Bénaszülők: Waterboarding

Ma arról akartam mesélni, hogy voltunk wellnessni, de közben got sidetracked egy kis reggeli incidens miatt, úgyhogy későbbre halasztom az utazósos beszámolót, és bénaszülős sorozatot nyitok. Szerencsére a lányoknak cseten már elbüszkélkedtem a produkciót, így nagyjából csak bemásolom ide, és megpróbálom nem nagyon beleélni magam, mert azon túl, hogy szégyenletesen ciki, borzasztóan sajnálom szegény Kissmajmot, hogy ilyen idióták voltunk vele.

Hajnali etetéskor, olyan fél üvegnyi táp után, Kissmajom egyszer csak egy nagyot nyelt, és köhögni kezdett; azt hittük cigányút, történt már ilyen, mikor nagyon mohón falt, úgyhogy felvettük, megütögettük a hátát, hogy köhögje ki, tartottunk egy kis pihenőt, és újra kínáltuk. Lelkesen bekapta a szájába a cumit, majd egy korty után kiköpte. Pihenő, újrapróba - ugyanaz a reakció. Ilyenkor hűtőből elővett kaja esetén arra gyanakodnék, hogy a melegítés nem volt megfelelő (van amiből kizárólag a szobahőmérsékletűt szereti), de most erről nincs szó, ez táp, akkor kevertem be neki, ráadásul már jó sokat benyomott belőle, szóval más baj lesz ez. Azt is tudjuk, hogy nem fogzásos fájás, mert épp előző este nézegettem meg, hogy szépen kint van az első nyolc (négy alul, négy felül), és a múltkor gyulladt-félének kinéző szemfogak helye most szép sima és rózsaszínű.
Megint várunk egy kicsit, megint megkínáljuk, megint kiköpi - de közben már nagyon türelmetlen, álmos is, és éjfél óta nem evett, ami neki soknak számít, törik el a mécses. Felveszem, megdédelgetem, mosolyog rám, galagyol kettőt, leteszem, nem kéri a kaját, görbül lefele a szája; M. is felveszi, megdédelgeti, mosolyog rá is, stb. Ekkor már sírni kezd, ölelgetjük nyugtatásul, játszunk vele egy kicsit figyelemelterelésül, de mikor éhes, lehetetlen megvigasztalni bármivel evésen kívül. És most éhes, enni viszont nem akar. Öt perc múlva már egyre keservesebben üvölt, mi meg egyre tanácstalanabbul kínáljuk újra és újra, nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni a visszautasítást, hiszen egyértelmű, hogy az éhség miatt ordít.
Több mint másfél órán keresztül ment ez a műsor on and off, miközben M. bohóckodott vele, megnyugodott, de amelyik pillanatban szünetelt a szórakoztatás, eszébe jutott a nyomorúsága, és sírni kezdtett. Vagy ha esetleg nem azonnal tette, akkor is elég volt, ha meglátta, hogy az üveggel szándékozunk közelíteni felé, és máris hangosan sikítozott. Már tiszta idegek voltunk, hogy mi baja, biztos fáj valamije, de nem fáj, mert ha épp foglalkoztatjuk, akkor vigyorog, beszélget, mászik, jó de akkor mi van. Megbolondult a gyerekünk, vetette fel M., teljesen jól van, csak szivat, vádaskodtam én, tök mérgesek voltunk és fáradtak, már az is megfordult a fejemben, hogy mindjárt bevágom a kiságyba, aztán bőgjön napestig, de közben sajnáltuk nagyon, mert hát legörbült a kis szája, és folytak a nagy könnycseppek lefelé a maszatos arcán. Szörnyű volt na, picibaba korában voltunk utoljára ennyire frusztráltak és fogalmatlanok, vagy talán még akkor sem, mert ott volt egy biztos-hogy-hasfájós joker magyarázat.
Aztán egyszercsak meglett a megoldás: M. véletlenül lefele fordította az üveget úgy, hogy se a gyerek szája, se a kupak nem volt rajta - és hatalmas kortyokban ömlött belőle a táp. Kilyukadt (illetve két gyári lyuk között kirepedt) a cumi, vagyis már-már erőszakos határozottsággal fuldokoltattuk szegény Kissmajmot…

Én nem tudom, mikor tanuljuk meg végre, hogy ez a gyerek egyszerűen nem sír ok nélkül. A legmegfoghatatlanabb nyűgje az, hogy frontérzékeny, vagy hogy néha kiszámíthatatlanul fáradt, mert épp fejlődési ugrás van, és gyakrabban pihenne, de olyankor inkább csak nyíg és nyafog, vagy bújós és bágyadt, és nem találja a helyét. Egyébként mindig ennél egyértelműbb dolog bántja, és amikor tényleg sír, komolyan, hangosan zokogva, akkor kivétel nélkül mindig valami konkrétum van.
Szóval ez itt egy nyilvános bocsánatkérés, kisfiam; a látszat ellenére a hülye szüleid mindennél jobban szeretnek.

Köszönöm, Coelho!

Lehet, hogy inkább hányásról kellene írnom, merthogy volt néhány ilyen epizódja a Kissmajomnak a héten, csütörtökön még orvoshoz is elmentünk vele ijedtünkben, de aztán kiderült, hogy semmi baj, nem vírus, csak a manapság gyakori rikoltozás következményeként összeszedett torokpirosság miatt jön vissza néha a kajája… szóval hál'Istennek ezügyben nincs szenzációs hírem mégsem. Van viszont egy komoly téma, ami az utóbbi időben újra és újra felkapódik körülöttem, úgyhogy gyorsan végigfutok rajta, és a végén ajánlok egy kis olvasnivalót.
Szóval örökbefogadás - már legalább két éve akarok írni róla, de Kissmajom fogantatása után egyre kevésbé volt aktuális, és egyre több dolog történt velünk, ami ennél fontosabb volt. Most valahogy megint időszerű lett, mert egyre többször kerül szóba a testvér dolog, és hát legyünk realisták, nem valószínű, hogy még egyszer ilyen csodával határos módon teherbe fogok esni, és ha sikerül is még egy babát összehozni (mert végülis maradtak még a tarsolyban inszemek és lombikok), még-még egyre mindenképpen csak jóval negyven fölött kerülne sor, ami elég kockázatos és kevés esélyes próbálkozás… márpedig amióta megszületett a kicsi fiunk, és fülig beleszerelmesedtünk, a háromgyerekes családság egyre jobban hangzik. M. és én már elég régen, és elég részletekbe menően tisztáztuk, hogy mit érzünk ezügyben, hogy akár vérszerinti helyett, akár mellé, szívesen fogadnánk örökbe egy-két gyereket. Tavaly év elején utána is néztem, hogy mit és hogyan kell ehhez lépni, és ha nem estem volna teherbe, el is kezdtük volna a procedúrát, de szülés után valahogy leült a lelkesedés, mert úgy gondoltam, hogy így már nem lenne pofám beállni a sorba, és olyanok elől elvenni babát, akiknek még egy sincs. Aztán végül mindig arra jutunk, hogy nekünk úgyis egy csomó szempontból megfelelne olyan gyerek is, aki általában senkinek sem kell (nagyobbacska, cigány, enyhén mozgáskorlátozott, stb.), szóval most megint ott tartunk, hogy csak el kellene indítani a folyamatot előbb-utóbb.

Én egész sokáig nem kerültem igazán testközelbe ezzel, nem ismertem se örökbefogadó családot, se örökbeadott gyereket. Az első élményem abszolút kellemes volt, tavaly ősszel már nagy hassal mentem Csibetalálkozóra, ahol ott volt Edina és a Tündér Lillája - az egy dolog, hogy szó szerint fizikailag hasonlítottak egymásra (állítólag az ilyesmire odafigyelnek az illetékesek az új családok kialakításánál), de annyira barátságos és kiegyensúlyozott volt az a kislány, és olyan harmónia lengte körül kettejüket, amit kevés sajátgyerekes felállásban láttam valaha is. Aztán szintén pozitív volt, hogy csomót beszéltünk erről Marcsyval, aki férjestül úgy gondolkozik erről a kérdésről, ahogy mi, és ezáltal eléggé megerősített abban, hogy nem vagyunk teljesen deviánsak; és minap Popival is megvitattuk a dolgot, és annak is örültem, hogy abból meg kiderült, hogy a kétségeim és bizonytalanságaim is teljesen szokványosak. Persze sajnos volt már részem másfajta rácsodálkozásokban is, tudok olyanról, aki tagadja a kapott gyerek nemzetiségét, olyant, aki csak a nagyon szűk környezete előtt vállalja fel, hogy a gyerek nem vérszerinti, és olyant is, aki azt tervezi, hogy a gyereknek egyáltalán nem fogja elárulni a származását. Természetesen bármi a hivatalos pszichológusi javaslat, attól kezdve, hogy megvan a határozat, magánügy minden ehhez hasonló választás, de azért bevallom, eszembe jutott ezekről a példákról, hogy basszus, jó sok helyen el lehet szúrni ám ezt a dolgot, még akkor is, ha az alapszituáció eléggé nothing-to-lose jellegű, hiszen egy gyereknek szinte mindenhogy és mindenhol jobb felnőni, mint intézetben (nyilván itt normális körülményekre gondolok, nem testileg vagy lelkileg bántamazó családra).
És akkor a lényeg: tegnap megint volt egy pont, amikor határozottan éreztem, hogy egyszerűen annyira a mi utunk is az örökbefogadás, hogy bármerre alakul majd a következő vérszerinti gyerek kérdés, nem szabad elhanyagolni ezt a vágyunkat sem, mert ha lehet csúcsdíszt helyezni a tökéletes boldogságra, akkor ez a fajta nagycsaládosodás olyasmi lenne.

Hogy hogy jön ide a cím…? Hát az úgy volt, hogy M. azt olvasta, hogy az öreg kiadott egy újabb semmitmondó idézetek kedvelőinek szánt, de ezúttal pornóelemekkel is megtűzdelt regényt, úgyhogy megvette nekem gyorsan, mert milyen nő az már, aki még soha életében nem volt hajlandó megismerkedni Palibá  közhelygyűjteményeivel műveivel. (Tudom, hogy ez nagyjából bordering on spousal abuse, de mindenki nyugodjon meg, még szeret, nem válunk, csak egy kicsit szokatlan a humorérzékünk.) Úgyhogy pár napja, miközben a gyerek nappali alszik, és nekem muszáj ott feküdnöm mellette, mert ha nem, harminc perc múlva óramű pontossággal ébred, ezen a fostengeren küszködöm át magam hősiesen. Tegnap, mikor már úgy éreztem, hogy még egy oldal, és feleződni fog az iq-m, kínomban előbányásztam a telefonomat, és blogról blogra böködtem, csak vissza ne kelljen térnem a könyvhöz. És egyszer csak ott termett ez a kincs, egy szuszra végigolvasós, könnyekkel mosolygós igaz-mese, négy gyönyörű emberről és egy kutyáról - fogjatok egy doboz papírzsebkendőt, és kattintsatok!

Close encounters

Megpróbálok mostantól gyakrabban írni rövidebbeket, mert a szokásos szorgalmammal az életben nem lesz dokumentálva semmi, ha majd valamikor vissza akarnám keresni... Ma a világgal való ismerkedésről lesz szó.

Megvolt az első play-date, korban Kissmajomhoz illő pajtással, aki történetesen Popi kisfia, vagyis semmilyen idegesítő anyát nem kellett elviselnem a gyerek szórakozása kedvéért, sőt még én is jól érezhettem magam - yay! Hát Geri már képek alapján is valami borzalmasan aranyos kiskrapek, de ez élőben nagyjából hatványozódik, úgyhogy kizárólag azért nem szorongattam össze, mert nem akartam creep-nek tűnni, hogy ott van a saját csemete, erre másét is gyűröm. A babák tök jól érezték magukat, oda-vissza csereberélték és alaposan megcsócsálták egymás játékait, meg a Popi által szolgáltatott saját termesztésű bio-almákat, illetve ezáltal tekintélyes mennyiségű fogzós nyálat is; de bejött a nagy mennyiségű kosszal beszerzett immunizáció, szerencsére Kissmajom nem kapta el szegény Geri szörcsögését.
Azon nem lepődtem meg, hogy Kissmajomnak nagyon bejött Popi, odamászott, megtapogatta, vigyorgott neki, de annak külön örültem, hogy annak ellenére, hogy állítólag némelyik idegentől fél, én is kaptam jó sok Geri-mosolyt. Egymással számomra meglepően viselkedtek, mintha tudták volna, hogy ez más darab, mint a felnőttek, előbb nem nagyon érdekelte őket, hogy jelen van a másik, aztán nevetve közelítettek, és végül... hát egy kicsit vissza kellett fognunk őket (főleg én a sajátot), mert olyan vehemens boldogsággal barátkoztak volna, hogy félő volt: egy-egy orr meg fül áldozatául esik a kezdetleges finommotorikának. Szóval definitely lesz még ilyen randevú, csak tartson velünk az őszi napsütés.

