A csapból is ez folyik...

Anyatej that is. És basszus olyan ritka az aranyközéputas vélemény meg hozzászólás, hogy csak kapkodom a fejemet… megszokhatnám végre, hogy ufó vagyok, azt hiszem… Van az, hogy igenis joga van a kisbabának is ott ebédelni, ahol az apukája (és további negyven idegen) kanalazza a levesét, úgyhogy rajta, elő a dudákkal a vendéglőben, hajrá egyenjogúság. És van az, hogy szoptasson a pláza vécéjében, vagy fejje le és adja oda cumiból, illetve maradjon otthon minimum egy évig, de semmiképpen se menjen olyan helyre, ahonnan nem tud tíz perc alatt hazarohanni az éhségtől közben kétségbeesetten üvöltő csecsemővel. Ez a két ló-oldal létezik csak, komolyan…?!

Ezzel nem leszek túl népszerű, de ohwell…
Aki ismer, az tudja, hogy mennyire fontosnak tartom az igény szerinti szoptatást, mennyit küzdöttem érte, és mennyire vágyom rá, hogy majd legalább a következő babánál nekünk is megadasson. És azt is tudja, hogy különösebben prűd sem vagyok: egy kiemelkedően szép keblet bármikor szívesen és szemérmetlenül megbámulok, és ha az enyém lenne kiemelkedően szép, valószínűleg bármikor szívesen és szemérmetlenül kiraknám egy jó mély dekoltázsba. A nyilvános szoptatást viszont, mea culpa, de eléggé visszatetszőnek tartom; és itt fontos, hogy a nyilvános ezúttal tényleg nyilvánost jelent, azaz azt, hogy véletlenül odatéved a tekintetem, és majdhogynem kiböki a szememet a bimbója, hiszen ő ősanya, és neki az jár, hogy ott és úgy, ahol és ahogy éppen kedve tartja. Mert lehet bármekkora tömegben is úgy szoptatni, hogy biztonsági őr/sasszemű voyeur legyen a talpán, akinek feltűnik, hogy épp mi történik. Még azt se mondom, hogy minden áron bújjon kendő alá gyerekestül, vannak helyek és helyzetek, ahol természetes, de legalábbis teljesen elfogadható egy ilyen jelenet, és egy játszótéren, parkban, boltban, hivatalban, váróteremben, tömegközlekedésen diszkréten félrevonulva/elfordulva semmi bajom vele, akkor sem, ha én személy szerint nem csinálnám. De bakker, étteremben, direkt közszemlére téve a berendezést… nemár!

A pro-érvelők vesszőparipája, hogy dehát bizony hányszor odalibben a szomszéd asztalhoz egy-egy olyan magamutogató hölgyike, akin csak a szentlélek tartja a semmikis ruhát, köldökig kivágott, teljesen átlátszó, botrányosan rövid - na akkor vajon miért más a hozzáállás, hiszen az sem feltétlenül odaillő és ízléses? Gonosz leszek, de őszinte: ha ronda a nő, az is zavar. Ha lóg a melle, narancsbőrös a segge, fatörzsnyiek a combjai, és kibuggyan a rengő háj a csípőjén, akkor legszívesebben őt is megakadályoznám abban, hogy vacsorázó emberek szeme elé menjen szűk topban és arasznyi miniszoknyában. Még akkor is, ha jelenleg én is épp disznyóméretű vagyok, és együtt kellene éreznem inkább, esetleg irigykednem is, hogy ő mennyivel sokkal magabiztosabb, miközben én legszívesebben el sem hagynám a lakást, amíg újra hatvan kiló nem leszek.
Igen, frusztrált vagyok, nem, nem vagyok igazi, anyaságomban kiteljesedett nő, és megértő vérfeminista sem. Nem tartom kívánatosnak a haskötényt, nem nevezem életcsíkoknak a striákat, és igen, szerintem a tejtől duzzadó eres vagy a hosszas szoptatástól leeresztett cicik csúnyák. Nem diszkriminálok, a saját császárhegemről is pontosan tudom, hogy egyedül én látom szépnek, és nem azért mert objektíven az, hanem mert arra emlékeztet, aki kibújt alóla, és mai napig nem értem, hogy M. hogy tudja erotikusnak tartani a melleimet, miután látta őket Kissmajom-nyúzástól kisebesedve. Ez valóban gyönyörű, de valljuk be, hogy egészen kevés nő, és főleg közvetlenül szülés után álló nő teste néz ki így. Nem, nem gondolom azt, hogy szégyenletes dolog tökéletlennek lenni, de csakazértis a világ orra alá dörgölni, hogy ha tetszik, ha nem, márpedig nézned kell, mert jó okom van rá… szerintem ez meglehetősen primitív dolog. És most hagyjuk azt, hogy nem muszáj odanézni - a körúton nem fogok Lóci-mód viszolyogva, de kíváncisan megfordulni egy szőrös sörpocakját a hawaii ingéből kilógató pasas* után, de ha leül velem szemben egy teraszon, miközben pizzázok, akkor igenis elkerülhetetlen az, hogy észrevegyem, és valószínűleg az is, hogy elmenjen az étvágyam. És hagyjuk azt is, hogy micsoda egy tuskó vagyok, hiszen tulajdonképpen azt sugallom, hogy csak a szupermodell alkatú nők szoptathassanak kitárulkozva - szerintem nekik sem kellene, mert ez nem egy performansz, ez egy intim összekapcsolódás anya és gyereke között, ami senki másra nem tartozik, főleg akkor, ha nem egy magatehetetlen újszülöttről van szó, hanem egy két-három éves kis emberről.

Kicsit elkalandoztam és zagyva lett, de végülis ide akartam kilyukadni, ehhez a mai tiltakozó akcióhoz. Én alapvetően a végletekig toleráns ember vagyok, hőzöngök itt, nem értek, és nem értek egyet, de valójában bármikor teljes mell(hö-hö)szélességgel kiállnék azért, hogy amíg törvénybe nem ütközik és alapvető emberi értékeket nem sért, tényleg mindenkinek joga van nekem nem tetsző módon vagy akár visszataszítóan viselkedni; mekiben szoptatni is, százhúszkilósan nudizni is.
De ezt a mai menetet akkor is önzőnek és undorítónak** tartom, ha amúgy belátom, hogy a társadalom igazságtalan és kirekesztő és gonosz, és bőven lehetne családbarátabb. Mert ez számomra ugyanaz a kategória, mint az otthonszülők, oltásellenzők, egyéb saját-gyerekükkel-csalánverők. Nem baj, ha benne van a pakliban, hogy veszélybe kerül a "pocaklakóm" élete, nekem jár a háborítatlan kitolás, pihepuha franciaágyban, esőerdő hangjaival, teafa illatú füstölővel. Nem baj, ha az "enyémgyerkő" igény szerint épp nem étkezne, azért csak a képébe tolom a csöcsömet egy fotó kedvéért, mert jó ügyért van ez a flashmob. Feltűnőségileg viszketeg és enyhén exhibicionista anyák találmánya, marhára nem arról szól, hogy elfogadottabbá tegye a közterületen való szoptatást - olcsó, értelmetlen, provokatív, idegesítő, öntudatos whatchagonnado attitűd, ami többet árt, mint használ.
Szabad nekik, is what I'm saying, de vajon miért éreznek ingerenciát arra, hogy így csinálják…? Ufó, mondom én.


* Csak hogy senki se gondolja, hogy kizárólag a nőkkel van bajom; az esztétikum hiányával van.
** Nem gyomorforgató értelemben, inkább úgy, hogy faszkivan már az ilyen nagymagyar anyákkal.

Olvadozós

JajIstenem, én bele fogok pusztulni ebbe a gyerekezésbe… ez egyszerűen elviselhetetlen! Minden este azt mondjuk, hogy kész, ennél édesebb már nem tud lenni, mert ennél édesebb a világon nincs - erre minden, de tényleg minden nap produkál valamit, amivel übereli az addigiakat.

Egy ideje például kitalálta, hogy kézbe veszi a sétáink levezénylését. Újabban már nem csak a közeli parkolót ismeri fel és nem csak onnan tud hazajönni, hanem gyakorlatilag megtanulta a leggyakoribb útvonalunkat, és azt alapul véve dönti el, hogy mi legyen. A délutáni lötyögésünk általában úgy működik, hogy megyünk a megszokott utcákon, de ha el akar térülni valamerre, akkor megyek utána, illetve bárhol bármennyi ideig lecövekelhet. Ez ellen, ha akarnék sem tudnék semmit tenni, mert most már nem hajlandó fogni a kezemet, de nem is akarok, mert egyébként mindig majdnem-szaladós tempóban, de teljesen megbízhatóan megy előttem, ha szólok vagy megállok, bevár, ha elkanyarodok, visszajön és követ, a járdáról nem lép le, szemetet nem szed fel. Szóval egyelőre nem merném bevállalni az időre valahova érkezést, de alapvetően könnyű haladni vele; kivétel, mikor olyan kedve van, hogy nem. Ez annyit jelent, hogy többször állt abból a másfél órás kintlét, hogy el sem mozdultunk a parkolóból, mert minden autót centiről centire végig kellett vizsgálni, cicákat és kutyákat kellett üldözni, madarakat és repülőket kellett figyelni, kavicsokat és leveleket kellett gyűjtögetni, és mindez megoldható volt úgy, hogy ötven méteres körzeten belül maradtunk, úgyhogy nem fárasztotta magát. Na és akkor egyik nap minden igyekezetem ellenére (öt körül jött haza M., és be akartam várni, hogy elmenjünk együtt kajálni), egyszer csak lefújta a sétát: mikor bekanyarodtunk az utcánkra, célirányosan elindult a házunk felé, és csak annyi időre állt meg, hogy megmutogassa a felhőket, és rámosolyogjon a szomszéd nénire - hiába mondtam neki, hogy nézzük meg a közelben álló kedvenc kamionját, ellentmondást nem tűrően caplatott fel a lépcsőkön (ehhez már nincs szüksége a segítségemre), megállt az ajtó előtt, és mutatta, hogy nyissam, és haladjunk. Olyan is van, hogy határozottan a közeli forgalmas út felé indul, ott le kell ülnöm a sarki keírtésre, ő az ölembe helyezkedik, és fél órán keresztül nézzük a forgalmat, örülünk a buszoknak, csodálkozunk a teherautókon, félünk a motorbicikliktől, üdvözöljük a bringásokat, egyre magabiztosabban (és jó hangosan) beazonosítjuk a sétálók nemét.

