Nem, nem ünnepeljük a Bálint-napot, de Tamko megint megelőzött azzal, amit írni akartam, sőt ezúttal a címmel is, miszerint szerelmesek vagyunk, úgyhogy ennél maradok, úgyis mindennél igazabb, hogy ő a "my favourite work of art"... Kissmajom, aki nyolc hete és két napja esélyt sem adva uralkodik fölöttünk. Igaz, ő a történelem legédesebb és legnagylelkűbb diktátora, egyetlen nyakunkba fúrt meleg golyó-fejecskéjébe, egyetlen mennyei illatú leheletébe, egyetlen kemény hörcsögpofi- vagy puha szájacska-érintésébe, egyetlen fogatlan mosolyába, egyetlen heőzésébe kerül, és rögtön térdre rogyva könyörgünk, hogy hadd szolgáljuk még egy kicsit - és ő bőségesen osztogatja ezeket az aranyos kegyeket hű rajongóinak, nap mint nap.
Tamkoékkal ellentétben nekünk eszünkbe sem jut ésszerűen viselkedni, nem próbáljuk megnevelni, nemkényeztetni, türelemre tanítani. Ez volt a terv már akkor is, mikor még nem volt velünk, hogy mi azért vállalunk gyereket, mert agyon akarjuk imádni, mert megelégeltük a harmincsok évnyi önző életet (még akkor is, ha nyilván csak részben volt az, hiszen egymást és családjainkat is nagyon szeretjük), többet akarunk érezni valakiért, mint ami valaha is elképzelhető, és ennek megfelelően szándékozunk viselkedni: mint két igazi idióta, akiknek csak csettinteni kell, és boldogan hajtják igába a fejüket.
Emlékszem, pár héttel szülés előtt volt egy vitám egy friss anyákból és anyaságra vágyó nőkből álló csoportban, ahol állítólag beszóltam (szerintem csak szóltam, és főként egy népes tábort ellensúlyozandó tettem azt), mert ráripakodtak egy lányra, aki kijelentette, hogy ő képtelen sírni hagyni a kéthetes babáját, azonnal megsajnálja és felveszi, ha rákezd. Ők figyelmeztették, hogy ne csináljon már ekkora hülyeséget, hiszen elkapatja, és később le sem tudja majd vakarni magáról, én meg kértem, hogy hagyják már a saját érzései szerint cselekedni, mert azt anyaság igenis azt (is) jelenti, hogy egy tőlünk mindenben függő, kiszolgáltatott, védtelen kis lényt egy pillanatig sem hagyunk fölöslegesen szomorkodni, netán szenvedni. És ha már ott tartunk, tudományosan bebizonyított tény, hogy a sírni hagyás konkrét és közvetlen hatással van az agyra, mert olyan kémiai anyagokat szabadít fel, amik egy életre tönkreteszik az adekvát érzelmi reakciókat bizonyos komplex helyzetekre; illetve az is, hogy a gyerekek hat hónapos korukig nem tudnak manipulálni (egy ideig később is csak nagyon korlátozottan), egyszerűen nincs hozzá elég eszük, hogy összekössék a tetteiket a következményekkel. Az igaz, hogy elhallgatnak, ha ölbe veszik őket, de nem azért, mert fondorlatosan kiszámították, hogy ezt meg ezt kell tenniük annak érdekében, hogy legoptimálisabban kihasználják a felnőtteket, hanem azért, mert az ölelés, a meleg és az anyaszag által adott biztonságérzet egy olyan állapot, amire ösztönösen vágynak, amit megszoktak a méhben, és aminek "örülnek" akárhányszor visszaköszön, mert megnyugtatja őket ebben a nagy ismeretlen világban.
A vita persze tovább fajult, mert a fenti problémához való hozzáállás nagyjából meghatározza a szülők nevelési stílusát és módszereit, tehát ha már ezzel nem ért egyet valaki, akkor annak nagyjából fölösleges magyarázni bármit is, ami a feltétel nélküli szeretetről szól. Félreértés ne essék, nem mondom, hogy aki másképp viselkedik, mint én, az kevésbé szereti a gyerekét, csak annyit, hogy másképp szereti, és igenis feltételekkel (például főleg akkor, ha nem bőg "indokolatlanul", és ha ilyenkor nem várja el, hogy "ok nélkül" ölbe vegyék). Ami nem ördögtől való gonosztett, attól még nem lesz pszichopata a gyerek, de én egyszerűen nem csak ennyit szeretnék, nem azért vártam ilyen későig a gyerekvállalással, hogy még most se legyek képes a saját kényelmemet, nyugalmamat és elégedettségemet alárendelni neki. És nem, ettől még nem leszek se ősanya, se mártíranya, én sem teszek meg mindent, vannak személyes korlátaim, és azoknak megfelelően vannak határok, amiknél megállok: nem adom fel a személyiségemet, nem teszem tönkre a párkapcsolatomat, nem kockáztatom a boldogságomat alkotó részleteket az ő kényéért-kedvéért, mert annak csak az lenne a vége, hogy neheztelnék rá, amiért erre "kényszerített". De nem is mentegetőzök és kognitív disszonálok, vagyok annyira biztos a személyes döntéseimben, hogy nem találom ki, hogy az enyém a mindenekfeletti igazság, és amit én nem teszek meg, az már túlzás és badarság - és főleg nem állítom szembe a háromgyerekes szomszédasszony tapasztalatát a legkomolyabb kutatások eredményeivel, csak azért mert engem támogat.
És ha már elkezdtem, megemlíteném a másik kedvenc érvet a sírni hagyás mellett, amivel úton-útfélen találkozom, mind altatás mind különböző hisztinek titulált szituációk kezelése kapcsán (kisbabákról beszélek, nem dackorszakos háromévesekről). Az ebben hívő szülők mindig azzal önigazolnak, hogy az idomítás márpedig kiválóan működik, hiszen velük ugyan csak kétszer játszotta el a büdös kölök, hogy álomba/kimerülésbe bőgi magát, ők bizony nem dőltek be a trükknek, és lám, megtanulta, hogy ki a főnök. És vérig sértődnek, ha meg merem említeni, hogy van egy kísérlet, amiben egy tetszőleges laboratóriumi állatkát áramütéssel büntettek bárhová kuporodott; az elején visított és hanyatt-homlok elfutott szegény, de nemsokára azt vették észre, hogy semmire sem válaszol már - annyira megszokta a bántást, hogy fölöslegesenek ítélt bárminemű ellenkezést, és inkább elfogadta a sorsát. Persze sarkítva, de ugyanez az elv a sírni hagyás mögött is: ha egy patkány kondícionálható, hogy ne reagáljon tiltakozással/meneküléssel a fájdalom ellen, mert semmi értelme, akkor mennyivel inkább elérhető ez egy csecsemőnél, aki az egyedüllét miatt szenved. Valóban van olyan iskola, hogy ellenőrizzük az alapokat (nem éhes, nem fázik/nincs melege, tisztába van téve, stb.), és ha minden rendbennek tűnik, nyugodtan rá lehet csukni az ajtót, majd csak elhallgat - és tényleg. De ne áltassuk már magunkat, nem azért nem sír tovább, mert nem kívánja már azt a közelséget, amit megtagadtak tőle, hanem azért, mert rezignáltan tudomásul vette, hogy hiába is fejezi ki vágyait, senki sem igyekszik oda hozzá vigasztalni, segíteni. És lássuk be, elég rossz lehet úgy létezni ebben az életben, hogy pici vagy és semmit sem tudsz megoldani egyedül, aki meg meg tudná helyetted, az leszarja.
Visszatérve saját mosolyogva vállalt kihasználtságunkhoz, ahogy Tamkonál is írtam, Kissmajom eddig még soha sem tudta elsírni magát nem-kézben; amint nyekken vagy legörbül a pici szája, máris ugrik valamelyikünk, és kapja fel - elég trauma nekünk így is az, hogy ilyenkor néha valóban igazi baja van (például pocakfájás, és nem csak olyan egyszerű nyűglődés, amit mi magánybánatnak hívunk), és ölben sem tudjuk elég gyorsan megvigasztalni. Nem mondom, hogy ez a jó út, sőt tudatában vagyok, hogy a ló tulsó oldala; magyarázatul mondhatnám, hogy nem ő kérte, hogy szülessen, tartozom neki ezzel, és ezért is vagyok itthon huszonnégy órában feladatot ellátni. De én örömmel teszem, olyan borzalmasan hamar nő és változik, olyan kevés ideig lesz tényleg szüksége ránk... pár hete még egy tehetetlen kis csomag volt, ha letettük csak a semmibe meredt és hallgatott, mintha ott sem lett volna - ma már huzamos ideig követ a szemével, ránk mosolyog, és a saját kis nyelvén kommunikál velünk. Azóta a függőségben is szintet léptem, most már nem csak sírni hagyni nem bírom, de képtelen vagyok otthagyni a kiságyában este, amikor még éber. Itt van ez a kis emberke, akinek mondanivalója van, amit a maga kis korlátozott kifejezőkészletével próbál átadni nekünk... egyszerűen nem megy, hogy oké kisfiam, beszéld meg a plüssállataiddal, én kimegyek netezgetni. Nincs olyan sürgős csoda virtuáliában, ami fontosabb, mint az, hogy neki interakcióra van szüksége, vagy mittudomén, csak jobban szeret az én mozgó pofámhoz gagyogni, mint a passzív játékmaciéhoz. Lúzer vagyok és a fejemre nő, I've heard it all, és egy csöppet sem érdekel. Szeretéssel nem lehet elrontani egy embert, még kevésbé egy gyereket; mert nincs olyan, hogy túl sok szeretet - ha valakinek kétségei támadnának, javaslom elolvasni ezt a könyvet (sajnos tudtommal magyar fordítás nem készült).
Előreszámla
2014. február 14., péntek
2014. február 11., kedd
Mi vagyunk Petri országa
Éjfél körül van, M. zuhanyozni megy, E. tévét néz, Gyerek táplálkozik. Az előbbi kettő reményei szerint az utóbbi perceken belül jóllakik, elájul a cicin, letehető aludni, és mehet egy kis khm... versenyen kívüli gyakorlás a jövendőbeli tesó-projektre.
Nagyjából húsz perc múlva M. kijön a fürdőből, E. tanácstalanul ül a franciaágy közepén, előtte Gyerek wide awake, széles gesztusokkal galagyol a létező legaranyosabb babanyelven, és a kép kiegészül a mellette kinyúlva fekvő, nevetségesen hangosan doromboló Macskával - cuteness level through the roof.
M. rájuk néz, majd E.-re (E. lemondóan vállat von), majd megint rájuk, aztán rezignáltan az ágyhoz battyog, jól betakarózik, és olvasni kezd.
M. (tárgyilagosan): Plüssmacid lesz neked, kisfiam, nem húgod vagy öcséd. "Dugom is el a rémült hernyót."
Ennyit a gátlástalanságról. :)
M. (tárgyilagosan): Plüssmacid lesz neked, kisfiam, nem húgod vagy öcséd. "Dugom is el a rémült hernyót."
Ennyit a gátlástalanságról. :)
2014. február 10., hétfő
Gátlástalanul
Múlt szerdán, pontban hét héttel a szülés után, elmentem a hathetes kontrollra. A doki megtapogatta a hasamat, megnézte a hegemet, megrákszűrt, aztán leültünk megbeszélni a fogamzásgátlást. Ami annyiból állt, hogy megkérdezte, hogy ha teherbe esnék, megtartanánk-e a babát, és mikor mondtam, hogy természetesen, akkor azt javasolta, hogy szerinte ne fogamzásgátoljunk. Nem bántam, mert egyik módszer sem valami szimpatikus: a gumit és az aktus előtt felhelyezendő helyi cuccokat nem szeretjük, a spirál túl invazívnak tűnik, gyógyszereket meg nagyon nem akartam volna. Ugye eleve nem vagyok az a termékeny fajta, idős is vagyok már, és baromi nehéz volt legalább valamennyire beállítani a kusza hormonjaimat anno, ha reménykedünk további gyerekben (And oh boy, do we ever!), akkor nem kellene most összezavarni mindent. Az égbe szökött prolaktin szintem véd valamennyire, amennyire tudunk, majd egyelőre "vigyázunk" is, a többit meg a sorsra bízzuk. Kérdeztem a dokit, hogy mi lesz, ha besikerül a tesó, de nem pánikoltatott, azt mondta, legfeljebb lesz még egy közös császárunk.
Később utánanéztem a neten, és kiderült, hogy akár a vetélés akár megszakító műtét esetében, csak itthon szigorúskodnak túlzottan a dokik, és javasolnak hosszú szünetet (abortusz után minimum fél évet, szülés után minimum egyet, de inkább másfelet vagy kettőt), külföldön ezt is lazán kezelik, és ha császár után valaki nem ragaszkodik hüvelyi szüléshez (a túlzott erőlködésből baj lehetne), akkor akár azonnal is lehet próbálkozni - a heg két hónap után már biztonságosan össze van gyógyulva, és mire az új magzat akkora méretű lesz, hogy feszülni kezdjen a méh fala, már semmilyen veszély nem fenyeget. Persze legalább egy fél évig jó ilyenkor nem teherbe esni, mert a testnek más módon is regenerálódnia kell (pl. vitaminhiány egyensúlyba kerülése, vaskészlet feltöltése, stb.), de elvileg ha megfogan, megtapad és meg is marad egy baba, akkor az többnyire azt jelenti, hogy az anya a kihordásra is fel van készülve már.
Nekem most alig egy-két hete maradt abba a gyermekágyi vérzés (a végén nyilván már csak barnázás-féle volt), és a menzesz egyelőre nem jött meg még, de azóta mintha lettek volna már ovulációs jelek (pattanások és EWCM) - felírtam, hogy mikor, két tippem van, és várom a pontosan 14 napos luteálisom letelését, mert kíváncsi vagyok, hogy a szoptatás ellenére valóban van-e peteérésem.
Hát így állunk. És persze teljesen esélytelen és valószínűtlen a dolog, de azért belemondom a blogoverzumba a világ legszemtelenebb, de legeslegőszintébb vágyát: dejó is lenne jövő tavasszal megint szülni!
Később utánanéztem a neten, és kiderült, hogy akár a vetélés akár megszakító műtét esetében, csak itthon szigorúskodnak túlzottan a dokik, és javasolnak hosszú szünetet (abortusz után minimum fél évet, szülés után minimum egyet, de inkább másfelet vagy kettőt), külföldön ezt is lazán kezelik, és ha császár után valaki nem ragaszkodik hüvelyi szüléshez (a túlzott erőlködésből baj lehetne), akkor akár azonnal is lehet próbálkozni - a heg két hónap után már biztonságosan össze van gyógyulva, és mire az új magzat akkora méretű lesz, hogy feszülni kezdjen a méh fala, már semmilyen veszély nem fenyeget. Persze legalább egy fél évig jó ilyenkor nem teherbe esni, mert a testnek más módon is regenerálódnia kell (pl. vitaminhiány egyensúlyba kerülése, vaskészlet feltöltése, stb.), de elvileg ha megfogan, megtapad és meg is marad egy baba, akkor az többnyire azt jelenti, hogy az anya a kihordásra is fel van készülve már.
Nekem most alig egy-két hete maradt abba a gyermekágyi vérzés (a végén nyilván már csak barnázás-féle volt), és a menzesz egyelőre nem jött meg még, de azóta mintha lettek volna már ovulációs jelek (pattanások és EWCM) - felírtam, hogy mikor, két tippem van, és várom a pontosan 14 napos luteálisom letelését, mert kíváncsi vagyok, hogy a szoptatás ellenére valóban van-e peteérésem.
Hát így állunk. És persze teljesen esélytelen és valószínűtlen a dolog, de azért belemondom a blogoverzumba a világ legszemtelenebb, de legeslegőszintébb vágyát: dejó is lenne jövő tavasszal megint szülni!
2014. február 3., hétfő
The one about my tits
Szóval szoptatás... Azzal fogom kezdeni, hogy amint ti is tudjátok, én valahogy éreztem, hogy ez nem lesz egyszerű menet nekem - sokat foglalkoztatott a téma, és annyira vágytam rá és szerettem volna, ha tökéletesen sikerül, ahogy a babázás kezdő lépései közül semmi másra. Azt is említettem, hogy terhesség alatt, beleértve a legvégét, nem volt semennyi előtejem se; olvastam is, és mondták is a tapasztaltabbak, hogy ez nem releváns, nincs összefüggésben a beindulással és a későbbi mennyiségekkel sem, de engem akkor is aggasztott.
