Titspervert

Igen, fixa ideám a csöcs, megint arról fogok hadoválni - teljesen megértem, ha valakinek már elege van, ugorjon nyugodtan, ígérem a holnapi poszt másról fog szólni.

Pár napja Kissmajom kitalálta, hogy nem szeretne többet fecskendőből pótlást kapni. Nem értjük miért, semmi sem változott, ugyanúgy csak M. adta neki, mert rólam már régebben kiderült, hogy ügyetlen vagyok hozzá, nem is erőltettem, nehogy az én bénázásom miatt utálja meg. Elkezdte nem rácsukni a száját, pont mint ahogy a mellemmel tette a cumizavar kialakulásakor, és csak sírt, ha M. egy cseppnyit rápöttyentett a nyelvére, hogy hátha úgy eszébe jut, miről is van szó. Nem nagyon törődtünk a dologgal, mert miattam addigra már ki volt már találva a másik alternatíva is, a pipettázás, és rájöttünk, hogy rutinosan csinálva az sem olyan lassú, amilyennek tűnik: 40-50 milli tápszer simán lemegy öt perc alatt.
Hétvégén viszont kölcsönöztünk egy babamérleget - így három hónap után tudni szerettük volna, hogy pontosan mennyi tejem is van, mert eddig fogalmunk sem volt, szoptatás után mindig csak adtuk neki a pótlást addig, ameddig kérte, amikor jelezte hogy jóllakott, leálltunk, és a kért mennyiségből következtettük ki, hogy mennyi lehetett a tej (nagyjából egy vele egykorú babának előírt standard adagból kiindulva, hiszen azt feltételeztük, hogy ő tudja legjobban, mikor lakott jól). A mérlegelésből viszont kiderült, hogy nem valami fényes a helyzet, ugyanis a mennyiség enyhén szólva változó: van olyan, hogy 60-70 milli (ez a leggyakoribb), de olyan is hogy csak 30, az abszolút rekord öt órás távollét után is csupán 90 volt, és éjszaka folyamán a két etetés együtt is csak 110, hiába éreztem én legalább duplájának (minden szám két mellre vonatkozik). Egyértelműen beazonosítható párhuzamot nem láttam aközött, hogy mit és mennyit iszok, nyomatom-e a görögszénamag teát, szaporítófejek-e vagy sem. Az adatok tudatában persze elkezdtem szorongani etetéskor, frusztrált ha Kissmajom abbahagyta a szopást mikor még volt tej a mellemben, ideges voltam ha pipettával csak annyit evett meg, hogy a cicizéssel együtt sem közelítette meg a szükséges adagot, és minden alkalommal kértem M.-et, hogy próbálkozzon a fecskendővel újra, hátha visszakattan valami (azzal ugyanis anno sokkal többet elfogadott, mint pipettával). Nem kattant, csak üvöltött, az elmúlt három napban az etetés csupa stressz volt, hiába mondta a logikám, hogy de hát hízik a gyerek, és nem sír az éhségtől, tehát semmi ok aggodalomra - amit másnak lazán tanácsolok, azt nekem nem sikerült megfogadni.
Tegnap este egy pokol volt. Azzal kezdődött, hogy az első harmad könnyű kortyai után Kissmajom elkezdte elengedni a mellemet: mohón ráharapott, majd amint rájött, hogy egy egyszerű szájösszeszorításra már nem zúdul belőle a tej, rázta a fejét és sírt. A cumizavar tipikus jele, csak épp teljesen logikátlanul, ugyanis cumi nem volt a képben hetek óta, plusz a fecskendőt is elutasította ugye, pedig abból aztán tényleg dőlt a cucc. Jöttek a szokásos próbakörök, de ezúttal már a pipettát sem akarta, sőt, amikor feladtam és bőgve mondtam M.-nek, hogy hagyjuk a francba, adja oda a cumit, ne éhezzen már az a gyerek, akkor azt sem kérte! Csak sírt és sírt, zokogott, nyöszörgött, hüppögött egy órán keresztül, nekem meg megszakadt a szívem, hogy kínozzuk ezt a babát, úgyhogy sírtam én is vele, amíg el nem aludt az ölelésemben. Olyan fél óra múlva ébredt az éhségtől, és mivel már egész nyugodtnak tűnt, gyorsan mellre tettem - szívni kezdett, én meg írtam a szomszéd szobában dolgozó M.-nek egy üzenetet, hogy hozza a cumisüveges pótlást. Miután a mellemből már nem jött elég gyorsan, benyomott üvegből 90 millit, aztán a világ legaranyosabb mosolyával rámnézett, és azonnal békésen elaludt.

Éjszaka szokás szerint kétszer kelt enni, mindkétszer mellből kapott, és mindkétszer belealudt még mielőtt kifogyott volna a tár. Néztem a drága pici arcát, sírtam még egyet, ezúttal a boldogságtól, hogy van nekem, és reggelre megérett bennem az elhatározás: befejezem. Nem küzdetem tovább minden cseppért, mert egyrészt gonosz dolog, olyan mintha engem arra kényszerítenének, hogy morzsánként eszegessem meg az ebédemet, másrészt semmi értelme, ha lett is tőle egy kicsit több tejem (nem tudom, az is lehet, hogy nem is), annyi már akkor sem lesz sose, hogy kizárólag anyatejes baba legyen - és nem tisztességes ennek kitenni őt csak azért, hogy nekem egyszerűbb legyen az életem. Mert valójában a kizárólagos szoptatás nagyrészt az én kényelmemet szolgálja, ő akkor is hozzájut az értékes tápanyagokhoz, ha én csak fejek; persze sarkítok, mert a fejés nem annyira hatékony, és attól lassanként elapad majd a tej, de őszintén szólva bármennyire is tudom ezt, semmilyen mennyei nedű nem ér annyit, hogy ez az édes kisbaba egy további percig is szenvedjen érte.
Nem tudom jobban mint ő, és az orvostudomány sem tudja jobban - ő csak enni szeretne, amikor éhes, ez ennyire egyszerű, úgyhogy mostantól megpróbálom mellre tenni minden alkalommal, eszik ha/amennyit akar, utána kap tápot (ha jókedvű és türelmes, pipettával kínálom, ha nem, akkor rögtön cumival), én meg kifejem, ami bentmaradt, illetve napi legalább egyszer szaporítósan fejek. Időben nagyjából ugyanott leszünk, körülbelül fél óra, mert a cumis pótlás hamar lemegy; csak annyi gond van ezzel, hogy nem minden kajálás után van el egyedül annyi ideig, úgyhogy nem garantált a három-négyóránkénti ürítés. Ezt megoldandó gondolkoztunk kórházi brutálfejő bérlésén, de igazából fölösleges annyi pénzt kiadni érte, mert kézzel nagyon ügyesen és gyorsan megy nekem, annak meg az alapja ugyanaz a kézi gép, amim nekem van, és nem hatékony rajtam; úgy meg semmit sem érek vele, ha az csak erőteljesebben szív mint a kézi, mert nem az erősséggel van a baj, hanem a technikával. Szoptatási tanácsadót nem vagyok hajlandó hívni, nekem annyira szar élmény volt a jelenlétük a kórházban, hogy egy életre elegem lett belőlük sajnos: minden nap jött minimum egy, és elszajkózta ugyanazt a fos általános szöveget, amit a legalapabb babásmamás cikk is tartalmaz, semmilyen rugalmasságot nem tanúsított egyik sem, hiába mondtam, hogy az egyenmegoldások nekem nem bizonyultak jónak. Majd a következő gyereknél első percben felkeresek egy igazán profit, lehetőleg konkrét ajánlás alapján, hátha úgy reális segítséget kapok, de most ebben a helyzetben már mindegy, annyi tejet úgysem lehet már belém varázsolni, hogy pótlás egyáltalán ne kelljen, és ha meg kell, akkor mindegy, mert a cumizavar már adott.

Van a románoknak egy tök jó mondása: de ce ţi-e frică, nu scapi - vagyis valami olyasmi, hogy az, amitől félsz, az elől nem menekülhetsz, előbb-utóbb utolér. Hát utolért, elkapott. Nem érdekes. Teljesült a legnagyobb vágyam a világon: van egy gyönyörű egészséges gyerekem. Minden más lényegtelen körítés.
Persze titokban remélem, hogy a cumi és cumizavar ellenére is lesz majd kedve azért megpróbálgatni a cicit legalább pár korty erejéig, amikor tele van és ömlik belőle a tej, mert imádok összebújni vele szoptatáskor, imádom, ahogy a szemembe néz közben, és ahogy fogdossa a kezemet... de ha nem, hát nem, összebújunk napi százszor úgyis. Szóval igazából egy dologra vágyok csak, hogy ügyesen tudjak fejni, minél többször, minimum hatóránként, és bízom benne, hogy kitart a tej legalább Kissmajom fél éves koráig - ezt mondtam M.-nek is ma délben, amikor aggódva rámcsetelt a munkából, hogy na hogy állunk az esti fiaszkó után.
M.: biztos ki
knowing you
ha valaki megkérdezné most tőlem miért szeretem a feleségemet, azt mondanám neki, hogy ezért: overnight eljutottál a sírásszomortól eddig :)

Hosszú és nagyon göröngyös út volt, de végülis egész jó kis nap lett ez, így, évforduló előtt…
Függöny.

Boys will be boys

Ma apás napja volt a gyereknek, M. felajánlotta, hogy ne mindig csak rohanjak haza bárhonnan is, menjek el nyugodtan egy egész napra, majd ők ellesznek, férfiak egymás között. Délelőtt tizenegykor tehát szoptattam egyet, és az volt a terv, hogy csak fürdetés környékére érkezem haza, addig épp lesz alkalmuk kipróbálni egymást hosszabb távú kettesben is. Én meg elindultam "a városba" - szuper volt, hét ágra sütött a nap, gyér volt a forgalom, a rádió jó zenét nyomatott, igazi tavaszi hangulat volt, én meg nem is tudtam mit kezdjek magammal ennyi szabadidő közepette.

Ruhashoppinggal indítottam, mert az őszi beszerző körút során, amikor azt hittem, hogy egyéves koráig mindenét megvettem a gyereknek, úgy tűnik valahogy kimaradtak a 62-es méretű rugdalózók és a tavaszi kimenős cuccok, amikre márpedig égető szükség van; persze csomó fölösleges dolgot is kiválasztottam, ami aranyos volt, tehát otthagyhatatlan (többnyire superheroes illetve Star Wars témakörben). Utánára terveztem egy nagybevásárlást is, de mivel egy ideje nem érkeztek otthonról beszámolós üzenetek meg fotók, gondoltam rákérdezek, hogy hogy vannak a fiúim - ekkor voltam négy órája távol. A válasz esemm nem volt valami bíztató: Kissmajom egyszer csak nem volt hajlandó elfogadni a fecskendős pótlást (ezzel az elmúlt napokban már voltak gondjaink, az okról egyelőre fogalmunk sincs), mire rátértek a pipettára, már annyira beleélte magát a dührohamba, hogy azt se nagyon, és épp félórája folyamatban van a próbálkozás apai és a tiltakozás fiúi részről. Mondtam M.-nek, hogy ha minden kötél szakad, akkor nyugodtan vesse be a cumit, majd megoldjuk később az azáltal okozott problémát, de a gyerek ne éhezzen.

