Tudta-e, hogy...?

Figyelem, TMI - érzékenyek ugorjanak!

Hasznos tudnivalók az Utrogestan hüvelykúpról (fele-arányban olyanok, amiket nem érdemes saját bőrön megtapasztalni):
1. Érdekes, és számomra meglepő, hogy mennyire kevéssé befolyásolja a hőmérsékletet (és ez alapján  a hormonszintet, gondolom én). Én azt hittem majd látványosan felugrik, és kitartóan fent marad, és képtelen leszek eldönteni, hogy most ez mennyiben függ a saját szervezetemtől, és mennyiben a mesterséges adagolástól; apparently not - kíváncsiságból kedvem lenne elmenni egy 7DPO vérvételre, hogy ugyan vajon milyen értékeket produkálok így rásegítősen.
2. Lehet, hogy tapasztaltabbaknak nem gond, de nekem jelentősen megnehezíti teljességgel ellehetetleníti a nyák beazonosítását, mert az utóbbi két napban egészen felismerhetetlenné változtatta az állagát; vagy ez van, vagy az, hogy nevetséges, hogy eddig bármit is krémesnek hittem, és most látok először olyant. (Én szóltam, hogy ugorjatok!)
3. Nem olyan, mint az m&m's cukorka; igen, már kézben elkezd olvadozni, ha az ember kétszer megforgatja, vagy leheletnyien nedves ujjakkal nyúl hozzá.
4. As it turns out, a progeszteron még órák múltán is nagyon-nagyon-nagyon keserű (legalábbis nem orálisan alkalmazandó gyógyszeres állapotában); vagyis érdemes gondosan megtervezni mindennemű olyan akciókat és/vagy egymásutániságukat, amik által akár közvetlenül, akár közvetetten, a szájba juthat. Így végszónak átcsaptam puritánba, de értitek...

2WW: BBT + EWCM = WTF

Gondoltam lejegyzem, ki tudja mire lesz még jó...

Szóval úgy indítottunk ugye, hogy már az inszem reggelén felment a hőm (36,8), vagyis elvileg valamikor előző nap (vagy remélhetőleg éjjel) megrepedt a tüszőm, az az egy darab, amire eredetileg számítottunk. Aztán következő napon egy tizedet leesett (36,7), ami az én ugrálásos és viszonylag magas alaphőmmel simán megfelel akár ovuláció előtti értéknek is, viszont teljesen kiszáradtam, úgyhogy elkönyveltem a szokásos luteális eleji visszaesésnek, és tényként kezeltem, hogy túl vagyunk mindenen, jöhet a progeszteronpótlás. Erre tegnap reggel nem csak hogy semerre sem mozdult a buta görbe (36,7), de még a tojásfehérje is egyértelműen visszatért - hát ki érti ezt...?
Én úgy értelmeztem, és a lányok megerősítettek, hogy a stimuláció akár belobbanthatott további tüsző(ke)t is, és a CD8 simán lehetett túl hamar ahhoz, hogy látszódjanak, főleg úgy, hogy régebben is többször megesett, hogy bújkáltak a tüszőim (ráadásul az egész nagyok is), aztán egyszercsak mégis újra megtalálta őket az UH. Amúgy sem volt még soha életemben ennyire korai tüszőrepedésem, mint ez a CD13 (actually not even close), szóval a legnagyobb és a stimulációra legreagálósabb után még elképzelhető, hogy igyekezett egy vagy akár több kicsi. Ezt látszik megerősíteni az is, hogy ma reggelre egy kicsit megmelegedtem (36,9), és megint száraz vagyok, úgyhogy szerintem most már tényleg ennyi volt, és elkezdődhet a várakozás.

A látszat ellenére nem ezeket a dolgokat vizslatom folyamatosan, sőt, mondhatni ennyire nyugodt nagyon rég voltam az utóbbi egy év alatt. Valahogy úgy érzem, hogy mi ezúttal tényleg minden tőlünk telhetőt megtettünk, minden segítséget igénybe vettünk, amit nem (nem tudom nem azt mondani, hogy egy ellenőrző UH elég hasznos lenne a fellövés előtt), az nem rajtunk múlt. Minden vágyam, hogy sikerüljön, de ha nem fog, akkor sem fogom megbánni, hogy végül elmentem a hőemelkedés ellenére, mert minden jelet összevetve még mindig úgy gondolom, hogy a legjobb döntés volt. A többit meglátjuk.

Támasz

Többször akartam erről írni, de valahogy elsikkadt; a tegnapelőtti nap után megint feléledt bennem a kíváncsiság. Hosszú leszek, és nem is remélem, hogy valaki válaszolni fog a kérdéseimre egy kimerítő magyarázattal, de azért csak belekérdezem az éterbe, mert tényleg nagyon érdekel, és hátha mást is foglalkoztat.
Azon tűnődtem már számtalan alkalommal, hogy vajon miért szeretik a nők magukkal vinni a a párjukat teljesen rutin vizsgálatokra...?

