Kübler-Ross és én

Hajnali három óra van és M.-re várok. Vagyis csak nem tudok aludni, de nem várom, életemben először szeretném, ha hetekig nem jönne haza... vagy inkább ha törölni tudnám belőle az elmúlt három hónap minden egymásranevetős pillanatát, minden várakozós emlékét.
Amikor a sikertelen periódusban hónapról hónapra láttam az édes kék szemében a csalódást, bármennyire is próbálta rejtegetni előlem/miattam, azt hittem, nincs annál az érzésnél szívszaggatóbb. Hát van. És nem csak az, hogy el kell engednem ezt a pici emberkezdeményt itt bent, hanem az is, hogy ezáltal meg kell fosztanom M.-et az apaság lehetőségétől... pedig tudom, hogy nála jobb apa nem létezhet a világon...

Sosem gondoltam volna, hogy az öt fázis közül a belenyugvós elfogadás valaha is jellemző lehetne rám. Most valahogy mégis az, kizárásos alapon, mert a többi mind távol áll...

Nem tagadok, és nem utasítok el - minél több idő telik el (és még csak óráknál tartunk), annál sorsszerűbbnek érzem ezt az egészet, annál logikusabbnak tűnik a döntés, hogy szinte senkinek sem mertem elmondani és elmondani engedni az örömhírt, meg szinte irracionálisan ragaszkodtam ehhez a vizsgálathoz, annál kevésbé vagyok meglepődve azon, hogy nem kerültem sokkos állapotba, amikor a telefoncsörgés után nem a várva várt jó hír következett. Valahogy így kellett lennie, valaminek kellett történnie. Minden nehezen összekapart, de egyre erősödő hitem ellenére volt bennem egy megmagyarázhatatlan, és emiatt aztán jó mélyre ásott és ki nem mondott fenntartás. Bár egyáltalán nem hiszek a vonzás törvényében, nem tud nem eszembe jutni, hogy mennyire nem volt bátorságom bízni a csodánkban még a teszt napján sem - nyilván nem azért nem adatott meg a boldog végkifejlet, de akkor is érdekes a párhuzam az ember tudatalatti ösztönös sejtései és önvédelemből felépített gátjai között.

Nem vagyok dühös. A nyugodt beletörődés most kizárja a dühöt, és kiírt minden a harci kedvet, bármennyire is nem megszokott számomra ez az állapot. Nem hibáztatok senkit, nem haragszom senkire, nincs veszekedhetnékem senkivel, még Istennel sem. Van ennél rosszabb - más nők kiírt időpontra halva szülnek meg teljesen egészséges kisbabákat, vagy szörnyű betegségekben elveszítenek pár éves gyerekeket... milyen jogom van nekem panaszkodni hozzájuk képest...?!

Egy kicsit talán alkudozom (és erről a minimális ellenállásról magamra ismerek), de nem a szabályoknak megfelelően, nem úgy, hogy valamit felajánlanék cserébe, inkább csak mi-lenne-ha alapon. Egy eszement másodpercig eszembe jutott, hogy mi lenne, ha hétfőn kiderülne, hogy ez egy óriási tévedés volt, hogy összecserélték a mintákat, hogy elromlott a gép, hogy egy álmos asszisztens rosszul számolt...? Persze nem engedem elhatalmasodni az érzést, mert nem kell a hamis remény, mindig is utáltam, most egyenesen rettegek tőle.
Volt egy gondolatcsíra egyébként alku-ügyben, még írni is akartam róla anno, aztán addig halogattam, hogy elfelejtettem, hogy mikor fogant, és úgy már nem volt annyira érdekes. Egyszer Apu őszi halálközeli élménye kapcsán beugrott, hogy ha akkor választanom kell, hogy elveszítem őt, vagy sosem esek teherbe, akkor vajon hogyan döntenék... vagy hogyan döntöttem volna, nem tudom már, hogy ez még a teszt előtt, vagy már az után jutott eszembe. Minden esetre elhessegettem a dolgot, nem született válasz, és nem, egyik kívánságom sem eladó, semmi fontos nem felajánlható semmilyen alkuban; it is as it is.

Depressziós sem vagyok, legalábbis egyelőre. Szomorú igen, nagyon szomorú. De van még bennem erő, és bármennyire fura, egy kis hit is maradt, és akkor nem lehet annyira rossz... nem...?