Pilinszky János: Majd elnézem
Majd elnézem ahogy a víz csorog,
a tétova és gyöngéd utakat,
a fájdalom és véletlen közös
betűvetését, hosszú-hosszú rajzait -
halott köveken, élő arcokon -
elnézem őket, mielőtt
a feledést kiérdemelném.
Édes Kislányom,
szinte percre pontosan egy éve, hogy megajándékoztál életem legszebb pillanataival... Az utóbbi hét azzal telt, hogy minden nap rácsoládkoztam az íriszekre, amiket még tavasz végén ültettem el, sokáig szorgalmasan öntözgettem, aztán elkönyveltem, hogy biztos régi hagymák lehettek, mert csak egyetlen egy hajtott ki a használati utasításon leírtak szerint, és pár napon belül az is elsorvadt - hónapokig nem történt semmi, aztán anélkül, hogy bármit csináltam volna, október vége felé elkezdtek sorra kibújni... egy pici zöld levélke, aztán még egy és még egy, ma reggel már négyen voltak, mint mi. És az utóbbi hét azzal is telt, hogy számtalanszor visszaolvasgattam az akkori beszámolóimat, attól a gyönyörű langyos őszi reggeltől kezdve, amikor megfogantál, a türelmetlen, de reménykedni alig merő várakozáson át, életem legboldogabb napjáig, amikor kiderült, hogy velem vagy. És a pozitív tesztet apukádnak bejelentő videót ugyan nem volt erőm elővenni, de az akkor lejegyzett szavaktól még így is remegni kezd a kezem meg a gyomrom, mert bármilyen tárgyilagosan próbáltam fogalmazni, most akkor is intenzíven feléled tőlük az az érzés, amit soha nem fogok elfelejteni, hiába múlik az idő, és hiába árnyékolja be a pont két hónappal későbbi legszörnyűbb nap. Még most is, miközben fáradhatatlanul itt ficánkol bennem ez a drága kisfiú, akit általad kaphattunk, és akit olyan nagyon várunk már, azt érzem, hogy annál teljesebb és varázslatosabb sosem volt a világ, mint abban a néhány hétben veled.
A szeretet persze most sem kisebb, sőt sokkal többszínű, hiszen vele már átélhettem olyan dolgokat is, amik nekünk kettőnknek nem adattak meg; de emlékszem arra a lebegésre, arra a felhőtlen és végtelen és vegytiszta mámorra, ami akkor volt először és utoljára kerek és tökéletes. Aztán kiderült, hogy egy ennyire óriási és eszményi csoda csak addig lehet a miénk, amíg az élet bele nem szórja az első kegyetlen valóságdarabot - utána, azóta, már bizonytalan minden öröm, akár ölünkbe pottyan, akár megküzdünk érte, akármilyen hatalmas és értékes, mindig átvonulnak rajta a kétely árnyai.
Szeretlek; és nem, nem is akarok felejteni. Minden fájdalom ellenére, amit az elválás okozott, boldog vagyok, hogy az anyukád lehetek, és egy percét sem törölném ki az együtt töltött időnek, még azt sem, ami jobban fájt, mint bármi más bármikor eddigi éveim alatt. A hála mellett, ami végső soron önzésből fakad, hiszen annak szól, hogy mennyi mindent tanítottál nekünk, és annak, hogy magad után küldted ezt a pici babát, millió apró érzés és dolog van, amiről mindig elsősorban te fogsz eszembe jutni, ami mindig hozzád köt majd, és amitől mindig közel leszel - és ez jól van így.
Várjuk az első hóesést; az én szívemben az is a tied marad örökre, minden csendes havazós este, ami a városban talál ránk, amíg csak élünk. Gyere majd értünk egy hópelyhen, mikor a testvérkédet hazahozzuk... útközben megállunk majd a Rózsák terén, és jó szorosan összebújtatjuk a lelkeinket...
Előreszámla
2013. november 9., szombat
2013. november 7., csütörtök
Frász - Episode 2.
Tegnap voltam az immár kéthetenti terhesgondozáson (a cukor miatt korábban besűrítette a nőgyógyászom, mint egyébként szokás), és hát nem volt egy kellemes élmény. Elsőre minden rendben volt, vérnyomás alacsony, méhszáj zárt, vizelet fehérjementes, stb., viszont amikor ránézett a hasamra, azt mondta, hogy bár azt látja, hogy a méhem megfelelő méretű, de az egész úgy együtt nem valami hatalmas (tényleg nem, a találkozón a lányok közül ketten is simán nagyobbak voltak nálam úgy, hogy több mint egy hónappal járok előttük), úgyhogy nézzük meg a babát. A szíve szépen vert, a fejátmérője is korának megfelelő volt, viszont a magzatvizet kevésnek látta - úgyhogy ma reggelre berendelt a kórházba, ahol sokkal jobb az ultrahangkészülék. Persze addig is hazarohantam és gyorsan utánanéztem a dolognak: ezer oka lehet, de egyikben sem ismertem magamra (toxémia, szivárgó magzatvíz, túl érett méhlepény, stb.), ráadásul állítólag a terhességek 2-6%-ára jellemző ez (kutatása válogatja, hogy pontosan milyen arányt mondanak), úgyhogy annyiban maradtam, hogy lehetőleg egyelőre nem aggódom agyon magamat. Merthogy állítólag ilyen esetben az orvosok sem tesznek mást, mint várnak, illetve ha esetleg később kórosan alacsonyra megy a magzatvíz szintje, akkor befektetnek, megfigyelnek, infúziósan hidratálnak, és úgy várnak.
A dokim ma szabadságon volt, de rábízott egy másik főorvosra, aki soron kívül meg is nézett. A jó hír az, hogy a baba ügyesen nődögél, a mai biometria szerint 32w3d volt, ami a múltkori gép alapján mért egy hetes visszaeséshez képest azt jelenti, hogy már csak egy nappal van elmaradva attól, amit én a tényleges koraként nyilvántartok. A belső szervei szépek és jól működnek, a fejátmérője 82 mm, fejkörfogata 311 mm, haskörfogata 255 mm, combcsont hossza 62 mm, becsült súlya 1700 gramm; még mindig medencevégű, csak most a jobb bordám alá költözött a fejével. A köldökzsinórban a véráramlás normál mértékű, a méhlepényem továbbra is fiatal (G0 érettségi fok), átlagos vastagsága 34 mm - ilyent eddig nekem még nem mértek sosem, de a terhességi hetekkel nagyjából megegyező számnak kell lennie, szóval az én esetemben csak minimálisan vastagabb. A rossz hír az, hogy a saját dokimnak igaza volt, a magzatvíz valóban a normál alsó határánál van - ráadásul semmit sem lehet kezdeni vele, ezt a természet így intézte, tehát csak annyit tehetünk, hogy mostantól kéthetente ultrahanggal ellenőrizzük, hogy mi hogyan alakul. Az a baj, hogy konkrét AFI index nem szerepel a leleten, tehát nem tudom, hogy pontosan honnan kellene fennebb jutni (mert állítólag sokszor van olyan is, hogy jó irányba változik), de annak utánaolvastam, hogy mi van, ha oligohydramnios lesz a vége: általában semmi, csak a már említett várás és figyelés, de néha sürgősségi császár, ha a babára veszélyes tartományig csökken a folyadék mennyisége.
Az aggodalmam (persze tudom én, nem kellene minden fellehető adatot beszippantani, ignorance is bliss) az, hogy kitartóan kicsi a Kissmajom pocakja, és ezáltal a tippelt súlya is az alsó negyedben tanyázik már hetek óta; és ilyen esetben, ha a fej mérete viszont megfelelő, tehát a kettő közötti arány el van tolódva, akkor asszimetrikus méhen belüli növekedés-visszamaradástól is tartani kell, ami egy elég csúnya következményekkel járó dolog is lehet. Persze elvileg félelemre egyelőre nincs ok, de jobban szeretném, ha according to schedule haladna minden, és egyáltalán nem kellene ezeken agyalni.
A terv jelenleg az, hogy a mostaninál sokkal többet fogok inni, ha beledöglök is, mert ugyan állítólag ezzel nem befolyásolható a magzatvíz mennyisége, de legalább a szívemnek könnyebb dolga lesz; és bár nem tudom hogyan, de megpróbálok többet enni, mert most már tényleg nevetséges, hogy még mindig nulla kiló hízásnál tartok (ha a baba pont középsávban lenne, akkor tényleg nem zavarna, de így idegesít).
Ez amúgy nem volt egy jó hét a családban egészségügyileg: M.-nek megint visszatéreget a hülye mellékhere-gyulladása, Apunak rossz lett a terhelt EKG-ja, így jövő héten benéznek az ereibe, hogy mit lehet kezdeni a helyzettel, M.Anyuka lábáról kiderült, hogy gyakorlatilag semmit sem javult a műtét óta, és ott vagyok én is a kis szívzörejemmel... 2014 tényleg legyen már egy nyugis, eseménytelen, unalmas év, jó...?
A dokim ma szabadságon volt, de rábízott egy másik főorvosra, aki soron kívül meg is nézett. A jó hír az, hogy a baba ügyesen nődögél, a mai biometria szerint 32w3d volt, ami a múltkori gép alapján mért egy hetes visszaeséshez képest azt jelenti, hogy már csak egy nappal van elmaradva attól, amit én a tényleges koraként nyilvántartok. A belső szervei szépek és jól működnek, a fejátmérője 82 mm, fejkörfogata 311 mm, haskörfogata 255 mm, combcsont hossza 62 mm, becsült súlya 1700 gramm; még mindig medencevégű, csak most a jobb bordám alá költözött a fejével. A köldökzsinórban a véráramlás normál mértékű, a méhlepényem továbbra is fiatal (G0 érettségi fok), átlagos vastagsága 34 mm - ilyent eddig nekem még nem mértek sosem, de a terhességi hetekkel nagyjából megegyező számnak kell lennie, szóval az én esetemben csak minimálisan vastagabb. A rossz hír az, hogy a saját dokimnak igaza volt, a magzatvíz valóban a normál alsó határánál van - ráadásul semmit sem lehet kezdeni vele, ezt a természet így intézte, tehát csak annyit tehetünk, hogy mostantól kéthetente ultrahanggal ellenőrizzük, hogy mi hogyan alakul. Az a baj, hogy konkrét AFI index nem szerepel a leleten, tehát nem tudom, hogy pontosan honnan kellene fennebb jutni (mert állítólag sokszor van olyan is, hogy jó irányba változik), de annak utánaolvastam, hogy mi van, ha oligohydramnios lesz a vége: általában semmi, csak a már említett várás és figyelés, de néha sürgősségi császár, ha a babára veszélyes tartományig csökken a folyadék mennyisége.
Az aggodalmam (persze tudom én, nem kellene minden fellehető adatot beszippantani, ignorance is bliss) az, hogy kitartóan kicsi a Kissmajom pocakja, és ezáltal a tippelt súlya is az alsó negyedben tanyázik már hetek óta; és ilyen esetben, ha a fej mérete viszont megfelelő, tehát a kettő közötti arány el van tolódva, akkor asszimetrikus méhen belüli növekedés-visszamaradástól is tartani kell, ami egy elég csúnya következményekkel járó dolog is lehet. Persze elvileg félelemre egyelőre nincs ok, de jobban szeretném, ha according to schedule haladna minden, és egyáltalán nem kellene ezeken agyalni.
A terv jelenleg az, hogy a mostaninál sokkal többet fogok inni, ha beledöglök is, mert ugyan állítólag ezzel nem befolyásolható a magzatvíz mennyisége, de legalább a szívemnek könnyebb dolga lesz; és bár nem tudom hogyan, de megpróbálok többet enni, mert most már tényleg nevetséges, hogy még mindig nulla kiló hízásnál tartok (ha a baba pont középsávban lenne, akkor tényleg nem zavarna, de így idegesít).
Ez amúgy nem volt egy jó hét a családban egészségügyileg: M.-nek megint visszatéreget a hülye mellékhere-gyulladása, Apunak rossz lett a terhelt EKG-ja, így jövő héten benéznek az ereibe, hogy mit lehet kezdeni a helyzettel, M.Anyuka lábáról kiderült, hogy gyakorlatilag semmit sem javult a műtét óta, és ott vagyok én is a kis szívzörejemmel... 2014 tényleg legyen már egy nyugis, eseménytelen, unalmas év, jó...?
2013. október 31., csütörtök
Anyanevelde - avagy: Segítsünk nekem! (1.)
Úgy döntöttem, indítok egy posztsorozatot, amiben megkérek minden kedves rendszeres olvasót és néha erre járó látogatót, hogy segítsen a világ legfogalmatlanabb és -ügyetlenebb anyájának, aki hamarosan leszek - mert hol vállalhatja fel az ember lánya bátran a buta kérdéseit és végtelen bénaságát, ha egy anonim blogon sem...?
Szóval sokgyerekes tapasztalt asszonyok és néha-láttak-már-babát-közelről sorstársak, ösztönösen cselekvők és mániákus információgyűjtők, and everyone in between, nagyon örülnék, ha mondanátok mindenféle okosságot, hátha sikerül majd minél több véleményre alapozva jó döntéseket hozni, és nem kárt tenni a Kissmajomban...
Most épp az van, hogy szülinapi és karácsonyi kívánságlistát irkálok, a prózaibb fajtából, mert a legigazibb ajándékom az ugye ki van pipálva. Nyilván az materialistább vágyak is elsősorban hozzá kapcsolódnak ebben az évben, mert úgyis venni fog mindenki mindenfélét, és most nem akarok meglepetést - én például kifejezetten utálom, amikor rám van bízva, hogy mit vásároljak ilyen alkalmakra, mert tuti hogy olyant választok, aminek nem sok hasznát veszi az illető, vagy már van neki olyanja. Úgyhogy úgy értékelem, hogy végülis szívességet teszek a konkrétumokkal, és pofátlanul kérni fogok...
Említettem, hogy nagyon sok életbevágóan fontosat és valószínűleg fölöslegeset kaptunk M. tesójának gyerekeitől, a hiányzó apróságok (ruhák az első pár hónapra, egy adag netes teszteken jól szereplő pelenka, legalább öt különböző fajta popsitörlő próbaképpen, stb.) beszerzésével meg már lassan végeztem, nagyjából csak az maradt már, amihez recept kell (fürdető, kenőcs, stb.). Meg még amikről itt kérdezgetni fogok az elkövetkező hetekben-hónapokban, mert lövésem sincs, hogy merre induljak.
A kívánságlistámra tehát a még feltétlenül elolvasandó könyveken kívül (azokról majd külön bejegyzés lesz valamikor) három nagyobb dolog került, amiket igazából megvehetnék én is, de épp azért nem akarok, mert kedves vagyok és előzékeny, és segíteni akarok az ajándékozóknak: egy kiságy fölé szerelhető forgó-világító-zenélő-megmégamitezekcsinálnak szórakoztató központ, egy játékokkal alaposan körülaggatott és bébipoparezegtető-funkciós pihenőszék, és egy hordozó; ma az utóbbiról akarok közvéleménykutatni.