A megértés oldaláról indítok, aminek szilárd alapja az a tény, hogy én M. hozzáállása nélkül nem tudom, hogy tudnám (vagy tudnám-e egyáltalán) ezt az egészet végigcsinálni. He's my rock. Mikor agyalok, kételkedek, aggódok, rettegek... ha megnyugtatni nem is tud, és áltatni nem is akar, de mindig van minimum egy logikus és bátorító, vagy akár vicces-lökött hozzászólása a történésekhez, amivel azonnal más világításba képes helyezni akár a legfélelmetesebb vagy legtragikusabb pillanatot. Bármi negatívumot találok, amin kattogni kezdek, mindig tud olyant mondani, amitől értelmét veszíti, hiszen az igazság az, hogy amíg mi ketten szövetségesei vagyunk egymásnak, és ennyire szoros csapatban létezünk, bármit le tudunk győzni, meg tudunk oldani, át tudunk vészelni. És neki, az ő múltjával, el is hiszem azt, hogy a lehetetlen csak egy üres szó.
Szóval tudom, hogy milyen erőt tud adni, ha az ember mellett áll valaki, és szó szerint vagy átvitt értelemben fogja a kezét. De amit eddig láttam, és amiről kapcsolatilag itt beszélek az nem erről szól - ami nem azt jelenti, hogy ne lehetne mögötte ugyanaz a komoly kötelék, ami mögöttünk, de ha ott van, akkor számomra még kevésbé érthető a dolog, mert akkor még kifürkészhetetlenebb a miért.

Első hely, ahol ilyent tapasztaltam az az OGyEI volt. Ott ugye direkt kiemelték, hogy a kezdő megbeszélésre együtt várják a párt, amit el is könyveltem logikusnak, nem is annyira az adatfelvétel szempontjából, hiszen azokat egymás helyett is el lehetne mondani, inkább azért, mert látni akarják, hogy mindkét fél szabad akaratából vállalna gyereket, kéri az ezzel járó kivizsgálást és esetleges kezeléseket, stb. Utólag visszanézve viszont ez sem tűnik annyira magától értetődőnek, hiszen végülis nem pszichológus kérdezett ki minket, és ha az is lett volna, a szabályzat szerint akkor sem lett volna lehetősége úgy dönteni (mondjuk két marakodó savanyú pofa láttán), hogy márpedig mi ne csináljunk gyereket egymással. Most már az egyetlen hely és alkalom, ahol teljesen természetesnek látom ezt a felállást, az az örökbefogadás előtti procedúra, mivel ha már annyira tülekednek a párok gyerekekért, akkor igenis legyen lehetősége valamilyen szakembernek felmérni és szükség esetén válogatni, hogy tényleg azok válhassanak csak együtt szülővé, akiknél teljes egyetértésben született az ötlet, és teljesen közösen vállalt dolog a megvalósítása. (Csak mellékszálként: ezzel együtt, vagy ettől teljesen függetlenül, én nagyon is támogatom azt, hogy egyedülállók is fogadhassanak örökbe, diszkriminálás nélkül.)
De elkalandoztam... A BMC első konzultációjára is együtt mentünk, bár telefonos érdeklődéskor elmondták, hogy nem feltétlenül muszáj, csak épp vigyük mindkettőnk minden iratát; de azért kíváncsiak voltunk, hogy pontosan mik fognak történni a továbbiakban, úgyhogy bevonultunk. A várók tele voltak párokkal, és ez minden további bemenetelkor így volt - ahogy az is, hogy ijesztően kevés kivétellel, ránézésre csak fizikailag voltak egymás mellett.
Tudom, meddőségi központban lenni eleve nem az a peachy szituáció, meg azt is, hogy két emberről nem süthet mindig a felhőtlen egymásra hangoltság. De valahogy úgy képzelem, legalábbis magunkból kiindulva, hogy bármennyire komor egy helyzet, vagy morc a hangulat, annál inkább próbálja az ember legalább a másikat bíztatni vagy feldobni, még akkor is, amikor magát már talán nem tudja. Legalábbis mi mindig így vagyunk ezzel, és szokott működni, olyannyira, hogy általában a vége az lesz, hogy mindketten rossz kölyök módjára vigyorogni kényszerülünk valamilyen odasúgott beszóláson vagy bugyuta tréfán, amit a másik felvidítására eszeltünk ki; arról nem is beszélve, hogy ha együtt megyünk bárhová, alap az, hogy a környezetünk által kiváltott benyomásokat megtárgyaljuk, és ha szóval valamiért nem lehet, legalább szemmel akkor is folyamatosan kommunikálunk. Ezzel látványos ellentétben ott mindenki jó esetben fegyelmezetten, rosszban kedvetlenül ücsörgött egymás mellett, és mint idegenek meredtek maguk elé szótlanul, reakciómentesen, néha türelmetlen pakolászással vagy torokköszörüléssel jelezve, hogy nagyon elegük van. Értem én, hogy nem mindenki olyan gyagya mint mi, és nem viselkedik ovisként, good for them; de akkor legalább szeretetteljesen, bújósan, érdeklődően, vállveregetősen... mittudomén. Mert különben miért jó az, ha a pasit magukkal hurcibálják egy sima UH-követésre vagy vérvételre, esetleg szabadnapot vetetnek ki vele, hogy aztán hasonlóan nyomorultul kinéző sorstársakkal egyetemben, órákig üljön egy nőgyógyászati rendelőben, majd feszengve pár percig egy orvos előtt, akitől nagy valószínűséggel nem tud mit kérdezni, vagy ha tudna sem akarna, mert milyen az már, mikor egy férfi méhnyaknyákról érdeklődik egy másiktól.

