Már nem tudom milyen címet írhatnék, kifogytam a szellemességekből és közhelyekből egyaránt...
Havonta... vagy inkább ciklusonként kétszer jövök nagyjából, úgy látom, egyszer, mikor még lelkes vagyok és reményekkel teli, ovuláció és vérvétel után, izgalmas várakozásban - és ilyenkor, ovuláció előtt, aggódós várakozásban. Luteális végi hőeséskor vagy piros napokon sosem, mert akkor tudatosan letiltom magam a gondolkodásról, különben megbolodulnék.
Persze sejtettem, hogy egy műtétes és stimulálatlan ciklus felejtős, de valahol a lelkem nagyon mélyén, az önvédő mechanizmusaimon is túl a remény mindig pislákol - most is megtette. Még aztuán is, hogy a 6DPO progeszteronszintem siralmas volt, 25,9 nmol/l (8,14 ng/ml), vagyis rossz minőségű petét termeltem, és hogy a hőm ennek megfelelően végig nagyon rozoga volt, és piros előtt szokásos módon le is esett. Tesztelni csak egyszer teszteltem, azt is azért, mert az LH-teszteken (amiket végeztem folyamatosan, hogy nehogy lekéssünk bármit is az ugrándozó görbém miatt, mint múlt ciklusban) volt egy-egy hol alig látható, hol halvány második csík, és állítólag ezek jóstesztekként használhatóak, mivel valamiért HCG-érzékenyek is... szóval most legalább tudom, hogy nálam ez is hamis eredményt mutat, akármennyire ugyanolyan jelzés volt, mint pár hónappal ezelőtt a tüszőrepesztős injekció utáni próbakor. A terhességi teszt negatív volt persze, de nyilván elhitettem magammal, hogy túl korai... még mikor vérezni kezdtem, akkor is képes volt egy pillanatra bevillanni, hogy amíg nem élénkpiros, addig bármi lehet, más végig menstruál terhesség alatt... a darabok aztán szerencsére elég hamar kijózanítottak...
Szomorú vagyok és csalódott és hitetlen és irigy. Mindig megjelenik a fórumon egy-két beeső új ember pozitív tesztekkel, és szinte kivétel nélkül utálom őket azonnal, nem gratulálok és nem drukkolok, igazságtalannak tartom, hogy másnak sikerült és nekem nem, és hiába mondják, hogy ők még régebben próbálkoznak mint mi, nem láttam a fájdalmukat, mint a régi topiklakóknak, nem sorstársaim, nem érdekelnek, képtelen vagyok örülni nekik.
Ugyanakkor hálás vagyok, hogy igazából semmilyen konkrét bajom nincs... annyi szörnyűséget mondanak a fórumon, rengeteg betegséggel küszködnek ott a lányok, sokan több darab olyasmivel is, ami akadálya a gyereknek. Én elvileg egészséges vagyok, és M. is az (pénteken elment egy második spermatesztre, az eredménnyel majd jelentkezek), szóval csak türelem kellene meg jó időzítés... meg szerencse vagy csoda, vagy nem tudom minek nevezzem azt, ami hiányzik.
És aggódok - tudom, hogy nem kellene és nem szabadna, de nem tudok tenni ellene; úgyhogy azzal nyugtatgatom magam, hogy ezen nem fog múlni... a pozitív gondolkodás mantra nagyon aranyos dolog, de ha belegondol az ember elég bugyutácska is egyben, hiszen hány gyerek "sikerül" véletlenül, őket nem kívánó családokba, rossz szülőkhöz és rossz körülmények közé... Aggódok, mert minden jó eredményem ellenére sajnos van olyan, hogy megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag meddő egy pár, és aggódok, mert idős vagyok már, fogynak és romlanak az amúgy sem valami jó minőségű petesejtjeim, öregszik a méhem, futok ki az időből, és egyelőre azt sem látom, hogy így hogyan lesz nekem kisbabám, nem hogy mernék bízni benne, hogy legalább kettő lesz...
És tudom, hogy hinni kell, és szükségem is van rá, hogy M. mondja, hogy minden rendben lesz. Ugyanakkor rettegek, hogy mi lesz velünk ha nem sikerül, hiszen van ilyen... ha látszólag mindketten egészségesek vagyunk és mégse, akkor végülis ez azt jelentheti, hogy csak együtt nem megy, M. meg annyira fiatal, hogy neki még évtizedekig simán összejöhet mással... Nem akarok belemenni ebbe, mert már érzem, hogy bőgnöm kell, de azért nem teljesen abberáció ez a gondolat. Perzse lehet örökbefogadni, és mi nem is bánnánk... jó, ez ilyen formában nem igaz, minden vágyam, hogy M. génjeit vigye tovább a kisbabám, hogy hasonlítson rá, ránk... de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nálunk az egész procedúra hosszú évekbe telő hercehurca, és miközben telik az idő az örökbegyerek lassan nődögél egy idegen környezetben, kit tudja milyen neveléssel... hogy lesz az valaha is igazán, teljesen a miénk...?
Nem tudom mi lesz... per pillanat az, hogy jövő hétfőn megyek a dokihoz UH-követésre, és tüszőéresztő szurikra, addig meg szeredm a peteérés serkentő gyógyszert, és próbálom kikapcsolni az agyamat. Boldogok vagyunk együtt, tökéletes az életünk, ezer tervünk van a jövőre... boldogok vagyunk. És annyira de annyira vágyom egy kisbabára... :(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mondd!