutattuk be neki előtte, hogy mire számítson, másrészt nyilván nem értette, hogy miért próbálunk a képébe tuszkolni bármit is, de főként azt a zúgó szart… Szóval ellenkezett, persze, kapálózott, tekergett, dobálta magát, és amikor befújtuk a löttyöt és beledugtuk a szippanytút, ordítozott is egy keveset, de mikor végeztünk, és mondtuk neki, hogy na látod, mennyivel jobb lett, és érezte is, hogy mennyivel jobb lett, rögtön összekötötte, és ahogy abbahagytuk a műveletet, már mosolygott is azonnal, no hard feelings. És utána minden következő akció egyre könnyebb lett, annyira, hogy ma délután (ez a két nap alatt olyan tizenpáradik alkalom lehetett) már tiszta egyedül meg tudtam csinálni mindent. Egyértelmű, hogy tudta, hogy mi következik már amikor lefektettem az ágyra, mert komoly-szomorúan követett az okos tekintetével, ahogy előkészítettem a kínzóeszközöket, de fekve maradt, és szinte mozdulatlanul tartotta a feje mellett a kis karjait, ahogy az arcához közelítettem. Ráncolta a homlokát, és ösztönösen elfordította a fejét, de mikor a homlokára tettem a tenyeremet, és visszahúztam, nem védekezett, csak csendesen sírdogált, amíg be nem fejeztem - aztán nagy levegőt vett, gondolom tesztelte az eredményt, és úgy dönthetett, hogy érdemes volt kitartani, mert mire kikapcsoltam a gépet, már élménybeszámolt is a zabálnivaló rekedt hangjával és nyolcfogú vigyorával.
Nincs szó arra, hogy mennyire szeretjük.

Fever

Beteg volt a kisfiunk, háromnapos lázas - múlt héten, kicsit kevesebb, mint három napig. Már a játszóterezés napján elég kis nyűny volt, de annak tudtuk be, hogy akkor már napok óta nagyon rosszul ment a nappali alvás, negatív rekordokat döntögettünk folyton, így nem is csodálkoztunk, hogy magához képest kedvetlen és fáradékony. Ez egy hétfői napon volt, és fürdetés után M. épp egy barátjával találkozott, így én altattam: el is aludt egész könnyen, de szintén rá nem jellemző módon, később olyan óránként felnyöszörgött. Nem volt vészes, nem is kellett kivenni vigasztalásra, elég volt bemennem hozzá, és hátsimogatnom, azonnal visszaaludt, de azért szokatlan volt. Később hazajött M., és mikor éjfél körül ment lefeküdni, megpuszilgatta Kissmajom homlokát, és mondta, hogy mérjünk lázat, mert szerinte nagyon meleg. Majdnem 39 fokos volt, így gyorsan adtunk neki Nurofen szirupot, amitől egész gyorsan lement, aztán evett is - az éjszaka többi része eseménytelen volt, átraktam magunk közé, ahol hajnalig aludt tovább, mint mindig. Viszont akkor már nem nagyon akart enni, és egy kis hőemelkedése is volt, szóval sejtettük, hogy lesz még itt gond.

Viszonylag nyugodtak voltunk, mert "szerencsére" nem vakon tapogatóztunk: Gellért pont pár héttel azelőtt bejárta már ugyanazt az utat, és Popi akkor szinte óráról órára beszámolt nekünk a történésekről, és arról, hogy mit mondtak rájuk a dokik. De egy kicsit persze aggódtunk, mert a délelőtt folyamán észrevettük, hogy elég puffadt a hasa, és pár óra múlva már enyhe hasmenés is jelentkezett, meg délután egy hányós epizód is volt, így persze rögtön beugrott, hogy talán rotavírus* - de végül a hasmenés nem fokozódott, csak a szokásosnál kissé puhább székletet jelentett, és kaja sem jött vissza többször. Így orvoshoz sem vittük el, mert jobban féltünk attól, hogy a váróban elkap valamit; gondoltuk, ha romlik a helyzet, akkor este bevisszük a János Kórház ügyeletére.

