Hát úgy tűnik, el kell kezdenünk a hozzátáplálást. Négy és fél hónapos Kissmajom, és igazából én hat hónapos korára terveztem csak, úgyhogy egy kicsit bánt a dolog, de ez van. Logikus magyarázatom nincs arra, hogy miért ragaszkodtam, hogy fél éves legyen előbb, mert annak leginkább akkor van jelentősége, ha kizárólag anyatejes egy baba - így, hogy kétharmadban tápszeres, talán még jobb is, ha igazi kajákat is kap néha a por helyett… legalábbis ezt mondogatom magamnak nyugtatásul.
Az van, hogy Kissmajom szorulásos - de erősen. Eléggé kétségbe vagyok esve, és más megoldás sajnos nem jut eszembe.
Első hetekben tankönyvileg produkálta a napi több adag kakit, gyönyörű aranysárga színben, épp megfelelő puhaságban, aztán áttértünk a napi egyre, majd volt olyan, hogy két-háromnaponta egy. De akkoriban ugye szinte teljes egészében anyatejet kapott, arra meg azt mondják, hogy olyan jól feldolgozódik, hogy még a heti egy output sem nevezhető kórosnak; egyetlen egyszer elő is fordult, hogy egy hétig nem produkált semmit, akkor végül megszélcsöveztük, mert már aggódtunk, de annak hatására is ugyanaz a szép tipikus anyatejes jellegű végtermék távozott belőle, szóval valószínűleg csak várni kellett volna még, és tényleg magától rendben lett volna.
Olyan három hete viszont drasztikusan romlani kezdett a helyzet. Érdekes egybeesés, hogy pont az intenzív fogzás beindulásakor (azóta egy fogacska ki is bújt, kettő meg már jól látható az íny alatt), amiről ugye mindenhol azt írják, hogy az a legtöbb babánál hasmenéssel jár. Olyant is olvastam, hogy van akinél szorulással, mert a sok nyáladzás elveszi a vizet a szervezetből, de más fogzó gyerekekhez képest Kissmajom kifejezetten kevés nyállal oldja meg ezt a periódust, úgyhogy ezt az elméletet ejteném. Szóval elkezdett csak négy-ötnaponta kakilni, egyedül ugyan, de egyre nehezebben kinyomható, egyre sötétebb és pasztásabb trutyikat - aztán olyan két hete már csak szélcső hatására mennek ez a ritka alkalmak is.
Reggelente, amikor általában kakilni szokott, most is mindig megpróbál nyomni, de csak pukák jönnek, és legtöbbször azok sem olyan igazi büdösek, amik a kaki hírnökei. De pár nap után már tök kemény a hasa, és látszik, hogy kényelmetlen, talán kicsit fájdalmas is neki, úgyhogy nem hagyjuk tovább erőlködni, mindig segítünk rajta. Ami először kijön, az elég ronda: bogyós még nem volt, de az első darab így is tök kemény, és ami követi, az is egy sötétzöld kígyó-massza, nem csoda, hogy magától képtelen megszabadulni tőle. Addig szoktunk várni, amíg ki nem jön az utolsó(?), már sárga, lágy adag is, hogy hátha másnapra újra beáll a rend, de eddig még sajnos nem így történt.
A gyerekorvos szerint adjak neki cukros teát, amire nem vagyok hajlandó, egyrészt nem szeretném cukorral itatni a gyereket, másrészt csomó helyen azt írják, hogy a cukor hasfogó hatású. Olyan tanácsokat kaptam még, hogy itassam sokat, teával vagy vízzel, de ez nálunk nem ennyire egyszerű, Kissmajom még a kaját sem fogadja el, mikor nem éhes, nem hogy más folyadékot - mikor már régen evett, mindig megkísérlem, de csak egy-két korty erejéig tudom becsapni, az meg semmit nem segít. Próbáltam olyant is, hogy a tápszerét a javasoltnál kicsit több vízben oldom fel, de eddig ez sem hozott eredményt, ahogy a tápszerváltás sem. Mozogtatjuk is egy csomót, biciklizünk a lábaival, masszírozzuk a kis hasát óramutató irányában, hogy beinduljon a bélmozgás, de semmi. Állítólag kaphatók hashajtó szirupok már ilyen pici babáknak is, de azokat amíg lehet, kihagynám, így is eleget aggódok azon, hogy hozzászokik a szélcsőhöz (írnak róla ezt is, azt is, természetesen homlokegyenest ellentétesen).
A hozzátáplálásról viszonylag keveset dokumentálódtam, mert ugye későbbre terveztem volna, és csak annyit döntöttem el előre, hogy én nem gyömölcsökkel kezdenék, hogy ne az édes ízzel találkozzon először (mondjuk ez így egész vicces, mert az anyatej is meg a tápszer is cukros). Az elsőnek adható zöldségek és gyümölcsök közül viszont szinte minden hasfogó hatású (krumpli, répa, alma biztos, a céklát nem tudom), kivétel a sütőtök és az őszibarack - azok viszont nem egészen tavaszi idénycuccok. Én meg legalább a legelején szerettem volna olyasmit adni neki, ami friss, és lehetőleg bio, vagy legalább termelői. Nem egyszerű nah…
Elmondom, mire jutottam: angol forrásokból az derül ki, hogy igazából ez a mitadjunkelőször hercehurca igencsak földrajzi és kulturális meghatározottságú vita, nálunk ez a divat, két országgal odébb meg teljesen más. Úgyhogy az ajánlások szerint azt akarom csak figyelembe venni, hogy tényleg ne valami köztudottan allergizáló dologgal tömjem így az elején, de azon kívül nem ragaszkodom sok mindenhez. Nyilván nem pörköltet akarok ebédeltetni vele, azt betartom, hogy egyszerre egy dolog, minimum egy hétig, aztán egy másik, stb., és csak olyan egy hónap múlva kettő keveréke. Bioboltban vettem egy üvegcse sütőtököt és egy körtét, mindkettőn azt írja, hogy négy hónapos kortól adható, nincs is benne semmi, csak maga a zöldség/gyümölcs és víz.
És vettem egy üveg szilvalekvárt, amiben szintén nincs semmi, cukor és édesítőszer se, csak a szilva, amit addig főztek, amíg sűrű krém nem lett belőle - arra gondoltam, hogy holnap egy icipici anyatejjel elkeverek egy mokkáskanálnyit, és megpróbálom megkínálni vele. Tudom, hogy a szilva nincs az elsőző listán (legalábbis nálunkfelé), de kezdéshez képest harmadik hónap körül már adható, és nem mellékesen akár egy felnőttet is képes meghajtani.
Légyszi, mondjatok okosakat megint!
Szerintetek baj, ha szilvával kezdek, és ilyen lekvárból származtatott formában? Én úgy gondolnám, hogy nem, hiszen bármit adnék, úgysem lenne nyers - annyi a különbség, hogy ez nem párolva van, hanem krémmé főzve.
Honnan tudnék a továbbiakban megbízható bio hozzávalókat szerezni, amiből magam is készíthetek neki ételeket? Tud valaki valahol tényleg-bio boltot, piacot, esetleg nénit-bácsit, ahol vehetnék friss alapanyagokat?
És van-e bárkinek bármilyen épkézláb ötlete a szorulás megoldására ezen kívül, illetve ha esetleg ez nem működik?
Előre is millió köszönet!
Előreszámla
2014. május 5., hétfő
2014. május 4., vasárnap
Második anyanap
Én még most sem hiszem ám el, hogy ez a nap immár rám is vonatkozik… négy és fél hónap után is olyan minden, mint egy csodás álom, amiből semmi sem hiányzik, csak a saját anyukám és a kislányom.
Szinte minden este, amikor Kissmajom már alszik, eszünkbe jut egy-egy apróság az épp eltelt napunkból… hogy mire hogy reagált, mekkorát nevetett, mit "mondott" - olyankor sokszor tisztaciki módon könnyekig érzékenyülünk, és valamelyikünk szájából elhangzik a félig viccelődő, félig komoly kérés: "Hooozdkiii!". Eddig még mindig sikeresen visszafogtuk magunkat, de bevallom, amikor bevonulunk lefeküdni, ő meg ott van az ágyacskájában, teljesen a bal sarokba lapulva a kobakjával, kurta kis karjait a vállai mellett nyugtatva, hát olyankor nagyon kicsin múlik, hogy fel ne költsük egy alapos összeszorongatással. Napi sokszor csodálkozunk rá, hogy hogy lehet ennyire jófej egy ilyen pici baba…? (Azt, hogy vajon mivel érdemeltük ki, már nem szoktuk latolgatni, mert ilyen gyereket egyszerűen nem lehetne kiérdemelni körülbelül akkor sem, ha mi lennénk Kalkuttai Boldog Teréz és Mahatmma Gandhi - az egyetlen valamirevaló magyarázatunk, hogy Kissmalacznak biztos köze van hozzá.) Egy nyugodt, széles mosoly az egész lénye, hihetetlen…
Arra ébredünk minden hajnalban, hogy magyarázgat a plüssállatkáinak, vidám, gurgulázó hangon, és amint meglátja valamelyikünket a kiságy fölé hajolni, azonnal fülig érő vigyor terül el a pici arcán.
Átviszem magunk közé, alszunk egy kicsit együtt, közben valamikor mohón szopizni kezd; ha ekkor M. forgolódni talál, rögtön lelassul, és teljesen kitekeredik a kis teste, hogy lehetőleg evés közben se kelljen levenni a szemét róla - és alig várja a büfiztetést, mert akkor ráhasalhat, és elkezdődhet a nagy apamászás, fel-fel, a meleg fejecskéjét a borostás áll alá dugni, és nyálasra nyammogni a nyakát, majd boldogan kalimpálni a levegőben, amikor felemeli repülőzni.