Öröklés következményeképpen van már egy felcsatolhatós kengurunk, ilyen állítólag jófajta, ami elvileg nulla napos kortól kezdve használható; de hiába tanúsítja a sok tudományos kutatás, hogy tökéletesen kényelmes, nekem valahogy újszülöttnek nem tűnik annyira ideálisnak. Eleve egy olyan pici baba nem tud még a seggén ücsörögni, nem is szabad támasztgatni semmilyen irányban, akkor nem értem, hogy lehet neki jó a függőleges és terpeszben láblógatós pozíció...? Persze ölben is tartható úgy, de nekem valahogy akkor is természetesebbnek tűnik, ha a végtagjai szilárdan meg vannak támasztva, illetve oldalra is fektethetem, hogy keresztben simuljon hozzám, mert akkor látom az arcát és nem aggódok, hogy fuldoklik, meg ilyenek. Szóval azt rögtön eldöntöttem, hogy a legelején mindenképpen szeretnék egy kendőt is, hogy legyen alternatívám.
Aztán nézegettem, és kiderült, hogy létezik rugalmas és rugalmatlan szövetből készült változat is, és agyalni kezdtem, hogy akkor viszont melyiket érdemes vajon? Jelenleg egyértelműen a rugalmas felé hajlok, mert kézügyességileg elég béna vagyok, és abba állítólag könnyebb sérülésmentesen bepakolni a nyüfedéket, már magamra bogozott állapotban is. De az értékeléseket leadó felhasználók szerint, hiába reklámozzák úgy némelyiket, hogy 10-12 kilóig hurcolászható benne a baba, mivel könnyen elgyengül az anyag, olyan 6-7 kiló a maximum amíg biztonságosan lehet kötözni bármilyen irányban.
Na most töredelmesen bevallom, hogy a lányoktól megkérdeztem, hogy nagyjából mennyi idős egy 6-7 kilós gyerek, mert magamtól tippelni sem tudtam volna. Úgy logikáztam, hogy ha az már stabilan elvan a kenguruban például, akkor semmi gond, attól kezdve áttérnénk arra. De persze semmi sem egyszerű, mert van akinek három hónaposan már ekkora volt a babája, másé meg állítólag csak félévesen érte el ezt a súlyt, azt meg még én is tudom, hogy az előbbit kifejezetten tilos ültetni, de talán még az utóbbinál sem biztos, hogy szabad erőltetni a dolgot, ha magától nem igyekszik. Vagyis nem sokra jutottam eddig.
Az lenne tehát a kér(d)ésem, hogy mondjátok meg, mi legyen? Mit, honnan, mennyiért, hogyan érdemes (gondolok itt arra, hogy használtan talán nem feltétlenül, ha amúgy is gyorsan nyúlik)? Nem vagyok a reklámok ellensége, ha valaki tényleg már saját bőrön bevált dolgot ajánlgat, akkor nyugodtan küldjön márkaneveket és/vagy linkeket, nekem biztos hasznomra válik, de hátha valamikor később másnak is.
Szóval sokgyerekes tapasztalt asszonyok és néha-láttak-már-babát-közelről sorstársak, ösztönösen cselekvők és mániákus információgyűjtők, and everyone in between, nagyon örülnék, ha mondanátok mindenféle okosságot, hátha sikerül majd minél több véleményre alapozva jó döntéseket hozni, és nem kárt tenni a Kissmajomban...
Most épp az van, hogy szülinapi és karácsonyi kívánságlistát irkálok, a prózaibb fajtából, mert a legigazibb ajándékom az ugye ki van pipálva. Nyilván az materialistább vágyak is elsősorban hozzá kapcsolódnak ebben az évben, mert úgyis venni fog mindenki mindenfélét, és most nem akarok meglepetést - én például kifejezetten utálom, amikor rám van bízva, hogy mit vásároljak ilyen alkalmakra, mert tuti hogy olyant választok, aminek nem sok hasznát veszi az illető, vagy már van neki olyanja. Úgyhogy úgy értékelem, hogy végülis szívességet teszek a konkrétumokkal, és pofátlanul kérni fogok...
Említettem, hogy nagyon sok életbevágóan fontosat és valószínűleg fölöslegeset kaptunk M. tesójának gyerekeitől, a hiányzó apróságok (ruhák az első pár hónapra, egy adag netes teszteken jól szereplő pelenka, legalább öt különböző fajta popsitörlő próbaképpen, stb.) beszerzésével meg már lassan végeztem, nagyjából csak az maradt már, amihez recept kell (fürdető, kenőcs, stb.). Meg még amikről itt kérdezgetni fogok az elkövetkező hetekben-hónapokban, mert lövésem sincs, hogy merre induljak.
A kívánságlistámra tehát a még feltétlenül elolvasandó könyveken kívül (azokról majd külön bejegyzés lesz valamikor) három nagyobb dolog került, amiket igazából megvehetnék én is, de épp azért nem akarok, mert kedves vagyok és előzékeny, és segíteni akarok az ajándékozóknak: egy kiságy fölé szerelhető forgó-világító-zenélő-megmégamitezekcsinálnak szórakoztató központ, egy játékokkal alaposan körülaggatott és bébipoparezegtető-funkciós pihenőszék, és egy hordozó; ma az utóbbiról akarok közvéleménykutatni.
Öröklés következményeképpen van már egy felcsatolhatós kengurunk, ilyen állítólag jófajta, ami elvileg nulla napos kortól kezdve használható; de hiába tanúsítja a sok tudományos kutatás, hogy tökéletesen kényelmes, nekem valahogy újszülöttnek nem tűnik annyira ideálisnak. Eleve egy olyan pici baba nem tud még a seggén ücsörögni, nem is szabad támasztgatni semmilyen irányban, akkor nem értem, hogy lehet neki jó a függőleges és terpeszben láblógatós pozíció...? Persze ölben is tartható úgy, de nekem valahogy akkor is természetesebbnek tűnik, ha a végtagjai szilárdan meg vannak támasztva, illetve oldalra is fektethetem, hogy keresztben simuljon hozzám, mert akkor látom az arcát és nem aggódok, hogy fuldoklik, meg ilyenek. Szóval azt rögtön eldöntöttem, hogy a legelején mindenképpen szeretnék egy kendőt is, hogy legyen alternatívám.
Aztán nézegettem, és kiderült, hogy létezik rugalmas és rugalmatlan szövetből készült változat is, és agyalni kezdtem, hogy akkor viszont melyiket érdemes vajon? Jelenleg egyértelműen a rugalmas felé hajlok, mert kézügyességileg elég béna vagyok, és abba állítólag könnyebb sérülésmentesen bepakolni a nyüfedéket, már magamra bogozott állapotban is. De az értékeléseket leadó felhasználók szerint, hiába reklámozzák úgy némelyiket, hogy 10-12 kilóig hurcolászható benne a baba, mivel könnyen elgyengül az anyag, olyan 6-7 kiló a maximum amíg biztonságosan lehet kötözni bármilyen irányban.
Na most töredelmesen bevallom, hogy a lányoktól megkérdeztem, hogy nagyjából mennyi idős egy 6-7 kilós gyerek, mert magamtól tippelni sem tudtam volna. Úgy logikáztam, hogy ha az már stabilan elvan a kenguruban például, akkor semmi gond, attól kezdve áttérnénk arra. De persze semmi sem egyszerű, mert van akinek három hónaposan már ekkora volt a babája, másé meg állítólag csak félévesen érte el ezt a súlyt, azt meg még én is tudom, hogy az előbbit kifejezetten tilos ültetni, de talán még az utóbbinál sem biztos, hogy szabad erőltetni a dolgot, ha magától nem igyekszik. Vagyis nem sokra jutottam eddig.
Az lenne tehát a kér(d)ésem, hogy mondjátok meg, mi legyen? Mit, honnan, mennyiért, hogyan érdemes (gondolok itt arra, hogy használtan talán nem feltétlenül, ha amúgy is gyorsan nyúlik)? Nem vagyok a reklámok ellensége, ha valaki tényleg már saját bőrön bevált dolgot ajánlgat, akkor nyugodtan küldjön márkaneveket és/vagy linkeket, nekem biztos hasznomra válik, de hátha valamikor később másnak is.
2013. október 30., szerda
Egészségünkre!
Így nézett ki a másfél havi egészségügyekkel kapcsolatos listám ma reggel (azóta egy védőnőt kipipáltam, egy fogászatot meg hozzáadtam), szerintem konkrétan ennyiszer nem jártam orvosnál egész eddigi életemben összesen:A hétfői háziorvosos látogatáskor felirattam a búcsúadag Meforalt, mert ugyan aznap már elkezdtem csökkenteni, de a négy hetes leépítési folyamatra már nem lett volna elég, amim volt. (Tegnap és ma ennek örömére mértem éhgyomri és minden étkezés utáni értéket is, hogy lássam, árt-e a kevesebb gyógyszer, de semmi gond nem volt, éljenéljen!) Egyébként vele is megtárgyaltam az egész diabetológia dolgot, mert nagyon értelmes és sok mindennek alaposan utánaolvasó típus, és hát gyakorlatilag ő diagnosztizálta nálam az inzulin rezisztenciát anno; ilyen eredményekre szerinte sem kell inzulin, de azért megvédte a kollegáit, mert szerinte nem is úgy gondolták, hogy akkor azonnal kezdjem el szúrni magam, hanem alaposan kivizsgáltak volna előtte ésatöbbi - nem akartam vitába szállni, hogy nem egészen így volt, már nem fontos, lényeg az, hogy végül úgy alakult, ahogy.
Viszont talált nálam valami fajta szívzörejt, amit eddig még senki sem hallott sztetoszkóppal vagy látott EKG-én (mondjuk nem mintha olyan sűrűn vizsgálgattak volna, de a babagyártás indulása óta azért évi egy alkalom megvolt), és ami enyhe szívbillentyű rendellenességre utalhat, pontosabban mitralis prolapsusra. Tünetem (mellkasi fájdalom, palpitáció, stb.) egyáltalán nincs, szóval azt mondta, hogy simán lehet, hogy nem is az, csak a szervezetemet megterheli a terhesség miatt megnövekedett vérmennyiség, és annak megoldásával erőlködik, de azért elküldött egy ultrahangra a biztonság kedvéért. Két hét múlvára kaptam időpontot a kardiológiára, de igazából nem aggódok az egészen, mert megnézegettem persze, és még ha van is egy kis elégtelenség, akkor sincs semmi teendő, Apunak mindig is volt ilyenje meg amúgy is elég gyakori dolog, és semmit sem befolyásol.
A védőnőnél semmi különös nem történt, azon kívül, hogy megbeszéltem vele a gyerekorvost... nem tudom, említettem-e, de a netes kutakodásaim alapján szerint sikerült találni egy doktornőt, akiről csomó jót mondanak az anyukák, és tiszta véletlenül pont abban a körzetben dolgozik, ahová lakcímileg tartozunk. A védőnő saját véleményt nem mondott ugyan, de a váróban ücsörgés kapcsán megemlítette, hogy számítsak rá, hogy messze neki van a legtöbb páciense a négy rendelőbeli orvos közül, úgyhogy ez eléggé meg is erősített az elhatározásomban. Amúgy elég egyszerű a dolog, mert megadta a mobilszámát, és azt mondta, hogy biztos el fog vállalni, be sem kell mennem, csak hívjam majd fel, és szülés után kijön hozzánk - remélem tényleg működni fog.
Védőnőhöz sem kell most visszamennem, december elején majd ő jön ki hozzánk körülnézni, utána meg már csak babával együtt találkozunk; akitől ma elvileg pont 60 nap választ el, hát milyen izgalmas ez már!
Kissmajom amúgy három napja megint hiperaktív korszakát éli, szinte szüntelenül mocorog, odavagyok érte. Napközben főleg alhas tájékán érzem, és biztos még mindig ott van a lába, mert tök erősen kalimpál, néha szabályosan fáj egy-egy befele irányzott rúgás, aminek úgy szoktam örülni, mint egy vérbeli mazochista, mert hogy lám, milyen erős vasgyúró fiunk van. Este aztán az egész hasam hullámzik, mintha egy kövér hörcsög méretű valami folyton fel-alá járkálna bennem - és tegnap először nyomta ki a köldököm fölött egy egész kicsi helyen a bőrt, és esküszöm, hogy mikor odanyúltam és visszasimogattam, éreztem a kis kezét a picike ujjaival... egész sokáig ültünk úgy (én majdnem bőgve a boldogságtól), aztán megunta és odébbmászizott. És akkor van az, hogy olyan napi egyszer nagyjából negyed órán keresztül csuklik, na attól majdnem megszakad a szívem, és dühös vagyok a tehetetlenségtől (az már biztos, hogy oltásokra nem én fogom bevinni), és mindig mondogatom neki, hogy emelje fel a kis karját ügyesen, és igyon kilenc apró kortyot. Édesdrágakisbogár.
2013. október 25., péntek
Lil' man
Gyors munkaidőbeni összefoglaló, mert mindjárt értem jön M. és lelépek jól, bele a szépséges meleg őszbe; nagyonjónekem!
Hétfőn megvolt a diabetológia, végre tényleg bejutottam a jófej dokihoz, és még várni sem kellett sokat, az is hamar eltelt, mert az előtérben megint megismerkedtem egy kismamával, akinek szintén inzulint írtak fel, csak azért, mert az előző terhességénél szükség volt rá, és a terhelése most sem lett tökéletes (olyasmi volt mint az enyém) - szerencsére ő is a tudatos páciens fajta, szóval informálódott és inkább diétázik ügyesen, és egyelőre ez elégnek is bizonyult. (Azért basszus elég durva, hogy mennyi pénz mehet el potyára az olyan "diabéteszesek" kezelésére, akiknek igazából bőven elég lenne szigorúan odafigyelniük az étkezésre... és csodálkozunk, hogy szarban van a szerencsétlen alulfinanszírozott egészségügy...) Leadtam a gyűjtött vizeletet, megmutattam a szemfenék vizsgálat eredményét (minden rendben a szemem fenekével), és megméricskéltek: kilóim változatlanok, viszont a vérnyomásom 121/71 volt, ami szerintem all-time rekordom, szóval már azt is tudjuk, hogy az idegeskedés ezt is komolyan befolyásolja nálam. A doki megnézte a cukorértékeimet, és elégedett volt velük, semmit sem mondott arra a két stressz-7,0-esre se, csak azt, hogy így tovább, és már csak három hét múlva kell visszamennem - addigra már majdnem teljesen le fogom építeni a Meforalt is (a mostani napi háromszor fél helyett, jövő héttől két hétig kétszer felet akarok szedni, utána meg még két hétig egyszer felet), remélem nem lesz rossz hatással, hiszen elvileg mostanság már az inzulinérzékenység sem romlik olyan iramban, mint a második trimeszterben.