Harmadik típusú találkozás is volt a héten, jelesül tegnap. Ugye nekünk két macskánk van, a lehető legszögesebb ellentétben. Van a Kissca, akit mivel anno útszéli éhhalál küszöbéről hoztam haza, olyan félős, hogy gyakorlatilag csak vécézni jár ki, és ha látogató jön hozzánk, azt mélyen az ágy alá bújva vészeli át (úgyhogy van, aki nem is tud a létezéséről); ő a világ legjámborabb és leglojálisabb teremtménye, akkor is velünk alszik, ha M. az örökös forgolódásával éjszakánként hétszer lerugdossa az ágyról. És van Dápdáp, aki rajtunk kívül még minimum egy családnál lakik (szerencsétlen naivak miután "befogadták" és agyonkényeztették, sokáig nem is tudták, hogy tulajdonképpen gazdája van/vagyunk), és aki amúgy az uralma alatt tartja az egész lakóparkot, valóságos rajongótábora van a környéken, és mindenkitől szemérmetlenül zsebeli be a finomságokat. Kissca közepes méretű, lógó pocakú cirmos, nagyon kedves és bújós, Dápdáp óriási (értsd: tíz kiló környéke, közepes növésű beagle méret), gyönyörű orosz-kék utánzat, aki nagyon megneheztelt ránk, mikor kéthavonta beállítottunk egy-egy mentett kölyökcicával, úgyhogy nyáron csak enni jár haza, és akkor is nagyon csúnyán morog ránk közvetlenül miután betermelte a kajaadagját. Kissca végtelenül toleráns, ha épp nem rikoltoz örömében, akkor még Kissmajmot is a közelbe engedi, és hősiesen tűri a gyömöszölgetést mindaddig, amíg a testére korlátozódik - sajnos ez egyre ritkábban esik meg, nyilván leginkább az orrát kívánná megcsavargatni, vagy esetleg a farkát meghúzgálni (igen, ezt meg szoktuk akadályozni, meg legtöbbször magától is elmenekül). Dápdáp autista módon közlekedik, tudomást sem vesz a gyerekről, rá sem néz, csak biztonságos távolságban elsétál mellette, és megy dolgára - és valahogy Kissmajom is megérezhette a méla undorát, mert feléje sosem indul el simogatási szándékkal.
Namost gyerek szempontjából a terasz egyike a nagyon kevés off limits helyiségnek (a másik kettő a fürdők, a vécékefék miatt), mert ott van egy biztonsági macskaalom arra az esetre, ha Kissca nem merne kimenni, mert mondjuk a környéken valaki füvet nyír (földszint, de eljárkálás nincs az ablakaink alatt). Ilyen rácsos gyerekkapuval van elzárva, amit Kissmajom nagyon szeret, mert abba kiválóan bele lehet kapaszkodni, a diófán pihenő galambok vizsgálgatása közbeni ácsorgáshoz. Ezen a kapun a Kissca simán átugrik, de Dápdáp uraság ehhez túl lusta (Olyan hatvan centis magasságról beszélünk - és egy két lábra állva a derekamig érő macskáról!), ezért amikor haza méltóztatik jönni, leül eléje, és sürgető tekintettel várja, hogy beengedjük. Ma az történt, hogy Kissmajom épp felállni készülődött a kedvenc helyén, amikor a teraszra beugrott Dápdáp, és bebocsájtásra várva letelepedett vele szemben, a rács túloldalán. Kissmajom óvatosan megtorpant, és négykézlábas pozícióban, halált megvető bátorsággal farkasszemet nézett a fenyegető lénnyel* - aki a rá jellemző végtelen türelemmel körülbelül négy másodpercig habozott, hogy most akkor ez a kis szaros vajon kinyitja-e neki a kaput vagy sem, majd felborzolta a szőrét, és megvillantva a kisujjamnyi fogait, egy hatalmasat fújt. És a babácska egy pillanatra visszahőkölt, majd a világ legkétségbeesettebb hangján keservesen sírni kezdett, amitől Dápdáp megrémült, és sarkon fordult ideges lett, és mint egy igazi morgolódós vén fasz, vernyogva elbattyogott. De nem is ez a lényeg, hanem hogy basszus, honnan tudja egy kilenc hónapos emberkezdemény, akit eddigi életében még soha semmiféle agresszió nem ért, hogy hogyan néz ki egy támadó viselkedés, és hogy ebben a helyzetben ő igenis veszélyben** volt...? Okos kis Mauglink van, onnan, bizony.

A vörös fejecske hiányzik a képről, de a fognyomai ott vannak.

* A dolog külön pikantériája, hogy ugyan a személyiségi jogaik az inkognitó megőrzése kedvéért a macskák nevét megváltoztattam, de Dápdápnak kilenc évvel ezelőtt olyan nevet választottunk, ami később a kinézete és természete alapján nagyon is találónak bizonyult - maradjunk annyiban, hogy Mephisto szinonimája.
** Dápdáp ugrott már neki M. kétméteres, száztíz kilós bátyjának, csak azért, mert egy ártalmatlan kézmozdulattal odébb akarta terelni.

Háromnegyedik

Kissmajom ma kilenc hónapos. Ki-lenc hó-na-pos! Hát hova rohan az idő?! Mostantól minden egyes nappal többet tölt a nagyvilágban, mint anno a hasamban - hihetetlen.
Visszagondolok a terhességre, és emlékszem, hogy olyan végtelen ideig tartott, ólomlábakon vánszorogtak a hetek, és még mindig csak egy következő trimeszter kezdődött, folyton csak várni kellett... Még csak pár hete volt velünk idekint, és már tudtam, hogy az az idő szinte semmit sem jelentett, az igazi nagy dolgok akkor kezdődtek el, amikor ölbe vehettük, és belefúrhattuk az orrunkat a babaillatába. Aztán most, ha eszembe jutnak azok a napok, ugyanolyan messze vannak, mintha az is csak egy álom lett volna...
Visszanézzük néha a fél évvel ezelőtti fotókat... Istenem, milyen picike volt rajtuk! És semmit sem tudott csinálni. Mikor hazahoztuk a kórházból, ráfektettem a lakás legpuhább tárgyára, egy nagy játékkutyára - bőven elfért a hasán, minden irányban kilógott allóla a plüss, és annyira belesüppedt, hogy még a fejét sem bírta forgatni, csak a mindentudó mélykék szemei ismerkedtek a környezetével. Még jóval később is, ha a hordozójába raktuk, és a kis kezei bent maradtak az autó ülésének biztonsági öve alatt, nem tudta kihúzni őket egyedül, pedig semmi sem szorította, egyszerűen csak egy kicsit oldalra kellett billenteni, majd felemelni. És egészen sokáig, ha megfelelő irányba fordítottam, és az ágy közepe tájára tettem le, hosszasan tevékenykedhettem a szoba másik végében, nem kellett aggódni, hogy elmocog és leesik. Apró volt és lassú, és az égvilágon mindenben tőlünk függött. Nem értette, ha szólítottuk, nem figyelt fel a zajokra, nem érdekelte a cica, ésésés...
Most naponta százszor csodálkozunk rá, nem csak hogy aranyos, hanem hogy mennyire értelmes, kedves, érdekes, ragaszkodó, vicces... mennyire kis ember már, saját akarattal és tulajdonságokkal rendelkező különálló egyéniség. Számtalanszor kapjuk azon magunkat és egymást, hogy csak nézzük bambán perceken át, olvadozva a szeretettől és elérzékenyülve a hálától. Egyszerűen nem tudjuk, hogy mivel érdemeltünk meg ekkora csodát, és hogy létezhet az, hogy minden pillanatban egyre csak jobban és jobban imádjuk.

Egyre ritkábban nyűglődik vagy sír, inkább ölbe kéredzkedik, ha baja van. M.-nek az ölébe ül vagy a mellkasára áll be négykézláb, és onnan tapogatja az arcát, borzolja a haját, szúratja magát a borostájával, nekem a hasamra telepszik lovaglópózban, vagy keresztülfekszik rajta, és onnan ügyködik. Ha csiklandozzuk vagy agyonölelgetjük jóízűen nevet, és bár imád rajtunk mászkálni, strictly on his terms teszi, ha máshol akad dolga, akkor semmivel sem lehet visszatartani, vonaglik, megfeszül, kifordul, mint egy kis birkózó, és már caplat is tovább. A klasszikus módon nem szeparációs szorong, amíg hallja hogy a közelben vagyok (például a konyhában készítek kaját, és beszélek hozzá vagy énekelgetek), illetve ő is bármikor utánam jöhet (nincs a kiságyában vagy a vécéajtó másik oldalán), addig nincs szüksége a jelenlétemre, és nem üldöz kétségbeesetten, sőt, viszonylag ritkán indul keresésemre (ha mondjuk szokatlan zajt csapok). De ha kifáradt vagy álmos, mindig jön, kapaszkodik a lábunkba, és nyújtja a kis karjait, hogy vegyük fel, és annyira megható, hogy ilyen leplezetlen őszinteséggel kimutatja, amit érez, hogy szinte fáj. Olyankor hosszú percekig engedi szeretgetni magát, meg lehet szaglászni a mindig nyárillatú fejét, cuppanós puszikat lehet nyomni a ruganyos orcájára, bele lehet bújni a forró nyakába, magunkhoz lehet szorongatni addig, amíg nyekken... és lehet kezdeni az egészet elölről, amíg meg nem sajnáljuk, és békén nem hagyjuk.
Minden órával egyre okosabb. Úgy képzelem a szivacs-agyát, mint valami villanykörtefüzérekkel körbetekert parkot, ahol egyik felkapcsolt égő trigger a következőnek, és mi csak úgy kapkodjuk a fejünket, hogy már megint fénybe borult egy sétány, és már fut is végig a csillogás a következő fákon... elképesztő. Amit pár hete többször el kellett ismételni és meg kellett mutatni neki, hogy megértse, arra most már magától rájön, és egyszerűen nem lehet semmit sem csinálni a közelében, anélkül hogy ott teremne tanulmányozni. Újra felfedezi, a dobozokból kiszedegeti, diadalmasan körbehordozgatja (szájban tartva, mint egy kiskutya) a régi játékait, összeütögeti meg egymásra pakolja őket, alaposan átgondolja, hogy jól illenek-e a frissen kiválasztott helyükre, és ha esetleg nem, máris szállítja őket tovább. Szeret egyedül játszani, sokszor félórákig is leköti magát, annak ellenére, hogy ott ülök vele egy légtérben, és szívesen foglalkozom vele, ha igényli: jön-megy, dolgozik, galagyol, és nem mindig jön oda, akkor sem, ha hívom - csak tudomásul veszi, és intézkedik tovább. A legeslegapróbb változást is azonnal észreveszi maga körül, szinte látni a szemén, ahogy regisztrálja és elemzi, ha tárgyról van szó közelférkőzik, miniatűr ujjacskái közé csippenti, tapogatja, körbeforgatja, és egyre ritkábban kapja be, már nem a kóstolgatás a megismerés fő eszköze. Lehet tanítgatni, a papírt sem kizárólag csócsálni akarja már, ha ölbe veszem, és magunk elé tartok egy könyvet, akkor türelmesen végigüli az olvasást, mesélést, és utánoz, ha valamire rámutatok benne. És kommunikál: a saját nyelvén válaszol, a miénkhez igazítja a hanglejtését, ha a kedvenc szavait mondogatjuk, elismétli őket utánunk, és már nem csak reagál a dicséretünkre, hanem büszkén hozzánk fordul érte, ha úgy érzi, hogy ügyes volt valamiben és megérdemli.
Bújik a nyolcadik foga, és ha a kezébe adunk egy puha gyümölcsöt, akkor minden segítség nélkül elnyammogja... na jó, ez enyhe túlzás, háromnegyedét kísérletképpen szétmorzsolja a kezével, majd szétkeni a kanapén, de akkor is! Szélsebesen közlekedik, csak úgy csattognak a kis mancsai és dobognak a térdecskéi, és már bukkan is elő a sarkon a felgyűrt orra, alatta a hatalmas vigyorral - persze csak akkor, ha útközben nem térítette el valami fantasztikus új felfedezés, amit feltétlenül hosszasan szemrevételezni kell, a világ legtudákosabb arckifejezésével. Mindenre felmászik, és akármin könnyedén át-, bárhol feláll, egy másodpercen belül egyenesedik is ki, majd ingadozás és görnyedés nélkül ácsorog bármeddig; ha épp szerelnivalója van, akkor a könyökein támaszkodik, hogy szabaddá tegye a kezeit, ha nem, akkor csak úgy casually tartja magát egyik tenyerével, és magabiztosan forgatja a felsőtestét és hajlong minden irányba, szinte ki sem billenve az egyensúlyból. Ha valamire pályázik, pár napja a tereptárgyakba kapaszkodva odalépked hozzá, és tegnap óta arra is rájött, hogy ha egy dolgot szeretne a földről, akkor le tud hajolni érte, sőt egy újabb félidőnyi mászáshoz vissza is tud térni térdre - ezt egyelőre nem combizomból oldja meg, és nem is guggolva, hanem a két lábfejét óvatosan szétcsúsztatva majdnemspárgába ereszkedik le, és borzalmasan édes, ahogy koncentrál erőlködés közben.

