Anyázós Aparajongó aktuális alvásrendje

Kissmajom meganyásult. Egy csomó dolgot, amit eddig bárkivel szívesen csinált, pár napja többnyire csak velem hajlandó - további résztvevők nem zavarják, de én mindenképpen legyek jelen. Ki a kertbe, ezredszerre is ellenőrizni az ötöjőrendszert, fel a kanapéra, tonyot rakni kockákból: "Anya hegít, anya hegít!". A legfontosabb kivételek: a garázs- és kertkapuk távirányítós nyitogatása és csukogatása (Mama és Papa kiváltsága), a heti egyszeri Kopaszi-gátazós vagy Margit-szigetezős napok (ide Tatával jár, mindig aligvárósan), és az esti rituálé, amihez szigorúan M.-re van szükség, ha nagy ritkán valamiért nincs, inkább sokáig lehet fent, hogy agyonfárasszam, mert különben egy óráig fürdetem-altatom, "Hol van Apa?" (miközben délután öt perc alatt elalszik velem).

Most az utóbbiról akarok kicsit jegyzetelni, mert annyiszor nevettet meg minket Kissmajom ez alatt az esti fél óra alatt (is), hogy muszáj megemlékezni róla.

Először is, tök érdekes, de nem hogy tiltakozás nincs, hanem, ha épp lent vagyunk a nagy nappaliban, és szólunk neki, hogy akkor ideje lefeküdni, lelkes "Alunni, alunni!" jelszóval elkezd felvonulni az emeletre; sokszor mire nyomába indulunk, már túl van a második lépcsőfordulón is, és rendületlenül halad, hangosan számolva a fokokat. Beszalad a fenti saját nappalinkba, egy kicsit még leül a játékaihoz, aztán M. viszi fürdeni, miközben én előkészítem a hálószobát és bekeverem a tápikaja adagot. A fürdés első fele pancsolás, utána következik a lényeg, amit szükség esetén akár egyedül is meg tudna ejteni, mert kérésre gyakorlatilag végigmossa a testrészeit, és zárszóként zabálnivaló derékban előrehajolós pózt vesz fel, hogy M. kényelmesen elérje a pofiját fogmosáshoz. Utána én kihalászom, és átviszem a hálóba megszárogatni és felöltöztetni, miközben ő komoly fejjel tartja a cumisüveget, és szlopákolja be a 350 milli tápszerét, és bólogatva nyújtja az egyik, majd a másik dundus lábfejét, hogy a lábujjai közül kitörölgessem a nedvességet. M. eközben megeteti a macskát, és mire mi végzünk az előkészületekkel, érkezik is - ha esetleg nem, akkor határozott és kitartó "Apa jön, apa jön!" követelőzés indul.

Ekkor én kiosztogatom a búcsuzós talppuszikat (itt is előbb egyik, aztán a másik lábát tolja a képembe, majd mindkettőt, hogy egyszerre is, amitől minden alkalommal elolvadok), és villanyoltás van, ami úgy kezdődik, hogy Kissmajom elmenekül az ágy valamelyik sarkába, ott hasra veti magát, és néha csendben leskelődve, néha a keze mögé bújva "Hol a baba?" felkiáltással várja, hogy M. elkapja a lábait, visszahúzza maga mellé, és megrágcsálja a combját-talpát. Pár ilyen viháncolós mutatvány után M. végignyúlik az ágyunkon, Kissmajom lefekszik vele párhuzamosan, szorosan melléje, és a fejét bedugja az apja hóna alá, majd felszólítja, hogy: "Mesét!" (A pozitúra csak akkor tökéletes, ha M. a könyökét behajlítva Kissmajom hasán nyugtatja a karját; így kánikulában megpróbálta néhányszor elvenni, hogy mégse izzassza össze magukat, de Kissmajom mindig ellentmondást nem tűrően visszapakolta magára.) A mese saját szerzemény, és egy Cicavárosban lakó kiscicáról szól, aki félelmet nem ismerve vág át a szomszédos Kutyavároson, hogy meglátogassa egy beteg vidéki rokonát a tanyavilágban - ha napközben megkérdezzük, hogy ki az, akiről sokat szokott beszélgetni az apjával esténként, ragyogó arccal közli, hogy Edömééér, aki bááátooor… hát bele kell dögleni, na. 

Ugyanakkor tök vicces is, amikor nem azon vigyorgunk bárgyún, hogy milyen édes, akkor rajta-vele röhögünk. Mikor kijövök tőlük, álalában dolgozom egy kicsit, és közben bekapcsolom a babamonitort, hogy belehallgatózzak a bulijukba; minap teljesen elfelejtettem, és mikor olyan öt perces késéssel eszembe jutott, már síri csend volt. Nahát, gondoltam, ez még a szokásosnál is gyorsabban sikerült, és figyeltem, hogy mikor kászálódik ki M. az ágyból, amikor felcsendült a Kissmajom leginkább egy részeg matrózéhoz hasonlító hangja, miszerint "Móóókuskaaa! Móóókuskaaa!"

Körülbelül egy hónappal ezelőttig úgy működött az éjszakánk, hogy miután elaludt, betettük a lábunkhoz helyezett saját ágyába, majd mikor éjjeli egy körül bementünk mi is lefeküdni, általában felébredt félálmosra, és akkor átköltöztettük hozzánk, ha meg nem, akkor találkoztunk reggel. De aztán kezdett elmenni a dolog olyan irányba, hogy bármennyire nemtörődöm módon csörömpöltünk, sehogy sem sikerült felzavarni a bevonulásunkkal, és baromira hiányzott a kis puhameleg teste meg az egyenletes szuszmákolása, úgyhogy egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy inkább mindenfélével elbarikádoztuk a leesős oldalt, és ott hagytuk a franciaágyon, hogy várjon ránk.
Igen, együttalvás van, mert nekünk szükségünk van rá - neki nem igazán, durmol reggelig igazából bárhol... el van vesztegetve ránk egy független baba, és aki szívesen tenné külön, az meg szív egy ragaszkodóval, elnézést. Lényeg, hogy a kiságy már inkább csak dísz, illetve boldog dorombolással birtokba vette a Kissca; a nagy meg úgy néz ki, hogy én fekszem a bal oldalamon, teljesen a falra kenődve, M. fekszik a jobb oldalán egészen a matrac szélére szorulva, és közöttünk vándorolgat a gyerek, néha a lábunktól emeljük vissza, néha bekuckózik kiskiflibe egyikünk elé, néha valamelyik testrészünknek támasztja a buksiját vagy ránkpakolja a combjait, néha meg (Aren't we the ultimate cliché…?) tökéletesen keresztbe fekszik, és betölti a rendelkezésére álló összes helyet, mint valami gáz.
Ennyit az elveinkről. Ha jön a kistesó, majd rendelünk egy custom-made gigaágyat.

Gyanú - edited

Ezt azért írom, mert hátha idetéved olyan is, aki gyanakodott már hasonlóra saját gyereknél, és elmeséli, hogy mi lett a vége… Az van ugyanis, hogy elképzelhetőnek tartjuk, hogy Kissmajom színtévesztő - egész pontosan a pirosat és zöldet nemlátó fajta. Még messze nem megerősített dolog, nyilván húsz hónapos sincs a gyerek, most tanul beszélni, simán benne van, hogy jó a szeme meg az agya is jól dekódol, csak valahol az utóbbiban még megkeverednek a dolgok, de minden esetre érdekes a jelenség...
Tizenkét "alapszín" (és azok egyértelműen felismerhető árnyalatai) a tudásbázisunk, és általában ceruzákkal dolgozunk: fekete, feér, hürke, baana, kék, bojdó, lila, najancsszínű, háága, jójají, pios és löld. Az első tíznél jóval egy százalék alatt vannak a tévedős esetek, magabiztosan és gyorsan kiválasztja az emlegetett színt bármekkora halomból, határozottan rávágja a nevet, ha hirtelen felmutatjuk, gondolkodás nélkül odahozza bármelyiket, ha kérjük. A nagyon-nagyon ritka hibáknak nem is nevezhető mellényúlások abból szoktak származni, hogy épp nem figyel a feladatra, túl sietősen akar válaszolni, vagy például egyet emel fel, miközben egy másodperce még másikra nézett; de ha újra kérdezünk, persze semmi helytelenítő fejcsóválás, csak sima ismétlés, azonnal korrigál. Ez az arány az utóbbi két szín esetében eléggé felborul (mondjuk olyan tízből háromszor tökéletes csak), és többféleképpen is elromlik: van, hogy egymással keveri a kettőt (vagyis ha zödet mondunk, pirosra mutat, és fordítva), van, hogy felmutatjuk neki egyik színt a kettő közül, és nem mondja meg, hogy micsoda, csak hosszasan hallgat, és van, hogy hiába van a kupacban a kért szín, nem emeli ki, hiába utasítjuk rá. Őszintén szólva ez utóbbi azért gyanús, mert oké, a másikoknál gondoltunk már arra is, hogy a szavakat keveri, vagy esetleg nem jutnak épp eszébe, de ilyenkor látszik az okos fején, hogy pontosan tudja, mit szeretnénk, és nem érti miért inszisztálunk, hiszen az teljesíthetetlen.

Amint kiderült egyébként, a színtévesztés (a színvakság rossz kifejezés, mert az rendkívük ritka dolog, hogy valaki konkrétan nem lát színeket, csak a szürke különböző árnyalatait) elég gyakori, van olyan népcsoport, ahol 10% körüli, a mi vidékünkön inkább 2%-a a populációnak ilyen kis mutáns; és az esetek túlnyomó többségében genetikai eredetű malőr, ami főleg fiúkat érint, anyai ágon hordozódik, és az X kromoszóma pici furasága okozza. Tehát esetünkben nem M.Apuka problémája ugrott át egy generációt, hanem valahol az én családomban keresendő a ludas - de ez mindegy is. Aztán, ha van is baj Kissmajomnál, túl nagy nem lehet, mert péládul a lila-bordó-rózsaszín vonalat teljes biztonsággal különbözteti meg, sőt, ha valahol kettő között van az adott árnyalat (pl. mályva), akkor mélyen elgondolkodik, hogy vajon hova sorolja.
Namost, a színtévesztést diagnosztizálni ilyen korban körülbelül lehetetlen, gondolom ki is röhögnének, ha megjelennék a szemészeten egy ekkora babával: állítólag a gyerekek általában csak három éves korukra tudják pontosan beazonosítani plusz megnevezni is a színeket, és öt-hat éves kor után van az, hogy már sosem tévednek. De jó volna minél előbb tudni, ha gond van, mert nem szeretnénk, ha most még csak csodáskodó ismerősök, de később akár óvónénik esetleg azzal frusztrálnák, hogy jajnemár, hogyhogy ennyi színt ismer, és mégsem képes kiválasztani az egyik legfontosabbat, és a többitől legegyértelműbben elütőt.
Mindenesetre most épp olyan piros-zöld színtévesztős teszteket keresgélek a neten, amik számára is értelmezhetőek, remélem találok holnapra állatkásat, vagy olyant, amin általa már ismert betű van. Ezen felül nem aggódom vagy agyalok a dolgon, ha beigazolódik a gyanúnk, akkor ez van, lesz speciális szemüveg a gyönyörűséges kék szemén és kész, másnak rövidlátás miatt kell egész kiskorától; ez egy ugyanolyan állapot, mint a magasság, az, amit én betegségnek nevezek, marhára nem itt kezdődik. De a kíváncsiság hajt, szóval ha valakinek van valamilyen infója vagy ötlete, ne fogja vissza magát!