Aztán, it figures, egyszer csak felcsendült egy olyan dal, amit eddig még az életben nem hallottam rádióban: a Cserháti-féle Édes kisfiam… Már eleve tomboltak a hormonjaim, mert a boltban egy nőre rá volt kötözve egy nagyjából Kissmajom korú kislány, aki keservesen sírt, ugyanazzal az aranyos panasznyikorgással, amivel az én drágám szokott, alig bírtam ki, hogy ne menjek oda hozzá megvigasztalni. Hát mit mondhatnék, a Keleti pályaudvartól az Erzsébet hídig hangosan zokogtam, hogy jövök már kincsem, hozom a nagy kövér cicit, és ígérem, hogy soha-soha többet nem hagyom el a babát! Botladozva rohanok be a parkolótól, remegő kézzel nyitom az ajtót... a nappaliban csend, félhomály, a kanapén bóbiskol M., mellkasán meg a világ legnyugodtabb pofijával alszik Kissmajom. M. elmeséli, hogy milyen dráma volt, kiköpködte a tápot és sííírt, és a végén a beleküzdött adag felét kihányta, borzasztó volt nézni is; namondom adsza gyorsan, felköltöm, hát belealudt szerencsétlen kis béka az éhségbe. Szerencsétlen kis béka nagyon nehezen ébred, ami nappal egyáltalán nem jellemző rá (eleve az sem, hogy el bír aludni ugye, de apparently M. egy varázsló), úgyhogy gyanút fogok és rárakom a mérlegre: 140 grammal nehezebb, mint amikor elmentem, nem csoda, hogy fülig érő szájjal vigyorog, amint kinyitja a szemét. Amint kiderült, M. érzésre azt tippelte, hogy már nagyon sok órája van kettesben a gyerekkel, minimum egy étkezés kimaradt tehát, plusz a nehézkes belediktálás és a bukás… meg volt győződve szegény, hogy üres a fia pocakja, és a sokktól alélt el annyira, amikor nyugtatni próbálta; eközben meg Kissmajom valószínűleg azért bőgött meg köpködött, mert meg volt tömve, és tényleg nem kért többet.

Holnap megejtem a nagybevásárlást. M.-nek meg a lelkére kötöm, hogy mérje meg a gyereket, mielőtt kitalálná, hogy éhen fog halni.
Hát eléggé szeretni kell őket… :)

Felfedezés…?

Tudom, hogy nem kellene elkiabálnom itt, mert már többeknél bebizonyosodott, hogy amit az ember a blogjára kiír, az utána nagyon hamar nemúgy lesz, de két okból is megosztom, amit kifejlesztettem: egyrészt mert nagyon örülök neki, másrészt mert hátha egy kis személyre szabással segít valaki másnak is.

Van ugye a nappali altatás mizéria, amire nem és nem vagyok hajlandó panaszkodni, mert akkor rögtön eszembe jutnak Audrey és társai, akik éjjel sem alszanak, és a világ legszerencsésebb szüleinek tartom magunkat, amiért Kissmajom este és reggel hét között végig békésen szunyál (két darab közbeiktatott szoptatással, amelyek alatt fel sem ébred). De bevallom, hogy amióta az éjszakák nyugodtak, ráadásul a rutin beállása óta úgy kezdődnek, hogy akár teljesen élénken is letehetem, mert addig-addig magyaráz a kiságyában a plüssállatoknak, amíg álomba nem szenderül - szóval amióta ez beállt, a nappalok minimum frusztrálóak, de sokszor idegesítőek is voltak (telhetetlen liba), mert egyszerűen képtelen voltam megérteni, hogy miért nem tud akkor is ügyesen elaludni. Nem magam miatt, tényleg, én szívesen elhallgatnám a gagyarászását napestig, mert borzasztó szórakoztató és vicces és aranyos, csak hát nem az van, hogy akkor vígan létezünk ébren egész álló nap, hanem láthatóan szenved szegényem. Olyan két, maximum két és fél órára van kalibrálva, ami után elkezd házsártos lenni, ezzel elvan olyan tíz percig, aztán meg minden átmenet nélkül  szörnyen szomorú lesz, és előbb sír, aztán egyre dühösebben ordít, míg végül remegve, fuldokolva, piros fejjel és rekedt hanggal panaszolja a világba, hogy ő fáhááárahaaaaadt!
Már kísérletezek pár napja, hogy hogyan és mikor kellene közbelépni ebben a folyamatban, hogy csendes vége legyen, mert az eléggé kikészített, hogy ha belelovalja magát, akkor már csak úgy tudom kiütni, ha addig hagyom üvölteni ölelésbe szorítva, amíg le nem merül az összes energiája. És lehet hogy valóban szüksége van erre a feszültséglevezetésre, de én önző módon akkor is jobban érezném magam, ha csak arról venném észre, hogy elaludt, hogy fekszik mozdulatlanul, kisimult arccal, és jó mélyeket lélegez.

Arra már egy ideje rájöttem, hogy a hideg elálmosítja, mert télen ahányszor kiléptünk a házból, szinte mindig elaludt még a vállamon, úgyhogy amint megkaptuk a babakocsit, kitaláltam, hogy rá kellene szoktatni a teraszon pihenésre, hogy mire jön a meleg, automatizálódjon a dolog. Olvastam, hogy mások ezt tologatással oldják meg, én is próbálkozom vele, de sok szerepe nincs a dolognak szerintem, mert Kissmajom egy extrém körülményeket favorizáló klambó, séta közben sem díjazza, ha sima, bökkenőmentes aszfalton haladunk (ellenben amint két utcával odébb elindulunk dombon fel és dombról le, a murva egyenletességével vetekedő burkolaton, és akkora bukkanókon, hogy az autósok is csak öttel mernek átgurulni rajtuk, menten agyrázkódást kap durmolni kezd); azért tologatom a teraszon is, azon ne múljon, csak hogy ne álldogáljak tétlenül mellette, és félálomban is érezze, hogy nincs magára hagyva. A hűvös levegőn kívül a másik barátunk az a konstans morajlás, amit a közelünkben levő forgalmas út ad; nem közvetlenül mellettünk van, tehát nem túl hangos (kivétel ha mentőkocsi vagy rendőrautó szirénázik, vagy idióta motoros bőgeti a gépét), de épp eléggé ahhoz, hogy fehérzajszerű hátteret adjon.
A hogyan terve tehát megvolt, maradt a sokkal lényegesebb mikor. Mert ha túl hamar próbálom elaltatni, akkor még annyira éber, hogy már akkor nem áll jól a simlis szeme, amikor elkezdem öltöztetni, és mikor végül kilépünk a teraszra, lelkesen forgolódni kezd, hogy felfedezze az új helyet. Ha meg túl sokáig kivárok, annyira nyűgös, hogy sehol sem marad meg letéve, kézben is csak pár percig, és aztán bármit csinálok, kezdődik is a cirkusz. Az van, hogy nagyon résen kell lenni, és figyelni a jeleket: lelassult mozdulatok, hosszas bambulás, lapos pillantások, szemdörzsölés, ásítás - ha ezek olyan egy percen belül több mint kétszer ismétlődnek, bármilyen kombinációban, akkor itt az idő.
Akár az esti lefektetésnél, itt is csak annyit beszélgetünk, hogy elmondom neki, hogy most aluszás következik, jól megpuszilom, és többet nem is szólok. Kiviszem a teraszra, bepakolom a babakocsiba, ha kell, betakargatom, és a szemkontaktust kerülve tologatni kezdem, miközben dudorászok.
Ami még fontos (erre csak ma jöttem rá), hogy nem sötétítem le azonnal a fej felőli részt a mózeskosáron, csak miután már szundikál. Amíg megtettem, a kényelmes félhomályban rögtön elkezdett körülnézgelődni, de ha gonosz módon elhalasztom, akkor a hirtelen világosság (nyilván nem a napot süttetem a szemébe, de a benthez képest már egy borús égbolt is nagy változás) rákényszeríti a hunyorgásra, és egész hamar rájön, hogy onnan már csak egy fél lépés az ultimate kényelem, amit a szeme lehunyása jelent.

Fél óra gyenge teljesítménynek számít, bár ugye máris megvan annyi, amennyit az eddigi módszerekkel el tudtam érni, de azért a rosszkedvet csak nagyon kicsit tolja ki. Egy-másfél óra már szerez egy körülbelül ugyanolyan hosszú aktív ébrenlétet, de azért azalatt általában be kell iktatni egy etetést is, mert pont úgy jön ki, plusz végig intenzíven foglalkozni kell vele, mert különben unatkozik és hamar bánatos lesz. Két óra az kielégítő lazítás, az után nagyon sokáig jókedvű és nyűglődésmentes, rövid időtartamokig (legfeljebb tíz perc) akár magára is hagyható a játékaival. Két és fél óra (ez volt az eddigi rekord) az maga a nirvána, kisimultan és vidáman kel fel utána, és akár szórakoztató személyzet jelenléte nélkül is egész sokáig olyan marad.
Hogyha viszonylag korán (lehetőleg a délelőtti, de legalább a koradélutáni szieszta idején) sikerül a hosszabb pihenést beiktatni, akkor egész nap könnyebb dolgunk van, mintha megtanulná, hogy hogyan kell elaludni, és már olyan is volt, hogy utána bent is egyszerűen csak elszenderedett, ahányszor kókadozni kezdett. Ki tudja, az is lehet hogy idővel, ahogy fokozatosan fejlődik a kis goldfish memóriája, már egyik napról a másikra is emlékezni fog, hogy aludni nem olyan ördögtől való iszonyat...

A szaranyaságról

Ezt a posztot buta-buta Popinak dedikálom, mert nélküle sosem írtam volna az érem másik oldaláról - el is felejtettem már, hogy volt ilyen, hihetetlenül repül az idő manapság, és nagyon nehéz felidézni azokat a napokat, amikor Kissmajom csak egy szuszogó krumpli volt, hiszen most már egy kommunikatív kis lény, aki folyamatosan beszélget velünk, mindenre ezerrel koncentrálva figyel, és minden nap látványosan fejlődik (tegnap reggel például felfedezte a kezét, és meglepetten konstatálta, hogy meg tudja fogni vele a piros plüssnyúl szív alakú orrát).
Itt nálam a szülés után időhiány miatt elég sokáig elmaradt a dokumentálás, amikor meg írtam, akkor is leginkább a Kissmajomról, akiről továbbra is csak azt tudom elismételni, amit akkor, hogy egy tökéletes, csodálatos mintagyerek, első perctől fogva. Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy én is olyan anyának éreztem magam, sőt: azáltal, hogy jófej baba volt, és mindenben segítőkész partner, engem még jobban frusztrált, hogy ha ő pár naposan ennyire megkönnyíti a dolgomat, akkor én meg mi a lószarért vagyok ilyen béna és ügyetlen… neki sokkal jobb anya járna. Sokszor órákig csak ültem, és néztem, és nem tudtam betelni vele, meg a hálával, hogy van nekem, és ha olyankor valamilyen anyaságosságot épp nem sikerült úgy végrehajtanom, ahogy ideálisnak tartottam, azt éreztem, hogy nem érdemlem meg őt, nem vagyok méltó rá - sokáig várt és küzdelmesen elért babák esetében szerintem gyakran vannak így ezzel a nők, nehéz szembesülni azzal, hogy egy évekig kergetett álom teljesül, mi meg nem vagyunk mindenben a helyzet magaslatán. Szóval nem volt mindig minden rózsaszínű nálunk sem, bőgtem ám én is épp eleget, és most utólag ugyan látom, hogy eléggé ok nélkül, de akkor ez nem így csapódott le....