Szintén új imádnivalóság a kapaszkodás nélküli lépcső-próba. Ha van mibe fogódzkodnia, akkor már hetek óta mindkét irányban könnyedén tud menni akár hosszú és meredek fokokból álló lépcsősoron is, ráadásul felfele váltott lábbal. Szintén gond nélkül át-, fel- és lelép maximum tizenöt centi magas bármit/-re/-ről, és ez fogódzás nélkül is megy, de érdekes, hogy csak akkor, ha nem figyel rá, ha épp kint vagyunk, és el van foglalva ezer dologgal. M. egy ideje egy kis sámlival elkezdte gyakorolni vele otthon a kéz-nélkül módszert, és hát szörnyű volt, majdnem megzabáltuk: látszott a pufók arcán, ahogy erőteljesen koncentrál, ráncolta a szemöldökét, fixen meredt a földön a tervezett érkezési pontra, rogyasztgatta a térdeit, kinyújtotta a kezét, hogy megtámaszkodjon, aztán mégis visszahúzta, és percekig komoly fejjel latolgatott, végül vett egy nagy levegőt, ellökte magát, és tökéletesen landolt… majd büszkén vigyorogva megtapsolta magát.

A másik, ami borzalmasan aranyos, az az ölbe kéredzkedés. Ezt itthon is műveli, mikor könyvet akar nézegetni: jön, odanyújtja, aztán befordul háttal, és lábujjhegyre állva rugózik, hogy mileszmár. Mikor az utcán csinálja, megy, megy, aztán egyszer csak megtorpan, elkezd tolatni, és mikor a kis segge a térdemhez ér, toporogni kezd, és pár napja már azt is mondja, hogy "őbbe" (ölbe). Régebben sokszor volt olyan, hogy fél kilométeren át cipeltem* hazáig, de azóta rájöttem, hogy tulajdonképpen csak egy kis pihenésre van szüksége ilyenkor, és ha ötven méter után leteszem, újult erővel rohan tovább egy ideig. Arról nem is beszélve, hogy amint felveszem, rögtön hozzámbújik, és a fejét a vállamra hajtja, szóval igazából én sokkal jobban járok az egésszel, mint ő.

Aztán: utálja, ha valamilyenes a keze, lehet az ragacsos kaja vagy lé, nedvesen tapadó homok vagy sár, ahogy érintkezik vele, rögtön szűkre húzza a szemeit, felgyűri az orrát, és utálkozva nyújtja, hogy töröljük le. A csúcs ma volt, amikor egy kifogyott popsikrémes dobozt adtam neki, és miután leküzdötte a fedelét, a falán talált egy kis maradékot - grimaszolva szemrevételezte az ujjain, egy részért sikeresen a nadrágomra kente, mutatta a maradékot, és türelmesen kivárta, amíg megszabadítom tőle, majd miután megnyugodott, hogy végre tiszta, gyorsan újra beledugta a karját, nagyjából könyökig...

A beszéde is egyre cukibb, most a kétszótagos szavak jöttek divatba, de igazából már bármit** megpróbál kimondani, ha kérjük tőle. Valakinél olvastam nemrég, hogy egy kétévesnek körülbelül kétszázötven szót kell tudnia, hát Kissmajom már most lassan duplájánál jár szerintem, talán nincs is olyasmi, amivel napi szinten találkozik, és ne tudná megnevezni a maga módján. Egyik legviccesebb dolga, hogy a há hanggal kezdődő szavak első betűit továbbra is következetesen felcsérli, így lesz a házból "áhh", a halból és hajóból "ahh", a holdból és homokból "ohh".
Apropó, amíg nem volt gyerekem, addig sosem tudtam elképzelni, hogy az anyák hogy a fenébe dekódolják a kisbabáik semmi érthetőhöz nem hasonlító gagyogását, de a metakommunikációból meg a kontextusból tényleg könnyedén felismerhetőek még a furcsaságait vagy újdonságai is. Ilyenek, hogy "lyujju" (kulcslyuk), "nyannya" (hangya), "meme" (szem/-üveg), "gego-gego" (pillangó), "pappa" (pitypang), amik annyira nem hasonlítanak az eredeti szóhoz, de vannak, amik egy idegen számára is egyértelműek lehetnek, például "tákka" (táska), "lép" (lépcső), "nyú" (nyúl), és vannak tökéletesek: lyuk, gép, nap, pók, néni, stb.
Jah, és el ne felejtsem, hogy már három hete is megvan talán,  hogy utolsóként a családból (beleértve a nagyszülőket és cicákat), én is meg lettem nevezve végre: "nanya" vagyok. ♥

* A cipelésről jut eszembe: két hete voltunk MMR oltást beadatni (több mint egy hónap késéssel, mert közben vagy taknyolás vagy taknyolás utáni kivárás volt), és mérés is volt. Egy kicsit megrémültem, amikor a védőnő bemondta a 11,4 kilót, mert ez azt jelenti, hogy két és fél hónap alatt csak negyven dekát hízott, de aztán a hossz következett, és az 86 centi lett, vagyis négyet nőtt, úgyhogy a doki néni azt mondta, nem kell aggódni, nem sovány, és ha jól eszik, akkor semmi tennivaló nincs, néha nem a súlyra koncentrálnak, ennyi. (Nyilván nem tudtam megállni, és itthon azért utánanéztem, még így is 75 percentile - magasságban meg 98%, durva.) Az oltásnak egyébként hál'istennek semmilyen mellékhatása nem volt, pedig természetesen a nagy sakkozások ellenére is sikerült lappangó nátha közben megszúratni.
** De tényleg bár-mit, M. vérszemet is kapott, és ilyenekkel próbálkozik, hogy parlamentáris demokrácia és plenáris ülés...

Harmadik anyanap

Az én anyák napi ajándékom: ők ketten. A kisfiú, akinek az anyukája lehetek, itt, ezen a világon, és a férfi, aki anyává tett.

A legeslegjobb dolog a napjaimban az, ahogy szeretik egymást. Ahogy azonnal fordul a kis szőke fej, és kerekednek el a kis kék szemek, amint meghallja a kulcsot a zárban, ahogy a résnyire nyitott ajtóban megjelenik a nagy szőke fej és a nagy kék szemek - és ahogy találkozik a tekintetük: egész arcot beragyogó hatalmas mosoly, az eredeti és a miniatűr másolata. És ugyanabban a pillanatban Kissmajom már repül is az előszoba felé, nevetve ismételgetve, hogy: "Apa-apa!", M. meg dobja le a táskáját, és már ül is le a küszöbre, hogy alaposan összeölelgesse. Rajonganak egymásért. M. úgy néz rá, hogy ha régen tudtam volna, hogy így is képes nézni, soha az életben nem hittem volna el neki, hogy szeret engem, pedig volt már a tekintetében olyan szerelem is, amitől elolvadt a lelkem. Kissmajom mindenhova lelkesen caplat utána, ha eltűnik egy percre, rögtön izgatottan mutogatja az ajtót, hogy ott van, mért van ott, ne ott legyen, itt legyen.

A jó reggeleink úgy indulnak, hogy M. emberi időpontban kezdi a munkát, és együtt kelünk mindannyian. Ilyenkor Kissmajom vigyorogva kinyitja a szemét (ezt is M.-től örökölte), és már mászik is az apja fejére fejéhez, belenyáladzani a nyakába, beletúrni a hajába, belecsivitelni a fülébe. Amikor csak ketten ébredünk, első szavával akkor is őt szólítja, és apró darabokra szaggatja a szívemet, ahogy keresi: körülnéz, aztán rám, aztán megint M. üres helyére, majd felemeli a párnáját és benéz alája… borzalmas.
Napközben ezerszer bekapcsolja a telefonomat, mert a képernyővédőn kettejük fotója van; megnézi, és megmutatja, hogy az ott az ő apukája - aztán térül-fordul, kicsit játszik, és újra elkéri, újra megnézi és megmutatja. Hétvégeken azok a kedvenc reggeleik, amikor csak kettesben kivonulnak a nappaliba, és mindenféléket játszanak, amíg én pihenek; hallom a dumálást, az éneklést, a kiáltozást, a nevetgélést, és  még félálmomban is egyértelmű, hogy az univerzum két legboldogabb embere tanyázik a szomszéd szobában.
Szívmelengető, ahogy gondolkodás nélkül megbízik benne: a rettegett robotporszívó, amire csak tisztelettel mutogat messziről, és még kikapcsolt állapotban sem megy közvetlenül melléje, rögtön ártalmatlan semmiséggé változik, ha M. hívja fel tanulmányozásra. Oldalazva odalépeget, hirtelen letottyan a földre telepedett M. ölébe, és mondja-magyarázza az összes koszos kis gondját, mert micsoda jó dolog, ha az embert meghallgatja az apukája.
A fürdetés nagyjából egy az egyben egy nyálas reklámfilm… pancsolnak, kuncognak, gumijátékokkal dobálóznak, megvan a hónapok során tökéletesre suvickolt rutinjuk az első perctől az utolsóig, és ha véletlenül nekem kell átvenni, mert M.-nek muszáj elmennie (összesen kevesebb, mint tíz ilyen alkalom volt Kissmajom élete során), akkor szól, hogy ez így nincs rendben, ez apa-apa program, szinte látszik, hogy össze van zavarodva a változástól, nem tud mit kezdeni magával, és mi tagadás, unatkozik.
Az altatást nagyjából fele-fele leosztásban csináljuk, mikor ki ér épp rá, de abban is egyértelműen az apját preferálja, míg velem szinte azonnal kidől, vele előbb jól megtárgyalja a világ dolgait, és csak akkor szánja rá magát a pihenésre, mikor már tényleg nem bírja nyitvatartani a szemét.