A következő lépés, hogy kiköltözünk a nappaliba, és tisztába teszem, miközben végig mosolyog rám, és nézelődik ki az ablakon. Újabban látványosan örül a meztelenkedésnek, amint kibontom, azonnal nagyokat rugdos, és emelgeti a fenekét, alig várom, hogy melegebb legyen, és hagyhassam egy kicsit pelenkátlanul hancúrozni. Utána beszélgetünk és játszunk a kanapén, a két színes-zörgős fejlesztő kocka a kedvence, dobálja, pakolgatja, lóbálja, rágcsálja őket, ha fog-nyűgös nap van, akkor a rágókákat is bevetjük (ezek közül a legpreferáltabb a mutatóujjam), és mindketten úszunk a nyálban. Annyira aranyos, mert ha fejek vagy épp munkám van, és mellette ülve végzem, akkor szó nélkül elszórakoztatja magát, kurjongat, visít, beszélget egyedül - aztán mikor befejezem, odafordulok hozzá, és megszólalok, akkor elenged és abbahagy mindent, és tejbetök-módra köszönt.
Az idillt csak az álmosság vagy az éhség tudja megszakítani; nálunk ugye egyikre sincs fix időpont, persze ha már sok idő telt el a legutóbbi pihenés vagy étkezés óta, illetve valamilyen módon jelzi, hogy fáradt vagy enne, akkor rögtön intézem, de legtöbbször annyira belemerül a halaszthatatlan tevékenységeibe, hogy teljesen megfeledkezik ezekről. Az előbbit általában azonnal kiszúrom, mert egyrészt tudom, hogy két óra ébrenlétnél nem sokkal bír többet frissen-fitten, másrészt az ásítás és szemdörzsölés elmaradhatatlan jelei annak, hogy aludniszeretne kellene. A régen küszködős nappali altatás manapság egész egyszerűen megy, a babakocsiban és rajtam is öt perc alatt elszenderül, csak a mennyiség nem egy nagy eresztés, fél óránál ritkán több - ha a teraszon van, ilyenkor elkezd mozogni a babakocsi a nyújtózkodásától, és mire odaérek, már mosolyog rám a drága álmos szemeivel. Az éhsége elég hektikus, és szinte teljesen független attól, hogy mikor és mennyit kért utoljára, úgyhogy legtöbbször még tippelni sem tudok, hogy mikor érdemes megkínálni. Ha épp túl hamar teszem, akkor játékosan bekapja a cumit, az ínyével és az egy darab fogacskájával jól megrágja, majd a kis nyelvével oldalt elkezdi kilökdösni a szájából - pár napja még mérgelődtem ilyenkor, hogy mit szórakozik, amikor úgyis egyértelműen kevesebbet eszik, mint kellene, de most már nem érdekel, úgysincs fontosabb annál, hogy ezt is mókázva adja elő, és végig huncutul fürkészi az arcomon a reakciót.
Ha elindulunk otthonról, az neki legalább akkora ok az örömködésre, mint később a hazatérés. Az autóban most már nyoma sincs a türelmetlenkedős lassítás- és megállás-gyűlöletnek, és ugyan már elaludni is egyre ritkábban hajlandó, de ez egyáltalán nem nehezíti meg az utazást: amennyire tud a kis hordozójából kinézeget az ablakon, rakosgatja és nyammogja a rágókáit, és persze legjobban azt szereti, ha hátul ülök mellette, és beszélgetünk vagy énekelgetünk (így születnek a legnonkomformistább nótáink, a liberálisok nehéz életéről, akik a sznob budai gimnáziumok helyett félhippi alapítványi iskolákba kényszerülnek küldeni csemetéiket, és a bociról, akinek a farkas lerágta a fél lábát, ezért támasz híján az autópályára gurul a domboldalról). Bárhova megyünk, mindenhol kíváncsian szemrevételez mindent, és senkitől se fél - ugyan nem viszi túlzásba a barátkozást, de egy ellenállhatatlan mosollyal előbb-utóbb mindenkit megajándékoz. Kedvenc helye, akárcsak otthon, vendégségben is M. mellkasa, ahol kifele fordítva fekszik a legnagyobb kényelemben, annyira ellazulva, hogy a legnagyobb hangzavar közepette is simán elbóbiskol.
Az esti program sikerül egyedül felemásra néha. Fürdeni imád, általában a teljes személyzetnek át kell öltözni utána, mert a félkádnyi vizet kilötyböli a lábaival: elrugaszkodik, tekergőzik, kiemelkedik és visszazuttyan, nulla félelemérzet, nulla óvatosság, ha nem figyelünk eléggé, kortyolni is próbál. Öltözködni már csak akkor szeret, ha még nem túl fáradt vagy éhes, olyankor tornászgatunk is egyet közben, valamint én énekelek ő meg táncol; ha már nagyon álmos vagy rég evett, akkor ehhez nincs kedve, nyöszörögve tűri, hogy ráadjam a pelust és a ruháit, és néha fel-felsír, csak úgy miheztartás végett, hogy még véletlenül se pöcsölgessek többet, mint ami feltétlenül szükséges. Az alvással szintén így vagyunk, ha rég volt a legutóbbi vagy korgós a pocak, akkor van egy olyan negyedórás kötelező sírás M. ölében, amikor se szemet lehúnyni, se kaját elfogadni nem hajlandó, amíg rá nem jön, hogy tulajdonképpen mi a baja, és hogy az apja bizony azon igyekszik, hogy ezt a bajt megszüntesse - attól kezdve minden flottul megy, gyorsan benyomja a tejet, és büfi után szinte mindig be is ájul.
Az éjszakákat imádom, azok csak a miénkek. Kissmajom életében összesen nagyjából ötször sírt fel éjszaka, kizárólag csak fájdalom (has vagy fog) miatt. Az éhséget mindig csak félálomban előadott forgolódással és hangos szuszmákolással jelzi, vagy ha néha erre még nem reagálok, neki viszont teljesen kimegy az álom a szeméből, akkor elkezd halkan társalogni az ágyastársaival, amíg jövök. Óriási mosollyal fogad, kiveszem, beállítgatom a párnát, és amint leteszem rá, már fordítja is az arcocskáját felém, és tátog. Csendben szopizik olyan húsz percig, miközben én erősen próbálom úgy ölelni és puszilni és szaglászni, hogy ne ébresszem fel teljesen - mint egy pici állatka, olyan ilyenkor a kis mindenféle zajaival, szinte elviselhetetlen nézni… Nincs is már valami sok tej egy adagra, és néha még azt sem szívja ki teljesen, sokszor az az érzésem, hogy könnyen kibírná reggelig, csak azért kér cicit, mert tudja, hogy nekem mennyire sokat jelentenek ezek az összebújások, és titokban abban reménykedek, hogy csak nagyon sokára fogja átaludni az éjjeleket.
Hát ilyen számomra ez az anyának levés: merő ragacs. Tegnap M. sütött nekem finom hagymás-sonkás-gombás rántottát, és amíg készítette, Kissmajommal kimentünk hozzá a konyhába. Felváltva szórakoztattuk a békatücsköt a szokásosnál is bugyutább mondókákkal, és latolgattuk, hogy majd hova menjünk a nyáron horgászni és tábortűznél szalonnát sütni. Kint mennydörgött és fújt a szél, és mi ültünk a bent a jó melegben, finom kajaillat volt, és sok-sok mindenféle terv. Én meg egyszer csak nem bírtam tovább, és sírni kezdtem az elmosandó vágódeszka fölött, mert annyira de annyira boldog vagyok...
Beney Zsuzsa: Anya dúdolja
Azt kérdezed tőlem
hogyan vártalak?
Mint az éjszakára
fölvirrad a nap,
mint a délutánra
jön az alkonyat,
mint ha szellő jelzi
a förgeteget-
ezer pici jelből
tudtam jöttödet.
Mint tavaszi reggel
a nap sugarát,
fagyos téli este
jégcsap illatát,
mint az alma ízét,
tejet, kenyeret-
pedig nem is láttalak még,
úgy ismertelek.
Mint a fény az árnyat,
záport a virág,
mint patak a medrét,
madarat az ág,
mint sóhajos nyári éjjel
a fák az eget-
mindenkinél jobban téged
így szerettelek.
Szinte minden este, amikor Kissmajom már alszik, eszünkbe jut egy-egy apróság az épp eltelt napunkból… hogy mire hogy reagált, mekkorát nevetett, mit "mondott" - olyankor sokszor tisztaciki módon könnyekig érzékenyülünk, és valamelyikünk szájából elhangzik a félig viccelődő, félig komoly kérés: "Hooozdkiii!". Eddig még mindig sikeresen visszafogtuk magunkat, de bevallom, amikor bevonulunk lefeküdni, ő meg ott van az ágyacskájában, teljesen a bal sarokba lapulva a kobakjával, kurta kis karjait a vállai mellett nyugtatva, hát olyankor nagyon kicsin múlik, hogy fel ne költsük egy alapos összeszorongatással. Napi sokszor csodálkozunk rá, hogy hogy lehet ennyire jófej egy ilyen pici baba…? (Azt, hogy vajon mivel érdemeltük ki, már nem szoktuk latolgatni, mert ilyen gyereket egyszerűen nem lehetne kiérdemelni körülbelül akkor sem, ha mi lennénk Kalkuttai Boldog Teréz és Mahatmma Gandhi - az egyetlen valamirevaló magyarázatunk, hogy Kissmalacznak biztos köze van hozzá.) Egy nyugodt, széles mosoly az egész lénye, hihetetlen…
Arra ébredünk minden hajnalban, hogy magyarázgat a plüssállatkáinak, vidám, gurgulázó hangon, és amint meglátja valamelyikünket a kiságy fölé hajolni, azonnal fülig érő vigyor terül el a pici arcán.