Szintén hétfőn voltam a nőgyógyászomnál is, méhszáj zárt és szívverés szép volt, kaptam pocakdicséretet, amit meg is érdemeltem szerintem, mert már tényleg elképesztően nagy. Hozzá most már kéthetente kell járnom, és az a terv, hogy a következő alkalomra készülök kis listával is, mert megint elfelejtettem minden kérdésemet. Kivétel azt, hogy alhatok-e háton, mert több helyen írják, hogy nem ideális, elnyomódik a vérellátás az egyre nehezedő méh miatt, nekem viszont pont úgy kényelmes, pedig mindig inkább oldalrafekvős voltam - azt mondta, amíg jól érzem magam, addig ne olvassak össze minden butaságot, és nyugodtan csináljam ahogy akarom, ha egyszercsak nem kapnánk elég oxigént, akkor azt egész biztosan érezném.
Aztán tegnap Magzati Diagnosztikai Központba mentünk ultrahangra, ami nagyon rámfért, mert pár napja szokatlanul lusta volt a Kissmajom - persze csak kerek egyharmad napig tartott a nyugalom, mert ma már megint nem olyan aktív, mint múlt héten (amikor végig hatalmas bulikkal kényeztetett), úgyhogy természetesen per pillanat újfent aggódom.
Most egy másik doki nézett meg, kevésbé volt szimpatikus, mint a múltkori (az amúgy már nem dolgozik ott, különben hozzá mentem volna vissza), de profi volt ez is. Már többször több helyen feltűnt, hogy nagyon frusztrálja őket, amikor nem sikerül szép 4D képet készíteni a babáról, mentegetőznek folyamatosan, meg erősen böködik az ember hasát... biztos csomó olyan idegesítő szülővel van dolguk, akik a portrét tartják a legfontosabbnak, de őt is igyekeztünk megnyugtatni, hogy amíg ilyen szép színpompásan áramlik az áramolnivaló a pici agyában, addig minket nem annyira foglalkoztat, hogy kire fog hasonlítani. Egyébként az álla továbbra is az apjához, az ajkai meg hozzám, legalábbis úgy tűnt abból a homályos képből, amit hosszú küzdelmek árán elő lehetett varázsolni - mert mondanom sem kell, hogy ezúttal sem volt egy exhibicionista, teljesen belenyomta a pofiját a méhlepénybe, és néha duzzogva kiütött egyet-egyet, amikor elege lett belőle, hogy a doki rázogatja a hasamat. Borzasztó aranyos amúgy, nagyokat ásítozott, durcásan csücsörítgetett, nyelvet nyújtott, és szopta az ujját... kinőtte az alien stádiumot, igazi kis gyerekféle már, és továbbra is teljességgel hihetetlen, hogy bennem lakik egy ilyen.
Aztán elkezdődtek a mérések, és mi tagadás, igencsak hasznosnak bizonyult a múltkori felfedezés, mert nélküle azonmód frászt kaptam volna: a saját számításaim szerint 30w4d (és legutóbbi ultrahangok alapján még ennél is nagyobbnak tippelt) baba ugyanis az itteni gép szerint csak 29w3d volt. Amúgy tökéletes mindene, fejátmérője 79 mm, fejkörfogata 289 mm, haskörfogata 249 mm, combcsont hossza 57 mm - de míg az első két érték a koránál picit nagyobb, az utóbbi kettő egy kicsit kisebb az átlagnál, és hiába a BPD a viszonyítási alap bárhol is néz utána az ember, úgy tűnik mégsem az a fontos: a biometriai összesítésben 1460 grammra becsülték a súlyát, és hátrasorolták egy héttel. A három hete kiderültek alapján azonban ez jelenleg nem érdekel, állítólag kétszer ekkora, és folyamatosan fennálló csúszásnál kellene csak elkezdeni az okok keresését, mert pár nap lemaradás vagy előreugrás teljesen szokványosnak számít azért is, mert magzatonként különböznek a növekedési ráták, és azért is, mert a gépek beállításán és dokik pontosságán is múlik a dolog. Ami viszont megijesztett (nem könnyű velem...) az a szívverés: mikor a vizsgálat elején hallgattuk, percenként 129-et diktált az asszisztensnek, úgyhogy rögtön meg is állt bennem az ütő, hogy az milyen kevés - aztán begyorsult és beállt 144-re, és itthon később olvastam is, hogy 120 és 180 között van a normál tartomány, de minél nagyobb a baba, annál jobban lassul alapból, arról nem is beszélve, hogy a nyüzsgés level is elég meghatározó, tehát ha alszik vagy pihen, akkor értelemszerűen kevesebbszer dobban, ha meg épp tornázgat, akkor szaporábban.
Én is példásan működök továbbra is, a méhlepényem G0 érettségű, vagyis as good as new, ami ennyi hetesen ritkaságszámba megy (enyhe meszesedés normális lenne ilyenkor már), cukorproblémáknak nyoma sincs: a magzatvíz átlagos mennyiségű és a magzat ugye nem túl nagy. És tévedtem, nem fordult ez be sehova se, nyugodtan ücsörög függőlegesen, ülő pozícióban, az okos kis fejével a szívem alatt, a lábacskáival a vakbelem mellett. Hát nagyon-nagyon szeretem.
Hétfőn megvolt a diabetológia, végre tényleg bejutottam a jófej dokihoz, és még várni sem kellett sokat, az is hamar eltelt, mert az előtérben megint megismerkedtem egy kismamával, akinek szintén inzulint írtak fel, csak azért, mert az előző terhességénél szükség volt rá, és a terhelése most sem lett tökéletes (olyasmi volt mint az enyém) - szerencsére ő is a tudatos páciens fajta, szóval informálódott és inkább diétázik ügyesen, és egyelőre ez elégnek is bizonyult. (Azért basszus elég durva, hogy mennyi pénz mehet el potyára az olyan "diabéteszesek" kezelésére, akiknek igazából bőven elég lenne szigorúan odafigyelniük az étkezésre... és csodálkozunk, hogy szarban van a szerencsétlen alulfinanszírozott egészségügy...) Leadtam a gyűjtött vizeletet, megmutattam a szemfenék vizsgálat eredményét (minden rendben a szemem fenekével), és megméricskéltek: kilóim változatlanok, viszont a vérnyomásom 121/71 volt, ami szerintem all-time rekordom, szóval már azt is tudjuk, hogy az idegeskedés ezt is komolyan befolyásolja nálam. A doki megnézte a cukorértékeimet, és elégedett volt velük, semmit sem mondott arra a két stressz-7,0-esre se, csak azt, hogy így tovább, és már csak három hét múlva kell visszamennem - addigra már majdnem teljesen le fogom építeni a Meforalt is (a mostani napi háromszor fél helyett, jövő héttől két hétig kétszer felet akarok szedni, utána meg még két hétig egyszer felet), remélem nem lesz rossz hatással, hiszen elvileg mostanság már az inzulinérzékenység sem romlik olyan iramban, mint a második trimeszterben.
Szintén hétfőn voltam a nőgyógyászomnál is, méhszáj zárt és szívverés szép volt, kaptam pocakdicséretet, amit meg is érdemeltem szerintem, mert már tényleg elképesztően nagy. Hozzá most már kéthetente kell járnom, és az a terv, hogy a következő alkalomra készülök kis listával is, mert megint elfelejtettem minden kérdésemet. Kivétel azt, hogy alhatok-e háton, mert több helyen írják, hogy nem ideális, elnyomódik a vérellátás az egyre nehezedő méh miatt, nekem viszont pont úgy kényelmes, pedig mindig inkább oldalrafekvős voltam - azt mondta, amíg jól érzem magam, addig ne olvassak össze minden butaságot, és nyugodtan csináljam ahogy akarom, ha egyszercsak nem kapnánk elég oxigént, akkor azt egész biztosan érezném.
Aztán tegnap Magzati Diagnosztikai Központba mentünk ultrahangra, ami nagyon rámfért, mert pár napja szokatlanul lusta volt a Kissmajom - persze csak kerek egyharmad napig tartott a nyugalom, mert ma már megint nem olyan aktív, mint múlt héten (amikor végig hatalmas bulikkal kényeztetett), úgyhogy természetesen per pillanat újfent aggódom.
Most egy másik doki nézett meg, kevésbé volt szimpatikus, mint a múltkori (az amúgy már nem dolgozik ott, különben hozzá mentem volna vissza), de profi volt ez is. Már többször több helyen feltűnt, hogy nagyon frusztrálja őket, amikor nem sikerül szép 4D képet készíteni a babáról, mentegetőznek folyamatosan, meg erősen böködik az ember hasát... biztos csomó olyan idegesítő szülővel van dolguk, akik a portrét tartják a legfontosabbnak, de őt is igyekeztünk megnyugtatni, hogy amíg ilyen szép színpompásan áramlik az áramolnivaló a pici agyában, addig minket nem annyira foglalkoztat, hogy kire fog hasonlítani. Egyébként az álla továbbra is az apjához, az ajkai meg hozzám, legalábbis úgy tűnt abból a homályos képből, amit hosszú küzdelmek árán elő lehetett varázsolni - mert mondanom sem kell, hogy ezúttal sem volt egy exhibicionista, teljesen belenyomta a pofiját a méhlepénybe, és néha duzzogva kiütött egyet-egyet, amikor elege lett belőle, hogy a doki rázogatja a hasamat. Borzasztó aranyos amúgy, nagyokat ásítozott, durcásan csücsörítgetett, nyelvet nyújtott, és szopta az ujját... kinőtte az alien stádiumot, igazi kis gyerekféle már, és továbbra is teljességgel hihetetlen, hogy bennem lakik egy ilyen.
Aztán elkezdődtek a mérések, és mi tagadás, igencsak hasznosnak bizonyult a múltkori felfedezés, mert nélküle azonmód frászt kaptam volna: a saját számításaim szerint 30w4d (és legutóbbi ultrahangok alapján még ennél is nagyobbnak tippelt) baba ugyanis az itteni gép szerint csak 29w3d volt. Amúgy tökéletes mindene, fejátmérője 79 mm, fejkörfogata 289 mm, haskörfogata 249 mm, combcsont hossza 57 mm - de míg az első két érték a koránál picit nagyobb, az utóbbi kettő egy kicsit kisebb az átlagnál, és hiába a BPD a viszonyítási alap bárhol is néz utána az ember, úgy tűnik mégsem az a fontos: a biometriai összesítésben 1460 grammra becsülték a súlyát, és hátrasorolták egy héttel. A három hete kiderültek alapján azonban ez jelenleg nem érdekel, állítólag kétszer ekkora, és folyamatosan fennálló csúszásnál kellene csak elkezdeni az okok keresését, mert pár nap lemaradás vagy előreugrás teljesen szokványosnak számít azért is, mert magzatonként különböznek a növekedési ráták, és azért is, mert a gépek beállításán és dokik pontosságán is múlik a dolog. Ami viszont megijesztett (nem könnyű velem...) az a szívverés: mikor a vizsgálat elején hallgattuk, percenként 129-et diktált az asszisztensnek, úgyhogy rögtön meg is állt bennem az ütő, hogy az milyen kevés - aztán begyorsult és beállt 144-re, és itthon később olvastam is, hogy 120 és 180 között van a normál tartomány, de minél nagyobb a baba, annál jobban lassul alapból, arról nem is beszélve, hogy a nyüzsgés level is elég meghatározó, tehát ha alszik vagy pihen, akkor értelemszerűen kevesebbszer dobban, ha meg épp tornázgat, akkor szaporábban.
Én is példásan működök továbbra is, a méhlepényem G0 érettségű, vagyis as good as new, ami ennyi hetesen ritkaságszámba megy (enyhe meszesedés normális lenne ilyenkor már), cukorproblémáknak nyoma sincs: a magzatvíz átlagos mennyiségű és a magzat ugye nem túl nagy. És tévedtem, nem fordult ez be sehova se, nyugodtan ücsörög függőlegesen, ülő pozícióban, az okos kis fejével a szívem alatt, a lábacskáival a vakbelem mellett. Hát nagyon-nagyon szeretem.
2013. október 20., vasárnap
Kerekszámos - a jó fajtából...
Aszondja a ketyere, hogy "30 weeks and 0 days pregnant. Only 70 days to go!" Vagyis két hónap, basszus... két hónap, és meglátjuk és összeszeretgetjük a fiunkat...
Már ezerszer elképzeltük, ahogy hazahozzuk ide az imádott meleg nappalinkba, ahol majd a karácsonyfa fényei világítanak és finom narancsillat lesz, lepakoljuk a kanapéra a hordozójában, aztán körbeüljük, mi ketten meg a cicák, és csak nézünk nagyokat, hogy milyen csoda történt velünk.
Épp ma írta Audrey, hogy az ő gyerekük mintha felismerné az apját - szerintem nem butaság, komolyan Kissmajom is csinál ilyeneket, hogy nagyon csendben elvan egy rövid ideig, aztán mikor már hiányolom az aktivitást, csak szólok M.-nek, aki bebzzzget hozzá (ez úgy történik, hogy a hasamra rakja mindkét kezét, és áramütést imitálva "megráz" az ehhez illő hangeffekttel egyetemben), és a gyerek másodperceken belül beindul; és már most kirekesztős szövetséget gyanítok, mert ugyanezt nekem akkor sem adja elő, ha hosszasan ugrándozok és közben kedvesen szólongatom. Egyébként manapság nagyon elégedett vagyok vele, nincs alkalmam aggódni, mert szinte folyamatosan mocorog, amikor épp nem intenzív bulizás megy, akkor is helyezkedik, forgolódik, ki-kirúg... most úgy érzem, hogy már megfordult fejjel lefelébe, mert pár napja csak a hasam alsó részén vannak már azok az apró kis éles böködések, amiket tippem szerint a kezecskéivel produkál, és közvetlenül a köldököm fölötti bal oldalon és a mellem alatt a nagyobb dobbantások, amiket azt hiszem a lábaival. És van már olyan jellezetes durva hashullámzásom is, amin mások videóin annyiszor szörnyülködtem - saját bőrön leginkább nagyon vicces dolog, és teljesen mesmerizing, órákig el tudnám nézegetni, majd fel is veszem mutatóba, ha egyszer eszembe jut nem csak bámulni.
Holnap délre megyek diabetológiás ellenőrzésre, délután nőgyógyászhoz terhesgondozásra, este háziorvoshoz feliratni az utolsó adag Meforalt (ami már gyakorlatilag a leépítős fázisra kell majd), aztán csütörtökre a Magzati Diagnosztikai Központba van időpontunk az aktuális nagy UH-ra.
