Érdekes, amikor csak szerettünk volna gyereket, egy csomó mindent képzeltünk, hogy milyen is lesz, és miért lesz jó vele... Tudtuk, hogy aranyos lesz, sejtettük, hogy érdeklődő és tanulékony, reméltük, hogy bújós - ennek megfelelően alig vártuk, hogy bámuljunk és olvadozzunk, hogy átadjuk neki azt, amit tudunk és vele együtt újra felfedezzük a világot, hogy agyonölelgessük minden nap és minden órában. Persze, mindez igaz is lett, pont ilyen ő, és pont ilyenek a napjaink-óráink, de ennél annyira sokkal-sokkal több… és teljesen más dolgok a legjellemzőbbek rá és a közös életünkre, mint amire számítottunk.
Például sosem gondoltuk volna, hogy egy egyéves ennyire vicces tud lenni; és nem olyan jajdecukimuszájvigyorognom vicces, hanem úgy igazán, napi szinten könnyesre röhögősen, felnőtt humorérzékkel is élvezhetően, folyton meglepetést okozva azzal, hogy hány különböző módon tud megajándékozni nevettetéssel. Sosem gondoltuk volna, hogy egy egyéves ennyire okos tud lenni; nem túlzás, hogy szivacs agyával óráról órára tanul meg új dolgokat, egész komplikált "feladatsorokat" sajátít el úgy, hogy nem mutogatjuk el neki vagy képezgetjük célzottan, egyszerűen csak hallja/látja őket párszor, és ráragadnak. Sosem gondoltuk volna, hogy egy egyéves ennyire önálló tud lenni; van olyan, hogy fél órákig elmolyol a kis dolgaival, kipróbálgat, kísérletezget, motyorog magában, és ha észreveszi, hogy figyeljük, szégyenlősen elmosolyodik, majd felénk nyújtja az épp aktuális eszközeit, hogy szálljunk csak be, ha van kedvünk. Sosem gondoltuk volna, hogy egy egyéves ennyire nyitott tud lenni; semmitől és senkitől sem fél vagy jön zavarba, mindent és mindenkit alaposan megvizsgál, fürkészően közeledik, és bátran barátkozik… imádom, ahogy a kíváncsisága minden alkalommal legyőzi a óvatosságát, és előbb kérdően felvont szemöldökkel tapogatózik, aztán a koncentrációtól ráncolódó homlokkal merül bele a megismerkedésbe, végül felszabadult mosollyal raktározza el az újabb élményeket és érzéseket. És persze, vállalva a köz utálatát, nem hagyhatom ki a talán legnagyobb furcsaságát: sosem gondoltuk volna, hogy egy egyévessel ennyire könnyű tud lenni az élet; merthogy Kissmajomnál továbbra sincs nyoma nyűgösségnek, erőszakosságnak, hisztinek, szeparációs szorongásnak - és mindezt úgy, hogy közben nem "szobanövény"*, egész határozott akarata van, és egész sikeresen érvényesíti is, de valahogy anélkül, hogy idegesítő vagy követelőző lenne, szelíden kér és türelmesen vár, mintha zsigereiben lenne a többet ésszel, mint erővel bölcsessége…. édes kis ősöreg okostojásom…
Teljesen esélytelen felsorolni, hogy mi mindenben fejlődött ugrásszerűen a legutóbbi összefoglaló óta… írni kellett volna minden nap a változásokat, de ezt már említettem, és nem hajtottam végre, szóval mindegy is… So off the top of my head:
- Programban annyi változás van, hogy fixen beállt a napi egy alvás, amivel akkor is kihúzza estig, ha csak félórásra sikeredik; de ilyen nagyon ritkán van már, általában annyira lefárasztja a déli séta, hogy ebéd után minimum másfél órára teljesen ki van ütve, egy alkalommal volt egy abszolút rekord három és egy negyed óra is. (Meg egyszer este tíztől reggel fél nyolcig átaludta az éjszakát, nahát!)
- Megtanult tökéletesen stabilan járni, szaladni, lépcsőzni (lefele egy kezemet fogva, felfele kettőt, mert ragaszkodik a váltott lábhoz), a napi sétánkra a környékbeli utcákon, ami kicsit több, mint egy kilométer, nem viszünk babakocsit, saját lábán jön, a mutatóujjamat szorongatva. Nagyjából egy óránkba telik a kaland, mert teljesen rá van bízva a ritmus, azaz megcsodálja a tereptárgyakat, némelyiket meg is tapogatja, esetleg magával hozza a következő hurcolászásra alkalmas érdekességig, az álló autók egy részénél megáll lámpa- és kerékellenőrzésre, a közlekedő járművek mindegyikét utánukfordulással szemrevételezi (szerencsére az útvonalunkon gyér a forgalom), kedvesen üdvözöl minden állatot és járókelőt (szerencsére az idősávunkban nincs nagy tömeg). Nagymozgásilag a legdurvább bravúrja az volt, amikor pár napja fürdetés közben M. a hóna alatt tartotta álló helyzetben, hogy én le tudjam zuhanyozni a habot róla, Kissmajom meg minden áron azonnal szerette volna megszerezni a vádliig érő vízben úszó fogkrémet; mikor érezte, hogy nem bír lehajolni érte, egyet gondolt, és egyik lábfejét vízszintesen befeszítve megpróbálta rávarázsolni a tubust, majd lassan hajlította befele a térdét, hogy feljuttassa magához, mint egy focista a labdát - majdnem sikerült neki elérhető magasságba emelni, eléggé ledöbbentünk.
- Finommozgásilag majdnem tökéletességig fejlesztette a formabedobást és montessori torony rakást, a lötyögősebb eszközökkel erőfeszítés nélkül és minden alkalommal megy neki, a másfél éven felülieknek való szűkebb lyukúakkal körülbelül fele-fele arányban. Bármilyen kupakot könnyedén leteker és visszapakolgat a helyére, és legújabb kedvenc játéka a mindenféle dolgok egymásba rakosgatása, különös tekintettel a műanyag gyógyszeres dobozokra: minden irányból összeillesztgeti őket, minél szűkebben férnek be, annál eltökéltebben, majd azzal kísérletezget, hogy hogyan szedhetők szét (kicsusszantással, rázogatással, kézzel piszkálással, fejjel lefelé fordítással, stb.).
- Az egy hónappal ezelőtt előnyben részesített játékait (zenélő kütyük, kézbábok, labdák) látványosan hanyagolja, cserében elkezdte tologatni az autókat, és és egyértelmű kedvenccé léptek elő a könyvek; teljesen leszokott a rágcsálásukról, és már a vékony lapúakat sem szaggatja soha, cserében folyamatosan odahordozza nekünk őket, majd mászik be az ölünkbe, hogy közösen nézzük. Kedvétől függően van olyan, hogy sietősen halad, és mindenre rábök, tőlünk várva a megnevezéseket, és olyan is, hogy minket hagy lapozni, és nyugodtan megvárja, amíg rámutatunk valamire, és megkérdezzük, hogy mi az. (Nagyon cuki, csak akkor használja a mutatóujját, ha szólunk neki és szemléltejük, amúgy egész tenyerével, vagy pontosabban egyszerre az összes ujjával, hanyagul int csak az érdeklődés tárgya felé.) Elkezdte élvezni azokat a könyveket is, amikben nem fotók, hanem rajzok vagy stilizáltabb formák vannak, ez az abszolút sztár nála (tényleg gyönyörűek az illusztrációk, több verziót is láttam a versre alapozva, de messze ez a legszebb), jóval gyakrabban hozza, mint bármi mást. Egy csomó dolgot** felismer bármilyen fajta ábrázolásban, általában olyan három-négyszer kell elmondani neki, hogy mi micsoda, ahhoz, hogy megjegyezze; ha valamire rákérdezünk, flegmán feléje mutat úgy nagyjából, majd ha figyelmeztetjük, hogy ez így nem egyértelmű, akkor nagylelkűen pontosít.
- Rengeteg dolgot tud/megért, annyiszor lesokkolt már, hogy néha kíváncsiságból teljesen valószínűtlen helyzetekben is teszteljük - és az eredményen újfent sokkolódunk. Az a legkevesebb, hogy ha minden gesztikulálás nélkül mondjuk neki, hogy kérjük a könyvet vagy autót vagy labdát, a lakás bármely pontjáról elindul, megkeresi, és odahozza. Mikor sétából hazaérkezünk, már az utca végétől egyértelműen ismeri az utat, és a parkolóból simán elmegy a házig egyedül, a lépcsőházban kéri, hogy kapcsoljunk villanyt (ezt az ölemből ő szokta), iránymutatás nélkül elkanyarog az ajtónkig, nyitás után bent is fényt csinál (a kapcsoló alatt megvárja, hogy felemeljem), majd azonnal leveszi a sapkáját, és leülve mutatja, hogy húzzuk le a cipőt, aztán rögtön a teraszajtóhoz caplat, és nyúlkál a kilincs felé, hogy engedjük be a levegőző Kisscát. Tegnap ebéd után a konyhában voltunk, és szóltam neki, hogy akkor most megyünk aludni, mire sarkonfordult, becaplatott a hálóba, és megpróbált felmászni az ágyra (még túl magas neki, csak leszállni tud). Ma elmutogatta, hogy szorítja az egyik cipője: mikor ráadtam, lehajolt, és megpróbálta levenni a lábáról, és hiába mondtam neki, hogy de kicsim, indulunk sétálni, kitartóan nyújtogatta az otthoni zokniját, hogy azt adjam rá - inszisztáltam, hogy sétához cipő kell, mire lehajolt, a lábára mutatott, a szemembe nézett, és nemet intett a fejével (összemértem a lábával, és a kedvenc cipőjével is, és hiába azonos a méret számozásilag, tényleg szűkös már neki). Öltöztetéskor eddig is segített kéz- és lábkinyújtással, de most a kabát ujjaiba konkrétan bedugja a karjait; fürdetéskor, mikor szólunk, hogy öblítés következik, az arcára teszi a kezeit, hogy ne csikizze a víz; továbbra is szívesen engedi, hogy megmossuk a fogát, és most már utána átveszi a fogkefét, és magának is sikálja.
- A saját nyelvén egész nap dumál, az általa kitalált ismétlődő szavakat folyton használja, de igazán beszélni annyira nem hajlandó, hogy most már az oroszlánon kívül az előzőleg begyakorolt állathangokat sem használja. Kevés miénkhez hasonló szava van, például az úgy egy hónapos "nen-nen" (nem, fejrázással kiegészítve) és a vadonatúj "babba" (labda, a korábbi "gugú" helyett), ezeken kívül nem sok értelmes szót akar utánozni, kizárólag olyasmiket ismétel el utánunk, amik semmit sem jelentenek. Pár napja elkezdtünk idegenülni is, ami néha úgy néz ki, hogy minden mondatban a fontosabb magyar szavakat vagy kifejezéseket elismétlem neki angolul is (erről próbálok leszokni, mert állítólag nem jó módszer), néha meg úgy, hogy kizárólag angolul beszélek hozzá***; tök érdekes, hogy a hangsúlyból mindig rájön, ha kérdezek valamit, és egész ügyesen lereagálja (például ha könyvnézegetés közben teszem, akkor megtippeli a választ, és rámutat valamire), és vannak már szavak, amiket a kontextusból kiindulva kiköveteztet (például sétáláskor megérti, ha szólok, hogy kutyás kerítéshez közeledünk, és keresi a házőrzőket). Nagyon vicces, ahogy átszokott a magyarról angolra abban a szituációban, amiben gyakrabban használom az utóbbit: séta közben megengedem neki, hogy felvegyen a földről falevelet, ágakat, köveket, csigaházat, amiket aztán hoz a kezében, de hiába sokkal izgalmasabb a színes csokipapír vagy fehérlő cigicsikk, azokat nyilván tiltom - most már tízből kilencszer helyesen sejti, hogy mi a szemét, és olyankor már messziről rámutat, mondja, hogy "no-no", és csak megtapossa vagy rugdalja, nem hajol le érte.
Jaj, mit is jegyezzek még le...? Annyi minden van, annyira jó minden, olyan csoda minden napunk tőle, mindig eszünkbe jut, hogy miért is vágyunk vajon még egyre, mikor vele ennyire kerek a világunk? De erről majd egy következő posztban...
Jah, még azt leírom, hogy megörökítsem, mert fotózni lehetetlen, hogy félig kibújtak fent a szemfogai (meg lent is, meg mindenhol az első örlők is, vagyis összesen tizenhat darab foga van most), és olyan most, az ínyből látványosan kikandikáló fehér hegycsúcsokkal, mint egy kis vámpírbaba.
Meg még azt is, hogy tegnap este úgy aludt el, hogy ahányszor kinyitottam a szememet, hogy meglessem, letehető-e már, huncutul összegyűrt orrocskával mindig hangosan felnevetett. Mikor még öt perc múlva is kuncogott (általában ennyi alatt simán kidől), nem akartam kukucskálni többet, hogy végre lenyugodjon. Egy kicsit várt, aztán odakoccant a homlokával, majd mikor erre sem reagáltam, előbb nyálasan arconpuszilt, aztán ajakkal megcsócsált, majd finoman megharapott, végül a pici meleg ujjával megpróbálta felhúzni a szemhéjamat. Ekkor nem bírtam tovább, és résnyire kinyitottam a szememet, hogy kikandikáljak - ott nézett rám a világ legtündéribb mosolyával, és hunyorgott az álmosságtól… hát, azt hittem, belehalok… <3
* Nevetségesnek tűnhet, de ezt muszáj kiemelnem, mert nem egyszer fordult elő, hogy ismerős anyukák, miután befejezték az elevenebb gyerekük makrancossága kapcsán előadott panaszáradatukat, hozzátették, hogy de legalább majd asszertív felnőtt lesz, nem úgy, mint a szófogadó szobanövény-jellegű babák. Ami elsősorban nem azért zavar, mert a miénk egyszerűen kezelhető, hanem azért, mert én sosem hangoztatom, és nem is hiszem, hogy ez a mi érdemünk lenne (ilyen korban szerintem még inkább személyiség-, és nem nevelésfüggő ez), ezért modortalannak tartom, hogy ahelyett hogy elfogadnák az amúgy teljesen normálisan viselkedő gyereküket, ők maguk sütik rá "rosszcsont" bélyeget, majd rögtön utána megvédik (Kitől? A saját véleményüktől...?) egy olyan magyarázattal, amivel egycsapásra az enyémet bántják.