Nálunk ugye a nagy mumus a szoptatás volt, az első hetekben még jobban stresszelt a téma (Tudom, szinte lehetetlen, lévén, hogy mostanában is folyton ezen kattogok…), még erősebb volt a teljesítménykényszerem. Itt is added pressure volt, hogy Kissmajom első pillanattól annyira de annyira ügyes volt, valósággal fizikai fájdalmat okozott, ahányszor ránéztem az édes fejére, ahogy szorgalmasan szopizott bármeddig, minden különösebb eredmény nélkül is akár. Az összeomlás akkor jött el, amikor egy ismerősöm példáját követve, aki a sírós babáját egyfolytában mellen tartotta, így aztán rengeteg teje lett (vagy legalábbis nekem akkor teljesen megkérdőjelezhetetlennek tűnt az összefüggés), rendeztem egy majdnem huszonnégy órás szoptatásmaratont, hogy hátha. Már a kórházban is volt ilyen próbálkozásom, a második napon, de akkor még eléggé friss voltam és üde és euforizált - ugyanez a mutatvány egy kéthetes babával, vagyis alapjáraton is nagyon kialvatlanul és elhasználtan, elég rossz ötlet volt. Eleve abból állt minden nap, hogy háromóránként szoptattam, egy órát (néha többet is) tartott a szoptatás, és utána tejszaporítási céllal még egyet fejtem, vagyis maradt olyan egy órám aludni vagy bármire, mielőtt megint szoptatni kellett. És azon az ominózus éjszakán gyakorlatilag csak annyi pihenőidőt adtam magamnak, amíg a pótlást (mert egyértelmű volt, hogy kell, éheztetni meg nem akartuk Kissmajmot a kísérletem idejére sem) oda nem adtuk; azaz oda nem próbáltuk adni, mert akkoriban volt az, hogy még hittünk a poharazásban… éjnek idején tehát, össze-vissza repedt mellbimbóval, sajgó derékkal és háttal, zsibbadt végtagokkal, félkómás állapotban asszisztáltam M. kínlódásánál, aki a tápszer nagy részét a gyerek nyakába öntögette… a gyerek ordított, én hüppögtem, szegény M. meg próbált az agyvérzés határán egyensúlyozni.
A világ legszarabb anyájának éreztem magam, gyűlöltem a testemet, amiért képtelen követni a lelkem szárnyalását, és a túlcsorduló szeretetemből tejet gyártani a fiamnak, mindenféle szörnyűségeket vizionáltam, amik mind az én alkalmatlanságomból származnak majd, hiszen íme, nekem megint nem megy az, ami mindenkinek természetes (igen, ez kísértetiesen hasonlít a meddőség körüli szomorkodáshoz)... M. mentett meg, mert megérttette velem, hogy igenis jól csinálom, hogy a bravúros áttörés hiánya nem rajtam múlik, én mindent megteszek, és egyébként is, van egy egészséges, gyönyörű fiunk, ugyan kit érdekel, ha nem kizárólag anyatejet eszik… Azóta még számtalanszor robbant bele az önsajnálatomba és -sanyargatásomba, mindig ugyanezzel az érvvel, ami ellen tényleg nem tudok (és ne is tudjak soha!) mit mondani. De mostanában már általában nem is látom annyira tragikusan a dolgokat, megedződtem, és mivel érzem, hogy mennyire repül az idő, mindig az jut eszembe, hogy ez is el fog múlni, és bizony, már most meg vagyok győződve, hogy ezt is visszasírom majd.
Manapság nem ritka a napi többszöri negyvenperces óbégatás, mert Kissmajom legújabb kunsztja az, hogy bár hullafáradt, nappal nem hajlandó elaludni, általában sürgős rúgkapálni- és gügyögnivalók okán. Két hónapja idegösszeroppanást kaptam volna, ha sétáltatás, ringatás, énekléses ölben altatás után, rajtam fekve is változatlanul, esetleg még erősebben üvölt, és én sehogy sem bírom megnyugtatni. Ezzel szemben tegnap például cseteltem közben, mert elfogadom, hogy véges az erőm, mindent nem tudok megoldani, bármennyire is szeretném. Amikor minden lehetőségből kifogyok, csak ölelem és szorítom erősen, ez minden, amit adni tudok a nyugalma érdekében, és ha ez nem elég, akkor nincs többem. Persze továbbra is frusztrál, hogy végül a kimerüléstől alszik el, és ugyanúgy szenvedek, ha a drága pici könnyes arcára nézek, de már nem vagyok hajlandó őrületbe kergetni magam az önostorozással.
Minden tiszteletem azoké, akik napi több órán át síró babák mellett ép ésszel túléltek heteket-hónapokat, nekem nem menne, beleőrülnék, és hál'Istennek úgy tűnik, hogy a sors nem is ad többet, mint amit el tud viselni az ember. Így is volt már olyan pillanat, amikor a hormonoktól és a tehetetlenségtől magamon kívül átadtam a harcteret M.-nek, még mielőtt felrobbannék. Ilyenkor több-kevesebb sikerrel próbálom lelkifurdalás nélkül kezelni a szó szerinti kitörésemet, és azt ismételgetni, hogy amíg tele van a pocakja, és van egy meleg test, amihez hozzábújhat, ebben a korban még nem esik baja - kevésbé fontos az, hogy épp ki vigyáz rá, és sokkal inkább az, hogy ne legyen magára hagyva, és főleg az, hogy hosszútávon normális maradjon az anyja.

Egyébként mondanom sem kell, hogy M. nélkül egyszerűen nem tudnám ezt csinálni. A jó részeket sem, mert annyira csodás az, hogy valaki velem együtt rajong ezért a kisfiúért, és nem néz teljesen idiótának, amiért bamba vigyorral bámulom ahányszor elereszt egy aranyos grimaszt, hanem ő is bohócot csinál magából, csak hogy kicsikarjon egy félmosolyt. És a rosszakat sem, mert akkora erőt ad a támogatása, annyira megkönnyíti a bizonytalankodásaimat az, ha viccet gyárt a drama queen reakcióimból, hogy még a legnehezebb napokból is többnyire a vihogásaink emléke marad meg.
Most, hogy az éjszakákat két kajaszünettel átalusszuk, nincs soha olyan, hogy napközben alig bírom nyitva tartani a szememet, de az elején sokszor volt; nekem olyankor az segített, hogy elmentem (Nem röhög!) a Tescoba (leginkább azért oda, mert autóval három percre van, és össze tudtam kötni a kellemeset a hasznossal, egyúttal megejtve a nagybevásárlást). Mondtam M.-nek, hogy akkor most nekem szükségem van pár órára, ő átvette a babát, én meg leléptem, és az akciós narancslés stand meg a sajtpult között ténferegve úgy éreztem magam, mintha egy all-inclusive full-extrás római vakáción a Via Condotti luxusboltjait fedezhettem volna fel.
Nem fenékig tejfel, de nem adnám semmiért, nem cserélnék senkivel. Néha siránkozok, zokogok, hisztizek, kiakadok én is, leteszem a babát fél percre, amikor nem tudom elviselni a számomra indokolatlan nyivákolását, sőt, megharagszom rá amiért nem hallgat rám, és határozottan rászólok, hogy most már legyen szíves hagyja abba, mintha értené… aztán rögtön felkapom újra, szégyenkezve és bűnbánva, mert eszembe jut, hogy mennyire boldoggá tud tenni, mikor a nyakamba bújik. Egy hullámvasút ez az anyaság nah.

Zavar az Erőben 2. - Cumizavar

Kissmajom cumizavaros - ez most már tutibiztos és hivatalos.
Ahogy már említettem, érdekesen alakult ki a probléma, szinte egyik napról a másikra, miután egyhetes korától több mint egy hónapon át a világon semmi baja nem volt a mell és cumisüveg közötti váltástól: mindkettőt a megfelelő technikával szopta, és még akkor sem rebbent a szeme, amikor váltogattam őket. Sokszor volt ugyanis olyan, hogy ha nagyon éhes volt, képtelen volt helyesen ráharapni a mellemre, amitől persze sírni kezdett, így még kevesebb eséllyel indult a következő kísérletnek, és olyankor kapott pár korty tápot, hogy lenyugodjon, aztán folytattuk a szoptatást; így utólag könnyű okosnak lenni, simán lehet, hogy az a dühös bánat, amivel ilyenkor reagált, már a cumizavar első jele volt.
A lényeg az, hogy mikor egyértelműsödött, hogy van ez a gond, a pótlást egy kis kísérletezés után elkezdtük fecskendővel adni - erre viszont csak M. volt képes, nekem sehogy sem ment. Gondolom eleve bénán raktam a szájába a szilikon csőrt, mert sosem zárta rá az ajkait úgy, ahogy M.-nek teszi, amiből aztán rögtön következett, hogy a belenyomott táp egy része kifolyt a szája szélén. Aztán meg adagolni sem tudtam normálisan, mert a fecskendők a gőzös fertőtlenítések után mindig egyre jobban elromlanak, már nem olyan smooth a cucc bejuttatása, hanem ilyen ugrálósan-darabosan halad a benyomóka; ilyenkor vagy az volt, hogy nem ment be elég táp egyszerre, mert nem mertem eléggé megnyomni, vagy túl nagy lett a korty, mert mikor megnyomtam, megszaladt. Utálta, és én is utáltam, így M.-nek mindig nagyon sietnie kellett haza, ha pótlásra volt szükség, mert én nem tudtam megoldani egyedül.
Ekkor vettem meg a Medela Calma etetőeszközt, amitől az elején meglepődött Kissmajom, de elég hamar rájött, hogy hogyan kell enni belőle, és rendben is lett volna a dolog. Egyébként mi magunk is kipróbáltuk (stílusosan egy kis bort töltöttünk az üvegbe), tényleg teljesen másképpen kell kezelni, mint a cumit, vákuumot kell hozzá képezni, és nem lehet elérni, hogy egyszerre egy kortynál több cucc dőljön belőle. Szóval alapvetően jó a koncepció, de rajtunk már nem segített - amint a szájába vette, és elkezdte (volna) úgy szívni, mint a klasszikus cumiját, valószínűleg visszajöttek az emlékei vagy nem tudom, a lényeg az, hogy attól kezdve megint türelmetlen kezdett lenni mellretételkor, rázta a fejét, nem csukta be a száját, nyafogott. Természetesen nem vártuk meg, hogy mi lesz a vége, nem akartunk kockáztatni, így csak másfél napig használtuk, aztán visszatértünk a jó öreg fecskendőhöz. Nem bántam meg, hogy megvettem, egy próbát megért, majd elvaterázom vagy jó lesz a tesónak, de azért nyilván nagyon sajnálom, hogy nem jött be, mert ezerszer könnyebb lett volna vele az élet.

