Ááááá!!!

De most komolyan! De mér, mééér nem lehetek egyetlen egyszer az életben egyszerű és komplikációmentes, mint a szög?! :/

Természetesen ma reggelre felugrott a hőm olyan két tizeddel: 36,8 - és a tojásfehérjét felváltotta a vizes, és tele lettem pattanással, ami a görbéimet visszanézve igencsak ovulációt jelent nálam; jah meg tegnap este teljesen negatív volt az LH tesztem, szinte alig látszott a második csík... Nekem ugye a tüszőrepedés fájdalommal sosem járt, úgyhogy az nem ad támpontot, főleg úgy nem, hogy tegnap este mintha-mintha éreztem volna valami minimálszúrást a jobb oldalomon, ma hajnalban meg mintha-mintha a bal oldalamon... ami természetesen lehetetlen, hiszen csak egy tüszőm volt összesen, úgyhogy betudom az élénk fantáziámnak.
De mekkora szívás már ez! Mindig, MINDIG későn repedtem, stimulált ciklusokban is szuri után vagy stagnált vagy araszolt a hőm, és a luteális alapján is beadás után inkább 72 órával vagy még többel történt bármi is, erre tessék. Gondolhattam volna, mert most a peteérlelőkre is jobban, gyorsabban reagáltam, mint máskor, tüszőrepesztőből is duplát kaptam... gondoltam is, de nyugtatgattam magam, hogy túlaggódom. Hát nem, bassza meg, nem.

Csomót gondolkoztam, hogy mi legyen, telefonáljak-e oda, hogy mégsem tudok bemenni, hiszen ökörség lenne elvesztegetni egy lehetőséget akkor, ha teljesen esélytelen. Nézegettem a fórumokon, világszerte az a protokoll, hogy a tüszőrepesztő után 36 órával van az inszem, de hivatalosan sehol sincs szó hőmérsékletről, és ahol filozofálnak róla, ott mi tagadás több helyen beszélik le egymást a nők az ilyen késő akcióról, mint nem - de találtam azért néhány sikersztorit is, amikor ilyen esetben igenis összejött a baba. Akkor most mi van...?
Most lenne jó jeleskedni biológiából, vagy anatómiából, vagy mi a fene ez. Hogy ugye a hőemelkedést a progeszteron okozza - de pontosan mikor is? Már abban a pillanatban, amikor a tüsző megrepedt, és a pete kiszabadult? Mert onnantól kezdve sejt még 12-24 órán át életképes, és meg tud termékenyülni, tehát abból kiindulva akár még működhet is a dolog annak ellenére, hogy magasabb a hő. Elvileg időzített együttlétet azért javasolnak még a tüszőrepedés előttre, mert a spermáknak idő kell feljutni, és jobb ha ott várakoznak a bevetésre; na de ebben az esetben egyrészt már eleve a cél kapujába juttatják őket, tehát nincs utazási idő, másrészt valamilyen módon tisztítják-kezelik a cuccot, és amiatt állítólag rövidebb az élettartama, vagyis minél közelebbi a beavatkozás elvégzése a pete kiszabadulásához, annál jobb. Tehát elméletileg akár az is lehet, hogy ez a legideálisabb időpont, csak mivel rizikós, nem alkalmazzák gyakran, pedig bizony ezzel aztán minden inszemes nő azonnal teherbe esne... pretty far fetched elmélet, belátom, but a girl an hope...
Persze az is lehet, hogy a hőemelkedés már azt jelenti, hogy egy csomó sárgatest jól leért a méhig, és befészkelődött ott (vagy mit csinál ilyenkor), és akkor kezdett csak progeszteront termelni, tehát az élő pete már rég sehol sincs, és lószart sem ér az egész cécó.