** A teljesség igénye nékül and in no particular order, a legkövetkezetesebben azonosított dolgok: hold, virág, sapka, cipő, autó (ennek a kereke és lámpája) illetve tűzoltó- és mentőautó (ezeknél nínózgat), repülő (ezt berregő hangeffekt is kíséri), labda (ez majdnem minden, ami kör alakú), állatok (maci, tehén, malac, kacsa, bárány, madár, oroszlán).
*** Ez utóbbival nagyon küszködök, mert egyrészt nem is gondoltam volna, hogy érzelmek kifejezésében annyira nehezen jön majd nyelvemre más, mint az anyanyelvem, másrészt nem tudom leküzdeni az érzést, hogy mekkora bunkóság már ez, szegény baba végre kezdi megfejteni a beszédünket, és akkor én galád módon átírom a szabályokat. M. azzal nyugtat, hogy Kissmajom számára ez ugyanolyan természetes, mint hogy magyarul is gyakran használunk szinonimákat ugyanannak a dolognak a megnevezésére, és végülis olyankor sem fogjuk vissza magunkat olyan elgondolásból, hogy mindig autót mondjunk, sose kocsit, hogy nehogy összezavarjuk.
Előreszámla
2015. február 19., csütörtök
2015. február 17., kedd
Át vagyok járható és cisztám van poli
Ma megvolt a HyCoSy; felemás híreket kaptam, de szokás szerint kizárólag a bright side az, amivel hajlandó vagyok foglalkozni. Nevezetesen, hogy nagyon stramm kis császárhegem van belülről is, és főleg hogy annyira azonnal és akadálytalanul áramlott át mindkét petevezetőmön a kontrasztfolyadék, hogy még az nőgyógyász is csodálkozva felkiáltott. Az asszisztens csaj is hitetlenkedve kérdezte, hogy egy egész picit sem fáj, mert azért valamennyire mindenkinek szokott - de még csak feszülést sem észleltem, mintha nem is velem történt volna, ami a monitoron megjelent. (Most viszont már határozottan érzem, hogy túlságosan tele van a hasam, elég kellemetlen, pedig szerintem maximum ket deci löttyrôl beszélünk, le a kalappal minden túlstimulációt megélt nő előtt, gondolom az minimum százszor rosszabb ennél.)
A rossz hír az, hogy én is egyértelműen láttam, hogy mindkét petefészkem policisztás jellegű, ami nekem eddig sosem volt; nyilván nem sokkolt a dolog, hiszen a PCOS két legfőbb tünetét (inzulinrezisztencia és oligoovuláció) hurcolászom magammal évek (vagy talán évtizedek) óta, csak eddig ennél több nem jelentkezett, így a diagnózist senki sem állította fel. Most nagyon kíváncsi vagyok a BMC vérvétel eredményére, hogy mennyi lett a tesztoszteron szintem, hogy aránylik az FSH és LH, és hogy alakult az AMH, és nagyon remélem, hogy ezek nem romlottak el a legutóbbi ellenőrzés óta, ami bármilyen hihetetlen, de két kerek évvel ezelőtt történt.
Két érésben levő tüsző is látszott ugyanazon az oldalon (nem emlékszem, de azt hiszem a bal volt megint, legtöbbször ott termelek), de azt mondta a doki, hogy még elég távol vannak a repedéstől - nagyjából erre is számítottam, azért is mertem elmenni a vizsgálatra így, hogy ma van CD12: az augusztusi szoptatás-abbamaradás óta egy 57 és egy 48 napos ciklus áll mögöttem, ami nagyjából stimmel az utóbbi évek trendjével. A terv az, hogy megint erősen figyelem az ovulációs jeleket, persze a szex-időzítés miatt is, de azért is, mert 7DPO körül szeretnék egy progeszteron szintet nézetni (Szűcs ilyenre nem adott beutalót, vagy elfelejtette, vagy azért, mert az össze-vissza ciklusok miatt nálam nem értelmezhető a tankönyvi 21. napi mérés).
A pesszimista verzió az, hogy egyáltalán nincs peteérésem vagy csak nagyon rossz minőségű, az optimista meg, hogy egyszerűen bambák a petelényaim, de amint aktivizálódnak már ügyes babapalántákként kelnek útra. You may say I'm a dreamer, de természetesen az utóbbiban bízok, és balga módon még ezek után is abban, hogy mire sor kerülne rá, már nem lesz szükség inszemre… Amen to that.
A rossz hír az, hogy én is egyértelműen láttam, hogy mindkét petefészkem policisztás jellegű, ami nekem eddig sosem volt; nyilván nem sokkolt a dolog, hiszen a PCOS két legfőbb tünetét (inzulinrezisztencia és oligoovuláció) hurcolászom magammal évek (vagy talán évtizedek) óta, csak eddig ennél több nem jelentkezett, így a diagnózist senki sem állította fel. Most nagyon kíváncsi vagyok a BMC vérvétel eredményére, hogy mennyi lett a tesztoszteron szintem, hogy aránylik az FSH és LH, és hogy alakult az AMH, és nagyon remélem, hogy ezek nem romlottak el a legutóbbi ellenőrzés óta, ami bármilyen hihetetlen, de két kerek évvel ezelőtt történt.
Két érésben levő tüsző is látszott ugyanazon az oldalon (nem emlékszem, de azt hiszem a bal volt megint, legtöbbször ott termelek), de azt mondta a doki, hogy még elég távol vannak a repedéstől - nagyjából erre is számítottam, azért is mertem elmenni a vizsgálatra így, hogy ma van CD12: az augusztusi szoptatás-abbamaradás óta egy 57 és egy 48 napos ciklus áll mögöttem, ami nagyjából stimmel az utóbbi évek trendjével. A terv az, hogy megint erősen figyelem az ovulációs jeleket, persze a szex-időzítés miatt is, de azért is, mert 7DPO körül szeretnék egy progeszteron szintet nézetni (Szűcs ilyenre nem adott beutalót, vagy elfelejtette, vagy azért, mert az össze-vissza ciklusok miatt nálam nem értelmezhető a tankönyvi 21. napi mérés).
A pesszimista verzió az, hogy egyáltalán nincs peteérésem vagy csak nagyon rossz minőségű, az optimista meg, hogy egyszerűen bambák a petelényaim, de amint aktivizálódnak már ügyes babapalántákként kelnek útra. You may say I'm a dreamer, de természetesen az utóbbiban bízok, és balga módon még ezek után is abban, hogy mire sor kerülne rá, már nem lesz szükség inszemre… Amen to that.
2015. február 6., péntek
Jelenlegi és jövendőbeli babás dolgok
Indítok egy gyors Kissmajmos felsorolással, aztán összefoglalom a tesó-ügy állását, és sietek aludni jól.
Tehát Kissmajom:
- Szegénydrága kisfiunk épp duplázza a meglévő fogállományát - lassan fél éve nyolc darab van neki, és úgy egy hete elkezdett jönni még nyolc: alul és felül is, illetve mindkét oldalon a szemfogak és első örlők. Hogy pontosan mi melyik napon tört át, azt nem tudom, mert nem vagyok az a precíz táblázatolós anya, meg nem is nagyon enged betekintést a fejleményekbe, de ma némiapai hasharapdálás segítségével trükközéssel végül meglestem, és már csak a bal alsó rész fáj és duzzad eredménytelenül, máshol mindenhol fehérlenek a kisebb-nagyobb csücskök. Durvább volt ez a menet amúgy, mint a tavalyi (mondjuk akkor nem az összes egyszerre bújt ki); a Dentinox már nem játszik, mert félünk, hogy a zsibbadtságtól elharaphatja a nyelvét (meg amúgy is csak két percig hat), a Dologelnek nincs sok értelme, maximum figyelmet terel az édességével, úgyhogy Nurofent szoktunk adni az olyan estéken, mikor bármilyen fáradt, még csak elaludni sem tud a szenvedés miatt. Ez sem mindig működik persze, van amikor félóránként felsír, olyankor bemegyek hozzá, és magamra fektetem, mint pici korában - ott órákig teljesen nyugodtan pihen, én meg filmet nézek meg netezek közben, és törik ki a nyakam a mozdulatlanságtól, de olyan jóóó összebújni vele, hogy szinte remélem, hogy ma is ez lesz az estém vége…
- Tegnap beadattuk a bárányhimlő elleni oltás első adagját; ezt karba kapta, és egy pillanatig nyígott csak, azt is a lefogatás miatt, a szúráskor csak legörbült a szája, majd úgy döntött, hogy itt most nem lesz érdemes sírni, hiszen nicsak, már el is engedték, és még puszikákat is kap, kis hősöm. Kereken 11 kiló és 82 centi (utóbbiban még mindig a 95 percentile fölött), vagyis az elmúlt másfél hónapban is elég durván nőtt, nem tudom, mi lesz, ha tartani fogja ezt a ritmust.
- A járása mostanra teljesen magabiztos, az utcai cipőjében is tud már futni, és a puha vetetlen ágyon is simán végigmegy, gyönyörűen halad, már alig van nyoma a tipikus babás (szétdobált lábfejekkel, O-lábakkal, lábujjhegyen) lépéseknek; a kezeit is csak megszokásból tartja felemelve néha, egyensúlyozáshoz már nincs rájuk szüksége, úgyhogy előszeretettel hordoz különböző dolgokat körbe a lakásban. A játékainak nagyrészét már elő sem kell venni, mert most nem nagyon van türelme leülni hozzájuk, pár perc, és már megy is egy sort körözni, az sokkal érdekesebb. Leguggol, intézkedik, majd felemelkedik, és földön ülésből kapaszkodás nélkül feláll; küszöböt egyszerűen átlép, alacsonyabb lépcsőre/-ről könnyedén fel- és lelép, lépcsősoron a kezünket fogva váltott lábbal(!) felmegy. A parkolóig már mindig gyalog jön ki velünk, az apját követve (ha ő nincs előtte, akkor folyton eltérül minden izgalmas irányba), és séta közben nagyon sokszor tolja el a kezemet, és csak annyiban fogad el segítséget, hogy ha esetleg elesik, ami nagyon ritkán, de azért előfordul, akkor kegyesen megengedi hogy felállítsam - de gyanítom ez is csak addig lesz így, amíg meg nem érkezik a tavasz, ugyanis per pillanat kint a sok vastag ruha miatt magától nem tud még feltérdelni sem.
És akkor a tesózás:
- Ma estére piros lettem, egy kicsit hamarabb, mint amire számítottam, de a meglepetésszerűség ilyenkor jó, mert nincs idő reménykedni. Egyébként ok sem lett volna, mert így most már biztos, hogy a tökéletesen időzített szexről teljesen lecsúsztunk, de amint tudjuk, a meddő nőknél senki sem tud ok nélkülibb háthamégisekbe kapaszkodni.
- Hétfőn megyek tehát CD3 vérvételre, szerencsés véletlen folytán pont azon a napon, amikor M. spermáját is le kell adni, úgyhogy mindent letudunk egyben. Csakhogy, mivel Aput nem akarom bunkó módon hajnalok hajnalán iderendelni, ezúttal mi leszünk azérzéketlenek irigyeltek, akik megjelennek majd egy kisbabával a BMC folyosóin - én anno nagyon vegyes érzésekkel néztem az ilyen párokat, úgyhogy csak remélni tudom, hogy majd több várakozónak adunk reményt, mint ahánynak fájdalmat okozunk a látvánnyal.
- Szintén hétfőn kérek egy időpontot Székesfehérvárra (azért oda, mert sokkal olcsóbb, mint bárhol Budapesten), és valószínűleg még jövő héten önszorgalomból elvégeztetek egy HyCoSy-t. Ugyan Szűcs azt mondta, hogy nem kellene, de ha végül mégis mellette dönt, nem akarok még egy ciklust csúszni amiatt; meg egyébként is érdekel, hogy még mindig minden ideális-e odabent.
- Végül mérgeskedek egy kicsit, mert amint egy sortárs csoportban kiderült, a BMC-ben Szűcs az egyetlen doki, aki nem végzi el helyben a nőgyógyászati szűréseket, hanem magánrendelésre küldi ezekkel a pácienseket, amit elég nagy faszságnak tartok, mert nyilván nem szívesen dobok ki tízezreket az ablakon úgy, hogy közben biztosított vagyok. A kézenfekvő megoldás ugye az lenne, ha a saját dokimhoz mennék ezügyben, de ezt azért nem szeretném, mert attól tartok, hogy egyelőre ő is megpróbálna lebeszélni a beavatkozásokról, hogy esélyt adjunk a spontánnak, és neki ugye nehezebben mondok ellent. A biztonság kedvéért Popi és Audrey dokijánál kértem egy időpontot ezekre, de lehet, hogy le fogom mondani, és inkább elmegyek Szűcs magánrendelésére - ott egyrészt letudnám ezt, de főleg nyugodt körülmények között meg lehetne beszélni a következő lépéseket is. Addig is a BMC-be március közepére már befoglaltam magamnak a konzit, ha a maratonjaim nem változnak, akkortájt pont a mostani ciklusom második felében járok majd… Istenem, de jó is lenne a következőben már kezdeni!