Abban definitely apja fia, hogy mikor reggel kipattan a szeme, már ásítás és nyújtózkodás közben szélesen mosolyog. Jó nem mindig, néha (például tegnap hajnalban) megesik, hogy lelkesen rikoltozgat, és határozottam követeli, hogy vele foglalkozzunk pihenés helyett, de ez szerencsére ritka esemény. Alapjáraton az van, hogy felkel, egy ideig eljátszogat a kiságyában, aztán ha megunja, a rácsba kapaszkodva feláll, és mint egy kis creep, elkezd bámulni minket, és halkan magyarázgatni; igazából nem is tudjuk, hogy mennyi ideig csinálja ezt, mert legtöbbször meg sem halljuk, és magától visszaalszik. Mikor végül észrevesszük, tisztába teszem, kap enni, és átjön közénk továbbalvásra - na ezt a plusz menetet szokta azzal zárni, hogy fülig érő szájjal ébred, de nem nyugtalankodik, hanem odabújva fekszik tovább a csendben, a világ legdrágább suttogásával elbeszélget magában, játszik a magasra emelt kezeivel, megrágcsálja a paplan csücskét, és néha simogatva megérinti az arcomat vagy az apja karját.
Igen, már ebbe simán bele lehetne halni a boldogságtól, én mégis legjobban az altatásokat szeretem. Már hónapok óta ugyanaz a rutinunk, bár akkoriban kényszerhelyzet volt: gyakorlatilag le kellett fognom, mert annyira gyűlölt nappali aludni, hogy ordított, hánykolódott, dobálta magát, tépte a fülét, karmolta az arcát. Mostanra már ez is megváltozott, nagyon ritkán van ilyen műsor, általában szinte percre pontosan három és fél óra játék után bambul el annyira, hogy ha elviszem lefeküdni, rögtön kidől. Ilyenkor szorosan mellé fekszem, ő hanyatt, én az oldalamon, a lábait feltámasztja az én felhúzott térdeimre, az alsó kezemmel megfogom a hozzám közelebb eső kezét, a másik karommal átölelem a mellkasát, a mutatóujjamat odaadom a távolabbi tenyerébe, az orrom épp csak hozzáér a fülcimpájához. Még kis ideig helyezkedik, mond, mocorog, aztán elkezd hangosan szimmogni az orrával, jelezve, hogy készen áll - ilyenkor lefele tartom a fejemet, hogy az arcom kerüljön mellé, ő meg jön és nyálasan tátogva puszikat ad, sokat egymás után. Végül egy nagyot sóhajt, előbb el-, majd megint felém fordul, és a puha orrát meg száját a bőrömnek támasztva elalszik. Azt hiszem, valami ilyesmi lehet meghalni, és a mennyországban ébredni...

Hozzátáplálás - The sequel

Olyan három hónapja megy a hozzátáplálás, és szinte kerek két hónappal ezelőtt írtam utoljára róla, szóval ez a mai nem lesz sem komplett sem valami összeszedett bejegyzés, de azért jegyzetelek, hogy legalább az megmaradjon, amire még emlékszem. Visszalapoztam amúgy, és magam is elolvastam a múltkori összefoglaló posztot, hogy lássam, honnan is kell folytatni…
Ezek voltak abban, mint kezdő ételek: cékla, sütőtök, édesburgonya, körte, krumpli, avokádó, alma, gesztenye, szilva, sárgabarack, őszibarack, meggy, zabpehely, répa. Ezek közül egyedül az édesburgonyát nem szerette, azt nem kapott azóta sem; szintén nem kapott almát, mert szorulása volt tőle, illetve krumplit meg rizset, mert az is székrekeszt, plusz gyakorlatilag üres kalória, neki meg pont megfelelő a súlya, úgyhogy nem látom értelmét hízlalni vele, főleg hogy ízben sem egy élmény egyik se.

És akkor most megpróbálom visszaidézni, hogy mi mindent kóstolt még meg Kissmajom. Először is a nem-szereti lista két összetevősre duzzadt, felkerült rá a spenót is, igaz csak akkor, ha egyedül belőle készül a főzelék, mert ha más zöldséggel és/vagy fehérjével keverem, akkor szívesen megeszi. Amúgy továbbra is úgy csinálom, hogy bármilyen bevezetett dologból rögtön teljes adagot kap, nem kétkanalazgatok és várom a hatást (ez alól eddig csak a tejtermékek és a tojássárga volt kivétel).
A zöldségekből bevezettük még a zöldbabot, kukoricát, borsót, brokkolit, cukkinit, paradicsomlevet, illetve vettem vegyes leveszöldséget, amiben volt egy ízelítőnyi kaliforniai paprika, fehérrépa, póréhagyma, krumpli, karalábé és karfiol is. Ezekből szinte mindegyikből a bio mirelit változatot vásároltam, mert egyrészt így tartósítani eleve csak a tökéletes darabokat szokták, másrészt állítólag sokkal jobban megőrzi az értékes tápanyagokat a frissből gyorsfagyasztott cucc, mintha megvenném (előtte ki tudja mennyit várt az árusnál/boltban) és hűtőben tárolnám (ahol szintén áll még akár pár napot is); mindent azonnal kiengedés után megfőzök, turmixolok, majd (héjjal együtt, vagyis passzírozatlanul) megy a fagyasztóba maximum két napra elegendő mennyiségben. Amúgy elég ritkán kapott egyösszetevős főzeléket, mert az új zöldségeket mindig valami ismerős ízzel kevertem elővigyázatosságból, hogy biztosan elfogadja, de most, hogy ilyen sok mindent szeret már, el fogom kezdeni a csak egy fajtából készült ételeket is.
Gyümölcsből nem sok mindent próbáltunk ki az első menethez képest, most hirtelen nem is jut eszembe csak a szőlő és banán, és azt így utólag egy kicsit sajnálom is, hogy dinnyéket például nem, de olyan nehéz igazán finomat venni, hogy inkább nem szoktunk kísérletezni vele. A banán az nagy jóság, mert ha olyan helyre megyünk, hogy nem lehet különféle dolgokat szállítani és tárolni és mixelni, akkor egyszerűen visszük, és Kissmajom teljesen önállóan, mindennemű segítség nélkül betermel akár egy egészet is (leharapdálja a falatokat, szépen szétnyammogja, majd lenyeli őket); egyetlen hátránya, hogy az is székrekesztős, úgyhogy ezt a mutatványt csak kivételes alkalmakkor adjuk elő, alapjáraton összetöröm neki, és natúr joghurtba keverve fogyasztja. A gyümölcsöket vagy bolti bio pépből kapja, vagy én vásárolom a nyersanyagot és állítom elő; az utóbbinál belátom, hogy elkurvultam, és akár hipermarketekre is ráfanyalodom, de azt mindig megnézem, hogy ha nem helyi a portéka, akkor olyan országból származzon, ahol jó eséllyel szemmel tartják a vegyszerezést. Extraként kapott még kompótokat is, Apu tesz el minden évben piaci cseresznyét, meggyet, szilvát (csak tiszta vízben, mindenféle cukor és tartósítószer nélkül), amit én imádok, és ahányszor kibontok egy üveggel, Kissmajom mindig jön kunyerálni (mutatja a nyitogatott-csukogatott kezével, hogy kér, és tátog hozzá - elég zabálnivaló), úgyhogy megosztjuk. Illetve kapott székletlazítós célzattal szilvaízt (ebben sincs semmi más, csak a gyümölcs), natúr joghurtba keverve - na abból szerintem egy kilót is simán benyomott volna.
Tejtermék fronton kecsketúróval kezdtünk, ráadásul medvehagymással, amit eredetileg magamnak vettem, de aztán hirtelen ötlettől vezérelve egy kicsit raktam a spenótfőzelékébe, és annyira odavolt érte, hogy az étkezés végén néhány falattal üresen is megkínáltam, hatalmas sikerrel. Ebből is és fetából meg krémsajtból is mindig csak keveseket kap, ízesítőként főzelékbe, mert valamennyire sózottak, és ahhoz nem akarom szoktatni. A következő lépés a natúr joghurt volt, ami szintén egyik kedvence, mostanra már egy húsz dekás dobozzal együltében megeszik - néha üresen kapja, néha gyümölcsöt keverek hozzá (ugyanez igaz a tehéntúróra is). Tejtermékekből a Cserpes márkát veszem, csomó mindenük van, és a natúrokban semmilyen adalékanyag nincs; a gyümölcsjoghurtjukban teljesen érthetetlenül cukorral készült lekvár van, de olyant úgysem veszek, inkább magam gyártom.
A húsért rajong, egyelőre csirkét kap (és egyszer sovány disznóhúst), első alkalommal bőr nélkül, de azóta mindig azt csinálom, hogy tanyasi csirkecombot veszek, és bőrrel együtt turmixolom le, mert nem akarom, hogy később válogatós legyen, és csak színhúst fogadjon el - jégkockatartóban tárolom, egy-egy darabot (olyan 30 gramm körül van) teszek a főzelékébe majdnem minden nap. Amikor nem hússal kapja, akkor egy vagy két tojássárgáját keverek bele, hogy a napi fehérje mindig meglegyen.
A full szénhidrátokat nem erőltetem, ha nem muszáj, mert általában értelmetlen kalóriák, szóval úgy vagyok vele, hogy inkább vitamindús cuccokat egyen, mint kiflicsücsköt vagy kekszet. Ha süríteni akarom egy-egy ételét, akkor azért persze kap, zöldségekhez durumtésztát, gyümölcsökhöz teljes kiőrlésű zabpelyhet használok, mert ezek felszívódás és emésztés szempontjából is sokkal egészégesebbek.
Nasiként a Hipp puffasztott rizskorongjait adom (semmi mesterséges nincs bennük, és bio almalével vannak édesítve), de egy félnél többet sosem kér, ami elég nevetséges mennyiség, olyan kétszer egy centis darabka. Az elején volt olyan problémája, hogy mivel tele van első fogakkal (félig kint van a hetedik, és most jön a nyolcadik), túl nagy darabokat harapott le, aztán nem tudott mit kezdeni velük, így mindig bányászni kellett a szájából, hogy meg ne fulladjon - most már inkább sok pici falatkát harapdál le, és addig forgatja őket a szájában, amíg lenyelhetővé nem áznak. A védőnő tanácsára vettem próbából tejpépet is, de szerencsére (egy cukros fos az egész) nem bolondul érte, maximum felét hajlandó megenni annak, amit a dobozon egy adagnak hívnak, és azt is inkább csak akkor, ha friss gyümölcsöt keverek hozzá. A következő, amit meg fogok próbálni finomságként, az a bio kölesgolyó, illetve a szárított natúr almaszirom.

Ami az étkezés kiváltást illeti, jelenleg úgy állunk, hogy két átaludt éjszaka után megint visszatért arra, hogy éjjel egy körül enni kér, aminek én örülök, mert így reggelre meg is van a napi fél liternyi tápmennyiség (lefekvéskor 250, éjfél után 180, reggel hat körül 140 milli), és napközben végig szilárd kajákat kaphat; mikor véletlenül másképp alakul, és az éjszaka folyamán kevesebb csúszik le, mint az ajánlott, akkor napközben egy étkezésre tápszert kap (ez rendszerint az ebéd, mert olyankor sokszor vagyunk úton, így az a legegyszerűbb).
Nálunk a főzelékes étkezés szokott tízórai idejére esni, mert az a legkomplikáltabb és legszállíthatatlanabb fogás: általában két fajta zöldségből keverem össze, plusz hús vagy tojássárgája, plusz egy pici natúr krémsajt (összesen 160-180 gramm), és a közeljövőben szándékozok még hozzááadni egy pici olívaolajat is. A következő étkezés kettő körülre esik, és legtöbbször gyümölcs zabpehellyel vagy tehéntúróval (összesen 200-250 gramm). Ha az ebéd délutáni alvás vagy egyszerűen későbbi megéhezés miatt csúszik, az uzsonna néha kimarad, és legközelebb már csak lefekvés előtti tápit kér; de azért nem ez a jellemző, hanem öt óra tájékán vagy valamilyen gyümölcs, vagy natúr joghurt, vagy a kettő együtt (180-200 gramm).
Igazi kaját (értsd: amit mi eszünk) még csak egy fajtát kapott Kissmajom, mert én nem vagyok egy konyhatündér típus (ez nagyon enyhe megfogalmazás), vagyis ritka kivételekkel magunknak készített főtt étel csak akkor van, ha rendelünk (neki nem adnám, mert nem tudom, hogy pontosan mi van benne) vagy M.Apuka főz. Az utóbbinál egy pici babához képest egy kicsit túl ízesek a dolgok (zöldfűszerek, bors, esetleg erőspaprika), de a húsleveséből turmixolva hallatlan mennyiségeket benyom az unokája, úgyhogy azt mindig készít neki. A mai vasárnapi ebéd, M. nagy örömére, töltött káposzta volt, hoztunk is haza belőle, és erősen gondolkozom rajta, hogy kapjon belőle a babácska is.