Later edit:
Hát, annyival okosabbak lettünk, hogy egészen egyértelműen látja a piros és zöld bizonyos árnyalatait, például ezeket meg ezeket - aztán ezeket viszont majdnem biztos, hogy nem. És van még ez, ami a mi normál szemünkkel talán a legelütőbb, na ez inconclusive, laptopon nem reagál rá, viszont iPad képernyőjén igen… vagy fordítva, igazából meguntuk a vegzálását, és inkább építőkockáztunk helyette.

Dumagép(ecske)

Közben voltak fordulók is, 17-én édes Kissmalacz két évese és a mi második boldogházasságink, és 18-án Kissmajomé… nagy cula nagyfiú, borzalmas, hogy beléptünk az utolsó pár hétbe, amikor még tizen-hónapos, hát hova rohan az idő?!

Kissmajom, kis túlzással, beszél. Eddig is megnevezett csomó dolgot, de most nagyon eldurvult a helyzet, olyasmiket is mond, amikről álmunkban nem gondolnánk, hogy tudja, micsoda, és fogalmunk sincs, hogy honnan, kitől tanulta. Csak egy példa: minap kint voltunk az épülő házunknál egyeztetni a kivitelezőnkkel, és a telek mellett megpillantotta a mobilbudit, rámutatott, és kijelentette, hogy az ott vécé. Na most legjobb tudomásunk szerint olyant ő még eddig soha nem láthatott (ha csak este az ő meg a mi lefekvéseink között nem lopja ki valaki fesztiválozgatni), illetve ha esetleg véletlenül Apu valahol mutatott neki, akkor sem nagyon volt alkalom ismételgetős rögzítésre, hiszen manapság heti egyszer van közös napjuk, és a nyaralás miatt egy hét ki is esett. Szintén meglepett azzal, hogy felismeri az általunk kevésbé járt hazautat is a leendő otthonunktól; ez úgy derült ki, hogy van ez az alternatív útvonal lehetőség, amin elég régen voltunk utoljára, de amit mostanság sávlezárások miatt érdemes használni, és ott örömlányok szoktak álldogálni. Mivel autózás közben mostanra már nagyon figyel kivétel nélkül minden látványosságra, gyakran narráljuk neki az épp elsuhanó érdekességeket, és egymás között anno vihogva említettük, hogy majd megtanulja a gyerek, hogy azok ott kurvanénik - ma több kilométerre voltunk még a helyszíntől, amikor rájött, hogy merre kanyarodtunk, és fel is kiáltott, hogy: "Kuja néni, kuja néni!"
Imádja amúgy az összetett szavakat, és hihetetlen, hogy mennyire érzi, hogy hol van a határ, ahol elválik a két szó, akkor is, ha csak egyik tagot ismeri, esetleg egyiket sem; ez onnan derül ki, hogy akkor is komoly szünetet tart közben, ha mi nem úgy mondjuk ki őket: kep kapu (kertkapu), pophi tölő (popsitörlő), dobosz tető (doboztető), fújó gép (fúrógép), hököcs kúcs (szökőkút), stb. Ugyanakkor vannak szókapcsolatok, amiket következetesen egybe mond, ilyen a nattyhajó (nagy hajó) vagy a natyvísz (nagy víz), annak ellenére, hogy a nagy (igen, ha külön van, helyesen ejti ki) szót gyakran használja egymagában is.
És a legújabb találmánya az, hogy mindent becéz. Ezt sem tudjuk, honnan szedte, mi nem vagyunk egy gügyögős társaság, nagyon kevés szót babásítunk, egy ideje mégis ilyenekkel kezdett előállni, hogy magocska, cicuska, krémecske, bogyóka, dinnyécske, nyuszika, lotkicska (zoknicska), pikakócska (pillangócska), lékkocka (légkondicska), stb., és napról napra egyre több szónál kísérletezget kicsinyítő képzők illesztgetésével. A három überhipergigaság, amit képtelenek vagyunk megszokni és vigyorgás nélkül megállni, a kövecskécske és a vizecskécske, illetve minden netovábbja, az Öbbecske! - azaz ölbe(cske) akar jönni.
Meglepően helyesen ejti ki a hangok nagyrészét egyébként, csak a fő nehézségekben kitartó: s helyett általában h, r és z helyett általában j, sz néha tökéletes, néha szünet van helyette, vagy néha ott is j… a j amúgy nagy jolly joker, jelenleg egyik kedvenc kissmajmizmusom a jójají (rózsaszín).

Apropó színek, egyre többet ismer és egyre magabiztosabban; érdekes, hogy ha egyedül játszik, és magával beszéli meg a dolgokat, akkor gyakorlatilag sosem téved, de ha mi kérdezünk, akkor nagy sietségében például a zöldet sokszor keveri, pedig tényleg nem szoktuk szerepeltetni. A mintákat nem csak beazonosítja, de jól értelmezi az összetartozást is azonos csoporton belül: ha én úgy rakom le a puzzle darabjait, hogy a kockás oldaluk látszik, akkor ő is következetesen úgy forgatja őket. A számolás is egyre magabiztosabb, már csak a négy meg a hét hiányzik a tízigből, és egyértelmű, hogy érti is a több fogalmát, mert csak akkor mond kettőt, ha valóban annyit lát. Pontosan felfogja a váltogatás lényegét is, csak egyszer magyaráztam el neki, hogy toronyépítésnél egy elemét én pakolok, egyet ő, azután mindig figyelmeztetett, hogy "Anya jön!", ha elbambultam. Aztán: én csak nagyon ritkán énekelgettem neki gyerekdalokat, mert ugyan mindig végighallgatta őket, de régebben úgy éreztem, nem feltétlenül értelmezi még a szövegüket - mostanság újrapróbálkoztam, és látszik, hogy követi a cselekményt, és várja az épp következő fordulatokat, mert előre mondja a közeledő sorok főbb szavait.
Elképesztő, hogy milyen memóriája van, egyetlen egyszer, kutyafuttában közölt részleteket is megjegyez, és visszamondja őket. Múltkor M.Apuka tesója jött látogatóba, akit még sosem látott; szokása szerint pár percig mögénk bújva gyanakodva szermevételezte, aztán közelebb ment, galagyolt neki is, és kiabálta, hogy "X bácsi, X bácsi!" Úgy mellékesen elmlítettem neki, hogy X bácsi a papa testvére, mire másnap egyszer csak úgy ízlelgetőleg ismételgetni kezdte az új szót, és ma már ha megkérdezzük, hogy kicsoda X bácsi, rávágja, hogy "X bácsi Papa testébe."
Több rövid mondattal próbálkozik már egyébként, az első talán az volt, hogy "Apa autója elment.", amikor egyszer M.Apuka kihajtott a garázsból M. autójával. Hétvégén, mikor hazafelé indultunk a Normafától a hegyen, teljesen spontánul kijelentette, hogy "Lemegyünk az autóval." - de ez inkább az okoska észrevétel miatt extra, mert a kétszavas mondatok ("Lapozok könyvet.", "Kutya ugat.", stb.) elég gyakoriak ma már. Az autók (a repülőkkel és motorokkal egyetemben) annyira nagy kedvencei, hogy basszus azt vettük észre, hogy konkrétan figyel a közlekedésre - sávváltásnál néha bólogatva kommentál, hogy "Oda bementünk, igem."
Ez a bólintás és helyeslés (jó vagy igem használatával) egyik legaranyosabb fejlesztése, néha játszás közben magában magyarázva is használja, bele kell pusztulni. Ahogy abba is, ahogy átvesz dolgokat tőlünk, és pontosan ugyanúgy hangsúlyozva visszaadja őket, M. tegnap majdnem lefordult a székéről, mikor Kissmajom hozzárohant, az ölébe hajtotta a fejét, és megszólalt: "Ija, kityim!" Ez azóta nagy sláger lett, mert látta, hogy odavagyunk érte, ahogy azért is, hogy "Ija-mija!" (szia-mia), amit mai napig sem tudjuk, hogy hol hallott.
Megköszönni még nem szokott semmit (de néha már utánunk mondja, amikor mi köszönünk meg neki valamit), viszont kérni igen, csakhogy úgy, hogy "Adom!" Ha valamit nem sikerül egyedül megoldania, elém áll, és határozottan utasít, miszerint: "Anya hegít!". A ragozás még esetleges, többnyire azoknál a szavaknál él vele, amelyeket tőlünk is gyakran és több formában hallot már, de ott helyesen használja. Őszintén szólva én egyelőre azt élvezem, amikor valamit nem tud pontosan kikövetkeztetni, de látszik, hogy agyal és küzd vele, mert ezekből születnek az elején aranyos, később meg zseniális gyerekszájak.

Jah, volt megint egy BabaLabor jelenésünk, két kísérletben vett részt Kissmajom. Teljesen másképp viselkedett mint eddig, első pillanattól kezdve bátran rohant körbe az új környezetben (időközben elköltöztek), és fedezte fel a rengeteg ismeretlen játéksarkot, és a feladatok is sokkal jobban érdekelték, mint eddig; illetve valószínűleg ugyanannyira, csak most, hogy hangot is tud adni az érdeklődésének, sokkal látványosabbak a reakciói. Mindkét esetben megjegyezte a kísérletvezető, hogy milyen üde színfolt volt a jelenlétünk, mert általában ennyi idős gyerekek még nem tudnak beszélni, Kissmajomnak meg be nem állt a szája, végig narrálta a feladatsor minden lépését, és hát igen szórakoztató volt.
A képernyős kutatásnál megint ott volt a szemmozgást mérő gép, mert azt figyelték, hogy egy 18-20 hónapos gyerek megérti-e azt, hogy egy tárgyat néha nem az elsődleges neve kísér vagy nem fő funkciója szerint használják, és ő miként azonosít be egy ilyen tárgyat: például ha valami pálcán egyensúlyozó kacsának tűnik, de igazából toll, vagy cica formájú, de igazából szivacs. És Kissmajomnál fölösleges volt a technika, mert amint a tesztalany (egy nő, aki kivonult a szobából, miközben a bennfentes Kissmajomnak a személyzet megmutatta a tárgy második szerepét is) megjelent a képernyőn, rögtön felderült a kis arca, és lelkesen árulta el a megoldást szavakkal is.
A második kísérlet még viccesebb volt, ott élő színházban voltunk nézők, ahol egyik szereplő egy plüsskutyát rejtett el három közül egy vödör alatt, majd rápakolt az adott vödörre egy kupakot; Kissmajomnak első körben párszor csak egyszerűen ki kellett választani a lelőhelyet, aztán variálták a dolgot, és a kupakot egy paraván mögött néha rossz helyre tették, hogy kiderüljön, rájött-e az összefüggésre, miszerint az egy jel, és ahhoz kell odamennie, mert alatta lesz a céltárgy, végül beszállt még egy szereplő, aki nem tudott róla, hogy a kutya helyét megcserélték, és azt nézték, hogy Kissmajom jó helyen keresi-e annak ellenére, hogy a rakosgató tévesen pakolja a kupakot. Fantasztikus volt látni, ahogy a szemünk előtt jött rá lépésről lépésre a megoldásra: a paravános szakaszban a jeltől függetlenül folyton azt a vödröt emelte fel, amelyik alatt a legutóbbi ellenőrzéskor volt a kutya, de a végére eljutott arra a szintre, hogy utolsó bravúros akcióként, mindenki nagy derültségére, flegmán odasétált, unottan felemelte az üres vödrön éktelenkedő jelet, és komoly fejjel rárakta a kutyásra, hogy there you go, buta felnőttek.