Tehát Kissmajom:
- Szegénydrága kisfiunk épp duplázza a meglévő fogállományát - lassan fél éve nyolc darab van neki, és úgy egy hete elkezdett jönni még nyolc: alul és felül is, illetve mindkét oldalon a szemfogak és első örlők. Hogy pontosan mi melyik napon tört át, azt nem tudom, mert nem vagyok az a precíz táblázatolós anya, meg nem is nagyon enged betekintést a fejleményekbe, de ma némi
- Tegnap beadattuk a bárányhimlő elleni oltás első adagját; ezt karba kapta, és egy pillanatig nyígott csak, azt is a lefogatás miatt, a szúráskor csak legörbült a szája, majd úgy döntött, hogy itt most nem lesz érdemes sírni, hiszen nicsak, már el is engedték, és még puszikákat is kap, kis hősöm. Kereken 11 kiló és 82 centi (utóbbiban még mindig a 95 percentile fölött), vagyis az elmúlt másfél hónapban is elég durván nőtt, nem tudom, mi lesz, ha tartani fogja ezt a ritmust.
- A járása mostanra teljesen magabiztos, az utcai cipőjében is tud már futni, és a puha vetetlen ágyon is simán végigmegy, gyönyörűen halad, már alig van nyoma a tipikus babás (szétdobált lábfejekkel, O-lábakkal, lábujjhegyen) lépéseknek; a kezeit is csak megszokásból tartja felemelve néha, egyensúlyozáshoz már nincs rájuk szüksége, úgyhogy előszeretettel hordoz különböző dolgokat körbe a lakásban. A játékainak nagyrészét már elő sem kell venni, mert most nem nagyon van türelme leülni hozzájuk, pár perc, és már megy is egy sort körözni, az sokkal érdekesebb. Leguggol, intézkedik, majd felemelkedik, és földön ülésből kapaszkodás nélkül feláll; küszöböt egyszerűen átlép, alacsonyabb lépcsőre/-ről könnyedén fel- és lelép, lépcsősoron a kezünket fogva váltott lábbal(!) felmegy. A parkolóig már mindig gyalog jön ki velünk, az apját követve (ha ő nincs előtte, akkor folyton eltérül minden izgalmas irányba), és séta közben nagyon sokszor tolja el a kezemet, és csak annyiban fogad el segítséget, hogy ha esetleg elesik, ami nagyon ritkán, de azért előfordul, akkor kegyesen megengedi hogy felállítsam - de gyanítom ez is csak addig lesz így, amíg meg nem érkezik a tavasz, ugyanis per pillanat kint a sok vastag ruha miatt magától nem tud még feltérdelni sem.
És akkor a tesózás:
- Ma estére piros lettem, egy kicsit hamarabb, mint amire számítottam, de a meglepetésszerűség ilyenkor jó, mert nincs idő reménykedni. Egyébként ok sem lett volna, mert így most már biztos, hogy a tökéletesen időzített szexről teljesen lecsúsztunk, de amint tudjuk, a meddő nőknél senki sem tud ok nélkülibb háthamégisekbe kapaszkodni.
- Hétfőn megyek tehát CD3 vérvételre, szerencsés véletlen folytán pont azon a napon, amikor M. spermáját is le kell adni, úgyhogy mindent letudunk egyben. Csakhogy, mivel Aput nem akarom bunkó módon hajnalok hajnalán iderendelni, ezúttal mi leszünk az
- Szintén hétfőn kérek egy időpontot Székesfehérvárra (azért oda, mert sokkal olcsóbb, mint bárhol Budapesten), és valószínűleg még jövő héten önszorgalomból elvégeztetek egy HyCoSy-t. Ugyan Szűcs azt mondta, hogy nem kellene, de ha végül mégis mellette dönt, nem akarok még egy ciklust csúszni amiatt; meg egyébként is érdekel, hogy még mindig minden ideális-e odabent.
- Végül mérgeskedek egy kicsit, mert amint egy sortárs csoportban kiderült, a BMC-ben Szűcs az egyetlen doki, aki nem végzi el helyben a nőgyógyászati szűréseket, hanem magánrendelésre küldi ezekkel a pácienseket, amit elég nagy faszságnak tartok, mert nyilván nem szívesen dobok ki tízezreket az ablakon úgy, hogy közben biztosított vagyok. A kézenfekvő megoldás ugye az lenne, ha a saját dokimhoz mennék ezügyben, de ezt azért nem szeretném, mert attól tartok, hogy egyelőre ő is megpróbálna lebeszélni a beavatkozásokról, hogy esélyt adjunk a spontánnak, és neki ugye nehezebben mondok ellent. A biztonság kedvéért Popi és Audrey dokijánál kértem egy időpontot ezekre, de lehet, hogy le fogom mondani, és inkább elmegyek Szűcs magánrendelésére - ott egyrészt letudnám ezt, de főleg nyugodt körülmények között meg lehetne beszélni a következő lépéseket is. Addig is a BMC-be március közepére már befoglaltam magamnak a konzit, ha a maratonjaim nem változnak, akkortájt pont a mostani ciklusom második felében járok majd… Istenem, de jó is lenne a következőben már kezdeni!
2015. január 28., szerda
Kissé megkésett tervek az új évre
Nah megjártam a babagyárat.
Mikor tavaly időpontot kértem, mondta a telefonos nőci, hogy tizenegy után menjek csak, és komolyan, nem értem, miért nem mentem mindig akkor, mert konkrétan egy darab ember volt a váróban rajtam kívül, alig akasztottam fel a kabátomat, már hívtak is be. Szűcs doki semmit sem változott, és esküszöm, hogy ugyanabban a pozícióban ült az asztalánál, ahogy anno otthagytam; forgatta a dossziémat, és mondta, hogy miket tud (Kissmalacz elvesztését és Kissmajom fogantatását), majd kérdezte, hogy mit kellene még. Elmeséltem nagyon röviden, hogy mik történtek a szülés óta, és hogy állok jelenleg a ciklussal, és persze azt, hogy kérünk szépen egy kistestvért.
Aztán bólogatott, hogy igen, itt elég lenne továbbra is az inszem, majd még egyszer megkérdezte, hogy teljesen-teljesen spontán estem-e teherbe (mármint stimuláció, cikluskövetés és tüszőrepesztés nélkül), és mikor igennel válaszoltam, le akart beszélni bármilyen beavatkozásról egyelőre: szerinte talán legalább fél évet várni kellene. Hát, mondom, ha rendesen működnék, én benne is lennék a sima próbálkozásban, de a szoptatás abbamaradása után már el is telt egy fél év gyakorlatilag, és nekem egyelőre egy darab túlhosszú ciklusom volt azóta, az is ki tudja, milyen peteminőséggel. És még ha vissza is állok a meddőségi kezelések előtti állapotra, nekem a maratonjaim miatt nem évi tizenkét teherbeesési lehetőségem lenne, mint minden normális nőnek, hanem maximum hét… az is ki tudja, milyen peteminőséggel. Meg az az igazság, doktor úr, hogy vén vagyok én már a naiv reménykedéshez - ezen vigyorgott egyet, majd megint lapozgatott a cuccaim között, maga elé mormolta, hogy 39 vagyok (szerencsére decemberben születtem, szóval becsapós volt az évszámom, mert már kezdtem nagyon aggódni, hogy hazaküld), majd rábólintott, hogy rendben, ha akarom, akkor csináljuk. Yay!
Kaptam beutalót ciklus eleji vérvételre, hormonokra meg sima rutinra is, M.-nek is adott küldőt vérvételre meg spermatogramra (nem említette, hogy ebből kettő kellene, szerintem mivel a múltkor rendben volt, ha most is az lesz, akkor megelégszenek eggyel), és egy papírkát, amin felsorolja, hogy miket kell megoldanom még: saját nőgyógyásznál rák- meg mindenféle más szűrések (érdekes, ezeket anno nekem megcsinálták helyben), illetve mammográfia. Mikor ezek az eredmények meglesznek, akkor összeülünk még egy megbeszélésre, hogy kitalálja, mi legyen, mert mivel Kissmajom spontánbaba, nem feltétlenül akar átjárhatóságit, elég lenne csak bekukkantani a méhembe, hogy megnézze, hogy néz ki a császárhegem.
Tiszta izgalmas, várakozós-reménykedős évnek ígérkezik ez (is). Nem tudom, milyen hosszú a várólista az inszemeknél manapság (állítólag idéntől a BMC bevezetett valamiféle korlátot az egy orvos által egy napon elvégezhető beavatkozásszám kapcsán), de kiszámolgattam, hogy ha nagyon-nagyon nagy szerencsénk lesz, talán még tavasszal sorra kerülünk, és ha még nagyon-nagyon nagyobb, akkor lehetne még egy téli babánk. Ahhoz nem tudom mennyire nagyon-nagyon legeslegnagyobb kellene, hogy akár két évvel ezelőtt, megint odatelefonálhassak majd lemondani a már megbeszélt időpontot, mert újra beütött a csoda - de titokban hiszek a csodákban, mert történt már velünk egy-kettő…
Mikor tavaly időpontot kértem, mondta a telefonos nőci, hogy tizenegy után menjek csak, és komolyan, nem értem, miért nem mentem mindig akkor, mert konkrétan egy darab ember volt a váróban rajtam kívül, alig akasztottam fel a kabátomat, már hívtak is be. Szűcs doki semmit sem változott, és esküszöm, hogy ugyanabban a pozícióban ült az asztalánál, ahogy anno otthagytam; forgatta a dossziémat, és mondta, hogy miket tud (Kissmalacz elvesztését és Kissmajom fogantatását), majd kérdezte, hogy mit kellene még. Elmeséltem nagyon röviden, hogy mik történtek a szülés óta, és hogy állok jelenleg a ciklussal, és persze azt, hogy kérünk szépen egy kistestvért.
Aztán bólogatott, hogy igen, itt elég lenne továbbra is az inszem, majd még egyszer megkérdezte, hogy teljesen-teljesen spontán estem-e teherbe (mármint stimuláció, cikluskövetés és tüszőrepesztés nélkül), és mikor igennel válaszoltam, le akart beszélni bármilyen beavatkozásról egyelőre: szerinte talán legalább fél évet várni kellene. Hát, mondom, ha rendesen működnék, én benne is lennék a sima próbálkozásban, de a szoptatás abbamaradása után már el is telt egy fél év gyakorlatilag, és nekem egyelőre egy darab túlhosszú ciklusom volt azóta, az is ki tudja, milyen peteminőséggel. És még ha vissza is állok a meddőségi kezelések előtti állapotra, nekem a maratonjaim miatt nem évi tizenkét teherbeesési lehetőségem lenne, mint minden normális nőnek, hanem maximum hét… az is ki tudja, milyen peteminőséggel. Meg az az igazság, doktor úr, hogy vén vagyok én már a naiv reménykedéshez - ezen vigyorgott egyet, majd megint lapozgatott a cuccaim között, maga elé mormolta, hogy 39 vagyok (szerencsére decemberben születtem, szóval becsapós volt az évszámom, mert már kezdtem nagyon aggódni, hogy hazaküld), majd rábólintott, hogy rendben, ha akarom, akkor csináljuk. Yay!
Kaptam beutalót ciklus eleji vérvételre, hormonokra meg sima rutinra is, M.-nek is adott küldőt vérvételre meg spermatogramra (nem említette, hogy ebből kettő kellene, szerintem mivel a múltkor rendben volt, ha most is az lesz, akkor megelégszenek eggyel), és egy papírkát, amin felsorolja, hogy miket kell megoldanom még: saját nőgyógyásznál rák- meg mindenféle más szűrések (érdekes, ezeket anno nekem megcsinálták helyben), illetve mammográfia. Mikor ezek az eredmények meglesznek, akkor összeülünk még egy megbeszélésre, hogy kitalálja, mi legyen, mert mivel Kissmajom spontánbaba, nem feltétlenül akar átjárhatóságit, elég lenne csak bekukkantani a méhembe, hogy megnézze, hogy néz ki a császárhegem.
Tiszta izgalmas, várakozós-reménykedős évnek ígérkezik ez (is). Nem tudom, milyen hosszú a várólista az inszemeknél manapság (állítólag idéntől a BMC bevezetett valamiféle korlátot az egy orvos által egy napon elvégezhető beavatkozásszám kapcsán), de kiszámolgattam, hogy ha nagyon-nagyon nagy szerencsénk lesz, talán még tavasszal sorra kerülünk, és ha még nagyon-nagyon nagyobb, akkor lehetne még egy téli babánk. Ahhoz nem tudom mennyire nagyon-nagyon legeslegnagyobb kellene, hogy akár két évvel ezelőtt, megint odatelefonálhassak majd lemondani a már megbeszélt időpontot, mert újra beütött a csoda - de titokban hiszek a csodákban, mert történt már velünk egy-kettő…
2015. január 27., kedd
Második évadunk - avagy: Óda gyerekgyártó férfiainkhoz
Az úgy volt, hogy augusztus elején nagy szomorúságomra befejeződött a szoptatás, és kíváncsian vártam, hogy mikor lesz hajlandó valamiféle peteérleléssel próbálkozni a testem. Két hónappal később éreztem, hogy talán-talán, de több mint egy hétig elhúzódtak a tünetek, úgyhogy nem tudtam mire vélni. Mindenesetre feljegyeztem magamnak azt a napot, amikor mintha szurkálást véltem volna felfedezni a bal petefészkem környékén, és igazam lett: pontosan két hét múlva, október 24-én meglett a hosszú évek után első piros, aminek örültem. Utána november végén kezdődött megint egy hosszasabb kísérletezés a hormonjaim részéről, ezúttal teszteltem is a tippelt ovuláció napjaiban, és bár szokás szerint valódi pozitív tesztem sosem lett (csak a kontrollnál halványabb, de azért egyre erősödő, majd fokozatosan eltűnő második csíkos), megint szinte napra pontosan be tudtam lőni a tüszőrepedést. Ezúttal már jókor-szex is volt, de december 19-én, 57 napos ciklust zárva, végül megjött. Persze tizehat napos luteálist számoltam, úgyhogy ellőttem egy tesztet, és reménykedtem is egy icipicit, de szomorú nem lettem az eredménytől, mert tényleg durva lett volna első lehetséges alkalommal teherbe esni, mint egy balszerencsés tinilány.