Rövid híreink:
- Darabos kaját a puffasztott rizsen kívül még nem kapott, mert valahogy nem érzem, hogy készen állna rá. Az ételeit már első hetek óta úgy adtam, hogy nem pépesítettem teljesen, hanem ami puhább volt, azt darabosabbra törtem, és azt vegyítettem a turmixolttal, de ennek ellenére, ha nagyobb falattal találkozik, a mai napig meglepett pofit vág, és néha öklendezik is egyet, szóval nem akarom siettetni. A puffasztott rizs gond nélküli elmajszolásából egyébként az derül ki, hogy ha teljesen rá van bízva a dolog, akkor valahogy csak megoldja végül, de egy szendvicsféle katonáit azért mégsem lehet könnyedén szétnyálazgatni, főleg úgy, hogy ő nem is szereti a nagyon száraz cuccokat, a borsófőzeléket például mindig hígítanom kell, mert különben tikkadozik tőle, és nyelés helyett csak forgatja a szájában, amíg vizet nem kap a leöblítéshez. Egyébként meg a vajon, sajton, és saját készítésű körözöttön vagy májkrémen kívül nem is sok ötletem van, hogy mit lehetne neki majd adni kenyéren, mert bolti felvágottakat nyilván nem fogok - ki kell majd kupálódnom mártogatós-receptekből, a guacamole például jól hangzik, mert az avokádó egyik kedvence.
- Kissmajom már a kórházban szobahőmérsékleten kapta a tápot, aminek az lett a következménye, hogy  sosem fogadta el másképp, ha akár egy kicsit is megmelegítettem a vizet mielőtt bekevertem volna, nem volt hajlandó megenni, inkább ordított az éhségtől. Ez kényelmi szempontból tökéletes volt, nem kellett az éjszaka közepén termoszozni vagy gőzölni, viszont egy kicsit aggasztott, hogy mi történik a komplexebb kajákkal, mert egy brokkolis csirkét csak nem adhatok neki kvázi hidegen. Ezért a hozzátáplálás indítása óta szinte észrevétlenül apró lépésekben kezdtem neki langyosítgatni a dolgokat, és mára már szerencsére eljutottunk oda, hogy a szilárd táplálékot emberi hőmérsékleten eszi.
- Hál'Istennek nálunk igaz lett az, hogy a hozzátáplálás beindítása megoldja a széklet-gondokat (gondolom azért fontos lépés volt az is, hogy eleve csak akkor kezdtem hozzátáplálni, mikor már tápszerrel is beállt napi egy kakira), és azóta csak javult a helyzet. Általában napi egyszer vagy kétszer van output (de olykor három is előfordul), ha az előbbi, akkor szinte kivétel nélkül délelőtt és egy kicsit keményebb, ha az utóbbi, akkor egy kemény reggel (ritkán, de néha bogyós nyusziszar is előfordul), és egy tökéletes, puha, de nem folyós állagú koradélután. Igazi felnőtt-kakák kinézetre is, és borzasztó büdösek, ha nem vennénk észre magát az akciót (szinte lehetetlen, mert állva szokott termelni, és nagyon aranyos hangokat ad ki közben), akkor a szag pilanatokon belül fújja a tisztábatevős riadót.*
- Apropó output, amióta hozzátáplálunk, a bukások gyakorlatilag teljesen megszűntek, soha semmi nem jön vissza se büfiztetéskor, de még alapos gyerekgyűrés közepette sem, pedig M. igencsak kegyetlenül műveli ezt. Viszont volt két alkalom (egyik olyan egy hónapja, egyik pár nappal ezelőtt), amikor sugárban hányt ki egy-egy teljes kajálásnyi mennyiséget. Hasonlóságot nem véltem felfedezni az ismétlődéskor, először egy uzsonnás natúr joghurt jött vissza, és akkor arra tippeltem, hogy talán túl hideg volt, de másodszor meg egy teljesen szokványos vacsorai táp, szóval valószínűleg mégsem az volt a baj. Ijesztő volt különben, mint egy gejzír, természetesen jól be is pánikoltam, mert mindenhol agyi meg idegrendszeri betegségek kapcsán említik ezt a jelenséget, de persze, ha valami baj lenne, akkor gyakrabban esne meg ilyesmi, meg más tünetek is jelentkeznének, úgyhogy próbálok nem aggódni...
- Ötletem sincs, hogy hogyan lépjünk szintet itatópohárilag. Már nagyon régen van neki ilyen elsőkörös szoktatáshoz való szilikoncsőrös, igazából annak köszönhető, hogy egyáltalán elkezdett inni, mert sima cumiból sosem fogadta el a vizet (gyümölcsleveket meg még hígítva sem akartam adni neki, mert nem szeretném, ha a szomjoltást az édes ízzel asszociálná); de ezt nagyon egyszerű használni, még szívni sem kell, elég ha a fogával összeharapja a kiálló pöcök alját, és máris dől belőle a cucc. Ez az egyik ok, amiért váltani kellene, mert nyáron rendben volt, ha actual ivás után fizikuskodott is, és addig ismételgette a hogyan-folyik-ha-kézzel-szorongatom kísérletet, amíg el nem fogyott a muníció, de hűvösebb időben nem valami okos dolog, ha csuromvizes pólóval flangál (jah, természetesen célzottan magára öntözgeti az egészet, még véletlenül sem csak úgy bele a vakvilágba). A másik ok, hogy mire ülni fog (már tud, de nem szeret, szóval továbbra sem csinálja, csak mikor belefeledkezik valamibe), lassan el akarom kezdeni a sima pohárhoz szoktatást is, és ahhoz valahogy rá kellene jönnie, hogy nem csak puha tárgyakból tud folyni valami. Vagyis vettem egy ilyen nyolc hónapos kor utánra ajánlott szerkezetet, aminek hasonló formájú csőre van, mint az előzőnek, de kemény műanyagból, és két fázisos a működése: amíg tanulja, addig belülre tenni kell egy szilikon szelepet, ami csak akkor engedi át a folyadékot, ha a baba szívja - később ezt ki lehet venni, és akkor már lefelé fordítva magától ömlik korlátlanul. Mi ugye még csak a csöpögésgátlós változatnál tartunk, illetve toporgunk, mert Kissmajom előszeretettel harapdálja a csücsköt, de eszébe sem jut, hogy egy ilyen kemény vackot szívni kellene, vagyis per pillanat rágóka funkciót tölt be az itató. Már gondolkoztam rajta, hogy átugorjuk az oktatós szakaszt, és kiszerelem belőle az elzárómicsodát, de nem akarom, hogy elvegye a kedvét, ha gyanútlanul befalja, és elárasztja a víz. Úgyhogy egyelőre kissé irigykedve nézem Ré fotóját, és remélem, hogy ha nálunk is elkezdődik az üldögélés, akkor az ő fürdés-közben-a-kádban módszerével hatékonyabb lesz a képzés.


* Nahbasszus ez is bekövetkezett! Ha a FaceBook posztjaimban is kezd megjelenni a fekália-beszámoló motívum, feel free to shoot me...

Boldog szomorú

Biztos furcsa, hogy pont én semmit sem reagáltam arra, ami Henivel történik. Nem is szándékoztam itt a blogon, mert mit…? Borzalmasan igazságtalan és pokolian fájdalmas - hogy ezek mennyire elcsépelt, üres szavak! És mégsem jutott eszembe semmi más, még így sem, hogy voltam már a helyében, mert ez tényleg pont ennyi: igazságtalanság, borzalom, fájdalom, pokol.
Aztán ma elmentünk hármasban kiélvezni az utolsó indiánnyaras napot, mert elvileg holnaptól jön az esős idő. Ültünk egy park füvén, ahogy annyiszor az elmúlt hetekben, és mást sem csináltunk, csak bámultuk Kissmajmot, ahogy felfedezi a világot. Ahogy lelkes lihegéssel villámgyorsan mászni kezd egy kiszemelt fadarab felé, és ahogy három különböző dolog is eltereli a figyelmét azon a pár méteres távon: megtorpan, ha megzörren egy száraz levél, mert tüzetesen szemügyre kell venni, és az apró öklében magával vinni, felnéz, ha emberek sétálnak el a közelben, mert feltétlenül követni kell őket, amíg el nem haladnak, forgatja az okos fejét, ha szólunk neki, hogy autó közeledik, mert azt is muszáj tanulmányozni. Mindenre figyel, mindent megvizsgál, mindenhol gyakorolja új tudományait, a felállást, a lépegetést, és az akadályokon átcsörtetést, és szinte látszik a firtató tekintetén, ahogy beissza az információkat, és rendszerezi őket az agyában: mi történik a tárgyakkal, ha eltűnnek a szeme elől, miért ismételgetjük ugyanazokat a hangokat, amikor egy adott dolgot mutogatunk neki, hogyan kell mozdulni, hogy magabiztosabb legyen az egyensúlya. Hazaúton az autóban a tervezett-remélt testvére kapcsán neveket sorolgattunk fel, és ez valamiért annyira tetszett neki, hogy végül vérszemet kaptunk, és egyre pörgősebben sorolgattunk Arisztotelészeket és Mordechájokat és Töhötömöket - ő meg csak nevetett, nevetett hangosan gurgulázva… Ez a nap maga volt a boldogság.
És akkor miközben M. bement etetni-altatni, én beléptem a Csibecsoportba, és megint szembesültem azzal, hogy Heni terhességét holnap befejezik. Azt nem mondom, hogy Kissmalacz jutott eszembe erről, mert Kissmalacz eleve mindig eszemben van, és az utóbbi hetekben valahogy egyre inkább; nem tudom miért, valószínűleg ahhoz van köze, hogy Kissmajom ilyen rohamosan fejlődik, és naponta ezerszer muszáj rácsodálkoznunk, hogy mennyire jófej, okos, ügyes, szép… tökéletes. Ilyenkor egy másodpercre mindig az ugrik be, hogy lehetnének ketten, lehetne még egy ilyen csodánk - aztán a második pillanatban már az agyam átveszi a szót a szívemtől, és rájövök, hogy nem, nem lehetne: a kislányunk nem volt egészséges, és ha nem lett volna elég erőnk elengedni őt, a kisfiunk nem létezne. Ők csak ilyen módon válhattak testvérekké, hogy az egyikük biztonságos fészket rakott, aztán angyalszárnyon tovaszállt, hogy a másik lehessen benne a madárka. Több helyen olvastam régen, hogy egy születés előtt elveszített baba által hagyott seb csak akkor tud igazán begyógyulni, ha a kiírt szülési dátum idején már ott lapul a helyén egy újabb kis élet; meggyőződéssel állítom, hogy akkor sem, számomra legalábbis soha - de most már nagyjából sejtem, hogy mire utal a mondás, és annyira de annyira hálás vagyok, hogy a mi veszteségünk végül így alakult...

