Köszönlek...

Nekem olyan jó, hogy ti vagytok! A megszokott Csibecsapat, ahova valami titokzatos okból kifolyólag befogadást nyertem, a neves vagy névtelen zugolvasók, akik bekommentelnek néha a legkritikusabb pillanatokban, hogy helyrebillentsék a labilis lelkemet, a kedves ismeretlenek, akik képesek mélben megírni, hogy velük hogy volt és mint, csak hogy megnyugodjak, a több mint egy éve megismert két csodanő (tündéri M. és szépséges K.), akikről sosem gondoltam volna azon a buta fórumon, hogy társaim/támaszaim lesznek jóban-rosszban...
Nap mint nap olyanok nekem a szavaitok, mint valami pilláncsoló fény az alagút végén - lehet hogy magamtól is kijutnék végül valahogy a napvilágra, de ezerszer nehezebb lenne úgy menetelnem, hogy csak egymagamban bele az ismeretlen, barátságtalan, hideg sötétbe. Mondtam már, hogy sokszor bűntudatom is van, amiért ilyen igazi attention whore módjára viselkedem, miközben azért itt vannak az enyémnél sokkal komolyabb ügyek, sokkal keményebb harcok... mennyire kívánom, hogy ez legyen mindenki legfőbb aggodalma minél előbb, hogy megfelelő mértékben sajog-e a cicije...
Amellett, hogy ezen a hosszú, göröngyös úton megtanultam a porig-alázatot, idegig-fájdalmat, egekig-boldogságot, velőig-szeretetet, megkaptalak titeket is, mint valami bónuszt a bukdácsolós, de kitartó küzdelemért. És ma nem csak a bennem növekvő életért, ezért is hálás vagyok.