Nah, most ennyi ugrik be... majd visszatérek és belefűzök még dolgokat, ha eszembe jutnak, hogy megmaradjon legalább egy részük, mert napi száz meglepődéssel és ezer nevetéssel szolgál… Jaj, olyan csodálatosság, hogy van nekünk!

Fuckin' creepy, that's what it is!

Kissmajom ma reggel előadott egy klasszikus poltergeist jelenetet, miszerint: "Bácsi...", és a nyitott gardróbajtóra mutatott, ami mögött semmi sem volt, pár polcnyi ruhát és rengeteg játékot leszámítva. Kérdeztem, hogy hol a bácsi, kincsem, mire kitartóan nézett egy fix pontot, és nagyon határozottan azt mondta, hogy: "Ott a bácsi." Ezt még párszor eljátszottuk, mindig ugyanazt ismételte, és végül értetlenkedésemre ujjal is odabökött, hogy: "Ott!". (Duh!)
Némileg aggódva kérdeztem, hogy mit csinál a bácsi, de ehhez úgy tűnik kicsit szegényes lehet a szókincse, mert nem válaszolt, csak bámulta még egy darabig a vállfákat(?). Ami végülis jó hír, mert azzal még csak-csak megbékéltem volna, ha kijelenti, hogy ebédel vagy alszik vagy motorozik vagy bármilyen ártatlan tevékenység, amit jelenleg képes megnevezni, de ha mondjuk épp vérzett vagy lógott vagy mittudomén, akkor örülök, hogy nem derült ki.
Ne várjátok, hogy a gyerekeitek beszéljenek!

"S az ég a tengert tükrözi, a tenger az eget."

Hétvégén hazajöttünk messzi földről - még akklimatizálódom. Elképzelhetetlenül, elmondhatatlanul csodálatos volt ez az egy hét, felülmúlta minden álmunkat és reményünket. Napirendjében és hangulatában pontosan olyan volt, mint az eddigi legsikeresebb nyaralásunk ever, csak... sokkal de sokkal jobb: sok laza döglés a napsütötte parton és lebegés a türkízkék vízben, esténként meg felfedező lötyögések a mesés középkori városka romantikus sikátorai között, és csupa-csupa zamatos halból, polipból, rákból álló fenséges vacsorák - és mindezt a szokásosnál is több jókedvvel és nevetéssel aranyozta be Kissmajom jelenléte.
Közhelyek közhelye, de tényleg hihetetlen, hogy egy gyerek mennyire megváltoztat mindent. Elsősorban azért volt fantasztikus ez az utazás, mert mi amióta M. meg én együtt vagyunk gyakorlatilag minden évben voltunk valamilyen tengerparton, és kivétel nélkül mindig nagyon jól telt, most mégis olyan volt minden, mintha először éltük volna át. Más szemmel, egy végtelenül kíváncsi és figyelmes és nyitott, mindent szívesen kipróbáló és mindent szivacsként beszívó újonc szemével éltük újra az összes számunkra már megszokott élményt... olyan volt, mintha egy kicsit visszakirándulhattunk volna a saját gyerekkorunkba, ahol lépésről lépésre varázslatok sorába ütközik az ember, és a legközönségesebb eseményt is egy emlékezetes kalanddá teszi a várakozás és lelkesedés. Már tavaly ilyenkor is volt újszerű a nyaralásban attól, hogy velünk volt az akkor féléves Kissmajom, de a két szituáció összehasonlíthatatlan igazából, úgyhogy mostantól végképp izgatottan fogunk várni minden egyes kirccanást, mert úgy tűnik, minél idősebb, annál többet tud hozzátenni az amúgy is érdekes élethelyzetekhez.

Hogy neki hogy telt…? Hát szerintem szintén nagyon jól; amúgy sem egy nyűgös valaki, de konkrétan egyetlen egyszer sem sírta el magát a nyolc nap alatt, csak hazaúton úgy a Velencei tó környékén, mert már éhes volt, és csak pár szem keksszel kínáltam meg, hogy kibírja az itthoni ebédig.
Az öt órás autóút amúgy mindkét irányban zökkenőmentes volt, nagyjából középre esett a másfél órás alvásidő, a maradékban meg alagutakra vártunk, kamionokat számolgattunk, megelőzött autók színeit sorolgattuk, beszélgettünk és énekelgettünk.
Odaérve mégegyszer kiderült, hogy ha velünk van, semmi másra nincs szüksége a biztonságérzethez. Mivel nem rég volt a nagy költözés ugye, számítottunk rá, hogy össze fog zavarodni az újabb új környezettől, de semmi gond nem volt, már első este is olyan nyugodtan aludt el, hogy a babamonitorral simán le tudtunk menni vacsorázni a földszinti étterembe.
A szálláshely üzemeltetőitől kezdve a fellow nyaralókig mindenkit eléggé a dundus ujjai köré csavart, reggelente fél óráig tartott az út (egy emeletnyi lépcső, plusz körülbelül húsz méter séta) a tengerpartra, mert a széles mosolya és be nem álló galagyolója ellenállhatatlannak bizonyult, hároméves horvát kisfiútól kezdve (akivel egyébként méretben azonos volt), középkorú svájci házaspáron át, tetovált osztrák nagymamáig mindenki a kegyeit kereste. A báros öreg minden nap meglepte valami finomsággal (csokival indított, de a végére megértette, hogy a málnának sokkal jobban örülünk), és utolsó előtti délutánon egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a szakács néni kijön a konyhából, egy profi késsel lédús falatokat szeletel egy hatalmas őszibarackból, és hangosan röhögcsél azon, hogy Kissmajom erőlködő pofákat vágva nyomja be őket.
A hasonló aranyos idegenek miatt felfüggesztettük egy ici-picit a szigorú étkezési szabályainkat, mert egyrészt a nyelvi korlátok miatt nem tudtuk mindenkivel megértetni, hogy Kissmajom nem eszik édességeket, és azt bunkóságnak tartottam volna, hogy magyarázat nélkül kikapom a kezéből azt, amit adtak neki, másrészt mégiscsak vakációról van szó, mikor próbálná ki a cukrot, ha nem most…? Ehetett tehát pár kockát az említett csokiból, amit egyértelműen szeretett, de annyira nem, hogy ne adja M.-nek a nagy részét; aztán egy szépséges pincérlány adott neki egy nyalókát, amit olyan grimaszolva kóstolgatott, mintha kininnel lett volna bekenegetve (végül ezt is konyhamalacunk, M. fogyasztotta el); aztán megkínáltuk a fagyinkból, amin szintén fintorgott, és pár kanálkánál többet nem is fogadott el belőle - cserében zabálta a helyi enyhén sós görögjoghurtot és a kecsketejet, és miután második este megnyalinthatott egy kis habot, konkrétan követelte az apja sörét minden alkalommal…
A fürdőzéssel való viszonya az elején ingatag volt, szerencsére vittünk neki kismedencét, és abban pancsolhatott, mert a tengerbe nem volt hajlandó bejönni csak térdig. Inkább csak ült a napernyő árnyékában a matracon, lábait a vízbe lógatva, a vödreibe pakolgatta a kavicsokat meg a hullámokba dobálta őket, kagyló- és csigaházakra vadászott a kövek alatti homokban, néha felfedező körútra indult a környéken, és tüzetesen megvizsgálta az apja által kihalászott remeterákokat (félelemérzet nélkül ösztönözte őket a tenyerén való mászkálásra, borzalmas!). Aztán harmadik napon kiemelkedően meleg volt a tenger (vagy az ő szavaival élve "nagyvísz"), belépegetett velünk, és onnantól kezdve nem volt megállás. Három kedvenc játéka volt: az egyik, amikor feldobáltuk magasra, és a vízben landolt, ahol szabályos úszóritmusban rugdalt egy ideig, a másik, amikor a számára mellig-nyakig érő vízben sétálhatott másfél métert M. és közöttem (néha kibillent és fejjel lemerült a víz alá, de meglepetésünkre jót nevetett, amikor felsegítettük), a harmadik, amikor az "apahajó" néven futó M. hátúszásba helyezkedett, Kissmajom meg a hasán lovagló ülésben trónolva irányította, hogy merre ("Odabe!") szállítsa azonnal - az utóbbi mutatvánnyal kisebb bámészkodó csoportokat is oda tudott vonzani olvadozni, mikor folyamatos "Ajajajjj-ójajajjj!" kiáltásokkal reagált a kimelegedett pocakjára fröccsenő vízcseppekre. A csobbanós programokon kívül nem sok más volt, mert csak egy olyan napunk volt, az utolsó, amikor a nagy szél miatt nagyon hullámzó és lehűlt tengerben nem lehetett fürdeni; ekkor egy szépséges parkba mentünk ki, ahol kedvére rohangálhatott, gyűjtöttünk tobozokat és mindenféle bogyókákat, bújócskáztunk a fák között, tök jól telt az is.
Egy dolog nem alakult az eredeti elgondolás szerint: késő délután ugye lezuhanyoztunk, és elautóztunk a közeli városba, élvezni a kikötői hangulatot és enni, és mivel ekkor már jócskán esteledett (általában jóval kilenc óra után végeztünk) a terv olyasmi volt, hogy magunkkal visszük a babakocsit, és Kissmajom majd elalhat benne. What were we thinking…?! Őt ismerve igazán sejthettük volna, hogy ez teljesen esélytelen: bármennyire hullafáradt volt (ami többnyire abban nyilvánult meg, hogy aranyosan a combunkba bújt, vagy le-le tette a fejét az ölünkbe, nyígás-nyikorgást soha sem adott elő), jött-ment-szaladgált, pihegő kóborcicákat kutatott fel, sétáló kutyákat cirógatott meg, őszinte érdeklődéssel állt szembe minden helyivel és turistával, kissé szégyenlősen válaszolt mosolyra és kedves szóra, és hódított meg simogató ("Himi-himi!") kezecskéivel és széles vigyorával állatot és embert egyaránt. Imádott a szűk sétálóutcákon szaladgálni, élvezte, hogy nem kell a kezünket fognia, és autós forgalom híján oda caplathat, ahova épp akar, és ha valaki magához hívta (valahogy kiemelkedően gyerekbarát volt mindenki arrafelé), előbb megtorpant és hosszasan szemrevételezte, aztán nagyot bólintva ránk mutatott, hogy nincs ám egyedül, íme "Apa/Aja!", végül ha olyan kedvében volt, akár kezet is fogott - többet között egy hatvanas kurva nénivel, aminek köszönhetően derűs ciao-val üdvözölt minket minden este a helyi éjszakai pillangó alakulat, élén egy pazar női testtel és jóképű borostás arccal rendelkező transzvesztitával.