Átviszem magunk közé, alszunk egy kicsit együtt, közben valamikor mohón szopizni kezd; ha ekkor M. forgolódni talál, rögtön lelassul, és teljesen kitekeredik a kis teste, hogy lehetőleg evés közben se kelljen levenni a szemét róla - és alig várja a büfiztetést, mert akkor ráhasalhat, és elkezdődhet a nagy apamászás, fel-fel, a meleg fejecskéjét a borostás áll alá dugni, és nyálasra nyammogni a nyakát, majd boldogan kalimpálni a levegőben, amikor felemeli repülőzni.
A következő lépés, hogy kiköltözünk a nappaliba, és tisztába teszem, miközben végig mosolyog rám, és nézelődik ki az ablakon. Újabban látványosan örül a meztelenkedésnek, amint kibontom, azonnal nagyokat rugdos, és emelgeti a fenekét, alig várom, hogy melegebb legyen, és hagyhassam egy kicsit pelenkátlanul hancúrozni. Utána beszélgetünk és játszunk a kanapén, a két színes-zörgős fejlesztő kocka a kedvence, dobálja, pakolgatja, lóbálja, rágcsálja őket, ha fog-nyűgös nap van, akkor a rágókákat is bevetjük (ezek közül a legpreferáltabb a mutatóujjam), és mindketten úszunk a nyálban. Annyira aranyos, mert ha fejek vagy épp munkám van, és mellette ülve végzem, akkor szó nélkül elszórakoztatja magát, kurjongat, visít, beszélget egyedül - aztán mikor befejezem, odafordulok hozzá, és megszólalok, akkor elenged és abbahagy mindent, és tejbetök-módra köszönt.
Az idillt csak az álmosság vagy az éhség tudja megszakítani; nálunk ugye egyikre sincs fix időpont, persze ha már sok idő telt el a legutóbbi pihenés vagy étkezés óta, illetve valamilyen módon jelzi, hogy fáradt vagy enne, akkor rögtön intézem, de legtöbbször annyira belemerül a halaszthatatlan tevékenységeibe, hogy teljesen megfeledkezik ezekről. Az előbbit általában azonnal kiszúrom, mert egyrészt tudom, hogy két óra ébrenlétnél nem sokkal bír többet frissen-fitten, másrészt az ásítás és szemdörzsölés elmaradhatatlan jelei annak, hogy aludni
Ha elindulunk otthonról, az neki legalább akkora ok az örömködésre, mint később a hazatérés. Az autóban most már nyoma sincs a türelmetlenkedős lassítás- és megállás-gyűlöletnek, és ugyan már elaludni is egyre ritkábban hajlandó, de ez egyáltalán nem nehezíti meg az utazást: amennyire tud a kis hordozójából kinézeget az ablakon, rakosgatja és nyammogja a rágókáit, és persze legjobban azt szereti, ha hátul ülök mellette, és beszélgetünk vagy énekelgetünk (így születnek a legnonkomformistább nótáink, a liberálisok nehéz életéről, akik a sznob budai gimnáziumok helyett félhippi alapítványi iskolákba kényszerülnek küldeni csemetéiket, és a bociról, akinek a farkas lerágta a fél lábát, ezért támasz híján az autópályára gurul a domboldalról). Bárhova megyünk, mindenhol kíváncsian szemrevételez mindent, és senkitől se fél - ugyan nem viszi túlzásba a barátkozást, de egy ellenállhatatlan mosollyal előbb-utóbb mindenkit megajándékoz. Kedvenc helye, akárcsak otthon, vendégségben is M. mellkasa, ahol kifele fordítva fekszik a legnagyobb kényelemben, annyira ellazulva, hogy a legnagyobb hangzavar közepette is simán elbóbiskol.
Az esti program sikerül egyedül felemásra néha. Fürdeni imád, általában a teljes személyzetnek át kell öltözni utána, mert a félkádnyi vizet kilötyböli a lábaival: elrugaszkodik, tekergőzik, kiemelkedik és visszazuttyan, nulla félelemérzet, nulla óvatosság, ha nem figyelünk eléggé, kortyolni is próbál. Öltözködni már csak akkor szeret, ha még nem túl fáradt vagy éhes, olyankor tornászgatunk is egyet közben, valamint én énekelek ő meg táncol; ha már nagyon álmos vagy rég evett, akkor ehhez nincs kedve, nyöszörögve tűri, hogy ráadjam a pelust és a ruháit, és néha fel-felsír, csak úgy miheztartás végett, hogy még véletlenül se pöcsölgessek többet, mint ami feltétlenül szükséges. Az alvással szintén így vagyunk, ha rég volt a legutóbbi vagy korgós a pocak, akkor van egy olyan negyedórás kötelező sírás M. ölében, amikor se szemet lehúnyni, se kaját elfogadni nem hajlandó, amíg rá nem jön, hogy tulajdonképpen mi a baja, és hogy az apja bizony azon igyekszik, hogy ezt a bajt megszüntesse - attól kezdve minden flottul megy, gyorsan benyomja a tejet, és büfi után szinte mindig be is ájul.
Az éjszakákat imádom, azok csak a miénkek. Kissmajom életében összesen nagyjából ötször sírt fel éjszaka, kizárólag csak fájdalom (has vagy fog) miatt. Az éhséget mindig csak félálomban előadott forgolódással és hangos szuszmákolással jelzi, vagy ha néha erre még nem reagálok, neki viszont teljesen kimegy az álom a szeméből, akkor elkezd halkan társalogni az ágyastársaival, amíg jövök. Óriási mosollyal fogad, kiveszem, beállítgatom a párnát, és amint leteszem rá, már fordítja is az arcocskáját felém, és tátog. Csendben szopizik olyan húsz percig, miközben én erősen próbálom úgy ölelni és puszilni és szaglászni, hogy ne ébresszem fel teljesen - mint egy pici állatka, olyan ilyenkor a kis mindenféle zajaival, szinte elviselhetetlen nézni… Nincs is már valami sok tej egy adagra, és néha még azt sem szívja ki teljesen, sokszor az az érzésem, hogy könnyen kibírná reggelig, csak azért kér cicit, mert tudja, hogy nekem mennyire sokat jelentenek ezek az összebújások, és titokban abban reménykedek, hogy csak nagyon sokára fogja átaludni az éjjeleket.
Hát ilyen számomra ez az anyának levés: merő ragacs. Tegnap M. sütött nekem finom hagymás-sonkás-gombás rántottát, és amíg készítette, Kissmajommal kimentünk hozzá a konyhába. Felváltva szórakoztattuk a békatücsköt a szokásosnál is bugyutább mondókákkal, és latolgattuk, hogy majd hova menjünk a nyáron horgászni és tábortűznél szalonnát sütni. Kint mennydörgött és fújt a szél, és mi ültünk a bent a jó melegben, finom kajaillat volt, és sok-sok mindenféle terv. Én meg egyszer csak nem bírtam tovább, és sírni kezdtem az elmosandó vágódeszka fölött, mert annyira de annyira boldog vagyok...
Beney Zsuzsa: Anya dúdolja
Azt kérdezed tőlem
hogyan vártalak?
Mint az éjszakára
fölvirrad a nap,
mint a délutánra
jön az alkonyat,
mint ha szellő jelzi
a förgeteget-
ezer pici jelből
tudtam jöttödet.
Mint tavaszi reggel
a nap sugarát,
fagyos téli este
jégcsap illatát,
mint az alma ízét,
tejet, kenyeret-
pedig nem is láttalak még,
úgy ismertelek.
Mint a fény az árnyat,
záport a virág,
mint patak a medrét,
madarat az ág,
mint sóhajos nyári éjjel
a fák az eget-
mindenkinél jobban téged
így szerettelek.
2014. május 1., csütörtök
Énekszó és tánc köszöntse...
Én soha semmi normális nem akartam lenni work-wise, és nem is igazán értettem semmihez. Diák koromban dolgozgattam vakációkban (befőttesüveg fedőket árultam a piacon - not kidding), és abban az évben is, amikor nem sikerült a felvételim (reklámújságot szerkesztettem, online hírportált frissítgettem, fordítottam), és közben utáltam magam, amiért nem mertem kideríteni, hogy bejutnék-e színire; mert igen, filmszínésznő meg rock-sztár az szívesen lettem volna, meg detektív, esetleg ügyvéd az amerikai rendszerben, és mindezek mellett mondjuk Brad Pitt felesége.
Azt elég hamar pontosan kitaláltam, hogy mit nem szeretnék - például hiába beszéltem egész jól angolul már érettségire, nem mentem bölcsészkarra, mert úgy gondoltam, hogy a nyelvtudásom fejlesztéséhez nincs szükség főiskolára, tanárnak meg a nulla pedagógiai érzékemmel amúgy is alkalmatlan lennék, úgyhogy semmi értelme. Kitaláltam magamnak az újságírást (manapság azt hiszem média szaknak hívják, és minden félkegyelmű azt végzi el, de akkor még elég komoly dolog volt, a legkomplexebb felvételi vizsga ott volt, négy tantárgyból), kitartottam mellette amíg be nem kerültem az egyetemre, de fél év múlva már tudtam, hogy nem nekem találták ki, hiába lett volna hozzá állítólag tehetségem. Gyűlöltem, hogy kemény seggnyalásba kerülne bármilyen kis pozíció megszerzése (például bemondókislány a mucsaröcsögei tévé híradójában), és hogy komoly sorok kanyarognak a nyalandó seggek előtt, és a média is pont akkor kezdett olyan irányt venni, amitől nekem hányingerem volt, úgyhogy azt is kilőttük. A diplomát azért megszereztem, és utána még másfél évet ellazulgattam Kolozsváron, és mivel ösztöndíjam volt, de dolgozni-ötletem nem, elvégeztem a magiszterit; amerikanisztikát tanultam, azt imádtam, de kezdeni nem sokat lehetett vele, maximum doktorálni, és megint csak tanítani, ami továbbra sem tetszett, és nem is ment volna.
