Silver linings

Carpe diem módra élek manapság. Na nem a fialatság-bolondságra jellemző felhőtlen és felelőtlen értelemben, nem ugrálok ki repülőből (és semmilyen más járműből), és a kokaint sem próbálom ki talán... egyszerűen csak a tervezetlenség szempontjából. De mielőtt még nagyon tragikusan hangzana: nem az - nem jelenti azt, hogy mély depresszióba zuhantam, és a holnapjaim kapcsán semmi máson nem filozofálok, csak hogy mire kössem fel magam. Sőt, vannak nagyon jó napok, nagyon jó órák meg főleg, és olyankor a holnapot is szebbnek látom; a holnaputánt továbbra is sehogy, de ne legyünk telhetetlenek, annak is eljön az ideje.

Ami még mindig nagyon rossz, az a hasonlítgatás elkerülhetetlensége, mikor a velem egyszerre teherbe esett nőket látom... ha valaki régen azt mondja nekem, hogy egyszer majd sóvár irigységgel fogom bámulni Kim Kardashian hasát (vagy bármijét for that matter), szétröhögtem volna a fejemet. Most mégis eszembe jut, hogy egy fél év múlva ő a karjaiban tartja majd a gyerekét, eteti, altatja, öleli, miközben én akkor is, és már mindig csak emlékezni fogok, hogy milyen jó is volt, amikor az enyém itt volt velem.
Péntekenként megjön az emlékeztető e-mail, miszerint új hétbe léptem - most épp a tizennyolcadikba, vagyis készüljek genetikai ultrahangra. És hiába tudja az agyam, hogy ha egyáltalán még élne bennem a kislányunk, jó eséllyel most már látszani kezdenének a pici beteg testén az egyértelmű tünetek, és annál még az is sokkal jobb, hogy már nincs, de a szívem akkor is olyan képet vetít a lélekképernyőre, amiben egészséges, tökéletes, és virgoncan rugdalózik bennem. M. szerint szüntessem meg a hírlevelet, és egyetértek, hogy elég beteges ez a mazochista ragaszkodás, de valahogy nem megy egyelőre... érzem, hogy kopik az emlék, és nem akarom engedni, mert nekem most csak ez van, csak ő.
Jah persze nem jött meg ma, és semmi előjelét nem mutatom, szóval wishfull thinking volt az a két héttel ezelőtti valami, amit érezni véltem; továbbra sem működök, nem én leszek az a csudálatos ismerősötök, akinek sok évnyi összevisszaság és egy évnyi meddőségi kezelés után összejött spontánul. Ha azt hittem valamikor, hogy a two week wait az micsoda idegörlő, borzalmas dolog, akkor rám lett cáfolva rendesen - ez az, ami idegölő és borzalmas, várni egy startvonalra, és nem tudni, hogy mikor jön, vagy jön-e egyáltalán valaha magától... Most már bánom, hogy nem mértem, és minden reggel eszembe jut, hogy kellene, mert ismerem már annyira a görbéimet, hogy akár egyetlen értékből is következtetni tudjak, de valahogy sosem tudom rávenni magamat, nem akarok szembesülni azzal, amit sejtek.Van egy fél doboz Duphaston tablettám, gondolkoztam rajta, hogy elkezdem szedni, hogy legyünk már túl rajta, és induljunk végre valamerre, de egyelőre sikerült lebeszélni magamat, mert nem kellene még jobban összezavarni az amúgy is teljesen zagyva hormonjaimat. Persze gondolom ennél jobbat orvos sem tudna kitalálni, mert konkrét bajom az ugye nincs, csak same old, same old... mindegy, jövő hétig még várok azért. Csak ne lennék ilyen teljesen váratlanul sírógörcsös, és még váratlanabbul hisztis ettől a kilátástalannak tűnő toporgástól, mert ezt gyűlölöm, ez egy idegen nő, nem én.

Mondok jót is: megjött a rákszűrésem negatív eredménye, Apunak tökéletes lett a kontroll-vérképe, M.-nek november óta nem tért vissza a mellékhere gyulladása, és úgy tűnik, jövő héten elkezdik kiásni a házunk alapját. Nem vagyok ám mindig negatív, sőt még gyakran sem szerintem, el is csodálkozom meg lelkiismeretfurdalok is emiatt néha... értékelek minden apró érdekes élményt, örülök minden kis kellemes meglepetésnek, várom a vasárnapi Oscar-gálát, szeretem, hogy ilyenkor minden napba belezsúfolunk legalább egy jelölt filmet, hogy naprakészek legyünk a djíkiosztóra. És várom a tavaszt, szeretem, hogy néha már elődugja napsütötte fejét a hideg levegő és a szürke felhők mögül, mert akkor pár percre látni vélem a jövőnket... és szép jövő.