Utálom, hogy óvatos vagyok, nem merek hinni, nem tudok bízni a sikerben, hogy félek. Olyan de olyan jó lenne még egyszer a naiv kezdő próbálkozók körébe tartozni, és lelkesen várni holnap reggelt, hogy tesztelhessek - irigylem a fél évvel ezelőtti önmagamat. Úgy érzem, már jóval a finis előtt feladtam, és akkor hogy érdemelném meg, ugyanakkor tudom, hogy azért vagyok ilyen gyáva nyúl, mert annyira de annyira vágyom... eh, semmi értelme ennek.
Valakinél olvastam, hogy ilyen meditációs-féle gyakorlatokat végzett, mert hogy a gondolatnak teremtő ereje van, és ha ő házi feladatként elképzeli magát terhesen, meg szoptatni, meg babát sétáltatni, akkor majd jól meg is történik... hát én ezek alapján a világ legszorgalmasabb tanulója vagyok, alig bírom visszafogni a mindenfelé cikázó fantáziámat. Ahányszor profilból meglátom magam egy tükörben, önkéntelenül is azonnal kidüllesztem a hasamat, ahányszor zuhanyzom, mindig beugrik hogy milyen lenne nem látni a lábamat a hatalmas pocaktól, ahányszor behunyom a szemem, teljesen élénken látom M. majd Apu arcán a hatalmas mosolyt, amikor bejelentem nekik a hírt. És ahányszor megtörténik, mindig villámgyorsan leállítom magamat, mert a babonám szerint a túlzott önbizalom elűzi a szerencsét, és mert rettegek a csalódástól... gyáva-gyáva nyúl, mondom.
Persze nehéz így, hogy oda sem figyelve is egyértelmű, hogy a világon semmilyen tünetem nincs. Leszámítva az utóbbi pár napban többnyire a bal oldalamon petefészek magasságban jelentkező szurkálós érzést, olyasmit, mint amit (egyébként életemben először ebben a ciklusban) tüszőrepedés környékén éreztem; úgyhogy mindennek tetejébe most azon is aggódom, hogy vajon nem alakult-e ki cisztám.
És nem, nem fogok tesztelni holnap reggel, maximum majd egy hét múlva, ha nem jön meg addig. Az is milyen jó lenne már, csak úgy lenni, élni, aztán egyszer csak arra eszmélni, hogy nem jött meg időben, és meglepődni a két csíkon... nem mintha ilyen lehetne is valaha, hisz nálam a késés nem értelmezhető, a kéthavi kimaradás is simán benne van a pakliban.
A háttérzajként bekapcsolt tévében Julianne Moore és Hugh Grant és Robin Williams épp szülnek; it figures.
Előreszámla
2012. november 2., péntek
2012. október 30., kedd
Ennyire szeret(né)lek...
Kedves Kissmalacz,
in case you're in there: pár perce megtudtam, hogy a kávé gátolja, a sok folyadék meg segíti a beágyazódást.
Az elsőt simán nem iszom holnaptól, no biggie - a másodikból viszont ünnepélyesen ígérem, hogy legalább három literrel fogok... leveseket leszámítva!
'Nuff said.
in case you're in there: pár perce megtudtam, hogy a kávé gátolja, a sok folyadék meg segíti a beágyazódást.
Az elsőt simán nem iszom holnaptól, no biggie - a másodikból viszont ünnepélyesen ígérem, hogy legalább három literrel fogok... leveseket leszámítva!
'Nuff said.
2012. október 29., hétfő
Kérem a következőt!
Valamikor megígértem, hogy írok egy posztot a nőgyógyászokról, akikkel az elmúlt egy évben szerencsém vagy szerencsétlenségem volt találkozni - here it goes; hosszú lesz.
Az általános gyakorlattal ellentétben nevekkel fogom, főként azért, mert nekem mindig hatalmas segítség volt blogokon és fórumokon kutakodni, és nagyon rossz tudott lenni az a változat is, amikor maximum kezdőbetűket írva minősítettek embereket, esélyt sem adva a további nyomozásra, és az is, amikor kiírták ugyan a doki nevét, de nyilvános véleményezés helyett csak annyit fűztek hozzá, hogy akit érdekelnek a részletek, az írjon privát üzenetet. És egyúttal egyik kedvenc blogomból kiindulva adok mindenkinek egy kódnevet, hogy ha később utalok valakire, ne kelljen minden alkalommal körülírkálni, hogy ki is ő.
Amúgy most csak a fontosabbakat fogom leírni, a többi mindig alkalomszerű volt, rákszűretni és fogamzásgátlót feliratni - és meghallgatni a nyugtató litániát, miszerint ne aggódjak, hogy rendszertelen a ciklusom és mindig is az volt, ezzel majd akkor kell csak foglalkozni, ha gyereket szeretnénk; mindezt úgy, hogy a rendszertelen nálam 35 és 85 nap között bármit jelenthetett, mellette meg konkrétan megkopaszodtam, annyira kihullt a hajam (ez utóbbival annyit kezdtek, hogy Diane35-öt írtak fel rá, és megnézték a tesztoszteron szintemet, ami még alacsony is volt, úgyhogy tanácstalanul vállat vontak). Az ilyenekről, egy kalap alá pakolva, csak annyit mondanék, hogy nagyon gyorsan érdemes elmenekülni tőlük, és valami normális hozzáállású kollegát keríteni.
Mondanom sem kell, hogy ezek mind szubjektív meglátások, bármilyen értelmes érvekkel szabad ám cáfolni őket.
Dr. Aszódi Ágnes - ő az első emlékezetesebb élményem, a Terézvárosi Egészségügyi Szolgálat Csengeri utcai rendelőjében, mert akkoriban nem nagyon jöhetett szóba a magánrendelés (annyit kerestem, hogy a fizetésem nagyjából háromnegyede azonnal elment lakásra, rezsire és bérletre). Ahhoz képest, hogy nem került semmibe, egészen kedves volt, és ugyan a sietésbe a rákszűrésen túl nem sok beszélgetés fért bele, de mikor mondtam, hogy pár hónapja elhagytam a fogamzásgátlót, és menzesz azóta sehol, nézetett egy teljes vér- és hormonképet, visszamenéskor meg volt UH és Duphaston recept, hogy megjöjjön végre. Egyébként ezen kívül semmi rendelleneset nem talált, PCO ciszták hiányában kizárva, mindenféle értékek jók voltak, úgyhogy ugyanazt mondta, mint mindenki más: ha továbbra is rakoncátlankodik a ciklus, amikor babát akarok, utána kell nézni tüzetesebben, amúgy meg találkozzunk egy év múlva. Ez olyan nyolc évvel ezelőtt volt, közben más maradandó nőgyógyászos tapasztalatot nem szereztem, eljártam évi egyszer rákszűretni ugyanoda, ahhoz aki épp dolgozott aznap, bejött a képbe M., megint felírattam a fogamzásgátlót (minden további érdeklődés nélkül ugyanazt a brutált kaptam, mint előtte, pedig egyértelmű volt, hogy semmit sem segít pl. a hajhulláson, ami miatt eredetileg javasolták); 2007 őszén voltam utoljára Aszódinál egy pár hónapos gyógyszerszünetben, megint vérvétel, megint minden rendben találtatott, megint nem volt fontos, hogy két-háromhavonta volt menzeszem, megint kaptam progeszteront meghozásra. Nagyjából két év múlva teljesen leálltam a fogamzásgátlóval, átlagban évi hét ciklusom volt, többnyire olyan hosszúak, hogy (most már tudom) valószínűleg nem sokszor következett be peteérés; néha gumival, néha megszakítással védekeztünk, majd úgy 2010 vége óta sehogy, mivel akkor már sejtettük, hogy M. visszatérő mellékheregyulladásai és az én bénácska működésem mellett, úgysem valószínű a spontán teherbeesés, ha meg megtörténik, akkor jöjjön.
Aszódi doktornőhöz idén februárban kerültem vissza, elég kétségbeesetten (következő bekezdésben mesélem, hogy miért), mert ő volt az egyetlen nőgyógyász, akire úgy emlékeztem, hogy lelkiismeretes volt, hiszen kérés nélkül vérviszgálatra küldött, meg hát egy nővel talán mégis jobban megbeszéli az ember lánya a kétségeit. Természetesen ezúttal a magánrendelésére mentem, ahol előadtam the story so far, megnézte és újfent jónak találta az eredményeinket, viszont sok segítségemre nem volt: nem nagyon akart hozzászólni, hogy mik is a lehetőségek a frissen felfedezett inzulinrezisztenciával és mégis mennyire súlyos az enyém. Azt mondta, hogy szerinte még legalább fél évig próbálkozzunk segítség nélkül - mindezt, miután ugye előadtam mindent, az örök életemben összevissza ciklushossztól, a több mint egy éve védekezés nélküli szexen át, a nem túl bíztató életkoromig. A tizenöt perces móka mindennemű vizsgálat nélkül tizenöt ezerbe került (jó kis percdíj, természetesen számla nélkül), és búcsuzóul még hozzátette, hogy a leleteken található dicséretes számok ellenére, abban a konkrét (egyébként stimulált) ciklusban gyakorlatilag nulla az esélyem a teherbeesésre. Ekkor már annyira egyértelmű volt, hogy ugyan valóban kedves, de szakmailag elég kérdőjeles, hogy nem is értetlenkedtem tovább, hogy ha a Clostilbegyt most ennyire "hasznos" volt, akkor mégis miért képzeli, hogy nélküle kellene még hat hónapig türelmeskednünk...
A továbbiakban Dr. Not Much Use.
Dr. Gasztonyi Zoltán - ő egy adott volt (beékelődött a fenti két látogatás közé), ugyanis 2012 elején kezdő lépésként az Országos Gyermekegészségügyi Intézet Családtervező Központjába jelentkeztünk, hogy lássuk, hogyan kellene tudatosan gyereket csinálni, ha már hűbele-módon nem jött össze. Ez egy átlagosan szaporodóképes pároknak létrehozott egész hasznos állami program, aminek keretén belül egyszeri húszezres tarifáért elvégeznek egy csomó mindent (spermateszt, andrológiai konzultáció, hormonkép, nőgyógyászati vizsgálat, immunitás különböző betegségekre, stb.), majd egy évig végigkövetik a gyerekgyártási procedúrát (ilyen extrákkal, hogy étkezési szakértő meg párterapeuta), ha összejön, akkor tizenkét hétig gondoz a védőnőjük (az árban van genetikai tanácsadás és mindenféle koraterhességi szűrés), ha nem, akkor továbbküldenek minden eredményeddel a meddőségi specialistákhoz; akkor optimistán még meg voltunk győződve, hogy nekünk ennyi segítség épp elég lesz. Az orvosuk nevére persze rákerestem, bár nem nagyon tüzetesen, mert ott úgysem válogathattam volna, ő volt az egyetlen nőgyógyász - negatív oldalon annyit láttam, hogy némileg arrogáns és pénzéhes, de ugyanakkor tévéműsorokban rendszeres meghívott, nyilatkozgat és tanácsokat osztogat, úgyhogy én inkább örültem, hogy ilyen elismert szakember kezei közé kerülök.