És elérkeztünk ehhez a második szülés utáni ciklushoz is: hónap elején megvoltak a kötelező pattanások, a közepén jelentkezett az EWCM, de más jel nem volt, így csak figyelgettem - sajnos túlvártam, amatőr hiba, ami utólag derül csak ki ugye… A lényeg, hogy úgy tűnt, lecsúsztunk a jól időzített szexről, legalábbis szárazság alapján arra következtettem, mert Kissmajom éjszakai és hajnali ébredései miatt a hőmérőzés most nem jöhet szóba. Erre ma este elmentem vécére, és észrevettem, hogy nahát, lehet, hogy mégse. M. épp lefeküdni készült, úgyhogy mondtam neki, hogy ha nem bánja, akkor talán, khm, izé, esetleg megdughatna eredményorientáltan.
Megtette a kötelességét, röhögcséltünk előtte-közben-utána, mint a régi szép/nehéz időkben, aztán bejelentette, hogy: "Most megyek aludni; remélem, több őrült nő nem pályázik a spermámra ma éjjel." És miközben én a nappaliban, a kanapén feküdtem, felpolcolt seggel, ő bevonult a hálószobába… hogy megnyugtassa a fogzás miatt pont megfelelő időpontban felsíró Kissmajmot.
Mindezt azért meséltem el, mert muszáj világgá kürtölnöm, hogy basszus, ezek a szuperpotens csodaférfiak! Igen, ezek, a mieink. Nem a huszonöt centis farkú pornósztárok, akik napi huszonötször állítják fel, és nem a gyantázott tökű wannabe szexistenek, akik büszkék rá, hogy másfél órán át tudják gyömöszkölni a csajokat mielőtt lekónyulna. Hanem ezek, akiknek bármelyik random fáradt estén egy szót szól az ember sminkeletlen, kinyúlt pizsamás lánya, és öt perc múlva jönnek, és teljesítenek, mert akarnak egy (vagy még egy) olyan gyönyörűséges lényt, aki a kiságyban szuszmákol, és tökéletes tőle az élet. És ha kell, közvetlenül az akció után rohannak, és sikeresen megvigasztalják az említett gyönyörűséges lényt. És még viccesek is közben.
Szeretem a férjemet; nagyon.
Holnap Ma reggel BMC - izgulok.
És elérkeztünk ehhez a második szülés utáni ciklushoz is: hónap elején megvoltak a kötelező pattanások, a közepén jelentkezett az EWCM, de más jel nem volt, így csak figyelgettem - sajnos túlvártam, amatőr hiba, ami utólag derül csak ki ugye… A lényeg, hogy úgy tűnt, lecsúsztunk a jól időzített szexről, legalábbis szárazság alapján arra következtettem, mert Kissmajom éjszakai és hajnali ébredései miatt a hőmérőzés most nem jöhet szóba. Erre ma este elmentem vécére, és észrevettem, hogy nahát, lehet, hogy mégse. M. épp lefeküdni készült, úgyhogy mondtam neki, hogy ha nem bánja, akkor talán, khm, izé, esetleg megdughatna eredményorientáltan.
Megtette a kötelességét, röhögcséltünk előtte-közben-utána, mint a régi szép/nehéz időkben, aztán bejelentette, hogy: "Most megyek aludni; remélem, több őrült nő nem pályázik a spermámra ma éjjel." És miközben én a nappaliban, a kanapén feküdtem, felpolcolt seggel, ő bevonult a hálószobába… hogy megnyugtassa a fogzás miatt pont megfelelő időpontban felsíró Kissmajmot.
Mindezt azért meséltem el, mert muszáj világgá kürtölnöm, hogy basszus, ezek a szuperpotens csodaférfiak! Igen, ezek, a mieink. Nem a huszonöt centis farkú pornósztárok, akik napi huszonötször állítják fel, és nem a gyantázott tökű wannabe szexistenek, akik büszkék rá, hogy másfél órán át tudják gyömöszkölni a csajokat mielőtt lekónyulna. Hanem ezek, akiknek bármelyik random fáradt estén egy szót szól az ember sminkeletlen, kinyúlt pizsamás lánya, és öt perc múlva jönnek, és teljesítenek, mert akarnak egy (vagy még egy) olyan gyönyörűséges lényt, aki a kiságyban szuszmákol, és tökéletes tőle az élet. És ha kell, közvetlenül az akció után rohannak, és sikeresen megvigasztalják az említett gyönyörűséges lényt. És még viccesek is közben.
Szeretem a férjemet; nagyon.
2015. január 12., hétfő
Kissmajom erectus
Három napja tette meg az első önálló lépéseit, az eddigi rekordja olyan tíz volt; a kanapéra való feljutás is viszonylag új ügy, míg az alacsonyabb fotelekre mindig sikerül neki, amikor megpróbálja, a filmbéli mutatvány eddig csak nagyjából háromszor jött össze.
Nem különösebben foglalkoztatja ez a járás dolog amúgy... illetve ha épp egyedül áll vagy megy, akkor mindig széles mosollyal teszi, és amikor eszébe jut, örömmel próbálgatja az új tudományát, de van olyan, hogy fél napra megfeledkezik róla, és végzi a kis dolgait a szokásos mászós módszerrel, mert az gyorsabb és hatékonyabb és biztonságosabb és egyáltalán.
Az a helyzet, hogy utál esni, pedig tényleg nem szokott nagyokat, még egyszer sem ütötte be semmijét, mindig csak olyan klasszikus kisbabásan térdre- vagy seggretottyan, de látszik, hogy dühíti a dolog, és egy-egy fail után általában egy ideig nem is kísérletezik tovább, mert pukkadjon meg az egész függőleges világ. Anyjafia.
Nem különösebben foglalkoztatja ez a járás dolog amúgy... illetve ha épp egyedül áll vagy megy, akkor mindig széles mosollyal teszi, és amikor eszébe jut, örömmel próbálgatja az új tudományát, de van olyan, hogy fél napra megfeledkezik róla, és végzi a kis dolgait a szokásos mászós módszerrel, mert az gyorsabb és hatékonyabb és biztonságosabb és egyáltalán.
Az a helyzet, hogy utál esni, pedig tényleg nem szokott nagyokat, még egyszer sem ütötte be semmijét, mindig csak olyan klasszikus kisbabásan térdre- vagy seggretottyan, de látszik, hogy dühíti a dolog, és egy-egy fail után általában egy ideig nem is kísérletezik tovább, mert pukkadjon meg az egész függőleges világ. Anyjafia.
2015. január 10., szombat
Busy thirteen
Besűrűsödtek a dolgok… addig tököltem az egy éves beszámolóval, hogy a most már lassan tizenhárom hónapos gyerek kézen-közön megtanult járni. Amúgy is több hónap késésben voltam összefoglalóilag, szóval most már csak megpróbálom egy kicsit rendszerezve leírni, ami beugrik, hogy valahol legyen meg, ha később kíváncsi lennék. Így, off the top of my head, teljességre már rég nem törekszem, értelmetlen lenne miután újabban napi tíz új dologgal is simán előáll Kissmajom. Néha mérgeskedek, hogy jó lett volna legalább egy papíralapú naplóba, párszavas bejegyzésekben leírni, hogy mikor mit csinált először, de lusta, slendrián anya vagyok, örülök, ha így utólag pótolok bármit is… Here we go.
Méretek, külalak:
- egy éves státuszvizsgálaton 10,3 kiló volt és 81 centi magas (ami a vele egykorú kisfiúk 98%-ánál magasabbat jelent);
- alkatilag tisztára az apja: nagyon széles vállak, keskeny csípő, hosszú combok, ha-tal-mas tenyerek (van olyan ruhája, ami két évesekre való, és a negyvenöt centi körfogatú labdát simán felemeli egy kézzel);
- a szemei sötétebb árnyalatú kékek, mint az apjáé, a haja ugyanolyan sötétszőke, a szempillái meg majdnem feketék, és nevetségesen sűrűek meg hosszúak (mű változatnál már túlzásnak számítanának, mert felérnek a szemöldökéig);
- a szája pontos mása az enyémnek (talán egy fokkal még húsosabb ajkakkal), a szemformája és szemöldök-íve az apjáénak, és szintén tőle örökölte a minden-arcizma-nevet jellegű, mindent beragyogó mosolyát.
Alvás, étkezés:
- Féligmeddig áttértünk a napi egy alvásra, ami azért problémás, mert Kissmajom az esetek nagyrészében továbbra is ragaszkodik a fél órás pihenőhöz, újabban már sokszor akkor is, ha végig mellette fekszem és ölelem (értsd: igazi mártírként vele együtt alszom). Délután hat után van a fürdés, utána evés, mese, és legkésőbb fél nyolckor (körülbelül tíz perc altatás után) alvás; éjfél és kettő között ébred enni, aztán öt és hét között megint, utána meg már közöttünk alszik valamivel nyolc utánig. Tíz körülig játék, akkor eszik, egy körülig megint játék, utána megint kaja, majd alvás - régen ez keserves tiltakozással járt, de most már ez az altatás az estinél is rövidebb, szó szerint leteszem, hozzábújok, és már hunyja is le a szemét. Ha csak fél órás lesz ez a menet, akkor késő délután rendszerint úgy időzítünk egy elmenést, hogy az autóban még összejöjjön egy fél, mert már hullafáradt (nagyon édes, mert ilyenkor sem hisztizik, csak minimálisan nyűgös, és le van lassulva, mint egy kis zombi); ha egy óránál hosszabbra sikerül, akkor viszont simán kibírja vele estig.
- A evés-program nem nagyon változott, vacsorára 340 milli tápot kér, majd éjjel és hajnalban 180 millit, tízóraira (nálunk ez a főétkezés) főzeléket kap fehérjével (hús, tojás, túró vagy sajt), ebédkor zabpelyhes vagy gabonapépes joghurtot (natúr vagy gyümölccsel keverve), uzsonnára gyümölcsöt vagy ritkán tejpépet. A puhább gyümölcsöket kivéve a kaják nagyrésze még mindig pépes állagú, de már nem teljesen simára turmixolt, hanem kisebb darabosra összetört; mivel még mindig csak az első nyolc foga van meg, keményebb falatokkal nem nagyon tud mit kezdeni, csak forgatja őket a szájában, párszor rájuk harap, és megpróbálja szétnyomkorászni őket, de öklendezik, amikor nyelné, így nem erőltetem, majd csak megtanulja valamikor. Válogatás nélkül abszolút mindent megeszik, én meg alapvetően igyekszem "tiszta" kajákat adni, bio összetevőkből készített főzelékeket, termelői fehérjéket, de már nem kizárólag ezek mennek, a gyümölcsöket normál boltokban veszem, és csomó mindent M.Apuka főztjéből kap, amit mi is eszünk. A mennyiségeket továbbra sem mérem, 150 és 350 gramm között minden van egy étkezésre, változó, mert ő dönti el, hogy mikor elég. Tartósítószeres, színezékes, anyámkínjás dolgokat egyelőre nem kapott, és feldolgozott cukrot sem kóstolt soha; a szülinapi tortájának a mázában volt egy kis xilit, hogy igazi csokiíze legyen - megevett egy darabot, de különösebben nem volt oda érte, szóval hál'Istennek egyértelműen nem az én édesszájúságomat örökölte.
Értelem, érzelem:
- Számtalan tárgyat meg állatot felismer már, de produkció szempontjából nagyon visszafogott, csakis akkor nevez meg bármit, ha egész biztos benne, hogy pontosan mondja; állatok közül például egyelőre csak a cicát (nyá), a tehenet (bú), az oroszlánt (hrá) meg a baglyot (úúú) nevezi meg, mást megpróbálni sem hajlandó, a már használtakra sem tudtuk rávenni bármennyi ismétléssel, mindegyiket csak akkor kísérelte meg, mikor ő tökéletesnek érezte. A fentieken kívül van egy olyan két hete kimondott első szava is, ami nem hangutánzó: ha fotón vagy élőben labdát lát, vagy egyszerűen labdázni szeretne, akkor többször elismétli, hogy "Gugú!", azaz nicsak-gurulós-izé/gurítsuk-az-izét; és az utóbbi pár napban elkezdett villámsebességgel utánunkmondós új szavakat bevezetni, például az "á" (áll) vagy "ke" (kesztyű vagy kettő).
- Napi szinten használ saját szavakat, amik nyilvánvalóan jelentenek valamit, esetleg több mindent is az ő szótárában, ilyen például a "tedegümm", a "kakkó" vagy a "jajjajj" (olaszos gli kiejtéssel), amit rengetegszer mond önálló játszadozás közben, illetve akkor is lelkesen ismételgeti, ha mi mondjuk neki. Az az ember érzése, hogy egy kis értelmes felnőtt, akivel csak azért nem lehet szóban kommunikálni, mert más nyelvet beszél.
- Megmutatja, hogy hol van a füle és a szája, a hasa és a lába (ha hirtelen kérdezünk rájuk, az egymáshoz közelieket néha igyekezetében összekeveri), és kérésre már hetek óta csücsörítve pusziszájat mutat.
- Mutogató gesztusok nélkül is megért kéréseket és utasításokat (gyere, add ide), és szívesen teljesíti őket: még akkor odaodajön, és átadja az épp rágott papírfecnit, ha tudja, hogy az lesz a vége, hogy elvesszük tőle a csócsálmányt.
- Van humorérzéke: tudja, hogy nem szabad harapni, de azért nyitott szájjal, akcióra előkészített fogakkal közelít hozzánk, majd az utolsó centiméteren megáll, oldalra fordított simlifejjel ellenőrzi a reakciónkat, és kacag - ezt mindaddig ismétli, amíg fel nem kapjuk agyonpuszilásra.
