M. elment az apukájával elhozni a személyes tárgyakat a nemrég meghalt nagybácsi lakásából, Kissmajom gyors háziírásban van, mert hamarosan megérkezik hozzánk hétvégézni a legjobb barátja, és holnap estig itt lesz, úgyhogy máskor nem lesz rá idő, nekem össze kellene raknom valami ennivalót, de ehelyett ülök a konyhában az a székem mellett alvó cicával, és a székem alatt alvó kutyával és lustán bökörészek... Szóval gondoltam, might as well írhatnék is valami gyors összefoglalósat, mert hatalmas megbánásom, hogy nem voltam ügyes, kitartó, következetes blogger az utóbbi években, pedig annyira jó és sokszor hasznos visszakeresgélni dolgokat régi posztokban, főleg hogy a memóriám borzalmas.
Rengeteg minden történt velünk az utolsó bejegyzés óta, rengeteg változás - szerencsére mind jó irányba, és én annyiszor rácsodálkozom, hogy vajon mivel érdemelhettem ki az életünket, hogy néha magamra kell parancsolom, hogy ez nem fontos, csak élvezd és maradj mindig ennyire hálás (főleg a szó "never take it for granted" értelmében), bármi okból is van.
M. élete volt a legstabilabb a családban, persze csak a saját szempontjából: ugyanaz a munkahely, amit szeret és ahol értékelik őt, ugyanazok a barátok egy kis érdekes intermezzoval a legjobb barátjával, ami mára már szintén helyreállt. Én az itt dokumentálatlan időszakban elmentem egy "rendes" munkahelyre (értsd: alkalmazotti viszony multiféleségnél), de egy év után M. támogatásával otthagytam, mert egyszer csak egy új főnököm egy oltári nagy pöcs lett, és marhára nem hiányzott az a stressz, ami miatt életemben először alvási gondjaim lettek, és akkorává comfort-ettem magam, mint egy víziló. Tavaly tavasszal két hétig annyira beteg voltam, valószínű vírus miatt, amilyen még soha: extrém gyengeség, nehéz légzés, szédülés, ijesztő volt, egy fél tányér levest nem tudtam megenni, mert elfáradt a kanalazó karom, és a félemeletünkre vezető nyolc lépcső tetején meg kellett állnom lihegni. Miután felmondtam, életmódot váltottam, és most végre megint jól érzem magam a bőrömben, egészségesebb lettem sokkal, és persze sokkal könnyebb, a szó szoros értelmében is. Azóta megint csak kisebb projekteken dolgozom, ami annyira nem stabil, mert vannak közöttük szünetek, de most kitaláltam egy potenciálisan működőképes vállalkozós menetet, hype-olom magam, hogy higgyjek M.-nek és merjünk bele pénzt fektetni, csak hát na... sosem csináltam még ilyent, aggodalmaskodom egyelőre, és információkat gyűjtök meg bátorságot.
Kissmajom... úristen, ez a gyerek! Hát az ő kis élete teljesen kifordult a sarkából, és végre, végre úgy tűnik tényleg sínre került - nagyon ideje volt, nagyon kiérdemelte a drágám, rengeteg munkát fektetett bele és magába, hogy ezt elérje. Harmadik osztály közepén felvételizett egy nagyon erős full angolnyelvű suliba, és amikor felvették, a régi helyről konkrétan kiemeltük: mindenki által vágyott, híresneves, jódrága, magánsuli volt ugye pedig az előző is, de a kezdeti lelkesedés után egyre elégedetlenebbek voltunk vele, csak hát nem volt jobb ötletünk, mert az állami oktatást mindenképpen el akartuk kerülni. De amint kiderültek igazán ronda dolgok az intézményről, mint kemény bullying és abuzív pedagógusok, és rajtunk kívül szinte egy szülő sem mert határozottan kiállni a változásért (mert hova vigye a gyerekét), azt mondtuk, hogy akkor mostantól inkább magántanuló lesz, mintsem ebbe rokkanjon bele a lelke. Kivettük, volt egy áprilistól szeptemberig tartó fasza hosszabbított családi nyarunk, aztán kezdett az új helyen. Az eleje döcögős volt, mert frusztrált, lelkibeteg, szemétkedő gyerekek mindenhol