Még egy érdekesség: életében először találkoztunk vele azonos nevű személlyel. Tök vicces volt, egyik este egy téren ültünk egy vendéglő teraszán, és miközben a kajánkra vártunk, Kissmajom a környéken sétálgatott. Egyszer csak beszaladt egy olyan tizenpár fős csoportba, és mikor hangosan szólongatni kezdtem, az egész baráti társaság tanácstalanul forgolódni és sugdolózni kezdett; amint kiderült, egyik kamasz fiút ugyanúgy hívták, és nem értették, hogy ugyan mit akar tőle ez az idegen asszonyság. Egyébként németek voltak, és ezek szerint náluk is ritkának számít a név, mert boldog álmélkodással nyugtázták, hogy nahát, még egy van belőle.
Hát így voltunk. Hármunk közül Kissmajom jött haza a leggyönyörűbb egyenletes-aranybarnán, és a legutóbbi rácsodálkozás óta megint nagyon durván megugrott a beszédfejlődése - de erről majd egy külön posztot tervezek.

Apahajó

To boldly go...

Vacsoraostromlás babamanccsal

"Apa vissza!", hangzott el az utasítás , ahányszor M. kiúszott az öbölbe...

Notes to self:
- Így, hogy végig kánikula volt, simán elég lett volna harmadannyi ruha, amennyit bepakoltam, egy váltónál több egy napra nyáron valószínűleg akkor is fölösleges, ha nem egésznapos a fürdőzés.
- Kár volt elvinni az utazóágyat, Kissmajom csak az első estét töltötte benne, amúgy mindig közöttünk aludt; következőkor érdemes majd előre megtudakolni a franciaágy méretét, és ha king-size és fal mellé tolható, akkor nem tud róla legurulni egyedül hagyva sem, bármennyit mocorog.
- Érdemes úgy pakolni az autóba, hogy a gyerekülés melletti hely szabadon maradjon, és hátra lehessen költözni mellé, ha szórakoztatást igényel.
- Számolni kell vele, hogy sajnos az itthoni reggeli ébredés időpontja nem változik akkor sem, ha rendkívüli a lefekvés, este tíz órás elalvással simán felkelt reggel nyolckor, és máris kijelentette, hogy "Le! Megyünk!"

Kisstesó

Bevallom, kicsit lekattantam róla. Pár hónapja még ugyanolyan lázasan tervezgettem, és törtetően haladtam a cél felé, mint anno, az első babára váró legerősebb vágyakozásaim közepette. Bejelentkeztünk a BMC-be, megcsináltattam az átjárhatóságit, elkezdtem a diétát, elmentem endokrinológushoz beállíttatni a pajzsmirigyemet, és izgatottan számolgattam, hogy mikor peteérlelek, és jókor csináltuk-e vajon, és mikor esedékes a nemvárt... és titokban szomorkodtam, hogy megjött, pedig nyilván tündérmesére nem számítok, ahogy soha nem is tettem. Aztán egy Kissmajmos délutánon, ahogy jóízűen játszodtunk, és nagyokat nevettünk, és ő ölbe kéredzkedett, és erősen hozzámbújt az orrával, és a világ legaranyosabbja volt újfent, egyszer csak kedvem lett volna felképelni magamat. Itt van ez a csoda, velem van, és én vele lehetek, szívvel-lélekkel-testtel-aggyal, egész lényünk összeér - és most komolyan képes vagyok azon idegeskedni, hogy még nem estem teherbe, és azon agyalni, hogy mikor fogok...? Egy potenciális jövendőbeli valakiről ábrándozom, miközben ő itt van, és most van itt, és neki ennél semmi sem fontosabb, és minden együtt-pillanat annyira értékes, mert annyi derűt tartogat, és olyan szörnyen gyorsan elrepül... Olyan vagyok, mint egy idióta turista világkörüli úton, aki ahelyett, hogy Róma szépségeit inná magába a Pantheon előtt ücsörögve, előkapja a telefonját, és azt keresgéli, hogy két nap múlva hány órától lesz látogatható a Prado. Rendesen elszégyelltem magam, és elhatároztam, hogy időt adok magamnak, és alaposan átgondolom, hogy egész pontosan mit is szeretnék, és főleg miért...

És igen, megvan a válasz, azért vagyok most valahogy egészen görcsmentes és tényleg nyugodt; először, mióta kitaláltuk, hogy családot alapítunk.
Szeretnék még egy gyereket. Olyan általános okok miatt, hogy nap mint nap, percről percre elmondhatatlan örömöket és elképzelhetetlen boldogságokat élünk meg szülőkként, és ki ne akarná ezt fokozni, duplázni, szorozni...? Olyan önző okok miatt, hogy fantasztikus dolog babázni, varázslatos átélni azokat az első ismerkedős és összeforrós napokat-heteket-hónapokat, különösen így, tudva, hogy mindig csak egyre jobb lesz, és egyre szebb... Olyan gondoskodó okok miatt, hogy Kissmajomnak legyen gazdagabb az élete, mint nekem volt, legyen egy örök társa, akivel a közös múlt és a feltétel nélküli szeretet majd mindig összeköti.
De nem szeretnék még egy gyereket minden áron. Nem akarok türelmetlen és aggódós és figyelmetlen és hisztis lenni Kissmajommal, mert rosszak az eredményeim, és nem tudok mit tenni ellene, mert megint nem fáj a tüszőrepedés, és fogalmam sincs hogy összejött-e az időben-szex, mert félidőben feszülten koncentrálok az ovulációs jelekre, és ciklus végén idegesen nyomkorászom a melleimet, remélve, hogy fájni fognak. Többet nem akarok időzíteni és számolni, nem akarom ahhoz igazítani a nyaralásainkat, hogy mikor leszek piros, és mikor lesz szabadságon a nőgyógyász, és mikor kezdhetnénk a beavatkozást, nehogy csússzunk egy hónapot. És nem tudatosan, magamra erőltetve nem akarok, hanem valahogy valóban ez történik most: őszintén elengedtem az igyekezetet, és jó így nekem. Mintha legördült volna egy hatalmas szikla a szívemről, vagy hogy stílusos legyek így a tengerpartra készülve, mintha felértem volna a víz felszínére, és végre vehetnék egy igazán egészséges, telitüdős levegőt.

Nyilván, szedjük a gyógyszereket és a vitaminokat, és amint úgy jön ki a lépés, hogy minden szempontból optimális lesz (úgy nagyon nagyvonalakban kiszámolva ez talán augusztus végét jelenti), természetesen elmegyünk inszemre, megharcolunk a lehetőségért, és minden tőlünk telhetőt megteszünk a sikerért. És biztos azért, mert a közeljövőnk így is nagyon érdekesnek ígérkezik az igazi otthonunkba való költözéssel, és az ezer tervvel, amit odaálmodtunk (és amiknek a megvalósulása szintén egy lehetetlen ellen megvívott győzelem lesz a maga módján), de valahogy most úgy érzem, hogy nem fogok kétségbeesni, ha másfél éven belül nem szülhetek, és nagyobb lesz a korkülönbség a gyerekeink között, mint amit ideálisnak tartok; sőt megkockáztatom, hogy akkor is ugyanannyira boldogak leszünk, ha esetleg Kissmajom egyke marad végül.
Amúgy igenis hiszem, hogy lesz még részünk csodában, lesz alkalmunk kideríteni, hogy ez a mi drága határtalan szeretetet árasztó kincsünk milyen lesz nagytestvérként, hogyan viselkedik majd akkor, amikor nála kisebbet-gyengébbet imád, és nála kisebb-gyengébb rajong érte... Istenem, amit pár éve a legoptimistább pillanataimban (vagy akár már terhesen, fellegekben és hormonokban úszva) álmodoztam az anyaságról, az annyira semennyire nem közelítette meg ezt a mostani folyamatos eufóriát, hogy nincsenek is szavaim az összehasonlításra! Szóval ha más nem, a kíváncsiság biztos hajtani fog egy ideig, hogy vajon hányszor többszöröződhet ez, ha az ember látja a gyerekeit összeölelkezve aludni...?

Másfél...

...múlt, tíz napja; mert a slendrián anyja még mindig messze nem up-to-date és blablabla... Most viszont van mentségem: nagyjából ugyanennyi ideje elköltöztünk, ki a szeretett kis lakásunkból, és be M. szüleinek hatalmas emeletére. Úgy mostanra fejezzük be a napi használati cuccaink kipakolását (minden más becsomagolva a pincében várja a következő költözést), és kezdjük megszokni, hogy minek hol van az új (ideiglenes) helye.

A költözés meglepően egyszerűen ment, körülbelül egy hétig M. minden délután elvitte Kissmajmot pár órára kettesben játszózni, én meg azalatt bezsákoltam- és dobozoltam előbb a könyveket, majd a ruhákat, végül a mindenféle maradékokat. Aztán egy nap reggeltől estig nálunk cipekedtek M. kollegái, akik több egymást követő fuvarral áthozták előbb a kis dolgokat, majd az összes bútort - ennél az akciónál Kissmajom is végig jelen volt, csak néha kellett felkapni, és elmasírozni vele az útból, egyébként nagyon élvezte a nyüzsgést, hogy minden másképp néz ki, be lehet férni addig elbarikádozott zugokba, meg lehet vizsgálni addig rejtett tárgyakat... és mai napig, ha megkérdezzük, hogy mit műveltünk a sok nejlonnal meg kartonnal, lelkesen vágja rá, hogy: "Pakotunk!", azaz pakoltunk, és "Pittyi", azaz Pisti segített.

A relokáció maga sem viselte meg különösebben, valahogy ezzel is úgy van, mint mindennel: ha mi ott vagyunk vele, akkor mindegy, hogy hol-mikor-hogyan-mi történik. Persze az is könnyített a dolgon, hogy előtte is heti minimum egyszer jártunk ide a nagyszülőkhöz látogatóba, nem ismeretlen a környék és az új lakótársak sem. Plusz van egy óriási kert, homokozóval, medencével, napozóággyal, növényekkel, bogarakkal-madarakkal, szaladgálni- és szerelnivaló helyekkel, és ebben a jó időben ez egy áldás, szinte nem is jön be a házba, csak egy gyors nappali-körberohanásra meg egy kis konyhai kajakoldulásra. Egyedül az alvásban jön ki néha egy kis feszültség, nehezebb elaltatni (ez negyed helyett fél órát jelent), és időnként sírva megébred éjszaka, de szerencsére könnyen megnyugtatható, és rögtön vissza is alszik, amint magunk közé vesszük.

