Azt akarom lejegyezni, hogy óIstenemIstenem, meg kell a szívnek szakadni... a gyerek, aki még mindig úgy alszik el minden este, hogy vele maradunk és átölel, a gyerek, aki Apun és a sógorékon kívül soha senkinél nem aludt még (ott is max egy-egy éjszakát), a gyerek, aki egyszerre kettőnktől még soha nem volt távol 48 órára se... szóval ez a gyerek bejelentkezett a nyár második karate-táborára csak három napra csak napközis rendszerben, és első délutánon kijelentette, hogy maradni szeretne éjszakákra is és végig is. Szóval ott volt ezen a héten hétfő reggeltől szerda estig vadidegen emberekkel (na jó, aranyos edzőtársakkal, de akkoris), majd egy éjszakát itthon töltött, és visszament a hét maradék részére, mert pénteken este tábortüzes buli van és abból hogy maradhatna már ki. Az edzője az előbb küldött egy rövid videót, ahol egy másik kisfiúval és egy kislánnyal sétálnak mezítláb a kemping árnyas ösvényein, dumálnak és gesztikulálnak ezerrel, hát bakker, szétrobban a boldogságtól és a büszkeségtől és a szomorúságtól a lelkem, mind egyszerre.
Ezen kívül az van, hogy lassan harmadikos lesz, matekból még mindig évekkel előre szárnyal, felsőfokon beszéli az angolt (olyan amerikai akcentussal, amilyenem nekem sosem volt vagy lesz), és úgy zongorázik, hogy kemény férfiak fakadnak sírva, amikor elnyomja a Brucia La Terrat és Kossuth-díjas rendező állít meg minket a Fény utcai piacon egy rögtönzött rock és blues minikoncertje után, hogy kezdjünk már valamit vele, mert sztár lehetne belőle. Nem, nem kezdünk, neki egyelőre pont elég, hogy néha egy-egy köztéri zongoránál, vagy szállodahallban, vagy baráti házibulin, vagy a suliban lelkes csodálattal megtapsolják - imádja a tanárát, saját élvezetére játszik pontosan azt, amit szeretne (most épp Beatles, de Elvis, Abba, Queen, Guns 'n' Roses és Despacito is akad a repertoárjában); ennél többre nem lehet vágyni támogató szülőként sem, majd ha nagyobb lesz, eldöntheti, hogy akar-e művészi pályát.
Már 140 centi magas, szikár, izmos, napbarnított, gyönyörű, évek óta hosszú a haja (ebből kitartóan nem enged, akárki győzködi a levágásról akármilyen érvekkel), és csak most kezdték el talán nem mindig lánynak nézni. A humora már régen felér egy átlagnál szellemesebb felnőttével, az agya mint a penge, amikor érdekli valami, fél nap alatt összegyűjt és beszippant róla annyi infót, amennyit én egy hét alatt nem tudnék; amúgy meg szétszórt és feledékeny és airhead, mint az apja, szerintem ha nagyon szigorúan utánamennénk mindkettőnek lehetne szerezni egy-egy enyhe ADHD-közeli diagnózist. Imád természetbúvárkodni, bringázni, síelni, úszni, karatézni, sziklát mászni (falat nem), rajong az állatokért és csúszómászókért, és annyira szeret a Minecraftban kreatívkodni, hogy M. észrevétlenül megtanította neki a programozás alapjait - mert sokkal hatékonyabban megy az építkezés, ha a géppel csináltatja meg automatizálva, és nem ő pakolgatja a téglákat egyenként... és hát akkor szerinte biztos nem lehet annyira komplikált dolog a kódolás, ha egy játékra használatos valami... (De, az.)
Ezer minden volt még és van, de nagyjából semmi sem jut eszembe, még az extrák se nagyon. Volt egy egyéjszakás kórházi kalandunk május közepén, életében először - talán két vagy három éve volt egy kulcscsont-törése biciklis balesetben, azelőtt és azóta is csak ügyeleten és oltásokkor látta orvos, de egy fosós-hányós most leverte és kiszáradás szélére került, mert semmi sem maradt meg benne. Amúgy sosem beteg, sosem kedvetlen, mindig nyüzsög, csacsog, rötyörészik, tervez, egy komplett második Napocska az egész gyerek, tetőtől-talpig és kívül-belül.
És az elmúlt napok nagy hiánya alatt kiderült, hogy az élet, a világ és az univerzum semmit, SEMMIT nem ér nélküle, mindent betölt, mindent megold, mindent elfelejttet, mindent tökéletessé tesz. Édes, drága, kicsinagy csodaculánk!
De jó, hogy írtál, és de jó ezt olvasni :)
VálaszTörlés