Az összes vagyonommal, hetvenezer forinttal, fogtam tehát magam, és 2003 márciusában eljöttem Budapestre. A pénz egyik felét kérdőívezésből szereztem, a másikat abból, hogy feketén eladtam a helyemet az "elit" (értsd: kétágyas) kollégiumban - huszonkétezer azonnal elment az első mobilomra (Nokia 3310, ma is megvan), ötezer körül volt a BKV-bérlet, harmincezer volt a szobám, még ötezret félretettem rezsire, maradt kevesebb mint egy tizes. Do or die: vagy munkát találok olyan nagyjából két hét alatt, hogy fizetésem legyen a következő havi albérletre, vagy hazakullogok a szülővárosomba apuhoz, a lánykori kisszobámba, és beadom a kérvényt a munkanélküki segélyre. A barátok, akik az egyetem elvégzése után szintén átjöttek Magyarországra, és már egy-két éve itt éltek, nem sok jóval kecsegtettek, volt olyan pár, amelyiknek egyik fele már fél éve állást keresett, nulla eredménnyel. Nem tudom, miért gondoltam, hogy nekem sikerülni fog, vagyis inkább azt hiszem nem gondoltam se azt se semmit, mert ha megfontolt felnőtt módjára elemezgetni kezdtem volna, sosem merek lépni. Hirdetést adtam fel az Expressz újságban meg a Jobline.hu-n talán, és mivel otthon nem volt netünk, a Déli Pályaudvar ingyenes terminálján ellenőrizgettem a leveleimet minden nap, tetűlassú, folyton megszakadó kapcsolaton. Összesen három állásinterjún voltam, egyikről kiderült, hogy biztosítási ügynök lennék, amihez túl élénken élt bennem Willy Loman emléke, így versenyben maradt két titkárnőség: ügyvédek vagy mérnökök mellett - az utóbbi mellett döntöttem, mert férfiak voltak a kollegák, velük mindig is jobban kijöttem.
Több mint fél évig feketemunkás voltam, mert a bérszámfejtő nem volt hajlandó együttműködni a bevándorlási hivatalos ügyintézésben. Ez akkoriban azt jelentette, hogy legfeljebb három hónapig lehetettem egyhuzamban az országban, majd át kellett lépnem a határt, hogy az útlevélbe nyomott pecséttel bizonyítsam, csak turista vagyok, nem tartózkodom itt illegálisan; a vámosok minden visszalépéskor ellenőrizték, hogy van-e minimum hetvenezer forintom (a bűvös visszatérő összeg), amivel az ittlétem költségeit fedezni tudom; az én fizetésem akkor kereken… bizony, hetvenezer forint volt. A vak véletlen és a lótifutiságom mentett meg, egészen pontosan az, hogy az építőipari cég, ahol dolgoztam, lízingelt egy teherautót, aminek hetvenezer forint volt a havi törlesztőrészlete, amit nekem kellett intéznem, minden hónap végén; felvettem tehát a pénztárból ezt az összeget, mindig gondosan péntekre időzítve, éjszaka elvonatoztam Nagyváradig, megszereztem a kis billogomat, délelőtt visszajöttem, a Nyugatinál hétvégén is nyitvatartó postán befizettem a sárga csekket, és vásároltam magamnak még kilencven nap haladékot. Következő évre már végre sikerült megkapni az ideiglenes tartózkodási engedélyt (akkoriban egy éves periódusra osztogatták), a cég viszont rohamos lejtmenetbe került, a tulajdonosok cirkuszoltak egymással, és nyár elejére egyértelművé vált, hogy inkább előbb, mint utóbb csődöt jelentenek - ekkor adtam fel a következő álláshirdetést.
A nyelvtudásom miatt választottak ki, de az interjúra majdnem el sem mentem, mert nagyon gyanús volt a helyszín. A megbeszélt időpont előtt fél órával leszálltam egy megállóval hamarabb a buszról, leültem egy kerítés kőalapjára, és miután nagy nehezen sikerült rábeszélni magam egy esélyadásra, még gyorsan felhívtam egy barátomat, hogy elmondjam hova megyek, és ha eltűnnék kerestessen, mert tuti eladnak Olaszországba útszéli kurvának. A jövendőbeli főnököm egy icipici sötét szobában fogadott, amiben alig fért el egy íróasztal, és teljesen őszinte volt: ez egy vadonatúj, most bejegyzett vállakozás, amit ő tulajdonképpen hobbiból próbálna összerakni a jelenlegi munkahelye mellett, én lennék az első és egyetlen alkalmazott, és hát egyáltalán nem biztos, hogy működni is fog az ötlete. Mai napig nem tudom, hogy mi győzött meg, talán a lelkesedése, talán a kíváncsiságom, talán az, hogy nem láttam vesztenivalót, szívesebben buktam volna bele egy kezdődő valamibe, mint egy végét járóba. A régi helyen kivettem a maradék két hét szabadságomat, ez volt az újnál a próbaidő, és lejártával azonnal fel is vettek.
És gyakorlatilag a főnökömmel ketten a semmiből felépítettünk egy céget, ami ma az országban az ágazatában a partnerek körében legismertebb, és forgalom szempontjából legerősebb; sosem a kifelé irányuló népszerűségre vagy a méretre törekedtünk, jelenleg is húsz alatt van az alkalmazottak száma, de ekkora csapattal évről évre sokkal többet értünk el, mint a minimum háromszor ennyi munkatárssal dolgozó, hatalmas reklámkampányokra és intenzív brand-építésre százmilliókat költő egyetlen valódi konkurensünk. A főnököm szinte végig csak a kapcsolatépítéssel és új partnerek beszervezésével foglalkozott, a fejlesztések kitalálásához közös brainstorming vezetett, minden mást szinte teljes egészében az én feladatom - papíron for lack of a better word irodavezető vagyok, de igazából minden rám van bízva, én irányítom mindenki munkáját, és a legdurvább anyagi következményekkel járó döntésekben is erősen nyom a latban a véleményem; ő idén lesz negyven, öt éven belül "nyugdíjba" szeretne vonulni a vidéki birtokra, és rámtestálni minden létező ügyintézést.
Mondhatni virágzó karrierem van, ráadásul egy olyan iparágban, amit soha nem tanultam, és amiben nem könnyű érvényesülni. Igaz, az üzleti partnerek inkább félelemből tisztelnek, mint szeretetből, de ez így is van jól, a cég pályafutása során végig én voltam a "bad cop", a főnököm meg a people skills nagymestere. Ez általában egy jól kiegyensúlyozott játék, ami nem egy bomba-üzletet eredményezett már, de persze olyan is van, hogy kénytelen utánam romokat takarítani, és sűrű elnézéseket kérni - szerencsére összekacsintós viszonyunk van, így ezt sem bánja. Imádom a munkámat, elismert és sikeres vagyok benne, és egész jól keresek. Ebből a világból léptem én ki gyerekezni.
Mikor bejelentettem a terhességet, a főnököm teljesen kétségbe esett, hogy most mi lesz; nem tudott a terveinkről, ahogy senki más se (nem akartunk kíváncsiskodást, sajnálkozást, stb.), és ugyan már évek óta készült lelkileg rá, hogy valamikor azért csak vágyni fogok saját családra, a hír mégis sokként érte. Persze korrekt és megértő volt, mint mindig, és én is igyekeztem mindent megkönnyíteni: viccelgettünk ezügyben, de a vége tényleg az lett, hogy konkrétan a munkahelyemről mentem befeküdni a kórházba a szülés előtti megfigyelős hétre. A továbbiakra azt beszéltük meg, hogy megtartom otthonra a munkám olyan negyedét, ami túl kényes ahhoz, hogy átvegye más, és amint fél éves lesz Kissmajom, heti két-három napon, rugalmas négy órában (nincs pontos kezdőidő, beérek, amikor beérek) bejárok majd. Egy bökkenő van csak: nekem fogalmam sem volt, hogy milyen egy hat hónapos baba. Azt sejtettem, hogy méretre már nem olyan borzasztó aprócska, de azt valahogy egyáltalán nem tudtam, hogy minden más szempontból hihetetlenül pici, új, tiszta, védtelen, függő. És bármilyen akkorminekcsináltad módon hangzik, én arra sem számítottam, hogy nekem semennyire sem lesz teher ez a tökéletes rám-utaltság.
Nem fogok visszamenni másfél hónap múlva; ha nagyon őszinte akarok lenni, még azt sem tudom elképzelni, hogy másfél év múlva megteszem, bár ha időközben nem jön össze a tesó, valamikor nyilván muszáj lesz, ha belátható időn belül be szeretnénk költözni a megálmodott kertes házunkba. De per pillanat gondolni sem akarok rá, hogy valaha távol kell lennem Kissmajomtól órákig úgy, hogy nem rajtam múlik, hogy mikor rohanok vissza hozzá. Gondolni sem akarok arra, hogy lesznek dolgok, amiket nélkülem fedez fel, tanul meg vagy próbál ki először. Hogy lesz idő, amikor nem adhatok bármikor cuppanós puszit a ruganyos pofijára, amikor nem bújik a vállamra a meleg fejecskéjével minden ébredés után, amikor nem kapaszkodik legalább óránként a nyakamba a puha mancsa, és nem ér hozzám a sima bőre, nem nevet rám a gyönyörű szeme, nem érzem a leheletét és az illatát akkor, amikor vágyok, és főleg amikor ő vágyik rá.