Hogy hogy állunk most...? Talán-talán egyelőre megoldódtunk szerencsére - tiszta véletlenül egyébként. Még régebben, a hasfájós napokban, M. vett a gyógyszertárból valamilyen ánizsos-kamillás löttyöt, aminek az ízét a Kissmajom nagyon szereti, kajálások előtt szoktunk adni neki belőle. És miközben az utolsó kudarc után épp keseregtem, hogy mi lesz szegény gyerekkel most, hogy megint fecskendőzni kell, és az anyja túl balfasz hozzá, egyszer csak beugrott a pipetta, amit a pocaknyugtató adagolásához adtak. Elővettem, felszívtam vele egy kis tápot, és megkérdeztem a Kissmajmot, hogy mit szól hozzá. Drága pici bogaram, rögtön megértette, hogy mi történik, ügyesen lenyelte, és a harmadik falatnál már tátotta is a kis száját - azóta, ha M. nincs itthon, tőlem így kapja a tápot, hihetetlen, hogy a kis okosom mennyire alkalmazkodott ehhez is, mint mindenhez, amivel találkoztatjuk. Nulláról indítva az etetést egyébként valószínűleg nem működne a dolog, mert amikor nagyon éhes, akkor mérges lesz, ha apró kortyonként kap csak enni (ezzel a módszerrel egyszerre olyan egy-két milli juttatható be), de így, hogy előbb kiüríti a melleimet, és csak utána térünk rá a pótlásra, már van annyi a hasában, hogy ki tudja várni, amíg teleszívogatom a pipettát.
Szóval így jártunk mi, végigbotladozva gyakorlatilag mindenen, amivel egy aranyos babaszájba táplálékot lehet juttatni. Tanácsom is van annak, aki szoptat és mellette cumis pótlást is ad: ha nem megy jól a poharazás/kanalazás/fecskendőzés, én mindenképpen javasolnám a Medela Calma beszerzését azonnal, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy nincs rá szükség, mert jobb megelőzni a zavart, mint utána küzdeni ellene, és utolsó percben alternatívákat keresni. A mi tapasztalatunkból kiindulva a cumizavar olyasmi lehet, mint az alkoholizmus: sokáig lappang, és mire észbekapna az ember, hogy változtatni kellene, már visszavonhatatlanul ki is alakult; utána meg ideiglenesen meg lehet ugyan szüntetni, de a háttérben mindig ott leselkedik, és valószínűleg egyszeri trigger is elég, hogy visszalopakodjon. Hát így, a kisfiunk cumiholista.

Zavar az Erőben 1. - Alvászavar

Volt a cumizavaron kívül egy másikunk is az elmúlt hetekben, éspedig az alvás-. Ezúttal sem a Kissmajom "hibája" volt az összezavarodás és annak sleepless in Budapest eredménye, hanem kizárólag a mi hülyeségünk következménye. A cumizavarral ellentétben* ez egyelőre quite miraculously megoldódni látszik - mesélem, hosszú lesz...

Úgy kezdődött, hogy az ismerősök csemetéit elnézve, és a tanuljunk más hibáiból elvből kiindulva, mi már elég régen kitaláltuk többek között azt, hogy ha nekünk egyszer gyerekünk lesz, akkor mi soha de soha nem fogunk lábujjhegyen közlekedni körülötte, és majd jól megtanítjuk háttérzajban aludni. Pechünkre kiválóan működött is: közvetlenül a kórházból való hazaérkezés után Kissmajomnak alkalma volt a világ összes hangjával találkozni, kezdve a bugyuta karácsonyi nótákkal, és befejezve az ünnepek alatt és között lenyomott sok-sok film és számítógépes játék mindenféle lármájával; és akkor még nem is beszéltünk a mi itthoni életünk neszeiről. A világon semmi sem zökkentette ki, pontosan egyformán nem érdekelte a kedvenc sorozatunkban előadott drámai veszekedés ricsaja, az FPS-es lövöldözés zaja, az iszonyúan idegesítő kapucsengőnk csörömpölése, vagy a véletlenül leejtett telefon koppanása - diadalittasan el is könyveltük, hogy itt aztán mehet a buli hajnalig, bezzeg a mi csecsemőnknek meg sem kottyan.
Annak következményeképpen, hogy ilyen kiválóan alkalmazkodott hozzánk mindenféle erőszakoskodás és idomítás nélkül, teljesen a fejünkbe szállt a dicsőség, hogy mi milyen ügyes szülők vagyunk, és gondoltuk, hogy francba a hagyományos nevelési elvekkel… na jó, újszülöttről beszélünk, nincs szó nevelésről... nevezzük szoktatásnak és programnak, szóval a francba velük, mi majd éljük szépen nyugodtan az eddigi életünket, annyi különbséggel, hogy csatlakozott hozzánk egy picike csoda, akitől az életünk milliószor szebb lett, milyenjónekünk. Amivel a világon semmi baj nem lett volna, ha úgy éljük azt az életet, hogy oké, mi nézünk filmeket napokon keresztül hajnalig, de közben figyelembe vesszük a picike csoda korának megfelelő igényeit, és neki nem kell résztvenni ezekben a maratonokban, hanem mondjuk a másik szobában pihen. De igazából valahogy bele sem gondoltunk, csak imádtuk, hogy folyamatosan velünk van, a mellünkön fekszik miközben beszélgetünk, dolgozunk, játszunk, tévézünk - és ő csalókán megkönnyítette az egészet, mert panasz-szava sem volt soha, nyilván ő is jól érezte magát velünk/rajtunk, csak hát nem neki kellett észnél lenni és kéthetesen tudni, hogy mi az, ami igazán jó neki.
Így éltünk majdnem két hónapon át: mindig ott volt, ahol mi, az éjszakát a mi alvásidőnket bármikor is volt az, az etetés-szüneteken kívül átaludta ő is, végig a mellkasomon feküdve; a maradék időben meg szintén végig velünk volt, többnyire kint a nappaliban, előbb mindkettőnkön, aztán mikor M.-nek megkezdődött az idei munkaév, akkor inkább rajtam. Akkor aludt, amikor elálmosodott - hittük mi.

Aztán olyan két héttel ezelőtt bekövetkezett az, hogy M.-nek ideiglenesen nagyon megszaporodott a munkája, legkésőbb éjfélkor le akartunk volna feküdni, és természetesnek hittük, hogy amikor mi, akkor ő is, Kissmajom viszont nem így gondolta; ahogy már írtam, nagyon éber volt, és esze ágában sem állt lehiggadni, keze-lába járt rendületlenül, ha a szokásos alvási pózba (hasra fektetve a mellkasomra) helyeztem, mérgesen zokogni kezdett és rúgkapált. Napokig nagyon nehezen aludt el (és persze mi is), általában olyan egy óra körül, úgy, hogy M. félig ülve eldőlt az ágyon, a gyereket meg a saját mellkasára helyezte hanyatt, hogy bámészkodni és mozgolódni tudjon, majd addig ringatta magukat, amíg végkimerülésben mindketten elaléltak. És amikor visszapörgetve emlékeinket, rájöttünk, hogy Kissmajom napközben szinte semennyit sem alszik, akkor kezdtünk csak lelkifurdalni azon, hogy basszus mi a francot gondoltunk mi vajon…?! Hiszen ez egy apró csecsemő, akinek 16-18 óra az alap alvásigénye. És hiába engedjük meg neki nagylelkűen, hogy bármikor bárhol elaludjon, és hiába képes aludni bármekkora háttérzajban, a gyerek nem süket, csak edzett - vagyis lehet, hogy megy neki az ilyen fajta alvás, de ki tudja, mennyire pihentetőtlen az, hogy folyton beleszivárog az álmába is a sok új információ, mindez miután nappal eleve több inger éri, mint a vele egyidős babákat, akik alig vannak ébren.
Kitaláltuk tehát, hogy ideje valami rendszert vinni az alvásidejébe, és mivel az egymáson alvás sem volt már kényelmes a megnövekedett méretei miatt, kézenfekvő volt, hogy egyúttal átköltöztessük a kiságyába. Előbb többször elhalasztottuk a kezdést, mert aggódtam, hogy nem fogok felébredni amikor éhes (ő nagyon sokáig nem sír fel, csak forgolódik, táplálékforrást keresve), utána meg elég esetlegesen jött be a terv, néha valóban sikerült pihennie már este tíztől, és volt olyan, hogy az egész éjjelt a helyén töltötte, de mire elkönyveltük volna a győzelmet, a következő éjszaka mindig katasztrofálisra sikeredett (szoptatás után nem tudott visszaaludni, így megint nálunk kötött ki). Ugyanekkor a túlstimulációtól valahogy elérhették a kritikus pontot az össze-vissza szikrázó szinapszisai és telítődhetett a tolerancia-zsákja, mert egyszerre csak elkezdett nagyon feszült lenni, vigasztalhatatlanul üvöltött, és miután ásítozott, dörzsölgette a szemét, el-elpilledt, majd összerezzenve újra feléledt, rögtön látszott, hogy mi a bánat oka. Megoldásunk nem volt, csak szerencsétlekedtünk, és össze-vissza beszéltünk meg dolgokat, hogy akkor most mi is legyen, hány órakor fürdessünk, de nem lehet minden nap akkor, mert nincsenek fix evésidőpontjaink, de hogy fektessük le a gyereket korán a hálószobában, miközben abból nyílik a fürdő, amiben elég későn szoktunk zuhanyozni, de mért nem figyelsz arra, hogy halkan csukd be az ajtót, de minek hiszen petárdaszóra is aludni tud, de nem érted hogy nem is azzal van a baj, hanem azzal hogy teljesen kiszámíthatatlan hogy mikor alszik el, stb. Elég kiábrándítónak tűnt az egész, meg voltunk győződve, hogy igazi idióták módjára végképp jól tönkretettük a tökéletes tabula rasa fiunkat, és innen már nincs más kiút, mint a drasztikus sírvahagynis módszer, amire mi nem vagyunk hajlandóak - vagyis patthelyzet, meg kell szokni ezt az állapotot, és túlélésre kell játszani minimum az elkövetkező két évig, vagy mittudjukmi mikor lehet már annyira kommunikálni egy gyerekkel, hogy észérvekkel megértessük vele, hogy aludni márpedig kell, és a szülők sokkal jobban tudják, hogy mikor érdemes.