És akkor van az éjszaka… Mivel általában nagyon korán kel, lefekvéskor M. szokta előbb követni Kissmajmot. Eddig úgy működött, hogy az éjszakai kajáláskor áttettük magunk közé, de mióta azt elhagyta, megvárunk egy rossz álom, vagy kényelmetlen alvópóz miatti nyöszörgést, és akkor költöztetjük; mondanom sem kell, hogy mindketten nagyon szomorúak vagyunk, ha semmilyen zűrzavar nem jön közbe, és mindenki a helyén marad hajnalig. És van az, amikor hiába van kint nálam a babamonitor, semmilyen felszomorodást nem hallok, csak annyit, hogy M. bemegy, levetkőzik, egy kicsit tesz-vesz, és lefekszik - és minden alkalommal meglepődöm a sikeresnél sikeresebb stealth akciókon, amikor csatlakozva az alvó társasághoz, kiderül, hogy az ágyunkban valahogy jókora tömeg gyűlt össze. M. az oldalán fekszik felhúzott lábakkal, a nagykiflijében Kissmajom szuszmákol átlósan kinyúlva, a talpaihoz simult Kisscával, nekem meg maradt egy harminc centis sáv az ágy szélén, amit kedvem szerint beoszthatok…
Így néz ki a boldogság nálam; nálunk. Anyák napján, és mindig.

Aranyosságok

Kissmajom ma előadta élete első szabályos flörtjét. Rendeltünk energetikai tanusítványt a lakáseladáshoz, a méréseket végezni egy huszonéves, rendkívül csinos csaj érkezett ma délután - Kissmajom akkortájt ébredt, ami annyit jelent, hogy a szokásosnál is ennivalóbb (pirospozsgás orcája van, amit csak komoly erőfeszítések árán lehet nem összepuszilni), és jött velem válaszolni az ajtócsengőre. A csajszi már első látásra el volt ragadtatva, hogy jaj, milyen gyönyörű ez a gyerek, de később Kissmajom teljesen levette a lábáról: szégyenlősen nézegette a hátam mögé bújva, félszegen mosolygott rá, motyogva válaszolgatott neki, aztán egy idő után bátortalanul megérintette a combját, ahogy ült a kanapén, majd visszatepert az ölembe… elképesztő volt, tisztára, mint egy love-struck tinédzser, ilyennek még sosem láttam. Szerencsére a csaj is odavolt érte, mert különben letéptem volna a fejét, azt hiszem, meggyűlik majd velem a baja minden jövendőbeli szerelmének, aki nem viszonozza azonos mértékben a rajongását.

Másik újdonsága, hogy pár napja egyre nagyobb biztonsággal meg tudja tippelni a különbséget a "néne" (néni) és "bábá" (bácsi) között; egyre ritkábban, de egyáltalán nem kétes kinézetű egyéneknél téved, remélem ezt hamarosan korrigálja a kis fejében, mert igencsak kínos, amikor ellentmondást nem tűrő magabiztossággal néniz le egy kigyúrt kopasz fickót.
Van egy régebbi vicces sztori is, ami lazán kapcsolódik ehhez: egyszer hármasban sétáltunk egy néptelen utcán, ahol egyszer csak elrobogott mellettünk egy ütemesen lélegző kocogó csaj. Ahogy elhaladt, Kissmajom rögtön beállt mögéje, a hang ritmusára taposni kezdett a kis lábaival, és hozzásusogta a lehető legélethűbb vonathangját: "huh-huh-huh". Elég nehezen tartottuk vissza a kuncogásunkat, és nagyon reméltük, hogy a fülhallgatós zenéje elnyomja a gyerek akcióját, mikor is Kissmajom, aki mindig kitörő örömmel fogad minden kör és gömb alakú képződményt, rámutatott a csaj távolodó seggére, és jó hangosan felkiáltott: "Babba!" Ekkor már visszatarthatatlanul kitört belőlünk a röhögés - annyi a mentségünk, hogy tényleg nem rosszindulatból, valóban szép kerek volt, igazából büszkék voltunk Kissmajomra, hogy ilyen szépen megfogta a lényeget, bízunk benne, hogy a csaj is bókként értékelte.

Még valami, ami vicces, de azért annyira mégsem csak az: néztünk pár hete egy cikket (sajnos nem találom, pedig tényleg értelmes olvasmány), hogy miket kell tenni már egész pici kortól, hogy a gyerekünket később meg tudjuk védeni a pedofiloktól. Ilyenek, hogy tanítsuk meg időben, hogy a saját testének ő az ura, és ezt senki sem kérdőjelezheti meg, például tartsuk tiszteletben az érzéseit, és sose erőltessük, hogy bárkinek is puszit adjon, ha ő nem szeretne - inkább sértődjön meg a barátságos rokon, minthogy a gyerekre bármit is rákényszerítsünk, ami nem egyezik a saját akaratával, stb. Ennek a kis leckének a része volt az is, hogy biztosítsuk róla, hogy nekünk bármit elmondhat, egyrészt hinni fogunk neki, másrészt semmi oka szégyenkeznie olyasmik miatt, amiket a társadalom tabuként kezel (pl. nemi szervek megnevezése vagy a saját példány megérintése).
M. ennek megfelelően minden este elmondta neki, hogy az ott az ő fütyije, és ahhoz soha senkinek sem szabad hozzányúlnia, csak akinek ő megengedi vagy akinek dolga van vele: anya, apa, tata, papa, mama, a doktornéni és a védőnéni; én tehát ott tartottam, hogy oké, a gyerek tudja, hogy hol van a fütyije, és kérésre megmutatja azt. Ehhez képest valamelyik este épp vetettem az ágyat, miközben M. fürdetett, és ezt hallom a nyitott ajtón át: "Kissmajom, hogy kell csinálni, hogyha illetéktelenek a fütyidhez próbálnak nyúlni?" Kis szünet következett, ami alatt pont közelebb tudtam lépni, és azt láttam, hogy Kissmajom határozottan megvetette a lábát, felsőtestével a nyomatékosság kedvéért előrehajolt, majd torka szakadtából azt kiabálta, hogy: "Ááááá!" - valahogy így. Nyilván körülbelül ezerszer elmutogattattuk vele azóta, mert megunhatatlan, most próbálunk egy kicsit visszavenni, nem kellene a szórakozásunkra elpazarolni ezt, mert alapvetően tök hasznos dolog.

Az egyik legaranyosabb aranyossága valószínűleg az, ahogy készségesen teljesíti szinte minden segítségkérő kívánságunkat. Ha megkérjük, szívesen a tenyerünkbe köpi a szájában rejtegetett akármidarabot, átadja az épp használatban lévő játékait, vagy odahoz nekünk bármit az ásványvizes palacktól a papucsokon át az épp csengő telefonunkig.
És ezt a drága pici jó szívét néha orvul ki szoktam használni, ha mondjuk épp sietősen indulnánk valahova, és öltöztetni kellene, de neki fontosabb dolga akad, és nem hajlandó hívásra odajönni. Olyankor fogom a pénztárcát vagy kulcscsomót, és szólok neki, hogy kérem szépen, vigye oda M.-nek - ő jóhiszeműen és gyanútlanul szalad vele, az apja meg elkapja, és ráadja a cipőjét… szörnyű szülők vagyunk!

Még három rövidke, és megyek aludni.
A "Mondd, hogy pá-pá!" felszólításra év elején még kedvesen integetett, aztán egy ideig semmit sem csinált, mintha teljesen elfelejtette volna, hogy mi a teendő; néhány napja vettem észre, hogy most már, ha búcsúzkodáskor ezt mondom neki, akkor konkrétan azt teszi, amit kérek: mondja, hogy: "Pá-pá!"
Apu megtanította fenyegetőzni, úgyhogy azóta, ha például egy játéka nem úgy viselkedik, ahogy elvárja (pl. a székre helyezett labda legurul), akkor szemrehányóan elé áll, megrázza a kis mutatóujját, és megróvóan azt mondja, hogy: "Na, na!"
Ma hívott M. hogy megint van egy közös produkciójuk, és megkérte Kissmajmot, hogy mondjon okét; ő épp nagyon foglalt volt némi pakolászással, úgyhogy kétszer is szólni kellett, hogy légyszi mondja már; egyszer csak elegem-van-belőletek fejjel felénk fordult, és nagylelkűen elhadarta: "Ékó, ékó…"

Nézőpont kérdése

Vasárnap délután piros lettem. Mivel nem figyelem szigorúan az ovulációt (nem mintha annyira könnyű lenne egyértelműsíteni nálam), és semmilyen érezhető előjele nem volt, a zuhany alatt szembesültem vele, és persze elszomorodtam. Nem is annyira a sikertelenség miatt, ahhoz már hozzászoktattak az évek, inkább az időzítés bántott: ha most összejött volna, akkor még belefért volna az idei évbe a kistestvér, pont két év lett volna a korkülönbség, nem kellene ezredszerre is újragondolnom a munkakezdést... tulajdonképpen apróságok ahhoz képest, hogy milyen rossz volt régebben csalódni, amikor igazán a bizonytalanra vártam. Már sokszor le akartam ezt írni: természetesen együttérzek minden olyan nővel, aki második vagy többedik babáért küzd épp, való igaz, hogy nehéz így, már tudva, hogy mekkora csoda egy gyerek - de számomra összehasonlíthatatlan a mostani várakozás azzal, amim gyerektelenül volt. Ezt már Kissmalacz után is megfogalmaztam, hogy számomra egyszerűen nem ugyanaz a két fajta meddőség, hiszen velem/bennem már megtörtént a varázslat, én már soha többé nem fogom magam teljesen üresnek érezni, még akkor sem, ha konkrét ölelhető eredménye nincs a terhességnek, hát még akkor, ha van - és hál'Istennek van. Biztos sokan nem értenek egyet ezzel, de én abszolút így vagyok vele.
Miközben M. esti rutinozott, én meg pakolásztam és tápszert készítettem vacsorára, a fürdőszobából kiszűrődött Kissmajom ragályos nevetése… odalopakodtam az ajtóhoz, és hallgattam, ahogy játszanak meg magyaráznak, és annyira de annyira hálás voltam egyszer csak. Három nap telt el azóta, és a legváratlanabb pillanatokban milliószor elönt az a hála. Amikor sétálunk, és a kis seggével betolat elém, jelezve, hogy ölbe szeretne jönni, aztán a vállamra hajtja a fejét, és a nyakamba szuszogva mutogat autót, galambot, holdat… amikor elalvás előtt beleforgolódik a ruganyos pofijával a szemgödrömbe, vagy a nyálas szájával a homlokomra tapad, és közben átöleli a nyakamat… amikor fél órákig elüldögél az ölemben, szembefordulva velem, és olvasunk vagy beszélgetünk vagy énekelünk tíz centire egymás arcától… amikor megüti magát, vagy megijed valamitől, vagy elválunk pár órára, vagy egyszerűen csak unatkozik, és rohan hozzám tárt karokkal… amikor elmélyülten játszik egy sarokban, okos-komoly fejjel, és széles mosolyra derül a szeme, ha észreveszi, hogy figyelem…
Elszégyelltem magam, amiért másra is vágytam. Itt van ez az egyedi, megismételhetetlen pillanatsorozat, ez gyönyörű élet, a családunk, ez a fantasztikus kis ember, aki a szemem előtt nő és változik - hazudtam, amikor azt mondtam, hogy szükségem van bármi többre is a teljességhez. Nincs. Majd jön, ha eljött az ideje, vagy ha egyáltalán jönnie kell, de ez itt és most így tökéletes, ahogy van, és én végtelenül boldog vagyok, semmim sem hiányzik. Tényleg nem. Amint ezt megértettem, és be mertem vallani magamnak, nem tartva attól, hogy jaj, ha kimondom, hogy nem akarom eléggé, akkor nem is fog sikerülni (ebben amúgy őszintén nem is hiszek, nem hittem sosem, csak hát na… mániákusnak lenni nehéz dolog), egészen nevetségesnek tűnt az, hogy ragaszkodtam volna a 2015-ös szüléshez, mert annyira mindegy, hogy mikor, annyira mellékes minden, azon kívül, hogy egészséges legyen - és főleg azon kívül, hogy Kissmajom már most itt van, és egészséges.