Soha nem hittem volna, hogy lehet így és ennyire szeretni, hogy egyáltalán létezik ilyen érzés, mint ez, amit kivált bennem a kis élete minden pillanatában, ami egyre csak növekszik, és dagad, és hatalmasodik el az összes gondolatomon, tettemen, mindenen, aki vagyok. Ennek ellenére nem bántam meg a késlekedést, ismerem magamat annyira, hogy szerencsére kijelenthetem: ezt is az idő tette velem, nem veszítettem semmit azzal, hogy nem tizenöt éve szültem, de még azzal sem, hogy nem öt - egyszerűen nem lettem volna kész az anyaságra, ehhez kellett minden, ami időközben történt velünk. De ezzel sajnos az is együtt jár, hogy most már túl öreg vagyok ahhoz, hogy mondjuk öt gyerekes nagycsaládot rakjunk össze; pedig esküszöm, manapság komolyan el tudnám képzelni azt, hogy kizárólag itthonról dolgozzak tovább, és közben főállású anyuka legyek az elkövetkezendő tíz évben.
Éljen május elseje - éljen az új munkaadóm! :)
Azt elég hamar pontosan kitaláltam, hogy mit nem szeretnék - például hiába beszéltem egész jól angolul már érettségire, nem mentem bölcsészkarra, mert úgy gondoltam, hogy a nyelvtudásom fejlesztéséhez nincs szükség főiskolára, tanárnak meg a nulla pedagógiai érzékemmel amúgy is alkalmatlan lennék, úgyhogy semmi értelme. Kitaláltam magamnak az újságírást (manapság azt hiszem média szaknak hívják, és minden félkegyelmű azt végzi el, de akkor még elég komoly dolog volt, a legkomplexebb felvételi vizsga ott volt, négy tantárgyból), kitartottam mellette amíg be nem kerültem az egyetemre, de fél év múlva már tudtam, hogy nem nekem találták ki, hiába lett volna hozzá állítólag tehetségem. Gyűlöltem, hogy kemény seggnyalásba kerülne bármilyen kis pozíció megszerzése (például bemondókislány a mucsaröcsögei tévé híradójában), és hogy komoly sorok kanyarognak a nyalandó seggek előtt, és a média is pont akkor kezdett olyan irányt venni, amitől nekem hányingerem volt, úgyhogy azt is kilőttük. A diplomát azért megszereztem, és utána még másfél évet ellazulgattam Kolozsváron, és mivel ösztöndíjam volt, de dolgozni-ötletem nem, elvégeztem a magiszterit; amerikanisztikát tanultam, azt imádtam, de kezdeni nem sokat lehetett vele, maximum doktorálni, és megint csak tanítani, ami továbbra sem tetszett, és nem is ment volna.
Az összes vagyonommal, hetvenezer forinttal, fogtam tehát magam, és 2003 márciusában eljöttem Budapestre. A pénz egyik felét kérdőívezésből szereztem, a másikat abból, hogy feketén eladtam a helyemet az "elit" (értsd: kétágyas) kollégiumban - huszonkétezer azonnal elment az első mobilomra (Nokia 3310, ma is megvan), ötezer körül volt a BKV-bérlet, harmincezer volt a szobám, még ötezret félretettem rezsire, maradt kevesebb mint egy tizes. Do or die: vagy munkát találok olyan nagyjából két hét alatt, hogy fizetésem legyen a következő havi albérletre, vagy hazakullogok a szülővárosomba apuhoz, a lánykori kisszobámba, és beadom a kérvényt a munkanélküki segélyre. A barátok, akik az egyetem elvégzése után szintén átjöttek Magyarországra, és már egy-két éve itt éltek, nem sok jóval kecsegtettek, volt olyan pár, amelyiknek egyik fele már fél éve állást keresett, nulla eredménnyel. Nem tudom, miért gondoltam, hogy nekem sikerülni fog, vagyis inkább azt hiszem nem gondoltam se azt se semmit, mert ha megfontolt felnőtt módjára elemezgetni kezdtem volna, sosem merek lépni. Hirdetést adtam fel az Expressz újságban meg a Jobline.hu-n talán, és mivel otthon nem volt netünk, a Déli Pályaudvar ingyenes terminálján ellenőrizgettem a leveleimet minden nap, tetűlassú, folyton megszakadó kapcsolaton. Összesen három állásinterjún voltam, egyikről kiderült, hogy biztosítási ügynök lennék, amihez túl élénken élt bennem Willy Loman emléke, így versenyben maradt két titkárnőség: ügyvédek vagy mérnökök mellett - az utóbbi mellett döntöttem, mert férfiak voltak a kollegák, velük mindig is jobban kijöttem.
Több mint fél évig feketemunkás voltam, mert a bérszámfejtő nem volt hajlandó együttműködni a bevándorlási hivatalos ügyintézésben. Ez akkoriban azt jelentette, hogy legfeljebb három hónapig lehetettem egyhuzamban az országban, majd át kellett lépnem a határt, hogy az útlevélbe nyomott pecséttel bizonyítsam, csak turista vagyok, nem tartózkodom itt illegálisan; a vámosok minden visszalépéskor ellenőrizték, hogy van-e minimum hetvenezer forintom (a bűvös visszatérő összeg), amivel az ittlétem költségeit fedezni tudom; az én fizetésem akkor kereken… bizony, hetvenezer forint volt. A vak véletlen és a lótifutiságom mentett meg, egészen pontosan az, hogy az építőipari cég, ahol dolgoztam, lízingelt egy teherautót, aminek hetvenezer forint volt a havi törlesztőrészlete, amit nekem kellett intéznem, minden hónap végén; felvettem tehát a pénztárból ezt az összeget, mindig gondosan péntekre időzítve, éjszaka elvonatoztam Nagyváradig, megszereztem a kis billogomat, délelőtt visszajöttem, a Nyugatinál hétvégén is nyitvatartó postán befizettem a sárga csekket, és vásároltam magamnak még kilencven nap haladékot. Következő évre már végre sikerült megkapni az ideiglenes tartózkodási engedélyt (akkoriban egy éves periódusra osztogatták), a cég viszont rohamos lejtmenetbe került, a tulajdonosok cirkuszoltak egymással, és nyár elejére egyértelművé vált, hogy inkább előbb, mint utóbb csődöt jelentenek - ekkor adtam fel a következő álláshirdetést.
A nyelvtudásom miatt választottak ki, de az interjúra majdnem el sem mentem, mert nagyon gyanús volt a helyszín. A megbeszélt időpont előtt fél órával leszálltam egy megállóval hamarabb a buszról, leültem egy kerítés kőalapjára, és miután nagy nehezen sikerült rábeszélni magam egy esélyadásra, még gyorsan felhívtam egy barátomat, hogy elmondjam hova megyek, és ha eltűnnék kerestessen, mert tuti eladnak Olaszországba útszéli kurvának. A jövendőbeli főnököm egy icipici sötét szobában fogadott, amiben alig fért el egy íróasztal, és teljesen őszinte volt: ez egy vadonatúj, most bejegyzett vállakozás, amit ő tulajdonképpen hobbiból próbálna összerakni a jelenlegi munkahelye mellett, én lennék az első és egyetlen alkalmazott, és hát egyáltalán nem biztos, hogy működni is fog az ötlete. Mai napig nem tudom, hogy mi győzött meg, talán a lelkesedése, talán a kíváncsiságom, talán az, hogy nem láttam vesztenivalót, szívesebben buktam volna bele egy kezdődő valamibe, mint egy végét járóba. A régi helyen kivettem a maradék két hét szabadságomat, ez volt az újnál a próbaidő, és lejártával azonnal fel is vettek.
És gyakorlatilag a főnökömmel ketten a semmiből felépítettünk egy céget, ami ma az országban az ágazatában a partnerek körében legismertebb, és forgalom szempontjából legerősebb; sosem a kifelé irányuló népszerűségre vagy a méretre törekedtünk, jelenleg is húsz alatt van az alkalmazottak száma, de ekkora csapattal évről évre sokkal többet értünk el, mint a minimum háromszor ennyi munkatárssal dolgozó, hatalmas reklámkampányokra és intenzív brand-építésre százmilliókat költő egyetlen valódi konkurensünk. A főnököm szinte végig csak a kapcsolatépítéssel és új partnerek beszervezésével foglalkozott, a fejlesztések kitalálásához közös brainstorming vezetett, minden mást szinte teljes egészében az én feladatom - papíron for lack of a better word irodavezető vagyok, de igazából minden rám van bízva, én irányítom mindenki munkáját, és a legdurvább anyagi következményekkel járó döntésekben is erősen nyom a latban a véleményem; ő idén lesz negyven, öt éven belül "nyugdíjba" szeretne vonulni a vidéki birtokra, és rámtestálni minden létező ügyintézést.
Mondhatni virágzó karrierem van, ráadásul egy olyan iparágban, amit soha nem tanultam, és amiben nem könnyű érvényesülni. Igaz, az üzleti partnerek inkább félelemből tisztelnek, mint szeretetből, de ez így is van jól, a cég pályafutása során végig én voltam a "bad cop", a főnököm meg a people skills nagymestere. Ez általában egy jól kiegyensúlyozott játék, ami nem egy bomba-üzletet eredményezett már, de persze olyan is van, hogy kénytelen utánam romokat takarítani, és sűrű elnézéseket kérni - szerencsére összekacsintós viszonyunk van, így ezt sem bánja. Imádom a munkámat, elismert és sikeres vagyok benne, és egész jól keresek. Ebből a világból léptem én ki gyerekezni.
