Second base

Ennyire terhes még sosem voltam.
Mivel előző alkalommal az inszemes stimuláció miatt a tankönyvinél rövidebb volt az első félidőm, most meg a sajátkezű maratoni ciklusom miatt hosszabb, mindig úgy számoltam, hogy korrigáltam egy kicsit: egy képzeletbeli tökéletes 14 napos follikulárishoz adogattam a megtermékenyülés után következő heteket. Ennek két hónap után igazából nem sok jelentősége van, mert mikor ultrahangoznak, úgyis mindig a baba mérete alapján tippelik meg újra a korát, de így az elején még számon tartottam mindent, hogy frászt ne kapjak, ha esetleg másmilyennek tűnik, mint amilyennek a hivatalos piroshoz képest lennie kellene.
Kissmalacznál az ovuláció és az inszem CD13 volt, egy szerda; szintén egy szerdán volt a CVS, akkor voltam naptár szerint korrigáltan pontosan 12w0d, ultrahang szerint pedig 11w6d; és szintén egy szerdán váltam el az édes bogaramtól, akkor voltam naptár szerint 13w0d, de az ultrahang csak 12w2d mutatott, nagyon lelassult, elfáradt már a kincsem... Kissmajomnál az ovuláció CD17 volt, vasárnap; a CVS hétfőjén naptár szerint korrigáltan 12w1d, ultrahang szerint 12w2d voltam; ma vagyok naptár szerint 13w1d, és lassan belelépek a második trimeszterbe...

Még mindig nem nagyon hiszem el, hogy gyerekünk lesz. Tavaly ilyenkor még azt gondoltam, nem lehet nagyobb boldogság, mint pozitívat tesztelni - most már tudom, hogy létezik ilyen, és azt is, hogy a két csík után van egy még fontosabb boldogságlépcső... és sejtem azt is persze, hogy lesz még egy és még egy és még millió... Most ebben a még mindig tartó eufóriában a szívem megint azt mondja, hogy a továbbiakban nem lehet semmi baj, de az eszem már sokkal okosabb ennél sajnos, úgyhogy egészen tisztán megint csak a következő mérföldkőig lát: erőteljes, de óvatos reményekkel várja a 18. heti genetikai ultrahangot; amit amúgy fogalmam sincs, hol és kivel érdemes elvégeztetni. Próbáltam utánanézni az igazán jó hazai szonográfusoknak, mert csak úgy beesni nem szeretnék sehova, csak azért mert szép 4D mozi-élményt tudnak biztosítani - egyelőre semennyire sem foglalkoztat, hogy hogy néz ki a kisfiunk, szeretni fogom mindenhogy, úgyhogy eléggé mindegy, hogy örökli-e az ajkaimat vagy sem. Nem ígérem, hogy ez később sem változik, amikor már tényleg annyira nyugodt és laza leszek (I'm sure that's gonna happen...), hogy máson sem tudok agyalni, csak azon, hogy vajon hajjal születik-e vagy anélkül, de per pillanat inkább a különböző kis porcikái érdekelnek, hogy jól működjön mindegyik, vagy hogyan segíthetünk majd rajta, ha esetleg valamije nem. A Fetal Medicine Foundation szerint azonban nem valami fényes a helyzet, erre a konkrét dologra összesen három darab magyar orvos van általuk akkreditálva, az egyik nálam már leszerepelt (nem, nem a doktornő az, ő rajta sincs a listán), a másik Nyíregyházán rendel, a harmadikról meg összesen vagy tíz találatot ad a kereső, és egyik sem igazán releváns, szóval nem győzött meg. Van ugye a Dr. Hajdú Júlia, de ő magzati szívultrahang specialista, és gondolom hozzá csak célzottan szokás menni, ha az adott szervet kell kielemezni, úgyhogy még van úgy öt hetem kitalálni - ha valakinek van ötlete megbízható szakorvosra, nagyon szívesen fogadom.

Most visszaolvasva teljesen úgy tűnök, mint egy őrült paraanya, aki mindent görcsösen be akar biztosítani, ami lehet hogy nem áll nagyon távol az igazságtól, de ebben a konkrét esetben pont nem igaz. Egyszerűen a múlt heti kötelező pihenés és a mellé erősen ajánlott figyelemelterelés közepette muszáj volt foglalkozni valamivel, és mivel a teljesen unrelated dolgok nem igazán kötöttek le, úgy döntöttem, hogy optimista leszek, és máris a következő lépésre koncentrálok. De dokumentálódtam már sokkal távolabbi dolgokban is, például abban, amit először Isolde blogján láttam, hogy miért nem szabad sírni hagyni a csecsemőt mintegy idomításul, hogy tanuljon meg önállóan elaludni; mondjuk M. szerint ilyen veszély a mi gyerekünket úgysem fenyegeti majd, annál inkább az, ami Rachel lányát, hogy folyton hurcolászni fogom, mikor alszik, hogy bújjunk inkább össze - lévén, hogy én vagyok az a sültbolond, aki képes zsibbadásig mozdulatlanul feküdni, ha egy macska kényelmesen elhelyezkedik a hasán, attól félek, hogy nem téved túl nagyot...

Jah azt említettem már, hogy mennyire boldog vagyok...? Mert ha nem, akkor mondom ám - még úgy is, hogy tavaly év végén annyit ismételgettem, a legnagyobb őszinteséggel, és végül jaj hogy fájt... De nem vagyok babonás... inkább boldog vagyok. :)