Somewhat related: az építkezés végre igazán sínen, most már nem az van, hogy csak M. cége dolgozik a házon, amikor épp ráérnek a munkások két projekt között, hanem múlt héten kezdett a kivitelezőnk, és múlt héten már megvolt a vízszigetelés, ezen meg elkezdik rakni a garázs/pince falát. Legkésőbb szeptember közepére tudják felhúzni és tető alá rakni a házat, onnatól beindulnak a gépészeti és a belső munkálatok, és reményeink szerint a karácsonyt már ott tudjuk tölteni*.

De térjünk vissza a csodagyermekhez... Most tényleg ott tartunk, hogy ha naponta posztolnék, akkor sem biztos, hogy minden újdonság beleférne, amit produkál. Sajnálom is kicsit, hogy nem marad részletezős nyoma a sok first time ennek meg annak, de magunk számára igyekszem legalább videókkal  alaposan dokumentálni a szédületes fejlődést. Meg fotók, heti többszáz... kell is, mert nő, mint a gomba, átíródnak az arcvonásai, látványosan hosszabbodnak a végtagjai, teljesen eltűnt a karika-lába és a togyogós járása, magabiztos minden mozdulata, és már csak pucéran nevezhető babásnak, ha látszik a hurkás felsőkarja és a zabálnivaló pókhasa. Főleg amióta úgy egy hete levágtuk a hosszú pihehaját, borzalmas, hogy egy csapásra valódi kisfiú lett belőle, és komolyan, mintha viselkedésre is azóta változott volna legnagyobbat...
- Kézen-közön megtanult enni, mégsem kell majd a gimibe turmixolt kaját csomagolnom neki. Semmilyen darabtól nem öklendezik már, simán lecsúsznak a kenyeres-szalámis-sajtos szendvicskatonák, a nagyméretű húsleveszöldségek, sőt egy egész barackot is megeszeget tiszta egyedül. Az egészen kemény dolgokat is el tudja rágni (kötelezően a pofazacskója bal oldalán), de azokba belefárad, és akkor sokkal kevesebbet eszik, mint általában, úgyhogy nem erőltetjük, nyers répát vagy ilyesmit csak akkor kap, ha kifejezetten kéri. A kedvencek listáján M.Apuka főzelékeit az első helyen felváltották a friss gyümölcsök, rengeteg epret, málnát, meggyet, nektarint, körtét, almát benyom, nincs is nap nélkülük. A tegnapi vasárnapi ebédnél először kapott tejet (nagyon kevés volt a krumplipürébe dolgozva), amitől szerencsére semmi baja nem lett; azért nem akarok rendszert csinálni ebből, csak gondoltuk, hogy a tengerparton majd valamilyen minőségi gyümölcsfagyit jó lenne, ha megkóstolhatna, és nem ott akartuk kideríteni, hogy lesznek-e következményei. Az esti tápszer elhagyását még nem nagyon látom a jövőnkben, tegnap ugyanis egy full vacsora után is követelte, sőt nem érte be fél adaggal, mind a 350 millit beszivolázta.
- Nagymozgásban fantasztikus, folyamatosan meglep minket, hogy egyrészt mennyire elmúlt a régi óvatossága, másrészt mennyire jogos ez, hiszen továbbra is szinte alig esik. Úgy egy hete kapaszkodás nélkül lépcsőzik mindkét irányban, normál magasságúnál kicsit mélyebb fokokon is, csak akkor használja a korlátot, ha fáradt, és már nem bírja eléggé felemelni a lábát segítség nélkül. Dombon fel és dombról le (is) stabilan szalad, könnyedén oldalaz és tolat, és tegnapelőtt óta kísérletileg forog is - eddig ilyenkor csak hátralépett, hogy visszanyerje az egyensúlyát, de arra azért számítunk, hogy ebből lesz taknyolás is, mert a szédülést képtelenség kiiktatni, még akkor is, ha teljesen magától rájött, hogy ha előbb egyik irányba, majd a másikba pörög, valamennyire ellensúlyozni tudja a hatást. És ma azt vette észre M., hogy egy tízcentis járdaszélen egyensúlyozva tesz meg több métert, kísérletezgetve, hogy hogyan is kellene pontosan egymás elé helyezni a talpacskáit lépéseknél... elképesztő na. A labdákba most  már nem csak esetlegesen belerúg, hanem tervez és célra lő velük, sőt, meglepően jól vezeti őket egyik helyről a másikra, kézben meg a méretüktől függően egyszerre akár öt-hat darabot is szállítani tud.
- Finommozgásban a leghasznosabb dolog, hogy pohárból egy csepp mellélöttyintés nélkül iszik egyedül, akár egy kézzel is (amelyen félretartja a kisujját - nem viccelek!); a kanalazás még mindig csak játék szintjén (kavargatás, kiszotyogtatás) érdekli, amikor már jóllakott, de a szájába nem igyekszik lapátolni, sőt, ha éhes, hozzá sem ér az eléje rakott tele tányérhoz, hanem türelmetlenül várja, hogy én adogassak, jó nagy falatokat, hadd lakjon hamar jól. Most kezdi érdekelni a homokozás és vizezés azon része, amikor egy kisebb edénnyel egy nagyobba meri át az anyagot, de egyelőre a pontosság nem különösebben érdekli, nem hajlandó lassítani a tempón annak érdekében, hogy több landoljon a céleszközbe.
- Talán a beszédfejlődése a legfeltűnőbb, hiszen napi akár tucatnyi szót tanul meg úgy, hogy nem is igyekszik/-szünk, egyszerűen csak beszélünk hozzá, és ő megjegyzi, aztán a legváratlanabb pillanatokban előkapja. Nem számoltam, de szerintem ötszáz szót már simán aktívan használ (javarészt a mindennap használt tárgyaink és környezetünk megnevezései), és legalább plusz ugyanennyit megért; rövid mondatokat is összerak már, az "Ott egy lepülő/labda/lapát/stb." a leggyakoribb (továbbra is nagy kedvencei a mindenféle mutató névmások). Nagyon kemény, hogy miket tud tökéletesen kimondani (ilyenek, hogy kutyakaja, Chewbacca, mégegyszer, stb.), gyakorlatilag csak az s és z hangok nem mennek, illetve az sz és r nem mindig helyesen; nemrég került elő a h, de egyelőre nem ott, ahol kellene: a hajó még mindig ajó, cserében a sonka az honka. Borzasztó drága, mert nagyon szívesen tanulja meg ismerősök neveit, akik közül a legaranyosabb (babailag és kiejtésileg is) Popi kisfia, akit azóta is előszeretettel emleget Gejiként, amióta pár napja megint együtt piknikeztünk. Mindenféle rávezetés nélkül saját szavakat kreál, a nagyszüleit például mamó, tataci, papaty néven, és ezek mindenféle kombinációján nevezi, de van a repertoárban olyan is, hogy "apalépcső", amit a világ összes lépcsőjére rámond, ha épp úgy tartja kedve.
- Érzelmileg egyre... szülősebb; mondanám, hogy anyás, mert amint eltűnök a szeme elöl, azonnal keres, de amikor csak velem van, akkor meg az apját keresi, egyértelmű, hogy neki csak úgy tökéletesen kerek a világ, ha szüntelenül hármasban vagyunk. Magára hagyni Apun kívül még senkivel sem hagytuk (legfeljebb M. szüleivel maximum fél órára), ő meg ugye non-stop szórakoztatja, szóval az nem igazán derült ki még, hogy hogyan viselkedne, ha egyszer csak elterelő tényezők nélkül találná magát távol tőlünk fél napra, de gyanítom, hogy előbb-utóbb eljutna a vigasztalhatatlan sírásig. Hál'Istennek nyomtalanul elmúltak a múltkor említett zajoktól való félelmei, már semmi elől nem menekül rémülten, sőt nagy tömegben igencsak veszélyesen közlekedik, ugyanis ha elég érdekes és hívogató a környezet, jó sokáig rohan a sűrűjébe, anélkül hogy ellenőrizné, követjük-e; viszont ha esetleg elesik, akkor egy pillanat alatt panaszosan jön gyógypuszit követelni. Erőszakosan akaratosnak (ha úgy tetszik hisztisnek) még mindig nem mondható, csak akkor sírja el magát dühösen, sikertelenség esetén vagy akaratérvényesítési lehetőség hiányában, ha már erősen éhes és/vagy fáradt, máskor viszonylag egyszerű elterelni a figyelmét valami izgalmassal, vagy egy kis segítséget nyújtva meggyőzni, hogy van nyűgösségmentes megoldás is. Nagyon gyakran van szeretetrohama**, ha épp olyan a hangulata, tízpercente caplat hozzánk, és öleli át a combunkat (főleg kettőnknek, de néha a nagyszülőknek is), de az arcát erősen az arcunkhoz szorítva is sokszor bújik (ezt csak kettőnknek tartogatja), valószínűleg ebbe fogunk belepusztulni, mert ez egyszerűen valami leírhatatlan, elképzelhetetlen, elviselhetetlen boldogságcsodás érzés.

Még négyet alszunk, és egy hétre elmegyünk nyaralni, Kissmajom első találkozására a tengerrel - nagyon várjuk, hogy mit fog szólni hozzá. Elvileg végig nagyon meleg és gyönyörű napos időnk lesz, a hely leírások szerint a főszezon ellenére eléggé néptelen, nekünk meg az a nagy tervünk, hogy késő délutánig döglünk a parton és napozunk meg fürdünk, aztán estefelé bemegyünk a közeli halászfalu központjába tengeri szörnyikéket enni és lógatni a lábunkat bele a naplementébe. Kissmajomnak programváltozást szánunk, miszerint strandolás után lesz a fürdetés, majd a későig nyúló vacsorás kiruccanás alatt bármikor elaludhat a babakocsiban, és otthon csak ágyba dugjuk... reméljük kedvére való lesz a dolog. És remélem a net nem csak a szobában, hanem az épület előtti lugasban is működni fog, mert ha már csomó minden elfelejtődött, rövid kis posztokban jó lenne bepótolni legalább olyan apróságokat, amikre most még emlékszünk, például azt, hogy a cipőke az cepökő, a nektarin az netkaja, hogy mennyire szörnyedelmesen édes, amikor inni kér ("Vísz!"), és rögtön utána hozzáteszi, hogy "Adok!", mert válaszul én is ezt szoktam mondani, vagy amikor valami neki tetsző dolog történik és harátozottan követeli, hogy "Mék!".

* Remélhetőleg már négyesben, vagyis 2+2in1 - de erről majd máskor.
** Mondjuk M. és én is ötpercente elkapjuk és agyonpusziljuk, szóval szerintem szegénykém azt hiszi, ez a normális viselkedés.