A cukrom jó, sőt mondhatni nevetségesen jó, hál'Istennek. Délután konkrétan még sosem tudtam olyasmit enni, ami 5,5 fölé vitte volna, pedig tényleg kísérletezek (jó, persze nem ész nélkül, de egy-egy kis méretű túrórudi, müzli- illetve fehérjeszelet, vagy egy cseppnyi karamellel összeragasztott csupa-magokból álló "keksz" volt már próbából a hús-zöldség kombó mellé), néha teljesen fölöslegesnek is érzem uzsonna vagy vacsora utánra időzíteni a napi szúrópróbámat. Az éhgyomri érték mindig ideális, a reggeli utáni szintén, mondjuk ott a jó eredmény érdekében ritkán érem el a 20 gramm szénhidrátot, és amit megeszek az is mind lassú felszívódású, a kenyeret például teljesen hanyagolom, még a diabetikusat is. A tízóraisat párszor sikerült 6,5 körülire ugratni, hiába eszek csak gyümölcsöt, úgyhogy ott figyelek nagyon, hogy ne gigakörtét válasszak és ne nagyon édes almát; ahol néha rezeg a léc az az ebéd, ott néha volt 6,9 is, amiből arra következtetek, hogy ha desszertet is szeretnék (vagyis valami gyors felszívódású finomságot a végére), akkor nekem összeségében sok az ott előírt 50 gramm szénhidrát - így nem is erőltetek ennyit, bátran zárok két kocka 80% kakaótartalmú csokival, viszont az előtte elfogyasztott dolgokkal sosem megyek 30 gramm fölé. Most épp azt remélem, hogy menni fog ez végig, és nem kell majd durvítani és inzulinra váltani, de nem akarom elszólni magam, mert gondolom majd még holnap is derülnek ki dolgok, amikor beviszem nekik a gyűjtött vizeletmintát.
Jah, és van valami teljesen freak dolog! Én mániákus szőrtelenítő voltam világ életemben, gyűlölöm mindenhol a fejem kivételével, és vad következetességgel és gyakorisággal irtom, mert a bőröm hófehér, a rondaság meg fekete és erős szálú, és a testképzavaromnak meghatározó része volt mindig is, hogy már akkor is jetinek éreztem magam, ha szabad szemmel láthatatlan (értsd: félmilliméteres) volt a kibújó termés. Ez azt jelenti, hogy konkrétan idegbajt kapok, ha heti egyszer nem epilálhatok mindenhol, még a karjaimon is egész fel (ahol M. szerint csak képzeletbeli szőrzettel rendelkezem); gondolkoztam már végleges lézeres megoldáson is, de senkit sem ismerek, akinél normálisan működött volna, az meg nekem nem segítség, ha csak kevesebb lesz, mert mindenképp bajlódni fogok vele akkor is. Réges-régen gyantáztam illetve -tattam, de amióta felfedeztem a számomra ideális géptípust, azóta egyszerűbben oldok meg mindent; ritkult is sokat és meg is szoktam, szóval mára már gyakorlatilag teljesen megszűnt mindenféle fájdalomérzet mindenhol (beleértve a bikinivonalat és hónaljat is), csak az időt sajnálom rá néha, mert a beteges alaposságom miatt másfél óráig is eltart egy menet.
Mikor félidő körül elkezdett pihésedni a hasam, készültem arra, hogy gyakorítanom kell majd az akcióimat, mert különben bemajmulok, nagy meglepetésemre azonban semmi ilyesmi nem történt, sőt, újabban bőven elég háromhetente leszedni, és még akkor is alig van mit. Ilyen szép természetesen simának és makulátlannak utoljára kamaszkorom előtt érezhettem magamat - gondolom szülés után megszűnik a hatás és térhetek vissza a régiekhez, de kibírom ezután is, csak nagyon furcsa... mert most elméletileg több tesztoszteron kering bennem, és akkor hogy lehet ez vajon...?
Jut eszembe: most jön el lassan az, hogy borotválni viszont már csak vakon tudok, esetleg tükörrel, ami elég időigényesnek, szerencsétlenkedősnek, és őszintén szólva balesetveszélyesnek tűnik. Nem tudom, kismamáknak ér-e menni full intim-gyantára, vagy intézzük el családilag, és nem egészségügyis idegen inkább ne piszkáljon a bejárat közelében, ha nem muszáj... first world problems...
Már ezerszer elképzeltük, ahogy hazahozzuk ide az imádott meleg nappalinkba, ahol majd a karácsonyfa fényei világítanak és finom narancsillat lesz, lepakoljuk a kanapéra a hordozójában, aztán körbeüljük, mi ketten meg a cicák, és csak nézünk nagyokat, hogy milyen csoda történt velünk.
Épp ma írta Audrey, hogy az ő gyerekük mintha felismerné az apját - szerintem nem butaság, komolyan Kissmajom is csinál ilyeneket, hogy nagyon csendben elvan egy rövid ideig, aztán mikor már hiányolom az aktivitást, csak szólok M.-nek, aki bebzzzget hozzá (ez úgy történik, hogy a hasamra rakja mindkét kezét, és áramütést imitálva "megráz" az ehhez illő hangeffekttel egyetemben), és a gyerek másodperceken belül beindul; és már most kirekesztős szövetséget gyanítok, mert ugyanezt nekem akkor sem adja elő, ha hosszasan ugrándozok és közben kedvesen szólongatom. Egyébként manapság nagyon elégedett vagyok vele, nincs alkalmam aggódni, mert szinte folyamatosan mocorog, amikor épp nem intenzív bulizás megy, akkor is helyezkedik, forgolódik, ki-kirúg... most úgy érzem, hogy már megfordult fejjel lefelébe, mert pár napja csak a hasam alsó részén vannak már azok az apró kis éles böködések, amiket tippem szerint a kezecskéivel produkál, és közvetlenül a köldököm fölötti bal oldalon és a mellem alatt a nagyobb dobbantások, amiket azt hiszem a lábaival. És van már olyan jellezetes durva hashullámzásom is, amin mások videóin annyiszor szörnyülködtem - saját bőrön leginkább nagyon vicces dolog, és teljesen mesmerizing, órákig el tudnám nézegetni, majd fel is veszem mutatóba, ha egyszer eszembe jut nem csak bámulni.
Holnap délre megyek diabetológiás ellenőrzésre, délután nőgyógyászhoz terhesgondozásra, este háziorvoshoz feliratni az utolsó adag Meforalt (ami már gyakorlatilag a leépítős fázisra kell majd), aztán csütörtökre a Magzati Diagnosztikai Központba van időpontunk az aktuális nagy UH-ra.
A cukrom jó, sőt mondhatni nevetségesen jó, hál'Istennek. Délután konkrétan még sosem tudtam olyasmit enni, ami 5,5 fölé vitte volna, pedig tényleg kísérletezek (jó, persze nem ész nélkül, de egy-egy kis méretű túrórudi, müzli- illetve fehérjeszelet, vagy egy cseppnyi karamellel összeragasztott csupa-magokból álló "keksz" volt már próbából a hús-zöldség kombó mellé), néha teljesen fölöslegesnek is érzem uzsonna vagy vacsora utánra időzíteni a napi szúrópróbámat. Az éhgyomri érték mindig ideális, a reggeli utáni szintén, mondjuk ott a jó eredmény érdekében ritkán érem el a 20 gramm szénhidrátot, és amit megeszek az is mind lassú felszívódású, a kenyeret például teljesen hanyagolom, még a diabetikusat is. A tízóraisat párszor sikerült 6,5 körülire ugratni, hiába eszek csak gyümölcsöt, úgyhogy ott figyelek nagyon, hogy ne gigakörtét válasszak és ne nagyon édes almát; ahol néha rezeg a léc az az ebéd, ott néha volt 6,9 is, amiből arra következtetek, hogy ha desszertet is szeretnék (vagyis valami gyors felszívódású finomságot a végére), akkor nekem összeségében sok az ott előírt 50 gramm szénhidrát - így nem is erőltetek ennyit, bátran zárok két kocka 80% kakaótartalmú csokival, viszont az előtte elfogyasztott dolgokkal sosem megyek 30 gramm fölé. Most épp azt remélem, hogy menni fog ez végig, és nem kell majd durvítani és inzulinra váltani, de nem akarom elszólni magam, mert gondolom majd még holnap is derülnek ki dolgok, amikor beviszem nekik a gyűjtött vizeletmintát.
Jah, és van valami teljesen freak dolog! Én mániákus szőrtelenítő voltam világ életemben, gyűlölöm mindenhol a fejem kivételével, és vad következetességgel és gyakorisággal irtom, mert a bőröm hófehér, a rondaság meg fekete és erős szálú, és a testképzavaromnak meghatározó része volt mindig is, hogy már akkor is jetinek éreztem magam, ha szabad szemmel láthatatlan (értsd: félmilliméteres) volt a kibújó termés. Ez azt jelenti, hogy konkrétan idegbajt kapok, ha heti egyszer nem epilálhatok mindenhol, még a karjaimon is egész fel (ahol M. szerint csak képzeletbeli szőrzettel rendelkezem); gondolkoztam már végleges lézeres megoldáson is, de senkit sem ismerek, akinél normálisan működött volna, az meg nekem nem segítség, ha csak kevesebb lesz, mert mindenképp bajlódni fogok vele akkor is. Réges-régen gyantáztam illetve -tattam, de amióta felfedeztem a számomra ideális géptípust, azóta egyszerűbben oldok meg mindent; ritkult is sokat és meg is szoktam, szóval mára már gyakorlatilag teljesen megszűnt mindenféle fájdalomérzet mindenhol (beleértve a bikinivonalat és hónaljat is), csak az időt sajnálom rá néha, mert a beteges alaposságom miatt másfél óráig is eltart egy menet.
Mikor félidő körül elkezdett pihésedni a hasam, készültem arra, hogy gyakorítanom kell majd az akcióimat, mert különben bemajmulok, nagy meglepetésemre azonban semmi ilyesmi nem történt, sőt, újabban bőven elég háromhetente leszedni, és még akkor is alig van mit. Ilyen szép természetesen simának és makulátlannak utoljára kamaszkorom előtt érezhettem magamat - gondolom szülés után megszűnik a hatás és térhetek vissza a régiekhez, de kibírom ezután is, csak nagyon furcsa... mert most elméletileg több tesztoszteron kering bennem, és akkor hogy lehet ez vajon...?
Jut eszembe: most jön el lassan az, hogy borotválni viszont már csak vakon tudok, esetleg tükörrel, ami elég időigényesnek, szerencsétlenkedősnek, és őszintén szólva balesetveszélyesnek tűnik. Nem tudom, kismamáknak ér-e menni full intim-gyantára, vagy intézzük el családilag, és nem egészségügyis idegen inkább ne piszkáljon a bejárat közelében, ha nem muszáj... first world problems...
2013. október 12., szombat
Második rész: A fura apropó
És akkor az előző posztban említett furaság: tegnapelőtt átmentünk M. szüleihez vacsorázni (valami istenien főznek, és M.Apuka egy
angyal, mindig kapok olyan extrát tőle, ami csak nekem készült, és megengedett a diétámban),
szokás szerint elég sokáig ott ragadtunk, és beszélgettünk
mindenfélékről. Már nem is tudom minek kapcsán (talán szoptatás) került szóba az, hogy
mostanság mennyi fajta ételről állítják, hogy valamennyi idős kor előtt tilos adni, mert allergizál, mikor megemlítettem, hogy
ezeknek ugyan még nem olvastam utána annyira alaposan, de az például elég
szomorú, hogy Kissmajom majd nem ihat grízes tejet, mert azt mi mennyire
szerettük kiskorunkban; viszont hogy azzal abszolút egyetértek, és
alkalmazni is akarom, hogy egy kétéves ne tömjön már magába mindenféle édességeket.
Mire M.Apuka mosolyogva ugyan, de halál komolyan rámszólt, hogy ugyan
miért ne tehetné, ha jólesik neki, hát B.-nek is (M. unokaöccse) mi baja van tőle - és akkor majd ad ő az unokájának csokit, úgysem lehetek mindig mellette. Ezen
annyira ledöbbentem, hogy több évre visszamenőleg precedens nélküli eseményként, keletkezett egy
fél percnyi kínos csend, amit végül M. igyekezett enyhíteni valami
olyasmivel, hogy hát persze nem óvodás korú gyerekre és spártai
szigorra kell gondolni.
A helyzet feltérképezésébe természetesen beletartozik M. testvérének családja is, ahol az elsőszülött kisfiú esetében egész pici kora óta azt az elvet követte a sógornőm, hogy mivel borzasztó rossz evő, legalább valamit hajlandó legyen elfogyasztani, amiből energiát szerez, úgyhogy a gyereknek másfél évesen (és később a kislánynak* még hamarabb, hiszen látta a nagynál, nem lehetett megtagadni tőle) alapkajája volt a napi minimum egy tábla tejcsokoládé, és később voltak (és még most is vannak) olyan napok, amikor kizárólag gyorséttermi hasábburgonyán, zsömlehéjon, nápolyin és gumicukron élt. Erről nyilván mindannyiunknak megvan a véleménye (most egészségről nem is beszélve, de már csak azért is, mert mikor egy bölcsis este kilenckor egy szusszra benyom három Kinder-tojást, akkor nem feltétlenül lesz kezelhető, főleg ha eleve nem egy nyugodt fajta), mint ahogy egy csomó más nevelési kérdésről is, ami nekik rutin, de mi nem feltétlenül ítéljünk alkalmazandónak, de értelemszerűen nem bunkóztunk sosem, egymás között megbeszéltük, hogy mi miért nem tetszik, és miért kellene/fogjuk másképp, és kész. Ami rendben is van így, nem vagyunk egyformák, én sem bánom egyáltalán, ha a hátam mögött vagy akár szemtől szemben kritizálnak, elviselem a fejcsóválást, az ellenvetéseket, a rosszallást, az érvelést, sőt az iróniát külön értékelem; de ez a megfogalmazás azért egy kicsit sokkoló volt... egyrészt, hogy B. sem halt bele a Milka-túladagolásba, másrészt, hogy majd úgysem leszek mindig jelen.
Mert oké, a múlt századok parasztasszonyai is úgy neveltek fel generációkat, hogy pálinkás kenyérrel nyugtatták őket csecsemőkorban, de azért azt csak nem kívánjuk utánuk csinálni, még akkor sem, ha sokkal könnyebb, mint a magunkra kötözős folyamatos ringatás... Tudom, túlzok megint, az alkohol némileg ártalmasabb a kakaónál, de nem is erről van szó, hanem arról, hogy szülőként lehetőségem van meghozni bizonyos döntéseket a gyerekem helyett és (legalábbis a saját belátásom szerint) érdekében, és jogom van elvárni a környezetemtől, hogy a döntéseimet maradéktalanul tiszteletben tartsa; bizony még akkor is, amikor éppen nem látom. És ennek magától értetődőnek kellene lennie, nem kellene se harcolnom se magyarázkodnom se mentegetőznöm érte senki előtt, aki nem a gyerek apja. Főleg hogy mindenki más szemszögéből egy pitiáner ügyről van szó, ha úgy tetszik csupán megspórolom a családnak a chips-adót: nem veszélyeztetni akarom az unokát azzal, hogy nem adatom be az oltásait, csak úgy gondolom, hogy amíg nem muszáj, addig üres kalóriákkal és főleg értelmetlen cukrokkal nem kellene kínálgatni. Attól még ugyanúgy lehet vele szórakozni, tanulni, játszani, elnyerni és megtartani a szeretetét, mert ha sikerül bármit is átadni neki magunkból, akkor nem azon fog múlni a nagyszülőkkel kialakított kötődése, hogy bezzeg a kis barátja vaníliakrémes süteményt kap a papájától, ő meg csak banános kölesgolyót.