Első találkozáskor neki is elmondtam az egész életnyi előzményt, és mivel akkorra két és fél görbém is volt, láthatta, hogy már egy hónapon most is jóval túl vagyok ciklushosszilag; az UH szerint luteálisban voltam, volt némi sárgatest, úgyhogy mondta, hogy meg fog jönni hamarosan - és minden további nélkül írt egy Clostilbegyt receptet, hogy harmadik ciklusnaptól kezdjek majd el szedni napi két szemet, és harmadik és ötödik nap között jelenjek meg a laborban hormonokat nézetni. Not quite so impressed, de végülis elég szimpatikus is volt a fanyar humorával, és hát vakon bízó kezdő voltam, így természetesen azt tettem, amit kért - de mivel akkoriban még igencsak hiányosan informálódtam termékenységügyileg, bár voltak kétségeim, de azzal a jelszóval, hogy ha lenne jelentősége, biztos figyelmeztetett volna, harmadik napon elkezdtem a tablettát, és csak ötödiken mentem vérvételre; el lehet képzelni, hogy az FSH meg az LH szint mennyire volt releváns ezek után. Következő alkalomra már okosabban jelentem meg, rákérdeztem erre is, de csak legyintett hogy jól van az, ahogy a 2,35 TSH szintemre is tette, annak ellenére, hogy a csapból is az folyik, hogy inkább ennek a fele lenne jó; és, akár előzőleg a háziorvosom, ő is megemlítette az inzulinrezisztencia lehetőségét, és elküldött terheléses mérésre. Közben folyt a következő ciklus, a gyógyszer ellenére a tüszőm alig nőtt, magyarázatot és választ nem kaptam semmire, az UH meg úgy lett időzítve, hogy a magánrendelésre kelljen mennem az Istenhegyi Géndiagnosztikai Központba, ahol alkalmanként számlás nyolcezerért rendelkezésre állt (heti kétszer lehetett volna OGyEI, de természetesen se a közvetlenül előtte, se a közvetlen utána ciklusnap nem volt jó, csakis az az egy, amikor a saját klinikáján tartózkodott), igaz úgy, hogy a vizsgálatom közben végig bent volt két asszisztens(?) csaj, akikkel azt tárgyalta meg, hogy hogy kell csengőhangot beállítani az új telefonján. Végül azt a lassan növekedő tüszőt teljesen leírta (kommentár nélkül, csak úgy odavetve, hogy rossz), és a következő ciklusra felírta a Gonal-f injekciót - akkor kezdtem el rémülten más orvost keresni, amikor hazaérve utánaolvastam, hogy az pontosan mi is, mennyire durva (és esetemben átmenettelen), és általában mire használatos; soha többet nem mentem vissza hozzá.
A továbbiakban Dr. Couldn't Care Less.
Dr. Hajnáczky Károly... róla ódákat zengtem az elmúlt fél év csomó posztjában, ennél tovább nem is nagyon részletezném, mert így is elég meseszerűnek tűnhet. Szakmailag teljesen elégedett vagyok vele, alapos és odafigyelős, bármilyen érdeklődésemre mindig részletes magyárazattal reagál, és egyetlen kivétellel minden, amit mondott és tett, ezer helyen alátámaszást nyert, akárhányszor és akárhol olvastam vagy kérdeztem utána; egyetlen negatívumként talán azt tudnám megemlíteni, hogy az inzulinrezisztenciámat nem tartja komoly meddőséggel kapcsolatos problémának - ugyanakkor a kollegái diagnózisát és kezelését teljes mértékben elfogadta, és sosem próbált lebeszélni a gyógyszer szedéséről... good enough for me. Emberileg egy csoda, türelmes, kedves, udvarias, ha nem találkoztam volna vele, nem hittem volna, hogy filmeken kívül létezik ilyen tündéri orvos... heti kétszer magánrendel, de ahányszor szükség van rá esedékes UH miatt, mindig megoldja valahogy a dolgot - akár úgy is (talán említettem is már, mert ami konkrétan engem illet ez volt a döbbenet csúcsa), hogy egy ünnepi hosszú hétvég kellős közepén egy darab páciens miatt bejött a rendelőbe, hogy ne késsük le a tüszőrepesztő időzítését. Anyagilag is elég elképesztően intézi a dolgokat: tizenkétezer nála egy alkalom (amiről számlát is ad), de aki visszajárója, annak egy cikluskövetés kerül ennyibe, ami annyi jelent, hogy ha havonta nyolcszor kell ezért az árért megnéznie, akkor annyiszor teszi. Sajnos nagyon elfoglalt, a kórházban is sokat dolgozik és magánban is rengeteg betege van, így újakat nem nagyon fogad, és időpontot sem tud adni: oda kell menni a rendelőbe, és várni kell, amíg sorra nem kerülök - ez átlagban három-öt ember, vagyis legrosszabb esetben másfél óra várakozás, de inkább kevesebb, mert van aki csak receptért vagy rövid megbeszélésre ugrik be.
Nyoma sincs benne a buta sértettségnek vagy rosszul értelmezett büszkeségnek: miután a hormonoktól kezdve az átjárhatóságig mindent ellenőrzött nálam, ő maga mondta, hogy pár hónap próbálkozás után érdemes meddőségi intézethez fordulni, mert ha minden lehetséges ok kezelve van, és mégsem jön a baba, akkor egy sima nőgyógyász annál többet nem tud tenni. Végtelenül hálás vagyok neki, és maximálisan megbízom benne, és amint teherbe esek, rohanok vissza hozzá, mert senki más kezébe nem szeretném adni a gyerekem életét.
A továbbiakban Dr. Best Ob/Gyn Alive. :)
Dr. Szűcs Zoltán - ő véletlen volt, amikor a Budai Meddőségi Központba érkeztem az első vizsgálatra, valamiért hozzá kerültem; akkor még nem is tudtam, hogy lehet orvost választani, és talán jobb is így, mert biztos megszenvedtem volna a döntéssel. Utólag néztem utána ugyanis a neveknek, és hát minden kollegája ismertebb, és a korukból kiindulva gondolom tapasztaltabb is, úgyhogy nem tudom kit kértem volna...de az is lehet hogy épp őt, végülis egyszer már rendesen befürödtem egy híres-neves gyógyásszal. A saját dokim után nyilván nehéz lenne hasraesnem tőle (vagy bárkitől for that matter), de alapvetően minden rendben van vele, nincs panaszom. Nem mondható túlzottan barátságosnak, és magától csak a szigorúan szükséges információkat osztja meg, de semmiképpen sem elutasító vagy bunkó, és eddig teljesen korrekt volt, minden kérdésemre érthető választ adott; első alkalmas orvosozóknak nem ajánlanám, de ha az ember nagyjából már képben van, és tudja, hogy miről kell érdeklődni, akkor teljesen megfelelő. Az az egy dolog nem tetszett, hogy közvetlenül inszem előtt nem volt UH, de az gondolom helyi protokoll, és nem csak ő csinálja így, hanem a többi ottani orvos is; nem is lehet csodálkozni, hiszen nagyon leterheltek és időhiányosak, és végülis ingyen szolgáltatják azt, amit más kórházak sok tíz- és százezerért.
A továbbiakban Dr. Baby Making Specialist.
Hát valahogy így.
Bár nagyon örülök minden olvasónak itt a blogon, nem szoktam erőltetni a kommunikációt, mert én sem szívesen járnék olyan helyre, ahol folyton kommenteket vadászó posztok születnek. De most kivételesen megkérnék mindenkit, aki erre jár (akár most, akár hónapok vagy évek múlva) és van kedve, hogy a saját történeteivel egészítse ki a listát.
Leghasznosabb nyilván az lenne, ha teljes neveket emlegetnétek, de már a kórház plusz doki kezdőbetűi is nagy segítség lehet annak, aki konkrét embernek próbál utánanézni. Továbbá ha valaki már a saját blogján megírta a hasonló dolgait, hálás lennék egy linkért az adott bejegyzéshez, hogy kéznél legyen annak, aki erre téved - de ha nem akarjátok/meritek saját nick alatt, akkor persze nyugodtan jöhet a rövidített verzió (vagy nem csak) névtelen hozzászólásban is. Előre is köszönöm!
Az általános gyakorlattal ellentétben nevekkel fogom, főként azért, mert nekem mindig hatalmas segítség volt blogokon és fórumokon kutakodni, és nagyon rossz tudott lenni az a változat is, amikor maximum kezdőbetűket írva minősítettek embereket, esélyt sem adva a további nyomozásra, és az is, amikor kiírták ugyan a doki nevét, de nyilvános véleményezés helyett csak annyit fűztek hozzá, hogy akit érdekelnek a részletek, az írjon privát üzenetet. És egyúttal egyik kedvenc blogomból kiindulva adok mindenkinek egy kódnevet, hogy ha később utalok valakire, ne kelljen minden alkalommal körülírkálni, hogy ki is ő.
Amúgy most csak a fontosabbakat fogom leírni, a többi mindig alkalomszerű volt, rákszűretni és fogamzásgátlót feliratni - és meghallgatni a nyugtató litániát, miszerint ne aggódjak, hogy rendszertelen a ciklusom és mindig is az volt, ezzel majd akkor kell csak foglalkozni, ha gyereket szeretnénk; mindezt úgy, hogy a rendszertelen nálam 35 és 85 nap között bármit jelenthetett, mellette meg konkrétan megkopaszodtam, annyira kihullt a hajam (ez utóbbival annyit kezdtek, hogy Diane35-öt írtak fel rá, és megnézték a tesztoszteron szintemet, ami még alacsony is volt, úgyhogy tanácstalanul vállat vontak). Az ilyenekről, egy kalap alá pakolva, csak annyit mondanék, hogy nagyon gyorsan érdemes elmenekülni tőlük, és valami normális hozzáállású kollegát keríteni.
Mondanom sem kell, hogy ezek mind szubjektív meglátások, bármilyen értelmes érvekkel szabad ám cáfolni őket.
Dr. Aszódi Ágnes - ő az első emlékezetesebb élményem, a Terézvárosi Egészségügyi Szolgálat Csengeri utcai rendelőjében, mert akkoriban nem nagyon jöhetett szóba a magánrendelés (annyit kerestem, hogy a fizetésem nagyjából háromnegyede azonnal elment lakásra, rezsire és bérletre). Ahhoz képest, hogy nem került semmibe, egészen kedves volt, és ugyan a sietésbe a rákszűrésen túl nem sok beszélgetés fért bele, de mikor mondtam, hogy pár hónapja elhagytam a fogamzásgátlót, és menzesz azóta sehol, nézetett egy teljes vér- és hormonképet, visszamenéskor meg volt UH és Duphaston recept, hogy megjöjjön végre. Egyébként ezen kívül semmi rendelleneset nem talált, PCO ciszták hiányában kizárva, mindenféle értékek jók voltak, úgyhogy ugyanazt mondta, mint mindenki más: ha továbbra is rakoncátlankodik a ciklus, amikor babát akarok, utána kell nézni tüzetesebben, amúgy meg találkozzunk egy év múlva. Ez olyan nyolc évvel ezelőtt volt, közben más maradandó nőgyógyászos tapasztalatot nem szereztem, eljártam évi egyszer rákszűretni ugyanoda, ahhoz aki épp dolgozott aznap, bejött a képbe M., megint felírattam a fogamzásgátlót (minden további érdeklődés nélkül ugyanazt a brutált kaptam, mint előtte, pedig egyértelmű volt, hogy semmit sem segít pl. a hajhulláson, ami miatt eredetileg javasolták); 2007 őszén voltam utoljára Aszódinál egy pár hónapos gyógyszerszünetben, megint vérvétel, megint minden rendben találtatott, megint nem volt fontos, hogy két-háromhavonta volt menzeszem, megint kaptam progeszteront meghozásra. Nagyjából két év múlva teljesen leálltam a fogamzásgátlóval, átlagban évi hét ciklusom volt, többnyire olyan hosszúak, hogy (most már tudom) valószínűleg nem sokszor következett be peteérés; néha gumival, néha megszakítással védekeztünk, majd úgy 2010 vége óta sehogy, mivel akkor már sejtettük, hogy M. visszatérő mellékheregyulladásai és az én bénácska működésem mellett, úgysem valószínű a spontán teherbeesés, ha meg megtörténik, akkor jöjjön.