Először úgy tűnt, hogy nem lesz baj. Mikor már kezemben volt a táplálandó célszemély, az elolvasott könyvekből (különös tekintettel az Isolde által ajánlottra) a számunkra ideális szoptatási pozíciókat elég hamar sikerült belőni, így gyorsan és könnyen és rutinosan kapcsolódtunk össze. És a technika is jó volt, mert Kissmajom ebben is egy tünemény: első pillanattól, amikor a szülőszobán a mellemre igazították, tudta a dolgát, tökéletes halacskaszájjal tökéletesen rávákumolt a megfelelő helyre, és olyan erővel szívott, hogy szinte felkiáltottam meglepetésemben.
Na és akkor a nem olyan rózsaszínű részletek... Miután első napját és éjszakáját egyhuzamban végigaludta, Kissmajom második napon egész végig a cicimen volt, egyik oldalról a másikra pakoltam folyamatosan, ő meg, drága pici kincsem, szorgalmasan szívta órákon át - csak épp nem volt mit. Csütörtökön még nem aggódtam túlságosan, mert eleve azt mondják, hogy császárosoknál később indul be a tej, meg a tisztába tevésnél láttam, hogy még mindig ürül belőle a mekónium, és ebből, meg abból, hogy sosem sírt, arra következtettem, hogy biztos van még méhből hozott tartaléka a pocakban, nem éhes. De az azért nem tetszett, hogy bármennyit masszíroztam és nyüstöltem (miközben ő is dolgozott a kis szájával, és alvásszünetekben is), egy árva csepp nem sok, annyit sem sikerült kipréselni magamból, és a mellemen sem látszott semmilyen változás, ugyanannyira volt nagy és puha, mint terhesség alatt. Ezt természetesen megosztottam a szakemberekkel is: egy csecsemős nővér, egy védőnő és két különböző szoptatási tanácsadó jött "segíteni" minden nap, és elmondák mindig ugyanazt (hogyan fejjek, hogyan helyezkedjünk el etetéshez, hogyan rakjam a szájába a mellbimbót, hogyan válasszam le róla, stb.), amit egyébként ugye már tudtam, és ami ment is, mint a karikacsapás.
Azzal, hogy lassan huszonnégy órányi kemény munkája után a babába még mindig nem került táplálék, még a következő délután (ez péntek volt, szülés utáni második nap) sem tartották érdemesnek foglalkozni. Türelem, anyuka, van ott tej, anyuka, nem lát bele a gyerekbe, anyuka, pont elég az a minimális mennyiség is abba a miniatűr pocakba, anyuka, alig veszített a súlyából, anyuka - ezeket szajkózták elég lekezelően*, és ironikusan mosolyogva hajtogatták a felkeltési technikákat. Akkorra ugyanis Kissmajom már egyre sárgább volt és egyre aluszékonyabb, az addigi energiája és lelkesedése sehol, egyszerűen képtelen voltam rávenni, hogy kinyissa a száját, ha meg én szedtem szét az ajkait és erőszakoltam bele a cicit, akkor csak nézett álmosan, és nem volt hajlandó próbálkozni sem. A hozzáértők szerint ilyenkor csiklandozzam a talpát, csipkedjem a nyakát, függőlegesre emelve rázogassam jobbra-balra, és ha semmi más nem működik, vetkőztessem pelenkára, ezektől tuti feléled; hát az én fiam nem éledt, és ezt ők is tudták (végigcsinálták vele az összes javasolt okosságot, fél percre nyitotta ki a szemét mindig, és közvetlenül miután elhangzott a diadalmas nalátjaanyuka, mellre helyezve azonnal beájult újra), csak épp nem kommentálták, mert nem illett be a tankönyvi pattern-be, és ciki lett volna bevallani, hogy befuccsolt a tudományuk.
Pénteken este már eléggé kétségbe voltam esve, mert a baba gyakorlatilag felébreszthetetlen volt, így már nem az volt a fő bajom, hogy csak sajátkezű stimulálással biztos nem sokra megyek tejtermelésileg, hanem az is, hogy egy hajszál választja el a besárgulástól, ha ezt így folytatjuk (semmi sem jut bele, tehát a billirubin semmivel sem tud ürülni), arról nem is beszélve, hogy a gyerekem éhezik... Beszéltem a dokim egy másik páciensével, aki előttem pár nappal szült, és akinél kék fény lett a fogyás vége, neki sem volt se teje, se mentőötlete; de azért jól esett a sorstársaság, ha ő nem lett volna, lehet hogy csúnyán kiborulok. Azért nem tudtam visszafogni magam, és sírdogáltam egy sort, mire a csecsemősök rémülten felajánlották, hogy elviszik a gyereket és lazítsak, én meg megnyugtattam őket, hogy nem vagyok sem ön- sem babaveszélyes, csak egyszerűen frusztrál ez a tehetetlenség, és örülnék, ha valaki nem csak közhelyekkel** dobálózna, hanem reális támogatást nyújtana, hogy hogyan javítsak a dolgokon; a válasz a szokásos nyugianyuka volt.
Mikor bevittem fürdetésre, megint elmondtam nekik, hogy szerintem ez így nincs rendben, de megint csak egy legyintés volt a válasz - akkor viszont már elég ideges voltam ahhoz, hogy határozottabban lépjek fel. Elismételtem, hogy semennyi tejem sincs, nem bizony, előtej se, és követeltem, hogy mondják meg, hogy pontosan mennyi is az a "nem túl nagy" súlyveszteség, amire hivatkoznak; végül elértem, hogy ott előttem megmérjék a babát, aki már csak 2800 grammnál tartott. Akkor eléggé elszállt az agyam, és kiabálni kezdtem velük, hogy mi a fenét képzelnek, a 10% súlyveszteség az a megengedettnek a felső határa (olyan 8% az átlagos, és mi ahhoz képest ekkor már 13%-nál tartottunk), érdeklődtem, hogy mikor szándékoztak tájékoztatni, és kértem, hogy azonnal szerezzenek egy gyerekorvost, aki engedélyezi a tápszeres pótlást, mert én vagyok az utolsó ember a világon, aki meg akarja úszni a szoptatást, de ezt nem tűröm tovább. Egyikük morogva elbattyogott, majd mikor visszajött, kérte, hogy menjek el még egy utolsó körre, szoptassak mindkét mellből, utána megint lesz mérlegelés, és ha valóban szükséges, lépünk. Jó szenvedősen sikerült rávenni a Kissmajmot, hogy szopizzon, majd méricskélés, és az általam sejtett eredmény: nulla gramm gyarapodás. Utolsó utáni kísérletként (gondolom remélte, hogy végül mégis neki lesz igaza, nem a béna anyukának), megszorította a mellemet annyira, hogy majdnem kiugrott a szemem, mire megjelent egyetlen apró átlátszó kolosztrum csepp, ahol az apró annyit jelentett, hogy szinte mikroszkopikus, nagyjából tizede egy gyufa fejének.
Ekkor végül elhitték, hogy nem kamuhisztivel álltam elő, és... nem, nem megkönnyebbülés következett. Bekevertek ugyanis egy kis pohárnyi tápszert, majd megtanulandó bemutató címén előttem adták oda a Kissmajomnak. Ami úgy nézett ki, hogy félig ülő helyzetben megtámasztották a fejét, és egyszusszra (konkrétan öklendezve nyelt szerencsétlen) a szájába töltötték az egészet, nagyjából tíz másodperc alatt, mindezt háromóránként. Ezt követően reggelig keservesen szenvedett szegényem, ami nem is csoda, hiszen egy újszülöttnek elvileg meggymagnyi a gyomra, az övé ugye nem tudott tágulni addig, mert nem volt mitől, és akkor zutty bele egy fél deci lötty... Ölelőzve végigsétálgattuk az éjszakát, nyugtattuk egymást, ő nyöszörgött, én bőgtem, és írtam M.-nek, hogy reggel saját felelősségre haza fogunk menni, mert ezt én tovább nem engedem.
Hajnalban jött a váltás, és vele egy normális csecsemős, aki nem éreztette velem, hogy én vagyok a világ legalkalmatlanabb anyja, amiért nem ontom rögtön az anyagot a mellemből. De persze ő is megríkatott, mert úgy fogalmazott, hogy nem baj, ha nincs tej, de tegyem csak mellre a Kissmajmot minél gyakrabban, mert az neki nem csak kajaforrás, hanem az illatom és a melegem miatt az egyetlen ismerős és jó dolog, amije van ezen a világon. Amitől a végletekig elérzékenyültem, hogy édes hős bogárkám, tényleg sosem panaszkodott, hogy nincs mit ennie, csak most nyüsszög halkan, mikor a hirtelen pótlástól fáj a kis pocakja... És mikor már robbantam volna a hormonok által okozott érzelemtengertől, valahogy volt egy fordulat; talán mert délelőtt bejött a gyerekorvos azzal, hogy a legutóbbi mérés alapján a baba hízott ötven grammot, úgyhogy hazaengednek. Mire elkészült a zárójelentés, a nővér segítségével már több cseppnyi előtejet sikerült kinyomni a mellemből, kisütött a decemberi nap is, M. is jött értünk, úgyhogy hazaúton már sugároztam a boldogságtól.
Na nem, még itt sincs vége szoptatós a hullámvasútnak, otthon ugyanis egy sor újabb problémába ütköztünk... ott áll az ember ugye mindenféle olyan irányú félelmekkel tele, hogy hogy a fenébe fogja életben tartani ezt az öklömnyi maszatot, próbál kialakítani egy új életritmust, megfeleléskényszeres és kialvatlan - a disaster waiting to happen...
Mivel éjjel el-elbóbiskolva szoptattam, sajnos nem mindig figyeltem arra, hogy Kissmajom megfelelően csatlakozzon rám, úgyhogy a mellbimbóim elviselhetetlenül sajogtak***, de arról hallani sem akartam, hogy szünetet tartsak vagy kihagyjak egy-egy etetést, mert eleve túl kevés volt a termés. A pótlás katasztrofális volt, mert mindenáron be akartuk tartani a profik úton-útfélen szembejövő figyelmeztetését, miszerint pohárból itassuk a babát, mert különben cumizavaros lesz, és soha többet nem akar majd másképp enni. Így természetesen M. nélkül semmit sem tudtam tenni, mert a művelet kétemberes volt: egyikünk kitámasztotta a gyereket, lefogta a karjait, és irányba állította a fejét, a másik igyekezett a szájába találni a pohár peremével, és úgy megitatni, hogy se túl gyors ne legyen (akkor a szája sarkaiból patakzott a cucc, és fuldokolt), se túl lassú (akkor csomó levegőt nyelt, és a kortyoló mozdulatokkal felét visszajköpte). Ennek az lett a következménye, hogy hatalmas mennyiségű textilpelus használódott el, és napi hatszor kellett átöltöztetni az ordító Kissmajmot, mert minimum fele mennyiséget folyton a gallérjába öntöttük; és nyilván képtelenség volt mérni, hogy pontosan mennyit is fogyasztott el valójában, és mennyi az, amit sikeresen kilötyböltünk; a gyerek meg továbbra is egyfolytában éhes volt. Egy héten belül idegroncsok voltunk már csak az etetés gondolatától is, és egy éjszaka, kudarcunk romjain ücsörögve, megbeszéltük, hogy hát ennyi volt akkor, többet nem vagyunk hajlandóak kínozni ezt a szerencsétlen babát, ha majd nem fogadja el a mellemet, mert a cumizás túl könnyű, akkor fejek****, amennyit és ameddig tudok, és kész.
Szívesen mondanám, hogy onnantól aztán tényleg minden rendbejött, de nem így történt, volt még egy szörnyű lépés, ugyanis valamilyen módon valóban összezavarodott a Kissmajom. Néha képtelen volt megfelelően rácsatlakozni a mellemre (igazából teljesen kiszámthatatlan volt, hogy mikor, de általában olyankor, ha nagyon későn kapott észbe, és több mint három óra telt el étkezések között, úgyhogy már nagyon-nagyon éhes volt), és olyankor dührohamot kapott, és lihegett és üvöltött és remegett és vadul forgatta a fejét*****, amitől még kevesebb esélye volt igazán jó vákuumot kialakítani, tehát még mérgesebb lett... ördögi kör. De ez az állapot szerencsére nem tartott két napnál tovább, mert M. előállt a zseniális megoldással: ilyenkor kezdetnek mindig kapott cumiból pár korty tápszert, amitől megnyugodott, és türelmesebben próbálkozott, mikor visszatértünk a mellemhez.
Hogy hol tartunk most...? Még mindig nem tökéletes a dolog, de egy hozzászólásra alapozva kicsit még reménykedek, hogy nem késő, hátha valamikor csak összehozzuk a happy end-et mi is. Két héttel ezelőtt úgy is tűnt, hogy karnyújtásnyira a cél, lassan de biztosan elértük, hogy már csak 10-20 milliliter tápszeres pótlás kellett. De mire örvendezni kezdtünk volna, Kissmajom elérte a hatodik hetét és, a tankönyvi növekedési ugráshoz ragaszkodva, turbó fokozatra kapcsolt: napközben két és fél óránként kér enni, és a két cici tartalma mellé mindig betol 50-80 milli tápszert (éjszaka négy-öt órákat alszik, és olyankor elég neki a cicizés).
Most az van, hogy erősen próbálok többet inni, és szoptatni amilyen sokszor csak lehet - az előbbi nekem mindig is nehezemre esett, úgyhogy küzdök vele, az utóbbi meg... az a helyzet, hogy hiába igényli Kissmajom gyakran, ha három óra sem telik el két etetés között, akkor egyszerűen nem gyűl elég tej ahhoz, hogy jól lakjon vele; és ennél a gyereknél nem opció a keveset-gyakrabban módszer, ha nincs tele a hasa, addig sír, amíg meg nem töltjük. És tudom, hogy az elmélet szerint minél többször szoptatok, annál több tejem lesz, de egyelőre nem látom, hogy nálam ez így működne: míg éjjel öt óra alvás után nehezek és szinte fájdalmasan feszülősek a melleim, napközben fele ennyi időre szinte alig látszik rajtuk, hogy nagyobbak lennének, és valóban elég üresek.
Konkrét mennyiségekről fogalmam sincs sajnos, mindig elfelejtem megmérni a gyereket etetés előtt, és mikor már jelzi hogy éhes, akkor olyan vehemensen teszi, hogy a rúgkapálás miatt nem pontos az eredmény; de a legtöbb, amit mértem, az 60 milli volt (két mellből), olyan három héttel ezelőtt; fejni ugye csak kajálás után szoktam, akkor a baba félmunkája után a két mellből 50 milli körül préselhető még ki.
Na befejezem. Ha van okosságotok, osszátok meg légyszi, bármit szívesen fogadok.
* Megvolt tehát az első kórházi személyzetes csalódásom, és nagyon szomorú, hogy pont azon az osztályon, ahol egyébként nem lehetnek annyira megterhelőek a körülmények, hiszen nem súlyos betegekkel, hanem aranyos újszülöttekkel és boldog szüleikkel kell foglalkozni.
**Ahányszor valaki azt mondta, hogy ne stresszeljek, mert az árt a tejtermelésnek, pontosan oda kívántam, ahol azoknak is helye van, akik azt hajtogatták nyugtatólag, hogy nem kell a teherbeesésen görcsölni, jön majd az a kicsi lélek, ha akar...
*** Életmentő volt a bimbóvédő kenőcs, ami már bent a kórházban kellett, és amit még most is használok a sebesedés megelőzéseképpen: kommentjeitek tanácsára a Medela Purelan100 típussal kezdtem, de azóta lecseréltem a Lansinoh márka HPA Lanolinjára, mert tök ugyanaz, de jóval nagyobb kiszerelés, és kicsit talán olcsóbban is jön ki.
**** A fejőgép, egy kézi Avent, nekem egyáltalán nem vált be, úgyhogy az elektromosat már meg sem próbáltam, mert nem az erejével vagy a türelmemmel volt baj, hanem egyszerűen nem szívta ki normálisan mindenhonnan, sok bennemaradt különböző helyeken, és elkezdett csomósodni és keményedni a mellem; most már csak nagyon ritkán fejek (például ha Kissmajom annyira bealszik, hogy nem szívja ki üresre), és azt kézzel csinálom.
***** Ettől rendszeresen zokogógörcsöt kaptam, mert mindig beugrott, hogy biztos úgy érzi magát, mint a kisfiú József Attila Iszonyat című versében - be se linkelem, borzalmas, el ne olvassátok, komolyan!