Még nem is volt időnk panaszkodni senkinek, csak egymás között keseregtünk, amikor is, mint valami deus ex machina, belépett Isolde, és megkaptam tőle ezt a könyvet - itt is mondom, hogy végtelen hálám, konkrétan életmentő volt, Kissmajom a nyugalmát, mi az ép eszünket köszönhetjük neki. Még aznap elolvastuk, és másnap már próbálkoztunk vele, vagyis hiába intett türelemre a szerző, én csak nagyjából huszonnégy óráról vezettem alvásnaplót, úgy éreztem, hogy úgyis pontosan tudom, hogy hol és mit rontottunk el, és hogy mennyiket alszik a baba és hányszor ébred, ha egyáltalán elalszik. Szokásos okoskodásom volt ez persze, és most utólag könnyű leinteni a javasolt több napig jegyzetelős módszert, mert elégnek bizonyult ennyi is, de egyszerűen annyira szimpatikus volt minden, amit írt, és annyira logikusnak és egyszerű-de-nagyszerűnek tűnt, hogy egyértelmű volt, hogy működni fog. Nagyon címszavasan megpróbálom itt is leírni az egész lényegét, tényleg nagyon apró, és homlokracsapósan alap dolgok, de magától valahogy nem jön ezekre rá az ember… legalábbis mi nem, lehet hogy épp azért, mert nem olyan komplikált tudományosságok, amikre számítanánk. A nő megkülönbözteti a négyhónapos alatti kategóriát, mert szerinte akkor még minden képlékeny, hiszen nincsenek kialakult alvási szokások a babáknál; én most főleg erről írok, de a könyv nagyobb gyerekekkel foglalkozó része is nagyon érdekes, mert minden fejezetben megjelöl olyan dolgokat, amik mindenkire vonatkozhatnak, korcsoporttól függetlenül. Többek között ilyen szinte közhelyszerű előírásokat is elismétel, hogy a gyerekeknek a harmóniához szüksége van naponta ismétlődő rutintevékenységekre, ezért egy előrejelzős órarendféleség elengedhetetlen: nagyjából pontos időben kell elkezdeni az esti készülődést, majd következetesen betartani a kialakított sorrendet, a fürdetést, etetést, lefekvést, stb. Ezekhez a lépésekhez olyan támpontokat kell társítani, amiket a gyerek könnyen beazonosít és asszociálhat az alvással, például alvós rongy vagy játék bevezetése, mesemondás, egy bizonyos altatódalhoz való ragaszkodás, elbúcsúzás, lámpaoltás, illetve ébredés esetén mindig ugyanazoknak a csitító szavaknak a suttogása (mert összevissza énekelgetéssel vagy hosszas nyugtató szövegekkel felkeltjük a baba érdeklődését ahelyett, hogy tompítanánk azt).
Nagyon tetszett, hogy mindenre több alternatívát is kínál, mert nálunk például nem játszik a bepólyálás, hiába oldaná meg a folyamatos mocorgás problémáját, amivel Kissmajom felébreszti saját magát - ha szorosabban takarom be, korlátozva ezzel a kezeit, dührohamot kap, és oda lesz az addig elért elpilledés is, a teljes betekerést ezért aztán meg sem próbáltam. És nem játszik az sem, amit mindenhol unos-untalan javasolnak, hogy ha Kissmajom félálomban szomorúan nyöszörögni kezd az ágyában, akkor én csak benyúlok és megsimogatom és mondogatom hogy itt vagyok - ő ettől nem csendesedik el, hanem ellenkezőleg, egyre kétségbeesettebb lesz, és végül teljes felébredésbe és üvöltésbe torkollik a nyugtatgatás. A kiságyba szoktatásra is vannak tanácsok (például egy ismerős anya-illatú póló behelyezése a baba fejéhez), de azokra végül nem volt szükség, mert mire alkalmaztuk volna, Kissmajom magától elfogadta az új felállást, és most már nem riad föl attól, hogy beteszem a saját helyére. Olyant is írt, amit nem tartunk be, mert úgy döntöttünk, hogy nem muszáj egy csapásra megreformálni mindent: azzal kezdünk, ami égetően fontos, és csak lépésenként fogunk tovább haladni, nem is a Kissmajmot kímélendő, hanem többnyire miattam - épp elég trauma volt nekem az, hogy nem rámfeküdve tér már nyugovóra, és a meglepetés, hogy önállóan elvan, és még boldogan mosolyog is hozzá, arra még nem készültem fel, hogy ne hagyjam szoptatás alatt bealudni, vagy minden alkalommal tegyem le, ha nappali szieszta közepette rajtam alszik el (ezekről állítólag később egyre nehezebb lesz majd leszoktatni, úgyhogy lehet hogy valamikor a közeljövőben mégis ráveszem magam a megvalósításra). És olyan is van, amit ösztönösen jól csináltunk: az éjszakai és nappali alvás megkülönböztetése úgy, hogy az előbbi sötétben és csendben történjen a kiságyában, az utóbbiak meg világosban és lehetőleg mozgalmas és változatos helyszíneken (tevékenykedő család közepette a nappaliban, autóban utaztatva, babakocsiban vagy anyára kötve sétáltatva, hűvös levegőjű teraszra kirakva, elringatva, stb.).
És akkor íme a már említett egyszerű-nagyszerű mentőötletek és trükkök, amik számunkra revelációszerűek voltak (különösen az utolsó), és amik miatt gyakorlatilag sikerült a projekt:
- el kell fogadni, hogy az időben lefekvés nem egyenlő sok ébredéssel és korán keléssel: hiába hisszük, hogy ha éjfélig fent van a gyerek, akkor majd könnyebben és gyorsabban beájul, épp az ellenkezője igaz, mert ha átbillen azon a ponton, amikor nagyon álmos és automatikusan elaludna, már túl fáradt lesz a fokozatos ellazuláshoz, és átcsap a hangulata hosszasan nyűglődő mindenbajavan kínlódásba;
- követni kell a gyerek természetes bioritmusát, és olyankor letenni, amikor az éber-álmos-túlfáradt-megintéber ciklus a pihenéshez optimális ponthoz ér (ezt ő félreérthetetlenül jelzi ásítással, szemdörzsöléssel, elbambuló tekintettel, leragadó szemekkel, lecsukló fejjel, stb.);
- figyelni kell az alvásfázisokat, és ha egy mód van rá, nem szabad átverni és a könnyebbség kedvéért olyankor letenni, mikor nagyon mélyen alszik, mert ha máshol kerül újra felületesebb alvási ciklusba, mint amire emlékszik, nyugtalan lesz vagy meg is ijed, és nem tud visszaaludni;
- nem szabad éjszakai tisztába tevéssel bolygatni a babát etetések után se, ha nem muszáj: jó minőségű pelusban, alaposan bekrémezve kell lefektetni, és ha csak pisil, akkor békén kell hagyni reggelig, bármilyen szokatlan a gondolat, hiszen az egész éjszakát átalvó gyerekeket sem költi fel senki peluscserére (ha muszáj cserélni, minél gyorsabban és mozgatásmentesebben kell, melegített törlőkendőkkel tisztogatva, hogy lehetőleg ne zavarja fel semmi);
- helyesen kell beazonosítani a baba éjszakai hangjait (night noises): meg kell tanulni, hogy mik azok, amiket a felületes alvási szakasz (lásd fentebb a linken) vált ki belőle, de nincs jelentőségük, mert magától túllép rajtuk, és segítség nélkül alszik tovább, és mik azok, amik miatt tényleg be kell avatkozni (például rossz álom vagy éhség), még mielőtt beleélné magát és ordítani kezdene; nekem ez volt a legnagyobb felfedezés, mert addig hajlamos voltam felkapni az első nyikkanásra, és legtöbbször én magam ráztam fel ezzel, pedig semmi gond nem volt, csak épp nyüzsgött egy kicsit, ahogy egyébként mi felnőttek is tesszük, anélkül hogy tudnánk róla vagy emlékeznénk rá később (átfordulunk, ágyneműt igazítunk, megnézzük az órát, esetleg még válaszolunk is, ha kérdeznek).

A könyv szerint minimum tíz napig kell következetesen kitartani az alvásterv mellett, hogy észlelni lehessen legalább minimális változásokat, ami esetünkben annyit jelentett, hogy olyan éjféltől reggel tízig tartó éjszakai, és gyakorlatilag nulla nappali alvás helyett, este nyolctól kezdődő, minimum tíz órányi éjszakai, és három darab legalább másfél-két órás nappali alvás. Első este szerencsések voltunk egy fél óra utáni bátorító sikerrel (nyilván nem a mi érdemünk volt, csak véletlen), második este több mint egy óra szívtépően jajveszékelős ellenkezésbe ütköztünk (borzasztó volt, kétszer váltottuk egymást a fülünkbe óbégató gyerek ölelgetésében, mert huzamosabb ideig nem bírtuk elviselni), harmadik este negyven perc kevésbé heves tiltakozásba (pityergett, de összebújással és komfortcicizéssel hagyta vigasztalni magát), tegnapelőtt konkrétan két perc alatt aludt el (letettem az ágyába, elkezdett galagyolni, kimentem fogat mosni, és mire le akartam ülni a szokásos módon melléje, már aludt), tegnap negyed óra alatt (sírt kicsit, de ezúttal mi csesztük el, mert túl hosszúra nyújtottuk az előkészületeket, és már átlépett a jófajta és a nyűgös fáradtság közötti vékony határvonalon). Plusz-mínusz fél óra csúszással hétkor fürdetés van, aztán etetés úgy, hogy előbb szoptatás, aztán M.-től pótlás, aztán megint szoptatás (ebbe tud belealudni legkönnyebben és legkómásabban), aztán a babának pihenés, nekünk meglepett egymásra meredés, hogy vajon mit is kezdjünk a hirtelen ránk szakadt több órányi csendes kettesben maradással (megoldjuk, nem kell sajnálni); utána ideális esetben tizenkettő körül és valamivel három óra után egy-egy etetés, és hat körül ébredés, majd felkelésig olyan másfél órás összebújás a mi ágyunkban.
Két akción kell még finomítani. Az egyik az, hogy ahogy halad az éjszaka, Kissmajom egyre felébreszthetetlenebbül belelaszik a szopizásba, és mivel így nem lakik jól, olyan is van, hogy óránként kér enni; egyelőre nem sikerült olyan módszert találni, amivel ilyenkor magához téríthetném (akár születés után a kórházban, az ilyenkor javasolt dolgok most sem működnek), egyedül a tisztába tevést nem próbáltam még, hogy M.-et ne verjük fel, de arra is sor fog kerülni, majd legfeljebb kivonulunk a nappaliba végrehajtani. A másik, hogy nappal továbbra is küszködünk, hihetetlen hogy félig ájultan is mennyire nincs fogalma, hogyan kellene elaludni, csak szenved és bőg kimerülésig, vagy amíg valamilyen elterelő hadművelettel rá nem veszem, hogy engedje el végre magát, hunyja be a szemét, és go with the flow; autóban, babakocsiban, cicin simán megy neki, legtöbbször a teraszon hidegben is, de jó volna végre minden extra nélkül is elérni.
Tegnap volt kerek egy hete, hogy elkezdtük a kalandot. Kedden már variáltunk is, mert az oltás után bepirosodott combjával nem akartuk megfürdetni, de a kimaradt lépés nem zavarta össze. Kavarásilag vasárnap éjjel ugrik majd a majom a vízbe, mert az éves hagyományunkhoz híven meg szándékozzuk nézni az Oscar díjátadót, de ehhez valamikor (még nem döntöttük el, hogy már fürdés vagy csak az éjféli etetés után) át kell mennünk M. szüleihez, mert nekünk nincs olyan adónk, amin élőben közvetítenék; mi a nappaliban tévézünk majd, Kissmajom ottani ágyát meg betesszük a szomszédos dolgozószobába, remélhetőleg nem bánja majd, hogy nem a megszokott környezete veszi körül.
Nah kész, hirtelen fejezem be, mert így is kilométeres. Megyek szórakoztatni - a törpök élete csupa játék és mese… :)


* Igen, sajnos jól olvastátok, it's back; majd visszatérek megint a témára, ha kikristályosodik egy végső stádium - jelenleg elég kétségbeejtő a helyzet, szorítsatok a tejemnek!