Az a szomorú, hogy ezekből kiindulva bármennyire is esélyesre csak akkor lehet menni, ha két darab inszem van, egyik mondjuk 12 órával a tüszőrepesztő után, a másik meg 36 órával, de tudtommal ilyent nálunkfelé csak magánkórházakban csinálnak. Vagy ha az ember lánya folyamatosan UH készülékre van kötve, és napokig készenlétben áll a lábai között egy teljes orvosi csapat, hogy még nem, még nem, még neeem, namost!
Most tehát az van, hogy M. elindult a spermamintával (vagy ez már nem is minta, ez maga A sperma), én meg megyek három óra múlvára, és megpróbálom valami recepcióstól megkérdezni, hogy tudok-e pár szóra beszélni a dokival. Amitől tartok, mert tényleg nem szeretném, ha elkönyvelne belepofázósnak, és bízok benne, és nem kérdőjelezem meg a szakértelmét, de az igazság az, hogy futószalagon megy az egész, csinálják a jól bevált rutin szerint, ami lehet hogy tízből kilenc nőnél működik, de ha én vagyok az egy kivétel, akkor engem az nem vigasztal. A legnagyobb problémám, hogy R. szerint akció előtt nem ultrahangoznak meg, pedig az mindent megoldana... lehet hogy akkor kellene szólnom, és hátha, bár gondolom olyanor már csak azért is megcsinálják, ha már olyan szépen összegyűltünk a műtőben, nem fognak visszalépni egy parás okostojás miatt, még ha igaza is lehet.
Jaj de utálom, jaj de jó lenne tudatlannak és tájékozatlannak lenni, és vidám bizakodással megjelenni, mit sem sejtve... Crap. :(

Mai apróságok

Elszállítottam négy hatalmas zsáknyi cuccot a szelektív gyűjtőbe, kitakarítottam az autócskámat, elpakolásztam a nyári ruhákat, és elővettem az őszi-télieket, mostam három adagnyit, kivittem a szemetet*. Most sütőtök készül, és szőrtelenítés, és háttérben tévénézés, mindennemű gondolkodást elkerülendő.

Reggel is mértem egyet, és úgy tűnik továbbra is jók vagyunk, még lent a hő. Persze ez még semmit sem jelent, mert akár most is repedhetek, és akkor holnapra ugrik fel, de ilyen butaságokon nem agyalunk (yeah, right).
Már napok óta kitaláltam, hogy majd buzgón LH-tesztelek, és akkor abból jól meglátszik, hogy mikor készülődik a szervezetem; erre tegnap este, mint egy igazi idióta, teljesen elfelejtettem, és csak a szuri után jutott eszembe, akkor meg persze egyértelműen pozitív volt. Próbálok nem aggódni, mert hát ugye a beadott HCG keresztreagál, és biztos attól van, de igazán nyugodt csak akkor leszek, ha holnap reggelre sem kanyarodik felfelé a görbém. Meg legalább most láttam, hogy milyen egy igazi pozitív teszt, amikor a tesztcsík ugyanolyan vastag és egy árnyalattal sötétebb, mint a kontroll-.

Holnap jelentkezem. Most megyek tököt forgatni, aztán epilálok. (Micsoda fess férfi ez a von Trapp kapitány!)


* Ahogy tuszkoltam befele a használt szúróeszközöket a zacsikba a konzervdobozok és kefíres poharak közé (jól bebugyolálva, nem kell aggódni), az jutott eszembe, hogy alakítani kellene egy Meddő Nők és Anonim Heroinfüggők Baráti Kört, mert mekkora segítség lennénk már a csóró drogosoknak. Csak nálam összegyűlt két hét alatt kilenc fecskendő és injekciós tű, és én még a lightweight csoportba tartozom, a lombikosok ennek többszörösét végzik ki egy-egy menetben. Papírunk van róla, hogy mindenféle vírusmentesek vagyunk, havi rendszerességgel szállítanánk, és amikor már esetleg nem, akkor sajna mindig lennének az előző életünkből fennmaradt kapcsolatok, akik egy ideig megbízhatóan a helyünkre léphetnének. Karácsonyra szervezhetnénk egy próba-gyűjtést...