Először úgy tűnt, hogy nem lesz baj. Mikor már kezemben volt a táplálandó célszemély, az elolvasott könyvekből (különös tekintettel az Isolde által ajánlottra) a számunkra ideális szoptatási pozíciókat elég hamar sikerült belőni, így gyorsan és könnyen és rutinosan kapcsolódtunk össze. És a technika is jó volt, mert Kissmajom ebben is egy tünemény: első pillanattól, amikor a szülőszobán a mellemre igazították, tudta a dolgát, tökéletes halacskaszájjal tökéletesen rávákumolt a megfelelő helyre, és olyan erővel szívott, hogy szinte felkiáltottam meglepetésemben.
Na és akkor a nem olyan rózsaszínű részletek... Miután első napját és éjszakáját egyhuzamban végigaludta, Kissmajom második napon egész végig a cicimen volt, egyik oldalról a másikra pakoltam folyamatosan, ő meg, drága pici kincsem, szorgalmasan szívta órákon át - csak épp nem volt mit. Csütörtökön még nem aggódtam túlságosan, mert eleve azt mondják, hogy császárosoknál később indul be a tej, meg a tisztába tevésnél láttam, hogy még mindig ürül belőle a mekónium, és ebből, meg abból, hogy sosem sírt, arra következtettem, hogy biztos van még méhből hozott tartaléka a pocakban, nem éhes. De az azért nem tetszett, hogy bármennyit masszíroztam és nyüstöltem (miközben ő is dolgozott a kis szájával, és alvásszünetekben is), egy árva csepp nem sok, annyit sem sikerült kipréselni magamból, és a mellemen sem látszott semmilyen változás, ugyanannyira volt nagy és puha, mint terhesség alatt. Ezt természetesen megosztottam a szakemberekkel is: egy csecsemős nővér, egy védőnő és két különböző szoptatási tanácsadó jött "segíteni" minden nap, és elmondák mindig ugyanazt (hogyan fejjek, hogyan helyezkedjünk el etetéshez, hogyan rakjam a szájába a mellbimbót, hogyan válasszam le róla, stb.), amit egyébként ugye már tudtam, és ami ment is, mint a karikacsapás.
Azzal, hogy lassan huszonnégy órányi kemény munkája után a babába még mindig nem került táplálék, még a következő délután (ez péntek volt, szülés utáni második nap) sem tartották érdemesnek foglalkozni. Türelem, anyuka, van ott tej, anyuka, nem lát bele a gyerekbe, anyuka, pont elég az a minimális mennyiség is abba a miniatűr pocakba, anyuka, alig veszített a súlyából, anyuka - ezeket szajkózták elég lekezelően*, és ironikusan mosolyogva hajtogatták a felkeltési technikákat. Akkorra ugyanis Kissmajom már egyre sárgább volt és egyre aluszékonyabb, az addigi energiája és lelkesedése sehol, egyszerűen képtelen voltam rávenni, hogy kinyissa a száját, ha meg én szedtem szét az ajkait és erőszakoltam bele a cicit, akkor csak nézett álmosan, és nem volt hajlandó próbálkozni sem. A hozzáértők szerint ilyenkor csiklandozzam a talpát, csipkedjem a nyakát, függőlegesre emelve rázogassam jobbra-balra, és ha semmi más nem működik, vetkőztessem pelenkára, ezektől tuti feléled; hát az én fiam nem éledt, és ezt ők is tudták (végigcsinálták vele az összes javasolt okosságot, fél percre nyitotta ki a szemét mindig, és közvetlenül miután elhangzott a diadalmas nalátjaanyuka, mellre helyezve azonnal beájult újra), csak épp nem kommentálták, mert nem illett be a tankönyvi pattern-be, és ciki lett volna bevallani, hogy befuccsolt a tudományuk.
Pénteken este már eléggé kétségbe voltam esve, mert a baba gyakorlatilag felébreszthetetlen volt, így már nem az volt a fő bajom, hogy csak sajátkezű stimulálással biztos nem sokra megyek tejtermelésileg, hanem az is, hogy egy hajszál választja el a besárgulástól, ha ezt így folytatjuk (semmi sem jut bele, tehát a billirubin semmivel sem tud ürülni), arról nem is beszélve, hogy a gyerekem éhezik... Beszéltem a dokim egy másik páciensével, aki előttem pár nappal szült, és akinél kék fény lett a fogyás vége, neki sem volt se teje, se mentőötlete; de azért jól esett a sorstársaság, ha ő nem lett volna, lehet hogy csúnyán kiborulok. Azért nem tudtam visszafogni magam, és sírdogáltam egy sort, mire a csecsemősök rémülten felajánlották, hogy elviszik a gyereket és lazítsak, én meg megnyugtattam őket, hogy nem vagyok sem ön- sem babaveszélyes, csak egyszerűen frusztrál ez a tehetetlenség, és örülnék, ha valaki nem csak közhelyekkel** dobálózna, hanem reális támogatást nyújtana, hogy hogyan javítsak a dolgokon; a válasz a szokásos nyugianyuka volt.
Mikor bevittem fürdetésre, megint elmondtam nekik, hogy szerintem ez így nincs rendben, de megint csak egy legyintés volt a válasz - akkor viszont már elég ideges voltam ahhoz, hogy határozottabban lépjek fel. Elismételtem, hogy semennyi tejem sincs, nem bizony, előtej se, és követeltem, hogy mondják meg, hogy pontosan mennyi is az a "nem túl nagy" súlyveszteség, amire hivatkoznak; végül elértem, hogy ott előttem megmérjék a babát, aki már csak 2800 grammnál tartott. Akkor eléggé elszállt az agyam, és kiabálni kezdtem velük, hogy mi a fenét képzelnek, a 10% súlyveszteség az a megengedettnek a felső határa (olyan 8% az átlagos, és mi ahhoz képest ekkor már 13%-nál tartottunk), érdeklődtem, hogy mikor szándékoztak tájékoztatni, és kértem, hogy azonnal szerezzenek egy gyerekorvost, aki engedélyezi a tápszeres pótlást, mert én vagyok az utolsó ember a világon, aki meg akarja úszni a szoptatást, de ezt nem tűröm tovább. Egyikük morogva elbattyogott, majd mikor visszajött, kérte, hogy menjek el még egy utolsó körre, szoptassak mindkét mellből, utána megint lesz mérlegelés, és ha valóban szükséges, lépünk. Jó szenvedősen sikerült rávenni a Kissmajmot, hogy szopizzon, majd méricskélés, és az általam sejtett eredmény: nulla gramm gyarapodás. Utolsó utáni kísérletként (gondolom remélte, hogy végül mégis neki lesz igaza, nem a béna anyukának), megszorította a mellemet annyira, hogy majdnem kiugrott a szemem, mire megjelent egyetlen apró átlátszó kolosztrum csepp, ahol az apró annyit jelentett, hogy szinte mikroszkopikus, nagyjából tizede egy gyufa fejének.
Ekkor végül elhitték, hogy nem kamuhisztivel álltam elő, és... nem, nem megkönnyebbülés következett. Bekevertek ugyanis egy kis pohárnyi tápszert, majd megtanulandó bemutató címén előttem adták oda a Kissmajomnak. Ami úgy nézett ki, hogy félig ülő helyzetben megtámasztották a fejét, és egyszusszra (konkrétan öklendezve nyelt szerencsétlen) a szájába töltötték az egészet, nagyjából tíz másodperc alatt, mindezt háromóránként. Ezt követően reggelig keservesen szenvedett szegényem, ami nem is csoda, hiszen egy újszülöttnek elvileg meggymagnyi a gyomra, az övé ugye nem tudott tágulni addig, mert nem volt mitől, és akkor zutty bele egy fél deci lötty... Ölelőzve végigsétálgattuk az éjszakát, nyugtattuk egymást, ő nyöszörgött, én bőgtem, és írtam M.-nek, hogy reggel saját felelősségre haza fogunk menni, mert ezt én tovább nem engedem.
Hajnalban jött a váltás, és vele egy normális csecsemős, aki nem éreztette velem, hogy én vagyok a világ legalkalmatlanabb anyja, amiért nem ontom rögtön az anyagot a mellemből. De persze ő is megríkatott, mert úgy fogalmazott, hogy nem baj, ha nincs tej, de tegyem csak mellre a Kissmajmot minél gyakrabban, mert az neki nem csak kajaforrás, hanem az illatom és a melegem miatt az egyetlen ismerős és jó dolog, amije van ezen a világon. Amitől a végletekig elérzékenyültem, hogy édes hős bogárkám, tényleg sosem panaszkodott, hogy nincs mit ennie, csak most nyüsszög halkan, mikor a hirtelen pótlástól fáj a kis pocakja... És mikor már robbantam volna a hormonok által okozott érzelemtengertől, valahogy volt egy fordulat; talán mert délelőtt bejött a gyerekorvos azzal, hogy a legutóbbi mérés alapján a baba hízott ötven grammot, úgyhogy hazaengednek. Mire elkészült a zárójelentés, a nővér segítségével már több cseppnyi előtejet sikerült kinyomni a mellemből, kisütött a decemberi nap is, M. is jött értünk, úgyhogy hazaúton már sugároztam a boldogságtól.
Na nem, még itt sincs vége szoptatós a hullámvasútnak, otthon ugyanis egy sor újabb problémába ütköztünk... ott áll az ember ugye mindenféle olyan irányú félelmekkel tele, hogy hogy a fenébe fogja életben tartani ezt az öklömnyi maszatot, próbál kialakítani egy új életritmust, megfeleléskényszeres és kialvatlan - a disaster waiting to happen...
Mivel éjjel el-elbóbiskolva szoptattam, sajnos nem mindig figyeltem arra, hogy Kissmajom megfelelően csatlakozzon rám, úgyhogy a mellbimbóim elviselhetetlenül sajogtak***, de arról hallani sem akartam, hogy szünetet tartsak vagy kihagyjak egy-egy etetést, mert eleve túl kevés volt a termés. A pótlás katasztrofális volt, mert mindenáron be akartuk tartani a profik úton-útfélen szembejövő figyelmeztetését, miszerint pohárból itassuk a babát, mert különben cumizavaros lesz, és soha többet nem akar majd másképp enni. Így természetesen M. nélkül semmit sem tudtam tenni, mert a művelet kétemberes volt: egyikünk kitámasztotta a gyereket, lefogta a karjait, és irányba állította a fejét, a másik igyekezett a szájába találni a pohár peremével, és úgy megitatni, hogy se túl gyors ne legyen (akkor a szája sarkaiból patakzott a cucc, és fuldokolt), se túl lassú (akkor csomó levegőt nyelt, és a kortyoló mozdulatokkal felét visszajköpte). Ennek az lett a következménye, hogy hatalmas mennyiségű textilpelus használódott el, és napi hatszor kellett átöltöztetni az ordító Kissmajmot, mert minimum fele mennyiséget folyton a gallérjába öntöttük; és nyilván képtelenség volt mérni, hogy pontosan mennyit is fogyasztott el valójában, és mennyi az, amit sikeresen kilötyböltünk; a gyerek meg továbbra is egyfolytában éhes volt. Egy héten belül idegroncsok voltunk már csak az etetés gondolatától is, és egy éjszaka, kudarcunk romjain ücsörögve, megbeszéltük, hogy hát ennyi volt akkor, többet nem vagyunk hajlandóak kínozni ezt a szerencsétlen babát, ha majd nem fogadja el a mellemet, mert a cumizás túl könnyű, akkor fejek****, amennyit és ameddig tudok, és kész.
Szívesen mondanám, hogy onnantól aztán tényleg minden rendbejött, de nem így történt, volt még egy szörnyű lépés, ugyanis valamilyen módon valóban összezavarodott a Kissmajom. Néha képtelen volt megfelelően rácsatlakozni a mellemre (igazából teljesen kiszámthatatlan volt, hogy mikor, de általában olyankor, ha nagyon későn kapott észbe, és több mint három óra telt el étkezések között, úgyhogy már nagyon-nagyon éhes volt), és olyankor dührohamot kapott, és lihegett és üvöltött és remegett és vadul forgatta a fejét*****, amitől még kevesebb esélye volt igazán jó vákuumot kialakítani, tehát még mérgesebb lett... ördögi kör. De ez az állapot szerencsére nem tartott két napnál tovább, mert M. előállt a zseniális megoldással: ilyenkor kezdetnek mindig kapott cumiból pár korty tápszert, amitől megnyugodott, és türelmesebben próbálkozott, mikor visszatértünk a mellemhez.
Hogy hol tartunk most...? Még mindig nem tökéletes a dolog, de egy hozzászólásra alapozva kicsit még reménykedek, hogy nem késő, hátha valamikor csak összehozzuk a happy end-et mi is. Két héttel ezelőtt úgy is tűnt, hogy karnyújtásnyira a cél, lassan de biztosan elértük, hogy már csak 10-20 milliliter tápszeres pótlás kellett. De mire örvendezni kezdtünk volna, Kissmajom elérte a hatodik hetét és, a tankönyvi növekedési ugráshoz ragaszkodva, turbó fokozatra kapcsolt: napközben két és fél óránként kér enni, és a két cici tartalma mellé mindig betol 50-80 milli tápszert (éjszaka négy-öt órákat alszik, és olyankor elég neki a cicizés).
Most az van, hogy erősen próbálok többet inni, és szoptatni amilyen sokszor csak lehet - az előbbi nekem mindig is nehezemre esett, úgyhogy küzdök vele, az utóbbi meg... az a helyzet, hogy hiába igényli Kissmajom gyakran, ha három óra sem telik el két etetés között, akkor egyszerűen nem gyűl elég tej ahhoz, hogy jól lakjon vele; és ennél a gyereknél nem opció a keveset-gyakrabban módszer, ha nincs tele a hasa, addig sír, amíg meg nem töltjük. És tudom, hogy az elmélet szerint minél többször szoptatok, annál több tejem lesz, de egyelőre nem látom, hogy nálam ez így működne: míg éjjel öt óra alvás után nehezek és szinte fájdalmasan feszülősek a melleim, napközben fele ennyi időre szinte alig látszik rajtuk, hogy nagyobbak lennének, és valóban elég üresek.
Konkrét mennyiségekről fogalmam sincs sajnos, mindig elfelejtem megmérni a gyereket etetés előtt, és mikor már jelzi hogy éhes, akkor olyan vehemensen teszi, hogy a rúgkapálás miatt nem pontos az eredmény; de a legtöbb, amit mértem, az 60 milli volt (két mellből), olyan három héttel ezelőtt; fejni ugye csak kajálás után szoktam, akkor a baba félmunkája után a két mellből 50 milli körül préselhető még ki.
Na befejezem. Ha van okosságotok, osszátok meg légyszi, bármit szívesen fogadok.
* Megvolt tehát az első kórházi személyzetes csalódásom, és nagyon szomorú, hogy pont azon az osztályon, ahol egyébként nem lehetnek annyira megterhelőek a körülmények, hiszen nem súlyos betegekkel, hanem aranyos újszülöttekkel és boldog szüleikkel kell foglalkozni.
**Ahányszor valaki azt mondta, hogy ne stresszeljek, mert az árt a tejtermelésnek, pontosan oda kívántam, ahol azoknak is helye van, akik azt hajtogatták nyugtatólag, hogy nem kell a teherbeesésen görcsölni, jön majd az a kicsi lélek, ha akar...
*** Életmentő volt a bimbóvédő kenőcs, ami már bent a kórházban kellett, és amit még most is használok a sebesedés megelőzéseképpen: kommentjeitek tanácsára a Medela Purelan100 típussal kezdtem, de azóta lecseréltem a Lansinoh márka HPA Lanolinjára, mert tök ugyanaz, de jóval nagyobb kiszerelés, és kicsit talán olcsóbban is jön ki.
**** A fejőgép, egy kézi Avent, nekem egyáltalán nem vált be, úgyhogy az elektromosat már meg sem próbáltam, mert nem az erejével vagy a türelmemmel volt baj, hanem egyszerűen nem szívta ki normálisan mindenhonnan, sok bennemaradt különböző helyeken, és elkezdett csomósodni és keményedni a mellem; most már csak nagyon ritkán fejek (például ha Kissmajom annyira bealszik, hogy nem szívja ki üresre), és azt kézzel csinálom.
***** Ettől rendszeresen zokogógörcsöt kaptam, mert mindig beugrott, hogy biztos úgy érzi magát, mint a kisfiú József Attila Iszonyat című versében - be se linkelem, borzalmas, el ne olvassátok, komolyan!