Az érdekel tulajdonképpen, hogy miből jön ilyenkor a támogatás? Nem hinném, hogy a puszta jelenlétből, mert őszintén szólva az inkább lelombozó, ha az ember lelki támasza, mint egy rakás szerencsétlenség, tornyosul a jobbján. Akkor miért van feltétlenül szükség rá, hogy ott legyen?
Megdöbbentő, de fórumos beszélgetésekből kiindulva valami bosszúféle ez, hogy hadd érezze ő is a helyzet súlyát, legyen ő is kiszolgáltatott legalább néha, hisz minket megnéznek kívülről-belülről, tapogatnak és műtenek, agyonböködnek mindenféle éles és hegyes szerszámmal, hőmérőzünk és tesztre pisilünk, görcsöl a hasunk és vérzik az alfelünk - és mindenközben az uraság attól is képes ódzkódni, hogy engedje megtapogatni a prosztatáját, és párszor kiverje egy plasztikdobozba. Ami bizonyos esetekben biztos igaz is, de akkor újabb kérdés, hogy miért szeretne valaki egy ilyen általa önzőnek tartott pasival együtt élni és családot alapítani? És ha szeretne, mert amúgy a pasi csak úgy ontja magából az ettől független jó tulajdonságokat, akkor joggal feltételezzük, hogy a hölgyemény ezt a kis rosszat nagyvonalúan elfogadja, túlteszi magát rajta, soha többet nem hánytorgatja fel - és főleg nem akarja megleckéztetni érte azzal, hogy kellemetlen helyzetekbe rángatja.
Na mindegy, retorikai a kérdés igazából, azt hiszem. És remélem nem ítélkezés-ízű az eszmefuttatás, mert én tényleg csak érteni szeretném, és hinni, hogy nem mindenki a fenti okokból intézi kettesben a meddőséggel kapcsolatos mindennapi dolgait. Gondolom, mások szerint én is fura teremtmény vagyok, amiért mindig magányosan jelenek meg, de a tegnapelőtti élmény csak megerősítette bennem az elhatározást, hogy én egy esetleges lombikos-petesejtleszívásos-altatásos menet után sem szeretném, ha M. ott lenne, csak mert édeslányom, a kötelességtudó jámbor lelkekből lesznek a jó apák. Egyszerűen béna és kínos volt, ahogy ott feküdt minden ágyban egy-egy nyakig betakarva bóbiskoló, esetleg infúzióra kötve olvasgató nő, és az ágyaik lábánál libasorban a szegény tébláboló faszik; senki sem szólt hozzájuk és ők sem egymáshoz, forgolódtak szerencsétlenül a szűk helyen, azt se tudták hova nézzenek, amikor valaki más felesége kibújt az ágyból és öltözködni kezdett, és boldog megkönnyebbüléssel rohantak ki, ha esetleg az asszony odavakkantott, hogy elmehetnek reggelizni a szomszédos büfébe.
Általánosítani nem akarok, nyilván van olyan helyzet, amikor akár indokolt is lehet a társ jelenléte, és azt még meg is értem, hogy sokaknak egy műtét utáni állapot ilyen. De egy egyszerű vizsgálat vagy eredmény megbeszélés esetén, vagy egy bármilyen alkalommal, úgy, hogy miközben ott vannak, tudomást sem vesznek egymásról... miért?

Alea iacta est.