- Egyelőre nem szeparációs szorong, játék közben akár tíz percig is simán elvan úgy, hogy nem egy légtérben vagyunk és nem lát, magyarázgatva végzi a dolgát, és ha egyszerre csend lesz (nem beszélünk hozzá odaátról vagy abbamaradnak a tevékenykedésünk zajai), akkor jön ellenőrizni. Mással még nem hagytuk sehol, csak Apuval, de vele akár egy egész délutánt is szívesen eltölt, és simán elalszik este, mosolyogva integet, amikor elmegyünk, és boldogan rohan elénk, amikor visszaérkezünk.
- Nagy örömömre meglehetősen bújós baba, gyakran kéredzkedik fel ölbe, felénk nyújtva a kis karjait, nem csak szereti, ha megöleljük, hanem ő maga is kezdeményez és ad ölelést (olyan igazi jófajta, erőteljes, orral-a-másik-nyakában fajtát), majdnem teljesen kinőtte a harapós fázisát, és helyette nyálas, nyitottszájas puszikat ad, és imád úgy aludni, hogy mellette fekve magamhoz szorítom, ő meg az arcomba fúrja a sajátját.
Okosságok, ügyességek:
- Csomó mindent utánoz: ó-ó-zik, hümmög, csámcsog, hörög, berreg, nyelvet nyújt, fejet ráz, ujjaival ajkat pengetve brummog, csukott szájjal nínózva előadja a mentőautót, különböző hangsúlyokkal utánozza a halandzsánkat, ha "veszekszünk" vele, ő is hangosan szól vissza. Ha valamiben ellentmondunk neki (például nem csócsálhatja meg M. ceruzáit), akkor szembefordul velünk, és nagy komolyan lecsesz, egy nyomatékos szótag erejéig - elég nehéz megállni vihogás nélkül.
- Ha mi is tapsolunk, utánoz, ha meglepetészene szólal meg, szintén, ha valami nehezet sikerül megoldania, ünnepélyesen megtapsolja magát, és büszkén mosolyogva ránk néz, hogy biztos láttuk-e. Kérésre nem, de búcsuzós szituációkban (sziás elköszönéskor) magától pápát int, nem csuklóból mozgatva a kezét, hanem nagyon édesen, a kis ujjait görbítgetve. A kukucsot már nem csak úgy játsza, ha mi bújunk el előle, hanem ő is aktív benne: behajol tárgyak mögé, leveszi a fejéről a takarást és kikandikál mögüle, majd visszarakja, vagy megpróbálja a mi fejükre pakolni.
- Most már hasizomból is felül, és ezen a fronton mindent bepótolt: nagyjából ugyanannyit ücsörög normál L alakban (szép derékszögben, nyújtott lábakkal, egyenes háttal), mint M-ben (seggel hátra a két térde közé), meg Z-ben (egyik lába kinyújtva, a másik mellette hátrafelé begörbítve).
- Egyre magasabbra sikerül felmásznia (a rekord M. szüleinél a derékmagasságánál is nagyobb fotel), és nagyon ügyesen tolat le, akár mellmagasságból is (lóg a levegőben, és kapaszkodik a kezeivel, majd ellöki magát, és leugrik).
- Hihetetlenül jó az egyensúlyérzéke, elképesztő mozdulatsorokkal kerül újra egyenesbe, ha véletlenül kibillen, másodpercek alatt átjut bármilyen méretű és formájú akadályon, tucatnyi különböző módon tud áthelyezkedni állásból ülésbe, térdről guggolásba, fekvésből négykézlábba. Ennek ellenére továbbra is biztonsági játékos, nagyon sokáig meg sem próbált a támaszokat elengedve még állni sem, nem hogy egyedül lépkedni - sőt, ha vezetni próbáltuk, rögtön letérdelt, és mászni kezdett.
- Az utóbbi egy hétben hirtelen tíz másodpercekre ácsorogni kezdett fogódzkodás nélkül, vagy ha csak egy rövidke távolság volt valahonnan a karjainkig, akkor egyet-kettőt lépve ránkvetette magát, de mivel nagyon élvezte ezt a zuhanás-elkapás mókát, nem nagyon tudtuk meggyőzni, hogy több önálló lépést is megpróbáljon. Csütörtökön volt az első nap, amikor valahogy betakkant neki, hogy kapaszkodva nem csak oldal irányba lehet menni (illetve oldalra már konkrétan rohanni is tud), hanem előre is, attól kezdve boldog vigyorral a képén kitartóan gyakorolt, ritkán a tologatós járássegítőjével, és sokat a kezemet fogva; az utóbbi teljesen instabilnak tűnt (értsd: ha elengedtem, legtöbbször seggrehuppant vagy orrabukott), mert nem tartotta egyenesben magát, és képtelen volt normális tempóban haladni, mindig nagyon sietős dolga volt. Tegnap M. szüleinél voltunk, ahol sokkal nagyobb a hely és sokkal kevesebb a földre szétszórt játék, így csomót mászkáltunk együtt, hangos kacajok közepette, annyira élvezte - nem váll fölött, hanem a melle előtt fogtam a kezét (illetve ő kapaszkodott az ujjamba), és próbáltam visszatartani egy kicsit, hogy ne dőljön túlságosan előre. És valahogy annyira ráérzett a technikára, hogy egyszer csak azt vettük észre, hogy tök sokáig áll, majd széles mosollyal megindul M.Anyuka felé, és négy-öt lépést is megtesz, mielőtt letérdelne. Whaaa…?
Finommozgás, játékok:
- Nagyon sokáig rendíthetetlenül a destruktív fázisát élte, mindent eldobott, felborított, levert, kibontott, szétszórt, összegyűrt, eltépett, megrágcsált. Ha van az autizmusnak ellentéte, akkor ő a másik szemébe merülésen kívül ebből a szempontból is abban "szenvedett": nagyon nehezen viselte el, ha valami rendezett volt, ha sorba vagy egymásra volt rakosgatva, ha ilyent látott, bárhonnan odasietett, és casual kézmozdulattal visszaállította a jótékony káoszt. Ez is hirtelen változott meg, úgy karácsony körül, most már csak akkor csinálja, ha megunja az ismétlődős játékokat, vagy megelégeli, hogy valami sorozatosan nem sikerül úgy, ahogy elképzelte.
- Napról napra egyre inkább hajlandó megpróbálni a montessori torony felépítését (but he's my boy after all, úgy a harmadik kísérlet után vágja is a földhöz a darabjait, hogy csak úgy pattannak), sajnos egyelőre kevés sikerrel, mert ilyen nagyobb babáknak való fából készült változatunk van, amin nagyon passzentosak a karikák, és egészen pici lyukakat kell eltalálni. De nagyjából a helyére teszi az elemeket, csak egy picit kell segíteni a finomhangolásnál, és azt is tudja, hogy amikor ez megtörtént, neki kell ráütnie a karikára, hogy lecsússzon a rúdon - vagyis egyértelműen utánozni akar, amikor megmutatom neki, hogy mi lenne a cél, nem az van mint eddig, hogy lelkesen odacsörtetett, majd fejjel lefelé fordítva az építményt, szétgurította, amit mutatóba rásorakoztattam.
- Felfedezte a formabedobót is, főleg mióta két különböző szettel operálunk, és egy nagyobb lyukakkal ellátott dobozt használunk, egy kisebb dobozhoz tartozó formákkal; az eredetivel itt is az a gond, hogy pici lyukakba kell beleszuszakolni a megfelelően elforgatott formákat, és ehhez ő még azért fiatalka. Azért miután utóbbi naponkban intenszifikálódott ez a hobbi, az eredeti formabedobigálással is egyre kitartóbb és sikeresebb, plusz még mellette mindent belepróbál illeszteni mindenbe, mindenféle apróságot kiszedeget majd visszarakosgat egymás után a dobozaiba vagy a kisvödrébe - persze mire meglepődnénk, hogy nicsak, rendszerető, borogatja is ki újra, szóval egyelőre csak felvillantgatja a lehetőségeket.
- A labdák már lassan fél éve magasan a legkedvencebb tárgyai, ami nagyjából gömb alakú, az minden mennyiségben, bármilyen méretben és alapanyagból jöhet. A korához képest megdöbbentően ügyes velük, maga előtt gurítva egyszerre kettőt is eljuttat bárhova, akár fordulatból a háta mögé dobva is tök pontosan céloz velük, sőt most hogy lépked, már rúgva vezetni is próbálja őket.
- Szintén egyértelmű a kedvenc játéka: az üldözős, amit M. talált ki. "Kissmajom! Elkaplak…", szólal meg, mire a babácska összerezzenve abbahagy bármilyen tevékenységet, térden vagy állva felegyenesedik, és vigyorogni kezd, aztán gyorsan körbenéz és látszik, ahogy jár a kis agya, amint menekülési útvonalat választ. Ha van támasza, akkor oldalazva valósággal szalad, de az alap a mászás azért: mire M. négykézlábra ereszkedik, Kissmajom őrült sebességgel elindul, csak úgy csattognak a tenyerei, és ring a kis segge jobbra-balra, ahogy teszegeti a lábait. Ha M. csak lassan követi, akkor méterenként hátrafordul hangosan kacagni, ha M. meg is áll, akkor ő utánozza, hogy bevárja - és ha M. nem indul el újra, akkor megteszi ő, egyenesen feléje, cseng a lakás a nevetésétől.
- Könyvekkel egész hosszú ideig le lehet kötni, de egyelőre nem a rajzolt történeteseket kedveli, inkább az olyanokat, ahol oldalanként egy darab látnivaló van, és lehetőleg nem stilizáltan, hanem élethű fotó formájában. Sokáig türelmesen lapozgatja őket, különösen ha állatkák vannak bennük, minden újabb képnél megáll, kommentárt vár, hogy az micsoda meg hogy csinál, és legtöbbször komoly fejjel néz, de ha nagy kedvenc következik (például a malac, a majom vagy a szamár) nevet a produkción.
- Örököltünk és vettünk egy csomó kézbábot, M. különböző szinkronhangokon előadásokat tart velük - na azokat imádja, akár negyed órára is elszórakoztatható ezzel, pipiskedve kukucskál, ha "ruhacsere" miatt elrejtőznek, tátott szájjal bámulja azt, amelyik épp beszél, és ha a plüssök hozzábújnak, akkor ő is odatolja a fejét, és mosolyogva ölelgeti őket magához, ami valószínűleg a világ legaranyosabb dolga.
- Szintén nagyon sikeresek M. improvizált esti meséi, amik egy Kissmajom nevű kisfiú kalandjairól szólnak, aki egy erdőszéli farmon él a családjával és a mindenféle állatkáikkal… csüng az apján mozdulatlanul, úgy hallgatja őket, csak néha szól közbe, de akkor nagyon határozottan és hosszasan kifejti a véleményét az eseményekről.
- Rajong a zenéért, elég neki két ütem bármiből, és már vigyorog és riszálja a csípőjét, nagyon ügyesen hangsúlyozva "mondókázik", dallamot hallva és egyedül is gyakran kornyikál, és ha épp nincs alapból valamilyen zene beállítva (karácsony miatt például az elmúlt hetekben folyamatosan mentek a kedvenc nyálas dalaink), akkor nagyjából egész nap nyomkorássza a különböző éneklő játékait... sokszor hármat is egyszerre, szóval az ízlésén még kell dolgozni.
Meglepetések:
- Apu tanította repülőzni, mutatta neki, hogyan száll a levegőben és milyen hangja van - azóta mindennel bemutatja ezt, ami formailag hasonlít a repülőhöz (pl. bálna, mert farka van, és uszonyok az oldalán).
- Kapott szülinapjára egy olyan farmos kütyüt, ami első gombnyomásra állathangokat ad ki, másodikra meg zenél - körülbelül három perc alatt megértette a működési mechanizmust, és azóta szinte meg sem várja, hogy felcsendüljön a bégetés vagy kukorékolás, már kattint is újra, hogy induljon inkább a zene.
- M. szüleinél van egy olyan játékvonat, aminek minden gombja mást csinál (állathangokat ad, villog és sípol, zakatolva elindul, illetve zenél), azon is már első használatkor rájött, hogy melyik a zenélőke, és kizárólag azt nyomkorássza.
- Azt talán már írtam, hogy szó szerint segít öltözéskor, beledugja a kezét a felsők ujjába, nyújtja a lábát, hogy feladjuk a harisnyát és nadrágot, befeszíti a lábfejét, hogy rácsússzon a cipő, de az utóbbi időben lesokkolt azzal, hogy minden alkalommal teljesen nyugodtan végigülte a körömvágást (csak a kezén, a talpa nagyon csikis, úgyhogy a lábát vacsoraszlopákolás közben kell lezavarni úgy, hogy M. szórakoztatja közben).
- Az itatópoharát már elég régen előveszi, ha szomjas, de a héten felmászott a székére, amiről eléri az íróasztalt, amin csomó olyan kincs volt épp elérhető közelségben, amire általában erősen pályázik (egér, tűzőgép, mappa, tollak, stb.); ezúttal viszont egyiket sem kérte, hanem a kupac közepéből kipiszkált egy mandarint, és odahozta nekem, átnyújtotta, látványosan örült, amikor pucolni kezdtem, majd megette.
- Szívesen beveszi a borzalmas ízű esti vitaminkombóját, bármilyen éhes (ami onnan derül ki, hogy panaszosan lamentál, ha meghallja, hogy épp keverem be a tápszerét), készségesen tátja a kis száját, amikor közelítek a kanállal. Szintén nyitott szájjal, előretolt fejjel segédkezik, amikor M. a fogát mossa.
- A bárányhimlőt csodával határos módon nem kapta el végül.
Ez csak pár hirtelenjében előbányászott példa az utóbbi néhány hétből, de tényleg napi szinten előrukkol valamivel - most már nem azon csodálkozunk, hogy jé, ezt is tudja meg azt is, hanem hogy milyen gyorsan tanul, és mikre képes meg hajlandó.