vannak persze, ő meg új volt és senkit sem ismert, és el kellett hinnie, hogy itt a tanárokban megbízhat, segítenek, támogatják majd; az őszi szünet után mintha egy kapcsolót átállítottak volna benne, és fokozatosan minden a helyére került, a piszkálódó gyerekek le lettek állítva, ő meg lépésről lépésre kivívta a tiszteletüket az eszével, az eredményeivel, a tájékozottságával mindenben, ami tananyag és iskolán kívüli trend és menőség. Szerencsénk volt a világ legjobb tanítónénijéhez plusz tanárnőjéhez, akik azóta is szeretettel drukkolva kísérik, és sikeresen kihozták belőle a legjobbat. Tanulás terén sosem volt gondja, erőfeszítés nélkül lett kitűnő negyedik végére is, de ami sokkal fontosabb: a szociális élete mára már nem hogy okés vagy jó, hanem egészen irigylésreméltó, nagyon népszerű, elismert, szeretett figura a társai között, felnéznek rá, kikérik a véleményét, keresik a társaságát... szóval végre eljutott oda, hogy nem csak a felnőttek értékelik az eszét, humorát, igazságérzetét, hanem a korosztálya is. Hosszú és göröngyös út volt, de kitartóan és bátran és erős-egyenes gerinccel végigcsinálta, és borzalmasan büszkék vagyunk rá, büszkébbek mint bármelyik másik kiemelkedő teljesítményére ever.
Volt egy klubváltása karatéból is, mert az előző edzőjéről kiderült, hogy úgy szerette volna intenzíven a versenyzés felé terelni, hogy egyre agresszívabb volt vele, ironizálva beszólogatott, néha megpróbált nevelő célzattal odaütni - az új helyen chill a környezet, nem versenyez (formagyakorlatokban szuperügyes, a közelharctól tart), de az edzéseket szereti, és következetesen lépeget előre övfokozatról övfokozatra. A zongoratanára ugyanaz, aki volt, ugyanannyira bírják egymást, ugyanolyan jól támogatja az eklektikus zenei ízlését, neki meg ugyanolyan megdöbbentő a zsigeri tehetsége (és sajnos ugyanolyan csapnivaló a szorgalma és a gyakorláshoz való hozzáállása), amilyen mindig is volt... A karácsonyi koncertjük utáni fogadáson látszott ez igazán, amikor már nem kifejezetten szerepelni kellett a gondosan előkészített darabokkal, de továbbra is ott állt a zongora, és le lehetett ülni hangulatot csinálni: fényévekkel körözte le a sokkal idősebb tanulótársakat, beleértve a friss konzisok többségét is, és a széles és minden irányzat felé tapogatózó repertoárjával és a bulicsinálós képességeivel ő lett az este minisztárja - ő meg minden bókot és dícséretet szerényen, kicsit esetlenül fogadott, zabálnivaló volt. Illetve a suliban a zenetanára belepakolta az újonnan alakult school band-be is, ami szintén elég nagy önbizalom boost neki, hiszen a zenekar többi tagja mind sokkal nagyobb fiú, és ők is agyondicsérik meg körülrajongják minden próbán, amiért fül után játszva simán bekapcsolódik a kedvenc Metallica-jukba vagy random előáll egy épp népszerű Imagine Dragons számmal.
Szóval az életünk továbbra is egy csoda, sose legyen rosszabb. Idénre ugyanilyen folytatást kívántam Luciánál természetesen, de csak a duplabiztonság kedvéért, mert tavaly elfelejtettem, és a Sors, Univerzum, Isten-a-bal-toronyból mégis mindent felülteljesített, szóval azt hiszem nem azon múlott. Említettem már, hogy milyen végtelenül hálás vagyok...? Szinte minden nap 3-4 körül, amikor megyünk együtt a gyerekért a suliba, és M. vezet, én meg bámulom a szép környékbeli dombokat vagy őt, miközben suhanunk az autópályán, eszembe jut, hogy ez... ez tökéletes, így ahogy van, semmi se változzon, semmi több nem kell, egészség, béke, kicsi szabadság, közepes szerencse és sok szeretet - that's it and that's all.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mondd!