Hát megvolt; csak eldönteni volt nehéz, hogy menjek-e vagy sem, mikor már ott ültem, egyre határozottabban éreztem, hogy jól van ez így. Mi több, egy kicsit örültem is, hogy nem hátráltam meg, mert a bal oldalamon magamhoz képest egészen érezhetően el kezdett szurkálni az alhasam, és ugyan nekem fogalmam sincs, hogy pontosan hol is van a petefészkem (megint az a fránya anatómia, pedig képen meg bábun láttam már), de önmegnyugtatásul úgy képzeltem, hogy hurrá, itt reped a kis nagy dagadt tüsző, mért is paráztam vajon, hiszen nem is időzíthettünk volna jobban.
Őrült tömeg volt bent amúgy, dugig tele a várók; amint kiderült, akit csak lehetett, úgy kalibráltak, hogy hosszú hétvég utáni reggelre legyen esedékes a beavatkozása. Mondjuk nem értettem, miért szúrtak ki magukkal ennyire, mert az embriótranszferek miatt az ünnep alatt amúgy is mindenképp dolgoztak, simán beoszthatták volna lazább ritmusra, de különösebben nem zavart, volt időm. Ücsörögtem, bámészkodtam, Eminem üvöltött a fülembe, tisztára olyan hangulatom volt, mintha boxmeccsre készülnék, szétverni a meddőség seggét, hell yeah.

Pár perccel tíz előtt értem oda, szóltam a recepción, elküldtek a nővérszobához bejelentkezni, majd elolvastatták velem is a papírt, amit M. már reggel aláírt, hogy miket csinálnak velem, és mik lehetnek a következmények; az udvariasság kedvéért átfutottam, de M. tanácsára (aki rutinos műtött, és már a nyári laparkor megmondta, hogy ne tanulmányozzam tüzeteseben amit adnak, csak írjak és kész) nem nagyon mélyültem bele a csúnyaságokba. Aztán leültem a váróban, ahol is elkaptam fél füllel egy olyan hírt, hogy minden kórterem tele van, nincs üres ágy, azért várunk. Dél körül kezdtek a fekvős részről kiszállingózni a reggeli turnusban elintézett nők, és volt egy olyan kis intermezzo, hogy valaki a körülöttem ülők közül bement a nővérekhez körülnézni, majd jött ki a párjához, hogy soron kívül kapott ágyat. Úgyhogy én is gyorsan berohantam, és amint kiderült, jó ötlet volt, ki tudja meddig várakozhattam volna még, amíg szólítanak - úgyhogy to whom it may concern: érdemes élelmesnek lenni, és érdeklődni akkor is, ha látszólag nem történik semmi, mert íme. Bevittek egy négyágyas felújított kórterembe, ahol egyik nőcinek épp infúzió csöpögött befele, két másik meg szintén akció előtt állt, mint én; egyik az anyukájával volt, másik kettő a párjával (Ennek majd szándékozok a napokban egy külön posztot szentelni.), volt egy kis fürdőszoba, ahol átöltözhettem - aztán felkupurodtam az ágyra, folytatva az sms-párbeszédet a mai vizsgájára tanuló M., valamint immáron Elvis társaságában.
További fél óra múlva bejött egy csinos csaj műtős ruhában, és mondta, hogy az egyik szobatárs meg én mehetünk vele. A folyosón már jött is szembe a doki, be egy ajtón, egy kis előtérben levettették a pizsinadrágot és a papucsot, majd szobatársat jobbra, engem meg balra beküldtek egy-egy műtőbe. Vele kezdtek, amit én oldalnézetből végig tudtam követni, miközben engem meg felfektettek az asztalra, elég kényelmetlenül hátrahúzott és felemelt lábakkal. Olyan öt percet vártam, amíg a másik oldalon végeztek, aztán átjött a doki, felkapcsolta a reflektort, beült elém, mondta hogy sóhajtsak, és eközben felhelyezett egy tölcsért katétert, amin beöntötte az elit alakulatot. Egy kicsit feszítő érzés volt, de nem fájt, különösebben kellemetlen sem volt, és konkrétan hosszabb ideig tart most leírni, mint megcsinálni. Akkor jött egy kedves bácsika, és asztalostul megdöntött hátrafelé, úgy feküdtem további öt percet, aztán jött a csinos műtős csaj, mondta, hogy sóhajtsak újra, mert kiszedi az eszközt, és hogy ha majd bármilyen folyást észlelek, ne ijedjek meg, a fiúk már irányba álltak és úton vannak, nem esnek ki. Ezzel visszamentem a szobába, olyan húsz percig feküdtem az ágyon, majd felöltöztem és felmásztam a rendelő elé a zárójelentésemért.
További fél óra várakozás után bementem, ideadta a doksit, és mondta, hogy este még legyen egy biztonsági együttlét, aztán másnaptól kezdjem el a napi három Utrogestan hüvelykapszulát, és várjunk. November 10-én kell tesztelnem, ha addig nem jön meg, és ha pozitív, akkor vár - ha megjön, és ha negatív (vagyis ha megjön, akkor is teszteljek a progeszteronpótlás abbahagyása előtt), akkor további teendő nincs, egy ciklus maradjon ki, és a következőnek a harmadik napján menjek újra. (Nem mintha időzíteni lehetne bármit is ennek tudatában, de fontos infó: téli ünnepek között és alatt zárva lesz a BMC.) Nagyon örültem amúgy, hogy nem rendelt be csak azért, hogy ott várjak megint egy csomót, majd ugyanazt elmondja, amit már addigra otthoni pisiből tudni fogok, ha úgy alakul - de nem tudom min múlik, hogy kinek kell nála jelentkezni (talán a lombikosoknak), mert előttem bement egy pár, körülbelül két percet töltöttek az irodában, és a nő sírva jött ki... nem tudom miért kell ezt csinálni, ha rossz a hír, akkor azt szívesebben bőgi ki az ember a saját budijában...