Days of our lives

Ez a gyerek csúcs: esik le a feje olyan álmos, belassulva nyűglődik, namondom milyen jó, alszunk egy nagyot kettencsén, festménybe illő napsütéses délutáni idill. Amint ledőlök mellé a kanapéra, azonnal feléled és elkezd "szeletelni" - így hívja M. azt a soha meg nem szűnő négyvégtagos tornagyakorlatot, amit az ébrenléte minden pillanatában, sőt néha álmában is előad. Olyan öt percig bírja, utána megint kezd leragadni a szeme, és megint nyöszörög közben, mert nem tudja mi a baja; megint bepróbálkozok az összebújással, megint aktivizálódik tőle. Újabb öt perc múlva már sírdogál a fáradtságtól, de én akkor se feküdjek oda, mert akkor ugyan ki hajol föléje egy kis álom előtti arctanulmányozásra - maradjak csak szépen haptákban megfelelő magasságban, de el se távolodjak, ha nem akarok bömbölést; jah, és ha lehetne, ringassam is, köszöniszépen. Hát imádom na! :)
Ha napközben már végképp nem tud elaludni, de ásít és szemet dörzsöl és minden baja van (Már megint alvás... már készül a nagy alvós összefoglaló poszt is, csak még kivárok, nehogy elkiabáljak valamit…), akkor felöltöztetem (ezt rendszerint végigüvölti), bedugom a hálózsákjába (ekkor már csak hüppög), berakom a pihenőszékébe (itt már a szeme is le-lekoppan), és mire kiviszem a teraszra már rajtaütésszerűen el is alszik, olyan mélyen, hogy a nagy robajjal a korlátra ugráló macskák sem tudják felébreszteni. Most is ott van közel két és fél órája, azért érek ennyire rá; rálátok, de annyira mozdulatlan, hogy néha aggódva közelebb megyek, hogy biztos jól van-e, és szomorúan állapítom meg, hogy egyre hosszabb időközöket bír ki két kajálás között, már nem is picibaba, ó. Mondjuk ezt a mai sziesztát megelőzően, a két mell kiürítését egy röpke óra múlva megtetézte kerek száz milli tápszer benyakalásával, szóval van tartalék - harmadik hónapos fejlődési ugrás, here we come!

Tegnap már dolgozott a gyerekorvosunk, úgyhogy elvittem a Kissmajmot oltásra, hogy holnapra már csak az ultrahang maradjon - a múlt heti szabadság miatt nagy tömegre számítottam, de végül szerencsére csak hárman voltak előttünk. Elégedetten konstatáltam, hogy továbbra is megfelelően antiszociális vagyok, attól tartottam ugyanis, hogy a bezártság miatt desperate leszek, és amint a család kivételével más felnőttek is a társaságomba kerülnek, szívesen elcseverészek majd bármilyen unalmas témáról, csak hogy emberi szót halljak; de nem, a váróban is többnyire füleltem csak, nem nagyon volt giényem bekapcsolódni a szopibüfi-kakipisi-bölcsiovi tárgyalásokba. Amúgy egészen szimpatikus anyukák álltak sorban, semmi baj nem volt velük, és igazából pont olyan dolgokról eszmecseréltek, amikkel itt a blogon én is foglalkozom, szóval nem lenézem őket, de én itt kiélem minden baba-related bizonytalankodásomat, csakúgy barátkozni meg nem sok kedvem van, too old for this shit.
Kissmajom amúgy itt is hódított, akár a múltkor a fül-orr-gégészeten. Azt nem is meséltem: az elhúzódó nátha miatt küldött oda a doki olyan két hete, hogy teljesen takonymentesüljön a gyerek, mire aktuális lesz a kéthónapos oltás. Bementünk a Fehérvári úti szakrendelőbe, és a recepción beálltunk a sorba, hogy útba igazítsanak, amikor is az ott tartózkodó három hölgy annyira el kezdett olvadozni a gyerektől, hogy hangos sápítozásukra odagyűlt még két kolleganő, és további sorukra váró emberek léptek elő a hátunk mögül, megnézni hogy vajon tényleg olyan kivételesen szép-e ez az agyondicsért valaki (természetesen az). Aztán az ottani orvosnő meg az asszisztense is elájultak, hogy jaj ez a szabályos arcocska és a kis pisze orrocska és a húsos száj… mondjuk tény, hogy néha M. meg én is megállunk bámulni, hogy mi a jóégtől lett olyan tökéletes ez a gyerek, mert nem vagyunk ugyan bányarémek mi sem, de azért szépségversenyeken sem sok eséllyel indulnánk. Tegnap a gyerekorvos és a segédkező védőnő a karakteres állától és a dundi pofijától volt oda - és arra külön büszke voltam, hogy a tetőtől talpig egőpirosba öltöztetett Kissmajomról kivétel nélkül mindenki rögtön tudta, hogy kisfiú, merthogy igazi pasis feje van (amit meg kell zabálni)...

Közben úgy látom ébredezni kezd, úgyhogy a maradékot gyorsan elhadarom…
Iszom a görögszénamag teát. Hát, aki úgy érzi, hogy kecskeszart is szívesen vacsorázgat, csak végre teherbe essen, esetleg már sikerült, és azért teszi ugyanezt, hogy jól fejlődjön a magzat, annak üzenem, hogy a szüléssel sem ér véget a hajsza. Ez jó eséllyel a legrosszabb ízű valami, amit valaha is megittam, nekem messze felülmúlja a cickafark-palástfű kombót, amit gyűlötem - de ha több tejem lesz tőle, persze nem érdekel. Nagyobb gyerekes anyukák igazán szólhatnának, ha ez a továbbiakban is folytatódik, és van vallami speciális főzet, amit pár év múlva azért vedelhetek, hogy ne viszkessen a himlős kiütése vagy fájdalommentesen cserélődjenek a tejfogai vagy mittudomén, csak hogy időben fel tudjak készülni lelkileg.
Tegnap vettem egy Medela Calma cumisüveget. Észrevettem ugyanis két pici fehér pöttyöt Kissmajom szájpadlásán, amiről kis utánaolvasással kiderült, hogy afta lehet (szerencsére még nem volt ideje szétterjedni, és azóta egy napos ecseteléstől már el is múlt), és ami fájhatott szegénynek, mert már M.-től sem akarta elfogadni a fecskendőt. És mivel arra úgyis kellett valami megoldás, hogy én is tudjak pótlást adni neki, gondoltuk, hogy egy próbát megér, mert nem olcsó ugyan, de annyira nem vészesen drága, hogy ki se derítsük, működne-e. Elfogadási gondok nem voltak, nem fuldokolt tőle, és szívni is azonnal tudta, de néha azt hiszi hogy hagyományos cumival van dolga (ezek szerint azt sem felejtette el), mert a nyelvével ide-oda tologatva próbálja kinyerni belőle a cuccot, és mikor nem jön semmi, elég döbbent fejet vág, borzasztó aranyos. Szóval most keeping our fingers crossed, és izgatottan várjuk, hogy összezavarodik-e ettől is.
Elvileg ma hozzák át a babakocsinkat, úgyhogy holnaptól egy napot sem hagyunk ki sétából. Neki is jobb, mint a teraszon ücsörögni, mert a pihenőszéket nem alvásra találták ki, nekem meg… hízok, mint egy disznyó, a sok rohanva magamba tömött kaja, és a szénhidrátmentes diéta hiánya megtették a hatásukat - az utóbbira is vissza akarok állni, csak elég nehéz, mert csomó mindent, amit imádtam enni (karfiol, brokkoli, káposzta, stb.), nem lehet a szoptatás miatt, ha nem akarom, hogy fájjon Kissmajom hasa. Sétálni eddig hordozóval jártunk, egy Close Caboo volt nálunk bérbe, ő imádta, azonnal elaludt benne, de öt kilós súllyal nekem már fájt a derekam tőle a sok dombon fel és le - lehet hogy azért, mert használt volt és kinyújtották, de a hátamon rögzített keresztkötés mindig felcsúszott, és már ötven méter után is kényelmetlen volt. Később, ha megerősödik a háta és stabilan tartja a fejét, venni fogunk egy Manduca-t, de egyelőre nem szabad, hiába hirdetik úgy, hogy újszülött kortól jó, maga az eladónő is figyelmeztetett, hogy még semmiképpen ne használjuk.
Végezetül: mivel a terhességi ticker elefántnak nézett, és negyvensokadik hét után is kitartóan tovább számolt, végre lecseréltem egy Kissmajom korásra; a rajta megjelenő Stinky Poo senkit se tévesszen meg, ez ugyanis az uraság egyik fő művészneve. Az apjával egy saját nótát is írtunk róla, két nyelven, ha egyik este bekonyakozgat munka közben, megpróbálom rávenni, hogy adjuk elő, úgyis rég volt videó itt…
Most meg megyek, behozom a békát, mert már erősen magyaráz.

Kilenc és fél hét

Kicsit előrehozom a tízhetes jelentést, mert ma ráérek, szerdán ki tudja mi lesz, elég sok múlik manapság a naccsás úrfi szeszélyein... De leszögezném, hogy hangulatingadozások ide meg oda, ez a gyerek még mindig a legideálisabb partner mindenben, amit teszünk: jókedvű, türelmes, alkalmazkodó, mindent megkönnyít, pont ilyen béna kezdő szülőknek találták ki, mint amilyenek mi vagyunk - egy csoda... :)

Szellemileges lépések:
- Olyan két hete szinte egyik napról a másikra elkezdett gőzerővel gügyögni. A kezdeti szomorú glááá (általában hasfájást jelent, vagy valami egyéb komoly bánatot) előbb kiegészült az örök klasszikus heőőő-vel és annak rövidített változatával, az áőőő-vel (mindkettő amolyan "aztanemjóját"-féle rácsodálkozás az élet mindenféle dolgaira), majd gyors egymásutánban követte a gááá vagy mááá (méltatlankodás moderált bánat esetén), valamint az ágűűű és a gőőő, és rengeteg különböző betűkombináció többnyire vidám, néha csücsöri ajkú rosszalló kurjongatása. Az időzítés és gyakoriság elég változó, de olyan óra ritkán van, amikor csendben marad; monológokat is előad, ha magára hagyjuk pár percre, és velünk is szívesen beszélget, aztán van amikor sokáig bámészkodik és alig mond valamit, és van amikor komplett magyarázkodó mondatokkal osztja meg a véleményét.
- Fejét hangosan beszélő vagy lassan mozgó tárgy/ember irányába fordítja, és szemmel is követi azt; a szemkontaktust hosszasan tartja, hozzábeszédre és éneklésre nagyon figyel, néha az ő nyelvén vissza is válaszol.
- Ismerős dalokra vagy mosolyra reagálva nevet, M.-re sokkal gyakrabban, mint rám, de ha olyan kedvében van, bárkire, aki közel hajol és kommunikálni próbál.
- Egyre gyakrabban találja meg az öklét; először a vállunkon pihenve véletlenül találkozott vele, akkor még azt hittük, hogy az éhség miatt rágja, de azóta rájöttünk, hogy csak szórakozásból is. (Cumi nálunk nincs, nem elvből, egyszer hasfájós síráskor megkínáltuk vele, de nem kérte, azóta meg nem próbáltuk, mert nem akarjuk, hogy azzal nyugtassa magát csak azért, hogy nekünk jó csend legyen; állítólag anno én is rögtön rájöttem, hogy átverés, semmi sem folyik belőle, és kiköptem.)

Fizikai kunsztok:
- A születéskori önmagához képest teljesen más gyerek már, felismerhetetlenségig változott az arca, hatalmasat nőtt, ami látszik a ruháin, meg azon is, ahogy rajtunk fekszik, illetve ahogy rólunk mostanra már minden oldalon lelóg. A mi mérlegünk szerint 5240 gramm, kíváncsi vagyok a gyerekorvos mennyit mér majd.
- Fejét minden irányba könnyedén forgatja, ölben és fekve is.
- Hason fekve fejét felemelgeti (ezt már kéthetesen is próbálgatta, de most már egész sokáig tartja is), könyökölve kinyomja magát, ha a lábait kitámasztjuk, elrugaszkodik és kúszva kicsit haladni is tud. (Amúgy elképesztő ereje van, a karjait például képtelenség teljesen mozdulatlanra lefogni, és függőleges pozícióban ölben tartva, ha épp befeszíti a lábait, simán meg bírna állni, ha engednénk.)
- Hanyatt fekve egyik lábát begörbítve megtámaszkodik és oldalfekvér felé tolja magát (ezt most találta ki, és egyelőre csak jobbról bal oldalra csinálja, és még nem sikerül neki teljesen), állítólag ebből lesz majd a hasrafordulás.