Aszódi doktornőhöz idén februárban kerültem vissza, elég kétségbeesetten (következő bekezdésben mesélem, hogy miért), mert ő volt az egyetlen nőgyógyász, akire úgy emlékeztem, hogy lelkiismeretes volt, hiszen kérés nélkül vérviszgálatra küldött, meg hát egy nővel talán mégis jobban megbeszéli az ember lánya a kétségeit. Természetesen ezúttal a magánrendelésére mentem, ahol előadtam the story so far, megnézte és újfent jónak találta az eredményeinket, viszont sok segítségemre nem volt: nem nagyon akart hozzászólni, hogy mik is a lehetőségek a frissen felfedezett inzulinrezisztenciával és mégis mennyire súlyos az enyém. Azt mondta, hogy szerinte még legalább fél évig próbálkozzunk segítség nélkül - mindezt, miután ugye előadtam mindent, az örök életemben összevissza ciklushossztól, a több mint egy éve védekezés nélküli szexen át, a nem túl bíztató életkoromig. A tizenöt perces móka mindennemű vizsgálat nélkül tizenöt ezerbe került (jó kis percdíj, természetesen számla nélkül), és búcsuzóul még hozzátette, hogy a leleteken található dicséretes számok ellenére, abban a konkrét (egyébként stimulált) ciklusban gyakorlatilag nulla az esélyem a teherbeesésre. Ekkor már annyira egyértelmű volt, hogy ugyan valóban kedves, de szakmailag elég kérdőjeles, hogy nem is értetlenkedtem tovább, hogy ha a Clostilbegyt most ennyire "hasznos" volt, akkor mégis miért képzeli, hogy nélküle kellene még hat hónapig türelmeskednünk...
A továbbiakban Dr. Not Much Use.
Dr. Gasztonyi Zoltán - ő egy adott volt (beékelődött a fenti két látogatás közé), ugyanis 2012 elején kezdő lépésként az Országos Gyermekegészségügyi Intézet Családtervező Központjába jelentkeztünk, hogy lássuk, hogyan kellene tudatosan gyereket csinálni, ha már hűbele-módon nem jött össze. Ez egy átlagosan szaporodóképes pároknak létrehozott egész hasznos állami program, aminek keretén belül egyszeri húszezres tarifáért elvégeznek egy csomó mindent (spermateszt, andrológiai konzultáció, hormonkép, nőgyógyászati vizsgálat, immunitás különböző betegségekre, stb.), majd egy évig végigkövetik a gyerekgyártási procedúrát (ilyen extrákkal, hogy étkezési szakértő meg párterapeuta), ha összejön, akkor tizenkét hétig gondoz a védőnőjük (az árban van genetikai tanácsadás és mindenféle koraterhességi szűrés), ha nem, akkor továbbküldenek minden eredményeddel a meddőségi specialistákhoz; akkor optimistán még meg voltunk győződve, hogy nekünk ennyi segítség épp elég lesz. Az orvosuk nevére persze rákerestem, bár nem nagyon tüzetesen, mert ott úgysem válogathattam volna, ő volt az egyetlen nőgyógyász - negatív oldalon annyit láttam, hogy némileg arrogáns és pénzéhes, de ugyanakkor tévéműsorokban rendszeres meghívott, nyilatkozgat és tanácsokat osztogat, úgyhogy én inkább örültem, hogy ilyen elismert szakember kezei közé kerülök.
Első találkozáskor neki is elmondtam az egész életnyi előzményt, és mivel akkorra két és fél görbém is volt, láthatta, hogy már egy hónapon most is jóval túl vagyok ciklushosszilag; az UH szerint luteálisban voltam, volt némi sárgatest, úgyhogy mondta, hogy meg fog jönni hamarosan - és minden további nélkül írt egy Clostilbegyt receptet, hogy harmadik ciklusnaptól kezdjek majd el szedni napi két szemet, és harmadik és ötödik nap között jelenjek meg a laborban hormonokat nézetni. Not quite so impressed, de végülis elég szimpatikus is volt a fanyar humorával, és hát vakon bízó kezdő voltam, így természetesen azt tettem, amit kért - de mivel akkoriban még igencsak hiányosan informálódtam termékenységügyileg, bár voltak kétségeim, de azzal a jelszóval, hogy ha lenne jelentősége, biztos figyelmeztetett volna, harmadik napon elkezdtem a tablettát, és csak ötödiken mentem vérvételre; el lehet képzelni, hogy az FSH meg az LH szint mennyire volt releváns ezek után. Következő alkalomra már okosabban jelentem meg, rákérdeztem erre is, de csak legyintett hogy jól van az, ahogy a 2,35 TSH szintemre is tette, annak ellenére, hogy a csapból is az folyik, hogy inkább ennek a fele lenne jó; és, akár előzőleg a háziorvosom, ő is megemlítette az inzulinrezisztencia lehetőségét, és elküldött terheléses mérésre. Közben folyt a következő ciklus, a gyógyszer ellenére a tüszőm alig nőtt, magyarázatot és választ nem kaptam semmire, az UH meg úgy lett időzítve, hogy a magánrendelésre kelljen mennem az Istenhegyi Géndiagnosztikai Központba, ahol alkalmanként számlás nyolcezerért rendelkezésre állt (heti kétszer lehetett volna OGyEI, de természetesen se a közvetlenül előtte, se a közvetlen utána ciklusnap nem volt jó, csakis az az egy, amikor a saját klinikáján tartózkodott), igaz úgy, hogy a vizsgálatom közben végig bent volt két asszisztens(?) csaj, akikkel azt tárgyalta meg, hogy hogy kell csengőhangot beállítani az új telefonján. Végül azt a lassan növekedő tüszőt teljesen leírta (kommentár nélkül, csak úgy odavetve, hogy rossz), és a következő ciklusra felírta a Gonal-f injekciót - akkor kezdtem el rémülten más orvost keresni, amikor hazaérve utánaolvastam, hogy az pontosan mi is, mennyire durva (és esetemben átmenettelen), és általában mire használatos; soha többet nem mentem vissza hozzá.
A továbbiakban Dr. Couldn't Care Less.
Dr. Hajnáczky Károly... róla ódákat zengtem az elmúlt fél év csomó posztjában, ennél tovább nem is nagyon részletezném, mert így is elég meseszerűnek tűnhet. Szakmailag teljesen elégedett vagyok vele, alapos és odafigyelős, bármilyen érdeklődésemre mindig részletes magyárazattal reagál, és egyetlen kivétellel minden, amit mondott és tett, ezer helyen alátámaszást nyert, akárhányszor és akárhol olvastam vagy kérdeztem utána; egyetlen negatívumként talán azt tudnám megemlíteni, hogy az inzulinrezisztenciámat nem tartja komoly meddőséggel kapcsolatos problémának - ugyanakkor a kollegái diagnózisát és kezelését teljes mértékben elfogadta, és sosem próbált lebeszélni a gyógyszer szedéséről... good enough for me. Emberileg egy csoda, türelmes, kedves, udvarias, ha nem találkoztam volna vele, nem hittem volna, hogy filmeken kívül létezik ilyen tündéri orvos... heti kétszer magánrendel, de ahányszor szükség van rá esedékes UH miatt, mindig megoldja valahogy a dolgot - akár úgy is (talán említettem is már, mert ami konkrétan engem illet ez volt a döbbenet csúcsa), hogy egy ünnepi hosszú hétvég kellős közepén egy darab páciens miatt bejött a rendelőbe, hogy ne késsük le a tüszőrepesztő időzítését. Anyagilag is elég elképesztően intézi a dolgokat: tizenkétezer nála egy alkalom (amiről számlát is ad), de aki visszajárója, annak egy cikluskövetés kerül ennyibe, ami annyi jelent, hogy ha havonta nyolcszor kell ezért az árért megnéznie, akkor annyiszor teszi. Sajnos nagyon elfoglalt, a kórházban is sokat dolgozik és magánban is rengeteg betege van, így újakat nem nagyon fogad, és időpontot sem tud adni: oda kell menni a rendelőbe, és várni kell, amíg sorra nem kerülök - ez átlagban három-öt ember, vagyis legrosszabb esetben másfél óra várakozás, de inkább kevesebb, mert van aki csak receptért vagy rövid megbeszélésre ugrik be.
Nyoma sincs benne a buta sértettségnek vagy rosszul értelmezett büszkeségnek: miután a hormonoktól kezdve az átjárhatóságig mindent ellenőrzött nálam, ő maga mondta, hogy pár hónap próbálkozás után érdemes meddőségi intézethez fordulni, mert ha minden lehetséges ok kezelve van, és mégsem jön a baba, akkor egy sima nőgyógyász annál többet nem tud tenni. Végtelenül hálás vagyok neki, és maximálisan megbízom benne, és amint teherbe esek, rohanok vissza hozzá, mert senki más kezébe nem szeretném adni a gyerekem életét.
A továbbiakban Dr. Best Ob/Gyn Alive. :)
Dr. Szűcs Zoltán - ő véletlen volt, amikor a Budai Meddőségi Központba érkeztem az első vizsgálatra, valamiért hozzá kerültem; akkor még nem is tudtam, hogy lehet orvost választani, és talán jobb is így, mert biztos megszenvedtem volna a döntéssel. Utólag néztem utána ugyanis a neveknek, és hát minden kollegája ismertebb, és a korukból kiindulva gondolom tapasztaltabb is, úgyhogy nem tudom kit kértem volna...de az is lehet hogy épp őt, végülis egyszer már rendesen befürödtem egy híres-neves gyógyásszal. A saját dokim után nyilván nehéz lenne hasraesnem tőle (vagy bárkitől for that matter), de alapvetően minden rendben van vele, nincs panaszom. Nem mondható túlzottan barátságosnak, és magától csak a szigorúan szükséges információkat osztja meg, de semmiképpen sem elutasító vagy bunkó, és eddig teljesen korrekt volt, minden kérdésemre érthető választ adott; első alkalmas orvosozóknak nem ajánlanám, de ha az ember nagyjából már képben van, és tudja, hogy miről kell érdeklődni, akkor teljesen megfelelő. Az az egy dolog nem tetszett, hogy közvetlenül inszem előtt nem volt UH, de az gondolom helyi protokoll, és nem csak ő csinálja így, hanem a többi ottani orvos is; nem is lehet csodálkozni, hiszen nagyon leterheltek és időhiányosak, és végülis ingyen szolgáltatják azt, amit más kórházak sok tíz- és százezerért.
A továbbiakban Dr. Baby Making Specialist.
Hát valahogy így.
Bár nagyon örülök minden olvasónak itt a blogon, nem szoktam erőltetni a kommunikációt, mert én sem szívesen járnék olyan helyre, ahol folyton kommenteket vadászó posztok születnek. De most kivételesen megkérnék mindenkit, aki erre jár (akár most, akár hónapok vagy évek múlva) és van kedve, hogy a saját történeteivel egészítse ki a listát.
Leghasznosabb nyilván az lenne, ha teljes neveket emlegetnétek, de már a kórház plusz doki kezdőbetűi is nagy segítség lehet annak, aki konkrét embernek próbál utánanézni. Továbbá ha valaki már a saját blogján megírta a hasonló dolgait, hálás lennék egy linkért az adott bejegyzéshez, hogy kéznél legyen annak, aki erre téved - de ha nem akarjátok/meritek saját nick alatt, akkor persze nyugodtan jöhet a rövidített verzió (vagy nem csak) névtelen hozzászólásban is. Előre is köszönöm!
2012. október 28., vasárnap
Tudta-e, hogy...?
Figyelem, TMI - érzékenyek ugorjanak!
Hasznos tudnivalók az Utrogestan hüvelykúpról (fele-arányban olyanok, amiket nem érdemes saját bőrön megtapasztalni):
1. Érdekes, és számomra meglepő, hogy mennyire kevéssé befolyásolja a hőmérsékletet (és ez alapján a hormonszintet, gondolom én). Én azt hittem majd látványosan felugrik, és kitartóan fent marad, és képtelen leszek eldönteni, hogy most ez mennyiben függ a saját szervezetemtől, és mennyiben a mesterséges adagolástól; apparently not - kíváncsiságból kedvem lenne elmenni egy 7DPO vérvételre, hogy ugyan vajon milyen értékeket produkálok így rásegítősen.