Bármennyire úgy tűnik, tényleg nem szándékozok bio-reform-vega-kutyafasza ősanyává lényegülni, nem gondolom azt, ahogy hú, Anyu de felelőtlen volt, amiért egyévesen húszcentis virslivel a kezemben pózolhattam a szülinapi fotóimon, amit utána állítólag jóízűen el is nyammogtam, és leöblítettem egy szelet tortával meg jó édes teával. Akkor annyit tudtak a világról, és igen, még most is vannak családok, ahol az ülni alig bíró apróság is kap a pörköltszaftos kenyérből - sőt az is megeshet, hogy ő majd kilencven évig éldegél virulva, miközben elővigyázatosék ötvenesen kimúlnak rákban. De azért mégis csak hál'Istennek, hogy ma már a tanultabb réteg esetében egy kattintásra vannak azok a komoly kutatásokon alapuló információk, amik per pillanat bizonyítják, hogy nem jó, ha egy gyerek túl kicsin kap nehezen emészthető ételeket, mert ugyan épp látványos gond nélkül megküzd velük a szervezete, de később lehet baj belőle (nem, valóban nem kategorikusan lesz, de valahogy nekem a -hat/-het sem szimpatikus), nem jó, ha túl korán kóstol meg mindenféle feldolgozott és gyors felszívódású cukrokat, mert igenis kinyírja a fogakat és a hasnyálmirigyet, arról nem is beszélve, hogy mennyire addiktív... hát most komolyan, melyik épeszű ember választaná a szilvát, ha az alternatíva a bejgli...? (Kérdezem ezt én, azon diétám közepette, amire minden kétség nélkül a tinikori helytelen táplálkozással beszerzett betegség miatt van szükségem...)
Egész pontosan egyébként még nem néztem utána annak, hogy mit gondoljak Kissmajom ellátásáról; azon kívül, hogy jelenleg soha meg nem kísérelt mértékben odafigyelek az étkezésemre (nem csak a szénhidrátok szempontjából, hanem úgy általában is, hogy tényleg minőségi dolgokat vigyek be), és azt leszámítva, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy anyatejet biztosítsak neki, egyelőre nagyjából annyit sejtek, hogy olyan féléves kor körül érdemes elkezdeni a hozzátáplálást. De azt például nagyon szeretném, hogy amennyire lehet később is elkerüljük a mesterséges ízeket és túlságosan mű ételeket, legalább amíg közösségbe nem kerül a gyerek, mert nyilván ott nem fognak kivételezni vele, és én sem akarom, hogy fogalma se legyen, mi az a párizsis kenyér vagy Pilóta-keksz, amit a többiek kapnak. Szeretném, ha örömmel enne zöldségeket és főzelékeket, és lehet hogy naivitás részemről, de úgy képzelem, hogy a gyerekek nem utálják ezeket zsigerből, csak persze nem is annyira hülyék, hogy egy agyonízfokozott tartós puding helyett inkább karalábét követeljenek. Szeretnék főzni szülés után M.-nek meg magamnak is, bármilyen béna szakács is vagyok, mert ha végre életemben először lesz alkalmam napközbeni itthontartózkodásra, akkor hátha nem leszek hullafáradt, és lesz energiám napi egy órányi konyhai sürgölődésre egy egészségesebb életmód érdekében.
Én (túlságosan is) jó evő voltam kicsiként, és most optimistán okoskodok, de igazság szerint tényleg nem tudhatom, mennyire rossz érzés lehet, ha küzdelem minden kajaidő, ha látod, hogy a gyereked nem eszik eleget és elég jó étvággyal, ha sovány és fejletlen a többiekhez képest, és mégis elég önfejű ahhoz, hogy ne fogadja el azt, ami jót tenne neki. Biztos én is kétségbeesnék egyszer csak, és kilószámra vásárolnám a bolti panírozott halrudacskát meg a metrómegállókban árusított fahéjas csigát, csak nőjön és erősödjön. De akkor is az van, hogy legalább a kezdetek kezdetén meg szeretném próbálni, hátha múlik valami rajtam is - és egy kicsit szar érzés úgy nekiindulni, hogy már az első lépés előtt is beígért buktatók után kell szimatolnom.
Visszatérve tehát M. szüleire, most ez ennyiben marad valószínűleg, legalábbis amíg a baba pár hónapos nem lesz, mert nem hinném, hogy egyhamar előhozakodna bárki is a témával, vagy ha igen, akkor én nem fogom erőltetni az ellenkezést, nem látom értelmét - meggyőzni valószínűleg nem fogok senkit, M. szülei még a régi hagyományok szerint nevelkedtek és neveltek, tesójától meg a feleségétől meg abszolút nem számítok arra, hogy belátják, hogy ők bármit is másképp illetve helyesebben csinálhattak volna. Nem fogok visszakozni persze csupán a békesség kedvéért, de örülök, hogy ezúttal megálltam a spontán replikát, és nem vágtam rá ösztönösen a fenyegetőzésre, hogy oké, hát akkor meg nem fog idejárni a gyerekünk felügyelet nélkül. Azért moderáltam magam, mert erősen bízok egy normális megoldásban: M. tesójáék is csomó olyan abszurd döntést hoztak a gyerekeik kapcsán, amiktől megrökönyödtek a nagyszülők (is), de tapintatos helytelenítésen kívül gyakorlatban azokba sem szóltak bele, és mindig betartották a legbugyutább szülői szabályokat is. És nekünk is bizonyítottak már rugalmasságot, amikor teljes egyet nem értés közepette, ami a telekvásárlásunkat illette (miért olyan messze, miért olyan nagyot, miért domboldalit, stb.), M.Apuka ajándék gyanánt kifizette az ár egyharmadát, és M.Anyuka megtervezte rá a világ leggyönyörűbb házát.
Szóval számítok rá, hogy ez egy kemény menet lesz, de egyelőre csak örülök neki, hogy M. támogat, és Apu (aki az első számú baby-sitter lesz nálunk) a kéréseimnek megfelelően jár majd el. A többi miatti kedvetlenség, most hogy már kiírtam magamtól, el is illan valószínűleg.
* G. most három éves, M.-en és rajtam kívül minden egyes családtagot irigylésre méltó sikerrel manipulál és zsarol, és ha nem ismerném én sem hinném, de esküszöm, hogy egyszerűen gonosz. Értelemszerűen nem a Sátán kölykeként született, de hivatalosan hiába maradt továbbra is stay-at-home mom idén nyárig, sógornőm fél évesen bölcsődébe adta, mert elege lett a gyereknevelésből - ott meg csupa nagyobb csoporttárs között meg kellett tanulnia a leghatékonyabban túlélni. És M.Apuka őt hozta fel pozitív példaként arra, hogy semmi szükség nem lesz korlátozni a gyerekünket, mert hogy lám, pár napja még a nagyon édesszájú G. is "csak" két rudacska (ez az elérhető legkisebb kiszereléssel számolva is 60 gramm) csokit evett meg uzsonnára, hiába kaphatott volna akár többet is. Nem, nem mondtam, hogy az az ő súlyához mérten olyasmi, mintha én együltömben bekanalaznék egy komplett befőttes üvegnyi Nutellát; és azt sem, hogy szerintem nem normális dolog, hogy egy gyerek belátására bízzuk, hogy mikor mennyi édességgel akarja jutalmazni magát.
A helyzet feltérképezésébe természetesen beletartozik M. testvérének családja is, ahol az elsőszülött kisfiú esetében egész pici kora óta azt az elvet követte a sógornőm, hogy mivel borzasztó rossz evő, legalább valamit hajlandó legyen elfogyasztani, amiből energiát szerez, úgyhogy a gyereknek másfél évesen (és később a kislánynak* még hamarabb, hiszen látta a nagynál, nem lehetett megtagadni tőle) alapkajája volt a napi minimum egy tábla tejcsokoládé, és később voltak (és még most is vannak) olyan napok, amikor kizárólag gyorséttermi hasábburgonyán, zsömlehéjon, nápolyin és gumicukron élt. Erről nyilván mindannyiunknak megvan a véleménye (most egészségről nem is beszélve, de már csak azért is, mert mikor egy bölcsis este kilenckor egy szusszra benyom három Kinder-tojást, akkor nem feltétlenül lesz kezelhető, főleg ha eleve nem egy nyugodt fajta), mint ahogy egy csomó más nevelési kérdésről is, ami nekik rutin, de mi nem feltétlenül ítéljünk alkalmazandónak, de értelemszerűen nem bunkóztunk sosem, egymás között megbeszéltük, hogy mi miért nem tetszik, és miért kellene/fogjuk másképp, és kész. Ami rendben is van így, nem vagyunk egyformák, én sem bánom egyáltalán, ha a hátam mögött vagy akár szemtől szemben kritizálnak, elviselem a fejcsóválást, az ellenvetéseket, a rosszallást, az érvelést, sőt az iróniát külön értékelem; de ez a megfogalmazás azért egy kicsit sokkoló volt... egyrészt, hogy B. sem halt bele a Milka-túladagolásba, másrészt, hogy majd úgysem leszek mindig jelen.
Mert oké, a múlt századok parasztasszonyai is úgy neveltek fel generációkat, hogy pálinkás kenyérrel nyugtatták őket csecsemőkorban, de azért azt csak nem kívánjuk utánuk csinálni, még akkor sem, ha sokkal könnyebb, mint a magunkra kötözős folyamatos ringatás... Tudom, túlzok megint, az alkohol némileg ártalmasabb a kakaónál, de nem is erről van szó, hanem arról, hogy szülőként lehetőségem van meghozni bizonyos döntéseket a gyerekem helyett és (legalábbis a saját belátásom szerint) érdekében, és jogom van elvárni a környezetemtől, hogy a döntéseimet maradéktalanul tiszteletben tartsa; bizony még akkor is, amikor éppen nem látom. És ennek magától értetődőnek kellene lennie, nem kellene se harcolnom se magyarázkodnom se mentegetőznöm érte senki előtt, aki nem a gyerek apja. Főleg hogy mindenki más szemszögéből egy pitiáner ügyről van szó, ha úgy tetszik csupán megspórolom a családnak a chips-adót: nem veszélyeztetni akarom az unokát azzal, hogy nem adatom be az oltásait, csak úgy gondolom, hogy amíg nem muszáj, addig üres kalóriákkal és főleg értelmetlen cukrokkal nem kellene kínálgatni. Attól még ugyanúgy lehet vele szórakozni, tanulni, játszani, elnyerni és megtartani a szeretetét, mert ha sikerül bármit is átadni neki magunkból, akkor nem azon fog múlni a nagyszülőkkel kialakított kötődése, hogy bezzeg a kis barátja vaníliakrémes süteményt kap a papájától, ő meg csak banános kölesgolyót.
Bármennyire úgy tűnik, tényleg nem szándékozok bio-reform-vega-kutyafasza ősanyává lényegülni, nem gondolom azt, ahogy hú, Anyu de felelőtlen volt, amiért egyévesen húszcentis virslivel a kezemben pózolhattam a szülinapi fotóimon, amit utána állítólag jóízűen el is nyammogtam, és leöblítettem egy szelet tortával meg jó édes teával. Akkor annyit tudtak a világról, és igen, még most is vannak családok, ahol az ülni alig bíró apróság is kap a pörköltszaftos kenyérből - sőt az is megeshet, hogy ő majd kilencven évig éldegél virulva, miközben elővigyázatosék ötvenesen kimúlnak rákban. De azért mégis csak hál'Istennek, hogy ma már a tanultabb réteg esetében egy kattintásra vannak azok a komoly kutatásokon alapuló információk, amik per pillanat bizonyítják, hogy nem jó, ha egy gyerek túl kicsin kap nehezen emészthető ételeket, mert ugyan épp látványos gond nélkül megküzd velük a szervezete, de később lehet baj belőle (nem, valóban nem kategorikusan lesz, de valahogy nekem a -hat/-het sem szimpatikus), nem jó, ha túl korán kóstol meg mindenféle feldolgozott és gyors felszívódású cukrokat, mert igenis kinyírja a fogakat és a hasnyálmirigyet, arról nem is beszélve, hogy mennyire addiktív... hát most komolyan, melyik épeszű ember választaná a szilvát, ha az alternatíva a bejgli...? (Kérdezem ezt én, azon diétám közepette, amire minden kétség nélkül a tinikori helytelen táplálkozással beszerzett betegség miatt van szükségem...)
Egész pontosan egyébként még nem néztem utána annak, hogy mit gondoljak Kissmajom ellátásáról; azon kívül, hogy jelenleg soha meg nem kísérelt mértékben odafigyelek az étkezésemre (nem csak a szénhidrátok szempontjából, hanem úgy általában is, hogy tényleg minőségi dolgokat vigyek be), és azt leszámítva, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy anyatejet biztosítsak neki, egyelőre nagyjából annyit sejtek, hogy olyan féléves kor körül érdemes elkezdeni a hozzátáplálást. De azt például nagyon szeretném, hogy amennyire lehet később is elkerüljük a mesterséges ízeket és túlságosan mű ételeket, legalább amíg közösségbe nem kerül a gyerek, mert nyilván ott nem fognak kivételezni vele, és én sem akarom, hogy fogalma se legyen, mi az a párizsis kenyér vagy Pilóta-keksz, amit a többiek kapnak. Szeretném, ha örömmel enne zöldségeket és főzelékeket, és lehet hogy naivitás részemről, de úgy képzelem, hogy a gyerekek nem utálják ezeket zsigerből, csak persze nem is annyira hülyék, hogy egy agyonízfokozott tartós puding helyett inkább karalábét követeljenek. Szeretnék főzni szülés után M.-nek meg magamnak is, bármilyen béna szakács is vagyok, mert ha végre életemben először lesz alkalmam napközbeni itthontartózkodásra, akkor hátha nem leszek hullafáradt, és lesz energiám napi egy órányi konyhai sürgölődésre egy egészségesebb életmód érdekében.
Én (túlságosan is) jó evő voltam kicsiként, és most optimistán okoskodok, de igazság szerint tényleg nem tudhatom, mennyire rossz érzés lehet, ha küzdelem minden kajaidő, ha látod, hogy a gyereked nem eszik eleget és elég jó étvággyal, ha sovány és fejletlen a többiekhez képest, és mégis elég önfejű ahhoz, hogy ne fogadja el azt, ami jót tenne neki. Biztos én is kétségbeesnék egyszer csak, és kilószámra vásárolnám a bolti panírozott halrudacskát meg a metrómegállókban árusított fahéjas csigát, csak nőjön és erősödjön. De akkor is az van, hogy legalább a kezdetek kezdetén meg szeretném próbálni, hátha múlik valami rajtam is - és egy kicsit szar érzés úgy nekiindulni, hogy már az első lépés előtt is beígért buktatók után kell szimatolnom.