Más:
- Evésről csak pár szót, mert már részleteztem az előző posztban: stabil háromóránként kér enni, ha nem lakik jól (mert mondjuk nem gyűlt elég tej a melleimbe), akkor gyakrabban, éjszaka inkább négyóránként, de néha összejön az öt is. Nagy változás, hogy legtöbbször már nem üvölt, ha nincs tele a hasa, meg tud állni fél adagnál, és kicsit később visszatérni a következő félért. Ha nagyon éhes, akkor nincs pardon, üres mellen próbálkozva vagy fecskendős pótlásra várva egyaránt azonnal dühösen visít, utóbbinál konkrétan annyi ideig sincs türelme csendben maradni, amíg egy új adagot felszívunk.
- Felső fertály: Nagyon ritkán bukik, azt is leginkább közvetlenül kajálás után, tehát nem hányás állagú, hanem sima visszafolyó tápszer (az anyatejjel spórol, az gyakorlatilag soha nem jön vissza). Olyan napi egyszer csuklik, amit továbbra is szívből gyűlölök - ő inkább csak meglepődik a rándulásokon, és kíváncsi pofit vág. Nyáladzik - először azt hittük, hogy jön a foga (nekem négy hónaposan már négy volt), de a védőnő mondta, hogy ez normális akkor is, ha még nem; szép többkarikás buborékokat tud fújkálni a produktumból (ezt az olimpia ideje alatt fejlesztette ki, szerintem nyilván tudatosan).
- Alfél: Előszeretettel fingolászik, sokszor kajálás közben is ereget, és amikor kaki van készülőben, akkor annyira büdöseket, hogy bármelyik babkonzerv-zabáló kamionosnak becsületére válna. Széklete inkább csak minden második-harmadik napon van, de egyszer volt egy hat napos kimaradás is, amit szélcsővel kellett megoldanunk; ez állítólag az anyatej miatt van, aminek nagyon nagy százaléka hasznosul, ezért a kevéske maradék sokáig van bent, és pasztás állagúvá szárad.
- Az alvásról külön poszt lesz hamarosan, mert épp kísérletezünk: ma van a harmadik napja egy új rendszernek, amivel egyelőre csak moderált sikereket értünk el, de optimisták vagyunk, mert már most egyértelmű, hogy neki is és nekünk is kellemesebb lesz az élet némi szabályozás után. Alapvetően szeret aludni, csak az elalvás ellen küszködik szegényem mindig - elvégre millió felfedeznivaló van a világban, pazarlás minden nem ébren töltött perc. Autóban azonnal elalszik, friss, hűvös levegőn szintén, úgyhogy legtöbbször el sem jutunk a parkolóig, máris kidől.
- Többek szerint rám hasonlít, de ez szerintem igazából csak azért van, mert a leglátványosabb elem az arcocskáján a vastag ajak, és mivel azt tőlem örökölte, rögtön feltűnik mindenkinek; amit viszont szerintem is egyértelműen tőlem kapott, az a helytelenítő homlokráncolás. Én egy csomó mindenben M.-et vélem felfedezni benne, a jókora toka alól is kisejlő éles álla például tagadhatatlanul az övé (ez már a huszonvalahányadik heti ultrahangon is látszott), a sötétszőke haja meg a szemöldök-íve szintén, és persze a szeme - még nem tudjuk, milyenre áll majd be a végleges árnyalat (állítólag harmadik hónap végére dől el), de annyi már most tutibiztos, hogy hatalmas és kék lesz.
- Vannak dolgok, amiket inkább az apjával szeret csinálni, ilyen például az elalvás nyűgösség esetén: M. hátradől az irodai székében, Kissmajmot a mellkasára fekteti kifele nézősre, simogatja a hasát, és hintázik vele - szinte nincs olyan sírás, amit ne tudna így megszüntetni. Amint írtam, ő nevetést is sokkal többet kap, mint én, hiába vagyok egész nap vele, elég sokat kell bohóckodnom egy fogatlan vigyorért, míg M. csak rámosolyog, és máris szalad fel a szája széle, és bújik elő a rózsaszínű ínye. (M.Anyuka szerint nem valami szép dolog, hogy hazajön az apa, és rögtön el vagyunk felejtve, mert érdekes újdonságot képvisel, de hát a gyerekek értékítélete nem valami kifinomult, így hát ez az anyák sorsa, szokjam meg.) Van egy másik érdekes kötelék is közöttük, éspedig a szinkronalvás: a kiságy elhelyezéséhez képest M. a franciaágyunk másik végében alszik, tehát jókora távolság van közöttük, plusz M. nagyon mély alvó, és igazából Kissmajom is nehezen ébreszthető ha már elaludt, mégis többször megfigyeltem, hogy teljesen egyszerre kezdenek el mocorogni vagy forgolódnak éjjel - elvileg a baba és az anya alvásfázisainak kellene egymásra hangolódniuk, de nálunk úgy tűnik én kimaradtam a mókából, hiába aludt hetekig rajtam, és hiába nem tettem sose közvetlenül M. mellé az ágyba, attól félve, hogy rágurul.

Mégmásabb: csütörtökön megyünk majd megkapni a két hónaposan kötelező oltást (múlt héten lett volna aktuális, csak elutazott a gyerekorvos), és megyünk ultrahangra is, ahol a csípőjét, a koponyáját és a hasüregét vizsgálják majd. Ezt még a kórházban javasolták a kevés magzatvíz miatt, mi meg nem tiltakoztunk - igazából esetünkben semmi szükség rá, mert ilyenkor genetikai betegségeket szűrnek (azok okozhatnak rendellenes magzatvíz mennyiséget), nekünk meg volt ugye CVS, tehát ezek kizárhatóak, de igazából nem szoktuk soha említeni, hogy elvégeztettük, pont azért, mert nem árt ha annak ellenére ránéznek.
Most ezt kirakom, mert evés-idő közeledik, és majd kiegészítem, ha valami még eszembe jut.

Mytits reloaded

Gondoltam beszámolok, hol tart a szopás-projekt; most már csak a szó csecsemő-a-mellen értelmében, mert javult a helyzet. Pontosabban jobb mint volt, de még mindig nem tökéletes - és a "még mindig" azt jelenti, hogy javíthatatlan optimistaként még nem adtam fel, hogy egyszer kizárólag anyatejes legyen a kölköm... jó nah, ette fene, ha nem ez, akkor majd a következő.
Köszönöm szépen a tanácsaitokat, és főleg a sok bíztatást meg nyugtatást, hogy próbálkozzak csak lelkesen, de nem dől össze a világ egy kis tápszertől. Egyetértek, úgy tűnik, hogy tényleg nem, hál'Istennek a gyerek egészséges, mint a makk, és nő, mint a gomba, én meg kézen-közön előteremtek annyit, hogy immunizáljam, sőt jelenleg annyit is, hogy napi sokszor összebújhassunk komoly etetésre is, ne csak cumizásra.

De ne vágjunk a dolgok elébe. Az úgy volt, hogy konkrétan aznap, amikor kommentben valakinek magabiztosan válaszoltam, hogy nálunk szó sincs cumizavarról, a gyerek all of a sudden cumizavaros lett. Vagyis szerencsére csak kezdett lenni, mert állítólag a full-blown probléma olyan, hogy az ember csak szoptatási pozícióba helyezi a babát, és még elő sem veszi a mellét, mikor az máris elkezd üvöltve tiltakozni. Mi idáig nem jutottunk el, mert annak köszönhetően hogy említettétek nekem ezt a "betegséget", már az első változásra felfigyeltem - ami az volt, hogy Kissmajom a session elején lelkesen ivott, de amint elkezdett lassabban kijönni a tej, és dolgozósabban kellett szívni, folyton elengedett, elfordítgatta a fejét, és hiába akartam visszaadni neki, csak sírt mérgesen, tátott szájjal, benne a mellemmel, anélkül hogy ráharapott volna. Még aznap alaposabban utánaolvastam, rájöttem, hogy ez bizony az, és elkezdtünk agyalni, hogy mi legyen.
Azt már az elején szinte biztosra kizártuk, hogy visszatérjünk a poharas tápláláshoz, de azért becsülettel tettünk még egy kísérletet, hogy most már nagyobb a gyerek, mi is tapasztaltabbak lettünk, stb.; de már az első korty után visszaköszönt a párnapos szülőként elszenvedett trauma, muszáj volt más megoldás után nézni. A kanalazás sem volt valami szimpatikus, mert több mint fél decit egy türelmetlenül vonagló csecsemő másfél centis szájnyílásába lapátolni, gyakorlatilag kortyonként, elég szomorú alternatívának tűnt - azért azt is megpróbáltuk, tényleg szomorú volt, ő is, mi is. A Szoptanít módszert, hiába segíthetett volna a tejszaporításban is, eleve elutasítottam, biztos maradi vagyok (vagy nem elég odaadó anya), de nekem az már túl sci-fi, hogy lóg egy üveg tej a nyakamban, amiből kijön egy plasztik csőrendszer, ami a mellemhez van ragasztva... egyszerűen nem akartam tejgyárnak kinézni, már az is éppen eléggé megtépázta a nőies mi(lf)voltomat, hogy első hetekben napi több órán át meztelen felsőtesttel kellett flangálnom a lakásban, hogy a kisebesedett mellbimbóim megfelelően levegőzzenek. Gondolkoztam még az általatok javasolt Medela Calma cumisüvegen, de végül letettem róla, mert csomó angol fórumon olvastam, hogy mivel nagyon mélyen belóg a babák szájába, sokan fuldokolnak tőle, ezért elutasítják (hiába olyan ebből a szempontból, mint a mellbimbó, a keményebb anyaga miatt valószínűleg mégsem kényelmes nekik).
Maradt a fecskendő, ami egy kis kezdeti küszködés után bevált végül. A szerencsétlenkedés oka az volt, hogy féltünk, hogy a durva pöcök felsérti a nyüzsgő gyerek ínyét, ezért nem mertük jól szívhatóan betolni a kis szájába. De aztán (being the queen of improvisation that I am) eszembe jutott, hogy a porszívós orrszívó tartozékaként kaptunk egy kétcentis vékony szilikoncsőrt, amit kiválóan rá lehet húzni a fecskendő végére, és az kiküszöböli a problémát. M. először egy kicsit ellenkezett, mert oké, hogy kifőztük, de miazmár, hogy a gyerek szájába dugdossuk azt, amivel pár napja a taknyát takarítottuk, de aztán emlékezettem, hogy mint mindenkinek, biztos neki is volt olyan ovis csoporttársa, aki előszeretettel zabálta a golyósított fikáját, aztán felnőtt korára mégis sikeres menedzser lett belőle (a csoporttársból, nem a fikából), úgyhogy beadta a derekát, és összeszerelte a cuccot. Ezzel részben megoldódott a pótlás kérdése, Kissmajom olyan profin rácuppan, hogy őszintén aggódunk, hogy előbb-utóbb fecskendőzavaros lesz (nem viccelek, tényleg valami félelmetes, hogy milyen hamar megtanulta, és mennyire természetesen kezeli). Amúgy azért csak részben, mert én teljesen alkalmatlan vagyok a feladatra, a mutatvány kizárólag father & son teamwork: M. tolja a fogantyút, Kissmajom nyeli a másik végét, és van egy olyan közös ritmusuk, amitől másodperceken belül eltűnik húsz milli tápszer, és jöhet a következő adag - na ezt a ritmust én egyszerűen képtelen vagyok felvenni, és szegény gyerek vagy sír, mert sosem telik meg a kis szája, vagy fuldoklik, mert túl nagy falatot kap egyszerre.