2. Lehet, hogy tapasztaltabbaknak nem gond, de nekemjelentősen megnehezíti teljességgel ellehetetleníti a nyák beazonosítását, mert az utóbbi két napban egészen felismerhetetlenné változtatta az állagát; vagy ez van, vagy az, hogy nevetséges, hogy eddig bármit is krémesnek hittem, és most látok először olyant. (Én szóltam, hogy ugorjatok!)
3. Nem olyan, mint az m&m's cukorka; igen, már kézben elkezd olvadozni, ha az ember kétszer megforgatja, vagy leheletnyien nedves ujjakkal nyúl hozzá.
4. As it turns out, a progeszteron még órák múltán is nagyon-nagyon-nagyon keserű (legalábbis nem orálisan alkalmazandó gyógyszeres állapotában); vagyis érdemes gondosan megtervezni mindennemű olyan akciókat és/vagy egymásutániságukat, amik által akár közvetlenül, akár közvetetten, a szájba juthat. Így végszónak átcsaptam puritánba, de értitek...
Hasznos tudnivalók az Utrogestan hüvelykúpról (fele-arányban olyanok, amiket nem érdemes saját bőrön megtapasztalni):
1. Érdekes, és számomra meglepő, hogy mennyire kevéssé befolyásolja a hőmérsékletet (és ez alapján a hormonszintet, gondolom én). Én azt hittem majd látványosan felugrik, és kitartóan fent marad, és képtelen leszek eldönteni, hogy most ez mennyiben függ a saját szervezetemtől, és mennyiben a mesterséges adagolástól; apparently not - kíváncsiságból kedvem lenne elmenni egy 7DPO vérvételre, hogy ugyan vajon milyen értékeket produkálok így rásegítősen.
2. Lehet, hogy tapasztaltabbaknak nem gond, de nekem
3. Nem olyan, mint az m&m's cukorka; igen, már kézben elkezd olvadozni, ha az ember kétszer megforgatja, vagy leheletnyien nedves ujjakkal nyúl hozzá.
4. As it turns out, a progeszteron még órák múltán is nagyon-nagyon-nagyon keserű (legalábbis nem orálisan alkalmazandó gyógyszeres állapotában); vagyis érdemes gondosan megtervezni mindennemű olyan akciókat és/vagy egymásutániságukat, amik által akár közvetlenül, akár közvetetten, a szájba juthat. Így végszónak átcsaptam puritánba, de értitek...
2012. október 27., szombat
2WW: BBT + EWCM = WTF
Gondoltam lejegyzem, ki tudja mire lesz még jó...
Szóval úgy indítottunk ugye, hogy már az inszem reggelén felment a hőm (36,8), vagyis elvileg valamikor előző nap (vagy remélhetőleg éjjel) megrepedt a tüszőm, az az egy darab, amire eredetileg számítottunk. Aztán következő napon egy tizedet leesett (36,7), ami az én ugrálásos és viszonylag magas alaphőmmel simán megfelel akár ovuláció előtti értéknek is, viszont teljesen kiszáradtam, úgyhogy elkönyveltem a szokásos luteális eleji visszaesésnek, és tényként kezeltem, hogy túl vagyunk mindenen, jöhet a progeszteronpótlás. Erre tegnap reggel nem csak hogy semerre sem mozdult a buta görbe (36,7), de még a tojásfehérje is egyértelműen visszatért - hát ki érti ezt...?
Én úgy értelmeztem, és a lányok megerősítettek, hogy a stimuláció akár belobbanthatott további tüsző(ke)t is, és a CD8 simán lehetett túl hamar ahhoz, hogy látszódjanak, főleg úgy, hogy régebben is többször megesett, hogy bújkáltak a tüszőim (ráadásul az egész nagyok is), aztán egyszercsak mégis újra megtalálta őket az UH. Amúgy sem volt még soha életemben ennyire korai tüszőrepedésem, mint ez a CD13 (actually not even close), szóval a legnagyobb és a stimulációra legreagálósabb után még elképzelhető, hogy igyekezett egy vagy akár több kicsi. Ezt látszik megerősíteni az is, hogy ma reggelre egy kicsit megmelegedtem (36,9), és megint száraz vagyok, úgyhogy szerintem most már tényleg ennyi volt, és elkezdődhet a várakozás.
A látszat ellenére nem ezeket a dolgokat vizslatom folyamatosan, sőt, mondhatni ennyire nyugodt nagyon rég voltam az utóbbi egy év alatt. Valahogy úgy érzem, hogy mi ezúttal tényleg minden tőlünk telhetőt megtettünk, minden segítséget igénybe vettünk, amit nem (nem tudom nem azt mondani, hogy egy ellenőrző UH elég hasznos lenne a fellövés előtt), az nem rajtunk múlt. Minden vágyam, hogy sikerüljön, de ha nem fog, akkor sem fogom megbánni, hogy végül elmentem a hőemelkedés ellenére, mert minden jelet összevetve még mindig úgy gondolom, hogy a legjobb döntés volt. A többit meglátjuk.
Szóval úgy indítottunk ugye, hogy már az inszem reggelén felment a hőm (36,8), vagyis elvileg valamikor előző nap (vagy remélhetőleg éjjel) megrepedt a tüszőm, az az egy darab, amire eredetileg számítottunk. Aztán következő napon egy tizedet leesett (36,7), ami az én ugrálásos és viszonylag magas alaphőmmel simán megfelel akár ovuláció előtti értéknek is, viszont teljesen kiszáradtam, úgyhogy elkönyveltem a szokásos luteális eleji visszaesésnek, és tényként kezeltem, hogy túl vagyunk mindenen, jöhet a progeszteronpótlás. Erre tegnap reggel nem csak hogy semerre sem mozdult a buta görbe (36,7), de még a tojásfehérje is egyértelműen visszatért - hát ki érti ezt...?
Én úgy értelmeztem, és a lányok megerősítettek, hogy a stimuláció akár belobbanthatott további tüsző(ke)t is, és a CD8 simán lehetett túl hamar ahhoz, hogy látszódjanak, főleg úgy, hogy régebben is többször megesett, hogy bújkáltak a tüszőim (ráadásul az egész nagyok is), aztán egyszercsak mégis újra megtalálta őket az UH. Amúgy sem volt még soha életemben ennyire korai tüszőrepedésem, mint ez a CD13 (actually not even close), szóval a legnagyobb és a stimulációra legreagálósabb után még elképzelhető, hogy igyekezett egy vagy akár több kicsi. Ezt látszik megerősíteni az is, hogy ma reggelre egy kicsit megmelegedtem (36,9), és megint száraz vagyok, úgyhogy szerintem most már tényleg ennyi volt, és elkezdődhet a várakozás.
A látszat ellenére nem ezeket a dolgokat vizslatom folyamatosan, sőt, mondhatni ennyire nyugodt nagyon rég voltam az utóbbi egy év alatt. Valahogy úgy érzem, hogy mi ezúttal tényleg minden tőlünk telhetőt megtettünk, minden segítséget igénybe vettünk, amit nem (nem tudom nem azt mondani, hogy egy ellenőrző UH elég hasznos lenne a fellövés előtt), az nem rajtunk múlt. Minden vágyam, hogy sikerüljön, de ha nem fog, akkor sem fogom megbánni, hogy végül elmentem a hőemelkedés ellenére, mert minden jelet összevetve még mindig úgy gondolom, hogy a legjobb döntés volt. A többit meglátjuk.
2012. október 26., péntek
Támasz
Többször akartam erről írni, de valahogy elsikkadt; a tegnapelőtti nap után megint feléledt bennem a kíváncsiság. Hosszú leszek, és nem is remélem, hogy valaki válaszolni fog a kérdéseimre egy kimerítő magyarázattal, de azért csak belekérdezem az éterbe, mert tényleg nagyon érdekel, és hátha mást is foglalkoztat.
Azon tűnődtem már számtalan alkalommal, hogy vajon miért szeretik a nők magukkal vinni a a párjukat teljesen rutin vizsgálatokra...?
A megértés oldaláról indítok, aminek szilárd alapja az a tény, hogy én M. hozzáállása nélkül nem tudom, hogy tudnám (vagy tudnám-e egyáltalán) ezt az egészet végigcsinálni. He's my rock. Mikor agyalok, kételkedek, aggódok, rettegek... ha megnyugtatni nem is tud, és áltatni nem is akar, de mindig van minimum egy logikus és bátorító, vagy akár vicces-lökött hozzászólása a történésekhez, amivel azonnal más világításba képes helyezni akár a legfélelmetesebb vagy legtragikusabb pillanatot. Bármi negatívumot találok, amin kattogni kezdek, mindig tud olyant mondani, amitől értelmét veszíti, hiszen az igazság az, hogy amíg mi ketten szövetségesei vagyunk egymásnak, és ennyire szoros csapatban létezünk, bármit le tudunk győzni, meg tudunk oldani, át tudunk vészelni. És neki, az ő múltjával, el is hiszem azt, hogy a lehetetlen csak egy üres szó.
Szóval tudom, hogy milyen erőt tud adni, ha az ember mellett áll valaki, és szó szerint vagy átvitt értelemben fogja a kezét. De amit eddig láttam, és amiről kapcsolatilag itt beszélek az nem erről szól - ami nem azt jelenti, hogy ne lehetne mögötte ugyanaz a komoly kötelék, ami mögöttünk, de ha ott van, akkor számomra még kevésbé érthető a dolog, mert akkor még kifürkészhetetlenebb a miért.
Első hely, ahol ilyent tapasztaltam az az OGyEI volt. Ott ugye direkt kiemelték, hogy a kezdő megbeszélésre együtt várják a párt, amit el is könyveltem logikusnak, nem is annyira az adatfelvétel szempontjából, hiszen azokat egymás helyett is el lehetne mondani, inkább azért, mert látni akarják, hogy mindkét fél szabad akaratából vállalna gyereket, kéri az ezzel járó kivizsgálást és esetleges kezeléseket, stb. Utólag visszanézve viszont ez sem tűnik annyira magától értetődőnek, hiszen végülis nem pszichológus kérdezett ki minket, és ha az is lett volna, a szabályzat szerint akkor sem lett volna lehetősége úgy dönteni (mondjuk két marakodó savanyú pofa láttán), hogy márpedig mi ne csináljunk gyereket egymással. Most már az egyetlen hely és alkalom, ahol teljesen természetesnek látom ezt a felállást, az az örökbefogadás előtti procedúra, mivel ha már annyira tülekednek a párok gyerekekért, akkor igenis legyen lehetősége valamilyen szakembernek felmérni és szükség esetén válogatni, hogy tényleg azok válhassanak csak együtt szülővé, akiknél teljes egyetértésben született az ötlet, és teljesen közösen vállalt dolog a megvalósítása. (Csak mellékszálként: ezzel együtt, vagy ettől teljesen függetlenül, én nagyon is támogatom azt, hogy egyedülállók is fogadhassanak örökbe, diszkriminálás nélkül.)
De elkalandoztam... A BMC első konzultációjára is együtt mentünk, bár telefonos érdeklődéskor elmondták, hogy nem feltétlenül muszáj, csak épp vigyük mindkettőnk minden iratát; de azért kíváncsiak voltunk, hogy pontosan mik fognak történni a továbbiakban, úgyhogy bevonultunk. A várók tele voltak párokkal, és ez minden további bemenetelkor így volt - ahogy az is, hogy ijesztően kevés kivétellel, ránézésre csak fizikailag voltak egymás mellett.