Sorstársaság

Meséltem nemrég, hogy milyen magyar blogok kerültek elő kutakodásaim során; nagyrészt egészen kiábrándítóak voltak az örökös pesszimizmusukkal, úgyhogy egy darab sorstárson kívül a többinek nem lettem rendszeres látogatója. Aztán pár napja tiszta véletlenül kincsesbányára bukkantam: már nem tudom, melyik napló indította be a láncreakciót, de találtam egy csajt, aki belinkelt pár másikat, akik szintén belinkeltek többeket - és hát úgy tűnik, hogy a jófej sorstársak, akikkel nagyjából egy nyelvet beszélünk, egy csomóban gyülekeznek... és most megvan a búvóhelyük.
Nem akarok bunkó módon belerondítani a köreikbe, úgyhogy egyelőre nem linkelem be őket, épp elég, hogy gátlástalan kukkolóként egy szusszra végigolvasgattam a teljes történetüket. De ígérem, hogy körbejárkálok, és engedélyt kérek, és aki beleegyezik, azt kirakom egy gyűjtőbe jobb oldalra, mert érdemes megnézni őket.

Én most várakozó állásponton. Két napig nem mértem, mert a hosszú hétvég közepette elég rendszertelenül aludtunk, de ma reggel már igen, mert kíváncsi voltam, hogy állunk: jól, még nem volt tüszőrepedés. A hét ampulla Merional tegnap este lejárt, ma meg mindjárt beadunk egy dupla adag újdonságot, gyerekcsináló karrierem harmadik fajta tüszőrepesztőjét, ami a Pregnyl. (M. már tiszta profi, konkrétan nem érzem, amikor belémszúrja a tűt.) Aztán holnap kivételesen semmit sem kell belémjuttatni, holnapután meg inszem... ezt is megértük, izgi.

Living dangerously...

Most értünk haza... M. szüleinél kezdődött a buli sok évtizedes családi barátaikkal, aztán mi fiatalok (hatan, a múltkori felállásban), Sz. ötletére náluk folytattuk a dolgot, sok borral (kivétel én, a sofőr) és sok vicces beszélgetéssel.
A két helyszín között M. meg én megálltunk egy sötét mezei úton, és beadtuk a napi adag Merionalt. Ebből gyerek lesz, akárki meglássa... :)

Turbópete

Hát ezt is megértem: my petelányz ain't bamba no more. :)

Ma reggel volt a stimuláció első UH követése; CD8, szóval kötelező körként elmentem engedelmesen, de nem sokra számítottam. Gondoltam meglátja, hogy sehol semmi, jó esetben esetleg talál egy miniatűr tüszőkezdeményt, aztán vagy gyorsítani akar, és felemeli a Merional adagot (eddig ugye napi egyet szúrtunk, és négy adag ment be összesen), vagy szép komótosan beadogatjuk a kiírt tízet, és valamikor mához egy hét után tüszőrepesztünk, és a következő hétfőn vagy még később, sor kerül az inszemre.
Ehhez képest, kérem alássan, bal oldalon ott virított egy méretes tüsző: 15 mm, vagyis az én mércémmel egy valóságos csoda. A méhnyálkaháryta szintén szépen vastagodott, már 6,5 mm, úgyhogy most az lesz, hogy beadunk még három Merional adagot, aztán hétfőn este beadunk két ampulla Pregnyl szurit, és szerda reggel bevonulunk a spermaterméssel, és szépen meg leszek inszeminálva - yay!

Szóval most lesz egy jó kis hosszú hétvége, amiben azon kívül, hogy M. szegény tanul napi pár órát, semmi értelmeset nem szándékozunk csinálni. Holnap bulizunk egyet M. szüleinéli kezdéssel, az ottani maradékokból pár napig finomakat eszünk, elmegyünk minimum egy moziba, továbbá szexelünk sokat, és nézünk sok filmeket. És mindeközben óvatosan reménykedek, meg próbálom M. lelkesedését egy kicsit mérsékelni, hogy ne legyen majd túl csalódott és szomorú, ha nem történik meg már első alkalommal a csoda (elég ha én az leszek).
És persze (hol valljam be, ha nem itt?), aggódok. Például azon, hogy mi lesz, ha nem nő megfelelő ritmusban az az egy szem tüszőm, meg ugyanakkor természetesen azon is, hogy mi van, ha túl gyors tempóban nő, és idő előtt megreped. Az utóbbira azt találtam ki, hogy biztonsági megoldásként beiktatunk egy természetes gyerekcsinálós beavatkozást is a tüszőrepesztő napján, és ígérem, hogy ennél tovább nem fogok agyalni a dolgon.
Nah jó, azért az biztos eszembe fog jutni néhányszor, hogy édes-drága pici nyári baba lenne...