Mikor bejelentettem a terhességet, a főnököm teljesen kétségbe esett, hogy most mi lesz; nem tudott a terveinkről, ahogy senki más se (nem akartunk kíváncsiskodást, sajnálkozást, stb.), és ugyan már évek óta készült lelkileg rá, hogy valamikor azért csak vágyni fogok saját családra, a hír mégis sokként érte. Persze korrekt és megértő volt, mint mindig, és én is igyekeztem mindent megkönnyíteni: viccelgettünk ezügyben, de a vége tényleg az lett, hogy konkrétan a munkahelyemről mentem befeküdni a kórházba a szülés előtti megfigyelős hétre. A továbbiakra azt beszéltük meg, hogy megtartom otthonra a munkám olyan negyedét, ami túl kényes ahhoz, hogy átvegye más, és amint fél éves lesz Kissmajom, heti két-három napon, rugalmas négy órában (nincs pontos kezdőidő, beérek, amikor beérek) bejárok majd. Egy bökkenő van csak: nekem fogalmam sem volt, hogy milyen egy hat hónapos baba. Azt sejtettem, hogy méretre már nem olyan borzasztó aprócska, de azt valahogy egyáltalán nem tudtam, hogy minden más szempontból hihetetlenül pici, új, tiszta, védtelen, függő. És bármilyen akkorminekcsináltad módon hangzik, én arra sem számítottam, hogy nekem semennyire sem lesz teher ez a tökéletes rám-utaltság.
Nem fogok visszamenni másfél hónap múlva; ha nagyon őszinte akarok lenni, még azt sem tudom elképzelni, hogy másfél év múlva megteszem, bár ha időközben nem jön össze a tesó, valamikor nyilván muszáj lesz, ha belátható időn belül be szeretnénk költözni a megálmodott kertes házunkba. De per pillanat gondolni sem akarok rá, hogy valaha távol kell lennem Kissmajomtól órákig úgy, hogy nem rajtam múlik, hogy mikor rohanok vissza hozzá. Gondolni sem akarok arra, hogy lesznek dolgok, amiket nélkülem fedez fel, tanul meg vagy próbál ki először. Hogy lesz idő, amikor nem adhatok bármikor cuppanós puszit a ruganyos pofijára, amikor nem bújik a vállamra a meleg fejecskéjével minden ébredés után, amikor nem kapaszkodik legalább óránként a nyakamba a puha mancsa, és nem ér hozzám a sima bőre, nem nevet rám a gyönyörű szeme, nem érzem a leheletét és az illatát akkor, amikor vágyok, és főleg amikor ő vágyik rá.
Soha nem hittem volna, hogy lehet így és ennyire szeretni, hogy egyáltalán létezik ilyen érzés, mint ez, amit kivált bennem a kis élete minden pillanatában, ami egyre csak növekszik, és dagad, és hatalmasodik el az összes gondolatomon, tettemen, mindenen, aki vagyok. Ennek ellenére nem bántam meg a késlekedést, ismerem magamat annyira, hogy szerencsére kijelenthetem: ezt is az idő tette velem, nem veszítettem semmit azzal, hogy nem tizenöt éve szültem, de még azzal sem, hogy nem öt - egyszerűen nem lettem volna kész az anyaságra, ehhez kellett minden, ami időközben történt velünk. De ezzel sajnos az is együtt jár, hogy most már túl öreg vagyok ahhoz, hogy mondjuk öt gyerekes nagycsaládot rakjunk össze; pedig esküszöm, manapság komolyan el tudnám képzelni azt, hogy kizárólag itthonról dolgozzak tovább, és közben főállású anyuka legyek az elkövetkezendő tíz évben.
Éljen május elseje - éljen az új munkaadóm! :)
2014. április 24., csütörtök
Something old, something new...
Egy évvel ezelőtt adatott meg másodszorra életemben a legboldogabb nap. Az eredménye most ott szuszmákol a kiságyában, egy vadonatúj kétmilliméteres fogacskakezdeménnyel a gyönyörű szájában.
Annyira hálás vagyok… Vajon kísértem a sorsot, ha azt kívánom, hogy jövő ilyenkorra legalább félúton legyünk egy újrázásban…?
Annyira hálás vagyok… Vajon kísértem a sorsot, ha azt kívánom, hogy jövő ilyenkorra legalább félúton legyünk egy újrázásban…?
2014. április 23., szerda
Izgalmas szerda
Kissmajom ma délelőtt egyszer csak fogta magát, és hasrafordult, miután már napok óta egyre ügyesebben billengetett oldalra, és dühöngött, hogy tovább nem tud. Kissmajom ma délután egyszer csak fogta magát, és lepotyogott a kanapéról, miután én balga, azt hittem, hogy minden szükséges óvintézkedést megtettem, hogy ez ne történhessen meg. És bármilyen hihetetlen, a két akciónak egyáltalán semmilyen köze nincs egymáshoz.
Nem tagadom, ami a gyerek mocorgását illeti, nemvagyok voltam egy paraanya. Tudom, a védőnő első figyelmeztetése mindig az, hogy csecsemőt soha, semmilyen körülmények között nem hagyunk egyedül, legfeljebb a földön, de én okosabb vagyok, és meggyőződésem, hogy bárkinél jobban ismerem a gyerekemet. Manapság már korántsem vagyok olyan bátor, mint újszülött korában, első hetekben pár percre valóban ott mertem hagyni csomó helyen (nyilván nem úgy, hogy fél órára leléptem, de nem volt végig rajta az egyik kezem, ahogy javasolják), mert lássuk be, olyankor tevékenység szempontjából még leginkább egy homokkal töltött zoknihoz hasonlítanak a babák. Mi pelenkázót nem használunk, mindig a franciaágyon vagy kanapén teszem tisztába egy vízhatlan alátéten, tehát ha esik, akkor sem egy métert fog - nem mintha így oké lenne. De azt joggal feltételeztem, hogy ahol az öltöztetés után hagyom, a két méter széles franciaágy közepéről, vagy az ugyanolyan hosszú kanapéról, nem fog lemászkálni, hiszen csak többszörös tengely körüli gurulgatással tudná megtenni. Persze a baj nem is úgy történik, ahogy számítunk rá...
Ma egy csomót játszodtunk a nappaliban a kanapén, végig ott voltam mellette, de még úgy sem engedtem olyan irányban feküdni, hogy oldalra fordulva esetleg leeshessen. Aztán egy adott pillanatban fejnem kellett, úgyhogy magam mellé fektettem (szó szerint tíz centire, babrált a nadrágom szárával), merőlegesen a kanapé szélére, de sajnos úgy, hogy a feje kívül volt, hogy közben tudjunk beszélgetni és egymás szemébe nézni. És az én kamikaze kisfiam egyszer csak fogta magát, egy hatalmasat dobbantott, ezzel kilökte a nehéz fejét vagy húsz centivel a kanapé szélén túlra, tökéletes hátraszaltóban átfordult, és mire elkaphattam volna, a szoba közepén landolt hason. Nem mondom, hogy megállt a szívem, mert egyszerűen fel sem fogtam, hogy mi van, rögtön ugrottam és kaptam fel - nyilván utólag józan ésszel tudom, hogy jó nagy barom voltam, mert gerincsérülés esetén ez a legrosszabb, amit tehet az ember, de sajnos akkor nem igazán gondolkoztam. Szerencsére amúgy akkora volt a lendülete, hogy nem fejre esett, és onnan csuklott össze tovább, hanem tényleg egészen átpördült, de annyira, hogy még csak egy csúszásos horzsolás sem keletkezett sehol rajta.
Nagyon megrémülhetett szegényem, mert ahogy felemeltem, olyan borzasztó hangosan elkezdett sírni, ahogy csak párszor hallottam eddig, de amikor megölelgettem és beszéltem hozzá, szinte mindjárt megnyugodott, egy percig sem tartott, és már mosolygott rám. Elkezdtem árgus szemekkel vizslatni, hogy vajon most mi van, de a világon semmi különöset nem láttam rajta: tapogatásra nem reagált úgy, mint akinek valamije fáj, követett a normálisan táguló pupillájú szemeivel, a taplreflexe működött, lelkesen kalimpált és rugdalt, szokás szerint gagyogott, és amint letettem, azonnal oldalra fordult, hogy gyakorolja az új tudományát. M.-nek írtam gyorsan cseten, de nem volt különösebben meghatva, és rögtön csitítgatott, hogy ez bárkivel megeshet, legtöbb szülővel meg is fog, ha eddig még nem történt meg, és nyilván figyeljem, hogy látok-e bármilyen viselkedésbeli változást, de alapvetően ne aggódjak. Nagyon nehezen visszafogtam magam a pániktól, amikor Kissmajom az intenzív hason-rugózástól bukott egyet, majd ásítozni kezdett, egyre csak ismételgettem magamnak, hogy nyugi, erőlködéskor szokott visszajönni kaja, illetve pont alvásidő következik - és egyrészt fellélegeztem, amikor pontban fél óra múlva ébredezősen nyújtózkodott, mint mindig, másrészt az a fél óra pont elég volt ahhoz, hogy a világ összes rémtörténetét elolvasgassam a neten…
Egy óra múlva hazaért M., aki szintén úgy látta, hogy a gyereknek kutya baja, és őszinte mosollyal nyugtatgatott, amikor folyton Liam Neeson feleségén rugóztam, aki ugye azt hitte, hogy semmi gond, aztán meg jól meghalt. Együtt is ellenőrzigettünk mindenféle jeleket, és tényleg úgy tűnt egyébként, hogy túl vagyunk a dolgon: Kissmajom az apjának is gyorsan bemutatta a vadonatúj produkcióját, majd gyorsan rátromfolt azzal, hogy hirtelen vissza is fordult hasról hátra. Vidám volt és élénk, vigyorgott, mozgolódott, mérgeskedett - nem tökéletes ugyanis még a hasra-dolog, mert az alsó oldali keze beszorul a teste alá, és nem bírja kihúzni, tehát mérgeskedni továbbra is kell, de egész magabiztos, bármikor ismételni tudja a mutatványt. Hatkor elmentem zuhanyozni, és mikor kijöttem, a fiúk vártak a kanapén, ahogy szoktak: M. hátradőlve, baba a mellkasán hanyattfekve. Épp indultunk volna fürdetni, amikor mindkettőnknek feltűnt, hogy Kissmajom nagyon bágyadt, ragadnak le a szemei, és mindene elnehezült - ilyent ritkán szokott, ebben a periódusban inkább nyüzsgős-nyűgös szokott lenni, amíg el nem indul az esti rutinunk; mivel nem tudtuk eldönteni, hogy most ez csak rendkívüli álmosság-e, vagy több, nem gondolkodtunk tovább, körülbelül öt perc múlva már úton is voltunk az ügyeletre.