Elég betegesen hangzik ebben a kontextusban, pedig jobb híján az irigylésreméltó a legtalálóbb szó Heni kapcsán, amiért ennyire higgadtan és józanul tud keresztülmenni ezen a szörnyűségen, amiért szinte változatlanul bírja folytatni a mindennapjait, és saját bevallása szerint tudja úgy kezelni a helyzetet, mintha negatív teszt vagy missed ab lenne. Én azokban a napokban gondolni sem tudtam főzésre, vásárlásra, munkára, és ha akár pár órát is M. nélkül kellett töltenem, valósággal szeparációs szorongtam végig; és számomra végig annyira reális volt a terhesség, hogy egy percig sem tudtam másképp tekinteni rá, mint egy kisbaba előzményére. Engem még most is teljesen felkavar az élmény emléke, pedig ez most egy olyan sorstárs-eset, ami, bár kétségem sosem volt, de még jobban megerősített benne, hogy jól döntöttünk, helyes volt nem megvárni, amíg a mi babánkon is megjelennek a betegség egyértelmű jelei.
Én közvetlenül hétvége előtt tudtam meg anno a CVS eredményét, így már csak hétfőn lehetett genetikai konzultációra menni, és amikor rögtön utána felhívtam, a dokim már másnap befektetett, hogy szerdán reggel én lehessek az első a műtőben. Szóval gyorsabb volt valamivel, mint Heninél, de még így is ott volt néhány végtelenül hosszúnak ígérkező nap: mikor pénteken délután szédelegve próbáltam információk után kutakodni a neten, és egyedül feldolgozni az első sokkot (M. épp baráti buliban volt, és nem akartam az ő estéjét is tönkretenni a hírrel, így csak éjjel mondtam el neki, amikor hazajött), szinte dühös voltam, hogy miért nem lehet azonnal cselekedni, valaki üssön ki, és vessen rögtön véget ennek a rémálomnak, mi az, hogy még napokig várnom kell, tudva és érezve, hogy egyre tovább nő bennem a sosem-vehetem-karomba gyerekem?! Mire sor került a műtétre, már tudtam, és mai napig is úgy érzem, hogy szerencsés voltam, amiért megadatott az a pár nap. Nem csak azért, mert így Kissmalacz rajtunk kívül mással is csodát tehetett, hanem azért is, mert így volt időnk egymással, ezerszer átbeszélni és feldolgozni, és a kislányunkkal, ezerszer elbúcsúzni és elengedni. Még annak a legutolsó ultrahangnak is annyira örülök… igen, szívtépővé tette az altatás előtti pillanatokat, rettenetes volt úgy feküdni az asztalon, hogy szinte láttam magam előtt a tenyerem alatt mozgolódó pici lényt, akinek azokon az utolsó simogatásokon kívül semmit sem adhattam - de nem bántam meg, ahogy nem bántam meg azt sem, hogy eltemettük őt a telkünkre, és ezáltal kitörölhetetlenül részévé vált a jövőnknek is.
Itt nincs helyes vagy helytelen, csak túlélni akarás van. Nem jobb vagy rosszabb, nem erősebb vagy gyengébb, nem nehezebb vagy könnyebb, nem bátrabb vagy gyávább, amit Heni tesz, csak más - van, akinek úgy egyszerűbb gyászolni, hogy távolságot tart, van akinek úgy, hogy a szenvedés legaljáig merül, és onnan rugaszkodik el a felszínre jutáshoz. Hogy a záróakkordba is közhely kerüljön: igazából mindegy, hogy ki milyen úton megy, a vége a fontos. És én nagyon-nagyon kívánok nekik is egy olyan folytatást, amilyen a miénk lett.

Mifiunk

Kissmajom ma elajándékozta élete első idegennek tartogatott pusziját.
Épp a városligeti fűben koslatott fel-alá felfedező körúton, amikor is nekirontott két gyerekkutya, és össze-vissza nyalták. A gazdi mentegetőzve rohant fegyelmezni, aztán mikor mondtam, hogy semmi baj, fő az erős immunrendszer, ott maradt beszélgetni. Ő mesélt az óvodás korú unokáiról, én meséltem a mi háziállatállományunkról, ő megcsodálta a mászástól kimerült babácska kipirult pufók arcát, én megcsodáltam a sétáltatásban elfáradt ölebek pihegő pocakját... elég sok cukiság volt jelen per négyzetméter. Így guggoltunk hát egymással szemben, a gazdi meg én, ő a saját kölykeit próbálta visszafogni, hogy ne ugráljanak az enyém fejére, én az sajátomat próbáltam kordában tartani, hogy túlbuzgó simogatási szándékkal meg ne cibálja a miniatűr blökik bundáját.
És akkor Kissmajom olyant csinált, amit még soha, mert bármilyen kíváncsi és barátságos krapek, általában megmarad a mosolygásnál, csak úgy első látásra semmiképp sem szokott vadidegen emberek ölébe kéredzkedni. De ezúttal ellentmondást nem tűrő határozottsággal kinyújtotta a kis karjait a kedves néni felé és, ahogy velünk teszi, jelezte, hogy akkor őt most fel kellene venni. Mindketten eléggé meglepődtünk, a néni megkérdezte, hogy szabad-e, én mondtam, hogy persze, csak tessék. Egy másodperc múlva már ott ült az én édes-drága kincsem velem szemben, egy ismeretlen térden, ismeretlen karok által tartva, figyelte a kutyókák viháncolását, és néha vidáman kurjongatott feléjük; az ölelés szoros volt és védelmező, és néha számomra is nagyon ismerős hajszagolgatással meg gödröcskés-kéz simogatással párosult.
És a szőke, kékszemű kisfiunk egyszer csak félig hátrafordította a fejecskéjét, és egy tátott szájú, meleg, nyálas, fújkálós, autentikus baba-puszit nyomott a kedves néni arcára. A néniére, aki magenta színű pólóban és élre vasalt hófehér melegítőnadrágban virító, érős parfüm- és enyhe dohányillat keverékét árasztó, fölöttébb sötét bőrű, nagydarab cigányasszony volt.
Kissmajom hangosan nevetett, a néni meghatódva mosolygott, nekem meg könnyes lett a szemem a szeretettől.

Vaníliás Kifli

Ez is megkésett státusz, de már közelebb toltam a valódi hónapfordulóhoz, még a végén egyszer utolérem magam… Kissmajom tehát nyolc és fél hónapos; számadataim nincsenek, mert gyerekorvoshoz állítólag csak egy évesen kell menni legközelebb - azért lehet, hogy jövő hónap közepe felé még beiktatunk egy köztes látogatást, mert kíváncsi vagyok, hogy mennyit hízik, és itthon már nincs babamérleg.

A legnagyobb változások nagymozgás terén álltak be, és állnak továbbra is, napról napra.
Hason végül nem is igazán közlekedett, csak maximum egy méternyit tolta magát (többnyire hátrafelé) illetve forgolódott, de mindezt nyújtott karokkal, nem könyökkel, úgyhogy a klasszikus kúszás kimaradt. Aztán egyszer csak elkezdett mászni: a süppedős-göröngyös ágyon kívül sokáig nem sikerült neki, mert itthon a parkettán és a habtapin is kicsúsztak a térdei, hiába húztam rájuk levágott végű csúszásgátlós zoknit - de két és fél héttel ezelőtt elmentünk kirándulni, és ott füves talajon egyetlen délután alatt úgy elsajátította a helyes technikát, hogy hazaérkezésünk után már nyoma sem volt a kezdeti nehézségeknek. Ma már szédületesen gyorsan tud mászni, ráadásul úgy, hogy (akár az oldalra fordulás esetében) első látásra lehetetlennek tűnő akadályokon is simán átküzdi magát.
Aztán múlt hét elején elkezdett feltérdelni úgy, hogy megfogódzkodott valamilyen előtte levő stabil tárgyba, és rátámaszkodva kiegyenesítette a hátát, majd egyik kezével elengedte a támaszt, és úgy szerelt, nyúlkált, játszott. Olyan két nap gyakorlás után meg pont videóztam, hogy mennyire ügyesen rugózgat már ebben a kapaszkodós pozícióban is, mikor a térdeit kiegyenesítve elkezdte feltolni magát, és egyszer csak lábujjhegyre állva közelebb lépkedett az ágyhoz, és "élő adásban" felállt. Imádja csinálni azóta is, napi ezerszer feláll és tök sokáig úgy marad, szoktam is aggódni, hogy gerincferdülést kap csodálkozni, hogy nem fárad el.
Hétvégén még nem volt teljesen végleges a mutatvány, mert egyrészt tökéletes en pointe-ban nyomatta a felállás fázist, és minden alkalommal annyira belelkesült a sikertől, hogy néha csak egyik oldalon tette le a talpát, a másik lábát úgy felejtette, mint egy kis balerina; másrészt még nem volt ereje a teljes kiegyenesedéshez, a térdeit is rogyasztotta egy kicsit, és derékból is előre dőlt valamennyire, hogy tartani-segíteni tudja magát egyik kezével, amíg a másikkal tevékenykedett; harmadrészt nem volt terve a folytatásra, és egyelőre az egyensúlyérzéke is csapnivaló volt, így szinte minden akciója úgy ért véget, hogy vagy időben elkaptam, vagy zsákként felborult valamilyen irányba. Ennek örömére a nappalit majdnem teljes terjedelmében lefedtem vastag habtapi szőnyeggel, hogy ne kelljen mindig utána kullognom, de természetesen nagyon leleményesen kiválasztotta azt a pici részt, ahol nem volt védelem, és ott koppant a feje. Az elmúlt pár nap alatt aztán rengeteget javult minden téren, ha kibillen, egyre többször nyeri vissza magától az egyensúlyát, és már próbál leguggolni is, ha valami a földről felkelti az érdeklődését, de a térdre való visszaereszkedés még mindig nem opció (tízből egy alkalommal próbálja csak meg), annál azért sokkal izgalmasabb az új kunszt, így még mindig elég komolyakat esik. Ilyenkor mindig frászt kapok, de már tanulom, hogy ne sikoltsak fel, és ne rohanjak rögtön oda, mert a fájdalomtól még sosem sírt fel, az ijedtségtől is csak nagyon ritkán, és semmiképpen sem akarom hogy az én szörnyülködésem miatt alakuljon ki hamis félelemérzete. Érdekes amúgy, a fájdalomküszöbe valami elképesztő: azt már meséltem, hogy a legutóbbi oltást egy nyikkanás nélkül tűrte, hát tegnap este meg a gitárhúr végével szúrta meg a tenyerét, amit M. csak azért vett észre, mert egyszer csak csupa vér volt a gyerek feje, és lázasan kutatott a forrás után. Apropó sírás, a dühtől viszont szokott keservesen nyöszörögni és mérgesen rikoltozni is néha, amikor már nagyon régen álldogál, és elfárad, de megpihenni nem szeretne, vagy amikor épp ácsorog, és a játékhoz kiszemelt tárgyat nem tudja onnan elérni - ilyenkor időnként sikerül tennie egy-két lépést is, nagyon lassan, nagyon támaszkodva, és a lábait nagyon csoszogósan a földön húzva.
Az ülés egyelőre semennyire sem foglalkoztatja, ami elég furcsa azok után, hogy hónapokig kitartóan hasizmozott, és alig bírtuk visszatuszkolni, amint vízszintesből egy kicsit fennebb került a feje. Kizárólag akkor marad meg ülve, ha az ölünkben tartjuk és valamivel épp nagyon elfoglalja magát, de ezt általában meg szoktuk akadályozni, mert nem szeretnénk ha olyasmit erőltetne, amire még nincs felkészülve a kis teste. Néha besikerül neki egy lábról seggre tottyanás, néha térdről seggel be hátrafelé a két combja közé, de kivétel nélkül mindig azonnal ugrik is fel, és mászik tovább, nincs idő lazításra - pedig igazán szépen-egészségesen néz ki a póz, tök egyenes háttal csinálja.

A finommozgás is sokat fejlődött mióta a mobilitásból adódóan több mindent alkalma van megtapogatni. A régi tárgyak üdvözlése és az újakkal való ismerkedés továbbra is kaparászással valósul meg, ami úgy néz ki, hogy a tenyerét ráhelyezi mindenre nyújtott ujjakkal, majd elkezdi őket ritmikusan összezárni - közvetlenül ezután, ha csak lehet magasra emeli a tárgyat, oldalt eltartva magától szemrevételezi, végül bekapja. Egész pici dolgokat is felcsippent már a hüvelyk- és mutatóujja közé, és amiből sok van (homok, apró kavics, lenyírt fű, stb.), azt előszeretettel emeli magasra és szórja szét; valamint, ha elég érdekfeszítő a feladat (ilyen az Xbox kezelése, mert világít és csipog is bekapcsoláskor), akkor könnyedén benyom gombokat mutatóujjal. És borzalmasan aranyos, amikor a kezébe adott ragacsos dolgot eszik (például puffasztott rizs), mert olyankor kinyitja a tenyerét, hosszasan bámulja a beletapadt darabkát, lefele fordítja, hogy essen le, majd ha ez nem jön össze, rázni kezdi, hogy megszabaduljon tőle. Szintén újdonság: eddig, ha mindkét kezébe tárgy került, akkor egyenként megvizsgálta őket, majd választott, és egyiket elengedte, mostanság előbb alaposan összeütögeti őket, esetleg egyikkel megnyomkorássza a másik különböző részeit. És már nem csak elenged vagy letesz dolgokat, hanem szándékosan ledobja őket; ésés most már nem csak a szájában szállít dolgokat, hanem úgy is tud mászni, hogy az egyik kezében magával viszi őket.
Na meg van ugye az egyik kézből a másikba áttevés - ezt már tök régen tudja, de az utóbbi időben szintet lépett benne. Ez nem is igazán a mozgáshoz tartozik, hanem a szellemi fejlődéshez, de számomra mindenképpen a döbbenetes kategória, nem gondoltam volna, hogy egy ekkora baba ilyent tud. A fürdetés mindig azzal ér véget, hogy M. megmossa Kissmajom fogát, majd a odaadja neki a fogkefét rágicsálásra - egyszer valamiért még ellenőrizni akarta a kezeit, ezért amint az egyikkel elkezdte, mondta neki (csak úgy megszokásból, mert mindig mindent mondunk-mondunk), hogy most tegye át a fogkefét a másikba. Én meg voltam győződve, hogy még arról sincs fogalma, hogy egyáltalán vannak kezei, és azokat úgy hívják, hogy kezek, abban meg egészen biztos vagyok, hogy a "másik" fogalmára csak sokkal később éreznek rá, de ennek ellenére működik a dolog. Azóta nagyon sokszor újrapróbáltuk, és most már öltöztetéskor is alkalmazom a módszert, mert általában valamit mindig a kezébe kell nyomni, hogy figyelemeltereléssel elviselje a ruhacserét; ilyenkor, amikor az egyik kezét be akarom bújtatni a pólóba, csak szólnom kell, hogy fogja át a csócsálnivalót a túloldalra, és amint közelítek hozzá, hogy segítsek, már meg is teszi egyedül… hihetetlen, de igaz.