Közjegyzettek

Mától ezek is vagyunk; elmentünk végül, és megírattuk a BMC által kért nyilatkozatot... vagymit. Miközben a közjegyző helyettese a szomszéd szobában előkészítette a dokumentumot, a hivatalos környezethez egyáltalán nem (de magunkhoz nagyon is) illően végig rötyörésztünk. Először is azon, hogy bakker, hát tényleg inkább anyakönyvvezetőhöz kellett volna menni, ha már úgyis nyilatkozgatunk itt ilyen idétlen dolgokat, akkor legalább csinálhattuk volna ingyen. Aztán azon, hogy vajon mit szólna a hölgyemény, ha elmondanánk, hogy szerintünk az "élettársi kapcsolat" az ránk egyáltalán nem találó kifejezés, és nem lehetne-e esetleg inkább azt közjegyezni, hogy mi kéremszépen maták vagyunk, akik immáron hét éve matulunk, és mindeközben abszolváltuk az együtt aluszást, eszizést, iszizást, úszizást (dokkolással!), mászizást, sétizést, sípegést (sss-sss-sss), és egy sor további sajátos tevékenységet, ami minden kétségen felül bizonyítja, hogy egy kiváló csapat vagyunk, és ennek megfelelően az asszisztált reprodukciós eljárás során legyártott csemetét majd kérjük szépen és hazavisszük jól. Aztán meg azon, hogy mikor rákérdeztek, hogy mi lesz a jövendőbeli gyermekünk családi neve (ezt is beleírta, azt mondta így szokás), mindketten csodálkozva néztünk össze, hogy a kicsoda micsodája, majd rémülten konstatáltuk, hogy mi ezt még sosem beszéltük meg, majd ugyanazzal a lendülettel rávágtuk mindketten M. vezetéknevét.
Végül tőlünk telhetően visszafogottan és jó gyerekekhez illően (M. komoly fejjel rámszólt, hogy ne könyököljek a tárgyalóasztalra, és húzzam ki magam), csupán mérsékelten vigyorogva végighallgattuk a megírt okirat felolvasását, és kijelentettük, hogy értjük a tartalmát és a jogi következményeit, és akaratunkkal meg a tényekkel megegyezik az egész hóbelevanc, aztán aláírtuk.

Hazaúton még egyszer nyomatékosítottam, hogy márpedig én terhesen nem megyek férjhez, épp elég bajunk van azzal, hogy egyáltalán össze kell házasodnunk. M. meg őszintén csodálkozva megkérdezte, hogy de akkor mi lesz, mert az ahhoz hogy az örökbefogadási procedúrákat is el tudjuk indítani, muszáj, viszont egy hónappal előre be kell jelenteni a házasságot, én meg ugye egy hónap múlva már terhes leszek. Hát mit mondjak...? Amen to that. :)

We are a go!

Nah megvolt ma a cikluseleji kontroll, CD4 van és 3 mm a méhnyálkahátyám, petefészkek szépek (hivatalos szóval élve normálok, de én szépnek képzelem őket). Szerencsére semmi undormányos nem volt a dologban, sőt már tegnap sem igazán lett volna - érdekes, eléggé megváltoztak a Meforal óta a ciklusaim, sosem tart sokat a piros, már harmadik nap is szinte alig van valami. Másik szerencse, hogy ugyanahhoz a dokihoz kerültem, mint múltkor, a recepción jelentkeztem, kérdezte a nőci, hogy hozzá, mondtam hogy igen, és már mehettem is; ráadásul fél óránál nem volt több a várakozás sem, tízre simán beértem dolgozni. Harmadik szerencse (helyes, helyes, járjanak is csoportosan), hogy gondoltam, mi veszítenivalóm van, megkérdezem a dokitól, hogy a különleges helyzetünkre való tekintettel, nem lehetne-e esetleg otthonról vinni majd a spermát inszemkor is, és tök jó fej volt, azonnal mondta, hogy persze, megoldható, majd szóljak a következő kontrollon, és megbeszéljük a részleteket; M. a hetedik mennyországban volt a hírtől, és mi tagadás, én is.