Nincs szó rá, hogy mennyire szeretjük… csodáljuk, imádjuk, rajongunk érte. Napi többször lábad könnybe a szemünk attól az ezer dolgától, amiket itt fel sem soroltam, mert megfoghatatlanok, körülírhatatlanok, és nagyon aprók - de ő általuk lesz Kissmajom. A mi végtelenül kiegyensúlyozott, érdeklődő, okos, vicces, nyugodt, kedves, nyitott, figyelmes, vidám, kíváncsi, türelmes, nevetős, orr-ráncolós… egyszerűen jófej csodakisfiunk.
Nincs kétség, ő az Élet, és továbbra is mi vagyunk az univerzum legszerencsésebb szülői.
Méretek, külalak:
- egy éves státuszvizsgálaton 10,3 kiló volt és 81 centi magas (ami a vele egykorú kisfiúk 98%-ánál magasabbat jelent);
- alkatilag tisztára az apja: nagyon széles vállak, keskeny csípő, hosszú combok, ha-tal-mas tenyerek (van olyan ruhája, ami két évesekre való, és a negyvenöt centi körfogatú labdát simán felemeli egy kézzel);
- a szemei sötétebb árnyalatú kékek, mint az apjáé, a haja ugyanolyan sötétszőke, a szempillái meg majdnem feketék, és nevetségesen sűrűek meg hosszúak (mű változatnál már túlzásnak számítanának, mert felérnek a szemöldökéig);
- a szája pontos mása az enyémnek (talán egy fokkal még húsosabb ajkakkal), a szemformája és szemöldök-íve az apjáénak, és szintén tőle örökölte a minden-arcizma-nevet jellegű, mindent beragyogó mosolyát.
Alvás, étkezés:
- Féligmeddig áttértünk a napi egy alvásra, ami azért problémás, mert Kissmajom az esetek nagyrészében továbbra is ragaszkodik a fél órás pihenőhöz, újabban már sokszor akkor is, ha végig mellette fekszem és ölelem (értsd: igazi mártírként vele együtt alszom). Délután hat után van a fürdés, utána evés, mese, és legkésőbb fél nyolckor (körülbelül tíz perc altatás után) alvás; éjfél és kettő között ébred enni, aztán öt és hét között megint, utána meg már közöttünk alszik valamivel nyolc utánig. Tíz körülig játék, akkor eszik, egy körülig megint játék, utána megint kaja, majd alvás - régen ez keserves tiltakozással járt, de most már ez az altatás az estinél is rövidebb, szó szerint leteszem, hozzábújok, és már hunyja is le a szemét. Ha csak fél órás lesz ez a menet, akkor késő délután rendszerint úgy időzítünk egy elmenést, hogy az autóban még összejöjjön egy fél, mert már hullafáradt (nagyon édes, mert ilyenkor sem hisztizik, csak minimálisan nyűgös, és le van lassulva, mint egy kis zombi); ha egy óránál hosszabbra sikerül, akkor viszont simán kibírja vele estig.
- A evés-program nem nagyon változott, vacsorára 340 milli tápot kér, majd éjjel és hajnalban 180 millit, tízóraira (nálunk ez a főétkezés) főzeléket kap fehérjével (hús, tojás, túró vagy sajt), ebédkor zabpelyhes vagy gabonapépes joghurtot (natúr vagy gyümölccsel keverve), uzsonnára gyümölcsöt vagy ritkán tejpépet. A puhább gyümölcsöket kivéve a kaják nagyrésze még mindig pépes állagú, de már nem teljesen simára turmixolt, hanem kisebb darabosra összetört; mivel még mindig csak az első nyolc foga van meg, keményebb falatokkal nem nagyon tud mit kezdeni, csak forgatja őket a szájában, párszor rájuk harap, és megpróbálja szétnyomkorászni őket, de öklendezik, amikor nyelné, így nem erőltetem, majd csak megtanulja valamikor. Válogatás nélkül abszolút mindent megeszik, én meg alapvetően igyekszem "tiszta" kajákat adni, bio összetevőkből készített főzelékeket, termelői fehérjéket, de már nem kizárólag ezek mennek, a gyümölcsöket normál boltokban veszem, és csomó mindent M.Apuka főztjéből kap, amit mi is eszünk. A mennyiségeket továbbra sem mérem, 150 és 350 gramm között minden van egy étkezésre, változó, mert ő dönti el, hogy mikor elég. Tartósítószeres, színezékes, anyámkínjás dolgokat egyelőre nem kapott, és feldolgozott cukrot sem kóstolt soha; a szülinapi tortájának a mázában volt egy kis xilit, hogy igazi csokiíze legyen - megevett egy darabot, de különösebben nem volt oda érte, szóval hál'Istennek egyértelműen nem az én édesszájúságomat örökölte.
Értelem, érzelem:
- Számtalan tárgyat meg állatot felismer már, de produkció szempontjából nagyon visszafogott, csakis akkor nevez meg bármit, ha egész biztos benne, hogy pontosan mondja; állatok közül például egyelőre csak a cicát (nyá), a tehenet (bú), az oroszlánt (hrá) meg a baglyot (úúú) nevezi meg, mást megpróbálni sem hajlandó, a már használtakra sem tudtuk rávenni bármennyi ismétléssel, mindegyiket csak akkor kísérelte meg, mikor ő tökéletesnek érezte. A fentieken kívül van egy olyan két hete kimondott első szava is, ami nem hangutánzó: ha fotón vagy élőben labdát lát, vagy egyszerűen labdázni szeretne, akkor többször elismétli, hogy "Gugú!", azaz nicsak-gurulós-izé/gurítsuk-az-izét; és az utóbbi pár napban elkezdett villámsebességgel utánunkmondós új szavakat bevezetni, például az "á" (áll) vagy "ke" (kesztyű vagy kettő).
- Napi szinten használ saját szavakat, amik nyilvánvalóan jelentenek valamit, esetleg több mindent is az ő szótárában, ilyen például a "tedegümm", a "kakkó" vagy a "jajjajj" (olaszos gli kiejtéssel), amit rengetegszer mond önálló játszadozás közben, illetve akkor is lelkesen ismételgeti, ha mi mondjuk neki. Az az ember érzése, hogy egy kis értelmes felnőtt, akivel csak azért nem lehet szóban kommunikálni, mert más nyelvet beszél.
- Megmutatja, hogy hol van a füle és a szája, a hasa és a lába (ha hirtelen kérdezünk rájuk, az egymáshoz közelieket néha igyekezetében összekeveri), és kérésre már hetek óta csücsörítve pusziszájat mutat.
- Mutogató gesztusok nélkül is megért kéréseket és utasításokat (gyere, add ide), és szívesen teljesíti őket: még akkor odaodajön, és átadja az épp rágott papírfecnit, ha tudja, hogy az lesz a vége, hogy elvesszük tőle a csócsálmányt.
- Van humorérzéke: tudja, hogy nem szabad harapni, de azért nyitott szájjal, akcióra előkészített fogakkal közelít hozzánk, majd az utolsó centiméteren megáll, oldalra fordított simlifejjel ellenőrzi a reakciónkat, és kacag - ezt mindaddig ismétli, amíg fel nem kapjuk agyonpuszilásra.
- Egyelőre nem szeparációs szorong, játék közben akár tíz percig is simán elvan úgy, hogy nem egy légtérben vagyunk és nem lát, magyarázgatva végzi a dolgát, és ha egyszerre csend lesz (nem beszélünk hozzá odaátról vagy abbamaradnak a tevékenykedésünk zajai), akkor jön ellenőrizni. Mással még nem hagytuk sehol, csak Apuval, de vele akár egy egész délutánt is szívesen eltölt, és simán elalszik este, mosolyogva integet, amikor elmegyünk, és boldogan rohan elénk, amikor visszaérkezünk.
- Nagy örömömre meglehetősen bújós baba, gyakran kéredzkedik fel ölbe, felénk nyújtva a kis karjait, nem csak szereti, ha megöleljük, hanem ő maga is kezdeményez és ad ölelést (olyan igazi jófajta, erőteljes, orral-a-másik-nyakában fajtát), majdnem teljesen kinőtte a harapós fázisát, és helyette nyálas, nyitottszájas puszikat ad, és imád úgy aludni, hogy mellette fekve magamhoz szorítom, ő meg az arcomba fúrja a sajátját.
Okosságok, ügyességek:
- Csomó mindent utánoz: ó-ó-zik, hümmög, csámcsog, hörög, berreg, nyelvet nyújt, fejet ráz, ujjaival ajkat pengetve brummog, csukott szájjal nínózva előadja a mentőautót, különböző hangsúlyokkal utánozza a halandzsánkat, ha "veszekszünk" vele, ő is hangosan szól vissza. Ha valamiben ellentmondunk neki (például nem csócsálhatja meg M. ceruzáit), akkor szembefordul velünk, és nagy komolyan lecsesz, egy nyomatékos szótag erejéig - elég nehéz megállni vihogás nélkül.
- Ha mi is tapsolunk, utánoz, ha meglepetészene szólal meg, szintén, ha valami nehezet sikerül megoldania, ünnepélyesen megtapsolja magát, és büszkén mosolyogva ránk néz, hogy biztos láttuk-e. Kérésre nem, de búcsuzós szituációkban (sziás elköszönéskor) magától pápát int, nem csuklóból mozgatva a kezét, hanem nagyon édesen, a kis ujjait görbítgetve. A kukucsot már nem csak úgy játsza, ha mi bújunk el előle, hanem ő is aktív benne: behajol tárgyak mögé, leveszi a fejéről a takarást és kikandikál mögüle, majd visszarakja, vagy megpróbálja a mi fejükre pakolni.
- Most már hasizomból is felül, és ezen a fronton mindent bepótolt: nagyjából ugyanannyit ücsörög normál L alakban (szép derékszögben, nyújtott lábakkal, egyenes háttal), mint M-ben (seggel hátra a két térde közé), meg Z-ben (egyik lába kinyújtva, a másik mellette hátrafelé begörbítve).
- Egyre magasabbra sikerül felmásznia (a rekord M. szüleinél a derékmagasságánál is nagyobb fotel), és nagyon ügyesen tolat le, akár mellmagasságból is (lóg a levegőben, és kapaszkodik a kezeivel, majd ellöki magát, és leugrik).
- Hihetetlenül jó az egyensúlyérzéke, elképesztő mozdulatsorokkal kerül újra egyenesbe, ha véletlenül kibillen, másodpercek alatt átjut bármilyen méretű és formájú akadályon, tucatnyi különböző módon tud áthelyezkedni állásból ülésbe, térdről guggolásba, fekvésből négykézlábba. Ennek ellenére továbbra is biztonsági játékos, nagyon sokáig meg sem próbált a támaszokat elengedve még állni sem, nem hogy egyedül lépkedni - sőt, ha vezetni próbáltuk, rögtön letérdelt, és mászni kezdett.
- Az utóbbi egy hétben hirtelen tíz másodpercekre ácsorogni kezdett fogódzkodás nélkül, vagy ha csak egy rövidke távolság volt valahonnan a karjainkig, akkor egyet-kettőt lépve ránkvetette magát, de mivel nagyon élvezte ezt a zuhanás-elkapás mókát, nem nagyon tudtuk meggyőzni, hogy több önálló lépést is megpróbáljon. Csütörtökön volt az első nap, amikor valahogy betakkant neki, hogy kapaszkodva nem csak oldal irányba lehet menni (illetve oldalra már konkrétan rohanni is tud), hanem előre is, attól kezdve boldog vigyorral a képén kitartóan gyakorolt, ritkán a tologatós járássegítőjével, és sokat a kezemet fogva; az utóbbi teljesen instabilnak tűnt (értsd: ha elengedtem, legtöbbször seggrehuppant vagy orrabukott), mert nem tartotta egyenesben magát, és képtelen volt normális tempóban haladni, mindig nagyon sietős dolga volt. Tegnap M. szüleinél voltunk, ahol sokkal nagyobb a hely és sokkal kevesebb a földre szétszórt játék, így csomót mászkáltunk együtt, hangos kacajok közepette, annyira élvezte - nem váll fölött, hanem a melle előtt fogtam a kezét (illetve ő kapaszkodott az ujjamba), és próbáltam visszatartani egy kicsit, hogy ne dőljön túlságosan előre. És valahogy annyira ráérzett a technikára, hogy egyszer csak azt vettük észre, hogy tök sokáig áll, majd széles mosollyal megindul M.Anyuka felé, és négy-öt lépést is megtesz, mielőtt letérdelne. Whaaa…?
Finommozgás, játékok:
- Nagyon sokáig rendíthetetlenül a destruktív fázisát élte, mindent eldobott, felborított, levert, kibontott, szétszórt, összegyűrt, eltépett, megrágcsált. Ha van az autizmusnak ellentéte, akkor ő a másik szemébe merülésen kívül ebből a szempontból is abban "szenvedett": nagyon nehezen viselte el, ha valami rendezett volt, ha sorba vagy egymásra volt rakosgatva, ha ilyent látott, bárhonnan odasietett, és casual kézmozdulattal visszaállította a jótékony káoszt. Ez is hirtelen változott meg, úgy karácsony körül, most már csak akkor csinálja, ha megunja az ismétlődős játékokat, vagy megelégeli, hogy valami sorozatosan nem sikerül úgy, ahogy elképzelte.
- Napról napra egyre inkább hajlandó megpróbálni a montessori torony felépítését (but he's my boy after all, úgy a harmadik kísérlet után vágja is a földhöz a darabjait, hogy csak úgy pattannak), sajnos egyelőre kevés sikerrel, mert ilyen nagyobb babáknak való fából készült változatunk van, amin nagyon passzentosak a karikák, és egészen pici lyukakat kell eltalálni. De nagyjából a helyére teszi az elemeket, csak egy picit kell segíteni a finomhangolásnál, és azt is tudja, hogy amikor ez megtörtént, neki kell ráütnie a karikára, hogy lecsússzon a rúdon - vagyis egyértelműen utánozni akar, amikor megmutatom neki, hogy mi lenne a cél, nem az van mint eddig, hogy lelkesen odacsörtetett, majd fejjel lefelé fordítva az építményt, szétgurította, amit mutatóba rásorakoztattam.