Akkor folytassuk a szellemi fejlődéssel: csomó mindent ért már, napi szinten meg kell lepődnünk rajta, hogy ezt is meg azt is. Ha hívjuk, jön tudja, hogy jönnie kellene, de mivel egyre gyakrabban akad fontosabb dolga, egyre ritkábban teszi meg; mikor igen, akkor majdnem sírva fakadunk... villámgyorsan mászik, a kis tappancsait még mindig egy kicsit túl magasra emelve, közben kurjongat, és fülig érő szájjal vigyorog… bele kell halni!
Nagyon érdeklik az emberek, és egyre bátrabb meg barátságosabb. Mikor sétálunk, mindenkit követ a szemével, ha rámosolyognak, szinte kivétel nélkül mindig viszonozza (néha ilyen szégyenlős féloldalas tekintettel - rettenetes), sőt ha valaki megbámulja, ő maga kezdeményezi a közös mosolyt. Érdekes viszont, hogy ha valaki behatol a privát szférájába, közelebb lép, odahajol, vagy szól hozzá, akkor egyből gyanakvóbb lesz, és főleg férfiakra nem feltétlenül mosolyog vissza reflexből; nem is elutasító, de óvatosan, komoly fejjel végigméri az illetőt, és csak utána dönti el, hogy hogyan viszonyuljon. Az alap, hogy a szűk családnak (mi ketten, nagyszülők, cica) nagyon örül mindig, de egyértelműen felismeri a takarítónőnket is (aki csak heti egyszer jön, és akkor sem mindig találkozunk vele, mert rendszerint el szoktunk menni otthonról, hogy ne legyünk útba), és emlékszik rá, hogy vele jóban van, mert amint nyitja az ajtót és köszön, rögtön jár neki a mosoly.
Meg tudja mutatni, hogy hol van Anya orra, meg a számat is, arra viszont nem sikerült még rájönni, hogy az Apa vagy a Tata orra más fején keresendő, ha kérdezzük, azonnal az én arcomhoz fordul. Tudja, hogy micsoda a tapsolás, de a saját kezű végrehajtáshoz még csak annyiban hajlandó segédkezni, hogy ha én mozgatom a csuklóit, kinyújtja az ujjait, és várja a következményt; amúgy ha mondom neki, hogy tapsi-tapsi, akkor az az első reakciója, hogy ráfog az én kézfejeimre és irányítja őket - gondolom sokkal érdekesebb így, hiszen így hangos csattanások következnek.
Ugyan még nem köti távozáshoz a végrehajtást, de ha mondjuk, hogy pá-pá, akkor két napja már azt is tudja, hogy hogyan kell integetni; nem csinálja következetesen, minden alkalommal, de ha a saját kezünkkel megmutatjuk neki, akkor legtöbbször hajlandó utánozni. Nagyon aranyos volt, amikor rájött, hogy az ő keze is pont ugyanolyan szétnyit-összecsuk mozdulatokat végez, mint az enyém, sokáig nézte, aztán átnézett rám, összehasonlította, széles vigyorral nyugtázta a felismerést, és folytatta a mozgatást.
Ha zene szól, ringatja magát, ha énekelgetünk, ő is kornyikál. Szereti a zenét, ha felcsendül, akármilyen tevékenységében megtorpan, rögtön figyel és keresi, ha öltöztetéskor az általunk költött kis nótákat adjuk neki elő, általában megnyugszik és abbahagyja a nyüzsgést, és pár napja végignézett az ölemből egy fél Halász Judit koncertet (igaz, hogy már fáradt volt, de végig csendben koncentrált a monitorra, nem lett nyűgös-hisztis az álmosságtól). A tévé itthon sosem megy előtte, de M. szüleinél ha be van kapcsolva, teljesen elvarázsolódva rábambul bármeddig, rossz nézni.
Ha valami újat felfedez, vagy valami sikerélmény éri (például rájön, hogy egy játék melyik gombbal szólaltatható meg), hátrafordul, és ellenőrzi, hogy láttuk-e a produkciót, aztán simlis somolygással vissza-, és megmutatja megint.
Rengeteget beszél, magában is és hozzánk is, gyakorlatilag nincs olyan hang, amit ne tudna kiejteni - variál is mindenféle halandzsaszöveggel, de persze vannak kedvenc szavai is. Ma a bababa és bebebe volt a sláger, de nem csak ilyen ismétlőseket szokott, hanem néha valódi szavakhoz hasonló dolgokat is - Apu elfogult nagyszülőhöz méltóan meg is van győződve róla, hogy egy zsenivel van dolgunk, és például az aggyigye (add ide, obviously) teljesen tudatos.
Érti azt, hogy ne és nem; mikor mondjuk faágat akar kóstolni, és figyelmeztetjük, hogy csak megnézzük, de nem esszük meg, mert nem ennivaló, tényleg csak forgatja a kezében, aztán ledobja - persze amint egy pillanatra nem figyelünk oda, ugyanezt a műveletet szájbatömködéssel finalizálja, és ha nem szólunk (ha nagy darabról van szó, és nem törékeny meg nem válik le a kérge, engedni szoktuk, hogy magától is rájöjjön: nem finom), kíváncsian ránknézve csekkolja, hogy biztos mehet-e a dolog.
Puszit is ad már egy ideje, tágra nyitott nyálas szájjal fordul bele az arcunkba bármikor ölbe vesszük, vagy összebújunk nappali alváshoz. Nagyon vicces, mert mióta fogzik (jön a következő négy alsó: kettő már majdnem kint van, kettőnek már duzzadt a helye) sajnos harapni is szeret, egy-egy óvatlan pillanatban elkapja valamelyik testrészünket, és felgyűrt orrocskával (akár a lihegés, ez is az izgalom jele nála) közeledik - ha ilyenkor időben észbekapunk és nemet mondunk, akkor ártatlankodó fejjel néz a szemünkbe, és puszira váltja a támadást, nagyon vicces.
Újabban nagyon szeret velem lenni, és nagyon bújós, amit imádok! Ha a lakásban jövök-megyek, nem követ mindenhova, és egyelőre nem is keseredik el, ha épp eltűnök szem elől, de ha a nappaliban vagyok vele, akkor minimum ötpercenként odajön, hogy együtt játsszunk (ez manapság annyit jelent, hogy én ülök a kanapén, ő feláll mellettem, a térdemnek támaszkodik, és helyben lépegetni próbál, miközben erősen szuszog és magyaráz). De olyan is van, hogy a legintenzívebb önálló játék közben random otthagy csapot-papot, mászik hozzám, és kapaszkodik a lábamba - amikor felveszem, szintén ad puszikat és dugja az arcát, hogy ő is kapjon, illetve nagyon sokáig ottmarad és az ölemben szöszmötöl azzal, amit onnan elér, néha szorosan hozzámbújva és a fejét a vállamra hajtva… ilyenkor egyszer csak fel fog robbanni a szívem a szeretettől...

A napi program két napja óriásit változott a múltkorihoz képest, és sokkal stabilabb lett, reméljük így is marad:
- este hat és hét között fürdés, majd vacsora (250 milli táp);
- fél hat és fél hét között ébredés, reggeli (250 milli táp), tisztába tevés, közénk költöztetés;
- kilencig együtt alvás, utána egy kis közös bandázás a nagy ágyban, és egy kis egyedül-játék a kiságyában (amíg tízórait készítek);
- tíz körül tízórai (150-180 gramm szilárd étel);
- egyig játék, majd egy-másfél óra alvás (még mindig összebújva, mert különben fele ennyi sikerül csak);
- kettő körül ebéd (250-280 gramm szilárd étel)
- utána délutáni program (ha rossz idő van, otthoni játszás, ha jó idő van, akkor babakocsis séta és környékbeli játszótér vagy autós kiruccanás és valami szép park);
- öt körül uzsonna (100-120 gramm szilárd étel);
- utána fél óra alvás, majd játék vagy séta fürdésig.
Úgy tűnik tehát, hogy kis késéssel ugyan, de nálunk is bekövetkezett az éjszaka átalvása, ezzel egyidőben meg jelentősen megnőtt a vacsorára és reggelire megevett táp mennyisége, aminek örülünk, mert így megvan végre a fél liter, és máskor mindig mehet a szilárd kaja (erről írok majd egy külön hozzátáplálós posztot).

Most ezek ugrottak be; megyek dolgozni egy kicsit, mert manapság napközben esélytelen elővenni a laptopot: azonnal ott terem, és ütögeti a billentyűket rendületlenül.
Jah a cím… Vaníliás Kifli az egyik új neve, amit akkor alkalmazunk, amikor már hálózsákba van bugyolálva esténként. Mert olyankor egy ennivaló kis kompakt hosszúkás csomag, szőke, és ellenállhatatlan illata van, és a legfinomabb a világon.

Elmélkedés a szabadságról

Nah akkor legyen egy bővített változat is, nem csak kommentár formájában, hanem saját kútfőből…
Először is a disclaimer: mondanom sem kellene, hogy mindenki pontosan úgy neveli a saját csemetéjét, ahogy épp akarja, egyezzünk meg abban, hogy semmit sem kell utánam csinálni, és én sem fogom senki után, a nagyon népszerű brit nanny-t és a többgyerekes szomszédasszonyt beleértve. A posztot sem azért írom, hogy bárkit is meggyőzzek, hogy my way, vagy élete végéig terápiára fog járni az utód, nem akarom megváltani a világot tanácsokkal, mindenki csinálja úgy, ahogy jónak látja. Biztos én is ezer dolgot jól elcseszek majd, már előre azzal vigasztalom magam, hogy egész sok normális ember nőtt fel úgy, hogy a nevelői hibát hibára halmoztak, aztán ők maguk minden lelki sérülésük ellenére végül olyanokká váltak, akiknek a példáját csomó mindenben követni szeretném. Amúgy több-kevesebb sikerrel mindig is igyekeztem moderálni a kritikusi vénámat, ha valaki számomra érthetetlen módon viselkedett a gyerekével, mert hát én még nem voltam szülő, honnan tudhattam volna, hogy ami az én ösztöneimben és elképzeléseimben él, az működőképes-e valódi élethelyzetekben. Mióta Kissmajom megvan, bizonyos szempontból sokkal érzékenyebb lettem (például valósággal fáj, ha gyereket elhanyagoló, gyerekre igazságtalanul ráripakodó, netán gyereket rángató felnőttet látok), ugyanakkor mivel sok szülővel vagyok körülvéve egyre több értelmet nyer az, hogy másak vagyunk, másak a körülményeink, és főleg másak a gyerekeink. Ennek megfelelően tudomásul veszem, hogy a nevelési módszereink is másak, és ha nem is értek egyet valamivel, helyes kiindulópontként értékelem, ha valaki veszi a fáradtságot és elgondolkozik a nevelés mikéntjein és hogylehetnejobbanjain, ha van benne elegendő értelem és igyekezet elemezni, valamint van igénye arra, hogy a gyerekéből valóban boldog felnőttet faragjon.
A minket körülvevő onlány és IRL népek értetlenkedő reakciójából pontosan tudatában vagyok annak is, hogy ez a boldogság egyenlő szabadság elv, amit mi (M. meg én) vallunk, nem annyira divatos még a legliberálisabb körökben sem, szinte semmilyen emberi kapcsolati téren, így szülőségi fronton sem. (Amit bizonyos ismerősök esetében elég érdekesnek tartok, mert ugye akiről tudom, hogy kifejezetten szabadság-szerető, arról én jóhiszeműen azt feltételezem, hogy ha valamit magára érvényesnek érez, akkor azt is kénytelen belátni, hogy az másra is igaz, illetve ahhoz másnak is joga van, még akkor is, ha az illető még picike… de nem akarok elkalandozni.) Már nem is nagyon vagyok képes elcsodálkozni rajta, hogy mennyire általános az, hogy az emberek a saját kény(elm)ük-kedvük szerint formálgatják a gyerekeiket, anélkül, hogy tekintettel lennének arra, hogy azok bizony független kis lények - hiszen ha olyan cikkek örvendenek lelkes bólogatásoknak, mint a múltkor említett, akkor mit várhatnánk attól a rétegtől, amelyik még bulvárlapokból sem informálódik (parenting szakkönyvekről, esetleg azok összehasonlító boncolgatásáról nyilván nem is beszélek).