2014. február 2., vasárnap
Ismerkedős játék
Etama hívott meg a következő játékra, aminek az a lényege, hogy írjunk hét érdekes dolgot magunkról.
Van még piszkozatban egy hosszabb bejegyzés-tervem a szoptatásról, de gondoltam ezt addig is megírom, mert gyorsabb és, mi tagadás, szórakoztatóbb.
1. A nevemet Apu fiatalkori szerelméről kaptam - azon túl, hogy nagyon tetszett neki maga a név, Anyu viccelve azt szokta mondani, hogy ez a legjobb módszer elfeledtetni egy exet; és jó eséllyel igaza volt: miután megszülettem, nem valószínű, hogy hallattán Apunak bármikor is rajtam kívül más jutott volna eszébe. Amúgy azt hiszem szeretem a nevemet, még akkor is, ha az én generációmban eléggé divatos volt, és a nagyon gyakori (lánykori) vezetéknevemmel együtt igencsak tucatnévnek számít; mondjuk ez most, az internet virágkorában inkább előny, mert megtalálhatatlan vagyok.
2. Végzettségileg újságíró vagyok; tinikoromban annyira szerettem volna az lenni "amikor nagy leszek", hogy miután közvetlenül érettségi után nem jutottam be az egyetemre (abban az évben betegedett és halt meg Anyu, tehát nem tudtam annyira a tanulásra koncentrálni, plusz hatalmas volt a túljelentkezés, országosan tíz helyre többszázan özönlöttek), a következő évben újra próbálkoztam. Nagyjából a második szemeszterben már rájöttem, hogy se a szak, se a szakma nem nekem való, a tantárgyak érdekesek voltak, de a gyakorlat fos, utáltam a fontoskodó évfolyamtársakat és a már akkor túlzottan bulvárosodó médiát. Azonban mivel nem volt jobb ötletem, a legkisebb-rossz alapon végigcsináltam, csak azért, hogy legyen egy diplomám, és mehessek magiszteri képzésre - na az viszont már jó választás volt, amerikanisztikát tanultam két évig, imádtam.
3. Nincs egy darab nyelvvizsgám sem, de nagyon jó a nyelvérzékem, és a románon kívül minden másnak olyan 70%-a filmekből meg tévéből ragadt rám. Anyanyelvi szinten tudok románul, majdnem ugyanolyan jól angolul (mínusz a kiejtés, azon nyilván felismerhető, hogy nem vagyok native speaker), társalgási szinten olaszul, alapnál egy kicsit jobban németül, és pár neolatin nyelven (francia, spanyol) olyan 50%-ban megértem amit mondanak, csak beszélni nem tudok. Mivel az én időmben az egyetemi felvételinek része volt egy egész komoly nyelvi felmérés is, a végén már nem kellett ismételni, a mesterin eleve angolul folyt a tanítás, tehát ott sem, később meg a munkahelyeimen mindenhol az volt a fontos, hogy ismerem-e a kért nyelveket, nem az, hogy van-e róluk papírom, így sosem mentem el megnézetni, hogy mennyire is mennek nekem. A nagy fájdalmam, hogy a cirill betűknek csak felét ismerem még olvasásilag is, pedig az orosz nyelv hangzás szempontjából szerintem egyik legszebb a világon.
4. M. előtt (vagyis 27 éves koromig) egyetlen pár hónaposnál hosszabb kapcsolatom sem volt, és egyetlen normális pasival sem jártam. Rövid és dráma-dús szerelmekbe estem amerikai katonatiszttel, olasz nőcsábásszal, új-zélandi bűnözővel, lelkisérült szexmániással, Asperger szindrómás matekzsenivel, mennyasszonnyal rendelkező pappal, és majdnem egy évig együtt éltem egyfajta beteg ménage à trois felállásban a legjobb barátommal, aki évekig egyben szeretőm is volt, és az ő nőjével, aki semmit sem tudott a múltunkról. Mielőtt M.-et megismertem, sosem gondoltam volna, hogy éveket is kibírnék egy férfi mellett úgy, hogy ne unjam meg, és minden elkövetkező napomon örömmel választom majd azt, hogy mellette maradok.
5. Hosszútávon még soha az életben nem voltam képes életben tartani egy növényt sem. Az igényes orchideától a szerényke fokföldi ibolyáig előbb-utóbb mindent kinyírok, pedig szorgalmasan öntözgetem, és nagyon szeretem őket. Legkitartóbb túlélőm egy kis bokor bazsalikom volt, amit pesztó-gyártási céllal szereztem be, de pár hete az is elpusztult.
6. Van két tetoválásom, és szeretnék legalább még kettőt, csak nem tudom, mikor lesz időm megcsináltatni őket: a Kissmalacz és a Kissmajom neveit, és egy csokor virágot, amiben van egy Anyu által rajzolt margaréta, egy Van Gogh festményről kiválasztott írisz, és egy nap-csillag.
7. Mérsékelten nyelvtan-náci vagyok, lazán kezelem például a vesszőkre és az egybe/külön/kötőjellel írt szavakra vonatkozó szabályokat (értsd: mindig úgy írok, ahogy az adott szituációban a mondanivalót figyelembe véve kifejezőbbnek tűnik), de azt vallom, hogy az ember csak akkor engedje meg magának, hogy helytelenül írjon, ha egyébként pontosan tisztában van vele, hogy mi a helyes. Ugyanakkor mindig elszégyellem magam, amikor M.-hez vagy Nádasdihoz hasonló liberális nyelvészek rávilágítanak, hogy nincs olyan, hogy helyes vagy nem, mindenkinek az a helyes, amit az édesanyjától tanult. (Arról viszont nem tehetek, hogy egyszerűen gyű-lö-löm, mikor valaki úgy mondja, hogy "hanyadik".)
Az is a játék része lenne, hogy kérjek meg hét embert, hogy meséljen ugyanígy, de ezt a lépést kihagyom, mert annyira a végére maradtam, hogy szerintem teljesen körbejárt a dolog, mindenki megkapta már, csak esetleg van olyan, aki még nem ért rá válaszolni. Ha van ilyen, akkor tegye meg, mert tényleg tök érdekes ez az ismerkedősdi, nagyon élvezem olvasni a vallomásokat mindenkinél.
Van még piszkozatban egy hosszabb bejegyzés-tervem a szoptatásról, de gondoltam ezt addig is megírom, mert gyorsabb és, mi tagadás, szórakoztatóbb.
1. A nevemet Apu fiatalkori szerelméről kaptam - azon túl, hogy nagyon tetszett neki maga a név, Anyu viccelve azt szokta mondani, hogy ez a legjobb módszer elfeledtetni egy exet; és jó eséllyel igaza volt: miután megszülettem, nem valószínű, hogy hallattán Apunak bármikor is rajtam kívül más jutott volna eszébe. Amúgy azt hiszem szeretem a nevemet, még akkor is, ha az én generációmban eléggé divatos volt, és a nagyon gyakori (lánykori) vezetéknevemmel együtt igencsak tucatnévnek számít; mondjuk ez most, az internet virágkorában inkább előny, mert megtalálhatatlan vagyok.
2. Végzettségileg újságíró vagyok; tinikoromban annyira szerettem volna az lenni "amikor nagy leszek", hogy miután közvetlenül érettségi után nem jutottam be az egyetemre (abban az évben betegedett és halt meg Anyu, tehát nem tudtam annyira a tanulásra koncentrálni, plusz hatalmas volt a túljelentkezés, országosan tíz helyre többszázan özönlöttek), a következő évben újra próbálkoztam. Nagyjából a második szemeszterben már rájöttem, hogy se a szak, se a szakma nem nekem való, a tantárgyak érdekesek voltak, de a gyakorlat fos, utáltam a fontoskodó évfolyamtársakat és a már akkor túlzottan bulvárosodó médiát. Azonban mivel nem volt jobb ötletem, a legkisebb-rossz alapon végigcsináltam, csak azért, hogy legyen egy diplomám, és mehessek magiszteri képzésre - na az viszont már jó választás volt, amerikanisztikát tanultam két évig, imádtam.
3. Nincs egy darab nyelvvizsgám sem, de nagyon jó a nyelvérzékem, és a románon kívül minden másnak olyan 70%-a filmekből meg tévéből ragadt rám. Anyanyelvi szinten tudok románul, majdnem ugyanolyan jól angolul (mínusz a kiejtés, azon nyilván felismerhető, hogy nem vagyok native speaker), társalgási szinten olaszul, alapnál egy kicsit jobban németül, és pár neolatin nyelven (francia, spanyol) olyan 50%-ban megértem amit mondanak, csak beszélni nem tudok. Mivel az én időmben az egyetemi felvételinek része volt egy egész komoly nyelvi felmérés is, a végén már nem kellett ismételni, a mesterin eleve angolul folyt a tanítás, tehát ott sem, később meg a munkahelyeimen mindenhol az volt a fontos, hogy ismerem-e a kért nyelveket, nem az, hogy van-e róluk papírom, így sosem mentem el megnézetni, hogy mennyire is mennek nekem. A nagy fájdalmam, hogy a cirill betűknek csak felét ismerem még olvasásilag is, pedig az orosz nyelv hangzás szempontjából szerintem egyik legszebb a világon.
4. M. előtt (vagyis 27 éves koromig) egyetlen pár hónaposnál hosszabb kapcsolatom sem volt, és egyetlen normális pasival sem jártam. Rövid és dráma-dús szerelmekbe estem amerikai katonatiszttel, olasz nőcsábásszal, új-zélandi bűnözővel, lelkisérült szexmániással, Asperger szindrómás matekzsenivel, mennyasszonnyal rendelkező pappal, és majdnem egy évig együtt éltem egyfajta beteg ménage à trois felállásban a legjobb barátommal, aki évekig egyben szeretőm is volt, és az ő nőjével, aki semmit sem tudott a múltunkról. Mielőtt M.-et megismertem, sosem gondoltam volna, hogy éveket is kibírnék egy férfi mellett úgy, hogy ne unjam meg, és minden elkövetkező napomon örömmel választom majd azt, hogy mellette maradok.
5. Hosszútávon még soha az életben nem voltam képes életben tartani egy növényt sem. Az igényes orchideától a szerényke fokföldi ibolyáig előbb-utóbb mindent kinyírok, pedig szorgalmasan öntözgetem, és nagyon szeretem őket. Legkitartóbb túlélőm egy kis bokor bazsalikom volt, amit pesztó-gyártási céllal szereztem be, de pár hete az is elpusztult.
6. Van két tetoválásom, és szeretnék legalább még kettőt, csak nem tudom, mikor lesz időm megcsináltatni őket: a Kissmalacz és a Kissmajom neveit, és egy csokor virágot, amiben van egy Anyu által rajzolt margaréta, egy Van Gogh festményről kiválasztott írisz, és egy nap-csillag.
7. Mérsékelten nyelvtan-náci vagyok, lazán kezelem például a vesszőkre és az egybe/külön/kötőjellel írt szavakra vonatkozó szabályokat (értsd: mindig úgy írok, ahogy az adott szituációban a mondanivalót figyelembe véve kifejezőbbnek tűnik), de azt vallom, hogy az ember csak akkor engedje meg magának, hogy helytelenül írjon, ha egyébként pontosan tisztában van vele, hogy mi a helyes. Ugyanakkor mindig elszégyellem magam, amikor M.-hez vagy Nádasdihoz hasonló liberális nyelvészek rávilágítanak, hogy nincs olyan, hogy helyes vagy nem, mindenkinek az a helyes, amit az édesanyjától tanult. (Arról viszont nem tehetek, hogy egyszerűen gyű-lö-löm, mikor valaki úgy mondja, hogy "hanyadik".)
Az is a játék része lenne, hogy kérjek meg hét embert, hogy meséljen ugyanígy, de ezt a lépést kihagyom, mert annyira a végére maradtam, hogy szerintem teljesen körbejárt a dolog, mindenki megkapta már, csak esetleg van olyan, aki még nem ért rá válaszolni. Ha van ilyen, akkor tegye meg, mert tényleg tök érdekes ez az ismerkedősdi, nagyon élvezem olvasni a vallomásokat mindenkinél.
2014. január 28., kedd
Funny lil man
Sokszor hallottam már, hogy a szülőségben az az egyik legjobb dolog, hogy a gyerekek viccesek, és jól lehet rajtuk és velük szórakozni, de mindig azt hittem, hogy ez már arra a periódusra vonatkozik, amikor beszélni tudnak, vagy legalább tanulnak. Hát nem. Kissmajom már az első napjaiban is számtalanszor megmosolyogtatott minket, mert borzasztó édes volt a folyamatosan változó arcocskájával és teljesen koordinálatlan mozdulataival, manapság meg már napi többször kacagunk hangosan a különböző mutatványain; ezek többnyire grimaszok - de konkrétan többszáz van belőlük, és mind-mind imádnivaló.
Egyik kedvencünk a "részeg manó" (Tamko szavaival élve), amit akkor ad elő, amikor nagyon jóllakott és meglehetősen álmos; ez abból áll, hogy ilyen elégedett és nyugis Buddha-fejet vág (amin jelentősen segít az is, hogy tökéletesen kerek kobakja és pufók hörcsögpofija van), a szemét résnyire nyitja/csukja, a száját félig ásítósra, félig mosolygósra húzza, és a nevetségesen rövid kis karjaival (Az milyen már, hogy a könyöke a fülével van egy vonalban, és kinyújtva is alig ér a feje búbjáig a kezecskéje!) slow motion mode-ban kaszabolja a levegőt.
Na, ma részegmanó nap van, azért is érek ennyire rá. Miután múlt héten volt néhány nehézkesebb pillanatunk különböző napszakokban jeletkező hasgörcsök miatt (szívszaggatóan legörbülő fogatlan szájacska, fájdalmas nyöszörgés, vigasztalhatatlan sírás - elviselhetetlen aranyosság mind), kezdtük megszokni, hogy amikor épp nem alszik, nem eszik, és nem kesereg, akkor egyre hosszabb ideig bámészkodik a világra. Ehhez képest ma minden szoptatást félálomban abszolvált, a kesergései pár másodpercig tartottak csak, a bámészkodás meg teljesen elmaradt: szó szerint egész nap teljesen kómás volt, felébreszthetetlenül alszik most is, pedig az utolsó órában megetettem, tisztába tettem, átöltöztettem, kiporszívóztam az orrát, háromszor is átpakoltam egyik helyről a másikra, és mindezek között többször is ölben szállítgattam különböző pozíciókban - őszintén szólva valószínűnek tartom, hogy egy alapos fürdetést is simán le lehetne nyomni anélkül, hogy észrevenné.
Állítólag hat hetes (holnap lesz annyi) kor körül van egy úgynevezett growth spurt, amikor is a babák minden energiájukkal a növekedésre és fejlődésre koncentrálnak. Ezt erősíti meg az is, hogy tegnapelőtt óta elkezdett napközben két és fél óránként megéhezni, éjszaka meg négy-öt órákat aludni (sőt, ma éjjel volt egy rekord hat is), gyakorlatilag egyik napról a másikra kinőtte egy egész fióknyi kis ruháját, és egyszer csak 4300 grammot mutatott a mérleg.
Olyan nagy fiú már, hogy gyakran azon kapom magam, hogy máris nosztalgiázok, és legszívesebben megállítanám az időt, hogy mindig ugyanilyen maradjon és a végtelenségig kiélvezhessünk minden drága apróságot. De persze aztán inkább mégsem, mert látom, hogy mennyire más nap mint nap, és tudom, hogy igazatok van, és elképzelhetetlen csodák várnak ránk minden egyes órában, amit majd együtt töltünk vele. Azt hiszem, csak akkor lennék teljesen elégedett, ha nagyjából háromnaponta* megtöbbszöröződne a gyerek, és egyik példány maradna változatlan mindigre, a másik meg módosulna normál ütemben tovább... a végén lenne kétszáz Kissmajmunk, és én bugyuta elfogult rajongással csüngenék mindegyiken. Szegény M.-nek komoly erőfeszítéseibe fog kerülni, hogy ne legyek tipikus fiús anya, akinek semmi és senki sem elég jó a csemetéjéhez képest - vajon az orvosolná az enyhén szemellenzős állapotomat, ha sürgősen gyártanánk még egy tesót**...?
* Ette fene, később, mikor nem változik ilyen őrült iramban, csökkenhetne három hétre, majd akár hónapra.