A János Kórházról nekünk kizárólag jó emlékeink vannak: ott sikerült az inszem és láttam meg először Kissmalacz édes szívét, oda jártunk szülésfelkészítőre Kissmajomra várva, és az évek során ott, az urológián, csomó jófej fiatal doki vizsgálta már meg soron kívül M. gyulladt mellékheréjét. A kórházhoz vezető út utolsó kanyaránál, egy panzió előtt, sűrű sorokban gyönyörű kék íriszek virágoztak a járda mellett - akkor már sejtettem, hogy ez az őrangyalunk jele, és megint minden rendben lesz… Egy kis szerencsétlenkedés után (előbb a háziorvosi ügyeletre irányítottak, aztán a fekvőbeteg osztályra) máris a megfelelő váróba kerültünk, amely két gipszelésre várakozó kisgyereken kívül üres volt, úgyhogy szólítottak is. Dr. Papp György hívott be - drága, drága ember! Már első látásra szimpatikus volt: olyan ötven körüli, őszes hajjal és szakállal, kedves mosollyal… amint rápillantott a babára, és amint előadtuk a problémánkat, azonnal megértette, hogy itt elsősorban az én lelkemmel és lelkiismeretemmel kell foglalkozni. Megkérdezte, hogy milyen magas a kanapé (maximum 40 centi) és mi van alatta (parketta és rajta szőnyeg), ezt hallva már bíztatóan bólogatva meséltette, hogy hogyan zajlott a balszerencsés esemény, majd vicceskedve irányított be a rendelőbe, miszerint anyuka miért dobálja le a gyereket, illetve nézze már meg, nincs ennek semmi baja, csak terpeszkedik, mint egy török basa, és bámészkodik. Természetesen azért alaposan megvizsgálgatta, Kissmajom végig tiszta zen volt, ellazulva feküdt és érdeklődve nézte, majd mikor szőke hercegnek nevezte, és megdicsérte, hogy milyen szépséges (és rácsodálkozott, hogy mennyire hasonlítanak a vonásai az apjához), olyan aranyosan elmosolyodott, hogy a doki azonmód homlokon is puszilta. A biztonság kedvéért átküldött azért egy koponya röntgenre, ahol egy nem túl kedves hölgy elég durván mutatta meg, hogy hogyan kell lefognom a baba fejét, de akkorra már annyira hálás voltam a kollegájának, hogy az sem tudott érdekelni. Mikor végeztünk, nagyjából öt perc várakozás után megint odajött hozzánk a doki, és elmondta, hogy semmi okot nem lát aggodalomra, minden jel arra mutat, hogy a gyerek tökéletesen egészséges, de ilyenkor fel kell ajánlaniuk a 48 órás befekvős verziót (ami alatt megnézi egy neurológus is, vérnyomást mérnek és vérképet ellenőriznek), vagy dönthetünk úgy is, hogy saját felelősségre hazamegyünk, ő nyugodt szívvel elenged, csak otthon figyeljünk nagyon, és az esetleges első normálistól eltérő jelre induljunk vissza; mi az utóbbit választottuk, mert Kissmajom addigra feléledt és mohón megvacsorázott, és egyértelmű volt, hogy csak fáradt, nem beteg.
Elég kalandosan telt tehát a négy hónap plusz egy hét ünneplése. Reméljük, hogy ezennel letudtuk legalább az első év orvoshozjárós penzumát, még akkor is, ha nekünk sokadszorra megint kellemes csalódás volt a sokat ócsárolt magyar egészségüggyel való találkozás. Én meg próbálom nem a világ legfelelőtlenebb anyájának érezni magamat, és hálát adni Istennek, a sorsnak, az univerzumnak, mindenkinek és mindennek, hogy egy kis ijedtséggel és idegességgel megúsztuk a mai napot. (Nyilván igazából nem nyugodtam meg, csak robotpilóta üzemmódra kapcsoltam, hogy ne agyaljam hisztigombóccá magam; pf.)
Nem tagadom, ami a gyerek mocorgását illeti, nem
Ma egy csomót játszodtunk a nappaliban a kanapén, végig ott voltam mellette, de még úgy sem engedtem olyan irányban feküdni, hogy oldalra fordulva esetleg leeshessen. Aztán egy adott pillanatban fejnem kellett, úgyhogy magam mellé fektettem (szó szerint tíz centire, babrált a nadrágom szárával), merőlegesen a kanapé szélére, de sajnos úgy, hogy a feje kívül volt, hogy közben tudjunk beszélgetni és egymás szemébe nézni. És az én kamikaze kisfiam egyszer csak fogta magát, egy hatalmasat dobbantott, ezzel kilökte a nehéz fejét vagy húsz centivel a kanapé szélén túlra, tökéletes hátraszaltóban átfordult, és mire elkaphattam volna, a szoba közepén landolt hason. Nem mondom, hogy megállt a szívem, mert egyszerűen fel sem fogtam, hogy mi van, rögtön ugrottam és kaptam fel - nyilván utólag józan ésszel tudom, hogy jó nagy barom voltam, mert gerincsérülés esetén ez a legrosszabb, amit tehet az ember, de sajnos akkor nem igazán gondolkoztam. Szerencsére amúgy akkora volt a lendülete, hogy nem fejre esett, és onnan csuklott össze tovább, hanem tényleg egészen átpördült, de annyira, hogy még csak egy csúszásos horzsolás sem keletkezett sehol rajta.
Nagyon megrémülhetett szegényem, mert ahogy felemeltem, olyan borzasztó hangosan elkezdett sírni, ahogy csak párszor hallottam eddig, de amikor megölelgettem és beszéltem hozzá, szinte mindjárt megnyugodott, egy percig sem tartott, és már mosolygott rám. Elkezdtem árgus szemekkel vizslatni, hogy vajon most mi van, de a világon semmi különöset nem láttam rajta: tapogatásra nem reagált úgy, mint akinek valamije fáj, követett a normálisan táguló pupillájú szemeivel, a taplreflexe működött, lelkesen kalimpált és rugdalt, szokás szerint gagyogott, és amint letettem, azonnal oldalra fordult, hogy gyakorolja az új tudományát. M.-nek írtam gyorsan cseten, de nem volt különösebben meghatva, és rögtön csitítgatott, hogy ez bárkivel megeshet, legtöbb szülővel meg is fog, ha eddig még nem történt meg, és nyilván figyeljem, hogy látok-e bármilyen viselkedésbeli változást, de alapvetően ne aggódjak. Nagyon nehezen visszafogtam magam a pániktól, amikor Kissmajom az intenzív hason-rugózástól bukott egyet, majd ásítozni kezdett, egyre csak ismételgettem magamnak, hogy nyugi, erőlködéskor szokott visszajönni kaja, illetve pont alvásidő következik - és egyrészt fellélegeztem, amikor pontban fél óra múlva ébredezősen nyújtózkodott, mint mindig, másrészt az a fél óra pont elég volt ahhoz, hogy a világ összes rémtörténetét elolvasgassam a neten…
Egy óra múlva hazaért M., aki szintén úgy látta, hogy a gyereknek kutya baja, és őszinte mosollyal nyugtatgatott, amikor folyton Liam Neeson feleségén rugóztam, aki ugye azt hitte, hogy semmi gond, aztán meg jól meghalt. Együtt is ellenőrzigettünk mindenféle jeleket, és tényleg úgy tűnt egyébként, hogy túl vagyunk a dolgon: Kissmajom az apjának is gyorsan bemutatta a vadonatúj produkcióját, majd gyorsan rátromfolt azzal, hogy hirtelen vissza is fordult hasról hátra. Vidám volt és élénk, vigyorgott, mozgolódott, mérgeskedett - nem tökéletes ugyanis még a hasra-dolog, mert az alsó oldali keze beszorul a teste alá, és nem bírja kihúzni, tehát mérgeskedni továbbra is kell, de egész magabiztos, bármikor ismételni tudja a mutatványt. Hatkor elmentem zuhanyozni, és mikor kijöttem, a fiúk vártak a kanapén, ahogy szoktak: M. hátradőlve, baba a mellkasán hanyattfekve. Épp indultunk volna fürdetni, amikor mindkettőnknek feltűnt, hogy Kissmajom nagyon bágyadt, ragadnak le a szemei, és mindene elnehezült - ilyent ritkán szokott, ebben a periódusban inkább nyüzsgős-nyűgös szokott lenni, amíg el nem indul az esti rutinunk; mivel nem tudtuk eldönteni, hogy most ez csak rendkívüli álmosság-e, vagy több, nem gondolkodtunk tovább, körülbelül öt perc múlva már úton is voltunk az ügyeletre.