Tudom, meddőségi központban lenni eleve nem az a peachy szituáció, meg azt is, hogy két emberről nem süthet mindig a felhőtlen egymásra hangoltság. De valahogy úgy képzelem, legalábbis magunkból kiindulva, hogy bármennyire komor egy helyzet, vagy morc a hangulat, annál inkább próbálja az ember legalább a másikat bíztatni vagy feldobni, még akkor is, amikor magát már talán nem tudja. Legalábbis mi mindig így vagyunk ezzel, és szokott működni, olyannyira, hogy általában a vége az lesz, hogy mindketten rossz kölyök módjára vigyorogni kényszerülünk valamilyen odasúgott beszóláson vagy bugyuta tréfán, amit a másik felvidítására eszeltünk ki; arról nem is beszélve, hogy ha együtt megyünk bárhová, alap az, hogy a környezetünk által kiváltott benyomásokat megtárgyaljuk, és ha szóval valamiért nem lehet, legalább szemmel akkor is folyamatosan kommunikálunk. Ezzel látványos ellentétben ott mindenki jó esetben fegyelmezetten, rosszban kedvetlenül ücsörgött egymás mellett, és mint idegenek meredtek maguk elé szótlanul, reakciómentesen, néha türelmetlen pakolászással vagy torokköszörüléssel jelezve, hogy nagyon elegük van. Értem én, hogy nem mindenki olyan gyagya mint mi, és nem viselkedik ovisként, good for them; de akkor legalább szeretetteljesen, bújósan, érdeklődően, vállveregetősen... mittudomén. Mert különben miért jó az, ha a pasit magukkal hurcibálják egy sima UH-követésre vagy vérvételre, esetleg szabadnapot vetetnek ki vele, hogy aztán hasonlóan nyomorultul kinéző sorstársakkal egyetemben, órákig üljön egy nőgyógyászati rendelőben, majd feszengve pár percig egy orvos előtt, akitől nagy valószínűséggel nem tud mit kérdezni, vagy ha tudna sem akarna, mert milyen az már, mikor egy férfi méhnyaknyákról érdeklődik egy másiktól.
Az érdekel tulajdonképpen, hogy miből jön ilyenkor a támogatás? Nem hinném, hogy a puszta jelenlétből, mert őszintén szólva az inkább lelombozó, ha az ember lelki támasza, mint egy rakás szerencsétlenség, tornyosul a jobbján. Akkor miért van feltétlenül szükség rá, hogy ott legyen?
Megdöbbentő, de fórumos beszélgetésekből kiindulva valami bosszúféle ez, hogy hadd érezze ő is a helyzet súlyát, legyen ő is kiszolgáltatott legalább néha, hisz minket megnéznek kívülről-belülről, tapogatnak és műtenek, agyonböködnek mindenféle éles és hegyes szerszámmal, hőmérőzünk és tesztre pisilünk, görcsöl a hasunk és vérzik az alfelünk - és mindenközben az uraság attól is képes ódzkódni, hogy engedje megtapogatni a prosztatáját, és párszor kiverje egy plasztikdobozba. Ami bizonyos esetekben biztos igaz is, de akkor újabb kérdés, hogy miért szeretne valaki egy ilyen általa önzőnek tartott pasival együtt élni és családot alapítani? És ha szeretne, mert amúgy a pasi csak úgy ontja magából az ettől független jó tulajdonságokat, akkor joggal feltételezzük, hogy a hölgyemény ezt a kis rosszat nagyvonalúan elfogadja, túlteszi magát rajta, soha többet nem hánytorgatja fel - és főleg nem akarja megleckéztetni érte azzal, hogy kellemetlen helyzetekbe rángatja.
Na mindegy, retorikai a kérdés igazából, azt hiszem. És remélem nem ítélkezés-ízű az eszmefuttatás, mert én tényleg csak érteni szeretném, és hinni, hogy nem mindenki a fenti okokból intézi kettesben a meddőséggel kapcsolatos mindennapi dolgait. Gondolom, mások szerint én is fura teremtmény vagyok, amiért mindig magányosan jelenek meg, de a tegnapelőtti élmény csak megerősítette bennem az elhatározást, hogy én egy esetleges lombikos-petesejtleszívásos-altatásos menet után sem szeretném, ha M. ott lenne, csak mert édeslányom, a kötelességtudó jámbor lelkekből lesznek a jó apák. Egyszerűen béna és kínos volt, ahogy ott feküdt minden ágyban egy-egy nyakig betakarva bóbiskoló, esetleg infúzióra kötve olvasgató nő, és az ágyaik lábánál libasorban a szegény tébláboló faszik; senki sem szólt hozzájuk és ők sem egymáshoz, forgolódtak szerencsétlenül a szűk helyen, azt se tudták hova nézzenek, amikor valaki más felesége kibújt az ágyból és öltözködni kezdett, és boldog megkönnyebbüléssel rohantak ki, ha esetleg az asszony odavakkantott, hogy elmehetnek reggelizni a szomszédos büfébe.
Általánosítani nem akarok, nyilván van olyan helyzet, amikor akár indokolt is lehet a társ jelenléte, és azt még meg is értem, hogy sokaknak egy műtét utáni állapot ilyen. De egy egyszerű vizsgálat vagy eredmény megbeszélés esetén, vagy egy bármilyen alkalommal, úgy, hogy miközben ott vannak, tudomást sem vesznek egymásról... miért?
Azon tűnődtem már számtalan alkalommal, hogy vajon miért szeretik a nők magukkal vinni a a párjukat teljesen rutin vizsgálatokra...?
A megértés oldaláról indítok, aminek szilárd alapja az a tény, hogy én M. hozzáállása nélkül nem tudom, hogy tudnám (vagy tudnám-e egyáltalán) ezt az egészet végigcsinálni. He's my rock. Mikor agyalok, kételkedek, aggódok, rettegek... ha megnyugtatni nem is tud, és áltatni nem is akar, de mindig van minimum egy logikus és bátorító, vagy akár vicces-lökött hozzászólása a történésekhez, amivel azonnal más világításba képes helyezni akár a legfélelmetesebb vagy legtragikusabb pillanatot. Bármi negatívumot találok, amin kattogni kezdek, mindig tud olyant mondani, amitől értelmét veszíti, hiszen az igazság az, hogy amíg mi ketten szövetségesei vagyunk egymásnak, és ennyire szoros csapatban létezünk, bármit le tudunk győzni, meg tudunk oldani, át tudunk vészelni. És neki, az ő múltjával, el is hiszem azt, hogy a lehetetlen csak egy üres szó.
Szóval tudom, hogy milyen erőt tud adni, ha az ember mellett áll valaki, és szó szerint vagy átvitt értelemben fogja a kezét. De amit eddig láttam, és amiről kapcsolatilag itt beszélek az nem erről szól - ami nem azt jelenti, hogy ne lehetne mögötte ugyanaz a komoly kötelék, ami mögöttünk, de ha ott van, akkor számomra még kevésbé érthető a dolog, mert akkor még kifürkészhetetlenebb a miért.
Első hely, ahol ilyent tapasztaltam az az OGyEI volt. Ott ugye direkt kiemelték, hogy a kezdő megbeszélésre együtt várják a párt, amit el is könyveltem logikusnak, nem is annyira az adatfelvétel szempontjából, hiszen azokat egymás helyett is el lehetne mondani, inkább azért, mert látni akarják, hogy mindkét fél szabad akaratából vállalna gyereket, kéri az ezzel járó kivizsgálást és esetleges kezeléseket, stb. Utólag visszanézve viszont ez sem tűnik annyira magától értetődőnek, hiszen végülis nem pszichológus kérdezett ki minket, és ha az is lett volna, a szabályzat szerint akkor sem lett volna lehetősége úgy dönteni (mondjuk két marakodó savanyú pofa láttán), hogy márpedig mi ne csináljunk gyereket egymással. Most már az egyetlen hely és alkalom, ahol teljesen természetesnek látom ezt a felállást, az az örökbefogadás előtti procedúra, mivel ha már annyira tülekednek a párok gyerekekért, akkor igenis legyen lehetősége valamilyen szakembernek felmérni és szükség esetén válogatni, hogy tényleg azok válhassanak csak együtt szülővé, akiknél teljes egyetértésben született az ötlet, és teljesen közösen vállalt dolog a megvalósítása. (Csak mellékszálként: ezzel együtt, vagy ettől teljesen függetlenül, én nagyon is támogatom azt, hogy egyedülállók is fogadhassanak örökbe, diszkriminálás nélkül.)
De elkalandoztam... A BMC első konzultációjára is együtt mentünk, bár telefonos érdeklődéskor elmondták, hogy nem feltétlenül muszáj, csak épp vigyük mindkettőnk minden iratát; de azért kíváncsiak voltunk, hogy pontosan mik fognak történni a továbbiakban, úgyhogy bevonultunk. A várók tele voltak párokkal, és ez minden további bemenetelkor így volt - ahogy az is, hogy ijesztően kevés kivétellel, ránézésre csak fizikailag voltak egymás mellett.
Tudom, meddőségi központban lenni eleve nem az a peachy szituáció, meg azt is, hogy két emberről nem süthet mindig a felhőtlen egymásra hangoltság. De valahogy úgy képzelem, legalábbis magunkból kiindulva, hogy bármennyire komor egy helyzet, vagy morc a hangulat, annál inkább próbálja az ember legalább a másikat bíztatni vagy feldobni, még akkor is, amikor magát már talán nem tudja. Legalábbis mi mindig így vagyunk ezzel, és szokott működni, olyannyira, hogy általában a vége az lesz, hogy mindketten rossz kölyök módjára vigyorogni kényszerülünk valamilyen odasúgott beszóláson vagy bugyuta tréfán, amit a másik felvidítására eszeltünk ki; arról nem is beszélve, hogy ha együtt megyünk bárhová, alap az, hogy a környezetünk által kiváltott benyomásokat megtárgyaljuk, és ha szóval valamiért nem lehet, legalább szemmel akkor is folyamatosan kommunikálunk. Ezzel látványos ellentétben ott mindenki jó esetben fegyelmezetten, rosszban kedvetlenül ücsörgött egymás mellett, és mint idegenek meredtek maguk elé szótlanul, reakciómentesen, néha türelmetlen pakolászással vagy torokköszörüléssel jelezve, hogy nagyon elegük van. Értem én, hogy nem mindenki olyan gyagya mint mi, és nem viselkedik ovisként, good for them; de akkor legalább szeretetteljesen, bújósan, érdeklődően, vállveregetősen... mittudomén. Mert különben miért jó az, ha a pasit magukkal hurcibálják egy sima UH-követésre vagy vérvételre, esetleg szabadnapot vetetnek ki vele, hogy aztán hasonlóan nyomorultul kinéző sorstársakkal egyetemben, órákig üljön egy nőgyógyászati rendelőben, majd feszengve pár percig egy orvos előtt, akitől nagy valószínűséggel nem tud mit kérdezni, vagy ha tudna sem akarna, mert milyen az már, mikor egy férfi méhnyaknyákról érdeklődik egy másiktól.
Az érdekel tulajdonképpen, hogy miből jön ilyenkor a támogatás? Nem hinném, hogy a puszta jelenlétből, mert őszintén szólva az inkább lelombozó, ha az ember lelki támasza, mint egy rakás szerencsétlenség, tornyosul a jobbján. Akkor miért van feltétlenül szükség rá, hogy ott legyen?
Megdöbbentő, de fórumos beszélgetésekből kiindulva valami bosszúféle ez, hogy hadd érezze ő is a helyzet súlyát, legyen ő is kiszolgáltatott legalább néha, hisz minket megnéznek kívülről-belülről, tapogatnak és műtenek, agyonböködnek mindenféle éles és hegyes szerszámmal, hőmérőzünk és tesztre pisilünk, görcsöl a hasunk és vérzik az alfelünk - és mindenközben az uraság attól is képes ódzkódni, hogy engedje megtapogatni a prosztatáját, és párszor kiverje egy plasztikdobozba. Ami bizonyos esetekben biztos igaz is, de akkor újabb kérdés, hogy miért szeretne valaki egy ilyen általa önzőnek tartott pasival együtt élni és családot alapítani? És ha szeretne, mert amúgy a pasi csak úgy ontja magából az ettől független jó tulajdonságokat, akkor joggal feltételezzük, hogy a hölgyemény ezt a kis rosszat nagyvonalúan elfogadja, túlteszi magát rajta, soha többet nem hánytorgatja fel - és főleg nem akarja megleckéztetni érte azzal, hogy kellemetlen helyzetekbe rángatja.