Napközben nagyon keveseket volt hajlandó enni, viszont egész sokat ivott és pisilt is, illetve folyamatosan ellenőriztük a kiszáradás jeleit, de hál'Istennek nem jelentkeztek. Olyan négyóránként adtuk neki a Germicid és Nurofen kúpokat (amúgy csak hatóránként lehetne, de mivel különböző a hatóanyaguk, váltogatva mehetnek gyakrabban is), amivel sikerült is 38,5 alatt tartani a lázát. Közben elég érdekesen viselkedett, mert néha változatlanul aktív volt, játszott, nevetett, mászkált, néha meg nagyon kis szerencsétlen, lassú és elesett - és érdekes módon az épp aktuális állapotának nem volt semmi köze a hőmérsékletéhez, simán pörgött tök lázasan, és punnyadt be csillapítás után. A legborzalmasabb az volt, hogy általában a sok forróságtól és nemevéstől le volt gyengülve, és annak ellenére a mi édes-drága tündéri csodababánk maradt: a lázrózsás piros arcocskájával és a nagy karikás szemeivel is mindig visszamosolygott ránk, és bágyadtan ugyan, de továbbra is mindenhova utánunk sietett a kis csattogó tenyereivel, magyarázva, válaszolgatva.
Az éjszaka éjfélig rendben volt, akkor megint áttettük magunk mellé, és utána már csak M.-nek sikerült aludni: Kissmajom holtfáradtan el-elpilledt pár percre, aztán mindig felriadt, és nyögdécselve megpróbált feltérdelni és felkúszni rám, néha sírdogált is egy sort szegénykém, a szívem szakadt meg. A hője gyógyszerek ellenére 38,5 fölött ugrált, körülbelül egy órát sikerült úgy aludni, hogy törökülésben ültem, és őt az ölembe fektettem és simogattam, aztán hajnal körül egy hosszabbat úgy, hogy hasrafektettem magamra, mint icipici korában. De a zaklatott éjszaka után délelőtt tizenegyig aludt, egész elevenen és láztalanul ébredt, és azon kívül, hogy még pár napig kevesebbeket evett (azóta meg nagyon látványosan sokat), semmi baja nem volt a továbbiakban. Csütörtök este, miközben törölgettem, észrevettem a hátán a tipikus piros foltokat, amik utólag igazolják, hogy valóban háromnapos lázról van szó - a biztonság kedvéért gyorsan lefényképeztem őket, és véleményeztettem Popival, aki megerősítette, hogy ez bizony az, és olyan három nap múlva elmúlik teljesen minden nyom (így is történt).

Ő eddig ugye igazából makkegészséges volt, januárban volt egy kicsit meghűlve, mert hazahoztam a bacikat a kórházból, és elkapta őket tőlem a maszk ellenére - de azon kívül, hogy nagyon picike volt, és sajnáltuk, amiért nehezen kap levegőt, nem volt vészes: kapott vitaminokat és köptetőt, és tisztítottuk az orrocskáját, de igazából semmi kellemetlensége nem származott a dologból, még az orrszívásba is rendszeresen belealudt.
Most rosszabb volt, mert így, hogy mobilis, feltűnő volt, hogy kevesebb az energiája. Utáltam ezeket a napokat, még az elsőt is, amikor csak alakult a dolog, de úgy tűnt, hogy őt nem különösebben zavarja. De második éjszakán, érezni, hogy süt a kis teste, és ott piheg a forró fejebúbja a szám alatt, az izzadtság ellenére kitartó nyár-illatával… szörnyű, elviselhetetlen dolog ez, egyszerűen nem értem, hogy bírja az, akinek tényleg és tartósan beteg a gyereke, én ebbe is majdnem belepusztultam, bármilyen ördöggel bármilyen deal szóba jöhetett volna, ha azt mondja, hogy itt egy varázspálca, csak suhintanom kell vele. Így utólag mégis azt mondom, hogy nagyon könnyen megúsztuk, ennél durvább betegségei sose legyenek, és akkor évi egy ilyesmiben akár ki is egyezhetünk...

* Sok helyen olvastuk, hogy úgyis csak nagyon kevés törzs ellen véd, meg hát nagy testvér sincs, aki közösségből hazahozná a fertőzést, így addig vacilláltunk, hogy mi legyen, oltassunk-e vagy nem, hogy végül kifutottunk az időből: hat hónapos korig be kell adni az alapot plusz emlékeztetőt is, és mivel ezt nem tudtuk, Kissmajom már féléves volt, mire elkezdtünk arra hajlani, hogy adassuk be. Needless to say, most már bánom.