És természetesen ezek után nem maradt el a sorsszerűség… Nem, nem derült ki, hogy örök optimizmusomat beigazolva, a vérzés ellenére terhes vagyok - és még csak nem is érzem a késztetést azt mondani, hogy sajnos. Történt ugyanis, hogy miközben a háttérben apró lépésekben haladt az építkezés, M. már egy ideje kapacitált, hogy rakjuk fel a lakást valamilyen portálra, és adjuk el végre annyiért, amennyiért lehet, semmi értelme várni, olyan mértékben úgysem fog megugrani az értéke, hogy számítson. Olyan két éve árultuk már egyszer, akkor a béka segge alatt voltak a lakásárak is, meg halálra is idegesített a sok ingatlanos, aki azzal akarta bizonyítani, hogy mennyire megdolgozik a jutalékáért, hogy boldog-boldogtalant odahurcolt körülnézni, azt is, aki egyértelműen teljesen mást keresett. A lényeg, hogy hétvégén kelletlenül csináltam pár fotót, megírtam a hirdetést, és hétfőn éjszaka feltöltöttem két ingyenes helyre, csak úgy próbából.
Meglepetésemre tegnap délelőtt, azaz alig néhány órával később, már szólhattam is M.-nek, hogy nagyon sürgősen kezdjen el intézkedni, és árajánlatokat kérni az építkezés távolabbi fázisaira, mert bizony itt kézen-közön megveszik a kis kuckónkat. A második telefonáló konkrétan látatlanban azt mondta, hogy a szüleinek tuti kelleni fog a lakás; igaza lett, délután megnézték, ma foglalót fizettek, jövő héten aláíródik az ügyvédes szerződés, és utalják az első részletet. Azóta legalább ötvenen hívtak, olyan irodák is (miután kifejezetten kértem, hogy csak magánszemélyek keressenek), akik azt mondták, hogy simá elvállalják úgy, hogy a mi árunkra még ráteszik a jutalékukat, mert többért is elmegy. Úgy tűnik igazuk volt a lányoknak a kommentekben, valóban pörög a piac, mi meg valamennyire aluláraztunk, és körülbelül licitáltathatnánk... de nem bánjuk, nagyon szimpatikus idős házaspár, fülig beleszerelmesedtek minden megoldásba, amit láttak (két embernek tényleg ideális, már-már luxuslakás), nem is alkudtak egyáltalán, tök jó érzés lesz úgy elmenni innen, hogy valaki ugyanannyira értékeli ezt a helyet, ahogy mi. Nyilván nem puszta altruizmus ez, inkább az van benne, hogy egyrészt mindent megér ez a gyorsaság és kényelem, hogy nem lesz hónapokig átjáróház az életünk mindenféle kíváncsi idegen számára, nem kell strategizálni, hogy milyen trükkökkel ártárgyaljunk hatékonyan, nem kell idegeskedni, hogy vajon sikerül-e eladót találni, mire elfogynak a jelenleg rendelkezésre álló tartalékaink, másrészt már így is többet kapunk a lakásért, mint amennyire számítottunk, anno egészen pontosan tizenöt százalékkal kevesebbért szívesen odaadtuk volna bárkinek, szóval így is jócskán pénzünknél vagyunk.
Két hónapunk van a kiköltözésre, úgyhogy bőven lesz alkalmunk összepakolni, és M. szüleinél is lesz idő kialakítani a kis életterünket. A reményünk az, hogy karácsonyra olyan stádiumba hozható a házikánk, hogy ott tudjuk tölteni az ünnepet - merész terv, lévén, hogy a munkálatok most aktuálissá váló részére még nem is választottunk kőművesbrigádot, hogy az azt követőkről ne is beszéljünk. De mentségünkre szóljon, hogy teljesen nem elszálltak az álmaink, nem gondoljuk azt, hogy addigra kész lesz minden… szerencsére viszont fiatal szívű kalandorok vagyunk, úgyhogy megelégszünk egy full befejezett nappalival és egy darab fürdőszobával, minden más nem sürgős, elkészülhet később, miközben már ott lakunk. Mivel nem nagyon főzünk, a gyorsan-konyha nem annyira fontos, mivel egy kupacban alszunk, a hálószobák ráérősek, mivel sok fürdőszoba lesz a házban, ha spórolni kell majd, akkor annak az a legegyszerűbb módja, hogy minimum egyik kialakítását halasztjuk. A jelenlegi bútorainkat visszük majd magunkkal, jó állapotban vannak, és szeretjük őket, bár a nappaliba kerülőket jelentősen ki kell majd egészíteni, mert az a helyiség több, mint kétszer akkora lesz, mint a mostani (majdnem ötven négyzetméter, bizony, mert őrültek vagyunk).

Valahogy így állunk most. Tesó-baba fronton stagnálunk, és végre nem esik rosszul stagnálni, sőt kicsit megkönnyebülés is a fejlemények tudatában, hogy nem nagyonterhesen vagy frissen született pici mellett kell fészket raknunk év végén. Minden más meg szárnyal… oké, valójában egyelőre csak a fantáziánk; de alakul. Hjaj.

Sweet sixteen

Tizenhat hónapos Kissmajom… Nem hiszem el. Hogy ekkora, hogy így eltelt az idő, hogy ez gyerek itt van velünk, belőlünk lett, és tényleg a miénk lehet szeretésre, amíg csak élünk. És azt sem, hogy ennél lehet édesebb, tündéribb, zabálnivalóbb, aranyosabb, tüneményesebb, elbűvölőbb - pedig nyilván lehet, mert már a tegnap óta is az imádnivalóság újabb szintjére lépett, és néha percről percre sikerül fokoznia.

Nem lesz az összes részletet szépen kimerítő ez az összefoglaló sem, mert annyi új mindenfélét csinál minden órában, hogy egész nap jegyzetelnem kellene ahhoz, hogy észben is tartsam; azon túl, hogy 16 foga van, számszerű adataim például nincsenek is, mert dokinál hónapokkal ezelőtt voltunk, sajnos az utóbbi hetekben vagy taknyolás utáni kivárásban voltunk, vagy épp taknyolt (minimálisan, de ahhoz eléggé, hogy ne lehessen ráoltatni), így a tizenöt hós státuszvizsgálat a szurival egyetemben még mindig halasztódik.
Kajálásban van egy nagy változásunk, elmaradt az éjfél utáni tankolás, így most már fele-fele arányban reggel hatig átalussza az éjjelt; amikor nem, olyankor általában rosszat álmodik, és felsír valamikor az éjszaka közepén, mi meg alig várjuk átpakoljuk magunkhoz. Egyébként a vacsorája és a reggelije továbbra is tápszer (350 illetve 250 milli), a tízórai változatlanul főzelék, az ebéd joghurt vagy tejpép, az uzsonna gyümölcs, nasinak néha van kölesgolyó vagy puffasztott rizs. Most kezdett el szemi-darabosakat is enni, nagyon keményeket (pl. nyers répa) vagy szárazakat (pl. szendvics) még mindig nem adok, mert nincs türelme elég alaposan megrágni őket, de főzelékbe aprított kenyeret meg félkemény gyümölcsöket már igen. Tök érdekes, mert pár napig volt egy olyan fázis, amikor tankönyvi módra apróra őrölt mindent, aztán addig forgatta a szájában, amíg vizet nem kapott, hogy leöblítse - de néhány elmutogatás után rájött, hogy hogyan kell nyelni, és most már jók vagyunk. Kanalazással még nem próbálkozott csak M. felügyelete alatt, mert én nem bírom nézni, hogy éhesen szerencsétlenkedik egy órán át, mert csak néha talál bele a szájába; persze tudom, hogy előbb-utóbb meg kell tanulnia, de nem hajt a tatár, nekem igazán nem nagy gond etetni, és olyan ovis kevés van, aki ne táplálkozna önállóan. (Én igazi softy vagyok, már azt se bírom elviselni, ahogy lefekvés előtt a kis kifáradt karjaival magának tartja cumisüveget, mindig elveszem tőle, ő meg cserében a puha tenyerével cirógatja az arcomat: win-win.)
Alvásnál is véglegesen megszűnt a nappali kettő, de az éjszakai hál'Istennek még mindig tizenkét órás. Este hét és nyolc között tesszük le, és egy kicsit nehézkesebb az altatás, mint régen (értsd: általában húsz perc, de olykor fél óra), és attól függően, hogy mikor feküdt le, reggel hétkor vagy nyolckor ébred. Ettől számítva nagyjából öt óra múlva lesz álmos (ha autózunk, hamarabb), és legtöbbször másfél-két órát alszik, de ha esetleg valamiért fél óra sikeredne, akkor is minden fáradtságos nyűglődés nélkül kibírja estig. Nappal, amikor egy-egy alvásciklus végén (körülbelül negyven percenként) olykor kinyitja a szemét, ha hozzábújunk, és simogatjuk, mostanság már egy lélekolvasztó mosoly után gond nélkül visszaaltatható; éjszaka, főleg lefekvéstől éjfélig, illetve hajnali három után, úgy alszik, mint egy medve, totál mozdulatlanul, mikor közöttünk van, néha aggódva ellenőrzöm, hogy biztosan lélegzik-e.