Megkérdeztem ám így utólag, hogy elképzelhető-e, hogy már előző nap megrepedt a tüszőm, és hogy akkor mi van - azt mondta, hogy lehetséges, de semmi gond, a petesejt 24 órán keresztül életképes... remélem a stimuláció miatt ez valóban egy kivételesen fitt darab volt, és tényleg hosszú életű. Otthon meg annak is utánanéztem, hogy miért is kell ezt az esti ráhúzás - azért, mert szükség van az utánpótlásra egy késői ovuláció esetére: valóban kevesebbet él a tisztított sperma, annyira, hogy néhol 6-12 órát említenek, ami meglehetősen kiábrándító, ezért aztán inkább azt hiszem el, amit leggyakrabban állítanak, hogy 12-24, mert különben olyan kicsi a lehetőség-ablak, hogy nem is létezhetnének sikeres inszemek.
A művelet után még pár órán keresztül éreztem a bal oldali minimál-szurkaféleséget, amit később estig tartó minimál-görcsféleség váltott fel, immár egész alhasi részen, olyasmi mint ami menzeszkor van, vagy ami méhtükrözés után, de sokkal-sokkal enyhébb (és ma már annyira semmi bajom, mintha mi sem történt volna). Volt egy kis folyás is, de tényleg nagyon picike, ilyen rózsaszínes-drappos színű lötty, amire simán elég volt a tisztasági betét - és ami érdekes, hogy estefelé megint megjelent a tojásfehérjeszerű nyák; gyorsan rákerestem, és állítólag teljesen normális dolog, a hüvely és méh megpiszkálása okozza ezt a válaszreakciót.
Röviden ennyi. Ma reggel 36,7-re visszaesett a hőm, de nem vagyok hajlandó foglalkozni vele, luteális elején mindig is nagyon labilis volt, arra meg esküdni mernék, hogy az ovuláció megvolt már. Mától meg a progeszteronpótlás miatt nem lesz valami releváns a görbém, de azért úgy döntöttem, hogy mérek, pont azért, mert érdekel, hogy ezzel a rásegítéssel hogy viselkedik a szervezetem. És várok, remélek... talán hiszek is egy kicsit, amennyire a merszemből futja...

Lánybogarak, nagyon köszönök mindent... a támogatást, a drukkot, a szurkot, a rámgondolást, az energiaküldést... Én nem nagyon hiszek az ilyen elvont dolgokban, de komolyan mondom, hogy fura élmény volt... volt olyan pillanat, amikor minden porcikámban éreztem, hogy nem vagyok egyedül, mintha egy egész hadsereg állt volna a hátam mögött. Jó harcosok vagytok, köszönlek! <3

Ááááá!!!

De most komolyan! De mér, mééér nem lehetek egyetlen egyszer az életben egyszerű és komplikációmentes, mint a szög?! :/

Természetesen ma reggelre felugrott a hőm olyan két tizeddel: 36,8 - és a tojásfehérjét felváltotta a vizes, és tele lettem pattanással, ami a görbéimet visszanézve igencsak ovulációt jelent nálam; jah meg tegnap este teljesen negatív volt az LH tesztem, szinte alig látszott a második csík... Nekem ugye a tüszőrepedés fájdalommal sosem járt, úgyhogy az nem ad támpontot, főleg úgy nem, hogy tegnap este mintha-mintha éreztem volna valami minimálszúrást a jobb oldalomon, ma hajnalban meg mintha-mintha a bal oldalamon... ami természetesen lehetetlen, hiszen csak egy tüszőm volt összesen, úgyhogy betudom az élénk fantáziámnak.
De mekkora szívás már ez! Mindig, MINDIG későn repedtem, stimulált ciklusokban is szuri után vagy stagnált vagy araszolt a hőm, és a luteális alapján is beadás után inkább 72 órával vagy még többel történt bármi is, erre tessék. Gondolhattam volna, mert most a peteérlelőkre is jobban, gyorsabban reagáltam, mint máskor, tüszőrepesztőből is duplát kaptam... gondoltam is, de nyugtatgattam magam, hogy túlaggódom. Hát nem, bassza meg, nem.