"Beautiful, beautiful, beautiful… beautiful boy…"

Jaj, írni kéne, írni kéne, mert rohan ez a szemét idő, és kerek egy hónapja itt dekkol a miket-csinál bejegyzésem piszkozata, és megint csak ilyen szerencsétlen se eleje, se vége összefoglaló lesz belőle, amiből nem derül ki, hogy mit mikor kezdett el, és milyen módon fejlődött valahonnan valahova… más a harmadik gyereknél jegyzetel ilyen hiányosan. Szerencsére van havi több, mint öt gigabyte fotónk meg videónk, szóval valahogy nagy nehezen csak összerakjuk majd neki az emlékeket. És minden nap lelkesen ünneplünk vele együtt minden hüvelyk- és mérföldkövet, vagyis a jelene sosincs elhanyagolva, és talán ez a lényeg.

Íme tehát a nagyobb dolgok az elmúlt hetekből:
- Nagyon belendült a beszédfejlődése, a szókincse is óráról órára gyarapszik (ilyeneket tud, hogy gnú, egészen elképesztő), és a kiejtése is látványosan javul. Egyre több a kétszótagos szava (például az autó most már "ató", a hajó "ajó", a cipő "cepő", a legújabb kedvenc eper az "epe", de rengeteg van), és egyre több az olyan, amit majdnem jól ki tud mondani, az alap dolgoktól kezdve (például a sokat nyűtt "babba" ma már egyre labdásabb: "labla") a ritkán használatosakig (például "csegő", azaz csengő). Vannak hangok, amiket borzasztó aranyosan rosszul ejt ki (így lesz a repülőből "jepű" és a zöldből "jöjd"), és az állandó halandzsájában továbbra is vannak gyakran visszatérő saját szavak, mint például "lolló", "lebló" vagy "pötöbá". Nagyon egyszerű mondatokat már összerak, miszerint "Néni ott." vagy "Nem me." (nem túl meleg/forró a kaja vagy a fürdővíz).
- Rendületlenül számol mindent, ami több darab, mint egy: azt, hogy egy és kettő már tökéletesen mondja és kimondja, a három az egy halk "áh", a négy teljesen kimarad (tudja, hogy ott van, mert szünetet tart, és várja, hogy majd mi kiegészítjük), aztán jó hangosan és érthetően jön az öt, szünet, szünet, izgatott és helyesen bekiabált nyolc, szünet, végezetül meg rávágja, hogy "tí".
- Még nem száz százalékos teljesítménnyel (kedven és árnyalaton is múlik), de felismeri a kék, zöld, sárga, piros és narancs színeket.
- Hihetetlen, de "olvas". Egyik állatos könyvét nézegetve egyszer hirtelen felindulásból megtanítottam neki az o betűt (szerinte "epű"), és utána annyira boldogan mutogatta mindenhol (reklámújságok lapjain, autók rendszártábláján, boltok cégérein, pólók feliratain, stb.), hogy gondoltam, bepróbálkozom egy nehezebben felismerhetővel is. Ez lett a g, illetve mivel nagyon érdekelte, az e is; ezeket szinte rögtön megbántam, mert ugye a nyomtatott kisbetűk teljesen másképp néznek ki, így ő csak a nagyokat ismeri fel, de már el lett rontva a dolog, mert villámgyorsan bemagolta őket. Utána már tudatosan válaszottam a k betűt, aminek mindkét változatát be tudja azonosítani; a következő tervem szépen lassan az s, az u, a c meg a v, de előbb a mostani négyet akarom gyakorolni vele, mert az o-n kívül még nem vágja csak úgy rájuk mindig első pillantásra, hogy mi micsoda, néha átgondolja előtte. Egyáltalán nem erőltetem amúgy, de most már nem hagyja pihenni a dolgot, gyakorlatilag ha könyvet lapozunk, azóta már alig érdeklik a képek, nagyon édes, ahogy türelmetlenül bököget ide-oda, hogy nevezzek csak meg minden betűt. És mi tagadás, elég vicces, ahogy úton-útfélen felkiált, ha egy óriásplakáton általa ismert betűket fedez fel, a Pokolgép koncertjének például mindig nagyon örülünk, mert már csak két betűnk hiányzik belőle.
- Szintén megdöbbentő, de teljes biztonsággal megért és ő maga is hibátlanul használ (mutatja és mondja is őket) ilyeneket, hogy le/fel, ki/be, itt/ott. Ha ölben van vagy felmászott valahova, kéri, hogy tegyük "Le!", és tudja, hogy a madarat "Fe!" kell keresni; ha ébredés után elege lesz a hancúrozásból, szól, hogy "Ki!" menne a nappaliba, és ha be van csukva a hálószoba ajtaja, akkor kéri, hogy engedjük "Be!"; ha bármiről megkérdezzük, hogy hol van, helyesen válogatja ki a közelre vagy távolra mutató névmást. Minap egyszer csak az tűnt fel, hogy egyik kezében egy nagyobb, a másikban egy kisebb dobozt tart, felváltvaa emelgeti őket, és mindig a valóságnak megfelelően nevezi meg, hogy "Naaaty, kityi…"; azóta már számtalanszor bebizonyította különböző méretű tárgyakkal, hogy tényleg tudja, melyik mekkora a másikoz képest (a közepes fogaloma még nincs meg, cserében viszont van "pityi-pityi", vagyis ici-pici).
- Mondókázni keveset és ritkán szoktunk, de csomó bugyuta dalt énekelünk neki mindig, akár igazit, akár általunk költöttet, és mindenek tudja már a szövegét, előre lereagálja, meg mondja is az épp soron következő rész egy-egy szavát.
- Nagymozgásilag egyre ügyesebb, ami sajnos azt jelenti, hogy egyre merészebb is. Lépcsőn felfele még szerencsére csak medvejárásban közlekedik, mert ha magasak a fokok, kapaszkodás nélkül nem bírja kinyomni magát egy combbal; de így is durván gyors, mire rohannék, hogy biztosítsam a hátát, rendszerint már fél emeletnyivel fennebb van. Lépcsőn lefele, ha van miben fogódzkodni, már nem kell félteni, de basszus, képes megpróbálni a lelépkedést akkor is, ha nincs számára elérhető korlát; eddig még mindig elkaptam a kezét ilyenkor (igazából nincs szükség rá, nem is támaszkodik olyankor a karjára), de már előre ráz a hideg az első alkalomtól, amikor majd nem veszem észre, és az első lépés túl nagy lendületétől lezúg a francba. Mindenre felmászik, beleértve a polcokat, a kanapé háttámláját, és a fotelre helyezett sámliját, aztán mikor felér, azonnal egyenesedik is ki, és következik az elmaradhatatlan "Look Ma, no hands!" mutatvány - kész szívbaj.
- Finommozgását újdonságokkal nem teszteltük, ideje lenne zsírkrétát venni, de mindig kimegy az eszemből, a ceruzára meg nem hajlandó úgy ráfogni, hogy erő is legyen az odanyomásban, így elég esetlegesek a vékony kis vonalai, és hamar megunja a firkálgatást, mert valószínűleg nem érzékeli  egyértelműen az összefüggést a mozdulatsor és az eredménye közt. A legújabb mániája az egyszerre sok tárgy ide-oda hurcolászása, néha nyolc-tíz darab játékot vesz magához, a hóna alá, az alkarjához szorítva, az állával tartva, és persze mindkét kezébe, és hordozza-pakolgatja őket helyiségről helyiségre és bútorról bútorra, közben meg a saját nyelvén szakadatlanul magyaráz. Egyre határozottabb a jobbkezessége (eddig nagyjából fele-fele arányban használta mindkét kezét, talán a balt picit többet is), labdát dobni például szinte kivétel nélkül azzal szokott, és egyébként leggyakrabban meglepően pontosan és messzire sikerül neki, még nekifutásból eleresztve is (szintén az egyszerre-sok projekt keretén belül két labda eldobásával is sikeresen kísérletezik). Rúgni tegnap tanította meg M.Apuka (addig csak felkapta a labdákat, és már száguldott is el velük), és ma már konkrétan passzolgattak egymásnak, azt hiszem a tornaórákat nem hozzám hasonlóan fogja utálni várni.

Az érzelmi változások is elég nagyok, és egyre komplexebbek:
- Mióta beszél, minden ezerszer könnyebb vele, még az eddigi nemnehéznél is, mert mindent meg tud értetni velünk. Szól, ha szomjas, ha éhes (olykor még azt is, hogy mire), ha vetkőztetést szeretne, vagy azt, hogy kísérjük el valahova; ezeket nyilván eddig is jelezte valamilyen módon, illetve többnyire elmutogatással, de egyszerűen összehasonlíthatatlan a két fajta kommunikáció minősége még így is, hogy ő nem volt soha hisztizős típus, ha nem tudtuk kitalálni minden óhaját.
- Bújósabb lett, mint régen volt: nagyon sokszor odajön, az ölembe mászik, és akár fél óráig nem is akar semmi különöset csinálni, csak ülni rajtam szembefordulva, és beszélgetni, megszimatolni egymás fülét, beleberregni a másik nyakába, orrainkat összedörgölni, puszilkodni (ő még mindig nem cuppanósan), aztán még többet beszélgetni.
- Enyhén ugyan, de jelentkezett nála is a szeparációs szorongás: ha magamra csukom a fürdőajtót, most már végig előtte állva vár rám, és ha búcsúzás nélkül kikerülünk a látóteréből, akkor is azonnal keresni kezd minket, ha valamelyik nagyszülővel van (idegennel meg sem próbáltuk).
- Altatáskor már preferenciái vannak (és minden logika nélkül váltogatja őket), van amikor hiába ölelgeti M., kétségbeesetten hív engem, és van amikor bármennyit babusgatom, ellentmondást nem tűrően az apját követeli. Ha valami baj éri (megijed, megüti magát, rosszat álmodik), akkor általában csak engem fogad el, addig sír és szólongat keservesen, amíg meg nem jelenek, és elolvadva magamhoz nem szorítom.
- A figyelemelterelés továbbra is egész jól működik nála, akár fájdalomról, akár tiltott dologról van szó, ha olyasmit mutatunk neki hirtelen, amit szeret, és folyamatosan mesélünk róla, akkor rögtön abbahagyja a szomorkodást, és fülelni kezd. Egy kicsit aktivizálta magát asszertivitás terén, ha valami kell neki, akkor céltudatosan odacaplat, és elveszi, akár a másik kezéből is (csak finoman, rángatni nem rángatja); viszont kérésre még mindig zokszó nélkül visszaadja, remélem azért hamarosan beüt nála is az irigység, mert nem feltétlenül kifizetődő dolog ennyire jófejnek lenni.
-  Szintén nem változott az egyedüljátszási hajlandósága, ha épp nem érünk rá szórakoztatni, egész hosszú ideig leköti magát önállóan, utána meg előbb csak finoman lamentál, hogy most már ideje lenne együtt játszani, és ha a szép szavának nincs hatása, csak egész soká kezd el nyígni is.
- Egy ideje elkezdett nagyon félni a zajos dolgoktól, és ez sajnos egyre több mindenre kezd kiterjedni. Kezdődött ugye a robotporszívóval, folytatódott a simával, majd jött a mosógép, a turmix, a kávéfőző, és újabban a régen vigyorogva utánzott szirénázó autókra is ijedten kapja fel a fejét, a legrettegettebb ellenség manapság meg a hangosan gyorsuló motorbicikli. (Érdekes, hogy ugyanakkor bizonyos berregések teljesen hidegen hagyják, ha autó, repülő, fűnyíró vagy flex üvölt, akkor fel sem figyel rájuk, vagy csak kíváncsian keresgéli a hang forrását.) Ha ott vagyunk közvetlenül mellette, akkor csak az aggódva összeráncolt homloka jelzi a félelmét, és amint megnyugtatjuk, hogy semmi sem bántja, el is felejti a vélt veszélyt (mondjuk csak a következő alkalomig); de ha akár csak pár lépésnyire  is vagyuk tőle, akkor annyira rémülten szalad hozzánk, hogy az valami szívszaggató.

