Üzenet a pokolból

Nem tudtam, mikor lesz elég erőm megtenni ezt, aztán ma reggel kaptam a Ciklustól egy emlékeztetőt, hogy beléptem a tizenharmadik hétbe...

Tegnap ilyenkor még felhőkről lógattam a lábam, és a nap beragyogta a világot, most köd van, és sötét, és hideg, minden fakó és kong az ürességtől.

Tegnap délután, és tegnap éjjel piszkozatba raktam két posztot. Várni akartam a nyilvánossággal, amíg hazajön M., és beszélni tudunk. 

Hazajött, beszéltünk. Sírtunk reggelig, most, amikor épp összegyűl elég könny, sírunk tovább. 

Én vagyok a világon a legszerencsésebb ember, hogy ő van nekem, és most nincs annál fontosabb, mint hogy mindenével itt van mellettem, és időnként egyetlen szó nélkül megszorítja a kezem.

Lenne egy kérésem mindenkihez, aki olvas. 

Kommentekbe, üzenetekbe, e-mailekbe zárt virtuális öleléseknek, vagy bárminek, ami eszetekbe jut, még akkor is ha épp nem vigasz, örülök, jól esik - de kérlek ne hívjatok, nem tudok, és nem akarok most erről előben beszélni.

Azokat, akikkel álneves fórumon és/vagy titkos FaceBook csoportban is kapcsolatban állok, arra kérem, ha valahogy segíteni akarnak, akkor tegyék úgy, hogy elmondják ezt helyettem a többi tagnak, mert ahhoz én most kevés vagyok, viszont annyian és annyit drukkoltak értünk, hogy joguk van tudni.

És nem, nem fáj, ha az ott kialakult beszélgetésekben, vagy saját blogjaitokon, vagy bárhol erről is szó lesz, akár nekem nem tetsző módon is, ha bárkinek bármilyen kérdése van, szívesen válaszolok - ez most a valóságom, nem segítene, ha a homokba dugnám a fejem előle.

Ígérem, már teljesen önző okokból is jönni fogok mesélni, különben megőrülnék.
Köszönlek titeket, ti is safety line vagytok.