Visszatérve tehát M. szüleire, most ez ennyiben marad valószínűleg, legalábbis amíg a baba pár hónapos nem lesz, mert nem hinném, hogy egyhamar előhozakodna bárki is a témával, vagy ha igen, akkor én nem fogom erőltetni az ellenkezést, nem látom értelmét - meggyőzni valószínűleg nem fogok senkit, M. szülei még a régi hagyományok szerint nevelkedtek és neveltek, tesójától meg a feleségétől meg abszolút nem számítok arra, hogy belátják, hogy ők bármit is másképp illetve helyesebben csinálhattak volna. Nem fogok visszakozni persze csupán a békesség kedvéért, de örülök, hogy ezúttal megálltam a spontán replikát, és nem vágtam rá ösztönösen a fenyegetőzésre, hogy oké, hát akkor meg nem fog idejárni a gyerekünk felügyelet nélkül. Azért moderáltam magam, mert erősen bízok egy normális megoldásban: M. tesójáék is csomó olyan abszurd döntést hoztak a gyerekeik kapcsán, amiktől megrökönyödtek a nagyszülők (is), de tapintatos helytelenítésen kívül gyakorlatban azokba sem szóltak bele, és mindig betartották a legbugyutább szülői szabályokat is. És nekünk is bizonyítottak már rugalmasságot, amikor teljes egyet nem értés közepette, ami a telekvásárlásunkat illette (miért olyan messze, miért olyan nagyot, miért domboldalit, stb.), M.Apuka ajándék gyanánt kifizette az ár egyharmadát, és M.Anyuka megtervezte rá a világ leggyönyörűbb házát.
Szóval számítok rá, hogy ez egy kemény menet lesz, de egyelőre csak örülök neki, hogy M. támogat, és Apu (aki az első számú baby-sitter lesz nálunk) a kéréseimnek megfelelően jár majd el. A többi miatti kedvetlenség, most hogy már kiírtam magamtól, el is illan valószínűleg.
* G. most három éves, M.-en és rajtam kívül minden egyes családtagot irigylésre méltó sikerrel manipulál és zsarol, és ha nem ismerném én sem hinném, de esküszöm, hogy egyszerűen gonosz. Értelemszerűen nem a Sátán kölykeként született, de hivatalosan hiába maradt továbbra is stay-at-home mom idén nyárig, sógornőm fél évesen bölcsődébe adta, mert elege lett a gyereknevelésből - ott meg csupa nagyobb csoporttárs között meg kellett tanulnia a leghatékonyabban túlélni. És M.Apuka őt hozta fel pozitív példaként arra, hogy semmi szükség nem lesz korlátozni a gyerekünket, mert hogy lám, pár napja még a nagyon édesszájú G. is "csak" két rudacska (ez az elérhető legkisebb kiszereléssel számolva is 60 gramm) csokit evett meg uzsonnára, hiába kaphatott volna akár többet is. Nem, nem mondtam, hogy az az ő súlyához mérten olyasmi, mintha én együltömben bekanalaznék egy komplett befőttes üvegnyi Nutellát; és azt sem, hogy szerintem nem normális dolog, hogy egy gyerek belátására bízzuk, hogy mikor mennyi édességgel akarja jutalmazni magát.
2013. október 11., péntek
Meet the parents
Már elég régóta készülök írni erről, bánom is, hogy nem tettem eddig, mert most meg fura apropója van... de azért remélem átmegy a lényeg, ami egyáltalán nem ez a furaság... M. szüleiről van szó, akiket nem is tudom, hogy hívhatnék, mert az anyós/após szavak engem mindig egy kicsit a mostohaanya/mostohaapa megnevezésekre emlékeztettek - és ez, ahogy a körülöttem levő vagy elmesélt kapcsolatokból látom, az emberek nagy részénél találó is, de esetünkben nagyon nem. Szóval legyenek csak továbbra is M.Anyuka meg M.Apuka, mert én tudom, hogy egyáltalán nem divat, sőt mondhatni anomália, de őszintén imádom őket.
Gyakorlatilag nincs olyan exem, akinek a szüleit ismertem volna; majd valamikor az exekről is lesz egy összefoglalóm, de a lényeg az, hogy későn érő típus voltam, csak olyan húsz évesen kezdtem el "pasizni", addig mindenféle frusztrációmból és önértékelési zavaromból kifolyólag nagyjából csak reménytelenül epekedtem elérhetetlen fiúkért, miközben amint utólag kiderült, reménytelen fiúk epekedtek az elérhetetlen értem (és a két halmaz egész gyakran metszette is egymást). Egyetem alatt más városba költöztem, egyetem után más országba is, M.-ig a férfiak is mindig valahonnan máshonnan származtak, mint az épp aktuális tartózkodási helyünk, és hát ahhoz már elég tartós és komoly kapcsolat kellett volna, hogy elinduljon valamiféle hivatalos bemutatási procedúra - ami eléggé hiánycikk volt, mert sem én, sem azok, akikkel egymásba gabalyodtunk, nem voltunk egészen normálisak, a viszonyaink meg most definitely betegesek voltak.
Mikor M. a képbe került, bizonyos szempontból nagyon hirtelen fordulatot vett ez a szokás, mert március közepén megismerkedtünk, májustól összeköltöztünk, és a kettő között ő egy elég komoly műtéten esett át, úgyhogy a látogatások alkalmával egyszer csak elkerülhetetlenül össze kellett futnom M.Anyukával. Emlékszem, hogy gyönyörű napsütéses április volt, mikor megérkeztem a kórház teraszára, ahova ők kiültek cigizni, M.Anyuka kedves volt, visszafogott és egyszerű, mégis valahogy letaglózó: teljesen lazán volt felöltözve, egy szemernyi smink sem volt rajta, és viselkedésében meg beszédében sem volt semmilyen hivalkodás (az első szó, ami eszembe jutott róla, az a "lady" volt), mégis valahogy azonnal azt képzeltem, hogy fiatal korában ha belépett valahova, biztos minden szem rátapadt, és mindenki a közelébe akart kerülni (azóta már tudom, és meg is értem, hogy tényleg így volt). M.Apukával a találkozás ezután legalább másfél évig váratott magára, tőle egyszerűen féltem, mert tudtam, hogy M. volt barátnőjét nagyon nem kedvelte, és emiatt mindig rossz volt a hangulat, amikor vasárnapi ebédekre összeültek - aztán egy ősszel, első találkaként eljött velünk kaszinóba, ahol egy csomó pénzt nyertünk és sokat nevetgéltünk, én meg rájöttem, hogy az ember egy két méteres száz kilós aranyos maci, és azóta is őt bírom legjobban az egész családból.
A mához közeledve: M. szülei mondhatni legjobb barátaink, nincs olyan velünk egyidős pár, akikkel szívesebben járnánk össze egy-egy délutánra, sőt nincs olyan velünk egyidős pár akikkel szívesen mennénk egy hétig vakációzni at all, miközben velük már teleltünk síelésben és nyaraltunk tengerparton, és minden alkalom kurvajó volt. Szellemesek, tájékozottak, modernek, érdeklődőek, isteni a humoruk, és szinte bármiről lehet velük élvezhetően beszélgetni. M.Apuka a világ egyik leggondoskodóbb embere, nagylelkű, igazságos, segítőkész, becsületes, csomó mindenben hasonlít Apura, ugyanakkor vele, Apuval ellentétben, ezer dologban hasonlít a gondolkodásunk és viselkedésünk is. M.Anyuka egy álleesősen csodálatos elme, akiről erős meggyőződésünk, hogy ha kutató orvos lett volna, már egy ideje meglenne a rák ellenszere, ugyanakkor agya másik része egy csillogó bulvárlexikon, amiből olyan hetven évre visszamenőleg bármikor előkapja bármelyik hollywoodi sztárocska bármilyen szaftos szerelmi ügyét. Nem tökéletesek, és így felnőtt fejjel persze ki tudjuk vesézni minden múltbeli hibájukat, és tudjuk kritizálni a jelenüket; látjuk, hogy mennyire rosszul kezelték anno M. balesetét és az azt követő gyógyulási periódust, hogy mekkora butaság az, hogy M.Anyukát makacssága és perfekcionizmusa a mai napig a munkaholizmusba hajtja, és az, hogy M.Apuka túl tisztelettudó és konfliktuskerülő úriember ahhoz, hogy erőteljesen fellépjen ez ellen. De alapvetően ez mind nem fontos, M. teljesen egyedül felépítette magát a külső és belső sérüléseiből, és mindenkinél teljesebb életet él, ők meg nem olyan aktívak ugyan mint régen, de élvezik egymás társaságát, és többnyire sikeresen maradnak egyensúlyban.
Nem valami érzelgősek, Anyura emlékeztetnek ebben, nem ölelkeznek-puszilkodnak még az unokákkal sem, M. úgy emlékszik, hogy kiskorukban velük is hasonlóan távolságtartóan viselkedtek, de ettől függetlenül azok a fajta emberek, akikről egy perc alatt kiderül, hogy bármit megtennének a gyerekeik boldogságáért, akkor is, ha épp semmivel sem értenek egyet abból, amit azok a gyerekek terveznek vagy tesznek. Vérbeli mérnökemberekként teljesen elutasítanak mindenféle lelkizést, a depresszió nem létezik, pszichológiára semmi szükség, a zavaros érzéseket ássuk el jó mélyre, ugyanakkor mindketten végtelenül érzékenyek, és azonnal észrevesznek olyan apró nüanszokat is a környezetük belső életéből, amiket néha az adott személy sem fedez fel önmagában. A két unokájukért rajonganak (és teljesen odavannak azért, hogy jön egy újabb), és M.Apuka konkrétan a funkcionális autizmus határáról rángatta vissza egyiket azzal, hogy rengeteget figyelt rá, és foglalkozott vele, olyan ösztönös találmányokkal, amelyek alkalmazására a legelismertebb fejlesztőközpontok is nagyon büszkék.
Nekem családom helyett családom lettek (Apun kívül egyik élő vérrokonommal sem kerültem soha ennyire közeli kapcsolatba, nagynéniket, unokatestvéreket beleértve), szerencsések vagyunk, hogy vannak nekünk, és hogy lesznek a gyerekeinknek, szívből remélem, hogy még hosszú-hosszú évtizedekig. Soha semmilyen nézeteltérésünk nem volt, és legalábbis amióta együtt vagyunk, azóta M.-nek sem... és akkor tegnap történt valami, amit utálok, mert utána bennem maradt a kétely, hogy bármennyire is közhelyes, de vajon eljön-e lassan a pillanat, amikor az idilli kapcsolatunkba beleszól az élet...?
Itt abbahagyom, hogy ne legyen kilométeres, meg mert a többi már nem kifejezetten vagy kizárólag róluk szól. És folytatás következik, a fordulatos résznél, mint egy gagyi sorozatban; ígérem, hogy megpróbálom még holnap tovább mesélni.
Gyakorlatilag nincs olyan exem, akinek a szüleit ismertem volna; majd valamikor az exekről is lesz egy összefoglalóm, de a lényeg az, hogy későn érő típus voltam, csak olyan húsz évesen kezdtem el "pasizni", addig mindenféle frusztrációmból és önértékelési zavaromból kifolyólag nagyjából csak reménytelenül epekedtem elérhetetlen fiúkért, miközben amint utólag kiderült, reménytelen fiúk epekedtek az elérhetetlen értem (és a két halmaz egész gyakran metszette is egymást). Egyetem alatt más városba költöztem, egyetem után más országba is, M.-ig a férfiak is mindig valahonnan máshonnan származtak, mint az épp aktuális tartózkodási helyünk, és hát ahhoz már elég tartós és komoly kapcsolat kellett volna, hogy elinduljon valamiféle hivatalos bemutatási procedúra - ami eléggé hiánycikk volt, mert sem én, sem azok, akikkel egymásba gabalyodtunk, nem voltunk egészen normálisak, a viszonyaink meg most definitely betegesek voltak.
Mikor M. a képbe került, bizonyos szempontból nagyon hirtelen fordulatot vett ez a szokás, mert március közepén megismerkedtünk, májustól összeköltöztünk, és a kettő között ő egy elég komoly műtéten esett át, úgyhogy a látogatások alkalmával egyszer csak elkerülhetetlenül össze kellett futnom M.Anyukával. Emlékszem, hogy gyönyörű napsütéses április volt, mikor megérkeztem a kórház teraszára, ahova ők kiültek cigizni, M.Anyuka kedves volt, visszafogott és egyszerű, mégis valahogy letaglózó: teljesen lazán volt felöltözve, egy szemernyi smink sem volt rajta, és viselkedésében meg beszédében sem volt semmilyen hivalkodás (az első szó, ami eszembe jutott róla, az a "lady" volt), mégis valahogy azonnal azt képzeltem, hogy fiatal korában ha belépett valahova, biztos minden szem rátapadt, és mindenki a közelébe akart kerülni (azóta már tudom, és meg is értem, hogy tényleg így volt). M.Apukával a találkozás ezután legalább másfél évig váratott magára, tőle egyszerűen féltem, mert tudtam, hogy M. volt barátnőjét nagyon nem kedvelte, és emiatt mindig rossz volt a hangulat, amikor vasárnapi ebédekre összeültek - aztán egy ősszel, első találkaként eljött velünk kaszinóba, ahol egy csomó pénzt nyertünk és sokat nevetgéltünk, én meg rájöttem, hogy az ember egy két méteres száz kilós aranyos maci, és azóta is őt bírom legjobban az egész családból.
A mához közeledve: M. szülei mondhatni legjobb barátaink, nincs olyan velünk egyidős pár, akikkel szívesebben járnánk össze egy-egy délutánra, sőt nincs olyan velünk egyidős pár akikkel szívesen mennénk egy hétig vakációzni at all, miközben velük már teleltünk síelésben és nyaraltunk tengerparton, és minden alkalom kurvajó volt. Szellemesek, tájékozottak, modernek, érdeklődőek, isteni a humoruk, és szinte bármiről lehet velük élvezhetően beszélgetni. M.Apuka a világ egyik leggondoskodóbb embere, nagylelkű, igazságos, segítőkész, becsületes, csomó mindenben hasonlít Apura, ugyanakkor vele, Apuval ellentétben, ezer dologban hasonlít a gondolkodásunk és viselkedésünk is. M.Anyuka egy álleesősen csodálatos elme, akiről erős meggyőződésünk, hogy ha kutató orvos lett volna, már egy ideje meglenne a rák ellenszere, ugyanakkor agya másik része egy csillogó bulvárlexikon, amiből olyan hetven évre visszamenőleg bármikor előkapja bármelyik hollywoodi sztárocska bármilyen szaftos szerelmi ügyét. Nem tökéletesek, és így felnőtt fejjel persze ki tudjuk vesézni minden múltbeli hibájukat, és tudjuk kritizálni a jelenüket; látjuk, hogy mennyire rosszul kezelték anno M. balesetét és az azt követő gyógyulási periódust, hogy mekkora butaság az, hogy M.Anyukát makacssága és perfekcionizmusa a mai napig a munkaholizmusba hajtja, és az, hogy M.Apuka túl tisztelettudó és konfliktuskerülő úriember ahhoz, hogy erőteljesen fellépjen ez ellen. De alapvetően ez mind nem fontos, M. teljesen egyedül felépítette magát a külső és belső sérüléseiből, és mindenkinél teljesebb életet él, ők meg nem olyan aktívak ugyan mint régen, de élvezik egymás társaságát, és többnyire sikeresen maradnak egyensúlyban.