- Felfedezte a formabedobót is, főleg mióta két különböző szettel operálunk, és egy nagyobb lyukakkal ellátott dobozt használunk, egy kisebb dobozhoz tartozó formákkal; az eredetivel itt is az a gond, hogy pici lyukakba kell beleszuszakolni a megfelelően elforgatott formákat, és ehhez ő még azért fiatalka. Azért miután utóbbi naponkban intenszifikálódott ez a hobbi, az eredeti formabedobigálással is egyre kitartóbb és sikeresebb, plusz még mellette mindent belepróbál illeszteni mindenbe, mindenféle apróságot kiszedeget majd visszarakosgat egymás után a dobozaiba vagy a kisvödrébe - persze mire meglepődnénk, hogy nicsak, rendszerető, borogatja is ki újra, szóval egyelőre csak felvillantgatja a lehetőségeket.
- A labdák már lassan fél éve magasan a legkedvencebb tárgyai, ami nagyjából gömb alakú, az minden mennyiségben, bármilyen méretben és alapanyagból jöhet. A korához képest megdöbbentően ügyes velük, maga előtt gurítva egyszerre kettőt is eljuttat bárhova, akár fordulatból a háta mögé dobva is tök pontosan céloz velük, sőt most hogy lépked, már rúgva vezetni is próbálja őket.
- Szintén egyértelmű a kedvenc játéka: az üldözős, amit M. talált ki. "Kissmajom! Elkaplak…", szólal meg, mire a babácska összerezzenve abbahagy bármilyen tevékenységet, térden vagy állva felegyenesedik, és vigyorogni kezd, aztán gyorsan körbenéz és látszik, ahogy jár a kis agya, amint menekülési útvonalat választ. Ha van támasza, akkor oldalazva valósággal szalad, de az alap a mászás azért: mire M. négykézlábra ereszkedik, Kissmajom őrült sebességgel elindul, csak úgy csattognak a tenyerei, és ring a kis segge jobbra-balra, ahogy teszegeti a lábait. Ha M. csak lassan követi, akkor méterenként hátrafordul hangosan kacagni, ha M. meg is áll, akkor ő utánozza, hogy bevárja - és ha M. nem indul el újra, akkor megteszi ő, egyenesen feléje, cseng a lakás a nevetésétől.
- Könyvekkel egész hosszú ideig le lehet kötni, de egyelőre nem a rajzolt történeteseket kedveli, inkább az olyanokat, ahol oldalanként egy darab látnivaló van, és lehetőleg nem stilizáltan, hanem élethű fotó formájában. Sokáig türelmesen lapozgatja őket, különösen ha állatkák vannak bennük, minden újabb képnél megáll, kommentárt vár, hogy az micsoda meg hogy csinál, és legtöbbször komoly fejjel néz, de ha nagy kedvenc következik (például a malac, a majom vagy a szamár) nevet a produkción.
- Örököltünk és vettünk egy csomó kézbábot, M. különböző szinkronhangokon előadásokat tart velük - na azokat imádja, akár negyed órára is elszórakoztatható ezzel, pipiskedve kukucskál, ha "ruhacsere" miatt elrejtőznek, tátott szájjal bámulja azt, amelyik épp beszél, és ha a plüssök hozzábújnak, akkor ő is odatolja a fejét, és mosolyogva ölelgeti őket magához, ami valószínűleg a világ legaranyosabb dolga.
- Szintén nagyon sikeresek M. improvizált esti meséi, amik egy Kissmajom nevű kisfiú kalandjairól szólnak, aki egy erdőszéli farmon él a családjával és a mindenféle állatkáikkal… csüng az apján mozdulatlanul, úgy hallgatja őket, csak néha szól közbe, de akkor nagyon határozottan és hosszasan kifejti a véleményét az eseményekről.
- Rajong a zenéért, elég neki két ütem bármiből, és már vigyorog és riszálja a csípőjét, nagyon ügyesen hangsúlyozva "mondókázik", dallamot hallva és egyedül is gyakran kornyikál, és ha épp nincs alapból valamilyen zene beállítva (karácsony miatt például az elmúlt hetekben folyamatosan mentek a kedvenc nyálas dalaink), akkor nagyjából egész nap nyomkorássza a különböző éneklő játékait... sokszor hármat is egyszerre, szóval az ízlésén még kell dolgozni.
Meglepetések:
- Apu tanította repülőzni, mutatta neki, hogyan száll a levegőben és milyen hangja van - azóta mindennel bemutatja ezt, ami formailag hasonlít a repülőhöz (pl. bálna, mert farka van, és uszonyok az oldalán).
- Kapott szülinapjára egy olyan farmos kütyüt, ami első gombnyomásra állathangokat ad ki, másodikra meg zenél - körülbelül három perc alatt megértette a működési mechanizmust, és azóta szinte meg sem várja, hogy felcsendüljön a bégetés vagy kukorékolás, már kattint is újra, hogy induljon inkább a zene.
- M. szüleinél van egy olyan játékvonat, aminek minden gombja mást csinál (állathangokat ad, villog és sípol, zakatolva elindul, illetve zenél), azon is már első használatkor rájött, hogy melyik a zenélőke, és kizárólag azt nyomkorássza.
- Azt talán már írtam, hogy szó szerint segít öltözéskor, beledugja a kezét a felsők ujjába, nyújtja a lábát, hogy feladjuk a harisnyát és nadrágot, befeszíti a lábfejét, hogy rácsússzon a cipő, de az utóbbi időben lesokkolt azzal, hogy minden alkalommal teljesen nyugodtan végigülte a körömvágást (csak a kezén, a talpa nagyon csikis, úgyhogy a lábát vacsoraszlopákolás közben kell lezavarni úgy, hogy M. szórakoztatja közben).
- Az itatópoharát már elég régen előveszi, ha szomjas, de a héten felmászott a székére, amiről eléri az íróasztalt, amin csomó olyan kincs volt épp elérhető közelségben, amire általában erősen pályázik (egér, tűzőgép, mappa, tollak, stb.); ezúttal viszont egyiket sem kérte, hanem a kupac közepéből kipiszkált egy mandarint, és odahozta nekem, átnyújtotta, látványosan örült, amikor pucolni kezdtem, majd megette.
- Szívesen beveszi a borzalmas ízű esti vitaminkombóját, bármilyen éhes (ami onnan derül ki, hogy panaszosan lamentál, ha meghallja, hogy épp keverem be a tápszerét), készségesen tátja a kis száját, amikor közelítek a kanállal. Szintén nyitott szájjal, előretolt fejjel segédkezik, amikor M. a fogát mossa.
- A bárányhimlőt csodával határos módon nem kapta el végül.
Ez csak pár hirtelenjében előbányászott példa az utóbbi néhány hétből, de tényleg napi szinten előrukkol valamivel - most már nem azon csodálkozunk, hogy jé, ezt is tudja meg azt is, hanem hogy milyen gyorsan tanul, és mikre képes meg hajlandó.
Nincs szó rá, hogy mennyire szeretjük… csodáljuk, imádjuk, rajongunk érte. Napi többször lábad könnybe a szemünk attól az ezer dolgától, amiket itt fel sem soroltam, mert megfoghatatlanok, körülírhatatlanok, és nagyon aprók - de ő általuk lesz Kissmajom. A mi végtelenül kiegyensúlyozott, érdeklődő, okos, vicces, nyugodt, kedves, nyitott, figyelmes, vidám, kíváncsi, türelmes, nevetős, orr-ráncolós… egyszerűen jófej csodakisfiunk.
Nincs kétség, ő az Élet, és továbbra is mi vagyunk az univerzum legszerencsésebb szülői.
2015. január 9., péntek
2015. január 6., kedd
Parenting fail - episode 2.
Nem tartott sokáig, máris itt a folytatás…
Kissmajomról tudni kell, hogy itthon mindent, de a világon min-dent a szájába tuszkol, amit a földön talál - egyébként kint is, kivétel ha nagyon sok minden van, és nem győzi (például avar vagy fű vagy homok). A nap nagyrészében játékokat szállít foggal, és labdákat csócsál, de alapvetően minél undorítóbb a nyammogmány, annál jobb. Egyszerűen nem lehet olyan gyakran és olyan jól takarítani, hogy ne találjon legalább egy-egy miniatűr koszt vagy szöszt (vagy manapság mű-tűlevelet), de ha esetleg mégis sikerül, akkor ha elege lesz az engedélyezett tárgyakból, addig kapirgássza a könyvek gerincét, amíg tépkedni tud magának egy bekapható darabkát.
Egy ideje már nem nagyon aggódunk ezen, mert egyrészt olyasmit nem hagyunk elől, amitől megfulladhatna, vagy más baja lehetne, másrészt rájöttünk, hogy semmit sem nyel le, csak rágcsálja egy ideig, aztán ha már megunta, magától kiköpi. Nyilván a nyomdafesték nyalogatása sem szerencsés dolog, azért ha észrevesszük, akkor gyorsan elkobozzuk tőle a tiltott szerzeményt (általában készségesen oda is adja, vagy legalábbis kinyújtja a nyelvét, hogy kipiszkálhassuk), de egyre ügyesebben tartja titokban az akcióit: régen még pofákat vágott hozzájuk, és időnként turkált a szájában ilyenkor, de újabban már ezeket sem csinálja, valószínűleg javult a technikája, és most már stabilan ott tudja tartani a cuccot, ahol épp akarja, nem csúszkál se kifelé, se a torka irányába.
Miközben M. zuhanyzott, én meg a babakaját melegítettem a konyhában, Kissmajom ma lelopta az apja íróasztaláról a mini-szemetest. Ez egy olyan helyi gyorsmegoldás, eldobandó post-it darabkáknak, blokkoknak, árcéduláknak, lottószelvényeknek, hogy ne kelljen folyton a szobai kuka fedelét nyitogatni (mert még a végén megjön hozzá a gyerek kedve is, és megtervezi az eléje épített barikád kiiktatását). Hiába ártalmatlan, nem szoktuk amúgy az asztal szélén hagyni, de Kissmajom most már olyan magas, és olyan ügyesen áll lábujjhegyre, és olyan hatékonyan nyújogatja ki a karjait, hogy sokszor meg tud lepni az aktualizált hatósugarával.
Szóval M. kijött a fürdőből, látta, hogy ki vannak borítva a papírfecnik, és szólt, hogy menjek már, mert megint van valami a gyerek szájában, és neki nem hajlandó kinyitni. És akkor lehetne tippelni, hogy mi volt az, de úgyse találná ki senki: M. rágógumija, amit ezúttal kivételesen nem a nagy szemetesbe dobott ki fél órával azelőtt. Kissmajom komótosan, élvezettel, és annyira szabályosan rágta, hogy komolyan eszembe jutott, hogy ha már cumink nincs (ami általában a gyerekeknél jó védelem ilyen helyzetekre, mert szinte folyamatosan elfoglalja a szájat), akkor lehet, hogy rendszeresíteni lehetne ezt a módszert, ha a tavasz beköszöntése után is kitart Kissmajom szokása, mert az utcai cigicsikkek és parkbéli galambszar kóstolgatásánál azért jobb megoldás.
Egymásra néztünk utána párszor, nehezen fojtva el a kuncogást.
E. (kicsit azért őszintén aggódva): Basszus, milyen szülők vagyunk már… ma rágózott az egyéves gyerekünk!
M. (egyetértően): Igen, ez tényleg gáz. Mondjuk legalább nem aludtunk közben...
De viccen kívül, remélem nem tartja magát ez a tendenciánk, mert még a végén meg kell menteni tőlünk ezt a szerencsétlen kisbabát.
Kissmajomról tudni kell, hogy itthon mindent, de a világon min-dent a szájába tuszkol, amit a földön talál - egyébként kint is, kivétel ha nagyon sok minden van, és nem győzi (például avar vagy fű vagy homok). A nap nagyrészében játékokat szállít foggal, és labdákat csócsál, de alapvetően minél undorítóbb a nyammogmány, annál jobb. Egyszerűen nem lehet olyan gyakran és olyan jól takarítani, hogy ne találjon legalább egy-egy miniatűr koszt vagy szöszt (vagy manapság mű-tűlevelet), de ha esetleg mégis sikerül, akkor ha elege lesz az engedélyezett tárgyakból, addig kapirgássza a könyvek gerincét, amíg tépkedni tud magának egy bekapható darabkát.
Egy ideje már nem nagyon aggódunk ezen, mert egyrészt olyasmit nem hagyunk elől, amitől megfulladhatna, vagy más baja lehetne, másrészt rájöttünk, hogy semmit sem nyel le, csak rágcsálja egy ideig, aztán ha már megunta, magától kiköpi. Nyilván a nyomdafesték nyalogatása sem szerencsés dolog, azért ha észrevesszük, akkor gyorsan elkobozzuk tőle a tiltott szerzeményt (általában készségesen oda is adja, vagy legalábbis kinyújtja a nyelvét, hogy kipiszkálhassuk), de egyre ügyesebben tartja titokban az akcióit: régen még pofákat vágott hozzájuk, és időnként turkált a szájában ilyenkor, de újabban már ezeket sem csinálja, valószínűleg javult a technikája, és most már stabilan ott tudja tartani a cuccot, ahol épp akarja, nem csúszkál se kifelé, se a torka irányába.
Miközben M. zuhanyzott, én meg a babakaját melegítettem a konyhában, Kissmajom ma lelopta az apja íróasztaláról a mini-szemetest. Ez egy olyan helyi gyorsmegoldás, eldobandó post-it darabkáknak, blokkoknak, árcéduláknak, lottószelvényeknek, hogy ne kelljen folyton a szobai kuka fedelét nyitogatni (mert még a végén megjön hozzá a gyerek kedve is, és megtervezi az eléje épített barikád kiiktatását). Hiába ártalmatlan, nem szoktuk amúgy az asztal szélén hagyni, de Kissmajom most már olyan magas, és olyan ügyesen áll lábujjhegyre, és olyan hatékonyan nyújogatja ki a karjait, hogy sokszor meg tud lepni az aktualizált hatósugarával.
