A nagy csodavárás, beleérzés, belehivés... jó volna azt mondani, hogy szerencsére sikerült visszafogni magam és a beleélés elmaradt, de hazudnék... igen, minden odafigyelésem és önkontrollom ellenére egy halvány sugár ott élt végig; és nem, ilyen szar még sosem volt a csalódás. Gyakorlatilag többé-kevésbé folyamatosan bőgés kerülget egy napja... vasárnap reggel teszteltem egy negatívat, persze képes voltam még bízni egy kicsit, mert a hőm az viszont emelkedett - hát mára már lezuhant teljesen, szóval holnap piros, és lehet előlről kezdeni az egész kibaszott küszködést és szánalmas reménykedést.
Azt hiszem mondtam már, de továbbra sem értem, hogy lehet ezt évekig csinálni, bírni, nem értem azt, aki mosolyogva mantrázgatja, hogy majd ha eljön az ideje, megtörténik, és majd ha egy kis lélek kiválaszt és... nevetségesnek és gyerekesnek és önáltatónak tartom - és én már csak tudom, hogy milyen az, amikor önvédelemből önámít az ember. Persze megoldásom az nincs, hogy hogyan másképp, mert mégsem bújhat az ember az ágy alá meghalni, csak azért mert megint eltelt egy hónap eredménytelenül, valahogy fel kell állni, és erőt kell gyűjteni az újabb próbálkozáshoz. Nekem most van az, hogy egy hajszál választ el az összeomlástól... vagy szakad majd vagy nem, hátha mégsem, én próbálom tartani magam, mert ki a fene akar egy savanyú pofát látni egész áldott nap... M. nem ezt érdemli, ő egy aranyos-drága tündér, tartja bennem a lelket, bíztat, vigasztal, elismétli ahányszor csak elbizonytalanodom és rettegek, hogy mi egy csapat vagyunk, és együtt bármit megoldunk, és nem tudja az édes, hogy ettől csak jobban fáj, mert ezerszer rosszabb neki csalódást okozni, mint magamnak. És tudom, hogy nem okozok csalódást, legalábbis nem a szó klasszikus értelmében, de a helyzetben, az eredménytelenségben igenis csalódik, tudom, hiszen hogyan is lehetne másképp, mikor ennyire kitartóan próbálkozik, és őszintén készül az ember. És szétszaggatóan kettős érzés, mert egyrészt imádom ezért a lelkesedésért, hogy ő is mennyire szeretné és várja a csodát, jól esik, hogy nem nyomásra, hanem őszintén teljesen megváltozott a hozzáállása a pár évvel ezelőttihez képest... másrészt minél inkább így van, annál jobban szenvedek attól, hogy nem tudom neki megadni azt, amire velem együtt vágyik.
És be kell vallanom ezt is: neheztelek... semmiképpen sem rá, és igazából ha boncolgatni kezdem a helyzetet, konkrétan magamra sem, nem tudnék, nem lenne okom - például három évvel ezelőtt még tényleg nem álltam készen erre, nem mertem volna kijelenteni, hogy nekem gyerek kell, és mostantól bármikor jöhetne; M. meg, aki pár éve még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán valaha apa akar-e lenni, még kevésbé. Sőt, azt is kieelemeztük és -következtettük anno, hogy nekünk nem fog menni az erőltetés, nem az a típusú ember egyikünk sem, és ezáltal nem az a fajta páros vagyunk, aki meggyőzi és ráveszi és belekényszeríti a másikat, mert majd ő jobban tudja, hogy annak mi kell. Szóval bár hatalmas paradoxon, épp ez bánt... hogy nem bánok semmit, hogy ha visszapörögne az idő, valószínűleg ugyanezt és ugyanígy csinálnám, és hogy mindez annak ellenére igaz, hogy végig sejtettem (és féltem) a lehetőséget, hogy nekem/nekünk cseppet sem megy majd egyszerűen a teherbeesés.
Nem tudom mi lesz, mi legyen... Ma elmegyek a dokihoz, remélem ott lesz, mert említette, hogy augusztusban csak szerdánként rendel, és hát ez már a szabihónapjának az első hete. Amúgy holnap fog megjönni, úgyhogy még holnapután is beleférne a gyógyszer kiíratás, ha esetleg ma nem dolgozik. Csak igazából olyan kilátástalannak látom az egészet... eleve nem tudom, hogy ezt a hónapot hogyan fogjuk megoldani UH-követés szempontjából, persze volt már olyan, hogy szabadnapján bejött csak miattam a rendelőbe... kifogásokat keresek, de nem is tudom mire... Feladni nem tudnám, nem olyan fából faragtak, és az egyszerűen magunktól összehozás az nálunk ki van zárva, hiszen kiderült már, hogy nem termelek megfelelő minőségű petét, szóval csak múlnának a hónapok esély nélkül. De úgy érzem, ez a doki, bármennyire jófej és jó szakember, most ebben nem tud ennél hatékonyabban segíteni, hiszen ő maga is említette nem rég, hogy néhány újabb ciklus sikertelen próbálkozás után, meddőségi központ a megoldás; ezt is meg akarom beszélni most vele, hogy akkor hogyan és hova...
Persze-persze nem kellene előrerohanni, amint jól tudjuk, még teljesen egészségesen működő pároknak is egy év a próbálkozási idő, hiszen milyen kicsi a teherbeesés esélye még a legideálisabb csillagegyüttállással is, bla-bla-bla. Nekem nincs egy évem. Lehet hogy elcsesztem, lehet, hogy szülnöm kellett volna tíz évvel ezelőtt egy bármelyik pasinak, aki vágyott erre, lehet, hogy nem kellett volna válogatni, hanem be kellett volna érni a sok kompromisszummal, ahogy mindenki tette, akit ismerek, lehet, hogy nem ennyi évesen kellene picsogni. De nem érdekel, akkor sem változtatnék a múlton, ha ez a jövőmet is veszélyezteti: én M. gyerekét akarom megszülni és vele akarom felnevelni, mellette akarok élni és megöregedni, és senkivel a világon nem cserélnék. Ha valami felső erő ezt arrogánsnak ítéli, és nem teszi teljessé az életünket egy utóddal emiatt, akkor sem tudom visszavonni, mert ezt érzem minden sejtemben. Csak dühít, hogy akkor miért kell szivatni, miért tűnik ennyire egyszerűnek az, ami igazából pokolian komplikált... nem, nem vágyok alacsony spermaszámra és zárt petevezetőkre, hogy ha már lúd, legyen kövér, csak egyszerűen tehetetlen vagyok, és ennél az érzésnél semmit sem gyűlölök jobban. Lehet, hogy tényleg túl könnyen sikerült minden eddigi terv az életemben, és érdemes lenne alázatot tanulni, de nem akarok. Én babát akarok, és leszarom, ha bárki szerint leckéztetést érdemlek... akkor mit érdemel az, aki kétszer elmegy abortuszra, vagy aki a meglévő gyerekét veri - és ennél hány finomabb árnyalata van a szülői nemtörődömségnek...? Hagyjuk is ezt, kár igazságosságról fantáziálni, gondolom, csak cikáznak a gondolataim mindenfelé, okokat keresek megoldásokat remélek, és semmit sem találok. Szar nagyon...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mondd!