De visszatérve a szabadgyerekséghez: én leginkább azt látom problémának, hogy ebben a kontextusban legtöbben félreértik és félreértelmezik a szabadság fogalmát. A szemükben egy szabad gyerek a szó lehető legpejoratívabb értelmében neveletlen: szemtelen, fondorlatos, bunkó, sunyi, erőszakos, hisztis - kihasználja a naiv, védtelen, balfácán felnőtteket, és ide-oda táncoltatja őket, mint valami szerencsétlen bábukat; megszokta, hogy minden meg van neki engedve, ezért aztán sem iránymutató észérv sem indoklás nélkül előadott csak-kérés nem fog rá soha hatni, törtet előre, mint egy kis vad, és le akarja igázni az egész világot, mert neki az jár. Hááát… érdekes módon az általam ismert családok közül, pont ott lettek a legnagyobb gondok az engedelmességgel és a viselkedéssel a későbbiekben, ahol egész pici korától fogva mindenben szigorúak voltak a babával, hogy nehogy az istenért elkapassák. Semmi igény szerinti etetés, szokja csak meg minél előbb, hogy fix órára legyen éhes; semmilyen kivétel az alvási rend alól, akkor is a szokásos időpont, ha épp nyaralás van, akkor is saját szoba, ha épp beteg; semmilyen hosszas nyugtatás, ha sírdogál, ölben hurcolászás, ha bújós kedve van; semmilyen babusgatás, ha rosszat álmodott, orra esett, megtépték a játszóházban, vagy csak nyűgös napja van; legyen rend, megingathatatlanul, katonai következetességgel, mert ezek ha rést vesznek észre a pajzson, képesek benyomulni, és rátelepedni az egész nyugodalmas életünkre.
Én nem akarok szigort, mert úgy gondolom, hogy a gyerek egy kis érzékeny ember, és hiszem, hogy nem vezényszóval és fegyelmezéssel kell irányítani, mint egy katonát, nem jutalmazással és büntetéssel kell idomítani, mint egy állatot, hanem azzal az empátiával és tisztelettel és feltétel nélküli szeretettel kell felé fordulni, amit később kapni vágyunk tőle. Egy szabad gyerek nem attól szabad, hogy nem ismer és nem tart be szabályokat és határokat. De a szabályok az ő nyelvén/szintjén vannak megfogalmazva, és a határok az ő bevonásával/beleszólásával vannak meghúzva, hogy még véletlenül se kényszerüljön arra, hogy értetlenkedve sodródjon, amerre a nagyok terelik. Egy szabad gyerek mindig kap alternatívákat, és saját belátása szerint választhat közülük, van mérlegelési lehetősége és döntési joga, és a saját tetteinek következményeiből tanulhat, nem tekintélyen alapuló, önkényesen kitalált előírások és szankciók sorából. Nekem volt szerencsém szabad gyereknek lenni egy olyan világban, ahol a szabadság maga is eléggé ismeretlen csuda volt, és ha nem másért, akkor Anyu iránti hálából, aki ezt lehetővé tette, kötelességemnek érzem ugyanazokat a körülményeket biztosítani a saját gyerekeimnek is.

Szóval: mit is jelent ez a szabadság Kissmajom mindennapjai szempontjából?
Először is azt, amit már említettem, hogy erősen próbáljuk nem úton-útfélen korlátozni mindenféle tiltással, hiszen úgyse érti még a miérteket és következményeket, semmi értelme napi négyszázhatvanhétszer elismételni, hogy lábhoz, kicsi az esély rá, hogy egyszer csak megvilágosodik, és attól kezdve ügyesen szót fogad. Tovább megyek: én nem is akarom, hogy szót fogadjon csak azért mert szeret engem, és nem akar megbántani, vagy mert tart tőlem, és nem akarja, hogy haragudjak rá (a.k.a. érzelmi zsarolás). Ő csak most kezdi el feltérképezni a világot, nem tartom fairnek megfosztani ettől a once in a lifetime élménytől a saját nyugalmam érdekében - mert legyünk őszinték, ilyen kicsi babánál a sorozatos nemszabadozás leginkább arra szokott vonatkozni, hogy jaj, nehogy leverje, eltörje, kapcsolgassa, kirámolja, magára rántsa, és ezzel gondot és/vagy munkát okozzon. Igen, vannak nem-örülnénk-neki helyzetek, de mi vagyunk a felnőttek, a mi feladatunk ezek közül minél többre olyan megoldást találni, amitől a gyereknek nem úgy kell élni, hogy semmit sem tapasztalhat meg, amire kíváncsi, csakmertnem. Egyelőre nálunk ezek csak apróságok, olyanok például, hogy halaszthatatlan ügyeit intézendő kakis seggel hasra akar fordulni pelenkázás közben, vagy bele akar markolni a főzelékes tálkába - ezeket én sem szoktam támogatni, de (mivel alapvetően azt gondolom, hogy ezek sem szörnyűségek, csak épp megspórolnék egy plusz takarítást, ha lehet) nem úgy tiltom, hogy durván rászólok, hanem viccesen elmagyarázom, hogy talán nem kellene, és mivel egyelőre nem értékeli a humoromat, gyorsan elterelem a figyelmét, ami külön jó, mert egy kis plusz játékot is jelent. Most, hogy már közlekedik, egyre több ilyesmi lesz, és én minél kevesebbről szeretném lebeszélni: tőlem ugyan megfogdoshatja a cipőink talpát, összefirkálhatja a falat, lepakolhat a polcokról, megcsócsálhatja a macska bundáját,  és megnyomkorászhatja az összes elektronikus kütyü gombjait... majd igyekszünk nem kutyaszarba lépni, pár ezer forintból akár negyedévente összehozunk egy-egy sajátkezű tisztasági festést, a törékeny cuccainkat zárt szekrénybe teszem, a Kissca felmenekül valami magaslatra, és M. elköltözteti a gépeit, ha zavarja a ki-be kapcsolás.
A kivételek többnyire olyasmik, amik őt védik: amíg meg nem tanul biztonságosan leszállni, értelemszerűen elkapom majd, ha az ágy széle felé iramodik, továbbra is határozottan lefogom, mikor vergődve küszködik az álom ellen (ilyenkor teljes erőből tépkedi a fülét, kaparja az arcát, dobálja magát), és természetesen a konnektort sem piszkálhatja, védődugaszolt állapotban sem; de hiába nem fogja még fel, hogy mit galagyolok, mindig felsorolom az okokat, és minél nagyobb lesz, annál több figyelmet fordítok majd erre, még akkor is, ha mindannyiunk könyökén jön már ki az ismételgetés. Van persze néhány "igazságtalan" korlát is, amik tényleg akadályozzák a teljeskörű felfedezést, és alapvetően akár engedhetnénk is belőlük, de kizárólag azért vezetjük be őket, mert mi, a gonosz apja meg én, nem akarjuk, hogy túllépjen rajtuk, és kész: például tilos random zsákmányokat megkóstolni a parkban (egyelőre a fű és faág kivétel, a homok/kavics meg az ismeretlen növények tiltólistásak, de a későbbiekben számítunk cifrábbakra is), tilos eltépni a könyvek lapjait (dolgozunk rajta, hogy minél előbb különbséget tegyen a papíralapú cuccok között, mert a reklámújságokat szaggathatja kedvére), tilos csípni és harapni (később ezt ki fogjuk terjeszteni az agresszió más formáira is, beleértve az egyik legpofátlanabbat: más játékainak elkobozását); ezekben finoman megakadályozzuk, majd elmagyarázzuk a miérteket, akkor is, ha még semmit sem ért meg belőlük. Szerintem ez az átlátható és logikus érveléshez való szoktatás az egyetlen módja annak, hogy sose kelljen majd a "csináld, amit kérek, mert én azt mondtam" vagy "én jobban tudom, mert felnőtt vagyok" vagy "amíg az én fedelem alatt élsz, addig ez van" típusú autoritér bullshithez folyamodni. Ahogy már írtam kommentben is, nekem nagyon rosszul esik, ha valaki nem veszi a fáradságot, hogy világosan megindokolja a nemjeit - és ha lekezelőnek is tiszteletlennek tartom ezt a bánásmódot velem szemben, Kissmajommal sem alkalmaznám csak azért, mert megtehetem, hiszen ő még túl kisbuta ahhoz, hogy érdemben tiltakozzon. Arról nem is beszélve, hogy csak ezzel a részletes magyarázatokat adó metódussal lesz valaha is igazi súlya a valóban fontos kereteknek: ha minden kis piszlicsáré ügyben milliószor rászólok, akkor miért hinné el, amikor majd tényleg komolyan teszem, mert mondjuk ne nyúljon a forró főzőlaphoz, vagy ne rohanjon ki az autók elé...

Minap szívszaggató jelenetnek voltam tanúja: apuka és kislánya a játszótéren, utóbbi a csúszda tetején vigyorog indulásra készen, előbbi magából kikelve ugrik fel, hogy ezt mégis hogy képzeli, nem látja a koszt, hát hogy fog kinézni a csinos ruhája, másszon le azonnal onnan (helyszín a Kopaszi gát, aki ott bóklászik, az rendszerint kikapcsolódni érkezik, tehát nem templom után ünneplőben a játszótérre keveredő társaságról volt szó). Vagyis ugyanaz a kategória, amit kommentben is említettem: az életében talán másodszor felálló kisbaba, akinek a lelkesedését rögtön hat különböző tiltás töri meg, csak azért, mert az anyja nem volt képes elpakolni a most már számára is elérhető cuccokat az asztalról. Most komolyan: miért?! Én éppenséggel nem a konfliktuskerülésemről vagyok híres, mégis reflexből az ugrik be, hogy miért kell olyan helyzetekett teremteni, amik gyakorlatilag provokálják az ellenkezést? Mért én vagyok a furcsa, ha azt mondom, hogy for all I care beletapicskolhat a legdagonyásabb sárba, mert hál'Istennek van mosógépünk, vagy tőlem felveheti a kedvenc frottírpizsamáját bevásárláshoz, mert tuti találkozunk majd legalább egy tucat szalonképtelenebbül öltözött járókelővel...? Mért én számítok különcnek, ha nem vagyok hajlandó megszégyeníteni, amiért nem szeretné kölcsönadni a kedvenc játékát semmelyik bőgő kisfiúnak, vagy udvariasságra hivatkozva nem kötelezem arra, hogy a megpuszilja a rég látott rokonokat…?
Visszatérve az előző gondolathoz: tapasztalataim szerint ez a boldog gyerek = szabad gyerek (és fordítva) trend általában még azoknál is kiveri a biztosítékot, akik amúgy előszeretettel idézgetik Vekerdyt (Nyilván tőle csak annyi fontos, hogy "A gyerek iszonyatosan fárasztó, kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat..." ésatöbbi.), mert hát hogy is képzeljük, majd jól megbánjuk, később a fejünkre nő, és elkényeztetett lesz meg követelőző meg drogos. Elfogadom, hogy van, aki ettől fél - akkor nála legyen vasfegyelem, és szívből kívánom, hogy működjön a stratégia. De én személy szerint sajnálom azt, akinek mindenféle nagyokra szabott normának meg kell felelnie már pár évesen, és bevallom, kétlem, hogy ha most még megengedek neki valamit, akkor azt öt vagy tíz év múlva is számon fogja kérni rajtam, mert ha én most megtisztelem azzal, hogy parancsok helyett egyezkedési lehetőségeket adok neki, akkor jó eséllyel a viszonzás is hasonló lesz, és lázadás helyett bizalmat kapok. Ismétlem, hogy félreértés ne essék, engem is zavar az étteremben ordítozó négyéves, ezért aztán úgy szándékozom ezt a problémát megoldani, hogy négyévesen nem viszem étterembe és nem várom el tőle, hogy mértékletességet tanusítva vacsorázzon gyertyafénynél; és nem, nem hiszem, hogy emiatt az érettségi bankettjén sem tud majd kultúrember módjára étkezni. Hamarosan (sajnos fájdalmasan hamar) kénytelen lesz mindenféle szabály szerint élni és mindenkihez alkalmazkodni, korán reggel oviba rohanni, unalmas könyvből olvasónaplót írni, irritáló tanárral illedelmes lenni, igazságtalan kritikához jó pofát vágni - van pár éve, amíg lehet önfeledten játszani, szórakozni, felfedezni, lazítani... csak úgy lenni. Pici-nagy kisfiam, annyival tartozom neki, hogy ezt most megkapja, akkor is, ha nekem pillanatnyilag valamivel nehezebb lesz az életem tőle, mint egy mintagyerekségbe szuszakolt vele egykorú anyukájának.
Nem, nem vagyok egy (h)ősanya, az elképzeléseimhez és vágyaimhoz képest sajnos nagyon is hamar elveszítem a türelmemet; és igen, számítok arra, hogy minél jobban kinyílik az értelme, és minél több dolog érdekli majd, Kissmajom is annál jobban rákapcsol a dacos határfeszegetésre - ebben a korban még nincs olyan, hogy akarattal és számítóan direkt rosszalkodik, de egy-másfél év múlva már tuti lesz. Hogy honnan tudom mégis annyira biztosan, hogy ragaszkodni fogok a mostani elveimhez és elgondolásaimhoz? Onnan, hogy nélkülük nem én lennék én, nem mi lennénk mi. Onnan, hogy eddig is megtettem/-tük: akárhányan akárhány irányból próbálták bizonygatni, hogy nem jó, ha sosem hagyjuk sírni, nem jó, ha folyton az ölünkben tartjuk, nem jó, ha az egész világunk körülötte forog, nem jó, ha rajongásig imádjuk, kitartottunk amellett, ami zsigerből jött, és nem bántuk meg. Nem állítom, hogy Kissmajom attól a világ legkiegyensúlyozottabb és legvidámabb és legjobbfejebb nyolchónaposa, és hogy attól ennyire hihetetlenül könnyű vele, amit mi tettünk vagy nem tettünk, valószínűbb, hogy semmi közünk hozzá, ilyen az alaptermészete és kész - de akkor meg annak örülök, hogy legalább sikerült nem elrontani azt a csodát, aki ő, és ha ez a továbbiakban is összejön, én ennyivel pont elégedett leszek.