Nem valami érzelgősek, Anyura emlékeztetnek ebben, nem ölelkeznek-puszilkodnak még az unokákkal sem, M. úgy emlékszik, hogy kiskorukban velük is hasonlóan távolságtartóan viselkedtek, de ettől függetlenül azok a fajta emberek, akikről egy perc alatt kiderül, hogy bármit megtennének a gyerekeik boldogságáért, akkor is, ha épp semmivel sem értenek egyet abból, amit azok a gyerekek terveznek vagy tesznek. Vérbeli mérnökemberekként teljesen elutasítanak mindenféle lelkizést, a depresszió nem létezik, pszichológiára semmi szükség, a zavaros érzéseket ássuk el jó mélyre, ugyanakkor mindketten végtelenül érzékenyek, és azonnal észrevesznek olyan apró nüanszokat is a környezetük belső életéből, amiket néha az adott személy sem fedez fel önmagában. A két unokájukért rajonganak (és teljesen odavannak azért, hogy jön egy újabb), és M.Apuka konkrétan a funkcionális autizmus határáról rángatta vissza egyiket azzal, hogy rengeteget figyelt rá, és foglalkozott vele, olyan ösztönös találmányokkal, amelyek alkalmazására a legelismertebb fejlesztőközpontok is nagyon büszkék.
Nekem családom helyett családom lettek (Apun kívül egyik élő vérrokonommal sem kerültem soha ennyire közeli kapcsolatba, nagynéniket, unokatestvéreket beleértve), szerencsések vagyunk, hogy vannak nekünk, és hogy lesznek a gyerekeinknek, szívből remélem, hogy még hosszú-hosszú évtizedekig. Soha semmilyen nézeteltérésünk nem volt, és legalábbis amióta együtt vagyunk, azóta M.-nek sem... és akkor tegnap történt valami, amit utálok, mert utána bennem maradt a kétely, hogy bármennyire is közhelyes, de vajon eljön-e lassan a pillanat, amikor az idilli kapcsolatunkba beleszól az élet...?
Itt abbahagyom, hogy ne legyen kilométeres, meg mert a többi már nem kifejezetten vagy kizárólag róluk szól. És folytatás következik, a fordulatos résznél, mint egy gagyi sorozatban; ígérem, hogy megpróbálom még holnap tovább mesélni.
2013. október 9., szerda
It's a miracle!
Van egy nagyon kínos vallomásom, kéretik csak diszkréten kiröhögni, ha muszáj. (Muszáj lesz.) Ez is cukor-vonatkozású, ugyanis hál'Istennek manapság ez a legnagyobb gondom - hogy mekkora, az mindjárt kiderül alább.
Hétfőn reggel a diabetológián kezdtem, ahol annyi érdemlegeset sikerült csak intézni, hogy ezúttal hivatalosan is átkerültem a jófej fiatal doki betegei közé; aki ugyan épp nem volt ott, de amint kiderült bizonyos napokon asszisztensileg osztozik a doktornővel az inzulin-szakértő nővéren, úgyhogy végül mégis bekerültem az utóbbi "rendelésére". Feljegyzett engem meg a vérnyomásomat (64,3 kiló valamint 110/80-88), végigfutotta a méricskélt cukorértékeimet, mondta, hogy egy pár tizedet valóban ugrálhat a idegeskedéstől, úgyhogy ne idegeskedjek (Okey-dokey then!), adott beutalót a szemészetre, ahol szemfenék vizsgálatot fognak végezni ellenőrzésképpen, és mondta, hogy várnak vissza két hét múlva délután, amikor már nem csak egyedül lesz; gyűjtögetnem kell tizenkét órán át a pisimet egy üvegbe, majd összerázni és a keverékből vinni nekik egy kémcsővel, it should be fun.
Ezek után a tegnap eseménytelennek ígérkezett, legalábbis amíg végre nem hajtottam a szokásos napi szúrópróbaszerű mérésemet, ezúttal egy órával a tízóraira elfogyasztott húsz dekás alma után. Nézem a kijelzőt, 7,2 - közel s távol semmilyen stresszforrás, se olyasmi, amitől normál esetben valóban felmehetne (kenyértől volt ilyen legutóbb, vagyis hát akkor még azt hittem). Düh, szomorúság, pánik, lemondás: picsábais, de hát ez van, eddig lehetett húzni, nincs miért tovább reménykedni, holnap megyek inzulint íratni, javíthatatlanul romlik, mert ha már egy szaros közepes méretű engedélyezett gyümölcstől is ennyi, akkor én kérem szépen valóban igazi diabéteszes vagyok, nincs mit szépíteni. És miközben ezen pörög az agyam, bánatosan nyalom le az ujjamról a kibuggyanó vércseppet... ami édes, és kifejezetten alma ízű... Igen, a rámfolyt almaleves keveréket méregettem - külön a véremben csak 5,3 volt a cukor...
Persze miután hazamentem az volt az első, hogy elővettem a kajanaplómat: minden alkalommal, amikor a határvonalas 7,0-nél magasabbat mértem (nem sokszor, talán négyszer az elmúlt egy hónapban, mióta figyelem), vagy jó lédús őszibarackot ettem előtte, vagy túrórudit, amit én mindig akkurátusan szétszedek, előbb a csokirétegét eszem le róla, aztán a túrós részhez fogok hozzá, vagyis jó alapos az összefogdosása. Szóval lehet, sőt biztos, hogy az UH előtti aggódás is befolyásolta az eredményeimet, de igazából a kaja utáni kézmosás lenne itt a lényeg, és máris megvan a csudálatos gyógyulás.
Attól még persze inzulin rezisztensen indultam, és a terhelésem nem volt fényes, tehát változatlanul veszélyeztetett vagyok, nyilván eszem ágában sincs hanyagolni vagy akár csak enyhíteni is a diétát. De azt hiszem egy kicsit megnyugodtam.
Mikor M.-nek megírtam a kis kalandom rövid összefoglalását sms-ben, visszakérdezett, hogy ezt egy fórumról idéztem-e - mondtam, hogy sajnos nem, ezt vetted feleségül; azóta kommentár nélkül somolyog, ahányszor szúrni lát...
Hétfőn reggel a diabetológián kezdtem, ahol annyi érdemlegeset sikerült csak intézni, hogy ezúttal hivatalosan is átkerültem a jófej fiatal doki betegei közé; aki ugyan épp nem volt ott, de amint kiderült bizonyos napokon asszisztensileg osztozik a doktornővel az inzulin-szakértő nővéren, úgyhogy végül mégis bekerültem az utóbbi "rendelésére". Feljegyzett engem meg a vérnyomásomat (64,3 kiló valamint 110/80-88), végigfutotta a méricskélt cukorértékeimet, mondta, hogy egy pár tizedet valóban ugrálhat a idegeskedéstől, úgyhogy ne idegeskedjek (Okey-dokey then!), adott beutalót a szemészetre, ahol szemfenék vizsgálatot fognak végezni ellenőrzésképpen, és mondta, hogy várnak vissza két hét múlva délután, amikor már nem csak egyedül lesz; gyűjtögetnem kell tizenkét órán át a pisimet egy üvegbe, majd összerázni és a keverékből vinni nekik egy kémcsővel, it should be fun.
Ezek után a tegnap eseménytelennek ígérkezett, legalábbis amíg végre nem hajtottam a szokásos napi szúrópróbaszerű mérésemet, ezúttal egy órával a tízóraira elfogyasztott húsz dekás alma után. Nézem a kijelzőt, 7,2 - közel s távol semmilyen stresszforrás, se olyasmi, amitől normál esetben valóban felmehetne (kenyértől volt ilyen legutóbb, vagyis hát akkor még azt hittem). Düh, szomorúság, pánik, lemondás: picsábais, de hát ez van, eddig lehetett húzni, nincs miért tovább reménykedni, holnap megyek inzulint íratni, javíthatatlanul romlik, mert ha már egy szaros közepes méretű engedélyezett gyümölcstől is ennyi, akkor én kérem szépen valóban igazi diabéteszes vagyok, nincs mit szépíteni. És miközben ezen pörög az agyam, bánatosan nyalom le az ujjamról a kibuggyanó vércseppet... ami édes, és kifejezetten alma ízű... Igen, a rámfolyt almaleves keveréket méregettem - külön a véremben csak 5,3 volt a cukor...
Persze miután hazamentem az volt az első, hogy elővettem a kajanaplómat: minden alkalommal, amikor a határvonalas 7,0-nél magasabbat mértem (nem sokszor, talán négyszer az elmúlt egy hónapban, mióta figyelem), vagy jó lédús őszibarackot ettem előtte, vagy túrórudit, amit én mindig akkurátusan szétszedek, előbb a csokirétegét eszem le róla, aztán a túrós részhez fogok hozzá, vagyis jó alapos az összefogdosása. Szóval lehet, sőt biztos, hogy az UH előtti aggódás is befolyásolta az eredményeimet, de igazából a kaja utáni kézmosás lenne itt a lényeg, és máris megvan a csudálatos gyógyulás.
Attól még persze inzulin rezisztensen indultam, és a terhelésem nem volt fényes, tehát változatlanul veszélyeztetett vagyok, nyilván eszem ágában sincs hanyagolni vagy akár csak enyhíteni is a diétát. De azt hiszem egy kicsit megnyugodtam.
Mikor M.-nek megírtam a kis kalandom rövid összefoglalását sms-ben, visszakérdezett, hogy ezt egy fórumról idéztem-e - mondtam, hogy sajnos nem, ezt vetted feleségül; azóta kommentár nélkül somolyog, ahányszor szúrni lát...
2013. október 4., péntek
Dokis furcsaságok
Ez egy háromdokis hét lett volna, de végül csak kettős lett, hétfőn ugyanis két órás hiábavaló várakozás után úgy döntöttem, hogy nem megyek be a diabetológiára. Több kismama is voltunk, akiket a doktornő elméletben átpasszolt a jófej dokinak, csak épp az asszisztense (az inzulinhoz oly jól értő) felejtette el adminisztrálni a dolgokat, vagyis mikor már ő sem volt ott, csak a fiatal doki és a saját embere, senkinek sem volt fogalma, hogy minket miért is hívtak vissza, és nagyjából mikor fogunk sorra kerülni, vagy fogunk-e egyáltalán (mert a doki, egyébként jogosan, a megszokott pácienseit vette előre). Ültem a váróban a sok közléskényszeres beteg között, és jobb híján hallgatóztam - hát sajnos meg kell mondanom, hogy nem velem történtek a legfurcsább dolgok arrafelé. Egy velem egyidős és nagyjából hasonló helyzetű (enyhén emelkedett terhelt értékre rendelt próbadiéta) terhes nőci például elkövette azt a hibát, hogy az első magasabb szám alkalmával pánikolva felhívta őket, és megkérdezte, hogy mi a teendő; berendelték, és anélkül hogy orvossal találkozott volna (!), a már említett asszisztens (aki egyébként nővér, a neve alapján utánanéztem a kórház honlapján) a kezébe nyomott két doboz inzulint, gyorstalpalóban elmagyarázta az adagolást, és ráparancsolt, hogy még aznap kezdje el beadni... WTF?! Szerencsére a nőnek volt annyi esze, hogy elment egy másik diabetológus magánrendelésére, akit kissé lesokkolt ez az eljárás, és mondta, hogy ilyen ritka és minimális kiugrás, ha egyáltalán az (mert pár tizedet simán téved a műszer is), még jól rendbehozható diétával, figyeljen jobban oda az étkezésre, mérjen sűrűbben, és ha több napon keresztül fent marad a határérték fölött, akkor valóban lépni kell. Úgyhogy beírattam egy időpontot hétfő reggelre, amikor még mindig a fiatal doki lesz, majd fogtam magam, összepakoltam a kis motyómat, és eljöttem szépen.
Egyébként M. szerint én stressz-cukros vagyok, és logikusnak is tűnik, mert tegnapelőtt, egy hét tökéletes egyensúly után, szokásos kajálással mértem egy 7,4-et, majd tegnap egy 7,9-et - mindkettőt fegyelmezetten kiszámolt ebéd után (ilyenkor egyébként sosem volt még rossz, csak reggel, de manapság reggel is konstans módon kifogástalan), épp miközben agyonaggódtam magam, mert rendelőkben várakoztam. Állítólag az idegesség meg az időjárásváltozás valóban tudja befolyásolni a működést, ami rossz, mert akkor viszont azt jelenti, hogy én mégsem tarthatom teljesen kontroll alatt a dolgokat, de jó olyan szempontból, hogy alaphelyzetben én tök nyugis ember vagyok, és a frontokra sem vagyok érzékeny. Szóval továbbra is figyelek, és ha izgalom-gyanús helyzet közeleg, megpróbálom majd úgy alakítani a menümet, hogy ne legyen benne semmennyi gyors felszívódású szénhidrát és eleve fele annyi legyen az adag, mint a javasolt, lássuk akkor is képes vagyok-e átlépni a határt.
Még két lejegyzendő van, amiket szintén idebiggyesztek, hogy legyenek kéznél. Egyik, hogy egy hónappal ezelőtt néztek nálam HbA1c szintet is, ami 27 mmol/mol lett (referenciatartomány: 20-42) százalékosan meg 4,6 (normál: 4-6%), tehát az átlagértékeim visszamenőleg is jók voltak, ami annyit jelent, hogy nem késtünk el a terheléssel, nem volt magas előtte a cukrom (ettől egy kicsit tartottam ugyanis, hogy ki tudja mióta volt gond az inzulinrezisztencia miatt, és esetleg hamarabb kellett volna terhelni); remélem a közeljövőben megismétlik ezt a vérvételt, mert kíváncsi vagyok, változott-e valami. A másik az, hogy tegnap vizelet-tesztcsíkkal megnéztem a reggeli állást, és minden rendben van ott is, nincs glükóz és aceton és keton a pisimben (meg még fehérje sem, és a többi minden is negatív, amikre nem emlékszem), úgyhogy a jelek szerint nem árt, ha néha nem érem el a napi 150 gramm szénhidrátot.
Azért persze továbbra sem hagyom abba a dokumentálódást cukor-ügyben, most például az American Diabetes Association terhesekre vonatkozó protokollját tanulmányozom, és egyelőre annyira jutottam, hogy ott is vannak azért tétovázások abban, hogy mekkora és mennyire rendszeres eltéréseknél kezdenek el aggódni és inzulint kiírni. De alapjában véve valamivel engedékenyebbek mint itthon: nem ritkán eleve 7,5 körül húzzák meg a határt, és a heti egyszeri kiugró értékekkel nem foglalkoznak, olyan vonal is van, ahol kizárólag az éhgyomri értékeket elemzik, nagyon gyakori az étkezés után két órával történő mérés, és egyes helyeken a huszonöt év alatti nőket nem is szűrik, hacsak családi precedens nem volt a betegségre.