** Most attól eltekintve, hogy nyilván ez nem lesz olyan nagyon egyszerű menet (már ha egyáltalán menni fog), de azt sem igazán tudom elképzelni, hogy hogy lehetne még egyet/kettőt/többet ugyanennyire kiélvezni, hiszen oszlana a figyelem... folyton attól tartanék, hogy valamelyiknél valamiről tuti lemaradok - és én semmiről sem akarok lemaradni!
Egyik kedvencünk a "részeg manó" (Tamko szavaival élve), amit akkor ad elő, amikor nagyon jóllakott és meglehetősen álmos; ez abból áll, hogy ilyen elégedett és nyugis Buddha-fejet vág (amin jelentősen segít az is, hogy tökéletesen kerek kobakja és pufók hörcsögpofija van), a szemét résnyire nyitja/csukja, a száját félig ásítósra, félig mosolygósra húzza, és a nevetségesen rövid kis karjaival (Az milyen már, hogy a könyöke a fülével van egy vonalban, és kinyújtva is alig ér a feje búbjáig a kezecskéje!) slow motion mode-ban kaszabolja a levegőt.
Na, ma részegmanó nap van, azért is érek ennyire rá. Miután múlt héten volt néhány nehézkesebb pillanatunk különböző napszakokban jeletkező hasgörcsök miatt (szívszaggatóan legörbülő fogatlan szájacska, fájdalmas nyöszörgés, vigasztalhatatlan sírás - elviselhetetlen aranyosság mind), kezdtük megszokni, hogy amikor épp nem alszik, nem eszik, és nem kesereg, akkor egyre hosszabb ideig bámészkodik a világra. Ehhez képest ma minden szoptatást félálomban abszolvált, a kesergései pár másodpercig tartottak csak, a bámészkodás meg teljesen elmaradt: szó szerint egész nap teljesen kómás volt, felébreszthetetlenül alszik most is, pedig az utolsó órában megetettem, tisztába tettem, átöltöztettem, kiporszívóztam az orrát, háromszor is átpakoltam egyik helyről a másikra, és mindezek között többször is ölben szállítgattam különböző pozíciókban - őszintén szólva valószínűnek tartom, hogy egy alapos fürdetést is simán le lehetne nyomni anélkül, hogy észrevenné.
Állítólag hat hetes (holnap lesz annyi) kor körül van egy úgynevezett growth spurt, amikor is a babák minden energiájukkal a növekedésre és fejlődésre koncentrálnak. Ezt erősíti meg az is, hogy tegnapelőtt óta elkezdett napközben két és fél óránként megéhezni, éjszaka meg négy-öt órákat aludni (sőt, ma éjjel volt egy rekord hat is), gyakorlatilag egyik napról a másikra kinőtte egy egész fióknyi kis ruháját, és egyszer csak 4300 grammot mutatott a mérleg.
Olyan nagy fiú már, hogy gyakran azon kapom magam, hogy máris nosztalgiázok, és legszívesebben megállítanám az időt, hogy mindig ugyanilyen maradjon és a végtelenségig kiélvezhessünk minden drága apróságot. De persze aztán inkább mégsem, mert látom, hogy mennyire más nap mint nap, és tudom, hogy igazatok van, és elképzelhetetlen csodák várnak ránk minden egyes órában, amit majd együtt töltünk vele. Azt hiszem, csak akkor lennék teljesen elégedett, ha nagyjából háromnaponta* megtöbbszöröződne a gyerek, és egyik példány maradna változatlan mindigre, a másik meg módosulna normál ütemben tovább... a végén lenne kétszáz Kissmajmunk, és én bugyuta elfogult rajongással csüngenék mindegyiken. Szegény M.-nek komoly erőfeszítéseibe fog kerülni, hogy ne legyek tipikus fiús anya, akinek semmi és senki sem elég jó a csemetéjéhez képest - vajon az orvosolná az enyhén szemellenzős állapotomat, ha sürgősen gyártanánk még egy tesót**...?
* Ette fene, később, mikor nem változik ilyen őrült iramban, csökkenhetne három hétre, majd akár hónapra.
** Most attól eltekintve, hogy nyilván ez nem lesz olyan nagyon egyszerű menet (már ha egyáltalán menni fog), de azt sem igazán tudom elképzelni, hogy hogy lehetne még egyet/kettőt/többet ugyanennyire kiélvezni, hiszen oszlana a figyelem... folyton attól tartanék, hogy valamelyiknél valamiről tuti lemaradok - és én semmiről sem akarok lemaradni!
2014. január 26., vasárnap
Szülősös
Na megpróbálom ezt is összefoglalni, mielőtt elfelejteném a részleteket... a szülés. Nagyon röviden: megúszós volt.
Hosszabban... Azt az okoskodást most is ökörségnek tartom, hogy aki császárral hozza világra a gyerekét, az nem kötődik annyira hozzá, és kevésbé jó anya, és hasonló bullshit, mert az már így csekély öt hét után is kristálytisztán kiderült számomra (pedig ugye ez még semmi ahhoz képest, ami az elkövetkező években-évtizedekben következik), hogy marhára nem arról szól az anyaság, hogy a nunimon nyomtam-e ki a gyereket vagy sem. De tény és való, hogy császárral szülni egy vicc volt, valószínűleg ezerszer könnyebb, mint hagyományosan, és őszintén szólva amit én produkáltam az tényleg nem nevezhető klasszikus szülésnek; volt egy hasi műtétem, bár állítólag egész komoly, de számomra nem különösebben kellemetlen, és a következményeképpen lett egy gyerekem, ennyi. Nem akarom bagatellizálni, biztos az én fájdalomküszöböm nagyon magas vagy a szerencsém nagyon nagy, és vannak olyan nők, akiket valóban erősen megvisel a dolog fizikai oldala, a szobatárnőm például olyan volt - és vele együtt egész sokan, beleértve a kórházi személyzetet, nagyon csodálkoztak, hogy én már pár óra után vígan felpattantam, folyamatosan elláttam a babát, és másnap konkrétan összevissza rohangáltam. Nem volt tiszteletreméltó bravúr, őszintén mondom, hogy szinte meg sem kottyant, egyszer sem vettem be a kiosztogatott fájdalomcsillapító gyógyszert, és az egyetlen dolog, amivel napokkal később is problémám volt, az a vízszintes helyzetből kapaszkodó nélküli felülés volt, főleg a mellemre fektetett Kissmajommal megnehezítve.
Nem ragaszkodtam foggal-körömmel a császárhoz, és nem is én "rendeltem" azt, de nem tagadom, hogy ahogy a kiírás időpontja közeledett, egyre jobban örültem neki, hogy az okos fiam nem fordult be, és ezáltal automatikusan eldőlt a sorsunk. Elsősorban amiatt, hogy számára így biztonságosabb és kevésbé megerőltető volt a születés, hiszen igazából ez volt az egyetlen szempont, ami fontos volt - ha az lett volna a legjobb neki, hogy a bal orrlyukamat tágítják tíz centisre, és ott húzkodják ki, akkor azt is szó nélkül eltűrtem volna. De bevallom, hogy ha ettől függetlenül is opció kérdése lett volna a császár, akkor is lett volna egy kényelmi ok, amiért talán kértem volna: amennyire control freak vagyok, nekem marhára nehezemre esett volna nem tudni, hogy mikor számíthatok a beindulásra, mi hogyan történik majd, és egyáltalán meddig kell várakozni, hogy végre célba érjünk. Bentlétem alatt az NST/CTG szobában csomó mindenórás és még több túlhordós kismamával beszélgettem, és minden elismerésem amiért annyira jól bírták a sok bizonytalanságot, hogy most akkor pontosan mit mutat a gép, és ahhoz képest valójában mennyire is fáj, és vajon mikor gyorsulnak be az események, és hogyan készüljenek mire; én a finisben még így is nagyon rosszul viseltem a várakozást, hogy jó előre pontosan meg volt tervezve a találkozás napja és órája.
És akkor a történések... December 18. volt ugye megbeszélve szül(et)ésnapnak, nem is volt más páciens beírva akkorra csak a hüvelyi szülésesek, úgyhogy már előző este kiderült, hogy velem kezdünk, ha semmi sürgősség nem jön közbe a műtőben. Hétkor kellett jelentkeznem a szülőszobán, előtte még volt egy gyors ellenőrző ultrahang, amin megkönnyebbülésemre kiderült, hogy Kissmajom még mindig farfekvéses, tehát we are a go. A szülőszoba vadiúj volt és nagyon puritán, nem tudom, hogy van-e otthonosabb alternatíva is valamelyik szomszéd helyiségben, de ez kifejezetten profi kórházias környezet volt, amit én egyébként kicsit sem bántam, és akkor sem bántam volna, ha vajúdni mentem volna be, nem vágatásra készülni. Mindenki végtelenül kedves volt, beleértve a középkorú szülésznőt, akihez random kerültem; mondta, hogy vetkőzzek le meztelenre, és feküdjek fel az ágyra, betakart, rárakott az NST/CTG gépre, bekötötte az infúziót, aztán kiment és hozta a folyosón várakozó apajelöltet, aki belépés után rémülten körülnézett, és hálát adott a sorsnak, hogy nem az ő vérnyomását mérik, mert arról azt tippelte, hogy jóval kétszáz fölött lenne (miközben enyém meg szokásához híven száz alatt volt ott is, úgyhogy belém is nyomtak gyorsan vagy három palack löttyöt... ami nem változtatott semmin). A várakozás alatt beköszönt a dokim, akivel gyorsan leegyeztettük, hogy milyen formában szeretnénk az őssejt-levételt, bejelentkezett az aneszteziológus, aki nem nagyon értette, hogy miért olyan kicsi a vérnyomásom, és többször bejöttek különböző nővérkék rápillantani a görbémre, amiből kiderült, hogy egész durva és gyakori méhösszehúzódásaim vannak, amikből én továbbra sem éreztem semmit egy minimális keményedésen kívül. (Mondta is a szülésznő, hogy biztos nagyon könnyen szülnék természetes úton is, mert a hozzám hasonló vékony nőknek ez gyorsan szokott menni, én meg nagyot vigyorogtam azon, hogy életemben kb. először kilenc hónapos terhesen lesoványoznak itten.) További várakozás következett, ami alatt a szomszéd szobából áthallatszott a nőgyógyászok beszélgetése, miszerint valakinél épp burkot repesztettek, és most üvölt - na ekkor néztem M.-re és böktem ki, hogy basszus semmi pénzért nem cserélnék az illetővel, mire gyorsan mondta hogy ő sem a párjával, és megegyeztünk, hogy minden hagyományos úton szülő nő és hagyományos szülésnél jelen levő nem-orvos férfi egy igazi hősök, és jajdejó, hogy nekünk nem kell azoknak lenni. Negyed kilenc körül szóltak M.-nek, hogy lassan öltözzön be az automatából vásárolt steril kék cuccba, mert indul a móka.
A szomszédos műtőbe egy bácsi vitt be gurulós ágyon, és ő pakolt át az asztalra is, pedig akkor még semmi bajom nem volt; egy csomóan vidáman sürgölődtek bent mindenfélével, ami tényleg nagyon megnyugtató, mint valami szorgos hangyák, akik gépiesen tudják és végzik a kis dolgukat. Megérkezett az aneszteziológus, megint csodálkozott egy sort a stabilan kilencven körüli vérnyomásomon, többször is rákérdezett, hogy mindig ilyen alacsony-e, aztán mikor a dokim is megnyugtatta, hogy egész terhesség alatt nem ment száz fölé, mondta, hogy üljek az asztal szélére görbített háttal, és megspinális-érzéstelenít. Egy kis miniszúrást érzékeltem csak, ami a tompító injekció volt, aztán le kellett feküdnöm, lekötöztetni és mondta, hogy most majd elkezdek zsibbadást és melegséget érezni, aztán megböködte az alsó részemet több helyen is, hogy szóljak, ha fáj; nem fájt, csak nyomást éreztem, közölte, hogy ilyesmit fogok majd végig, illetve egy kis rángatást, amikor bepakolják a méhemet a hasamba (M. itt eléggé elsápadt a szemszínéhez harmonikusan illő maszkja mögött).
Jött a dokim, ránkmosolygott a meleg barna szemével, és felépítette a szemem elé az akciót eltakaró "sátrat" (amit kicsit bántam, mert szívesen végigasszisztáltam volna a procedúrát), aztán csatlakoztak különböző emberek, akiknek csak a hangját hallottam, és annyira beindultak az események, hogy gondolkozni sem volt idő. Nagyon érdekes élmény volt amúgy, eleve maga az állapot, hogy pakolták ide-oda a lábaimat, én meg láttam, hogy velem történik, de semmit sem éreztem belőle, meg azok a kis cibálás-félék is, amiket műtét közben érzékeltem - azon kívül, hogy baromi hideg volt, egyetlen egyszer volt kellemetlen, a legvégén, a varrás előtti művelet, gondolom az lehetett a belső szerveim visszatuszkolása, de az sem fájdalom volt, inkább ilyen erőteljes húzás-rángatás. Az aneszteziológus továbbra is rágódott a vérnyomásomon, egyfolytában kérdezgette, hogy jól vagyok-e, nincs-e szédülés vagy hányinger, és M. feje is elég aggódós volt, de azért jól szórakoztunk, beszélgettünk és nevetgéltünk, meg is jegyezte a szülésznő, hogy ilyen mosolygós klientúra még sosem feküdt a műtőasztalon.
Az egész cécó olyan háromnegyed óráig tartott (úgy, hogy a végén varrást még komótosan tanítgatta is valakinek rajtam a dokim), de a nagy része körítés volt, a baba az első tíz percben már ki is került. Ami úgy volt, hogy a legelején volt egy kis csend, aztán a doki hangját hallottuk, hogy "Itt van az egyik... itt meg a másik..." (gondolom a pici lábakat vagy karokat szabadította ki épp), és egyszer csak, pontban 08:47-kor, felcsendült egy keservesen nyöszörgős, de erőteljes kiabálás. Na azt az érzést nem tudom leírni, ha úgy jellemzem, hogy megható, akkor az olyan, mintha az univerzumra azt mondanám, hogy nagyocska. Kontrollálhatatlanul kitört belőlem a sírás, M. szemébe néztem, könnyes volt az is... és akkor egy pillanat alatt szülők lettünk. A szülésznő a fejemhez lépett, és odadugott egy takaróba bugyolált rugkapáló-jajveszékelő kis valamit; olyan gyorsan történt, hogy az agyammal csak annyira emlékszem, hogy koszos volt és szürkés rózsaszín, és a szegény gyűrött jobb füle teljesen magára volt csukva - a lelkembe viszont örökre belevésődött az az érzés, amikor megpusziltam a kis fejét, ami nedves volt, és meleg, és olyan mennyei illata volt, amihez hasonlóval soha nem találkoztam, és gyanítom, hogy nem is fogok, pedig az sem semmi, amit azóta áraszt magából.
Attól kezdve ott feküdtem euforikus állapotban, bamba vigyorral a képemen, miközben a babával kivonultak a vizsgálóba, és M.-nek szóltak, hogy csatlakozzon. Amíg engem összeraktak, addig Kissmajmot kint letörölgették, megméregették, és az apukája meztelen mellkasára fektették, ahol azonnal megnyugodott (ami jó szokást a mai napig is megtartott). Mikor végeztek velem, visszatoltak a szülőszobára megfigyeltetni, kaptam oxitocint, és a méhösszehúzódás segítése végett súlyt pakoltak a hasamra. A szomszéd szobából áthallatszott egy apuka, aki a Happy birthday dallamát dúdolta az épp megszületett kislányának, nekünk meg egy kis várakozás után kihozták a világ legtökéletesebb kisfiúját.
Ahogy említettem, a posztoperatív időszak szemérmetlenül zökkenőmentes volt: konkrétan én segítgettem a hüvelyi-szült ismerősöknek, mert gátmetszésekből kifolyólag elég nehézkesen jártak-keltek, és ülni nem nagyon tudtak csak félseggen. A műtét utáni hat órát alig bírtam kivárni (állítólag a fejfájás elkerülése végett volt rá szükség, de igazából én már előtte egy csomót forgolódtam és felülögettem, szóval most nem tudom, hogy urban legend vagy valóban fennáll a veszélye és én csak megúsztam), mert akkor jött be a nővérke felállítani, és csak utánára ígérték oda a babát ottmaradósra; le lettem mosva, segített felöltözni, aztán tennem kellett pár lépést, demonstrálni, hogy nem vagyok ájulós - mindez meglepően fájdalommentes volt. Másnap jöttek átkötözni, és ilyen vízhatlan cuccal ragasztották le a felszívódó varratokkal lezárt sebet, amire azt mondták, hogy ha nem ázik át (óvatos zuhanyzásokat kibír), akkor egy hétig legyen rajtam, utána meg vegyem le, és semmit sem kell a helyére tenni - én azért egy textilpelust tettem rá derékmelegítővel rögzítve, hogy mégse a ruhámhoz érjen az akkor már egész stabil és gyógyulósan viszkető heg.