Kaptam receptet Merional szurira, mondtam, hogy ilyent már adtam magamnak, úgyhogy vissza sem kellett mennem megmutatásra, mondta a doki hogy akkor rajta, ma este kezdjem el a napi egyet, és pénteken menjek vissza, UH és megbeszélés. Szimpatikus nekem ez a doki, továbbra sem egy szószátyár, de ezúttal nem zavar különösebben, így, hogy nyoma sincs nála a "tévésztár" arroganciájának; és hát végülis most már tudom miket kell kérdezni, arra meg válaszol, szóval örülök, hogy hozzá kerültem. Addig muszáj lesz elmenni a házidokihoz az elmaradt beutalóért és Meforal receptért, és közjegyzőhöz megíratni a nyilatkozatot.
Más most nem jut eszembe... (Jaj, dejóvolna M. névnapjára egy kétcsíkos teszt...)

Kis szomor és aggód

Nem vagyok valami fényes hangulatban, bár a fórumos lányok* feldobtak egy kicsit - tegnap este sokkal rosszabb volt, egy adott pillanatban bemenekültem a hálószobába pakolászni, nem akartam elpityeredni M. előtt, mert meg sem tudtam volna magyarázni, mi bajom. Túl ingergazdag a környezetem gyerekügyileg manapság, volt a hétvégi buli ugye, meg M. barátjának és a véletlenülterhes csajának megszületett a kislánya, meg egy lány, akinek évek óta olvasom a blogját, pár hónapja kitalálta, hogy kéne gyerek, és már ott is van, és úton-útfélen nagyhasú nők tárgyalják meg, hogy ki mikorra várja a szülést... Legtöbbször konkrétan történéskor simán átlendülök a dolgokon, nem foglalkoztatnak különösebben, aztán megpillantom a gyógyszereimet a laptop-asztalon, vagy a lázmérőmet az éjjeliszekrényen, vagy Apu pici kezét, vagy M. csibész-mosolyát, és úgy belémnyilall a fájdalom, hogy lélegezni is alig tudok. Vergődök aközött, hogy mértéktelenül imádni fogom, hihetetlenül boldoggá teszem, tehát megérdemlem és megkapom, csak türelem - és aközött, hogy mekkora buta liba vagyok, kitől várok én csodát, senki nincs, aki majd jól meghallgatja a kérésemet, csak a nagy büdös tény, hogy a testem képtelen életet alkotni. Olyankor csak az enyhít (minimálisnál is minimálisabban), hogy vannak sorstársaim, ismerem a küzdelmüket, és nekik/velük talán egy kicsit elhiszem, hogy mint annyi minden másban, ebben sincs egyenlőség - nem én vagyok a hibás, nem én rontottam el valamit, nem én vagyok az univerzum legnagyobb vesztese, amiért a világ legtermészetesebb dolgában megbuktam, csak... ezt dobta a gép (hú, de utálom azt a kifejezést!). Elfogadni sosem fogom és belenyugodni sem, ahhoz túlságosan feldühít, akárcsak a világ összes igazságtalanága; és bevallom, egyre nehezebb a kezdeti lelkesedéssel nekiindulni az új ciklusnak, még így is, hogy most a következő azért egy újfajta lehetőséget rejteget.