A mozgásfejlődése továbbra is parádés, a nagy- is, a finom- is.
Sétáink közben újabban konkrétan szaladva közlekedik, és már nem mindig engedi, hogy fogjuk a kezét; járdáról amúgy nem lép le, ha kérjük, hogy ne, de hívásra szinte soha sehonnan nem jön oda, csak megáll, és huncut vigyorral néz. Dombra fel magabiztosan mászik, lefele még nagyon beindul, így a biztonság kedvéért legalább a kapucniját meg szoktuk fogni. Egy héttel ezelőtt meg felment élete első lépcsőjén tiszta egyedül, még korlát sem volt, amibe kapaszkodni, csak a falba támaszkodott, és váltott lábbal abszolválta; lefele egyik kezét szoktam fogni, de ha megfelelően alacsonyak a lépcsőfokok (mondjuk húsz centi), akkor alig ér hozzám. Nagyon-nagyon ritkán esik, de azért az utóbbi egy hétben megvolt az eddigi két legnagyobb balesete is: kicsit sebesedős arcrabukás egy egyébként teljesen vízszintes és akadálymentes murvás ösvényen, illetve három lépcsőről legurulás bravúros kaszkadőrként, minimális homlokbeütéssel.
Nincs már olyan gomb vagy kapcsoló, amit ne tudna megnyomni vagy áttolni, és mostanra a legszűkebb lyukú formabedobó és montessori torony sem okoz problémát. Az építőkockák egyelőre nem kötik le - a kisebb fajtákat is könnyedén egymásra tudja rakosgatni, ha olyan kedvében van, de általában nincs türelme hozzá, ezer más dologra is figyel közben, és a nagy forgolódásban feldönti a saját tornyait, újrakezdés helyett meg vagy otthagy csapot-papot, vagy látványos destroy akció keretén belül felborít mindent, esetleg indulatosan a földhöz is vág néhány antipatikusabb elemet. (That's my boy all right!) Egyre ügyesebb az érintőképernyős telefonjainkkal és a táblagéppel (családi fotókat és állathangos applikációkat szokott nézni), teljesen könnyedén megy a bekapcsolás és lapozgatás, és ha nagyon koncentrál, a rábökés is, de azért még általában túl hosszasan rajta tartja az ujját a bökendőn, így a gép nem azt reagálja, amit szeretne.

A beszédfejlődése szédületes, most már majdnem mindent megpróbál utánunk mondani, általában persze még mindig csak az elejét vagy a végét, de egyre gyakrabban többszótagos szavakat is kimond, vagy legalábbis kreál abból, amit hall. Tök vicces, mert ilyenkor úgy nagy általánosságban a hangzás rendben van, simán rá lehet jönni, hogy azt ismétli el, amit hallott, de csak úgy a helyzetből vagy szövegkörnyezetből kiragadva, képtelenség felismerni önmagában a szót (például a takarítórobotot összevonta valahogy, és az "vovó", és az anyajegy nála "nyenye"). És ritkán ugyan, de van olyan, hogy reflexből szinte tökéletesen elismétel nagyon komplikált szavakat (pl. egészségedre), és utána soha többet nem tudja reprodukálni, még próbálkozni sem hajlandó, mintha tisztában lenne a saját határaival. A j hangot teljesen egyértelműen ly-os formában ejti ki, akkor is, ha "lyuk" a szándéka, akkor is, ha "lyó" (jó). Szerintem a legaranyosabb szava jelenleg a "lejle"(levél), mert következetesen úgy mondja az l hangot, hogy a kidugott nyelvvel végigsímítja vele az ajkait mindkét irányban, mintha nyaloganá a száját; M. szerint az első helyen inkább a "/ˈtɜːɪtl/" (turtle) van.
Az angoltanulással amúgy sajnos az én hibámból némileg stagnálunk, az utóbbi három hétben a néhány esős és sok szeles nap miatt nem minden nap tudtunk sétálni, így kiesett a stabil nyelvóránk. (Ahogy említettem már, azért leginkább kint szoktam angolozni vele, mert ott mindig változó a környezet és a helyzetek is, és hiába mondják a profik, hogy ilyen korban nem zavarodnak még össze, nekem legalábbis itthon furcsa a kontraszt, hogy mindent, amit eddig magyarul megnevezgettünk, és végre megérti, most másképp hívjak.) De hál'Istennek könyvnézegetéseinkből úgy tűnik, hogy semmit sem felejtett még el az eddig tanultakból, sőt egyre több új szót is elsajátít, és ha előbb magyarul kérdezem meg, hogy valami micsoda, majd másodpercek múlva angolul is, minden esetben szemrebbenés nélkül helyesen válaszol - egyelőre kevés kivétellel csak rábökéssel, de azért a hangos ismeretek is gyarapodgatnak.

Az okosodásos részt legszívesebben kihagynám, just can't do him justice, tíz százaléka sem fog eszembe jutni annak, ami folyamatosan döbbenetből döbbenetbe taszít minket... de azért amik beugranak, azokat gyorsan felsorolom, mert már nagyon régen készülök rá, van, amit ezek közül több hónapja tud.
- A memóriájával lesokkolt minap: régebben napi többször csip-csip csókáztunk, mert olyan mókás volt, hogy szegény komám asszony még el sem jutott odáig, hogy kéresse a szekeret, Kissmajom már hevesen rázta is a fejét, hogy nem adja. Szerintem van legalább két hónapja, ha nem több, hogy nem játszottuk, és minap újra elővettem - ugyanúgy nem jutottam tovább a második sor felénél, amikor már kuncogva intette, hogy nope, no way.
- Szintén nagyon régi dolog már, hogy célirányosan hazacaplat az autótól, mikor hazaérkezünk valahonnan: végig a parkolón, fel a kis dombon a társasházig, fordul rá a lépcsőkre, várja, hogy nyissuk a két lépcsőházajtót, majd kanyarodik be a lakásunkhoz; a zsilipben természetesen megáll, és inti, hogy emeljük fel villanyt kapcsolni, és mindhárom zárnál várja, és újabban mondja is, a kulcsot, azaz "ku".
- Múltkor említettem, hogy van a számolós játékunk, akkor még csak "eee" (egy) volt az, amit kimondott, a többit csak várta, azóta már "keee" (kettő) is van - és némileg összevissza, de el is mutogatja az ujjain, illetve ha épp meztelenek, a lábujjain is. (Ennek amúgy az a leghasznosabb hozadéka, hogy most már nem csak a kezén, hanem a lábán is könnyedén tudok segítség nélkül körmöt vágni, nem rángatja és nem húzkodja el, hanem nagyon összpontosítva hallgatja, ahogy sorolom a számokat, az ujjak elnevezéseit, majd azt, hogy hány apró vágással sikerül lenyesni egy-egy félkört.)
- A hét elején tanulta meg a kék színt, ami úgy kezdődött, hogy M. megmutatta neki, hogy a montessori tornyon melyik a bordó (Kissmajom szerint "bobó"), és ezt szinte azonnal megjegyezte, bármikor kiválogatta a többi gyűrű közül. Mivel régebben ugyanígy ki tudta választani a sárgát is, próbálkoztunk azzal, de sikertelenül - aztán a kékkel (szerinte "ké") megint működött, és rájöttünk, hogy amit hajlandó megnevezni, azt meg is tudja mutatni. A sárga és zöld nyilván kiejthetetlen, de a "pi", mint piros már néha besikerül, és még néhább a "na", mint narancs is. Egyelőre csak a kék az, amit más tárgyban (labda, építőkocka, stb.) is felismer, a többin még dolgozunk.
- Most vettük észre, hogy spontán leutánoz olyan dolgokat, amiket sosem tanítottunk neki kifejezetten, sőt minket is ritkán látott azokat csinálni: például az arcápolószeres dobozkámból elkért egy fültisztító pálcikát, és mutatta, hogy hol és mire kell használni (az ő füléhez sosem nyúltunk olyannal, kizárólag olajbecseppentéssel szoktuk kipucolni).
- Apropó fül, és más testrészek, pár hete még, ha rákérdeztünk bárki bármijére (hol van a Kissmajom/apa/cica/baba orra), akkor minden esetben a sajátjára mutatott, mostanság meg ugyan továbbra is ez az első reakciója, de ha visszakérdezünk, hogy de nem a tiéd, hanem az övé, akkor egy kis gondolkodás után helyesen átirányodik. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy egészen biztosan felismeri magát a tükörben (pl. grimaszol, vagy direkt követi a saját mozdulatait, miközben hozzám bújik és puszit ad), amikor az orrabukás után sebes volt a homloka, nem reagált rá sehogy, nem kísérletezett letörléssel.
- Megért eléggé absztrakt gyűjtő fogalmakat. Például a labdáin, amiből továbbra is ezer van, egy ideje mindig meg szerette keresni, hogy hol van a "lyuk" (a kis kerek műanyag szelepet nevezi annak, amin felfújták őket). És pont ma esett meg az, hogy egyszer csak egyik zenélő kütyüjét megfordította, és lyuknak hívta a műanyagban azt a bemélyedést, amibe a csavart rejtették; majd kis idő múlva, mintha hirtelen letisztult volna neki, a montessori torony gyűrűit is felemelgette nekünk, és egyenként elmutogatta a lyukas közepüket.