Ami viszont tényleg fájt, az a hasam nyomkorászása volt, mert minden vizitkor, plusz a saját dokim napközben is párszor, így ellenőrizték, hogy megfelelően zsugorodik-e a méhem; de gondolom ez sima szülésnél nem ilyen rossz érzés, nekem csak azért fájt, mert ugye mindenemet kipakolták és vissza. Nagyon jó ötlet volt, amint kiderült, a saját fürdő; én eredetileg azért mentem alapítványi szobába, hogy friss sebbel ne kelljen a folyosó végi zuhanyzóba caplatnom, de végül az nem is lett volna probléma - ellenben a tiszta, rövid fertőtlenítős törlés után bátran ráülhetős vécé az áldott egy ajándék volt, mert nagyon nehezemre esett volna félig guggolós pózban intézni a dolgaimat (és a sok muszáj-ivás meg a mindenféle vérezgetés miatt egész gyakran voltak dolgaim). Szintén jól jöttek az egyszer használatos bugyik és a giga-betétek; utóbbiból nekem nem kellett tíznél több, mert harmadik naptól már jelentősen mérséklődött a vérzés, és egy közepes menstruációval ért fel körülbelül.
Hát nagyon nyersen és lényegretörően nagyjából ennyi, majd még kiegészítgetek, ha eszembe jut kimaradt rész.
Szülők vagyunk, öt hete és négy napja; a világ legeslegjobb dolga, sosem gondoltam/-tuk, hogy ennyire, ha tudtuk volna, szerintem már jóval hamarabb elkezdtünk volna próbálkozni... és persze az is igaz, hogy sokkal rosszabb lett volna a hosszas várakozás és a bizonytalanság hogy vajon sikerül-e valaha.
Aki még úton van, annak csak azt tudom mondani, hogy soha-soha ne adja fel, hogy valamilyen, bármilyen úton-módon gyereke legyen - és ezt én állítom, aki imádtam terhes lenni: a szülés semmi, egy jelentéktelen pillanat csupán a sok csodához képest, ami következik.
Hosszabban... Azt az okoskodást most is ökörségnek tartom, hogy aki császárral hozza világra a gyerekét, az nem kötődik annyira hozzá, és kevésbé jó anya, és hasonló bullshit, mert az már így csekély öt hét után is kristálytisztán kiderült számomra (pedig ugye ez még semmi ahhoz képest, ami az elkövetkező években-évtizedekben következik), hogy marhára nem arról szól az anyaság, hogy a nunimon nyomtam-e ki a gyereket vagy sem. De tény és való, hogy császárral szülni egy vicc volt, valószínűleg ezerszer könnyebb, mint hagyományosan, és őszintén szólva amit én produkáltam az tényleg nem nevezhető klasszikus szülésnek; volt egy hasi műtétem, bár állítólag egész komoly, de számomra nem különösebben kellemetlen, és a következményeképpen lett egy gyerekem, ennyi. Nem akarom bagatellizálni, biztos az én fájdalomküszöböm nagyon magas vagy a szerencsém nagyon nagy, és vannak olyan nők, akiket valóban erősen megvisel a dolog fizikai oldala, a szobatárnőm például olyan volt - és vele együtt egész sokan, beleértve a kórházi személyzetet, nagyon csodálkoztak, hogy én már pár óra után vígan felpattantam, folyamatosan elláttam a babát, és másnap konkrétan összevissza rohangáltam. Nem volt tiszteletreméltó bravúr, őszintén mondom, hogy szinte meg sem kottyant, egyszer sem vettem be a kiosztogatott fájdalomcsillapító gyógyszert, és az egyetlen dolog, amivel napokkal később is problémám volt, az a vízszintes helyzetből kapaszkodó nélküli felülés volt, főleg a mellemre fektetett Kissmajommal megnehezítve.
Nem ragaszkodtam foggal-körömmel a császárhoz, és nem is én "rendeltem" azt, de nem tagadom, hogy ahogy a kiírás időpontja közeledett, egyre jobban örültem neki, hogy az okos fiam nem fordult be, és ezáltal automatikusan eldőlt a sorsunk. Elsősorban amiatt, hogy számára így biztonságosabb és kevésbé megerőltető volt a születés, hiszen igazából ez volt az egyetlen szempont, ami fontos volt - ha az lett volna a legjobb neki, hogy a bal orrlyukamat tágítják tíz centisre, és ott húzkodják ki, akkor azt is szó nélkül eltűrtem volna. De bevallom, hogy ha ettől függetlenül is opció kérdése lett volna a császár, akkor is lett volna egy kényelmi ok, amiért talán kértem volna: amennyire control freak vagyok, nekem marhára nehezemre esett volna nem tudni, hogy mikor számíthatok a beindulásra, mi hogyan történik majd, és egyáltalán meddig kell várakozni, hogy végre célba érjünk. Bentlétem alatt az NST/CTG szobában csomó mindenórás és még több túlhordós kismamával beszélgettem, és minden elismerésem amiért annyira jól bírták a sok bizonytalanságot, hogy most akkor pontosan mit mutat a gép, és ahhoz képest valójában mennyire is fáj, és vajon mikor gyorsulnak be az események, és hogyan készüljenek mire; én a finisben még így is nagyon rosszul viseltem a várakozást, hogy jó előre pontosan meg volt tervezve a találkozás napja és órája.
És akkor a történések... December 18. volt ugye megbeszélve szül(et)ésnapnak, nem is volt más páciens beírva akkorra csak a hüvelyi szülésesek, úgyhogy már előző este kiderült, hogy velem kezdünk, ha semmi sürgősség nem jön közbe a műtőben. Hétkor kellett jelentkeznem a szülőszobán, előtte még volt egy gyors ellenőrző ultrahang, amin megkönnyebbülésemre kiderült, hogy Kissmajom még mindig farfekvéses, tehát we are a go. A szülőszoba vadiúj volt és nagyon puritán, nem tudom, hogy van-e otthonosabb alternatíva is valamelyik szomszéd helyiségben, de ez kifejezetten profi kórházias környezet volt, amit én egyébként kicsit sem bántam, és akkor sem bántam volna, ha vajúdni mentem volna be, nem vágatásra készülni. Mindenki végtelenül kedves volt, beleértve a középkorú szülésznőt, akihez random kerültem; mondta, hogy vetkőzzek le meztelenre, és feküdjek fel az ágyra, betakart, rárakott az NST/CTG gépre, bekötötte az infúziót, aztán kiment és hozta a folyosón várakozó apajelöltet, aki belépés után rémülten körülnézett, és hálát adott a sorsnak, hogy nem az ő vérnyomását mérik, mert arról azt tippelte, hogy jóval kétszáz fölött lenne (miközben enyém meg szokásához híven száz alatt volt ott is, úgyhogy belém is nyomtak gyorsan vagy három palack löttyöt... ami nem változtatott semmin). A várakozás alatt beköszönt a dokim, akivel gyorsan leegyeztettük, hogy milyen formában szeretnénk az őssejt-levételt, bejelentkezett az aneszteziológus, aki nem nagyon értette, hogy miért olyan kicsi a vérnyomásom, és többször bejöttek különböző nővérkék rápillantani a görbémre, amiből kiderült, hogy egész durva és gyakori méhösszehúzódásaim vannak, amikből én továbbra sem éreztem semmit egy minimális keményedésen kívül. (Mondta is a szülésznő, hogy biztos nagyon könnyen szülnék természetes úton is, mert a hozzám hasonló vékony nőknek ez gyorsan szokott menni, én meg nagyot vigyorogtam azon, hogy életemben kb. először kilenc hónapos terhesen lesoványoznak itten.) További várakozás következett, ami alatt a szomszéd szobából áthallatszott a nőgyógyászok beszélgetése, miszerint valakinél épp burkot repesztettek, és most üvölt - na ekkor néztem M.-re és böktem ki, hogy basszus semmi pénzért nem cserélnék az illetővel, mire gyorsan mondta hogy ő sem a párjával, és megegyeztünk, hogy minden hagyományos úton szülő nő és hagyományos szülésnél jelen levő nem-orvos férfi egy igazi hősök, és jajdejó, hogy nekünk nem kell azoknak lenni. Negyed kilenc körül szóltak M.-nek, hogy lassan öltözzön be az automatából vásárolt steril kék cuccba, mert indul a móka.
A szomszédos műtőbe egy bácsi vitt be gurulós ágyon, és ő pakolt át az asztalra is, pedig akkor még semmi bajom nem volt; egy csomóan vidáman sürgölődtek bent mindenfélével, ami tényleg nagyon megnyugtató, mint valami szorgos hangyák, akik gépiesen tudják és végzik a kis dolgukat. Megérkezett az aneszteziológus, megint csodálkozott egy sort a stabilan kilencven körüli vérnyomásomon, többször is rákérdezett, hogy mindig ilyen alacsony-e, aztán mikor a dokim is megnyugtatta, hogy egész terhesség alatt nem ment száz fölé, mondta, hogy üljek az asztal szélére görbített háttal, és megspinális-érzéstelenít. Egy kis miniszúrást érzékeltem csak, ami a tompító injekció volt, aztán le kellett feküdnöm, lekötöztetni és mondta, hogy most majd elkezdek zsibbadást és melegséget érezni, aztán megböködte az alsó részemet több helyen is, hogy szóljak, ha fáj; nem fájt, csak nyomást éreztem, közölte, hogy ilyesmit fogok majd végig, illetve egy kis rángatást, amikor bepakolják a méhemet a hasamba (M. itt eléggé elsápadt a szemszínéhez harmonikusan illő maszkja mögött).
Jött a dokim, ránkmosolygott a meleg barna szemével, és felépítette a szemem elé az akciót eltakaró "sátrat" (amit kicsit bántam, mert szívesen végigasszisztáltam volna a procedúrát), aztán csatlakoztak különböző emberek, akiknek csak a hangját hallottam, és annyira beindultak az események, hogy gondolkozni sem volt idő. Nagyon érdekes élmény volt amúgy, eleve maga az állapot, hogy pakolták ide-oda a lábaimat, én meg láttam, hogy velem történik, de semmit sem éreztem belőle, meg azok a kis cibálás-félék is, amiket műtét közben érzékeltem - azon kívül, hogy baromi hideg volt, egyetlen egyszer volt kellemetlen, a legvégén, a varrás előtti művelet, gondolom az lehetett a belső szerveim visszatuszkolása, de az sem fájdalom volt, inkább ilyen erőteljes húzás-rángatás. Az aneszteziológus továbbra is rágódott a vérnyomásomon, egyfolytában kérdezgette, hogy jól vagyok-e, nincs-e szédülés vagy hányinger, és M. feje is elég aggódós volt, de azért jól szórakoztunk, beszélgettünk és nevetgéltünk, meg is jegyezte a szülésznő, hogy ilyen mosolygós klientúra még sosem feküdt a műtőasztalon.
Az egész cécó olyan háromnegyed óráig tartott (úgy, hogy a végén varrást még komótosan tanítgatta is valakinek rajtam a dokim), de a nagy része körítés volt, a baba az első tíz percben már ki is került. Ami úgy volt, hogy a legelején volt egy kis csend, aztán a doki hangját hallottuk, hogy "Itt van az egyik... itt meg a másik..." (gondolom a pici lábakat vagy karokat szabadította ki épp), és egyszer csak, pontban 08:47-kor, felcsendült egy keservesen nyöszörgős, de erőteljes kiabálás. Na azt az érzést nem tudom leírni, ha úgy jellemzem, hogy megható, akkor az olyan, mintha az univerzumra azt mondanám, hogy nagyocska. Kontrollálhatatlanul kitört belőlem a sírás, M. szemébe néztem, könnyes volt az is... és akkor egy pillanat alatt szülők lettünk. A szülésznő a fejemhez lépett, és odadugott egy takaróba bugyolált rugkapáló-jajveszékelő kis valamit; olyan gyorsan történt, hogy az agyammal csak annyira emlékszem, hogy koszos volt és szürkés rózsaszín, és a szegény gyűrött jobb füle teljesen magára volt csukva - a lelkembe viszont örökre belevésődött az az érzés, amikor megpusziltam a kis fejét, ami nedves volt, és meleg, és olyan mennyei illata volt, amihez hasonlóval soha nem találkoztam, és gyanítom, hogy nem is fogok, pedig az sem semmi, amit azóta áraszt magából.
Attól kezdve ott feküdtem euforikus állapotban, bamba vigyorral a képemen, miközben a babával kivonultak a vizsgálóba, és M.-nek szóltak, hogy csatlakozzon. Amíg engem összeraktak, addig Kissmajmot kint letörölgették, megméregették, és az apukája meztelen mellkasára fektették, ahol azonnal megnyugodott (ami jó szokást a mai napig is megtartott). Mikor végeztek velem, visszatoltak a szülőszobára megfigyeltetni, kaptam oxitocint, és a méhösszehúzódás segítése végett súlyt pakoltak a hasamra. A szomszéd szobából áthallatszott egy apuka, aki a Happy birthday dallamát dúdolta az épp megszületett kislányának, nekünk meg egy kis várakozás után kihozták a világ legtökéletesebb kisfiúját.
Ahogy említettem, a posztoperatív időszak szemérmetlenül zökkenőmentes volt: konkrétan én segítgettem a hüvelyi-szült ismerősöknek, mert gátmetszésekből kifolyólag elég nehézkesen jártak-keltek, és ülni nem nagyon tudtak csak félseggen. A műtét utáni hat órát alig bírtam kivárni (állítólag a fejfájás elkerülése végett volt rá szükség, de igazából én már előtte egy csomót forgolódtam és felülögettem, szóval most nem tudom, hogy urban legend vagy valóban fennáll a veszélye és én csak megúsztam), mert akkor jött be a nővérke felállítani, és csak utánára ígérték oda a babát ottmaradósra; le lettem mosva, segített felöltözni, aztán tennem kellett pár lépést, demonstrálni, hogy nem vagyok ájulós - mindez meglepően fájdalommentes volt. Másnap jöttek átkötözni, és ilyen vízhatlan cuccal ragasztották le a felszívódó varratokkal lezárt sebet, amire azt mondták, hogy ha nem ázik át (óvatos zuhanyzásokat kibír), akkor egy hétig legyen rajtam, utána meg vegyem le, és semmit sem kell a helyére tenni - én azért egy textilpelust tettem rá derékmelegítővel rögzítve, hogy mégse a ruhámhoz érjen az akkor már egész stabil és gyógyulósan viszkető heg.
Ami viszont tényleg fájt, az a hasam nyomkorászása volt, mert minden vizitkor, plusz a saját dokim napközben is párszor, így ellenőrizték, hogy megfelelően zsugorodik-e a méhem; de gondolom ez sima szülésnél nem ilyen rossz érzés, nekem csak azért fájt, mert ugye mindenemet kipakolták és vissza. Nagyon jó ötlet volt, amint kiderült, a saját fürdő; én eredetileg azért mentem alapítványi szobába, hogy friss sebbel ne kelljen a folyosó végi zuhanyzóba caplatnom, de végül az nem is lett volna probléma - ellenben a tiszta, rövid fertőtlenítős törlés után bátran ráülhetős vécé az áldott egy ajándék volt, mert nagyon nehezemre esett volna félig guggolós pózban intézni a dolgaimat (és a sok muszáj-ivás meg a mindenféle vérezgetés miatt egész gyakran voltak dolgaim). Szintén jól jöttek az egyszer használatos bugyik és a giga-betétek; utóbbiból nekem nem kellett tíznél több, mert harmadik naptól már jelentősen mérséklődött a vérzés, és egy közepes menstruációval ért fel körülbelül.
Hát nagyon nyersen és lényegretörően nagyjából ennyi, majd még kiegészítgetek, ha eszembe jut kimaradt rész.
Szülők vagyunk, öt hete és négy napja; a világ legeslegjobb dolga, sosem gondoltam/-tuk, hogy ennyire, ha tudtuk volna, szerintem már jóval hamarabb elkezdtünk volna próbálkozni... és persze az is igaz, hogy sokkal rosszabb lett volna a hosszas várakozás és a bizonytalanság hogy vajon sikerül-e valaha.