Ilyenformán mindhármunkra szükség van a tápszerrel kiegészített etetésekhez, ami elég nehezen lenne kivitelezhető, lévén hogy M. újabban nem csak otthonról dolgozik; csodával határos módon viszont tiszta furcsán módosult a pótlás kérdés. Ugyan nem sok mindent változtattam - talán csak annyit, hogy a minimum két liter folyadékot most már minden nap beviszem (ez nálam dicséretre méltó teljesítmény, alaphelyzetben ennek fele volt a maximumom), illetve kétszer bevetettem az ajánlott 7/7-5/5-3/3-1/1 perces szaporító fejést -, valahogy mégis úgy alakult, hogy éjfél és másnap délután között elég a tejem. Éjszaka még sok is, bealvás okán szinte sosem ürül ki teljesen a mellem, sőt néha olyan is van, hogy csak egy oldalból is jóllakik a Kissmajom; délelőtt pont elég a nagyjából háromóránkénti megéhezéséhez; dél körül elkezd csökkengetni, gyakrabban eszik, és mindig csak épp annyi jut, hogy kibírja az egy-másfél órát, amíg megint termelődik egy kicsi adag; és hogy, hogy nem, pont akkorra fogy ki a tár, amikor M. hazajön (érdekes, hogy ha háromkor, akkor háromra, ha ötkor, akkor ötre), úgyhogy attól kezdve ő is az étkezés része. Gondolom, hogy végül nekem is meg kell majd tanulni valahogy a segédkezést, ha csak nem áll be egy újabb fordulat, és nem leszek igazi tejcsárda, de ahhoz előbb be kell szereznünk egy hosszabb csövet, hogy a kemény műanyag résszel még a közelébe se kelljen mennem a gyerek szájának. A pótolt mennyiség egyébként olyan 40-80 milli között mozog, délután kevesebb, este egyre több - vagyis teljesen hiába okoskodta ki természet anyánk, hogy az éjjelre tankolós üzemanyag zsírosabb és táplálóbb, Kissmajom erről nem hajlandó tudomást venni, és csak akkor lakik jól, ha alaposan meg is telik a gyomra.
Így állunk jelenleg, illetve további jó hír szoptatás fronton, hogy a mellbimbóim mostanra teljesen megedződtek, már nem kell semmilyen kenegetés, simán bírják a hascsikarós alkalmakat is, amikor Kissmajom periodikusan hirtelen el-elrántja a fejét úgy, hogy én meg épp benne vagyok (vákuummal and all, nem kellemes).

Apropó Kissmajom, ezen a héten elmúlt két hónapos, jövő szerdán lesz kerek tíz hetes, akkor majd megpróbálok írni egy összefoglalót, mert ijesztő, hogy mekkorát fejlődött itt észrevétlenül... most csak annyit említek meg, hogy pár napja elérte az öt kilót, és egy egész szatyornyi kis ruhája már nem jó rá, van amit nem is volt alkalma hordani, elképesztő.
Most meg megyek visszaaltatni - na az még egy érdekes menet, hamarosan arról is hozok részleteket, csak egyelőre még magam is kíváncsian várom a fejleményeket. Sokatalvós éjszakát mindenkinek!

Anyanevelde - avagy: Segítsünk nekem! (3.)

Hát ez is bekövetkezett. Egyedül aludt a kiságyában, teljesen nyugodtan, éjféltől reggel hétig, és csak azért nem tovább, mert akkor már nem bírtam, és etetés után nem raktam vissza, hanem öleltem inkább...
Nyolc hétig egyáltalán nem aludtunk külön, már a kórházban odavettem magamhoz az ágyba, aztán itthon sem bírtunk volna távol maradni tőle. Bármilyen hatalmas, a franciaágyunkon középre nem mertem tenni, mert féltem, hogy az örökmozgó M. kilapítja, kívülre nem mertem tenni, mert féltem, hogy leszotyog, úgyhogy magamra fektettem. Nem esett nehezemre, nem vagyok egy forgolódós fajta, és ha az is lennék... ha egy rajtam alvó macskáért képes vagyok megtenni, hogy órákig nem moccantom az elgémberedett-megzsibbadt végtagjaimat, akkor érte mennyivel inkább.
Úgy ébredni, hogy ott hallom a kis pihegését a mellemen és ott érzem a hasamon, miközben a puhameleg barackfeje öt centire illatozik az orromtól, és lenézve látom a sűrű szempilláit meg a fénylő hörcsögpofiját - ez a mennyország maga.

Az utóbbi időben viszont elkezdett nagyon aggasztó lenni, hogy amikor lefeküdtünk, annyira éber volt, hogy képtelenség volt altatni vagy aludni tőle. Itt bevallom, hogy következetes nevelésileg teljesen alkalmatlan szülők vagyunk, semmilyen rendszer nincs szegény gyerek életében, akkor kel és fekszik, amikor mi, mert elvakult függőségünkben mindig hurcoljuk magunkkal, amikor a nappaliban vagyunk, akkor oda, amikor a hálóban, akkor oda. Az igény szerinti szoptatás miatt a fürdésnek sincs (és nem is nagyon lesz szerintem) fix időpontja, mert hiába találtuk ki a nyolc órát, ha egy órával azelőtt enni kér, akkor nem fogom közvetlenül utána a kádba cibálni a tele pocakját, ahogy közvetlenül evés előtt sem, mert akkor meg ott üvölt szegényem, amint tisztogatási szándékkal az arcához érünk; és akkor a random elalvásokról nem is beszéltünk, ha felébresztem és álmosan bevizezzük, torkaszakadtából ordítja végig azt a fürdetést, amit amúgy imád. Kissmajom így eléggé éjjeli bagoly lett, mint a gamer apja, és éjfél előtt eszébe sem jut elálmosodni, mi meg ezt szívesen megengedtük neki... magyarán úgy kezeltük, mint egy vendégségbe érkezett jóbarátot, nem úgy, mint egy csecsemőt - ami, tudom, nem feltétlenül jó. Napközben sokszor alszik, de akkor sem úgy, hogy letesszük egy adott időpontban, és szépen szabályosan pihen, hanem mikor például ölbe vesszük vigasztalni, akkor ott felejtjük, mert az olyan jó dolog, és egy idő után ebóbiskol rajtunk, miközben mi például dolgozunk vagy filmet nézünk.
Már többször beszéltünk róla, hogy ideje lenne némi szigornak, de aztán minden okos könyvem azt írta, hogy három-négy hónapos kora előtt erre többnyire csak akkor van esély, ha az ember hajlandó sírni hagyni, mert ha azonnal felkapja, amint nyikkan, rögtön megbomlik a jó eltervezett órarend - amit mi persze nem is bánunk, mert napközben is elég mennyei úgy létezni, hogy közben rajtunk szuszmákol. De végül megegyeztünk abban, hogy legalább éjjel, mikor tényleg nagyon mélyen-kómásan alszik, tegyük be a kiságyába, elsősorban mert már olyan nagy, hogy neki is kényelmesebb ott (például ha a mellemen fekszik, a karjai most már lelógnak kétoldalt, és mozgolódni is olyan erővel szokott, hogy néha teljesen átküzdi magát keresztbe-irányba), másrészt mert a páros intimitásba is eléggé bekavar.
Úgyhogy különösebb tervezés nélkül ugyan, de az utóbbi napokban elkezdtem azt, hogy este vagy az éjszakai etetés után, ha megfelelően álmos volt, letettem a kiságyába. Ettől rendszerint feléledt, akkor is ha amúgy felébreszthetetlen állapotban volt; ha sírt, felvettem, megnyugtattam, és egyszer újra próbálkoztam - ha újra sírvafakadt, átraktam magunkhoz mielőtt jobban belelovalta volna magát, és csak következő kajáláskor tettem újabb kísérletet. Eddig csak egy-egy szakaszra maradt magára, ma éjjel történt először az, hogy egymás után kétszer is sikerült az akció, és az egyedülalvás lefedte az egész éjszakát.
Nem volt könnyű, elég sokszor néztünk egymásra kétségbeesetten, hogy ómilyenédes, jó volna összepuszilgatni, és hogy nagyfiú a kisfiunk, meg kell a szívnek szakadni. De őt a legkevésbé sem zavarta a dolog, reggel vidáman kelt, és fülig érő vigyorral nézett ránk - hát nincsenek szavak rá, hogy mennyire szeretjük!

És most megint kérdésem van: hogyan tovább? Hogy lehet ezt az önálló alvást rendszeresíteni? Hogy lehet előrehozni a lefekvés időpontját legalább olyan tíz órára? És hogy lehet síró babát elringatni felkeltés nélkül?
Mindenképpen figyelembe kell venni a fizikai akadályokat, annak tudatában vagyok: a kiságy a hálószobánkban van, és ugyanonnan nyílik a fürdőszobánk is. Ugyan Kissmajom legkevésbé sem zajérzékeny (tehát ha már elaludt, ágyúlövésre sem rezzen össze), de ha éber vagy félálomban van, rögtön hiperaktivizálódik, ha körülötte mozgás van. Tehát az egész csak valahogy úgy képzelhető el, hogy mi megágyazunk, lezuhanyzunk, levetkőzünk még mielőtt őt lefektetnénk, majd alváshoz öltözve vonulunk ki a nappaliba még pár órára.
De amivel bajban vagyok, az a sokkal fontosabb a lelki oldala: amint az előző posztomból már egyértelműen kiderült, az nem opció, hogy sírni hagyjam, két percre se, és per pillanat arra is képtelen vagyok, hogy letegyem és magára hagyjam egy halvány éjjeli fénynél, miközben ő még szívesen gagyarászna nekünk. Ki lehet fárasztani napközben anélkül, hogy ébresztgetéssel gyötörném, úgy, hogy korrigáljuk olyan négy órával a bioritmusát, és fürdés utánra már álmos legyen? Ha igen, hogyan? És ha ő sírás közben csak simogatásra nem nyugszik meg, tehát minden alkalommal ki kell vennem, ölben megvigasztalnom, és utána visszatennem, akkor hogyan kerüljem el, hogy a bóbiskolásból teljesen felpörögjön a pakolgatástól? Mert én benne lennék, hogy pár éjszakát rááldozzak, és akár negyvenszer is eljátszam ezt, de nem látom értelmét, mert nyilván negyvenedszerre már a hajnaltáji kimerüléstől aludna el, és a követzező alkalommal az első harmincegynéhány próbálkozásra megint nem reagálna. Vagy lehet abban bízni, hogy növekedne a hatékonyság, és másnap már húsznál sikerem lesz?
Micsináljunk...? Van értelme ilyen pici babánál határozott szabályokat felállítani egyáltalán? Vagy az a jó, ami neki jó, és ha majd szükségét érzi, változtat, mi meg egyelőre alkalmazkodjunk? Ti mikor kezdtétek, és hogy csináltátok? Légyszi akkor is meséljétek el, ha a bolondériáim miatt biztos, hogy nem követem majd!