Na mindegy, retorikai a kérdés igazából, azt hiszem. És remélem nem ítélkezés-ízű az eszmefuttatás, mert én tényleg csak érteni szeretném, és hinni, hogy nem mindenki a fenti okokból intézi kettesben a meddőséggel kapcsolatos mindennapi dolgait. Gondolom, mások szerint én is fura teremtmény vagyok, amiért mindig magányosan jelenek meg, de a tegnapelőtti élmény csak megerősítette bennem az elhatározást, hogy én egy esetleges lombikos-petesejtleszívásos-altatásos menet után sem szeretném, ha M. ott lenne, csak mert édeslányom, a kötelességtudó jámbor lelkekből lesznek a jó apák. Egyszerűen béna és kínos volt, ahogy ott feküdt minden ágyban egy-egy nyakig betakarva bóbiskoló, esetleg infúzióra kötve olvasgató nő, és az ágyaik lábánál libasorban a szegény tébláboló faszik; senki sem szólt hozzájuk és ők sem egymáshoz, forgolódtak szerencsétlenül a szűk helyen, azt se tudták hova nézzenek, amikor valaki más felesége kibújt az ágyból és öltözködni kezdett, és boldog megkönnyebbüléssel rohantak ki, ha esetleg az asszony odavakkantott, hogy elmehetnek reggelizni a szomszédos büfébe.
Általánosítani nem akarok, nyilván van olyan helyzet, amikor akár indokolt is lehet a társ jelenléte, és azt még meg is értem, hogy sokaknak egy műtét utáni állapot ilyen. De egy egyszerű vizsgálat vagy eredmény megbeszélés esetén, vagy egy bármilyen alkalommal, úgy, hogy miközben ott vannak, tudomást sem vesznek egymásról... miért?
2012. október 25., csütörtök
Alea iacta est.
Hát megvolt; csak eldönteni volt nehéz, hogy menjek-e vagy sem, mikor már ott ültem, egyre határozottabban éreztem, hogy jól van ez így. Mi több, egy kicsit örültem is, hogy nem hátráltam meg, mert a bal oldalamon magamhoz képest egészen érezhetően el kezdett szurkálni az alhasam, és ugyan nekem fogalmam sincs, hogy pontosan hol is van a petefészkem (megint az a fránya anatómia, pedig képen meg bábun láttam már), de önmegnyugtatásul úgy képzeltem, hogy hurrá, itt reped a kis nagy dagadt tüsző, mért is paráztam vajon, hiszen nem is időzíthettünk volna jobban.
Őrült tömeg volt bent amúgy, dugig tele a várók; amint kiderült, akit csak lehetett, úgy kalibráltak, hogy hosszú hétvég utáni reggelre legyen esedékes a beavatkozása. Mondjuk nem értettem, miért szúrtak ki magukkal ennyire, mert az embriótranszferek miatt az ünnep alatt amúgy is mindenképp dolgoztak, simán beoszthatták volna lazább ritmusra, de különösebben nem zavart, volt időm. Ücsörögtem, bámészkodtam, Eminem üvöltött a fülembe, tisztára olyan hangulatom volt, mintha boxmeccsre készülnék, szétverni a meddőség seggét, hell yeah.
Pár perccel tíz előtt értem oda, szóltam a recepción, elküldtek a nővérszobához bejelentkezni, majd elolvastatták velem is a papírt, amit M. már reggel aláírt, hogy miket csinálnak velem, és mik lehetnek a következmények; az udvariasság kedvéért átfutottam, de M. tanácsára (aki rutinos műtött, és már a nyári laparkor megmondta, hogy ne tanulmányozzam tüzeteseben amit adnak, csak írjak és kész) nem nagyon mélyültem bele a csúnyaságokba. Aztán leültem a váróban, ahol is elkaptam fél füllel egy olyan hírt, hogy minden kórterem tele van, nincs üres ágy, azért várunk. Dél körül kezdtek a fekvős részről kiszállingózni a reggeli turnusban elintézett nők, és volt egy olyan kis intermezzo, hogy valaki a körülöttem ülők közül bement a nővérekhez körülnézni, majd jött ki a párjához, hogy soron kívül kapott ágyat. Úgyhogy én is gyorsan berohantam, és amint kiderült, jó ötlet volt, ki tudja meddig várakozhattam volna még, amíg szólítanak - úgyhogy to whom it may concern: érdemes élelmesnek lenni, és érdeklődni akkor is, ha látszólag nem történik semmi, mert íme. Bevittek egy négyágyas felújított kórterembe, ahol egyik nőcinek épp infúzió csöpögött befele, két másik meg szintén akció előtt állt, mint én; egyik az anyukájával volt, másik kettő a párjával (Ennek majd szándékozok a napokban egy külön posztot szentelni.), volt egy kis fürdőszoba, ahol átöltözhettem - aztán felkupurodtam az ágyra, folytatva az sms-párbeszédet a mai vizsgájára tanuló M., valamint immáron Elvis társaságában.
További fél óra múlva bejött egy csinos csaj műtős ruhában, és mondta, hogy az egyik szobatárs meg én mehetünk vele. A folyosón már jött is szembe a doki, be egy ajtón, egy kis előtérben levettették a pizsinadrágot és a papucsot, majd szobatársat jobbra, engem meg balra beküldtek egy-egy műtőbe. Vele kezdtek, amit én oldalnézetből végig tudtam követni, miközben engem meg felfektettek az asztalra, elég kényelmetlenül hátrahúzott és felemelt lábakkal. Olyan öt percet vártam, amíg a másik oldalon végeztek, aztán átjött a doki, felkapcsolta a reflektort, beült elém, mondta hogy sóhajtsak, és eközben felhelyezett egytölcsért katétert, amin beöntötte az elit alakulatot. Egy kicsit feszítő érzés volt, de nem fájt, különösebben kellemetlen sem volt, és konkrétan hosszabb ideig tart most leírni, mint megcsinálni. Akkor jött egy kedves bácsika, és asztalostul megdöntött hátrafelé, úgy feküdtem további öt percet, aztán jött a csinos műtős csaj, mondta, hogy sóhajtsak újra, mert kiszedi az eszközt, és hogy ha majd bármilyen folyást észlelek, ne ijedjek meg, a fiúk már irányba álltak és úton vannak, nem esnek ki. Ezzel visszamentem a szobába, olyan húsz percig feküdtem az ágyon, majd felöltöztem és felmásztam a rendelő elé a zárójelentésemért.
További fél óra várakozás után bementem, ideadta a doksit, és mondta, hogy este még legyen egy biztonsági együttlét, aztán másnaptól kezdjem el a napi három Utrogestan hüvelykapszulát, és várjunk. November 10-én kell tesztelnem, ha addig nem jön meg, és ha pozitív, akkor vár - ha megjön, és ha negatív (vagyis ha megjön, akkor is teszteljek a progeszteronpótlás abbahagyása előtt), akkor további teendő nincs, egy ciklus maradjon ki, és a következőnek a harmadik napján menjek újra. (Nem mintha időzíteni lehetne bármit is ennek tudatában, de fontos infó: téli ünnepek között és alatt zárva lesz a BMC.) Nagyon örültem amúgy, hogy nem rendelt be csak azért, hogy ott várjak megint egy csomót, majd ugyanazt elmondja, amit már addigra otthoni pisiből tudni fogok, ha úgy alakul - de nem tudom min múlik, hogy kinek kell nála jelentkezni (talán a lombikosoknak), mert előttem bement egy pár, körülbelül két percet töltöttek az irodában, és a nő sírva jött ki... nem tudom miért kell ezt csinálni, ha rossz a hír, akkor azt szívesebben bőgi ki az ember a saját budijában...
Megkérdeztem ám így utólag, hogy elképzelhető-e, hogy már előző nap megrepedt a tüszőm, és hogy akkor mi van - azt mondta, hogy lehetséges, de semmi gond, a petesejt 24 órán keresztül életképes... remélem a stimuláció miatt ez valóban egy kivételesen fitt darab volt, és tényleg hosszú életű. Otthon meg annak is utánanéztem, hogy miért is kell ezt az esti ráhúzás - azért, mert szükség van az utánpótlásra egy késői ovuláció esetére: valóban kevesebbet él a tisztított sperma, annyira, hogy néhol 6-12 órát említenek, ami meglehetősen kiábrándító, ezért aztán inkább azt hiszem el, amit leggyakrabban állítanak, hogy 12-24, mert különben olyan kicsi a lehetőség-ablak, hogy nem is létezhetnének sikeres inszemek.
A művelet után még pár órán keresztül éreztem a bal oldali minimál-szurkaféleséget, amit később estig tartó minimál-görcsféleség váltott fel, immár egész alhasi részen, olyasmi mint ami menzeszkor van, vagy ami méhtükrözés után, de sokkal-sokkal enyhébb (és ma már annyira semmi bajom, mintha mi sem történt volna). Volt egy kis folyás is, de tényleg nagyon picike, ilyen rózsaszínes-drappos színű lötty, amire simán elég volt a tisztasági betét - és ami érdekes, hogy estefelé megint megjelent a tojásfehérjeszerű nyák; gyorsan rákerestem, és állítólag teljesen normális dolog, a hüvely és méh megpiszkálása okozza ezt a válaszreakciót.
Röviden ennyi. Ma reggel 36,7-re visszaesett a hőm, de nem vagyok hajlandó foglalkozni vele, luteális elején mindig is nagyon labilis volt, arra meg esküdni mernék, hogy az ovuláció megvolt már. Mától meg a progeszteronpótlás miatt nem lesz valami releváns a görbém, de azért úgy döntöttem, hogy mérek, pont azért, mert érdekel, hogy ezzel a rásegítéssel hogy viselkedik a szervezetem. És várok, remélek... talán hiszek is egy kicsit, amennyire a merszemből futja...
Lánybogarak, nagyon köszönök mindent... a támogatást, a drukkot, a szurkot, a rámgondolást, az energiaküldést... Én nem nagyon hiszek az ilyen elvont dolgokban, de komolyan mondom, hogy fura élmény volt... volt olyan pillanat, amikor minden porcikámban éreztem, hogy nem vagyok egyedül, mintha egy egész hadsereg állt volna a hátam mögött. Jó harcosok vagytok, köszönlek! <3
Őrült tömeg volt bent amúgy, dugig tele a várók; amint kiderült, akit csak lehetett, úgy kalibráltak, hogy hosszú hétvég utáni reggelre legyen esedékes a beavatkozása. Mondjuk nem értettem, miért szúrtak ki magukkal ennyire, mert az embriótranszferek miatt az ünnep alatt amúgy is mindenképp dolgoztak, simán beoszthatták volna lazább ritmusra, de különösebben nem zavart, volt időm. Ücsörögtem, bámészkodtam, Eminem üvöltött a fülembe, tisztára olyan hangulatom volt, mintha boxmeccsre készülnék, szétverni a meddőség seggét, hell yeah.
