Állapot és válasz és kérdés

Fél nyolc van, és már ágyban fekszem, teljesen kimerített, hogy három nap döglés után kettőig dolgozni kellett; de legalább holnap már csütörtök. Az a szerda után következő, amikor mennem kellett volna ultrahangra, és amikor nem mentem - először M.-től kértem, hogy beszéljen le róla, de aztán sokkal hatékonyabb módszert találtam: nem epiláltam és nem borotváltam tegnap, és hát a szőrös lábak és a borostás lady-parts mégsem az a look, amivel az ember szívesen megjelenik a dokinál, úgyhogy ezennel el is volt intézve a dilemma. Ma 8w3d vagyok, vagyis ha csak jövő hétfőn megyek Kissmajmot méretni, akkor a következő bekukkantásig (ami CVS-kor lesz) már csak két hetet kell várni majd, és az jó, mert egyelőre csak moderáltan vagyok idegbeteg, de egész határozottan romló tendenciát mutat a dolog.
Evésileg folytatódik a katasztrófa: tegnap édes M. talált nekem egy igazi Duna-parti halazdát, mert nagyon kívántam a keszeget, és ettem, és finom volt, és akkorára fújódtam tőle, mint egy lufi, ma meg szégyenszemre sznob teniszezőmódra sikerült csak lenyomni a banánomat, felénél megálltam, visszacsomagoltam a kis bőrébe, és visszatértem hozzá később, világcikije, én mondom.

Tegnapelőtt meg megvolt az első Kissmajmos rókám is (amúgy csak évágytalanság és émelygés szokott lenni), ráadásul az ebédet és az uzsonnát is viszontláttam, szinte azonnal lefeleút után - pedig kívántam is, ízlett is, kivételesen egészséges is volt... ki érti ezt? Amúgy nem volt kellemetlen egyáltalán, ez a terhességi hányás nem az a klasszikus agyonöklendezős dolog, egyszerűen komótosan visszajön a cucc, és megkönnyebbül tőle az ember, még különösebben rosszul sem éreztem magam tőle. Én kifejezetten szeretem továbbra is... ha muszáj, beérem az enyhébb rosszulléttel is, de két melltapogatás között valahogy olyan reassuring, hogy én, aki alaphelyzetben még egy seprűnyél ledugdosásával sem tudna kiváltani semmit, most gondolok egyet és zutty. Na jó, befejezem a testi funkcióim ecsetelését, remélem nem késői vacsorázgat senki épp...