Végül az aranyosságok rovat, két szomorkább, két vicces, és egy könnyekig meghatódós:
- Továbbra sem nagyon foglalkoztatják a kisebb vagy vele egyidős gyerekek, viszont annál fáradhatatlanabbul kajtat a nagyobbak után. Néha a játszótéren, amikor követi őket, de azok átnéznek rajta, vagy amikor nem is megy oda hozzájuk, csak pár lépés távolságról áhítattal szemléli a tevékenykedésüket, én már rögtön bőgök is, mert óIstenem, hát miért nem tarthatjuk visszautasítástól és csalódástól mentes burokban örökké a kis ártatlan lelkét…?
- Apropó ártatlan lélek, néha azt gondolom, hogy talán elrontottuk ezt az abszolút szabadságos nevelést, mert annyira érzékeny a tiltásra, hogy az valami szívszorító. Még mindig nagyon ritkán nem engedünk meg neki dolgokat, ha nem szeretnénk valamit, akkor is inkább boltolunk vele, hogy ónenaaa, vagy alternatívát ajánlunk fel, vagy eltereljük a figyelmét, de van ugye, mikor elkerülhetetlen egy-egy erőteljesebb nem szabad, mert vágtatna végig a parkolón vagy iramodik egy lejtő felé vagy nyúlna a parázshoz. Ha szigorúbban felemeljük a hangunkat ilyenkor, nem csak megtorpan és összerezzen, de valósággal pánikolva mered ránk, és szedi a kis lábait vissza mellénk. Nyilván ez valamilyen szinten jó és hasznos, mert az épsége mindennél fontosabb, de mivel nincs szokva a rákiabáláshoz, néha, amikor elmerül a játékban, és sokáig nem kommunikálunk, meg körülöttünk is csend van, egy egyszerű normál hangerővel történő megszólítástól is ugyanígy megriad… nézni is rossz, elképzelni sem tudom, hogy mi mehet végbe egy rendszeresen leordított kisgyerek fejében...
- A konyhában melegítem az ebédjét, ő a nappaliban nyöszörög; nem szomorúan vagy segélykérően, de inszisztál, hiába mondom, hogy várjon már egy kicsit, mindjárt érkezem. Egyre idegesítőbben nyervákol, kétszer rászólok, hogy elég, ha szeretne valamit, használjon érhető szavakat, vagy jöjjön ki hozzám, aztán mivel nem hagyja abba, bemegyek. Áll a szoba közepén, a felfordított tárolódobozán, és nem tudom, hogy sikerült felmásznia rá, de az elöl kézzel megtámasztós letérdeléshez túl keskeny, így leszállni nem tud róla. Mikor észrevesz, fülig érő szájjal felemeli mindkét kezét, és diadalittas mosollyal közli, hogy nicsak, ő most "Mag!" (magas).
- Uzsonnát készítek, narrálom: "Így, ebből a dobozból kanalazunk a kis tányérkájába, hogy jól lakjon a cica… Aztán mosunk egy kis epret jó meleg vízzel, és ezt kapja Kissmajom… Majd még egy pár szemet, így ni, ezt eszi Anya…" Elrakom a maradékot, csukom be a hűtőajtót, mögötte Kissmajom áll, és számokérően rámszól: "Apa?!" (Otthon sem volt, szóval ennyire gondoskodik ám róla…)
- Nagy szerelmei egymásnak amúgy az apjával, van ilyen kis rituálénk, hogy megkérdezzük tőle, hogy ki szereti Kissmajmot, ő meg sorra megnevez minket meg a nagyszülőket meg a Kisscát, és mindegyiknél akkorát bólint, hogy majd' orrabukik - na ezt a felsorolást mindig az apjával kezdi és fejezi be, de néha közbe is bele-bele szúrja valaki után. Hétvégén elmentünk plázába kajálni, és mivel az éttermeken és a mozin kívül minden zárva volt, felmentünk az emeletre, hogy Kissmajom tudjon egyet futkározni a nagy üres tereken. Csomót jött-ment, megtapogatott minden üvegfelületet, elolvasta az összes üzlet nevében az összes o-ká-e-gé betűt, és ahányszor egy-egy emberhullám érkezett a lifttel, kíváncsian odalépkedett a tömeg közepére, és az okos kék szemeivel sorra fürkészett mindenkit. Aztán amint valaki észrevette, és pár kedves szót intézett hozzá, minden egyes alkalommal jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét, a pici ujjával felénk mutatott, és a legőszintébb büszkeséggel jelentette, hogy az ott "Apa!" Nekünk meg azóta is könnybe lábad a szemünk, ha eszünkbe jut az a végtelenségig sugárzó, vegytiszta szeretet; M. szavaival élve: "És ennél nagyobb dolgot, ennél szebb dolgot apa még sose hallott, és soha nem is fog."

A csapból is ez folyik...

Anyatej that is. És basszus olyan ritka az aranyközéputas vélemény meg hozzászólás, hogy csak kapkodom a fejemet… megszokhatnám végre, hogy ufó vagyok, azt hiszem… Van az, hogy igenis joga van a kisbabának is ott ebédelni, ahol az apukája (és további negyven idegen) kanalazza a levesét, úgyhogy rajta, elő a dudákkal a vendéglőben, hajrá egyenjogúság. És van az, hogy szoptasson a pláza vécéjében, vagy fejje le és adja oda cumiból, illetve maradjon otthon minimum egy évig, de semmiképpen se menjen olyan helyre, ahonnan nem tud tíz perc alatt hazarohanni az éhségtől közben kétségbeesetten üvöltő csecsemővel. Ez a két ló-oldal létezik csak, komolyan…?!

Ezzel nem leszek túl népszerű, de ohwell…
Aki ismer, az tudja, hogy mennyire fontosnak tartom az igény szerinti szoptatást, mennyit küzdöttem érte, és mennyire vágyom rá, hogy majd legalább a következő babánál nekünk is megadasson. És azt is tudja, hogy különösebben prűd sem vagyok: egy kiemelkedően szép keblet bármikor szívesen és szemérmetlenül megbámulok, és ha az enyém lenne kiemelkedően szép, valószínűleg bármikor szívesen és szemérmetlenül kiraknám egy jó mély dekoltázsba. A nyilvános szoptatást viszont, mea culpa, de eléggé visszatetszőnek tartom; és itt fontos, hogy a nyilvános ezúttal tényleg nyilvánost jelent, azaz azt, hogy véletlenül odatéved a tekintetem, és majdhogynem kiböki a szememet a bimbója, hiszen ő ősanya, és neki az jár, hogy ott és úgy, ahol és ahogy éppen kedve tartja. Mert lehet bármekkora tömegben is úgy szoptatni, hogy biztonsági őr/sasszemű voyeur legyen a talpán, akinek feltűnik, hogy épp mi történik. Még azt se mondom, hogy minden áron bújjon kendő alá gyerekestül, vannak helyek és helyzetek, ahol természetes, de legalábbis teljesen elfogadható egy ilyen jelenet, és egy játszótéren, parkban, boltban, hivatalban, váróteremben, tömegközlekedésen diszkréten félrevonulva/elfordulva semmi bajom vele, akkor sem, ha én személy szerint nem csinálnám. De bakker, étteremben, direkt közszemlére téve a berendezést… nemár!

A pro-érvelők vesszőparipája, hogy dehát bizony hányszor odalibben a szomszéd asztalhoz egy-egy olyan magamutogató hölgyike, akin csak a szentlélek tartja a semmikis ruhát, köldökig kivágott, teljesen átlátszó, botrányosan rövid - na akkor vajon miért más a hozzáállás, hiszen az sem feltétlenül odaillő és ízléses? Gonosz leszek, de őszinte: ha ronda a nő, az is zavar. Ha lóg a melle, narancsbőrös a segge, fatörzsnyiek a combjai, és kibuggyan a rengő háj a csípőjén, akkor legszívesebben őt is megakadályoznám abban, hogy vacsorázó emberek szeme elé menjen szűk topban és arasznyi miniszoknyában. Még akkor is, ha jelenleg én is épp disznyóméretű vagyok, és együtt kellene éreznem inkább, esetleg irigykednem is, hogy ő mennyivel sokkal magabiztosabb, miközben én legszívesebben el sem hagynám a lakást, amíg újra hatvan kiló nem leszek.
Igen, frusztrált vagyok, nem, nem vagyok igazi, anyaságomban kiteljesedett nő, és megértő vérfeminista sem. Nem tartom kívánatosnak a haskötényt, nem nevezem életcsíkoknak a striákat, és igen, szerintem a tejtől duzzadó eres vagy a hosszas szoptatástól leeresztett cicik csúnyák. Nem diszkriminálok, a saját császárhegemről is pontosan tudom, hogy egyedül én látom szépnek, és nem azért mert objektíven az, hanem mert arra emlékeztet, aki kibújt alóla, és mai napig nem értem, hogy M. hogy tudja erotikusnak tartani a melleimet, miután látta őket Kissmajom-nyúzástól kisebesedve. Ez valóban gyönyörű, de valljuk be, hogy egészen kevés nő, és főleg közvetlenül szülés után álló nő teste néz ki így. Nem, nem gondolom azt, hogy szégyenletes dolog tökéletlennek lenni, de csakazértis a világ orra alá dörgölni, hogy ha tetszik, ha nem, márpedig nézned kell, mert jó okom van rá… szerintem ez meglehetősen primitív dolog. És most hagyjuk azt, hogy nem muszáj odanézni - a körúton nem fogok Lóci-mód viszolyogva, de kíváncisan megfordulni egy szőrös sörpocakját a hawaii ingéből kilógató pasas* után, de ha leül velem szemben egy teraszon, miközben pizzázok, akkor igenis elkerülhetetlen az, hogy észrevegyem, és valószínűleg az is, hogy elmenjen az étvágyam. És hagyjuk azt is, hogy micsoda egy tuskó vagyok, hiszen tulajdonképpen azt sugallom, hogy csak a szupermodell alkatú nők szoptathassanak kitárulkozva - szerintem nekik sem kellene, mert ez nem egy performansz, ez egy intim összekapcsolódás anya és gyereke között, ami senki másra nem tartozik, főleg akkor, ha nem egy magatehetetlen újszülöttről van szó, hanem egy két-három éves kis emberről.