Szóval M. kijött a fürdőből, látta, hogy ki vannak borítva a papírfecnik, és szólt, hogy menjek már, mert megint van valami a gyerek szájában, és neki nem hajlandó kinyitni. És akkor lehetne tippelni, hogy mi volt az, de úgyse találná ki senki: M. rágógumija, amit ezúttal kivételesen nem a nagy szemetesbe dobott ki fél órával azelőtt. Kissmajom komótosan, élvezettel, és annyira szabályosan rágta, hogy komolyan eszembe jutott, hogy ha már cumink nincs (ami általában a gyerekeknél jó védelem ilyen helyzetekre, mert szinte folyamatosan elfoglalja a szájat), akkor lehet, hogy rendszeresíteni lehetne ezt a módszert, ha a tavasz beköszöntése után is kitart Kissmajom szokása, mert az utcai cigicsikkek és parkbéli galambszar kóstolgatásánál azért jobb megoldás.
Egymásra néztünk utána párszor, nehezen fojtva el a kuncogást.
E. (kicsit azért őszintén aggódva): Basszus, milyen szülők vagyunk már… ma rágózott az egyéves gyerekünk!
M. (egyetértően): Igen, ez tényleg gáz. Mondjuk legalább nem aludtunk közben...
De viccen kívül, remélem nem tartja magát ez a tendenciánk, mert még a végén meg kell menteni tőlünk ezt a szerencsétlen kisbabát.
2015. január 4., vasárnap
Parenting fail
Ma az egyéves gyerekünk két kerek órát játszott tiszta egyedül, miközben mi, mint két hanyag, gondatlan, drogos szülő, aludtunk. M. zavarban van, én egyenesen szégyellem magam; Kissmajom vidáman csicsereg, mint mindig...
Hétvégenként azt szoktuk csinálni, hogy nagyon későn fekszünk (mármint mi, Kissmajom az a megszokott hét óra körül), miközben egyébként maximum egykor el szoktunk vonulni, pénteken és szombaton nem ritka a hajnali három sem. (És hát ez az elmúlt két hét igazából egy nagy hosszú hétvége volt, mert M. egyáltalán nem járt be munkába, és itthon is mindketten is csak a legszükségesebbeket dolgoztuk... amúgy lazultunk, családultunk, csudajó volt.) Ilyenkor az a leosztás, hogy szombaton reggel egyikünk felkel a babával, a másik meg alszik, amíg kedve tartja, vasárnap meg cserélünk, így mindenki pihenhet egy jót. A felkelés rendszerint úgy zajlik, hogy Kissmajom nyolc körül ébred, akkor még egy fél órára átvesszük magunk közé, mert az elején nagyon bambóca lassúzombi, esik-kel, szaggatott ritmusban mászkál rajtunk, bújik, ölel, puszit ad… szóval semmi pénzért nem hagynánk ki, még akkor sem, ha egyikünk, vagy mindketten hullafáradtak vagyunk az éjjelidorbézolás filmnézés/olvasás/szerepjátékozás/Xboxozás miatt. Mikor vége az éledezős fázisának, és Kissmajom begyorsul, és veszélyes kísérletezésekbe kezd az ágytámlán való átugrás kérdéskörében, akkor az épp szolgálatos szülő kimegy a nappaliba, előkészíti a terepet (habtapi a földre, játékos dobozok ki), majd magával viszi a gyereket, tisztába teszi, felöltözteti, megeteti, és játszik vele addig, amíg a lustizó párja nem csatlakozik.
De néha, amikor Kissmajom viszonylag későn (mondjuk csak hat óra után) ébred fel elfogyasztani a tápszeres reggelijét, akkor egy ideig más ellátást nem igényel, úgyhogy ilyenkor csak előkészítjük a játszóterét, és mindketten visszabújunk az ágyba egy kicsit beszélgetni, elolvasni a reggeli híreket, vagy épp heverészni még egy sort. A hálószobaajtó természetesen nyitva marad, a teljesen childproof szomszédos nappaliban Kissmajom lenyomja a változatlan napkezdő rutinját (üdvözlésül megkergeti a macskát, szétgurítja a labdáit, szétszedi a tornyait, szétdobálja a formabedobóit, megénekelteti az összes zenélő kütyüjét egyenként és különböző kombinációkban is), majd mikor már unatkozik, ami rendszerint úgy húsz perc múlva következik be, visszajön hozzánk, aranyos mosollyal meglátogatja az ágyunk egyik, majd másik oldalát, és hangos magyarázkodás közepette asszisztál az öltözködésünkhöz, hogy megkezdődjön a közös bandázás.
Ma reggel fél kilenckor, miközben a gyerek az apja fején térdelve kapcsolgatta az éjjelilámpát, előszedtem a cuccait a nappaliban, bekészítettem M. kávéját a főzőbe, majd felöltöztettem Kissmajmot, és engedtem kicaplatni játszani. Miközben visszazuhantam a párnámra, hallottam, hogy kint elkezdődött a macska- és labdakergetés, láttam, hogy M. takaróval a fején fekszik, és gondoltam, hogy egy pillanatra még én is lehunyom a szemem, aztán amint szól a baba, megyek is állatkás könyveket nézegetni. És, ahogy vártam, egyszer csak szólt is a baba: felállt a fejem mellett, megtekergette az orromat, és elhadarta, hogy: "Hm-hmmm... Tádá-degüm. Ku-kóóó!" Már pattantam is fel, hogy okéoké, máris húzom a papucsomat, mikor feltűnt, hogy szokatlanul pihent vagyok. Megnéztem az órát és… fél tizenegy volt!
Le vagyok döbbenve. Eddig is tudtam, hogy átlagon felül önálló gyerekünk van, elég gyakran csinál ugyanis olyant, hogy mindketten leülünk vele a szőnyegére egy családi hancúrra, aztán az lesz a vége, hogy M. meg én magányosan dobáljuk egymásnak a lufikat, mert Kissmajom otthagy, elmászkál, és a saját dolgait intézi. De egyévesen két óra játékidő úgy, hogy még eszébe sem jut bevonni minket, egy kicsit túlzásnak tűnik - főleg úgy, hogy nem egy kényszerhelyzetről beszélünk, hiszen minden eddigi példából tudja, hogy még csak nem is kell sírnia, egy szavába kerül, és rögtön rohanunk hozzá.
És bevallom, szarul érzem magam, mert basszus, hát elaludtunk nah! Persze elvileg tökéletesen biztonságos a lakás általa bejárható része, sehova sem tud felmászni, semmit sem tud magára borítani, semmivel sem tud ártani magának, nincsenek elölhagyott kábelek, bedugaszolatlan konnektorok, megehető apró- vagy sérülést okozó éles kacatok. Nyilván eleshetett vagy felborulhatott volna, vagy beüthette volna magát, de ezek akkor is elkerülhetetlenek, ha fél méterre vagyunk tőle - a bármi miatti panaszkodást meg azonnal meghallottuk volna, mert legalábbis én minden szokatlan hangra felriadok. (De még ilyent sem csinált, csak hablatyolt és muzsikálgatott, mint mindig, és néha kisebb-nagyobb csattanással ledobott különböző tárgyakat, de az már mindennapos háttérzajnak számít nálunk.)
M. szerint ne lelkizzem túl a dolgot, ennél beszédesebb bizonyíték nem kell rá, hogy Kissmajom biztonságban érzi magát, tudja, hogy nem kell folyton a seggünkben lennie ahhoz, hogy szükség esetén figyelmet, támogatást, segítséget, vigasztalást, szórakoztatást kapjon. De miközben logikusnak tűnik, és bólogatok is szépen, máris azon agyalok, hogy amint befejezem ezt a posztot, és abbahagyom a kompenzálást (értsd: engedem végre fellélegezni Kissmajmot, és nem üldözöm tovább azzal, hogy kicsim, gyere csak anyához, építsünktáncoljunkgurítsunkolvassunk), azért csak rákeresek már a kötődéstípusokra és jellemzőikre, hogy lássam, mit rontottunk el és hol, és vajon szociopata lesz-e a kisfiunk… Pf.
Hétvégenként azt szoktuk csinálni, hogy nagyon későn fekszünk (mármint mi, Kissmajom az a megszokott hét óra körül), miközben egyébként maximum egykor el szoktunk vonulni, pénteken és szombaton nem ritka a hajnali három sem. (És hát ez az elmúlt két hét igazából egy nagy hosszú hétvége volt, mert M. egyáltalán nem járt be munkába, és itthon is mindketten is csak a legszükségesebbeket dolgoztuk... amúgy lazultunk, családultunk, csudajó volt.) Ilyenkor az a leosztás, hogy szombaton reggel egyikünk felkel a babával, a másik meg alszik, amíg kedve tartja, vasárnap meg cserélünk, így mindenki pihenhet egy jót. A felkelés rendszerint úgy zajlik, hogy Kissmajom nyolc körül ébred, akkor még egy fél órára átvesszük magunk közé, mert az elején nagyon bambóca lassúzombi, esik-kel, szaggatott ritmusban mászkál rajtunk, bújik, ölel, puszit ad… szóval semmi pénzért nem hagynánk ki, még akkor sem, ha egyikünk, vagy mindketten hullafáradtak vagyunk az éjjeli
De néha, amikor Kissmajom viszonylag későn (mondjuk csak hat óra után) ébred fel elfogyasztani a tápszeres reggelijét, akkor egy ideig más ellátást nem igényel, úgyhogy ilyenkor csak előkészítjük a játszóterét, és mindketten visszabújunk az ágyba egy kicsit beszélgetni, elolvasni a reggeli híreket, vagy épp heverészni még egy sort. A hálószobaajtó természetesen nyitva marad, a teljesen childproof szomszédos nappaliban Kissmajom lenyomja a változatlan napkezdő rutinját (üdvözlésül megkergeti a macskát, szétgurítja a labdáit, szétszedi a tornyait, szétdobálja a formabedobóit, megénekelteti az összes zenélő kütyüjét egyenként és különböző kombinációkban is), majd mikor már unatkozik, ami rendszerint úgy húsz perc múlva következik be, visszajön hozzánk, aranyos mosollyal meglátogatja az ágyunk egyik, majd másik oldalát, és hangos magyarázkodás közepette asszisztál az öltözködésünkhöz, hogy megkezdődjön a közös bandázás.
Ma reggel fél kilenckor, miközben a gyerek az apja fején térdelve kapcsolgatta az éjjelilámpát, előszedtem a cuccait a nappaliban, bekészítettem M. kávéját a főzőbe, majd felöltöztettem Kissmajmot, és engedtem kicaplatni játszani. Miközben visszazuhantam a párnámra, hallottam, hogy kint elkezdődött a macska- és labdakergetés, láttam, hogy M. takaróval a fején fekszik, és gondoltam, hogy egy pillanatra még én is lehunyom a szemem, aztán amint szól a baba, megyek is állatkás könyveket nézegetni. És, ahogy vártam, egyszer csak szólt is a baba: felállt a fejem mellett, megtekergette az orromat, és elhadarta, hogy: "Hm-hmmm... Tádá-degüm. Ku-kóóó!" Már pattantam is fel, hogy okéoké, máris húzom a papucsomat, mikor feltűnt, hogy szokatlanul pihent vagyok. Megnéztem az órát és… fél tizenegy volt!
Le vagyok döbbenve. Eddig is tudtam, hogy átlagon felül önálló gyerekünk van, elég gyakran csinál ugyanis olyant, hogy mindketten leülünk vele a szőnyegére egy családi hancúrra, aztán az lesz a vége, hogy M. meg én magányosan dobáljuk egymásnak a lufikat, mert Kissmajom otthagy, elmászkál, és a saját dolgait intézi. De egyévesen két óra játékidő úgy, hogy még eszébe sem jut bevonni minket, egy kicsit túlzásnak tűnik - főleg úgy, hogy nem egy kényszerhelyzetről beszélünk, hiszen minden eddigi példából tudja, hogy még csak nem is kell sírnia, egy szavába kerül, és rögtön rohanunk hozzá.
És bevallom, szarul érzem magam, mert basszus, hát elaludtunk nah! Persze elvileg tökéletesen biztonságos a lakás általa bejárható része, sehova sem tud felmászni, semmit sem tud magára borítani, semmivel sem tud ártani magának, nincsenek elölhagyott kábelek, bedugaszolatlan konnektorok, megehető apró- vagy sérülést okozó éles kacatok. Nyilván eleshetett vagy felborulhatott volna, vagy beüthette volna magát, de ezek akkor is elkerülhetetlenek, ha fél méterre vagyunk tőle - a bármi miatti panaszkodást meg azonnal meghallottuk volna, mert legalábbis én minden szokatlan hangra felriadok. (De még ilyent sem csinált, csak hablatyolt és muzsikálgatott, mint mindig, és néha kisebb-nagyobb csattanással ledobott különböző tárgyakat, de az már mindennapos háttérzajnak számít nálunk.)
M. szerint ne lelkizzem túl a dolgot, ennél beszédesebb bizonyíték nem kell rá, hogy Kissmajom biztonságban érzi magát, tudja, hogy nem kell folyton a seggünkben lennie ahhoz, hogy szükség esetén figyelmet, támogatást, segítséget, vigasztalást, szórakoztatást kapjon. De miközben logikusnak tűnik, és bólogatok is szépen, máris azon agyalok, hogy amint befejezem ezt a posztot, és abbahagyom a kompenzálást (értsd: engedem végre fellélegezni Kissmajmot, és nem üldözöm tovább azzal, hogy kicsim, gyere csak anyához, építsünktáncoljunkgurítsunkolvassunk), azért csak rákeresek már a kötődéstípusokra és jellemzőikre, hogy lássam, mit rontottunk el és hol, és vajon szociopata lesz-e a kisfiunk… Pf.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)