Csomót gondolkoztam, hogy mi legyen, telefonáljak-e oda, hogy mégsem tudok bemenni, hiszen ökörség lenne elvesztegetni egy lehetőséget akkor, ha teljesen esélytelen. Nézegettem a fórumokon, világszerte az a protokoll, hogy a tüszőrepesztő után 36 órával van az inszem, de hivatalosan sehol sincs szó hőmérsékletről, és ahol filozofálnak róla, ott mi tagadás több helyen beszélik le egymást a nők az ilyen késő akcióról, mint nem - de találtam azért néhány sikersztorit is, amikor ilyen esetben igenis összejött a baba. Akkor most mi van...?
Most lenne jó jeleskedni biológiából, vagy anatómiából, vagy mi a fene ez. Hogy ugye a hőemelkedést a progeszteron okozza - de pontosan mikor is? Már abban a pillanatban, amikor a tüsző megrepedt, és a pete kiszabadult? Mert onnantól kezdve sejt még 12-24 órán át életképes, és meg tud termékenyülni, tehát abból kiindulva akár még működhet is a dolog annak ellenére, hogy magasabb a hő. Elvileg időzített együttlétet azért javasolnak még a tüszőrepedés előttre, mert a spermáknak idő kell feljutni, és jobb ha ott várakoznak a bevetésre; na de ebben az esetben egyrészt már eleve a cél kapujába juttatják őket, tehát nincs utazási idő, másrészt valamilyen módon tisztítják-kezelik a cuccot, és amiatt állítólag rövidebb az élettartama, vagyis minél közelebbi a beavatkozás elvégzése a pete kiszabadulásához, annál jobb. Tehát elméletileg akár az is lehet, hogy ez a legideálisabb időpont, csak mivel rizikós, nem alkalmazzák gyakran, pedig bizony ezzel aztán minden inszemes nő azonnal teherbe esne... pretty far fetched elmélet, belátom, but a girl an hope...
Persze az is lehet, hogy a hőemelkedés már azt jelenti, hogy egy csomó sárgatest jól leért a méhig, és befészkelődött ott (vagy mit csinál ilyenkor), és akkor kezdett csak progeszteront termelni, tehát az élő pete már rég sehol sincs, és lószart sem ér az egész cécó.

Az a szomorú, hogy ezekből kiindulva bármennyire is esélyesre csak akkor lehet menni, ha két darab inszem van, egyik mondjuk 12 órával a tüszőrepesztő után, a másik meg 36 órával, de tudtommal ilyent nálunkfelé csak magánkórházakban csinálnak. Vagy ha az ember lánya folyamatosan UH készülékre van kötve, és napokig készenlétben áll a lábai között egy teljes orvosi csapat, hogy még nem, még nem, még neeem, namost!
Most tehát az van, hogy M. elindult a spermamintával (vagy ez már nem is minta, ez maga A sperma), én meg megyek három óra múlvára, és megpróbálom valami recepcióstól megkérdezni, hogy tudok-e pár szóra beszélni a dokival. Amitől tartok, mert tényleg nem szeretném, ha elkönyvelne belepofázósnak, és bízok benne, és nem kérdőjelezem meg a szakértelmét, de az igazság az, hogy futószalagon megy az egész, csinálják a jól bevált rutin szerint, ami lehet hogy tízből kilenc nőnél működik, de ha én vagyok az egy kivétel, akkor engem az nem vigasztal. A legnagyobb problémám, hogy R. szerint akció előtt nem ultrahangoznak meg, pedig az mindent megoldana... lehet hogy akkor kellene szólnom, és hátha, bár gondolom olyanor már csak azért is megcsinálják, ha már olyan szépen összegyűltünk a műtőben, nem fognak visszalépni egy parás okostojás miatt, még ha igaza is lehet.
Jaj de utálom, jaj de jó lenne tudatlannak és tájékozatlannak lenni, és vidám bizakodással megjelenni, mit sem sejtve... Crap. :(

Mai apróságok

Elszállítottam négy hatalmas zsáknyi cuccot a szelektív gyűjtőbe, kitakarítottam az autócskámat, elpakolásztam a nyári ruhákat, és elővettem az őszi-télieket, mostam három adagnyit, kivittem a szemetet*. Most sütőtök készül, és szőrtelenítés, és háttérben tévénézés, mindennemű gondolkodást elkerülendő.