Így végére még pár érzelmi fun fact…
Félni szinte semmitől nem fél, se emberek, se állatok, se nagyobb tárgyak nem ijesztik meg, de ha egymagában játszik és nagyon belemerül valamibe, akkor egy sima halk megszólítás is összerezzenti - ilyenkor szívszaggató pánikkal az arcán pattan fel, és rohan a karjainkba… utálom ezt, fogalmam sincs, mitől lehet, soha nem kiabálunk vele és egymással sem, ráadásul még tévét sem nézünk, ahol esetleg ilyesmivel találkozhatna... nem értjük. A hangos zajokat sem szereti, házon kívül magasabb az ingerküszöbe (például bármilyen erős autóberregés nem érdekli, de a durván gyorsuló motorbicikli üvöltésétől szalad hozzánk), de bent már a hajszárító meg a porszívó zúgása is gyűlölt ellenség. A robotporszívótól sokáig rettegett, még nem-mászkálós állapotban is (mélyen az íróasztal alatt pihent, töltőre dugva) csak messziről fürkészte, és amikor eszébe jutott, több méterről hajolt le mutogatni, hogy ott leselkedik a "vovó". Aztán egy nap M. kézbe vette az ügyet, és Kisherceg versus róka módon összeismertette őket - első körben a tisztes távolságban oldalazó Kissmajom lassan odamerészkedett a földre telepedett apja térdére, egy ideig mustrálgatta, ahogy az hozzáér a pokoli masinériához, sőt gombokat nyomogat rajta, aztán hajlandó volt megtapogatni elzárt stádiumban, végül oda fajult a dolog, hogy ő maga kapcsolta be; nem lettek kebelbarátok, de most már inkább kíváncsi, mint rémült, bár jobb' szereti, ha a gép inkább a másik szobában tartózkodik.
Majdnemhogy kizárólag a felnőttek, és a jóval nagyobb gyerekek érdeklik, velük nagyon mosolygós, kedves, és gyakran kezdeményező, a vele egyidősökkel viszont nem tud mit kezdeni, még akkor is komoly fejjel szemléli őket, ha azok barátságosan közelednek hozzá. Ha valaki az intim szférájába hatol, akkor gyanakvó álláspontra helyezkedik, hogy bármikor menekülni tudjon, de félni nem fél, inkább csak óvatos és visszafogott: ha heves mozdulatot lát meghátrál, ha elveszik a játékát, csodálkozva, de sértettség nélkül elengedi, sírni ilyenkor még sosem sírt. Nagyon ritkán ragaszkodik valamihez annyira, hogy érte is menjen (akár tőle kobozták el, akár ha csak megpillant egy érdekességet másnál), ha megteszi, akkor sem agresszív - határozott, ellentmondást nem tűrő ábrázattal nyúl érte, viszont azt is faarccal veszi tudomásul, ha tőle kaparintják vissza később.
Továbbra sincs jele a szeparációs szorongásnak, nem rémül meg, ha épp nem lát, ha elfoglaltsága akad, simán elvan egy másik helyiségben elég sokáig, akár teljesen egyedül is. Mindig szólok neki előre, hogy most anya elmegy pisilni, de itt lesz a közelben, és így mikor becsukom magam, nem veri ordítva a vécéajtót; igaz, hogy ha épp olyanja van, hogy ott ácsorog előtte és galagyolva vár rám, akkor végig beszélni szoktam hozzá vagy énekelgetek. Ha nem otthon vagyunk, akkor lehet akár teljesen idegen a hely, ha ő maga bóklászik el, képes akár látótávolságán kívül is maradni (például figyeltem olyankor, amikor bement valami mögé), és nem aggódik; de ha én távozom, akkor akár M.Anyukáéknál is, ahol heti többször megfordulunk, rögtön szóvá teszi (nem sírt még soha, de utánam jött az eltűnésem pontjáig, és kíváncsian hátrafordulva magyarázatot vár a jelenlevőktől).
Amit Apuval művel, az nagyon kemény. Ő heti minimum egyszer, de gyakran kétszer is jön babázni, a déli alvástól fektetésig, illetve ha mi esti programot szervezünk magunknak, akkor éjfélig. Rengeteget játszanak, hatalmasakat sétálnak ketten, aranybogárkirályfi agyon van kényeztetve, a tatája minden sejtjével csak rá koncentrál, minden óhaját lesi, minden kívánságát teljesíti, semennyi holtidő sincs az együttlétükben, minden pillanat értő és érző figyelem és állandó kommunikálás. Na mikor Apuval van, akkor szó szerint leszar engem/minket. Szinte kizökkenthetetlen, semmivel sem lehet magunkra vonni az érdeklődését, se lát, se hall mást, és valósággal könyörögni kell neki, hogy kegyeskedjen már egy búcsúölelést adni, mielőtt kilépnénk a lakásból (nem is jön oda mindig). Sőt, simán elvan úgy, hogy megbomlik a bevált rutinja (kimenős estéinken nincs fürdetés), és még elalvásig tartó összebújásra sincs szüksége: Apu kifulladásig szórakoztatja, aztán majdnem-szenderedésig ölben tartja, végül beteszi a kiságyba, simogatja a hátát és énekel neki, és kész is van az, ami nekünk soha de soha nem működött. Nem mondom, hogy nem aggaszt egy iciri-picirit, hogy vajon ezek után Kissmajom biztonságosan kötődik-e, de alapvetően örülök neki, hogy ilyen kis önálló, és nem a szoknyámba kapaszkodva lóg napestig.
A legvégére hagytam a mérgességet, illetve a napokban továbbfejlesztett toporzékolást: amikor úgy igazán-de-igazán dühös, akkor egyrészt azonnal elhajítja azt, ami épp a kezében vagy a keze ügyében van, másrészt hasrafekszik, és miközben a lábaival ritmikusan rugdal, fejével teátrálisan a karjaira borulva zokog. Szerencsére egyelőre nagyon könnyen orvosolható a helyzet, ha az ember ilyenkor segít neki megoldani azt, amin felhúzta magát, vagy ha az lehetetlen (bármilyen csodás a harmincnyolc éve fejlesztgetett finommotorikám, egy kétdecis poharat akkor sem tudok beleilleszteni egy fele akkorába), akkor figyelemelterel ezerrel (erre vannak bevált jolly joker tevékenységek, úgy mint hálószoba-ablakba állítva busz- és galambles, fejjel lefele lógatva sétáltatás saját költésű mondókákra, bármilyen zene bekapcsolása és arra való őrült táncolás, stb.). Jah, és csak el kellett panaszolnom itt a blogon et voilà, a harapás egyik napról a másikra majdnem teljesen abbamaradt, nagyon ritkán kezdi már csak el a támadást, és amint szólunk, rögtön le is áll vele.

Most meg megyek aludni, mert M. meg a Kissca elindult… a következő tervvel: "Botladozzunk be nagy robajjal, és ébresszük fel a babát, és akkor hátha odatesszük közénk máris..." Mindenesti reménykedésünket hallották, szép álmokat kívánunk!

Születésnapodra

Nadányi Zoltán: Anyu

Tudok egy varázsszót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.

Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!

Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.

Keserűből édes,
rosszból csuda jó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.

Anyu, anyu! Anyu! -
hangzik este-reggel,
jaj de sok baj is van
ilyen kis gyerekkel.

"Anyu, anyu, anyu!"
most is kiabálom,
most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.

Csak látni akarlak,
Anyu, fényes csillag,
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.

Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged.

"Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek…"

Ha már költészet napja van, legalább stílusosan vezethettem be a kellemetlen hírt: Kissmajom már nem mintagyerek, némileg megerőszakosult.

Először is harap. Szerencsére senki mást, csak minket kettőnket, de ez akkor is enyhén szólva meglepő. A mi tündéri, kiegyensúlyozott, kedves, szelíd gyerekünk, aki még soha életében nem torolt meg semmit, még azt sem, ha valaki orvul fejbedobta, vagy kitépte a kezéből a nehezen megszerzett játékot - és akit ezeken a játszótársi heveskedéseken kívül még soha életében nem ért agresszió, hiszen mi nem rázunk, rángatunk, lökdösünk, ütünk soha, még szidni is csak elvétve és kivételesen szoktunk. Ez valamilyen szinten valószínűleg pont, hogy hátrány, mert így hiába próbáljuk elmagyarázni neki, hogy ne csinálja, mert rossz érzés, fogalma sincs, hogy miről beszélünk: hál'istennek egész kevés fájdalom érte eddigi életében, még elesni is rendkívül ritkán szokott.
Ő mindig eléggé orálisan fixált volt, egész pici kora óta folyton mindent a szájába tömködött, ami keze ügyébe került; oké, tudom, hogy ezt minden baba csinálja, de ő annak ellenére is ezt tette, hogy cumija sosem volt, és a kifejezetten fogzós szenvedései sem sokáig tartottak, és nem is voltak túlságosan intenzívek. Amióta mobilis, azóta mintha valamennyire alábbhagyott volna ez a szokás, alaphelyzetben már nem abból áll a napunk, hogy jaj, mit kapott be már megint a gyerek, főleg ha sétálunk vagy játékba merül, sokáig elfelejtkezik a hörcsögülésről, de unalmas percekben azért még mindig előszeretettel rágcsál meg papírzsebkendőtől faágakon át porcicáig mindent. A harapást körülbelül három hónapja kezdte, akkoriban, mikor pár nap leforgása alatt egyszerre nyolc foga tört át (négy szemfog és négy kisörlő), de nem tudjuk, hogy miért minket talált meg vele, és nem egyet a szuper rágókái vagy bárminemű játékai közül, mert az elején direkt nagyon koncentráltunk, hogy ne szóljunk rá, ne üvöltsünk fel, ne távolítsuk el hirtelen, és egyáltalán semmit ne tegyünk, ami miatt további támadásra ingerlő jó mókaként foghatná fel a reakciónkat. Többnyire reggel csinálja, és főleg olyankor, amikor M. is itthon van, és hármasban ébredünk; ilyenkor egy idő után elege lesz a bandázásból, de ahelyett, hogy fogná magát és otthagyna minket (ha olyanja van, akkor simán lemászik az ágyról, és megy dolgára), nagyon felpörög, egyre lelkesebben rohan közöttünk (mindezt egy két négyzetméteres ágyon, szóval ez már önmagában felér egy szívinfarktussal), egyre hiperaktívabb, míg végül ahányszor ránk omlik egy ölelésre, valósággal menekülni kell előle. Tipikus úgy-szeretlek-majd'-megeszlek jellegű harapások ezek, néha konkrétan puszis bújások fajulnak el ebbe az irányba, de ha esetleg éppen nem, akkor is jól látszik, hogy nem gonoszkodó szándékkal teszi, csak egyszerűen túlingerli magát, és valamiben ki kell csúcsosodnia a közeledésének. Az is egyértelmű, hogy tudja, hogy nem szabad, mert ha időben észrevesszük, és kérjük, hogy ne, akkor huncut mosollyal megtorpan, nyitott szájjal közeledik felénk, és olykor be is kapja valaminket, de olyankor csak nyálas csócsa lesz belőle, nem több, és ezen a sikeres becsapáson jót nevet.
Két dolgot szoktak mindig tanácsolni ilyen helyzetekben, az egyik az, hogy csapj a szájára, amiről nálunk szó sem lehet, a másik, hogy harapd vissza, amit megkísérelt ugyan M., de nyilván nem úgy, hogy fájdalmat okozzon, úgyhogy csak jóízűen ki lett röhögve. Amit még próbáltunk, az volt, hogy viszonylag erőteljesen eltoljuk magunktól ilyenkor; mivel a helyszín az ágy, meg nem üti magát, de felborul, ami az elején párszor viccesnek tűnik neki, jön is újabb nekirugaszkodásra, de néhány epizód után eléggé elfárad a göröngyös terepen történő felállogatásban, és feladja - persze ez valójában értelmetlen ideiglenes eredmény csak, nem magáról a cselekvésről szoktatja le, csak időnyerés a következő csatáig. Ami miatt aggasztó amúgy, az az, hogy mivel tényleg hihetetlenül fájdalmas (nem teli szájjal harap ugyanis, inkább becsíp egy bőrdarabot, mint egy kis lyukasztógép), félő, hogy reflexből egyszer túl nagyot taszítunk rajta (arról nem is beszélve, hogy ha valaha egy idegen gyereken is kipróbálja, esetleg alaposan seggberúgják) - volt már olyan, hogy ültem a kanapén, vigyorogva odacaplatott, és térdkalácson harapott, én meg hirtelen kinyújtottam a lábamat, és felrúgtam… hál'Istennek nem esett baja, csak meglepődött, nekem meg napokig lelkifurdalásom volt.
A haragtartós büntetésben nem hiszünk, mert a szeretetmegvonásnak komoly lelki következményei vannak*, így maximum annyi fegyverünk van, hogy ha kitartóan kínoz minket, akkor letesszük magunk mellől, és azt mondjuk, hogy mi ilyen durván nem játszunk, akkor jöjjön csak vissza, ha hajlandó abbahagyni. Általában megy egy kört a játékaihoz, vagy akár azonnal érkezik, és valóban egy kis ideig nem kegyetlenkedik, de tartósan nem hagyja el a szokást. Vagyis ezzel azt akarom mondani, hogy megoldásunk nincs, ötleteknek is fogytán vagyunk; csak örülünk, hogy lassan, de biztosan ritkulnak ezek az alkalmak, és többé-kevésbé türelmesen várunk, hogy hátha jó hamar teljesen leszokik.