Nah, befejezem a rinyálást, jöjjön egy kis logisztika, apropó új ciklus: a hőm lent, a megszokottól eltérően már második napja, miközben a pirosat (már ha az szabálykövető lesz) leghamarabb holnapra várom. Ezzel szerencsére megoldódott az a dilemmám, hogy hányadik napon is menjek a nőgyógyhoz, mert elméletileg hétfő (esetleg kedd) pont CD3 lesz. Nagyon-nagyon remélem legalábbis, hogy nem tréfál meg a szervezetem, és nem nyújtja túl a luteálist, mert természetesen megint hozom a formámat, és aggódhatok egy sort: következő hetekben gyors egymásutánban lesz két hosszú hétvége, amikor is inszem-fronton zárva tart a BMC - és azért a négynapos szünetekkel meg az én-féle bamba petelányokkal számolva elég nehéz lesz úgy sakkozni, hogy pont munkanapra essen a kontroll-UH is meg az azt követő beavatkozás is, főleg úgy, hogy a tüszőrepedésem ugye szuri ellenére is meglehetősen kiszámíthatatlan. Fingers crossed tehát, hogy most már minél előbb piruljak.


* Kellene már ehelyett valami normális megnevezés, mert tök pontatlan ez a gyűjtőnév, igazából a fórumon már nagyon régen nem vagyok aktív, csak zugolvasok, és nem is kizárólag onnan szerződött az a kis társaság, aki bab-szempontból tartja bennem a lelket, és hasonló cipőben botladozik, és segít, és válaszol, és csak úgy egyáltalán van, mint egyelőre egyetlen pozitív eredménye ennek a mizériának. Ilyenekben gondolkodom, hogy petekommandó meg wannabemomz, de egyelőre nincs meg az igazi, úgyhogy minden ötletre nyitott vagyok.

Hope and other bitches

Szerencsére kezd lefele menetelni a hőm, mert persze hogy megint képes volt előmászni a remény... Komolyan mondom, ez a legrosszabb az egész gyerekprojektelésben, nem a folyamatos aggódás, nem az időzített próbálkozás, és még a két hétnyi várakozás sem - hanem az, hogy mindennek a végén, és minden ráció ellenére, hónap hónap után ott van ez a kurva.
Tegnap azon gondolkoztam, hogy az inszem ciklusában nem fogok mérni, mert a stimuláció meg a progeszteronpótlás miatt nyilván végig szépen az egekben lesz a görbém, és annál nagyobbat koppanok... de aztán eszembe jutott, hogy semmi értelme, egyrészt csak fúrna a kíváncsiság, másrészt úgy valószínűleg még inkább képes lennék mesékbe ringatni magam, szóval ez egy lose-lose helyzet, akárhogy nézem.

