Búcsúnapok

Ma elmondtuk M. szüleinek (Apunak még adok egy pici időt, neki hétfőn akarom csak); előbb odaszóltunk telefonon, és pár szóban felvázoltuk a helyzetet, hogy ne csak úgy berontsunk tönkretenni a nyugis szombatjukat, aztán átmentünk hozzájuk. Nem tudom elégszer elmondani, hogy mennyire hálás vagyok ezért a második családért, akit M. által nyertem... Most sem csalódtam bennük, pont azt kaptuk, amire szükségünk volt: erőt, megerősítést, megértést. És egy adag beszélgetések, meg közös könnyek és közös mosoly-próbálkozások közé iktatott finom főtt ételt, amiből ugyan nem sok maradt lent, de az életmentő volt, miután a tegnapi telefonhívás óta nem sikerült egy falatot sem ennem. Elindulás előtt csak általunk értett összekacsintásként átmentem a szomszédos lottózóba is, végülis olyan odds ellen veszítettünk a genetikai sorsjegydében, hogy bármi történik, mi már nem fogunk meglepődni.
Ahogy siettem visszafelé a száraz avaron át, az utcai világítás ellenére jól látszó millió csillag alatt, egyszer csak nagyon fújni kezdett a szél, és bebújt a kabátom és a bőröm alá; én meg visszaöleltem a hasamat, és benne a Kissmalaczot, amilyen erősen csak tudtam, és a ház sarka mögötti sötétbe bújva, zokogva elmondtam neki nagyon sokszor, mint egy mantrát, hogy mennyire szeretjük, és hogy bocsásson meg nekünk.

És akkor valahogy megszületett a terv: elmentünk autókázni, ahogy szoktunk időnként.
Először céltalanul, aztán a Rózsák tere felé, ahova a BalToronyLakó költözött, amióta Apu is a közelben lakik. Megmutattam M.-nek a padot, ahol először éreztem, hogy jönni fog, és ahol alig három hete megköszöntem, hogy eljött. Megbeszéltük újra, ezredszerre, hogy miért az a helyes, amit tenni készülünk, latolgattuk újra, ezredszerre, a nem létező esélyeket.
Aztán valahogy egymás gondolataiban olvasva, könnyek közül kémlelve a forgalmat, elvittük a kislányunkat városnézni. Megmutattuk neki az első találkozásunk helyét, aztán azt, hogy hova költöztünk először együtt, és a kis albérletemet, ahonnan; elmeséltük, hogy melyik padon szerettem bele az apukájába, miközben kedvesen elbeszélgetett egy cigit lejmoló hajléktalannal, és hogy hogyan töltöttünk nagyon sok éjszakát összebújva a kis szobám alig fél méter széles egyszemélyes ágyán. Elvittük a Duna mellé, ahol a legnagyobb érzelmi viharaink dúltak sok évvel ezelőtt, szenvedélyes csókoktól heves vitákig, aztán végigkocsikáztunk a rakpart pesti oldalán, hogy tudja, a felhőjéről hol kell majd keresni a kivilágított hidakat, a Parlamentet, a Halászbástyát és a várat, a Gellért-hegyet, a Feneketlen-tavat, a hazautat.
Holnap felmegyünk a János-hegyre, ahol M. odaadta az első versét, amit nekem írt, és kivisszük a telkünkre, ahova majd reméljük eljön egy-egy látogatásra később is, ahányszor csak a testvéreinek mesélünk róla.

Annyira jó, hogy van ez a két nap! Tegnap este még azt gondoltam, hogy elviselhetetlen és értelmetlen lesz a várakozás, ma már el sem tudom képzelni, mennyire nehéz lenne úgy elválni, hogy előtte nem búcsúzunk el. És nem köszönjük meg neki azt a rengeteg dolgot, amit (bármilyen közhelyesen és nyálasamerikain hangzik), már most érezzük, hogy adott nekünk ebben a túl rövid együtt töltött időben.
Olyan jó, hogy itt vagy, Kissmalacz... sajnálom, hogy ezért a mindenekfeletti áldozatért csak egy tétova elengedést tudunk neked adni cserébe...