Aki még úton van, annak csak azt tudom mondani, hogy soha-soha ne adja fel, hogy valamilyen, bármilyen úton-módon gyereke legyen - és ezt én állítom, aki imádtam terhes lenni: a szülés semmi, egy jelentéktelen pillanat csupán a sok csodához képest, ami következik.
2014. január 15., szerda
Négy hetes csoda...
Pontosan négy héttel ezelőtt türelmetlenül vártuk, hogy leteljen a műtét utáni hat óra, felkelhessek, és odaadják a Kissmajmot. Mert ugyan elméletben a bababarát kórházság azt jelenti, hogy azonnal megkapja az anyuka a babát, gyakorlatban úgy működik a dolog, hogy néha kis időkre kihozzák ugyan, de aztán visszaviszik az újszülött osztályra megfigyelni és vizsgálgatni. És hiába biztosítottak róla a nővérek, hogy a teljes folyamatot békésen végigaludta, elég rossz volt úgy feküdni és semmittenni, hogy közben lehetett volna végig rajtam, velünk.
Nagyjából ilyen időtájt aztán végre M. kiharcolta, hogy véglegesen megkapjuk - és attól kezdve vissza sem adtam senkinek, kivétel a kötelező gyerekorvosi vizitek és az esti fürdetés meg méregetés idejére. A csecsemősök egy kicsit zakkantnak gondoltak, amikor kijelentettem, hogy eszem ágában sincs leadni őt első este csak azért, hogy kipihenhessem a császár fáradalmait; több különböző ember többször is rákérdezett, hogy biztosbiztos-e, mert ne felejtsem a friss sebemet és fájdalmakat és a legyengülést. Megköszöntem szépen az aggódást, és nehezen ugyan, de visszafogtam egy őszintén kíváncsi kérdést: én úgy leginkább magamnak, magunknak szültem ezt a babát, most tényleg az lenne a normális, hogy az alig megismert gyerekemet idegenek gondjaira bízom élete első éjszakáján...? Nem mondom, hogy nem volt bennem egy kis félsz, hogy hogy fogok én itt helytállni... nem túlzok, amikor azt mondom, hogy egy kézen meg tudom számolni, hogy életemben hányszor tartottam ölben újszülöttet, és nyilván akkor sem voltam teljesen egyedül, ott voltak a komoly felnőttek, akiknek rögtön vissza lehetett adni, amint vigasztalhatatlanul elsírta magát, vagy bármilyen teendő akadt vele - most meg tessék, nekem kellene felelős szülőnek lenni...
Azzal kezdtem, hogy megbeszéltem a Kissmajommal, hogy előre is bocsánatot kérek, ha béna leszek, üvöltsön majd jó hangosan, ha valamit rosszul csinálok, vagy nem úgy, ahogy neki tökéletes, és majd nagyon igyekszem javítani és gyorsan tanulni. És felvetettem, hogy mi lenne ha nem fektetném hasra a bevásárlókosárba, ahogy javasolták, sőt egyáltalán nem tenném bele, sőtsőt a kiságyba sem, hanem fognánk magunkat és együtt bandáznánk a nagy ágyamon. A fal melletti részen jó puha fészket raktam neki textilpelusból és pici takaróból, és lefektettem magammal szemben, aztán úgy egy órányi bizonytalankodás után bátran felpakoltam a mellemre, és csak öleltem és bámultam, miközben ő békésen aludt éjfél előttől a reggel hét órás vizitig (majd ugyanezt folytattam kisebb megszakításokkal a teljes kórházi tartózkodásunk alatt, és igazából a mai napig). Csodálásunkra járt egyébként a teljes szülészeti személyzet és minden elcsigázott friss anyuka az osztályról, mert Kissmajom gyakorlatilag úgy viselkedett végig, mint egy játékbaba: sosem sírt, egész nap nyugisan a nyakamba bújt, és ha letettem, azonnal kíváncsian nézelődni (igen, tudom, hogy egyelőre csak centikre lát és homályosan, de ő akkor is nagyon is okosan nézelődik a gyönyörűszép szemeivel) vagy mélyen aludni kezdett.
A besárgulást csodával határos módon a jelentős súlyveszteség ellenére megúszta, vagyis hát szemre én ugyan elég citromkának láttam, de a vérből mért adatok alapján nem érte el azt a határértéket, ami kezelést igényelt volna; itthon még pár napig színes és aluszékony volt, aztán ahogy elkezdett gyarapodni, megszűnt az is, a születéskori csúnya piros bőrfoltokkal egyetemben. A születési súlya 3160 gramm volt (és 55 centi), három nap múlva 2860 grammal engedték haza, tíz naposan 3080 gramm, három hetesen 3680 gramm volt, most meg 3860, vagyis hízik, mint egy kis disznyó.
Kissmajommal az élet piece of cake azóta is, el vagyunk kényeztetve: eszik, alszik, nézgelődik, és ha valamilyen extra program van, igazi jófej módon partner benne. Eddigi kis léte során összesítve nem sírt három óránál többet, annak is nagy része egy hasfájós éjszakán történt, még mielőtt bevetettük volna az Infacol nevezetű csodaszert. Mindezt úgy, hogy múlt hét elején már nem bírta tovább a kórházból hazahozott vírusaim támadását, és annak ellenére, hogy maszkot hordtam, ő is benáthásodott - szerencsére láza nem volt, de szívszaggatóan szörtyögött és köhögött, amire a gyerekorvos adott mindenféle beletöltendő löttyöket (vitaminok, orrcsepp, köptető - az utóbbi az egyetlen édes ízű, és az egyetlen, amelyiket utálja). Mint mindennel, az orrszívással is hihetetlen a kisklambó, szó nélkül tűri, sőt amint beindítjuk a gépet, tágra nyílt szemekkel elkezd intenzíven figyelni, és ha sokáig tart a művelet, néha el is bóbiskol közben. A köldökcsonkja olyan egy héttel a hazajövetel utánra szépen megszáradt és leesett - annak a kezelését végig M. intézte, én hozzá sem mertem érni, csak pánikolva sírva fakadtam, ahányszor az alkoholos tisztogatáskor enyhén vérezni kezdett. A szeme szintén kéthetes kora körül begyulladt és összeragadt a csipától, előbb a jobb, másnap a bal - mivel állítólag a kamillatea erősen allergizál, sima forralt vizes steril vattával mostuk meg neki, reggelre el is múlt nyomtalanul (nem hiába néztünk meg terhesség alatt jelentős mennyiségű Wolverine részt). A koszmót, a tejkiütést illetve a durva bukásokat úgy tűnik megússzuk, és remélhetőleg a popsiérzékenységet is; ez utóbbi tekintetében dolgoznom kell még magamon, mert viszonylag ritkán teszem tisztába - ha kaka van, akkor nyilván azonnal, de ha csak pisi, mindig mérlegelgetek, és ha édes-mélyen alszik, nincs szívem bolygatni, ami azt jelenti, hogy nem minden kajálásra jut egy pelenkázás (ilyen kicsinél nagyjából az az ajánlott), hanem van amikor egy kimarad, és az bizony öt-hat órányi szünet.
Más tudnivaló a Kissmajomról, hogy mi már előre eldöntöttük, hogy nem szeretnénk lábujjhegyen osongatni a közelében, akkor sem, ha épp alszik, úgyhogy első pillanattól normál hangon beszélgettünk mellette, és a háttérzajokat sem kerültük sosem, ennek következményeképpen kiválóan lehet vele filmeket nézni illetve számítógépes játékokba bonyolódni, nem zavarja se a zombihörgés se a gépfegyveres lövöldözés; ami szerencse, mert borzalmas, amikor "megijed" - van ez a méhen belülről magával hozott teljes testét megrázó összerezzenés (ami az első napokban elég gyakori volt, aztán fokozatosan ritkult, és ma már alig van), hát azzal a lelkemet meg lehet szakasztani. Autózni nagyon szeret a békánk, illetve az ülésbe pakolva rajtaütésszerűen elalszik, és eddig még nem tudtunk eleget menni vele ahhoz, hogy kiderüljön, mennyi idő után ébredne fel tiltakozni. A fürdetés és tisztába tevés kapcsán egyelőre meglehetősen határozatlan, legtöbbször teljesen kinyúlva relaxál a kádban, és a pelenkacserét is csendben forgolódva tűri, de teljesen kiszámíthatatlanul van olyan, hogy a vízbe érkezéskor keservesen felordít és vadul kapaszkodni kezd a kezünkbe, vagy mérgesen végignyekergi a pelenkázást, és a végén bosszúból jól lepisil mindent, beleértve minket is. Evéssel úgy állunk, hogy sosem sír, ha enne, csak elkezd forgolódni és keresni a kajaforrást, és közben aranyosan nyüszög, úgyhogy aggódok is, hogy mi lesz, mikor már külön fog aludni, vajon hogy fogom időben észrevenni, hogy éhes...
Az alvás... na az érdekes dolog, ugyanis a kórházas szokásunkat követve itthon is azonnal úgy feküdtünk le, hogy magamra pakoltam - valami mennyei érzés, ahogy a hasamon érzem a kis lélegző mozgásait, a mellemen a kiszuszogott forró levegőjét, és az állammal hozzáérek a napsütötte barackra emlékeztető illatos, pihés, meleg fejéhez. Ilyen korban nyilván nem lehet elkényeztetni, még nincs annyi esze, hogy manipuláljon, és összekösse hogy ha sír, akkor annak összebújás lesz a következménye, egyszerűen végtelenül őszinte, és pontosan attól nyugszik meg, ami neki jó: a méhen belüli élethez hasonló körülményektől (kellemes időjárás, szívverés hangja, stb.). De őszintén szólva szerintem nekem sokkal jobb érzés az, hogy ölelőzünk, mint amennyire neki fontos, szóval azt játszuk, hogy M. észnél van, és megpróbál leszoktatni az együttalvásról, mert most ugyan még mindegy nekünk (hat hétig kímélő életmódban kell éldegélnem, plusz vérezgetek is még kicsit), de azért igencsak jó lenne már végre szexelni például... és egyáltalán, nem akarok átmenni ősanyába, akinek a gyerekén kívül és túl nincs saját magáról és a pasijával való kapcsolatáról szóló cselekedete. Most tehát az van, hogy spártai szigorral viseltetünk szegény gyerek iránt: ha napközben elaltatom (természetesen többnyire ölben - nem mintha feltétlenül igényelné, hanem mert ölelőzni nappal is olyan jó dolog), akkor az a szabály, hogy utána minél előbb le kell tennem, hogy megszokja az egyedül sziesztázást; a következő mérföldkő az lesz, hogy este az első etetésig, vagyis három kerek órára, betesszük a kiságyába (amit jelenleg a macskák bitorolnak); és végül valahova oda fogunk eljutni, hogyleérettségizik és külföldi egyetemre megy, és évi kétszer fogjuk csak látni, óistenem egyre hosszabbakat fog aludni, és éjszaka egyre ritkábban találkozunk majd, és önálló baba lesz jól.
Most kiposztolom ezt, mert már egy hete gyűjtögetem a gondolatokat, és sokan várják nagyon, de persze számtalan apróság van még, amikkel annyira de annyira nehéz betelni, és amik kapcsán már most fáj, hogy egyszer, túl hamar, el fognak múlni. Hogy nem lesz mindig ilyen nagyon picike, és nem fog mindig magzatpózba felhúzott lábacskákkal és teknőcháttal feküdni. Hogy le fog szokni arról a sok édes grimaszról, amit produkál, amikor valami számára új ízzel találkozik (párat csettint, aztán ráncolt homlokkal csücsörít), amikor elégedetten nyújtózkodik (mindkét keze az égben, azaz a fülecskéi mellett, mert csak addig érnek szinte teljesen kinyújtva), amikor ásítás után csámcsog (csukott, majd hirtelen felpattanó szemekkel, amikkel a lelkemen is túl lát), amikor majdnem elsírja magát, de végül inkább csodálkozva körülnéz (szélesre nyíló, és kicsit megremegő, kicsit lefelé görbülő fogatlan szájacska). Hogy nem fog mindig "varázsolni" a hosszú vékony ujjacskáit lassan a szeme előtt mozgatva, nem fog mindig szorosan belénk kapaszkodni a kis kezeivel, és nem fogja mindig begörbíteni a kis talpát mikor végigsimítjuk. Hogy nem lesz mindig szőke pihehaj a formás kerek fején, áttetsző selyem-bőr a domború pocakján, és dús fehér szőrpamacs a fülecskéin meg a vállain. Hogy egyszer majd tudatosan ad ki különböző állathangokat, és nem spontánul tör fel belőle álmában a gumikacsa-sípolás, evés közben a delfinül kekekegés, buzgó forgolódásban a pacinyerítés.
Soha nem gondoltam volna, hogy lehet valakit így és ennyire szeretni, pedig én egy igen szeretős fajta vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora boldogsághullám tud elönteni csak attól, hogy rápillantok egy maroknyi lényre. Soha nem gondoltam volna, hogy nem vagyok teljes, egész, kerek, hogy lesz olyan, hogy egyszer csak egyetlen pillanatra sejlik majd fel, hogy milyen volt a teljesség-egészség-kerekség illuziója: amikor magamhoz szorítom - és csak addig tart, amíg rájövök, hogy csak ölelni tudom, de soha nem tudok eggyé olvadni vele. És tudom, hogy egyszer egy voltunk, de ez az érzés egyáltalán nem hasonlít ahhoz; M. fogalmazta meg legjobban, mikor azt mondta, hogy ő akkor vált apává, amikor hazajöttünk itthon családnak lenni, mert én is akkor lettem csak valóban anya, amikor megkaptam őt - hiába alakult a ráhangolódás már a babatervezési fázisban, hiába volt kilenc hónapnyi terhesség, hiába imádtam már akkor, amikor belülről rugdalt, és csak elképzeltem, hogy milyen lesz a karjaimban... ezt egyszerűen nem lehetett előre sejteni, mert még egy ilyen mindent felülíró, megsemmisítően intenzív érzés nem létezik a világon. És nem, nem tudtam elképzelni se, hogy ez a szeretet még tud hova erősödni - aztán valahogy mégis erősödik; minden egyes másodpercben, ami eltelik.
Nagyjából ilyen időtájt aztán végre M. kiharcolta, hogy véglegesen megkapjuk - és attól kezdve vissza sem adtam senkinek, kivétel a kötelező gyerekorvosi vizitek és az esti fürdetés meg méregetés idejére. A csecsemősök egy kicsit zakkantnak gondoltak, amikor kijelentettem, hogy eszem ágában sincs leadni őt első este csak azért, hogy kipihenhessem a császár fáradalmait; több különböző ember többször is rákérdezett, hogy biztosbiztos-e, mert ne felejtsem a friss sebemet és fájdalmakat és a legyengülést. Megköszöntem szépen az aggódást, és nehezen ugyan, de visszafogtam egy őszintén kíváncsi kérdést: én úgy leginkább magamnak, magunknak szültem ezt a babát, most tényleg az lenne a normális, hogy az alig megismert gyerekemet idegenek gondjaira bízom élete első éjszakáján...? Nem mondom, hogy nem volt bennem egy kis félsz, hogy hogy fogok én itt helytállni... nem túlzok, amikor azt mondom, hogy egy kézen meg tudom számolni, hogy életemben hányszor tartottam ölben újszülöttet, és nyilván akkor sem voltam teljesen egyedül, ott voltak a komoly felnőttek, akiknek rögtön vissza lehetett adni, amint vigasztalhatatlanul elsírta magát, vagy bármilyen teendő akadt vele - most meg tessék, nekem kellene felelős szülőnek lenni...
Azzal kezdtem, hogy megbeszéltem a Kissmajommal, hogy előre is bocsánatot kérek, ha béna leszek, üvöltsön majd jó hangosan, ha valamit rosszul csinálok, vagy nem úgy, ahogy neki tökéletes, és majd nagyon igyekszem javítani és gyorsan tanulni. És felvetettem, hogy mi lenne ha nem fektetném hasra a bevásárlókosárba, ahogy javasolták, sőt egyáltalán nem tenném bele, sőtsőt a kiságyba sem, hanem fognánk magunkat és együtt bandáznánk a nagy ágyamon. A fal melletti részen jó puha fészket raktam neki textilpelusból és pici takaróból, és lefektettem magammal szemben, aztán úgy egy órányi bizonytalankodás után bátran felpakoltam a mellemre, és csak öleltem és bámultam, miközben ő békésen aludt éjfél előttől a reggel hét órás vizitig (majd ugyanezt folytattam kisebb megszakításokkal a teljes kórházi tartózkodásunk alatt, és igazából a mai napig). Csodálásunkra járt egyébként a teljes szülészeti személyzet és minden elcsigázott friss anyuka az osztályról, mert Kissmajom gyakorlatilag úgy viselkedett végig, mint egy játékbaba: sosem sírt, egész nap nyugisan a nyakamba bújt, és ha letettem, azonnal kíváncsian nézelődni (igen, tudom, hogy egyelőre csak centikre lát és homályosan, de ő akkor is nagyon is okosan nézelődik a gyönyörűszép szemeivel) vagy mélyen aludni kezdett.