A másik problémánk az önbántás: üti a saját fejét. Nem régen (olyan két hete), és nem gyakran (legfeljebb napi egy-kétszer), de még ennyit is nagyon nehéz nézni. Rendszerint akkor csinálja, ha nagyon fáradt és/vagy frusztrált, mert valamit nem sikerül terveihez híven véghezvinni, vagy valami miatt kénytelenek vagyunk nemet mondani neki, vagy valamire egy kicsit várnia kell. Szerencsére ilyenkor az alaphelyzet a toporzékolás**, de időnként felemeli a kis öklét, és egyet csap vele a homlokára; nem erősen, csak úgy jelképesen, de maga a gesztus is elég disturbing, még a megharapásunknál is jobban utáljuk.
Erre is van egy nagyokos javaslat, mégpedig az, amit dackorszakos hisztikre is javasolni szoktak, hogy el kell játszani, hogy láthatatlan, és nem szabad tudomást venni róla, mert közönség hiányában abbahagyja. Természetesen erre sem vagyunk hajlandóak, mert egyrészt ez is a szeretetmegvonásos idomítás egyik formája, másrészt azt sugallja a gyereknek, hogy fojtsa el a legalapabb indulatait és legőszintébb érzéseit, mert ha szabadon és szíve szerint kimutatja őket, vigasz és támogatás nélkül magára lesz hagyva***.
Ami némileg megnyugtat, hogy ez a fajta enyhe self-harm állítólag életkori sajátosság, és ha jól kezeli az ember, magától el fog múlni, amikor már olyan szinten tud beszélni, hogy minden helyzetben meg tudja értetni magát, jelenleg ugyanis a kommunikációs igényei sokkal nagyobbak, mint a közléshez rendelkezésre álló eszközei. Addig is azt lehet tenni, hogy amikor bántja magát, tiltás helyett (ami ellenkezést és fokozódó feszültséget váltana ki), megölelgetjük-puszilgatjuk, és nyugodt hangon kérjük, hogy hozzánk hasonlóan inkább simogassa a fejét, így ni, mert bizony milyen okos, szeretni kell azt inkább. Nehéz volt ellenállni a kísértésnek, hogy rögtön lefogja az ember, de végül rávettük magunkat erre a módszerre, és tényleg működik, azóta egyre ritkábban csinálja, egyre több nap telik el úgy, hogy egyáltalán nem... fingers crossed.

Nagyjából ennyi. Csak hogy ne legyen csupa tökély a Kissmajom, és csupa pozitívum az anyja blogja, mert az ilyen egész biztosan folyamatosan hazudik. :)


* Következetesen használva azt sugallja, hogy csak akkor szereti a szülő, amikor úgy viselkedik, ahogy ő elvárja - as opposed to attachment parenting, aminek megfelelően mi inkább azt éreztetjük vele, hogy rosszat csinált, és annak nem örülünk, de ő maga attól nem lett rossz, és ugyanúgy feltétel nélkül szeretjük, mint mindig.
** Ez sajnos baromi vicces, nagyon tudatosan vissza kell fogni magunkat, hogy ne kuncogjunk: előbb hangosan nyígni kezd, aztán a kis lábaival topogva tapos, majd ha ezek hatástalanok, látványosan sírva fakad (igazi könnyekkel!) - de általában csak pár másodpercre, mert ha szólunk hozzá, azonnal annyira figyelni kezd, hogy vajon elérte-e a várt hatást, hogy elfelejti folytatni.
*** Arról nem is beszélve, hogy hosszútávon milyen hatással lesz az érzelmi életére, ha nem segítünk neki a számunkra jelentkéktelennek tűnő érzelmi viharainak értelmezésében és menedzselésében - túlragozni nem szeretném, akit érdekel a téma, olvassa el ezt a könyvet, és mindent megtalál benne az agyi fejlődés befolyásolásáról válaszkész neveléssel.

Beszédfejlődik

Be nem áll a szája. Eddig sem volt egy hallgatag típus, nagyon korán elkezdett egész változatosan gagyogni, és nagyon lelkesen művelte mindig is, de manapság van olyan, hogy fél órán át szünet nélkül galagyol a maga kis nyelvén, játszás közben egyedül, és velünk való interakcionálás közben is. Tagol, hangsúlyoz, gesztikulál, kérdez és válaszol és vehemensen lebasz vitatkozik. Az is változott, hogy míg régebben hosszasan könyörögni kellett, hogy megismételjen valamit, amit előzőleg véletlenül kimondott már, mostanában egyre készségesebben fitogtatja tudományát. Persze még így is gyakran megesik, hogy minél jobban várjuk, hogy reagáljon a kérésünkre, annál makacsabbul hallgat, és annál határozottabban int nemet, de már ilyenkor sem szégyenlős, inkább simlis a mosolya, mintha azt mondaná, hogy haló, kicsi vagyok, de nem vagyok ám vásári majom, hogy parancsszóra produkáljam magam.
Olyan két hete derült égből villámcsapás módon egyszer csak elkezdett szavakat mondani. Jó, ez erős túlzás - próbálkozik csak, és többnyire egy-egy szótag sikeredik, de már ez is óriási haladás, főleg ilyen hirtelen fordulatként, hiszen addig megpróbálni sem volt hajlandó semmit se, a "no-no"/"nem-nem" és a "babba" kivételével (ez utóbbi eredetileg labdát jelentett, de sokáig mindenre mondta, ami gömb vagy kör alakú volt, a lámpabúrától a telefon-ikonokig).

És akkor jöjjön az a rész, ami mindenki más számára unalmas, de magunknak leírom emlékeztetőül, hogy jól ki tudjuk nevetni, amikor flegma kamaszlegény lesz, és szarik a fejünkre.
Az első igazi, helyesen kimondott szava a "cica" volt, amin egy kicsit sem lepődtünk meg, elvégre a szőrös testvéréről van szó; amúgy talán erre ismeri a legtöbb szinonimát is, mondhatjuk az igazi nevét, valamelyik becenevét (Kissca, Józsika, stb.), illetve azt is, hogy macska, cat vagy kitty, mindegyik esetben ügyesen rámutat. A második szava, az volt, hogy "jéjje" (alien), ami az egyik könyvében található űrlényt jelenti, és a következők, M. hatalmas boldogságára, az "apa", valamint az immár kisgyerekre vonatkozó "baba" és Apura a "tata".
Az egyértelműen érthető kategóriában van még a "puszipuszi", a "tápitápi", a "tóóta" (torta), "ámpa" (lámpa), "dabda" (ladba), "keeke" (kereke), "ába" (lába), "guggó" (dugó), "kukk" (kukac). A következetesen-használja-de-csak-mi-ismerjük-fel csoport tagjai a "nyamnya" (alma), "ketye" (körte), "gagga" (csillagok), "kokó" (takarítórobot), "kákka" (káposzta), "Dajjjdá" (a saját neve).
Van, amit még mindig hangutánzóval azonosít, többnyire állatokat: "háppa" (hápikacsa), "gágá" (liba), "múúú" (tehén), "huhu" (bagoly), "sz-sz" (kígyó), "úúú" (majom), "hrááá" (oroszlán), "vava" (kutya), "kukú" (kakas), "kotkot" (tyúk), "csipcsip" (kiscisbe) "huh-hu" (vonat), "tiktak" (óra).
Aztán van rengeteg egyszótagos, amelyek közül némelyiket egyedül kezdi el használni, anélkül, hogy mi kimondatási célzattal említenénk, másokat meg utánunk ismétel el; érdekes, hogy teljesen random, és a kiejtés nehézségétől függetlenül dönti el, hogy az első vagy az utolsó, esetleg középső szótaggal nevezzen-e meg egy adott tárgyat; ilyenek a "ke" (keze), "gú" (gurul), "ba" (banán), "bű" (fű), "bú" (busz), "dó" (dínó), "ko" (kosz), "ahh" (hal), úú (ujj).
És vannak a homonimák, amiknek a hangzása kissmajmul hasonló, de a jelentésük nagyon is különbözik, például: "ma" (maci, makk), "bá" (bárány, bácsi), "ga" (galamb, csiga), "ohh" (hold, hód, hajó), "tó" (autó, ajtó, tojás), "gó" (pillangó, gomb, gomba), "ka" (kapcsoló, kaja, katica, kacag, madárka), "bo" (robot, boy, doboz, toboz, bot, bogyó = kölesgolyó).
Ha arra kérem, hogy számoljuk meg az állatkákat egy képen, akkor elkezdi, hogy "eee", aztán komótosan egyenként mutogatja el őket, és mindig megvárja, amíg kimondom a számot, addig nem lép tovább a következőre. Ugyanígy szép lassan haladva számolja meg az ujjaimat is - van erre egy jól bejáratott játékunk, miszerint ökölbe szorítom a kezemet, és ő egyenként kinyitogatja, majd mikor a végére érünk, visszacsukogatja őket.
Angol szavakat egyelőre ritkán mond, mondjuk az utóbbi időben nem is volt meg minden nap a minimum másfél órás angolulásunk, mert általában séta közben szoktuk megejteni, és a sok egymást követő nagyon szeles napon nem mentünk ki. De szerencsére felejteni nem felejt, képeken és rajzokon továbbra is felismer egy csomó régebben megtanult állatot és tárgyat akkor is, ha magyarul nem nevezem meg őket.
Napi szinten minimum öt új dolgot megtanul, fennebb csak azok vannak, amik hirtelen eszembe jutottak, de rengeteg más is van, majd ha beugrik még valami, pótolom. Amiket eddig csak elmutogatott a könyveiben, azokkal szívesen kísérletezik - többnyire... mert mindig mérlegel, és ha úgy dönt, hogy valami nem fog menni, akkor sehogy sem tudjuk rávenni a szereplésre. Remélem, ahogy telik az idő, egyre bátrabb lesz, mert semmi oka zavarban lenni, ha én így fejlődnék bármiben is, mint ő manapság,  egész nap a tükör előtt hajbókolnék magamnak.