Pár perccel tíz előtt értem oda, szóltam a recepción, elküldtek a nővérszobához bejelentkezni, majd elolvastatták velem is a papírt, amit M. már reggel aláírt, hogy miket csinálnak velem, és mik lehetnek a következmények; az udvariasság kedvéért átfutottam, de M. tanácsára (aki rutinos műtött, és már a nyári laparkor megmondta, hogy ne tanulmányozzam tüzeteseben amit adnak, csak írjak és kész) nem nagyon mélyültem bele a csúnyaságokba. Aztán leültem a váróban, ahol is elkaptam fél füllel egy olyan hírt, hogy minden kórterem tele van, nincs üres ágy, azért várunk. Dél körül kezdtek a fekvős részről kiszállingózni a reggeli turnusban elintézett nők, és volt egy olyan kis intermezzo, hogy valaki a körülöttem ülők közül bement a nővérekhez körülnézni, majd jött ki a párjához, hogy soron kívül kapott ágyat. Úgyhogy én is gyorsan berohantam, és amint kiderült, jó ötlet volt, ki tudja meddig várakozhattam volna még, amíg szólítanak - úgyhogy to whom it may concern: érdemes élelmesnek lenni, és érdeklődni akkor is, ha látszólag nem történik semmi, mert íme. Bevittek egy négyágyas felújított kórterembe, ahol egyik nőcinek épp infúzió csöpögött befele, két másik meg szintén akció előtt állt, mint én; egyik az anyukájával volt, másik kettő a párjával (Ennek majd szándékozok a napokban egy külön posztot szentelni.), volt egy kis fürdőszoba, ahol átöltözhettem - aztán felkupurodtam az ágyra, folytatva az sms-párbeszédet a mai vizsgájára tanuló M., valamint immáron Elvis társaságában.
További fél óra múlva bejött egy csinos csaj műtős ruhában, és mondta, hogy az egyik szobatárs meg én mehetünk vele. A folyosón már jött is szembe a doki, be egy ajtón, egy kis előtérben levettették a pizsinadrágot és a papucsot, majd szobatársat jobbra, engem meg balra beküldtek egy-egy műtőbe. Vele kezdtek, amit én oldalnézetből végig tudtam követni, miközben engem meg felfektettek az asztalra, elég kényelmetlenül hátrahúzott és felemelt lábakkal. Olyan öt percet vártam, amíg a másik oldalon végeztek, aztán átjött a doki, felkapcsolta a reflektort, beült elém, mondta hogy sóhajtsak, és eközben felhelyezett egy
További fél óra várakozás után bementem, ideadta a doksit, és mondta, hogy este még legyen egy biztonsági együttlét, aztán másnaptól kezdjem el a napi három Utrogestan hüvelykapszulát, és várjunk. November 10-én kell tesztelnem, ha addig nem jön meg, és ha pozitív, akkor vár - ha megjön, és ha negatív (vagyis ha megjön, akkor is teszteljek a progeszteronpótlás abbahagyása előtt), akkor további teendő nincs, egy ciklus maradjon ki, és a következőnek a harmadik napján menjek újra. (Nem mintha időzíteni lehetne bármit is ennek tudatában, de fontos infó: téli ünnepek között és alatt zárva lesz a BMC.) Nagyon örültem amúgy, hogy nem rendelt be csak azért, hogy ott várjak megint egy csomót, majd ugyanazt elmondja, amit már addigra otthoni pisiből tudni fogok, ha úgy alakul - de nem tudom min múlik, hogy kinek kell nála jelentkezni (talán a lombikosoknak), mert előttem bement egy pár, körülbelül két percet töltöttek az irodában, és a nő sírva jött ki... nem tudom miért kell ezt csinálni, ha rossz a hír, akkor azt szívesebben bőgi ki az ember a saját budijában...
Megkérdeztem ám így utólag, hogy elképzelhető-e, hogy már előző nap megrepedt a tüszőm, és hogy akkor mi van - azt mondta, hogy lehetséges, de semmi gond, a petesejt 24 órán keresztül életképes... remélem a stimuláció miatt ez valóban egy kivételesen fitt darab volt, és tényleg hosszú életű. Otthon meg annak is utánanéztem, hogy miért is kell ezt az esti ráhúzás - azért, mert szükség van az utánpótlásra egy késői ovuláció esetére: valóban kevesebbet él a tisztított sperma, annyira, hogy néhol 6-12 órát említenek, ami meglehetősen kiábrándító, ezért aztán inkább azt hiszem el, amit leggyakrabban állítanak, hogy 12-24, mert különben olyan kicsi a lehetőség-ablak, hogy nem is létezhetnének sikeres inszemek.
A művelet után még pár órán keresztül éreztem a bal oldali minimál-szurkaféleséget, amit később estig tartó minimál-görcsféleség váltott fel, immár egész alhasi részen, olyasmi mint ami menzeszkor van, vagy ami méhtükrözés után, de sokkal-sokkal enyhébb (és ma már annyira semmi bajom, mintha mi sem történt volna). Volt egy kis folyás is, de tényleg nagyon picike, ilyen rózsaszínes-drappos színű lötty, amire simán elég volt a tisztasági betét - és ami érdekes, hogy estefelé megint megjelent a tojásfehérjeszerű nyák; gyorsan rákerestem, és állítólag teljesen normális dolog, a hüvely és méh megpiszkálása okozza ezt a válaszreakciót.
Röviden ennyi. Ma reggel 36,7-re visszaesett a hőm, de nem vagyok hajlandó foglalkozni vele, luteális elején mindig is nagyon labilis volt, arra meg esküdni mernék, hogy az ovuláció megvolt már. Mától meg a progeszteronpótlás miatt nem lesz valami releváns a görbém, de azért úgy döntöttem, hogy mérek, pont azért, mert érdekel, hogy ezzel a rásegítéssel hogy viselkedik a szervezetem. És várok, remélek... talán hiszek is egy kicsit, amennyire a merszemből futja...
Lánybogarak, nagyon köszönök mindent... a támogatást, a drukkot, a szurkot, a rámgondolást, az energiaküldést... Én nem nagyon hiszek az ilyen elvont dolgokban, de komolyan mondom, hogy fura élmény volt... volt olyan pillanat, amikor minden porcikámban éreztem, hogy nem vagyok egyedül, mintha egy egész hadsereg állt volna a hátam mögött. Jó harcosok vagytok, köszönlek! <3
2012. október 24., szerda
Ááááá!!!
De most komolyan! De mér, mééér nem lehetek egyetlen egyszer az életben egyszerű és komplikációmentes, mint a szög?! :/
Természetesen ma reggelre felugrott a hőm olyan két tizeddel: 36,8 - és a tojásfehérjét felváltotta a vizes, és tele lettem pattanással, ami a görbéimet visszanézve igencsak ovulációt jelent nálam; jah meg tegnap este teljesen negatív volt az LH tesztem, szinte alig látszott a második csík... Nekem ugye a tüszőrepedés fájdalommal sosem járt, úgyhogy az nem ad támpontot, főleg úgy nem, hogy tegnap este mintha-mintha éreztem volna valami minimálszúrást a jobb oldalomon, ma hajnalban meg mintha-mintha a bal oldalamon... ami természetesen lehetetlen, hiszen csak egy tüszőm volt összesen, úgyhogy betudom az élénk fantáziámnak.
De mekkora szívás már ez! Mindig, MINDIG későn repedtem, stimulált ciklusokban is szuri után vagy stagnált vagy araszolt a hőm, és a luteális alapján is beadás után inkább 72 órával vagy még többel történt bármi is, erre tessék. Gondolhattam volna, mert most a peteérlelőkre is jobban, gyorsabban reagáltam, mint máskor, tüszőrepesztőből is duplát kaptam... gondoltam is, de nyugtatgattam magam, hogy túlaggódom. Hát nem, bassza meg, nem.
Csomót gondolkoztam, hogy mi legyen, telefonáljak-e oda, hogy mégsem tudok bemenni, hiszen ökörség lenne elvesztegetni egy lehetőséget akkor, ha teljesen esélytelen. Nézegettem a fórumokon, világszerte az a protokoll, hogy a tüszőrepesztő után 36 órával van az inszem, de hivatalosan sehol sincs szó hőmérsékletről, és ahol filozofálnak róla, ott mi tagadás több helyen beszélik le egymást a nők az ilyen késő akcióról, mint nem - de találtam azért néhány sikersztorit is, amikor ilyen esetben igenis összejött a baba. Akkor most mi van...?
Most lenne jó jeleskedni biológiából, vagy anatómiából, vagy mi a fene ez. Hogy ugye a hőemelkedést a progeszteron okozza - de pontosan mikor is? Már abban a pillanatban, amikor a tüsző megrepedt, és a pete kiszabadult? Mert onnantól kezdve sejt még 12-24 órán át életképes, és meg tud termékenyülni, tehát abból kiindulva akár még működhet is a dolog annak ellenére, hogy magasabb a hő. Elvileg időzített együttlétet azért javasolnak még a tüszőrepedés előttre, mert a spermáknak idő kell feljutni, és jobb ha ott várakoznak a bevetésre; na de ebben az esetben egyrészt már eleve a cél kapujába juttatják őket, tehát nincs utazási idő, másrészt valamilyen módon tisztítják-kezelik a cuccot, és amiatt állítólag rövidebb az élettartama, vagyis minél közelebbi a beavatkozás elvégzése a pete kiszabadulásához, annál jobb. Tehát elméletileg akár az is lehet, hogy ez a legideálisabb időpont, csak mivel rizikós, nem alkalmazzák gyakran, pedig bizony ezzel aztán minden inszemes nő azonnal teherbe esne... pretty far fetched elmélet, belátom, but a girl an hope...
Persze az is lehet, hogy a hőemelkedés már azt jelenti, hogy egy csomó sárgatest jól leért a méhig, és befészkelődött ott (vagy mit csinál ilyenkor), és akkor kezdett csak progeszteront termelni, tehát az élő pete már rég sehol sincs, és lószart sem ér az egész cécó.
Az a szomorú, hogy ezekből kiindulva bármennyire is esélyesre csak akkor lehet menni, ha két darab inszem van, egyik mondjuk 12 órával a tüszőrepesztő után, a másik meg 36 órával, de tudtommal ilyent nálunkfelé csak magánkórházakban csinálnak. Vagy ha az ember lánya folyamatosan UH készülékre van kötve, és napokig készenlétben áll a lábai között egy teljes orvosi csapat, hogy még nem, még nem, még neeem, namost!
Most tehát az van, hogy M. elindult a spermamintával (vagy ez már nem is minta, ez maga A sperma), én meg megyek három óra múlvára, és megpróbálom valami recepcióstól megkérdezni, hogy tudok-e pár szóra beszélni a dokival. Amitől tartok, mert tényleg nem szeretném, ha elkönyvelne belepofázósnak, és bízok benne, és nem kérdőjelezem meg a szakértelmét, de az igazság az, hogy futószalagon megy az egész, csinálják a jól bevált rutin szerint, ami lehet hogy tízből kilenc nőnél működik, de ha én vagyok az egy kivétel, akkor engem az nem vigasztal. A legnagyobb problémám, hogy R. szerint akció előtt nem ultrahangoznak meg, pedig az mindent megoldana... lehet hogy akkor kellene szólnom, és hátha, bár gondolom olyanor már csak azért is megcsinálják, ha már olyan szépen összegyűltünk a műtőben, nem fognak visszalépni egy parás okostojás miatt, még ha igaza is lehet.
Jaj de utálom, jaj de jó lenne tudatlannak és tájékozatlannak lenni, és vidám bizakodással megjelenni, mit sem sejtve... Crap. :(
Természetesen ma reggelre felugrott a hőm olyan két tizeddel: 36,8 - és a tojásfehérjét felváltotta a vizes, és tele lettem pattanással, ami a görbéimet visszanézve igencsak ovulációt jelent nálam; jah meg tegnap este teljesen negatív volt az LH tesztem, szinte alig látszott a második csík... Nekem ugye a tüszőrepedés fájdalommal sosem járt, úgyhogy az nem ad támpontot, főleg úgy nem, hogy tegnap este mintha-mintha éreztem volna valami minimálszúrást a jobb oldalomon, ma hajnalban meg mintha-mintha a bal oldalamon... ami természetesen lehetetlen, hiszen csak egy tüszőm volt összesen, úgyhogy betudom az élénk fantáziámnak.