A hétvégi kerti-party jól sikerült, finom lett a kaja, beleértve a sokáig aszalt tortácskámat, egész jó volt a hangulat. Leszámítva persze a gyerek-ügyeket. Borzalmas, hogy H. és Sz. mennyire rossz tehetségtelen szülők; igen, így ki merem jelenteni, M. meg én mindig napokra ledöbbenünk ezen... még teljenes átlagos gyerekekkel is gáz lenne, amit művelnek, de főleg így, hogy a nagy fejlődési zavaros, a kicsi meg a világ leggonoszabb kislánya... mondjuk nyilván ezek sem véletlenek. És tudom, tudom, mindig az pofázik, akinek még nincs gyereke, mit tudok én, hogy mennyire nehéz és megterhelő... hát tudom. Tudom, hogy a szívem szakad meg, hogy mennyire nem foglalkoznak velük, hogy felnőtt fejjel is össze tudnak zavarni a következetlen nevelési szabályaik, és hogy amikor a kölkök épp nincsenek az előbbi kettőből egyenesen következő hisztis hangulatban, imádok velük lenni, órákig elbóklásznék a világukban, és izgatottan lesem, hogy milyen csak gyerekek által megfejthető titkokba avatnak bele még. És meg tudnám tépni a buta, fogalmatlan anyjukat, amiért mást sem csinál, csak picsog, hogy milyen borzalmas az élete, amiért otthon kell lennie velük (miközben ők maguk nincsenek otthon, hiszen bölcsibe-oviba járnak), és a százötven évvel ezelőtti felfogással családozó apjukat, aki egyik percben magából kikelve rájuk üvölt, a másikban meg büszkén összepuszilja őket. Tényleg nem értem, miért csináltak gyereket... vagy inkább, hogy miért egymással; H. sosem akart, nem is titkolta, hónapokig idegbeteg volt, amikor Sz. kvázi megzsarolta a szakítással és rákényszerítette az egészet - utána meg, mint aki jól végezte dolgát, ő kivonta magát az egészből, és a megkeseredett anyjuk percenként változó kényére-kedvére bízta a két kis védtelen lény sorsát. És persze, hogy vannak ennél borzalmasabb körülmények, persze, hogy látszatra mindenük megvan, és nem verik őket, és nem kell nélkülözniük, de őszintén szólva sokkal jobban járnának egy szegénységben élő, de törődő családdal, ahol erős érzelmi támaszt kapnának csak, és semmi mást.
Mióta a gyerekvággyal küszködünk, hiperérzékeny vagyok ezekre a dolgokra. Igenis utálom azt, aki nem hajlandó szoptatni, mert neki fáj, és majd úgyis felnő a baba tápszeren, utálom azt, aki panaszkodik, hogy a hasfájós kicsi miatt nem tud eleget aludni, és utálom azt, akinek nincs türelme leülni a játszószőnyegre a színes építőkockákkal, vagy végighallgatni a lelkesen feltett kíváncsi kérdéseket, és értelmes választ adni rájuk. És annyira de annyira hálás vagyok az én szüleimért, és annyira de annyira remélem, hogy hamarosan sikerül a baba, már csak azért is, hogy alkalma legyen egy kicsit drága-édes Apu mellett is növekedni, és megtapasztalni azt, amiben nekem részem volt (és amit persze majd nagyon igyekszem én is nyújtani). Persze, biztos elképesztően nehéz, és az is biztos, hogy mi sem leszünk tökéletesek; de azt, hogy minden erőnkkel megpróbáljuk, megérdemli bármelyik kisgyerek... és olyan rossz, hogy minden alkalmatlan szarszülőnek megadatik a lehetőség, amit aztán látványosan elpazarol, nekünk meg nem...

Torta és labor

Isteni illat van a lakásban, a nagyon finom lisztmentes csokitortámat készítem épp a holnapi bográcsbanpörköltes kerti bulira (ahol alapvetően egy cukorbetegből és két inzulinrezisztensből álló hölgytársaság fogjuk elfogyasztani, remélhetőleg visszafogottan)  - egy kicsit aggaszt, hogy már lassan kétszer annyi ideje sül, mint amennyit a receptben írtak, és még mindig enyhén remegős a közepe... mondjuk lehet, nem kellett volna az ajánlott méretű tortaformába dupla adag hozzávalót szuszakolni... háziasszonyok gyöngye, az vagyok.