Tata

Sosem gondoltam volna, hogy valaha sikerül annyit adni Apunak, amennyit én kaptam tőle életem során. Nagyon-nagyon szeretem, persze, jó volt mindig is és most is jó a kapcsolatunk, ritka a valódi konfliktus, és ami van, az is többnyire abból adódik, hogy "más világban" nőttünk fel, más élmények formálták személyiségünket. De a lobbanékony, extrovertált, kicsit sem visszafogott természetemből adódóan (ezt Anyutól örököltem, Apu pont ennek ellenkezője: nyugodt, megfontolt, befele forduló) sokszor nincs türelmem az indokolatlanul pesszimista világnézetéhez és túlzottan óvatoskodó hozzáállásához, és hiába bánom meg később, az első reakcióm ezekre a dolgaira mindig az, hogy hevesen ellenkezek, leintem, esetleg le is gorombítom, hogy hagyja már abba. Szerencsére egyikünk sem haragvós, és főleg nem haragtartó, úgyhogy ezek igazából jelentéktelen apróságok, de ettől függetlenül mindig úgy éreztem, hogy sokkal többet érdemelne annál, amennyit felnőttként nyújtani tudtam neki, főleg így, hogy ő özvegy, és én az egyetlen gyereke vagyok.
Írtam már róla, hogy ő sosem elégedetlenkedett, nem követelőzött, még csak utalást sem tett arra, hogy jobban tudná mint én, hogy mire van szükségem. Ahogy a pályaválasztásomba sem szólt bele, és abba se, hogy később teljesen más útra léptem, mint amin egyetemistaként elindultam, párkapcsolatok terén is mindent rám bízott mindig is. Bármilyen destruktív szerelemben vergődtem épp, ő sosem csóválta a fejét rosszallóan, pont azért is meséltem el neki mindig mindent őszintén, mert tudtam, hogy csak meghallgat, kéretlen tanácsokkal vagy okoskodó megjegyzésekkel nem zaklat sose. A gyerekvállalás-kérdést sem olyan toporgósan kezelte, mint általában a szülők, megértő volt akkor is, amikor több éves együttélés után sem fogtunk bele a családbővítésbe, és később csendes bólintással vette tudomásul azt is, amikor bejelentettem, hogy talán már készen állunk rá - de nem unszolt, hogy na mikor lesz már, nem győzködött, hogy mennyire jó dolog, nem kérlelt, hogy lépjünk végre, pedig mindig is szerette a gyerekeket, végtelen empátiával közeledett feléjük, egyértelmű volt, hogy nagyon boldoggá tenné egy unoka.
Mikor Kissmalaczot elveszítettük, haragudtam rá, mert úgy reagált, mint… mindenki, aki sosem élte ezt át. Én is tudtam, hogy jobb így, hiszen azért döntöttük azt, amit, mégis zavart, hogy ezzel vigasztal, ahogy az is, hogy engem sajnált és féltett, és miattam való aggodalmában azt szerette volna, ha nem sírok, nem vagyok bánatos, ha minél előbb felejtek. De miközben velünk csak a remény mondatta, hogy egyszer talán lesz másképp is, vele a hite - és neki lett igaza.

Nem tudtam elképzelni, hogy ennyire imádni fogják egymást Kissmajommal; szerintem ő sem. Amíg picike volt, ritkábban jött látogatni, mi is sokkal fáradtabbak voltunk, és kevésbé fogadóképesek, a babával sem nagyon tudott interakcionálni, többnyire csak aludt a mellkasán, vagy passzívan lógott az ölében. De olyan három hónapja, amióta Kissmajom már figyel a világra, reagál a környezetére, és kommunikálni lehet vele, Apu heti egyszer (vagy ha valamilyen program miatt szükségünk van bébiszitterre, akár többször is) átjön hozzánk unokázni. Olyankor ők ketten egymáséi egy teljes napra - és mindig kiderül, hogy Apu hetven évesen nagyjából tízszer fittebb mint én: reggel tízkor elviszi Kissmajmot, és délután hat körül fürdetésre hozza csak haza, közben kilométereket sétálnak a babakocsival, és tudni sem akarom, hogy ebből mennyit úgy, hogy ölbe veszi és hurcolja a kis seggét. Egyszóval agyonkényezteti már most is, és nyilvánvaló, hogy ahogy telik az idő, és Kissmajom már kérni is tud majd dolgokat, egyre inkább a kedvébe fog járni, és egyinkünknek sem lesz esélye versenyre kelni vele a gyerek favourite person listáján; és ez így is van rendjén.
Mára már rutinszerű Kissmajom öröme, amikor pár óráig vagy akár percig nem látja az apját vagy engem, és hirtelen felbukkanunk: rögtön hatalmas mosoly ragyogja be az arcát, nyújtja a kis karjait felénk, és rikoltoz örömében - de például ezt a mutatványt legeslegelőször Apu tiszteletére adta elő. Apu meg… nem tudom, mennyire látja az elveszített párját a pici utódban, én sokszor döbbenten bámulom a szemeit, mert tökéletes másai az Anyuénak (és érdekes módon nem is a kékség miatt, az egy árnyalattal sötétebb); de az biztos, hogy akár nekünk, neki is a mindene ez az édes-drága kisbaba.
Jaj, annyira de annyira aranyosak… Apu megállás nélkül beszélget vele (M. reményei szerint így aztán Kissmajom szókincsében komoly mennyiségű székely regionalizmus szerepel majd), mindent alaposan körülír, megmagyaráz, elmesél, Kissmajom meg a maga nyelvén egyfolytában válaszolgat neki, órákig el lehetne nézegetni őket, egy igazi show. És mikor egy teljes kettesben töltött nap után hazajönnek, mi meg átvesszük Kissmajmot egy kis ölelgetésre, és egymásnak adogatjuk, miközben M. a fürdővizet keveri, én meg a tápszert, Apu még akkor is közbelép, és minket tehermentesítendő megint elragadja, ki a teraszra, elbúcsúzni a diófától, és a diófán nyugovóra térő galamboktól. Ilyenkor szembeáll vele, hívogatóan mozgatja az ujjait, és azt mondja: "Jössz ide tatához?" - a kisfiunk meg repül, és mindketten hosszan-hangosan nevetnek; nekünk meg szinte mindig könnybe lábad a szemünk, mert annyira egyszerű és tiszta és szép ez a kapcsolat. A nagypapáinkat egyikünk sem ismerte, mert korán meghaltak, és nekem a nagymamáimmal sem volt nagyon közeli kapcsolatom, de M.-nek volt egy csodamamája, olyan igazi meséseket főzős, tejben-vajban fürösztős, amilyen Anyu lett volna, így én a hiányból, ő meg az emlékekből tudja, hogy mennyire szerencsés Kissmajom meg Apu, hogy vannak egymásnak, meg mi is, hogy nekünk.

Természetesen az érzelmi oldaltól eltekintve is óriási segítség nekünk ez, hogy van kihez fordulni, ha valami miatt egyinkünk sem tud Kissmajommal lenni - és hogy az, akire bízzuk, pont ilyen, amilyen.
Egy hónappal ezelőtt volt például egy olyan, hogy koncertjegyünk volt, úgy, hogy előtte pár nappal, a házassági évfordulónkon direkt leteszteltük, hogy működik-e, ha esti lefektetés után mi elmegyünk, és Apu lesz az, aki megvigasztalja a felsíró Kissmajmot (akkoriban volt néhány nyűgös nap, amikor simán letettük, de utána nagyjából kétóránként megébredt, mai napig sem tudjuk, mi volt az oka, ahogy jött, úgy ment a rossz szokás). A várva várt esemény estéjén viszont teljesen benyűgösödött a baba, nem akart lenyugodni, nem volt kedve elaludni se, csak forgolódott és siránkozott majdnem egy órán keresztül, valószínűleg érezhette a drukkot bennem, hogy na most élesben megy a játék, és tétje van. A végén már nagyon ideges voltam a magyarázat nélküli nyígástól, nem hittem el, hogy basszus mekkora szemétség már, egy éve készülök erre a rohadt koncertre, erre tessék, alternatív műsor van helyette. Apu párszor próbálta mondani, hogy bízzunk csak mindent rá és induljunk, de azt sem tartottam rendes dolognak, hogy lelépjünk és otthagyjuk egy óbégató gyerekkel; aztán végül M. meggyőzött, hogy ha valaki, akkor Apu megoldja ezt is. És lőn: nagy levegőt vettem, és kiléptünk az ajtón, és mire odaértünk az előadás helyszínére, már kaptuk is az üzenetet, hogy a baba édesdeden durmol, érezzük jól magunkat. Éjfélre értünk haza, amint kiderült, addigra megvolt a szokásos két felriadás, de Apu bement, simogatta a hátát és álomba dudorászta - vagyis azt csinálta, ami nekünk soha de soha nem sikerült addig (és azóta se: mi mindig kivesszük, és visszaaltatva tesszük újra a kiságyba, különben nem hajlandó letenni a fejét). Olyan jó érzés volt tudni, hogy egy olyan helyzetben (zaklatott, nyafogós, zsörtölődő), amiben saját magunkon kívül senkire nem hagynánk a gyereket, mégis van a világon valaki, akire számítani lehet, és nem kell aggódnunk, mert gyakorlatilag jobban elvégzi a feladatot, mint mi.
Voltak fenntartásaim is persze, lévén, hogy Apu idejében teljesen más elvek alapján nevelték a gyerekeket, de szerencsére kiderül, hogy nincs okom félni: nagyon igyekszik tiszteletben tartani minden óhajunkat, még azokat is, amikben egyáltalán nem hisz, vagy amikkel kicsit sem ért egyet. Kértem például, hogy soha semmit ne adjon Kissmajomnak anélkül, hogy előzetesen egyeztetne velem, és valóban, hiába szeretné megkínálni különféle finom falatokkal, mindig visszafogja magát. Biztos lesznek dolgok, amik később nehezére esnek, már csak azért is, mert az ő generációjának az volt a bevett gyakorlat - például a folyamatos korlátozás ("Nem szabad!", "Ne fogd meg!", "Ne menj oda!"), az ijesztegetés ("Ha rossz vagy, elvisz a néni!"), a carrot-and-stick jellegű minősítések ("Látod, milyen rossz fiú vagy...", vagy épp "Jaj, milyen ügyesen megcsináltad!"), a megszégyenítés ("Ilyen nagy fiú, és sír!"), stb.; ezekkel igazából nem tudok mit kezdeni, mert nyilván nem tudok kitörölni évtizedek óta beidegződött reakciókat, de ha nekem nem lett bajom tőlük úgy, hogy ő nevelt fel, akkor Kissmajomban sem valószínű, hogy lelki törést okoz a heti egy alkalom.

Apu ma hetven éves, Kissmajom kicsit több, mint nyolc hónapos. És én csak annyit kívánok, hogy egészségben töltsenek együtt még legalább két-három évtizedet; mert a szeretetbent és boldogságbant megoldják majd maguknak - és egymásnak. <3