De mekkora szívás már ez! Mindig, MINDIG későn repedtem, stimulált ciklusokban is szuri után vagy stagnált vagy araszolt a hőm, és a luteális alapján is beadás után inkább 72 órával vagy még többel történt bármi is, erre tessék. Gondolhattam volna, mert most a peteérlelőkre is jobban, gyorsabban reagáltam, mint máskor, tüszőrepesztőből is duplát kaptam... gondoltam is, de nyugtatgattam magam, hogy túlaggódom. Hát nem, bassza meg, nem.
Csomót gondolkoztam, hogy mi legyen, telefonáljak-e oda, hogy mégsem tudok bemenni, hiszen ökörség lenne elvesztegetni egy lehetőséget akkor, ha teljesen esélytelen. Nézegettem a fórumokon, világszerte az a protokoll, hogy a tüszőrepesztő után 36 órával van az inszem, de hivatalosan sehol sincs szó hőmérsékletről, és ahol filozofálnak róla, ott mi tagadás több helyen beszélik le egymást a nők az ilyen késő akcióról, mint nem - de találtam azért néhány sikersztorit is, amikor ilyen esetben igenis összejött a baba. Akkor most mi van...?
Most lenne jó jeleskedni biológiából, vagy anatómiából, vagy mi a fene ez. Hogy ugye a hőemelkedést a progeszteron okozza - de pontosan mikor is? Már abban a pillanatban, amikor a tüsző megrepedt, és a pete kiszabadult? Mert onnantól kezdve sejt még 12-24 órán át életképes, és meg tud termékenyülni, tehát abból kiindulva akár még működhet is a dolog annak ellenére, hogy magasabb a hő. Elvileg időzített együttlétet azért javasolnak még a tüszőrepedés előttre, mert a spermáknak idő kell feljutni, és jobb ha ott várakoznak a bevetésre; na de ebben az esetben egyrészt már eleve a cél kapujába juttatják őket, tehát nincs utazási idő, másrészt valamilyen módon tisztítják-kezelik a cuccot, és amiatt állítólag rövidebb az élettartama, vagyis minél közelebbi a beavatkozás elvégzése a pete kiszabadulásához, annál jobb. Tehát elméletileg akár az is lehet, hogy ez a legideálisabb időpont, csak mivel rizikós, nem alkalmazzák gyakran, pedig bizony ezzel aztán minden inszemes nő azonnal teherbe esne... pretty far fetched elmélet, belátom, but a girl an hope...
Persze az is lehet, hogy a hőemelkedés már azt jelenti, hogy egy csomó sárgatest jól leért a méhig, és befészkelődött ott (vagy mit csinál ilyenkor), és akkor kezdett csak progeszteront termelni, tehát az élő pete már rég sehol sincs, és lószart sem ér az egész cécó.
Az a szomorú, hogy ezekből kiindulva bármennyire is esélyesre csak akkor lehet menni, ha két darab inszem van, egyik mondjuk 12 órával a tüszőrepesztő után, a másik meg 36 órával, de tudtommal ilyent nálunkfelé csak magánkórházakban csinálnak. Vagy ha az ember lánya folyamatosan UH készülékre van kötve, és napokig készenlétben áll a lábai között egy teljes orvosi csapat, hogy még nem, még nem, még neeem, namost!
Most tehát az van, hogy M. elindult a spermamintával (vagy ez már nem is minta, ez maga A sperma), én meg megyek három óra múlvára, és megpróbálom valami recepcióstól megkérdezni, hogy tudok-e pár szóra beszélni a dokival. Amitől tartok, mert tényleg nem szeretném, ha elkönyvelne belepofázósnak, és bízok benne, és nem kérdőjelezem meg a szakértelmét, de az igazság az, hogy futószalagon megy az egész, csinálják a jól bevált rutin szerint, ami lehet hogy tízből kilenc nőnél működik, de ha én vagyok az egy kivétel, akkor engem az nem vigasztal. A legnagyobb problémám, hogy R. szerint akció előtt nem ultrahangoznak meg, pedig az mindent megoldana... lehet hogy akkor kellene szólnom, és hátha, bár gondolom olyanor már csak azért is megcsinálják, ha már olyan szépen összegyűltünk a műtőben, nem fognak visszalépni egy parás okostojás miatt, még ha igaza is lehet.
Jaj de utálom, jaj de jó lenne tudatlannak és tájékozatlannak lenni, és vidám bizakodással megjelenni, mit sem sejtve... Crap. :(
2012. október 23., kedd
Mai apróságok
Elszállítottam négy hatalmas zsáknyi cuccot a szelektív gyűjtőbe, kitakarítottam az autócskámat, elpakolásztam a nyári ruhákat, és elővettem az őszi-télieket, mostam három adagnyit, kivittem a szemetet*. Most sütőtök készül, és szőrtelenítés, és háttérben tévénézés, mindennemű gondolkodást elkerülendő.
Reggel is mértem egyet, és úgy tűnik továbbra is jók vagyunk, még lent a hő. Persze ez még semmit sem jelent, mert akár most is repedhetek, és akkor holnapra ugrik fel, de ilyen butaságokon nem agyalunk (yeah, right).
Már napok óta kitaláltam, hogy majd buzgón LH-tesztelek, és akkor abból jól meglátszik, hogy mikor készülődik a szervezetem; erre tegnap este, mint egy igazi idióta, teljesen elfelejtettem, és csak a szuri után jutott eszembe, akkor meg persze egyértelműen pozitív volt. Próbálok nem aggódni, mert hát ugye a beadott HCG keresztreagál, és biztos attól van, de igazán nyugodt csak akkor leszek, ha holnap reggelre sem kanyarodik felfelé a görbém. Meg legalább most láttam, hogy milyen egy igazi pozitív teszt, amikor a tesztcsík ugyanolyan vastag és egy árnyalattal sötétebb, mint a kontroll-.
Holnap jelentkezem. Most megyek tököt forgatni, aztán epilálok. (Micsoda fess férfi ez a von Trapp kapitány!)
* Ahogy tuszkoltam befele a használt szúróeszközöket a zacsikba a konzervdobozok és kefíres poharak közé (jól bebugyolálva, nem kell aggódni), az jutott eszembe, hogy alakítani kellene egy Meddő Nők és Anonim Heroinfüggők Baráti Kört, mert mekkora segítség lennénk már a csóró drogosoknak. Csak nálam összegyűlt két hét alatt kilenc fecskendő és injekciós tű, és én még a lightweight csoportba tartozom, a lombikosok ennek többszörösét végzik ki egy-egy menetben. Papírunk van róla, hogy mindenféle vírusmentesek vagyunk, havi rendszerességgel szállítanánk, és amikor már esetleg nem, akkor sajna mindig lennének az előző életünkből fennmaradt kapcsolatok, akik egy ideig megbízhatóan a helyünkre léphetnének. Karácsonyra szervezhetnénk egy próba-gyűjtést...
Reggel is mértem egyet, és úgy tűnik továbbra is jók vagyunk, még lent a hő. Persze ez még semmit sem jelent, mert akár most is repedhetek, és akkor holnapra ugrik fel, de ilyen butaságokon nem agyalunk (yeah, right).
Már napok óta kitaláltam, hogy majd buzgón LH-tesztelek, és akkor abból jól meglátszik, hogy mikor készülődik a szervezetem; erre tegnap este, mint egy igazi idióta, teljesen elfelejtettem, és csak a szuri után jutott eszembe, akkor meg persze egyértelműen pozitív volt. Próbálok nem aggódni, mert hát ugye a beadott HCG keresztreagál, és biztos attól van, de igazán nyugodt csak akkor leszek, ha holnap reggelre sem kanyarodik felfelé a görbém. Meg legalább most láttam, hogy milyen egy igazi pozitív teszt, amikor a tesztcsík ugyanolyan vastag és egy árnyalattal sötétebb, mint a kontroll-.
Holnap jelentkezem. Most megyek tököt forgatni, aztán epilálok. (Micsoda fess férfi ez a von Trapp kapitány!)
* Ahogy tuszkoltam befele a használt szúróeszközöket a zacsikba a konzervdobozok és kefíres poharak közé (jól bebugyolálva, nem kell aggódni), az jutott eszembe, hogy alakítani kellene egy Meddő Nők és Anonim Heroinfüggők Baráti Kört, mert mekkora segítség lennénk már a csóró drogosoknak. Csak nálam összegyűlt két hét alatt kilenc fecskendő és injekciós tű, és én még a lightweight csoportba tartozom, a lombikosok ennek többszörösét végzik ki egy-egy menetben. Papírunk van róla, hogy mindenféle vírusmentesek vagyunk, havi rendszerességgel szállítanánk, és amikor már esetleg nem, akkor sajna mindig lennének az előző életünkből fennmaradt kapcsolatok, akik egy ideig megbízhatóan a helyünkre léphetnének. Karácsonyra szervezhetnénk egy próba-gyűjtést...
2012. október 22., hétfő
Sorstársaság
Meséltem nemrég, hogy milyen magyar blogok kerültek elő kutakodásaim során; nagyrészt egészen kiábrándítóak voltak az örökös pesszimizmusukkal, úgyhogy egy darab sorstárson kívül a többinek nem lettem rendszeres látogatója. Aztán pár napja tiszta véletlenül kincsesbányára bukkantam: már nem tudom, melyik napló indította be a láncreakciót, de találtam egy csajt, aki belinkelt pár másikat, akik szintén belinkeltek többeket - és hát úgy tűnik, hogy a jófej sorstársak, akikkel nagyjából egy nyelvet beszélünk, egy csomóban gyülekeznek... és most megvan a búvóhelyük.
Nem akarok bunkó módon belerondítani a köreikbe, úgyhogy egyelőre nem linkelem be őket, épp elég, hogy gátlástalan kukkolóként egy szusszra végigolvasgattam a teljes történetüket. De ígérem, hogy körbejárkálok, és engedélyt kérek, és aki beleegyezik, azt kirakom egy gyűjtőbe jobb oldalra, mert érdemes megnézni őket.
Én most várakozó állásponton. Két napig nem mértem, mert a hosszú hétvég közepette elég rendszertelenül aludtunk, de ma reggel már igen, mert kíváncsi voltam, hogy állunk: jól, még nem volt tüszőrepedés. A hét ampulla Merional tegnap este lejárt, ma meg mindjárt beadunk egy dupla adag újdonságot, gyerekcsináló karrierem harmadik fajta tüszőrepesztőjét, ami a Pregnyl. (M. már tiszta profi, konkrétan nem érzem, amikor belémszúrja a tűt.) Aztán holnap kivételesen semmit sem kell belémjuttatni, holnapután meg inszem... ezt is megértük, izgi.
Nem akarok bunkó módon belerondítani a köreikbe, úgyhogy egyelőre nem linkelem be őket, épp elég, hogy gátlástalan kukkolóként egy szusszra végigolvasgattam a teljes történetüket. De ígérem, hogy körbejárkálok, és engedélyt kérek, és aki beleegyezik, azt kirakom egy gyűjtőbe jobb oldalra, mert érdemes megnézni őket.
Én most várakozó állásponton. Két napig nem mértem, mert a hosszú hétvég közepette elég rendszertelenül aludtunk, de ma reggel már igen, mert kíváncsi voltam, hogy állunk: jól, még nem volt tüszőrepedés. A hét ampulla Merional tegnap este lejárt, ma meg mindjárt beadunk egy dupla adag újdonságot, gyerekcsináló karrierem harmadik fajta tüszőrepesztőjét, ami a Pregnyl. (M. már tiszta profi, konkrétan nem érzem, amikor belémszúrja a tűt.) Aztán holnap kivételesen semmit sem kell belémjuttatni, holnapután meg inszem... ezt is megértük, izgi.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)