Kicsit elkalandoztam és zagyva lett, de végülis ide akartam kilyukadni, ehhez a mai tiltakozó akcióhoz. Én alapvetően a végletekig toleráns ember vagyok, hőzöngök itt, nem értek, és nem értek egyet, de valójában bármikor teljes mell(hö-hö)szélességgel kiállnék azért, hogy amíg törvénybe nem ütközik és alapvető emberi értékeket nem sért, tényleg mindenkinek joga van nekem nem tetsző módon vagy akár visszataszítóan viselkedni; mekiben szoptatni is, százhúszkilósan nudizni is.
De ezt a mai menetet akkor is önzőnek és undorítónak** tartom, ha amúgy belátom, hogy a társadalom igazságtalan és kirekesztő és gonosz, és bőven lehetne családbarátabb. Mert ez számomra ugyanaz a kategória, mint az otthonszülők, oltásellenzők, egyéb saját-gyerekükkel-csalánverők. Nem baj, ha benne van a pakliban, hogy veszélybe kerül a "pocaklakóm" élete, nekem jár a háborítatlan kitolás, pihepuha franciaágyban, esőerdő hangjaival, teafa illatú füstölővel. Nem baj, ha az "enyémgyerkő" igény szerint épp nem étkezne, azért csak a képébe tolom a csöcsömet egy fotó kedvéért, mert jó ügyért van ez a flashmob. Feltűnőségileg viszketeg és enyhén exhibicionista anyák találmánya, marhára nem arról szól, hogy elfogadottabbá tegye a közterületen való szoptatást - olcsó, értelmetlen, provokatív, idegesítő, öntudatos whatchagonnado attitűd, ami többet árt, mint használ.
Szabad nekik, is what I'm saying, de vajon miért éreznek ingerenciát arra, hogy így csinálják…? Ufó, mondom én.


* Csak hogy senki se gondolja, hogy kizárólag a nőkkel van bajom; az esztétikum hiányával van.
** Nem gyomorforgató értelemben, inkább úgy, hogy faszkivan már az ilyen nagymagyar anyákkal.

Olvadozós

JajIstenem, én bele fogok pusztulni ebbe a gyerekezésbe… ez egyszerűen elviselhetetlen! Minden este azt mondjuk, hogy kész, ennél édesebb már nem tud lenni, mert ennél édesebb a világon nincs - erre minden, de tényleg minden nap produkál valamit, amivel übereli az addigiakat.

Egy ideje például kitalálta, hogy kézbe veszi a sétáink levezénylését. Újabban már nem csak a közeli parkolót ismeri fel és nem csak onnan tud hazajönni, hanem gyakorlatilag megtanulta a leggyakoribb útvonalunkat, és azt alapul véve dönti el, hogy mi legyen. A délutáni lötyögésünk általában úgy működik, hogy megyünk a megszokott utcákon, de ha el akar térülni valamerre, akkor megyek utána, illetve bárhol bármennyi ideig lecövekelhet. Ez ellen, ha akarnék sem tudnék semmit tenni, mert most már nem hajlandó fogni a kezemet, de nem is akarok, mert egyébként mindig majdnem-szaladós tempóban, de teljesen megbízhatóan megy előttem, ha szólok vagy megállok, bevár, ha elkanyarodok, visszajön és követ, a járdáról nem lép le, szemetet nem szed fel. Szóval egyelőre nem merném bevállalni az időre valahova érkezést, de alapvetően könnyű haladni vele; kivétel, mikor olyan kedve van, hogy nem. Ez annyit jelent, hogy többször állt abból a másfél órás kintlét, hogy el sem mozdultunk a parkolóból, mert minden autót centiről centire végig kellett vizsgálni, cicákat és kutyákat kellett üldözni, madarakat és repülőket kellett figyelni, kavicsokat és leveleket kellett gyűjtögetni, és mindez megoldható volt úgy, hogy ötven méteres körzeten belül maradtunk, úgyhogy nem fárasztotta magát. Na és akkor egyik nap minden igyekezetem ellenére (öt körül jött haza M., és be akartam várni, hogy elmenjünk együtt kajálni), egyszer csak lefújta a sétát: mikor bekanyarodtunk az utcánkra, célirányosan elindult a házunk felé, és csak annyi időre állt meg, hogy megmutogassa a felhőket, és rámosolyogjon a szomszéd nénire - hiába mondtam neki, hogy nézzük meg a közelben álló kedvenc kamionját, ellentmondást nem tűrően caplatott fel a lépcsőkön (ehhez már nincs szüksége a segítségemre), megállt az ajtó előtt, és mutatta, hogy nyissam, és haladjunk. Olyan is van, hogy határozottan a közeli forgalmas út felé indul, ott le kell ülnöm a sarki keírtésre, ő az ölembe helyezkedik, és fél órán keresztül nézzük a forgalmat, örülünk a buszoknak, csodálkozunk a teherautókon, félünk a motorbicikliktől, üdvözöljük a bringásokat, egyre magabiztosabban (és jó hangosan) beazonosítjuk a sétálók nemét.

Szintén új imádnivalóság a kapaszkodás nélküli lépcső-próba. Ha van mibe fogódzkodnia, akkor már hetek óta mindkét irányban könnyedén tud menni akár hosszú és meredek fokokból álló lépcsősoron is, ráadásul felfele váltott lábbal. Szintén gond nélkül át-, fel- és lelép maximum tizenöt centi magas bármit/-re/-ről, és ez fogódzás nélkül is megy, de érdekes, hogy csak akkor, ha nem figyel rá, ha épp kint vagyunk, és el van foglalva ezer dologgal. M. egy ideje egy kis sámlival elkezdte gyakorolni vele otthon a kéz-nélkül módszert, és hát szörnyű volt, majdnem megzabáltuk: látszott a pufók arcán, ahogy erőteljesen koncentrál, ráncolta a szemöldökét, fixen meredt a földön a tervezett érkezési pontra, rogyasztgatta a térdeit, kinyújtotta a kezét, hogy megtámaszkodjon, aztán mégis visszahúzta, és percekig komoly fejjel latolgatott, végül vett egy nagy levegőt, ellökte magát, és tökéletesen landolt… majd büszkén vigyorogva megtapsolta magát.

A másik, ami borzalmasan aranyos, az az ölbe kéredzkedés. Ezt itthon is műveli, mikor könyvet akar nézegetni: jön, odanyújtja, aztán befordul háttal, és lábujjhegyre állva rugózik, hogy mileszmár. Mikor az utcán csinálja, megy, megy, aztán egyszer csak megtorpan, elkezd tolatni, és mikor a kis segge a térdemhez ér, toporogni kezd, és pár napja már azt is mondja, hogy "őbbe" (ölbe). Régebben sokszor volt olyan, hogy fél kilométeren át cipeltem* hazáig, de azóta rájöttem, hogy tulajdonképpen csak egy kis pihenésre van szüksége ilyenkor, és ha ötven méter után leteszem, újult erővel rohan tovább egy ideig. Arról nem is beszélve, hogy amint felveszem, rögtön hozzámbújik, és a fejét a vállamra hajtja, szóval igazából én sokkal jobban járok az egésszel, mint ő.

Aztán: utálja, ha valamilyenes a keze, lehet az ragacsos kaja vagy lé, nedvesen tapadó homok vagy sár, ahogy érintkezik vele, rögtön szűkre húzza a szemeit, felgyűri az orrát, és utálkozva nyújtja, hogy töröljük le. A csúcs ma volt, amikor egy kifogyott popsikrémes dobozt adtam neki, és miután leküzdötte a fedelét, a falán talált egy kis maradékot - grimaszolva szemrevételezte az ujjain, egy részért sikeresen a nadrágomra kente, mutatta a maradékot, és türelmesen kivárta, amíg megszabadítom tőle, majd miután megnyugodott, hogy végre tiszta, gyorsan újra beledugta a karját, nagyjából könyökig...

A beszéde is egyre cukibb, most a kétszótagos szavak jöttek divatba, de igazából már bármit** megpróbál kimondani, ha kérjük tőle. Valakinél olvastam nemrég, hogy egy kétévesnek körülbelül kétszázötven szót kell tudnia, hát Kissmajom már most lassan duplájánál jár szerintem, talán nincs is olyasmi, amivel napi szinten találkozik, és ne tudná megnevezni a maga módján. Egyik legviccesebb dolga, hogy a há hanggal kezdődő szavak első betűit továbbra is következetesen felcsérli, így lesz a házból "áhh", a halból és hajóból "ahh", a holdból és homokból "ohh".
Apropó, amíg nem volt gyerekem, addig sosem tudtam elképzelni, hogy az anyák hogy a fenébe dekódolják a kisbabáik semmi érthetőhöz nem hasonlító gagyogását, de a metakommunikációból meg a kontextusból tényleg könnyedén felismerhetőek még a furcsaságait vagy újdonságai is. Ilyenek, hogy "lyujju" (kulcslyuk), "nyannya" (hangya), "meme" (szem/-üveg), "gego-gego" (pillangó), "pappa" (pitypang), amik annyira nem hasonlítanak az eredeti szóhoz, de vannak, amik egy idegen számára is egyértelműek lehetnek, például "tákka" (táska), "lép" (lépcső), "nyú" (nyúl), és vannak tökéletesek: lyuk, gép, nap, pók, néni, stb.
Jah, és el ne felejtsem, hogy már három hete is megvan talán,  hogy utolsóként a családból (beleértve a nagyszülőket és cicákat), én is meg lettem nevezve végre: "nanya" vagyok. ♥

* A cipelésről jut eszembe: két hete voltunk MMR oltást beadatni (több mint egy hónap késéssel, mert közben vagy taknyolás vagy taknyolás utáni kivárás volt), és mérés is volt. Egy kicsit megrémültem, amikor a védőnő bemondta a 11,4 kilót, mert ez azt jelenti, hogy két és fél hónap alatt csak negyven dekát hízott, de aztán a hossz következett, és az 86 centi lett, vagyis négyet nőtt, úgyhogy a doki néni azt mondta, nem kell aggódni, nem sovány, és ha jól eszik, akkor semmi tennivaló nincs, néha nem a súlyra koncentrálnak, ennyi. (Nyilván nem tudtam megállni, és itthon azért utánanéztem, még így is 75 percentile - magasságban meg 98%, durva.) Az oltásnak egyébként hál'istennek semmilyen mellékhatása nem volt, pedig természetesen a nagy sakkozások ellenére is sikerült lappangó nátha közben megszúratni.
** De tényleg bár-mit, M. vérszemet is kapott, és ilyenekkel próbálkozik, hogy parlamentáris demokrácia és plenáris ülés...