És így a végére: alig kezdett el beszélni, máris akad két gyerekszáj féleség is, amikre mindenképp szeretnénk emlékezni, mert rengeteget vigyorgunk rajtuk. Az egyik egy sima aranyosság, mégpedig a nyomatékos "Nnna.", amit néha elsüt, hogyha épp jól végezte dolgát befejezett valamit, és fel akarja hívni a figyelmet rá, illetve közölni akarja, hogy akkor most már ideje lenne együtt folytatni a játékot. A másik a "Jó.", amit általában akkor használ válaszul, hogyha mi mondunk neki valamit, és úgy fejezzük be, hogy visszakérdezünk vele, például: "Most menjünk be, és cseréljük le a pelusodat, jó?" De időnként teljesen saját indíttatásból is beveti, és olyankor valami borzalmasan aranyos.
Mikor M. altatja, én általában vagy a nappaliban dolgozom, vagy a konyhában készítek kaját másnapra, de a babamonitor mindig bekapcsolva nálam van, hogy követhessem a benti fejleményeket. Az utóbbi hetekben egy kicsit elnyúlt az esti rituálé; nem vészes, de nekünk furcsa, mert míg eddig maximum tíz percig tartott az egész procedúra, most néha fél órába is beletelik, amíg elszundít, és letehető. Ilyenkor már nem fekszik bambócán mellettünk, mint régebben, hanem négykézlább botorkálva (a kimerültség és hálózsák miatt) ide-oda mászkál az ágyunkon, csacsog, veszekszik, rikkantgat, lamentál, odakúszik hozzánk egy akaratlan lefejelésbe torkolló ölelés erejéig, aztán elzombul az éjjelilámpáig és néhányat kapcsolgat rajta, majd visszasiet nyálas puszikat osztogatni és olykor harapni*. Egy kivételesen döcögősre sikerült estén már vagy negyven perce ment a műsor bent, mikor Kissmajom úgy döntött, hogy feldobja az unalmas búcsúzkodást egy kis extrával, és odabújásos manővert kezdeményezve egymás után többször átverte az apját: édesdeden a nyakába simult, majd amint elült a gyanakvás, álnokul belemélyesztette a kis lyukasztó-fogacskáit. M. először meglepődve felkiáltott fájdalmában, másodszor már számított a támadásra és időben hárított, aztán harmadszor valahogy megint bedőlt az ártatlan cukipofának, és a tehetetlenségtől frusztráltan türelmetlenül rászólt: "Kisfiam, ha mégegyszer bántani mersz, úgy megverlek**, hogy összeszarod a kicsi seggedet!" Annyira mély csend következett, hogy még be sem sistergett a bébiőr; kíváncsian vártam, hogy mi lesz, leginkább arra számítottam, hogy a túlfáradtság miatt amúgy is labilis gyerek valószínűleg elsírja magát a szokatlan hangnemtől. A hosszú szünet aztán egyszer csak végetért, és a világ legdrágább cérnahangján, némileg sértődötten, de öntudatosan, Kissmajom lezárta a konfliktust: "Jjjó." :D


* Közös életünk során eddig ez az egyetlen igazi problémánk Kissmajommal - szerencsére egyre ritkábban próbálkozik, de azért még nem vagyunk túl rajta. Tudom, hogy már ígértem, és hamarosan fogok is írni róla.
** Nem, nem verjük a gyereket, semmiféle testi vagy lelki fenyítésben és büntetésben nem hiszünk, még a legfinomabb kézrelegyintésben vagy seggreütésben sem, hogy durvább tettlegességről ne is beszéljünk. Erről is van piszkozatban egy posztom, valamikor csak sor kerül rá.

Áprilisi bolondulás

Holnapután lesz két éve, hogy csoda történt velünk: megfogant Kissmajom.
Ma CD23 van, és azt hiszem, éppen túl vagyok a tüszőrepedésen. Persze nem lehetek biztos benne, mert hőt még mindig nem mérek, fájni ebben a ciklusban sem fájtam abszolút egyértelműen, az LH-tesztem meg ugyanúgy nem pozitív, ahogy soha nem is volt, beleértve a két sikeres hónapot - így kizárólag az EWCM alapján tippelgethetek, és hát az nálam minimum egy hétig tart, úgyhogy meglehetősen pontatlan a dolog. Valahogy úgy vagyok vele, hogy ha most nem jött össze a testvér, akkor már mindegy, hogy hány hónapot csúszunk; jó, nyilván nem, mert fél évet azért nem szeretnék, de akár május, akár június lesz belőle, a baba már nem idén fog megszületni.

Múlt héten voltam pajzsmirigyológusnál a Kútvölgyiben, ahová a BMC recepciója szerzett nekem meglepően közeli időpontot, ahhoz képest, hogy Budapest szerte még fizetős helyeken is több hetet kell várni mindenhol. Gyanús hátsó bejáraton és szűk folyosón át, ablakréseken keresztül üvöltő szél által kísérve jutottam egy zárt ajtó elé, amin azt írta, hogy nukleáris medicína és izotóp labor, és csak csengetés után merjek belépni, mert sugárzásveszély van - szóval semmi jót nem ígértek a körülmények. Ehhez képest az, akihez küldtek, személyesen nyitott ajtót, a három óra az tényleg annyit jelentett, sőt olyan öt perccel korábbant, és hát ez a bizonyos Dr. Takács Edit főorvosnő nagyjábból a legjobbfejebb doki, akivel valaha találkoztam. Háromnegyed órát voltam bent nála, ezalatt más páciensekkel folytatott két rövid telefonbeszélgetésen kívül (amik miatt ismételten és nyomatékosan elnézést kért, már nekem volt kellemetlen) teljes egészében velem foglalkozott, mindenféle régi és új egészség-ügyeimről alaposan kikérdezett, mindenféle bugyuta és jogos kérdésemre részletesen válaszolt,  és teljes mértékben oda is figyelt arra, amit mondok, még akkor is, amikor csak kötetlenül dumálgattunk sikertelen fogyókúrákról titokzatos meddőségről és boldog anyaságról. Megerősítette az ördögi kört, amire már magamtól is rájöttem: a súlyvesztés következményeképpen majd simán helyreállhatnak maguktól is az értékek, ugyanakkor az alulműködésem ugyan nem hatalmas, de bizony okozhatja azt, hogy képtelen vagyok a szokásos ritmusomban leadni a kilókat, szóval valamivel ki kell zökkenteni a dolgot, és ehhez mindenképpen szükség van a gyógyszerre.
Felírt napi 50 mikrogramm Euthyrox tablettát, amit két hétig kell szednem, utána meg heti öt napon ennyit, és kettőn 75 mikrogrammot, május első hete után meg kontroll vérvétel lesz. Mivel sajnos magánrendelése nincs, abban maradtunk, hogy majd az eredményekkel telefonon keresem, és akkor megbeszéljük, hogy a továbbiakban kell-e változtatni az adagon, vagy jó lesz így, és mehetek inszemre. Azt mondta egyébként, hogy egészéges nőknél, spontán terhesség létrejöttéhez bőven elég 3 alatti TSH értéket produkálni (illetve nyilván megfelelő FT3 és FT4 mennyiségeket), de asszisztált reprodukció esetében erősen ajánlatos 1 környékére levinni, mert a stimulációhoz használt hormonlöket általában a pajzsmirigy termelését is negatívan befolyásolja. Tapogatásra amúgy semmilyen rendellenességet nem fedezett fel a nyakamon, és autoimmun betegségre sem gyanakszik, de azért kért ATPO és ATG meghatározást is, továbbá ha a gyógyszer nem válik be tökéletesen, akkor jövő hónapban csinál majd egy ultrahangot is.

Ezek vannak tehát. Örülök, hogy van egy konkrét probléma, amin javítani lehet, és nagyon bízom benne, hogy működni fog a kezelgetés. Arra, hogy még egyszer bejön a varázslat, és magától belémköltözik valaki, nem nagyon akarok/merek/vagyok hajlandó gondolni - annyiszor pofára estem már régebben, és annyira lelombozódtam piros napokon az utóbbi fél évben is, hogy ovuláció környékén szó szerint összeszorul a gyomrom, pedig nagyon nem vagyok stresszelős fajta. Utálom, hogy egy hét múlva már mániákusan kezdem lesni a tüneteket, és kétségbeesetten próbálok visszaemlékezni, hogy mi és hogy történt, és mit mikor éreztem anno... és természetesen reménykedek, mint egy szánalmas idióta, akkor is, ha pontosan tudom, hogy a szóban forgó napon maximum az épp nem-síelő Szentlélek szállhatott meg, és akkor is, mikor már a harmadik tampont cserélem ki egy délelőtt alatt. Ennek ellenére persze semmi pénzért sem cserélnék senki olyannal, akinél természetes úton ki van zárva a teherbeesés, szóval a lófranc tudja, hogy mit is akarok, semmi se jó nekem...
Jövök majd inkább Kissmajomról mesélni, abban legalább a világon semmi ambivalens nincs, csak mosolygás és boldogság.