A besárgulást csodával határos módon a jelentős súlyveszteség ellenére megúszta, vagyis hát szemre én ugyan elég citromkának láttam, de a vérből mért adatok alapján nem érte el azt a határértéket, ami kezelést igényelt volna; itthon még pár napig színes és aluszékony volt, aztán ahogy elkezdett gyarapodni, megszűnt az is, a születéskori csúnya piros bőrfoltokkal egyetemben. A születési súlya 3160 gramm volt (és 55 centi), három nap múlva 2860 grammal engedték haza, tíz naposan 3080 gramm, három hetesen 3680 gramm volt, most meg 3860, vagyis hízik, mint egy kis disznyó.
Kissmajommal az élet piece of cake azóta is, el vagyunk kényeztetve: eszik, alszik, nézgelődik, és ha valamilyen extra program van, igazi jófej módon partner benne. Eddigi kis léte során összesítve nem sírt három óránál többet, annak is nagy része egy hasfájós éjszakán történt, még mielőtt bevetettük volna az Infacol nevezetű csodaszert. Mindezt úgy, hogy múlt hét elején már nem bírta tovább a kórházból hazahozott vírusaim támadását, és annak ellenére, hogy maszkot hordtam, ő is benáthásodott - szerencsére láza nem volt, de szívszaggatóan szörtyögött és köhögött, amire a gyerekorvos adott mindenféle beletöltendő löttyöket (vitaminok, orrcsepp, köptető - az utóbbi az egyetlen édes ízű, és az egyetlen, amelyiket utálja). Mint mindennel, az orrszívással is hihetetlen a kisklambó, szó nélkül tűri, sőt amint beindítjuk a gépet, tágra nyílt szemekkel elkezd intenzíven figyelni, és ha sokáig tart a művelet, néha el is bóbiskol közben. A köldökcsonkja olyan egy héttel a hazajövetel utánra szépen megszáradt és leesett - annak a kezelését végig M. intézte, én hozzá sem mertem érni, csak pánikolva sírva fakadtam, ahányszor az alkoholos tisztogatáskor enyhén vérezni kezdett. A szeme szintén kéthetes kora körül begyulladt és összeragadt a csipától, előbb a jobb, másnap a bal - mivel állítólag a kamillatea erősen allergizál, sima forralt vizes steril vattával mostuk meg neki, reggelre el is múlt nyomtalanul (nem hiába néztünk meg terhesség alatt jelentős mennyiségű Wolverine részt). A koszmót, a tejkiütést illetve a durva bukásokat úgy tűnik megússzuk, és remélhetőleg a popsiérzékenységet is; ez utóbbi tekintetében dolgoznom kell még magamon, mert viszonylag ritkán teszem tisztába - ha kaka van, akkor nyilván azonnal, de ha csak pisi, mindig mérlegelgetek, és ha édes-mélyen alszik, nincs szívem bolygatni, ami azt jelenti, hogy nem minden kajálásra jut egy pelenkázás (ilyen kicsinél nagyjából az az ajánlott), hanem van amikor egy kimarad, és az bizony öt-hat órányi szünet.
Más tudnivaló a Kissmajomról, hogy mi már előre eldöntöttük, hogy nem szeretnénk lábujjhegyen osongatni a közelében, akkor sem, ha épp alszik, úgyhogy első pillanattól normál hangon beszélgettünk mellette, és a háttérzajokat sem kerültük sosem, ennek következményeképpen kiválóan lehet vele filmeket nézni illetve számítógépes játékokba bonyolódni, nem zavarja se a zombihörgés se a gépfegyveres lövöldözés; ami szerencse, mert borzalmas, amikor "megijed" - van ez a méhen belülről magával hozott teljes testét megrázó összerezzenés (ami az első napokban elég gyakori volt, aztán fokozatosan ritkult, és ma már alig van), hát azzal a lelkemet meg lehet szakasztani. Autózni nagyon szeret a békánk, illetve az ülésbe pakolva rajtaütésszerűen elalszik, és eddig még nem tudtunk eleget menni vele ahhoz, hogy kiderüljön, mennyi idő után ébredne fel tiltakozni. A fürdetés és tisztába tevés kapcsán egyelőre meglehetősen határozatlan, legtöbbször teljesen kinyúlva relaxál a kádban, és a pelenkacserét is csendben forgolódva tűri, de teljesen kiszámíthatatlanul van olyan, hogy a vízbe érkezéskor keservesen felordít és vadul kapaszkodni kezd a kezünkbe, vagy mérgesen végignyekergi a pelenkázást, és a végén bosszúból jól lepisil mindent, beleértve minket is. Evéssel úgy állunk, hogy sosem sír, ha enne, csak elkezd forgolódni és keresni a kajaforrást, és közben aranyosan nyüszög, úgyhogy aggódok is, hogy mi lesz, mikor már külön fog aludni, vajon hogy fogom időben észrevenni, hogy éhes...
Az alvás... na az érdekes dolog, ugyanis a kórházas szokásunkat követve itthon is azonnal úgy feküdtünk le, hogy magamra pakoltam - valami mennyei érzés, ahogy a hasamon érzem a kis lélegző mozgásait, a mellemen a kiszuszogott forró levegőjét, és az állammal hozzáérek a napsütötte barackra emlékeztető illatos, pihés, meleg fejéhez. Ilyen korban nyilván nem lehet elkényeztetni, még nincs annyi esze, hogy manipuláljon, és összekösse hogy ha sír, akkor annak összebújás lesz a következménye, egyszerűen végtelenül őszinte, és pontosan attól nyugszik meg, ami neki jó: a méhen belüli élethez hasonló körülményektől (kellemes időjárás, szívverés hangja, stb.). De őszintén szólva szerintem nekem sokkal jobb érzés az, hogy ölelőzünk, mint amennyire neki fontos, szóval azt játszuk, hogy M. észnél van, és megpróbál leszoktatni az együttalvásról, mert most ugyan még mindegy nekünk (hat hétig kímélő életmódban kell éldegélnem, plusz vérezgetek is még kicsit), de azért igencsak jó lenne már végre szexelni például... és egyáltalán, nem akarok átmenni ősanyába, akinek a gyerekén kívül és túl nincs saját magáról és a pasijával való kapcsolatáról szóló cselekedete. Most tehát az van, hogy spártai szigorral viseltetünk szegény gyerek iránt: ha napközben elaltatom (természetesen többnyire ölben - nem mintha feltétlenül igényelné, hanem mert ölelőzni nappal is olyan jó dolog), akkor az a szabály, hogy utána minél előbb le kell tennem, hogy megszokja az egyedül sziesztázást; a következő mérföldkő az lesz, hogy este az első etetésig, vagyis három kerek órára, betesszük a kiságyába (amit jelenleg a macskák bitorolnak); és végül valahova oda fogunk eljutni, hogy
Most kiposztolom ezt, mert már egy hete gyűjtögetem a gondolatokat, és sokan várják nagyon, de persze számtalan apróság van még, amikkel annyira de annyira nehéz betelni, és amik kapcsán már most fáj, hogy egyszer, túl hamar, el fognak múlni. Hogy nem lesz mindig ilyen nagyon picike, és nem fog mindig magzatpózba felhúzott lábacskákkal és teknőcháttal feküdni. Hogy le fog szokni arról a sok édes grimaszról, amit produkál, amikor valami számára új ízzel találkozik (párat csettint, aztán ráncolt homlokkal csücsörít), amikor elégedetten nyújtózkodik (mindkét keze az égben, azaz a fülecskéi mellett, mert csak addig érnek szinte teljesen kinyújtva), amikor ásítás után csámcsog (csukott, majd hirtelen felpattanó szemekkel, amikkel a lelkemen is túl lát), amikor majdnem elsírja magát, de végül inkább csodálkozva körülnéz (szélesre nyíló, és kicsit megremegő, kicsit lefelé görbülő fogatlan szájacska). Hogy nem fog mindig "varázsolni" a hosszú vékony ujjacskáit lassan a szeme előtt mozgatva, nem fog mindig szorosan belénk kapaszkodni a kis kezeivel, és nem fogja mindig begörbíteni a kis talpát mikor végigsimítjuk. Hogy nem lesz mindig szőke pihehaj a formás kerek fején, áttetsző selyem-bőr a domború pocakján, és dús fehér szőrpamacs a fülecskéin meg a vállain. Hogy egyszer majd tudatosan ad ki különböző állathangokat, és nem spontánul tör fel belőle álmában a gumikacsa-sípolás, evés közben a delfinül kekekegés, buzgó forgolódásban a pacinyerítés.
Soha nem gondoltam volna, hogy lehet valakit így és ennyire szeretni, pedig én egy igen szeretős fajta vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora boldogsághullám tud elönteni csak attól, hogy rápillantok egy maroknyi lényre. Soha nem gondoltam volna, hogy nem vagyok teljes, egész, kerek, hogy lesz olyan, hogy egyszer csak egyetlen pillanatra sejlik majd fel, hogy milyen volt a teljesség-egészség-kerekség illuziója: amikor magamhoz szorítom - és csak addig tart, amíg rájövök, hogy csak ölelni tudom, de soha nem tudok eggyé olvadni vele. És tudom, hogy egyszer egy voltunk, de ez az érzés egyáltalán nem hasonlít ahhoz; M. fogalmazta meg legjobban, mikor azt mondta, hogy ő akkor vált apává, amikor hazajöttünk itthon családnak lenni, mert én is akkor lettem csak valóban anya, amikor megkaptam őt - hiába alakult a ráhangolódás már a babatervezési fázisban, hiába volt kilenc hónapnyi terhesség, hiába imádtam már akkor, amikor belülről rugdalt, és csak elképzeltem, hogy milyen lesz a karjaimban... ezt egyszerűen nem lehetett előre sejteni, mert még egy ilyen mindent felülíró, megsemmisítően intenzív érzés nem létezik a világon. És nem, nem tudtam elképzelni se, hogy ez a szeretet még tud hova erősödni - aztán valahogy mégis erősödik; minden egyes másodpercben, ami eltelik.
2014. január 9., csütörtök
"...most látom, milyen óriás ő..."
Tavaly sokszor találkoztam ezzel a verssel, olyan nők tollából, akik igazán gyászolhattak. Akiknek úgy halt meg a gyereke, hogy nem tehettek semmit ellene, akik nem dönthették el maguk, hogy tudatosan választják-e a veszteséget, csak megtörténtek velük a dolgok, és muszáj volt elfogadniuk a megváltoztathatatlant. Nem éreztem azt, hogy pontosan rólam szól, hogy jogom lenne így fájni, még akkor se, ha a Kissmalacz állapota ugyanolyan igazságtalan volt, és ugyanolyan szenvedést okozott nekem, mint bármelyik másik anyának a gyereke betegsége. Egyrészt az én búcsúm önként vállalt következmény volt valamilyen szinten, másrészt amint elég hamar kiderült, azáltal hogy őt elengedtem, csodás ajándéknak adtam szabad utat, akinek ugyanolyan elmondhatatlanul örültem, amennyire rossz volt előtte a lemondás - végül azt reméltem, hogy bármekkora is a hátrahagyott űr, egy velem-lehet-baba majd nagy részét sikeresen tölti be, hiszen sokkal több időnk és élményünk lesz együtt.
Azért valamiért mégis félretettem a verset, őrizgettem, el-elolvastam néha... és minél inkább közeledett a találkozásom a velem-lehet-babával, annál inkább igaz lett rám is. Nem egészen szó szerint; nem gyászolom a Kissmalaczot ahelyett, hogy a Kissmajomra koncentrálnék, nem csak félig élek, nem sír egyik szemem miközben a fiamra mosolygok, és nem hagytam el a fél szívemet, inkább kaptam még egyet, és most kétszer annyira bírok szeretni.
De ma már tudom, mit veszítettem, hogy milyen lehetett volna a nyarunk... és ugyan a domináns érzés továbbra is a boldogság, hogy a telünk ilyen lett, a hiány egyre égetőbben él bennem, ahányszor rápillantok erre a kis selymes, meleg, szuszogó csomagra, és eszembe jut, hogy tulajdonképpen ők ketten vannak, csak egyikükkel nem adatott meg az összebújás. És emiatt szomorú vagyok, igen, de ugyanakkor nem csak ma, az elválás évfordulóján, hanem minden egyes napon érzem a végtelen hálát: hogy van egy kisfiam - és hogy van egy kislányom is.
Várnai Zseni: Holt gyermek anyja
Anya, akinek holt gyermeke van,
A fél testével maga is halott,
És húzza, vonja le, a föld felé,
Mit énjéből a földnek átadott.
Anya, akinek holt gyermeke van,
Csak félszemével néz a napba már,
A másik szeme túl a Mindenen
Holt gyermeke távol nyomában jár.
Úgy jár közöttünk, mint ki messze megy,
Vagy messze útról érkezett imént.
Mint idegen, ki otthont nem talál,
Ki valahol elhagyta fél szívét.
Csak fél szíve vergődik mégis itt,
Aranykalitkában sajgó, bús madár,
Míg itt a földön élő kedvese,
Tilos addig a másik út, határ.
Félkézzel végzi sok-sok dolgait
S hiú viszályok fölött úgy lebeg
Magasan, minden szennytől mentesen,
Mint akit már nem érnek emberek.
Anya, akinek holt gyermeke van,
Csak félig él, lehúzza őt egy sír
S mikor élő fiára mosolyog,
Az egyik szeme akkor is csak sír.
Azért valamiért mégis félretettem a verset, őrizgettem, el-elolvastam néha... és minél inkább közeledett a találkozásom a velem-lehet-babával, annál inkább igaz lett rám is. Nem egészen szó szerint; nem gyászolom a Kissmalaczot ahelyett, hogy a Kissmajomra koncentrálnék, nem csak félig élek, nem sír egyik szemem miközben a fiamra mosolygok, és nem hagytam el a fél szívemet, inkább kaptam még egyet, és most kétszer annyira bírok szeretni.
De ma már tudom, mit veszítettem, hogy milyen lehetett volna a nyarunk... és ugyan a domináns érzés továbbra is a boldogság, hogy a telünk ilyen lett, a hiány egyre égetőbben él bennem, ahányszor rápillantok erre a kis selymes, meleg, szuszogó csomagra, és eszembe jut, hogy tulajdonképpen ők ketten vannak, csak egyikükkel nem adatott meg az összebújás. És emiatt szomorú vagyok, igen, de ugyanakkor nem csak ma, az elválás évfordulóján, hanem minden egyes napon érzem a végtelen hálát: hogy van egy kisfiam - és hogy van egy kislányom is.
Várnai Zseni: Holt gyermek anyja
Anya, akinek holt gyermeke van,
A fél testével maga is halott,
És húzza, vonja le, a föld felé,
Mit énjéből a földnek átadott.
Anya, akinek holt gyermeke van,
Csak félszemével néz a napba már,
A másik szeme túl a Mindenen
Holt gyermeke távol nyomában jár.
Úgy jár közöttünk, mint ki messze megy,
Vagy messze útról érkezett imént.
Mint idegen, ki otthont nem talál,
Ki valahol elhagyta fél szívét.
Csak fél szíve vergődik mégis itt,
Aranykalitkában sajgó, bús madár,
Míg itt a földön élő kedvese,
Tilos addig a másik út, határ.
Félkézzel végzi sok-sok dolgait
S hiú viszályok fölött úgy lebeg
Magasan, minden szennytől mentesen,
Mint akit már nem érnek emberek.
Anya, akinek holt gyermeke van,
Csak félig él, lehúzza őt egy sír
S mikor élő fiára mosolyog,
Az egyik szeme akkor is csak sír.
2014. január 3., péntek
Gyerekszáj
Hát ha már sehogy sem haladok a posztírással, legyen legalább egy újabb babarészlet...
Szilikonos ajakfeltöltésre nem valószínű, hogy költeni kell majd... :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)