És most válaszolni fogok Tamko kérdésére, mert jó kérdés, azért is ültem ennyit rajta - azt mondja, hogy: "mikor és hogyan győzött meg legutóbb valaki téged valamiről? (Tehát: kitartóan hittél mondjuk az X. elvben, de meggyőztek arról, hogy az Y. mégis helytállóbb)".
Ehhez tudni kell, hogy én vagyok a világ legmakacsabb embere hands down. Meg azt is, hogy lassan 37 éves vagyok, vagyis olyan jó évtizeddel ezelőtt már kialakultak a nézeteim mindenben, amit fontosnak tartok, és bár nem tartom magam merevnek, de nehezen tudom elképzelni, hogy valaki annyira új megvilágításba tudjon helyezni lényeges dolgokat, hogy eddigi hozzáállásomat sikeresen felrúgja vele. Kis dolgokban inkább kompromisszum-szinten vagyok szándékaimtól eltántorítható: nem azért, mert elhiszem, hogy a másik megoldása jobb, hanem mert belátom, hogy az egész nem annyira fontos, hogy foggal-körömmel ragaszkodjak a konfliktushoz. Na azért ebből senki még véltelenül se vonja le azt a következtetést, hogy konfliktuskerülő lennék, mert hatalmasat fog csalódni - ha valamit nagyon szeretnék, akkor heves vitától finom manipulációig bármit felhasználok, hogy elérjem, és általában sikerül is. De most beszéljünk konkrétumokról.
Az utolsó nagy dolog, amiben engedtem magam meggyőzni, az ugyan nem elvi kérdés, viszont egy igazi nagy dolog volt, és ehhez hozzátartozik, hogy nem is tudok visszaemlékezni semmire, ami előtte hasonló méretű fegyverletételhez vezetett volna részemről ever. Az úgy volt, hogy pár évvel ezelőtt helyet kerestünk életünk elkövetkező részéhez és az álomotthonunk megépítéséhez. A környék kapcsán (Buda-közeli kisváros gyönyörű erdős-ligetes része) azonnal egyetértettünk, és a sok lehetőséget is sikerült kettőre leszűkíteni, de abban sehogy sem tudtunk dűlőre jutni, hogy a két azonos áron meghirdetett, azonos méretű telek közül melyiket vegyük meg. Egy völgy két ellentétes domboldalán helyezkedtek el, több bokor és fa is volt rajtuk, és mindkettő picit meredeken teraszos volt, ami nagyon jól jött az M.Anyuka által tervezett eltolt szintes lakhoz, és ahhoz, hogy ha a telek elejére kerül a ház, akkor legyen egy óriási hátsó udvarunk, amire senki se lásson be. M. kedvence az utcától felfele lejtett, és nagyon vadregényes volt - konkrétan erdőszélen, csak szembeszomszéddal, az is picike ház, jobbról sűrű fák, hátulról egy nyeles telek (teljesen fás és szakadékszerűen emelkedik, tehát beépíthetetlen), balról az ehhez vezető szolgalmi út, és mellette egy jóval alacsonyabb terület (tehát ha lesz is ott szomszéd ház valaha, nem fog fölénk tornyosulni); az utca kavicsos, eléggé lakatlan (a közelben több hétvégi ház, több üres telek), az egész olyan zsákfalu érzetet keltett, ami egyszerre volt romantikusan természetközeli és (legalábbis számomra) ijesztően elemi. Az én kedvencem az utcától lefele lejtett, és az alsó vége volt erdő - jobbról egy nagy emeletes ház volt a szomszéd, balról az utca egyetlen másik üres telke; az utca a lakók által aszfaltoztatott, nagyon széles, gondozott virágokkal és bokrokkal szegélyezett, igazi amerikai suburb stílusú, ahol a gyerekek bicikliznek és a bácsik füvet nyírnak. Mindkettőnknek eléggé tetszett a másik ötlete ahhoz, hogy ne legyünk elégedelenek, ha végül azt vásároljuk meg, de M. nagyon beleszerelmesedett a saját választottjának civilizáció-széli hangulatába, az én ellenvetésem meg az volt, hogy bármennyire mizantróp vagyok, egy kicsit félelmetesnek találtam, hogy a világ végén fogunk lakni majdnem egymagunkban (már amennyire a fővárostól húsz kilométerre lehet ilyent mondani). Végül pár hét alatt meggyőzött, szinte easy-peasy - elképzelte nekem, hogy hol mi lesz az udvarunkon, hogy építünk függőágyas lazulós részt a tölgyfák alá, a sziklakert közelébe, hol lesz a kis veteményesem és hol a gyümölcsfáim, és milyen jó lesz úgy reggelizni a teraszon, hogy egy valódi zöld domboldalra van kilátásunk, nem egy szomszéd tűzfalára, esetleg medencéjére. És a legszebb az egészben az, hogy időközben annyira megszerettem a helyet, hogy most már elképzelni sem tudom az életünket a túloldalon, a parkszerűen tökéletesre rendezett utcában, a vadiúj mediterrán stílusú paloták közepette. Hát így.

Nekem is van kérdésem a játékhoz, csak önkényesen és telhetetlenül megnövelem a remélt válaszadók számát: kilenc embertől kérdeznék, mind a hat darab Csibetalis lánytól, továbbá Etamától, Ezüstmackótól és Havannától; bónuszként Beus-Nyulamtól is kérem szépen követelem, hogy legyen új blogja végremár, és legyen nekem rajta válaszom, vagy ha nem, az se baj, de legyen új blogja végremár. És mindenki más válaszát szívesen elolvasom, ha van kedve hozzá, csak szóljon kommentben, hogy hova írta (vagy írja kommentbe).
Jah és a kérdés (loosely based on Tamko's), amire persze nem kötelező válaszolni, de jóvóna, mert terápiás: mikor és mivel dühített fel legutóbb valaki, olyan igazán szívből-erősen, valamit szívesen a falhozkúrósan?