Reggel is mértem egyet, és úgy tűnik továbbra is jók vagyunk, még lent a hő. Persze ez még semmit sem jelent, mert akár most is repedhetek, és akkor holnapra ugrik fel, de ilyen butaságokon nem agyalunk (yeah, right).
Már napok óta kitaláltam, hogy majd buzgón LH-tesztelek, és akkor abból jól meglátszik, hogy mikor készülődik a szervezetem; erre tegnap este, mint egy igazi idióta, teljesen elfelejtettem, és csak a szuri után jutott eszembe, akkor meg persze egyértelműen pozitív volt. Próbálok nem aggódni, mert hát ugye a beadott HCG keresztreagál, és biztos attól van, de igazán nyugodt csak akkor leszek, ha holnap reggelre sem kanyarodik felfelé a görbém. Meg legalább most láttam, hogy milyen egy igazi pozitív teszt, amikor a tesztcsík ugyanolyan vastag és egy árnyalattal sötétebb, mint a kontroll-.

Holnap jelentkezem. Most megyek tököt forgatni, aztán epilálok. (Micsoda fess férfi ez a von Trapp kapitány!)


* Ahogy tuszkoltam befele a használt szúróeszközöket a zacsikba a konzervdobozok és kefíres poharak közé (jól bebugyolálva, nem kell aggódni), az jutott eszembe, hogy alakítani kellene egy Meddő Nők és Anonim Heroinfüggők Baráti Kört, mert mekkora segítség lennénk már a csóró drogosoknak. Csak nálam összegyűlt két hét alatt kilenc fecskendő és injekciós tű, és én még a lightweight csoportba tartozom, a lombikosok ennek többszörösét végzik ki egy-egy menetben. Papírunk van róla, hogy mindenféle vírusmentesek vagyunk, havi rendszerességgel szállítanánk, és amikor már esetleg nem, akkor sajna mindig lennének az előző életünkből fennmaradt kapcsolatok, akik egy ideig megbízhatóan a helyünkre léphetnének. Karácsonyra szervezhetnénk egy próba-gyűjtést...

Sorstársaság

Meséltem nemrég, hogy milyen magyar blogok kerültek elő kutakodásaim során; nagyrészt egészen kiábrándítóak voltak az örökös pesszimizmusukkal, úgyhogy egy darab sorstárson kívül a többinek nem lettem rendszeres látogatója. Aztán pár napja tiszta véletlenül kincsesbányára bukkantam: már nem tudom, melyik napló indította be a láncreakciót, de találtam egy csajt, aki belinkelt pár másikat, akik szintén belinkeltek többeket - és hát úgy tűnik, hogy a jófej sorstársak, akikkel nagyjából egy nyelvet beszélünk, egy csomóban gyülekeznek... és most megvan a búvóhelyük.
Nem akarok bunkó módon belerondítani a köreikbe, úgyhogy egyelőre nem linkelem be őket, épp elég, hogy gátlástalan kukkolóként egy szusszra végigolvasgattam a teljes történetüket. De ígérem, hogy körbejárkálok, és engedélyt kérek, és aki beleegyezik, azt kirakom egy gyűjtőbe jobb oldalra, mert érdemes megnézni őket.

Én most várakozó állásponton. Két napig nem mértem, mert a hosszú hétvég közepette elég rendszertelenül aludtunk, de ma reggel már igen, mert kíváncsi voltam, hogy állunk: jól, még nem volt tüszőrepedés. A hét ampulla Merional tegnap este lejárt, ma meg mindjárt beadunk egy dupla adag újdonságot, gyerekcsináló karrierem harmadik fajta tüszőrepesztőjét, ami a Pregnyl. (M. már tiszta profi, konkrétan nem érzem, amikor belémszúrja a tűt.) Aztán holnap kivételesen semmit sem kell belémjuttatni, holnapután meg inszem... ezt is megértük, izgi.

Living dangerously...

Most értünk haza... M. szüleinél kezdődött a buli sok évtizedes családi barátaikkal, aztán mi fiatalok (hatan, a múltkori felállásban), Sz. ötletére náluk folytattuk a dolgot, sok borral (kivétel én, a sofőr) és sok vicces beszélgetéssel.
A két helyszín között M. meg én megálltunk egy sötét mezei úton, és beadtuk a napi adag Merionalt. Ebből gyerek lesz, akárki meglássa... :)

Turbópete

Hát ezt is megértem: my petelányz ain't bamba no more. :)

Ma reggel volt a stimuláció első UH követése; CD8, szóval kötelező körként elmentem engedelmesen, de nem sokra számítottam. Gondoltam meglátja, hogy sehol semmi, jó esetben esetleg talál egy miniatűr tüszőkezdeményt, aztán vagy gyorsítani akar, és felemeli a Merional adagot (eddig ugye napi egyet szúrtunk, és négy adag ment be összesen), vagy szép komótosan beadogatjuk a kiírt tízet, és valamikor mához egy hét után tüszőrepesztünk, és a következő hétfőn vagy még később, sor kerül az inszemre.
Ehhez képest, kérem alássan, bal oldalon ott virított egy méretes tüsző: 15 mm, vagyis az én mércémmel egy valóságos csoda. A méhnyálkaháryta szintén szépen vastagodott, már 6,5 mm, úgyhogy most az lesz, hogy beadunk még három Merional adagot, aztán hétfőn este beadunk két ampulla Pregnyl szurit, és szerda reggel bevonulunk a spermaterméssel, és szépen meg leszek inszeminálva - yay!