Aztán szerdán voltam sima ultrahangon, ahol alaposan átnézték a gyerek minden porcikáját, és végre megmérték becsületesen. A biometriai adatok alapján az eddigi tippeknél két nappal idősebbnek mondták, vagyis 27w5d korúnak aznap, amikor szerintem (és minden eddigi UH alapján) csak 27w3d volt. Úgy tűnik, hogy a saját nőgyógyászom rozoga gépe múlt héten nem volt valami ügyes, és én is benéztem a kis táblázataimat, mert a feje még most sem akkora, amekkorát ő említett. Tehát: uterusomban van egy darab medencevégű hosszfekvésben elhelyezkező magzat, akinek minden belső szerve tökéletes, a szíve percenként 140-et ver szép szabályosan, fejátmérője 68 mm, fejkörfogata 253 mm, haskörfogata 228 mm, combcsont hossza 52 mm, felkar hossza 47 mm, és ezek alapján a becsült súlya 1089 gramm - vagyis ezennel majdnem tíz dekával nehezebb egy kenyérnél, yay!
Mondtam a doktornőnek az emelkedett cukrot, de azt válaszolta, hogy odabent semmi jele annak, hogy bármit is befolyásolt volna: baj esetén a baba nagyobb, a magzatvíz több szokott lenni, meg a méhlepény vérkeringése gyengébb, de nálam jelenleg semmi ilyenről nincs szó, megfelelő a lötyi mennyisége, és meszesedésileg 0 a besorolásom.
És akkor eljutottunk a tegnap délutánhoz, amikorra akciós jegyet váltottunk babamozira. Az eddigi bekukucsok alapján, beleértve az előző napit, meg voltam győződve, hogy a Kissmajom megint két keze fedezékében fogja tölteni a vizsgálati időt, és semmit sem fogunk látni a kis pofijából; hát nem lett igazam... legalábbis nem egészen... Kissmajom a két lába fedezékében töltötte a vizsgálati időt, és semmit sem láttunk a kis pofijából. Jó, túlzok, néha profillal előbújt, amiből rögtön kiderült, hogy az apja gyönyörű éles állát örökölte, és néha a két lába között is kikémlelt, amiből meg az, hogy zabálnivalóan pufók arcocskája van máris. A felkínált szőlőcukrot nem fogadtam el az időzítés miatt, ezért a doktornő egy kis forgatással meg rázogatással próbálta jobb belátásra bírni a gyereket, hogy csomagolja már ki magát, de az továbbra is hű maradt a génekhez: kényelmesen hátradőlve seggen ült, és a lábait függőlegesen kinyújtva maga előtt a méhfalamon pihentette, szorosan az arca előtt (úgy kell elképzelni, mint egy nagyon szűk szárú V betűt, M. szokott ilyen akrobatapózban olvasni esténként), sőt néha makacsul a karjaival is átölelte őket, hogy még véletlenül se csússzanak szét (igen, a makacsság az tőlem jön). Mindegy, attól még elég erősen cuki volt és elég erősen tetszett nekünk, szóval úgy döntöttük, most már nem adjuk oda senkinek, bármilyen megátalkodott lesz.
Volt két érdekesség is, amire felhívnám minden paraterhes szíves figyelmét. A kisebbik az, hogy néha rajtaütésszerűen elaludt, ami elég szokatlan előfordulás így többször egy összesen fél órás session alatt; a doktornő megnyugtatott, hogy nem narkolepsziás az utód, ez teljesen szokványos viselkedés magzatéknál - vagyis nem kell idegbajt kapni, ha két vad ütés után hirtelen sokáig nem érzünk semmit bentről, nem azt jelenti, hogy túlszorult a köldökzsinór, és nincs erő vergődni, csupán annyit, hogy... hát fura szerzetek ezek a babák na. A nagyobbik, az elég megdöbbentő, ugyanis ez a nő is méricskélt, és íme mit tudtunk meg: uterusomban van egy darab medencevégű hosszfekvésben elhelyezkező magzat (előző naphoz képest a köldökömhöz viszonyítva a másik oldalon, este láttam is a kinyomuló buksiját, mikor átforgolódott, tök amorf lett tőle a hasam), akinek minden belső szerve tökéletes, a szíve percenként 140 körül ver szép szabályosan, fejátmérője 70 mm/92 mm, fejkörfogata 257 mm, haskörfogata 233 mm, combcsont hossza 50 mm, és ezek alapján a becsült súlya 1082 gramm - vagyis továbbra is majdnem tíz dekával nehezebb egy kenyérnél, yay! És az még logikus is, hogy egy nap alatt nőtt pár millimétert minden irányba, kivétel a súlya, ami ugye amúgy is csak egy becslés, de (és itt a meglepetés) ez a gép még a kicsit nagyobb adatok alapján is csak 27w1d kort állapított meg, vagyis teljes négy napnyi eltérést az előző ultrahanghoz, és három napnyit az ellenkező irányba az én számításaimhoz képest. Ez nyilván nem jelent semmit most már, egyrészt nagy már a gyerek, ennyi bármerre csúszás semmit sem befolyásol, plusz amíg nem hetekről beszélünk addig akár abból is adódhat a különbség, hogy a mérés indítását jelző pontocskákat egy icipicit közelebb vagy távolabb tette le az orvos - az viszont már érdekes, hogy bizony ezek szerint a szerkentyű beállításán múlik minden. Arra nem is sikerült rájönnöm, hogy pontosan milyen módon, mert ha megnézem az összefoglaló táblázatot, akkor külön minden szám mellé kiírja, hogy az százalékosan melyik fejlődési sávba helyezi a babát, és egy kivételével az összes mérete egyenként jóval előbbre sorolja (hosszanti fejátmérő alapján például egyenesen a 30. hétbe), az ultrahang összegzés szerinti kora 28w1d, a végső diagnózis mégis ellentmond a részleteknek. Nem lényeges igazából ez sem, csak azért említettem meg, hogy a továbbiakban senki se csodálkozzon rajta, ha egy-egy új UH eredmény teljesen felborít minden addigit, mert ki érti ezt...?
Egyébként M. szerint én stressz-cukros vagyok, és logikusnak is tűnik, mert tegnapelőtt, egy hét tökéletes egyensúly után, szokásos kajálással mértem egy 7,4-et, majd tegnap egy 7,9-et - mindkettőt fegyelmezetten kiszámolt ebéd után (ilyenkor egyébként sosem volt még rossz, csak reggel, de manapság reggel is konstans módon kifogástalan), épp miközben agyonaggódtam magam, mert rendelőkben várakoztam. Állítólag az idegesség meg az időjárásváltozás valóban tudja befolyásolni a működést, ami rossz, mert akkor viszont azt jelenti, hogy én mégsem tarthatom teljesen kontroll alatt a dolgokat, de jó olyan szempontból, hogy alaphelyzetben én tök nyugis ember vagyok, és a frontokra sem vagyok érzékeny. Szóval továbbra is figyelek, és ha izgalom-gyanús helyzet közeleg, megpróbálom majd úgy alakítani a menümet, hogy ne legyen benne semmennyi gyors felszívódású szénhidrát és eleve fele annyi legyen az adag, mint a javasolt, lássuk akkor is képes vagyok-e átlépni a határt.
Még két lejegyzendő van, amiket szintén idebiggyesztek, hogy legyenek kéznél. Egyik, hogy egy hónappal ezelőtt néztek nálam HbA1c szintet is, ami 27 mmol/mol lett (referenciatartomány: 20-42) százalékosan meg 4,6 (normál: 4-6%), tehát az átlagértékeim visszamenőleg is jók voltak, ami annyit jelent, hogy nem késtünk el a terheléssel, nem volt magas előtte a cukrom (ettől egy kicsit tartottam ugyanis, hogy ki tudja mióta volt gond az inzulinrezisztencia miatt, és esetleg hamarabb kellett volna terhelni); remélem a közeljövőben megismétlik ezt a vérvételt, mert kíváncsi vagyok, változott-e valami. A másik az, hogy tegnap vizelet-tesztcsíkkal megnéztem a reggeli állást, és minden rendben van ott is, nincs glükóz és aceton és keton a pisimben (meg még fehérje sem, és a többi minden is negatív, amikre nem emlékszem), úgyhogy a jelek szerint nem árt, ha néha nem érem el a napi 150 gramm szénhidrátot.
Azért persze továbbra sem hagyom abba a dokumentálódást cukor-ügyben, most például az American Diabetes Association terhesekre vonatkozó protokollját tanulmányozom, és egyelőre annyira jutottam, hogy ott is vannak azért tétovázások abban, hogy mekkora és mennyire rendszeres eltéréseknél kezdenek el aggódni és inzulint kiírni. De alapjában véve valamivel engedékenyebbek mint itthon: nem ritkán eleve 7,5 körül húzzák meg a határt, és a heti egyszeri kiugró értékekkel nem foglalkoznak, olyan vonal is van, ahol kizárólag az éhgyomri értékeket elemzik, nagyon gyakori az étkezés után két órával történő mérés, és egyes helyeken a huszonöt év alatti nőket nem is szűrik, hacsak családi precedens nem volt a betegségre.
Aztán szerdán voltam sima ultrahangon, ahol alaposan átnézték a gyerek minden porcikáját, és végre megmérték becsületesen. A biometriai adatok alapján az eddigi tippeknél két nappal idősebbnek mondták, vagyis 27w5d korúnak aznap, amikor szerintem (és minden eddigi UH alapján) csak 27w3d volt. Úgy tűnik, hogy a saját nőgyógyászom rozoga gépe múlt héten nem volt valami ügyes, és én is benéztem a kis táblázataimat, mert a feje még most sem akkora, amekkorát ő említett. Tehát: uterusomban van egy darab medencevégű hosszfekvésben elhelyezkező magzat, akinek minden belső szerve tökéletes, a szíve percenként 140-et ver szép szabályosan, fejátmérője 68 mm, fejkörfogata 253 mm, haskörfogata 228 mm, combcsont hossza 52 mm, felkar hossza 47 mm, és ezek alapján a becsült súlya 1089 gramm - vagyis ezennel majdnem tíz dekával nehezebb egy kenyérnél, yay!
Mondtam a doktornőnek az emelkedett cukrot, de azt válaszolta, hogy odabent semmi jele annak, hogy bármit is befolyásolt volna: baj esetén a baba nagyobb, a magzatvíz több szokott lenni, meg a méhlepény vérkeringése gyengébb, de nálam jelenleg semmi ilyenről nincs szó, megfelelő a lötyi mennyisége, és meszesedésileg 0 a besorolásom.
És akkor eljutottunk a tegnap délutánhoz, amikorra akciós jegyet váltottunk babamozira. Az eddigi bekukucsok alapján, beleértve az előző napit, meg voltam győződve, hogy a Kissmajom megint két keze fedezékében fogja tölteni a vizsgálati időt, és semmit sem fogunk látni a kis pofijából; hát nem lett igazam... legalábbis nem egészen... Kissmajom a két lába fedezékében töltötte a vizsgálati időt, és semmit sem láttunk a kis pofijából. Jó, túlzok, néha profillal előbújt, amiből rögtön kiderült, hogy az apja gyönyörű éles állát örökölte, és néha a két lába között is kikémlelt, amiből meg az, hogy zabálnivalóan pufók arcocskája van máris. A felkínált szőlőcukrot nem fogadtam el az időzítés miatt, ezért a doktornő egy kis forgatással meg rázogatással próbálta jobb belátásra bírni a gyereket, hogy csomagolja már ki magát, de az továbbra is hű maradt a génekhez: kényelmesen hátradőlve seggen ült, és a lábait függőlegesen kinyújtva maga előtt a méhfalamon pihentette, szorosan az arca előtt (úgy kell elképzelni, mint egy nagyon szűk szárú V betűt, M. szokott ilyen akrobatapózban olvasni esténként), sőt néha makacsul a karjaival is átölelte őket, hogy még véletlenül se csússzanak szét (igen, a makacsság az tőlem jön). Mindegy, attól még elég erősen cuki volt és elég erősen tetszett nekünk, szóval úgy döntöttük, most már nem adjuk oda senkinek, bármilyen megátalkodott lesz.
Volt két érdekesség is, amire felhívnám minden paraterhes szíves figyelmét. A kisebbik az, hogy néha rajtaütésszerűen elaludt, ami elég szokatlan előfordulás így többször egy összesen fél órás session alatt; a doktornő megnyugtatott, hogy nem narkolepsziás az utód, ez teljesen szokványos viselkedés magzatéknál - vagyis nem kell idegbajt kapni, ha két vad ütés után hirtelen sokáig nem érzünk semmit bentről, nem azt jelenti, hogy túlszorult a köldökzsinór, és nincs erő vergődni, csupán annyit, hogy... hát fura szerzetek ezek a babák na. A nagyobbik, az elég megdöbbentő, ugyanis ez a nő is méricskélt, és íme mit tudtunk meg: uterusomban van egy darab medencevégű hosszfekvésben elhelyezkező magzat (előző naphoz képest a köldökömhöz viszonyítva a másik oldalon, este láttam is a kinyomuló buksiját, mikor átforgolódott, tök amorf lett tőle a hasam), akinek minden belső szerve tökéletes, a szíve percenként 140 körül ver szép szabályosan, fejátmérője 70 mm/92 mm, fejkörfogata 257 mm, haskörfogata 233 mm, combcsont hossza 50 mm, és ezek alapján a becsült súlya 1082 gramm - vagyis továbbra is majdnem tíz dekával nehezebb egy kenyérnél, yay! És az még logikus is, hogy egy nap alatt nőtt pár millimétert minden irányba, kivétel a súlya, ami ugye amúgy is csak egy becslés, de (és itt a meglepetés) ez a gép még a kicsit nagyobb adatok alapján is csak 27w1d kort állapított meg, vagyis teljes négy napnyi eltérést az előző ultrahanghoz, és három napnyit az ellenkező irányba az én számításaimhoz képest. Ez nyilván nem jelent semmit most már, egyrészt nagy már a gyerek, ennyi bármerre csúszás semmit sem befolyásol, plusz amíg nem hetekről beszélünk addig akár abból is adódhat a különbség, hogy a mérés indítását jelző pontocskákat egy icipicit közelebb vagy távolabb tette le az orvos - az viszont már érdekes, hogy bizony ezek szerint a szerkentyű beállításán múlik minden. Arra nem is sikerült rájönnöm, hogy pontosan milyen módon, mert ha megnézem az összefoglaló táblázatot, akkor külön minden szám mellé kiírja, hogy az százalékosan melyik fejlődési sávba helyezi a babát, és egy kivételével az összes mérete egyenként jóval előbbre sorolja (hosszanti fejátmérő alapján például egyenesen a 30. hétbe), az ultrahang összegzés szerinti kora 28w1d, a végső diagnózis mégis ellentmond a részleteknek. Nem lényeges igazából ez sem, csak azért említettem meg, hogy a továbbiakban senki se csodálkozzon rajta, ha egy-egy új UH eredmény teljesen felborít minden addigit, mert ki érti ezt...?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)