Ma voltam 7DPO vérvételen, és sikeresen összezavartam a nővérkéket, akik háromszor visszakérdeztek és egy sort értetlenkedtek, amikor bediktáltam, hogy ez ugyanakkor CD35... nekem fura volt, hogy egy meddőségi központban dolgozó személyzet ennyire tájékozatlan ilyen alap dolgokban, de végülis valóban nem az ő dolguk ez, szúrni meg fájdalommentesen szúrtak. Aztán le kellett vinnem a vizeletmintát a központi laborba, ahol is megkérdeztem az adatfelvevő nénit, hogy az egy hónappal ezelőtti eredményeimet ki lehet-e még kérni, és ő olyan aranyos volt, hogy azonnal kinyomtatta nekem. A CD3 hormoneredmények nincsenek benne, csak a rutin viszgálatok, de az is valami; a többit majd legközelebb elkérem a BMC recepcióján, mert ma nem tudtam, elég sokan várakoztak, én meg siettem munkába.
Egy minimális gyulladásom lehetett valahol, mert a süllyedés picit kilóg a referenciatartományból, továbbá még mindig fennáll a szokásos enyhe vashiány, annak ellenére, hogy szedem ugye a terhesvitamint és mikor nem felejtem el, akkor plusz vasat is. Nincs egyik fajta hepatitiszem sem, és ami még érdekesebb, toxoplazmózisom sem, amit nem is értek hat év macskákkal együtt alvás után, és úgy, hogy amíg a belvárosban laktunk, napi szinten takarítottam az almukat is. Nincs továbbá ostoros egysejtűm (nem viccelek, ezt is keresték) és gombám sem, viszont ha jól néztem utána, akkor szintén nincs valamiféle kedves bacilusom sem, ami jó lenne ha volna, mert az védi a hüvelyt a gyulladások ellen; de a múltkor nem mondta a nőgyógy, hogy bármi gond lenne velem, úgyhogy ezt talán nem nagy baj.
Leadtam a januári mellultrahang eredményét is - most már csak három dolog hiányzik a dossziénkból. Az egyik a beutaló, amit remélhetőleg jövő héten beszerzek, mert úgyis menni kell a házidokihoz, fogyóban van a Meforal; a másik a közjegyzői nyilatkozat, amit legkésőbb jövő hét utáni héten muszáj lesz beszerezni, mert nem szeretném, ha azon múlna, hogy még nem kezdjük el a stimulációt. A harmadik az AMH vérvétel, aminek utánanéztem és hát egy elég ijesztő dolog, mert tulajdonképpen azt mutatja meg, hogy mennyire van kimerülőben az ember petesejtállománya; az a baj, hogy ezt csak egy laborban csinálják a városban, és az olyan rossz nekem helyileg és időpontilag is, hogy lehet nem megyek el még, csak ha rámszólnak.

Van viszont egy aggodalmam is (már hogy ne lenne, rólam van szó...), mert a leletre írt küldő névről kiderült, hogy az, aki előző alkalommal vizsgált az tulajdonképpen csak valami helyettesítő féleség lehetett, és én máshoz fogok majd tartozni. És hát ugye én a saját tündérdokim után a fiatal pasi stílusától sem voltam elájulva, de ahhoz képest az actual jövendőbeli kezelőorvosom állítólag egy bunkó farok, gyakorlatilag szinte minden neten fellelhető beszámoló csak rosszat mond róla, hogy szakmailag lehet hogy képzett és tapasztalt, de arrogáns, pénzéhes és szűkszavú... nekem ezekről rögtön az OGyEI Családtervező Központos tévésztár* jutott eszembe, és hát róla nem sok jó emlékem van (konkrétan nulla). Na mindegy, egy esélyt azért kap, és következő alkalommal hajlandó vagyok kipróbálni, mert végülis House sem a finom modoráról volt híres mégis imádtam, de ha rossz érzésem lesz tőle, kérni fogom, hogy átadjanak a múltkorinak, mert az legalább nem volt paraszt, állítólag van lehetőség cserére.
Számolgattam még azt is, hogy mi lesz, ha az első inszem nem lesz sikeres, és úgy tűnik, akkor két ciklus fog kimaradni a következőig, mert nagyjából az év utolsó hetében jön majd a piros az első stimulációmentes ciklus végén, és akkor szerintem már mindenki szabadságon lesz jövőig. De ki tudja, a nyaraláskor is ilyesmire számítottam, és végül mégis jól sült el, hátha most is kihúzom januárig... ha már maratonian működöm, akkor legalább egyszer, mikor kivételesen szükségem van erre, valóban késsen alaposan.

Most meg megyek szépen tortát lesni, és nagyon remélem, hogy nem száradt ki...


* Ígérem, egyszer, mikor nagyon ráérek, írni fogok egy ki-kicsodás összefoglalót a dokikról, és mielőtt a könnyebb beazonosítás végett mindegyiknek adnék valami álnevet a jellemző tulajdonságaik alapján, megírom az igazi nevüket is, mert nekem is rengeteget segített, amikor informálódni próbáltam, és fórumokon vagy blogokon nem csak utalgattak az emberek arra, hogy ki milyen volt, hanem az is kiderült a történetekből, hogy pontosan kik a szereplők.