Szóval most lesz egy jó kis hosszú hétvége, amiben azon kívül, hogy M. szegény tanul napi pár órát, semmi értelmeset nem szándékozunk csinálni. Holnap bulizunk egyet M. szüleinéli kezdéssel, az ottani maradékokból pár napig finomakat eszünk, elmegyünk minimum egy moziba, továbbá szexelünk sokat, és nézünk sok filmeket. És mindeközben óvatosan reménykedek, meg próbálom M. lelkesedését egy kicsit mérsékelni, hogy ne legyen majd túl csalódott és szomorú, ha nem történik meg már első alkalommal a csoda (elég ha én az leszek).
És persze (hol valljam be, ha nem itt?), aggódok. Például azon, hogy mi lesz, ha nem nő megfelelő ritmusban az az egy szem tüszőm, meg ugyanakkor természetesen azon is, hogy mi van, ha túl gyors tempóban nő, és idő előtt megreped. Az utóbbira azt találtam ki, hogy biztonsági megoldásként beiktatunk egy természetes gyerekcsinálós beavatkozást is a tüszőrepesztő napján, és ígérem, hogy ennél tovább nem fogok agyalni a dolgon.
Nah jó, azért az biztos eszembe fog jutni néhányszor, hogy édes-drága pici nyári baba lenne...

Közjegyzettek

Mától ezek is vagyunk; elmentünk végül, és megírattuk a BMC által kért nyilatkozatot... vagymit. Miközben a közjegyző helyettese a szomszéd szobában előkészítette a dokumentumot, a hivatalos környezethez egyáltalán nem (de magunkhoz nagyon is) illően végig rötyörésztünk. Először is azon, hogy bakker, hát tényleg inkább anyakönyvvezetőhöz kellett volna menni, ha már úgyis nyilatkozgatunk itt ilyen idétlen dolgokat, akkor legalább csinálhattuk volna ingyen. Aztán azon, hogy vajon mit szólna a hölgyemény, ha elmondanánk, hogy szerintünk az "élettársi kapcsolat" az ránk egyáltalán nem találó kifejezés, és nem lehetne-e esetleg inkább azt közjegyezni, hogy mi kéremszépen maták vagyunk, akik immáron hét éve matulunk, és mindeközben abszolváltuk az együtt aluszást, eszizést, iszizást, úszizást (dokkolással!), mászizást, sétizést, sípegést (sss-sss-sss), és egy sor további sajátos tevékenységet, ami minden kétségen felül bizonyítja, hogy egy kiváló csapat vagyunk, és ennek megfelelően az asszisztált reprodukciós eljárás során legyártott csemetét majd kérjük szépen és hazavisszük jól. Aztán meg azon, hogy mikor rákérdeztek, hogy mi lesz a jövendőbeli gyermekünk családi neve (ezt is beleírta, azt mondta így szokás), mindketten csodálkozva néztünk össze, hogy a kicsoda micsodája, majd rémülten konstatáltuk, hogy mi ezt még sosem beszéltük meg, majd ugyanazzal a lendülettel rávágtuk mindketten M. vezetéknevét.
Végül tőlünk telhetően visszafogottan és jó gyerekekhez illően (M. komoly fejjel rámszólt, hogy ne könyököljek a tárgyalóasztalra, és húzzam ki magam), csupán mérsékelten vigyorogva végighallgattuk a megírt okirat felolvasását, és kijelentettük, hogy értjük a tartalmát és a jogi következményeit, és akaratunkkal meg a tényekkel megegyezik az egész hóbelevanc, aztán aláírtuk.

Hazaúton még egyszer nyomatékosítottam, hogy márpedig én terhesen nem megyek férjhez, épp elég bajunk van azzal, hogy egyáltalán össze kell házasodnunk. M. meg őszintén csodálkozva megkérdezte, hogy de akkor mi lesz, mert az ahhoz hogy az örökbefogadási procedúrákat is el tudjuk indítani, muszáj, viszont egy hónappal előre be kell jelenteni a házasságot, én meg ugye egy hónap múlva már terhes leszek. Hát mit mondjak...? Amen to that. :)