A János Kórházról nekünk kizárólag jó emlékeink vannak: ott sikerült az inszem és láttam meg először Kissmalacz édes szívét, oda jártunk szülésfelkészítőre Kissmajomra várva, és az évek során ott, az urológián, csomó jófej fiatal doki vizsgálta már meg soron kívül M. gyulladt mellékheréjét. A kórházhoz vezető út utolsó kanyaránál, egy panzió előtt, sűrű sorokban gyönyörű kék íriszek virágoztak a járda mellett - akkor már sejtettem, hogy ez az őrangyalunk jele, és megint minden rendben lesz… Egy kis szerencsétlenkedés után (előbb a háziorvosi ügyeletre irányítottak, aztán a fekvőbeteg osztályra) máris a megfelelő váróba kerültünk, amely két gipszelésre várakozó kisgyereken kívül üres volt, úgyhogy szólítottak is. Dr. Papp György hívott be - drága, drága ember! Már első látásra szimpatikus volt: olyan ötven körüli, őszes hajjal és szakállal, kedves mosollyal… amint rápillantott a babára, és amint előadtuk a problémánkat, azonnal megértette, hogy itt elsősorban az én lelkemmel és lelkiismeretemmel kell foglalkozni. Megkérdezte, hogy milyen magas a kanapé (maximum 40 centi) és mi van alatta (parketta és rajta szőnyeg), ezt hallva már bíztatóan bólogatva meséltette, hogy hogyan zajlott a balszerencsés esemény, majd vicceskedve irányított be a rendelőbe, miszerint anyuka miért dobálja le a gyereket, illetve nézze már meg, nincs ennek semmi baja, csak terpeszkedik, mint egy török basa, és bámészkodik. Természetesen azért alaposan megvizsgálgatta, Kissmajom végig tiszta zen volt, ellazulva feküdt és érdeklődve nézte, majd mikor szőke hercegnek nevezte, és megdicsérte, hogy milyen szépséges (és rácsodálkozott, hogy mennyire hasonlítanak a vonásai az apjához), olyan aranyosan elmosolyodott, hogy a doki azonmód homlokon is puszilta. A biztonság kedvéért átküldött azért egy koponya röntgenre, ahol egy nem túl kedves hölgy elég durván mutatta meg, hogy hogyan kell lefognom a baba fejét, de akkorra már annyira hálás voltam a kollegájának, hogy az sem tudott érdekelni. Mikor végeztünk, nagyjából öt perc várakozás után megint odajött hozzánk a doki, és elmondta, hogy semmi okot nem lát aggodalomra, minden jel arra mutat, hogy a gyerek tökéletesen egészséges, de ilyenkor fel kell ajánlaniuk a 48 órás befekvős verziót (ami alatt megnézi egy neurológus is, vérnyomást mérnek és vérképet ellenőriznek), vagy dönthetünk úgy is, hogy saját felelősségre hazamegyünk, ő nyugodt szívvel elenged, csak otthon figyeljünk nagyon, és az esetleges első normálistól eltérő jelre induljunk vissza; mi az utóbbit választottuk, mert Kissmajom addigra feléledt és mohón megvacsorázott, és egyértelmű volt, hogy csak fáradt, nem beteg.
Elég kalandosan telt tehát a négy hónap plusz egy hét ünneplése. Reméljük, hogy ezennel letudtuk legalább az első év orvoshozjárós penzumát, még akkor is, ha nekünk sokadszorra megint kellemes csalódás volt a sokat ócsárolt magyar egészségüggyel való találkozás. Én meg próbálom nem a világ legfelelőtlenebb anyájának érezni magamat, és hálát adni Istennek, a sorsnak, az univerzumnak, mindenkinek és mindennek, hogy egy kis ijedtséggel és idegességgel megúsztuk a mai napot. (Nyilván igazából nem nyugodtam meg, csak robotpilóta üzemmódra kapcsoltam, hogy ne agyaljam hisztigombóccá magam; pf.)
2014. április 18., péntek
Harmadév
Nem visz rá a lélek, hogy a negyedik hónap betöltését az előző negatív bejegyzéssel ünnepeljem, egyrészt, mert az éjszaka folyamán megvilágosodam*, és megoldódott a helyzet, másrészt mert az igazság az, hogy a legobjektívabban nézve is mi vagyunk a világ legszerencsésebb szülői. Nem a mi érdemünk, Kissmajom sajátkezűleg intézi az egészet, de attól még igaz, hogy nekünk ezzel a gyerekkel egész egyszerűen baromi könnyű - bocsánatot kérünk, de tényleg az!
A klasszikus kezdeti nyavalyák mind elkerültek. Hasfájós össz-vissz három hétig volt, akkor sem hosszú órákon keresztül sírt, és soha sem éjjel (hanem nagyjából este 8-10 óra között), vagyis az epizód valójában nem is nevezhető szokványos hasfájósságnak, fogalmunk sincs, milyen lehet például Audrey helyében lenni, az övénél durvább esetekről ne is beszéljünk. Igen, volt a legeslegelején pár olyan hét, amikor maratonban szoptattam éjjel-nappal (ráadásul mondhatni eredménytelenül), sebesek voltak a melleim, és másfél óránként jutott másfél óra magamra, amit szinte kizárólag alvással töltöttem, a kajálás is úgy zajlott, hogy M. beadta a szendvicseimet a hálószobába, én meg habzsoltam, fél kézzel tartva a tálcát a gyerek feje fölött, a mellem a szájában, mint egy hamisítatlan white trash némber (néha leettem egy kis tejföllel - folyton a tejfölös kenyeret kívántam).
De ezzel körülbelül ki is merült minden nehézségünk, lehet utálni, gyereklottón mienk a legjobbfejebb főnyeremény. Vannak persze pillanatnyi mélypontok, de igazából csak saját magunkhoz viszonyítva azok, legtöbb négyhónapos anyukája tapsikolna örömében, ha a gyereke csak átlag heti egyszer ordítana úgy, hogy látszólag semmi oka nincs. Mi el vagyunk kényezteve, Kissmajom születése óta nagyon keveset sír, és általában a kiadott hangjaival annyira jól kommunikál, hogy azokból és a helyzetből kiindulva tényleg minimális következtető tehetség kell, és máris kiderül, hogy mi a baja - ezt szoktuk meg, így én már akkor is hajlamos vagyok kétségbeesni és mérgelődni, ha hébe-hóba egy teljes órán át bőg indokolatlanul (legalábbis az én szememmel nézve). De ezek az alkalmak so few and far between, hogy nincs is időm igazán frusztrálódni, amint végetérnek, már el is felejtem őket.
Kissmajom ma négy hónapos. Ezúttal nem fogom külön felsorolni, hogy mennyit és hogyan fejlődött szellemileg és fizikailag, csak néhány példát mesélek, ahhoz kapcsolódva, hogy milyen vele az életünk.
Két héttel ezelőtt először merészkedtünk vele nagyobb társaságba, sógoromék kerti bulijára, ahol rajtunk kívül hat felnőtt és hat gyerek nyüzsgött hatalmas hangzavarban, plusz három kutya, akik gyorsan össze is puszilgatták mindenét (meg még két macska, de azok itthon is vannak, és két degu, de azokkal nem érintkezett). Úgy viselkedett mint mindig, ha idegenk közé kerül: feküdt rajtam szinte mozdulatlanul, és egy kis Buddha bölcs nyugalmával szemlélte a környezetét, amíg el nem bóbiskolt. A mosolyosztogatással igen megfontoltan bánt, de ha valaki hajlandó volt bohócot csinálni magából és körülröfögni meg -cuppogni, akkor azt azért kegyesen megajándékozta egy zabálnivaló ínyvillantással.
* A bajos etetés dolog gyakorlatilag a második valódi probléma, ami felmerült a születése óta, és sajnos be kell látni, hogy akár anno az alvászavar-ügyet, ezt is mi rontottuk el: azt még kibírta szegényem szó nélkül, amikor pár hete annyira ragaszkodtunk az anyatejhez, hogy minden szar alternatívát kipróbálgattunk rajta, de azt már nem, hogy igazi idiótákként nem büfiztettük elég alaposan. A bennmaradt levegőtől csikart a pocakja, és ezt a negatív élményt mostanra sikerült összekötnie az etetéssel - azért evett egyre kevesebbet, és végül egyáltalán nem akarta elfogadni a cumit, mert emlékezett, hogy utána rossz lesz neki (a ciciből nem jön nagy erővel a tej, így azzal sokkal kevesebb levegőt nyelt, és nem okozott gondot). Érdekes, úgy tűnik az egész világon csak mi vagyunk ennyire hülyék, mert sehol senki nem javasolta ezt a megoldást, csak abból jöttem rá, hogy egyáltalán nem akart enni, akkor se, mikor már üvöltött az éhségtől, így sejtettem, hogy nem fejlődési ugrás miatt érdektelen, hanem fájdalom lehet a háttérben (a fogat ezúttal kizártam, mert a múltkor teljesen másképp viselkedett, és a refluxos babákból indultam ki, állítólag ők reagálnak hasonlóan, mivel szintén rosszul vannak etetések után).
A klasszikus kezdeti nyavalyák mind elkerültek. Hasfájós össz-vissz három hétig volt, akkor sem hosszú órákon keresztül sírt, és soha sem éjjel (hanem nagyjából este 8-10 óra között), vagyis az epizód valójában nem is nevezhető szokványos hasfájósságnak, fogalmunk sincs, milyen lehet például Audrey helyében lenni, az övénél durvább esetekről ne is beszéljünk. Igen, volt a legeslegelején pár olyan hét, amikor maratonban szoptattam éjjel-nappal (ráadásul mondhatni eredménytelenül), sebesek voltak a melleim, és másfél óránként jutott másfél óra magamra, amit szinte kizárólag alvással töltöttem, a kajálás is úgy zajlott, hogy M. beadta a szendvicseimet a hálószobába, én meg habzsoltam, fél kézzel tartva a tálcát a gyerek feje fölött, a mellem a szájában, mint egy hamisítatlan white trash némber (néha leettem egy kis tejföllel - folyton a tejfölös kenyeret kívántam).
De ezzel körülbelül ki is merült minden nehézségünk, lehet utálni, gyereklottón mienk a legjobbfejebb főnyeremény. Vannak persze pillanatnyi mélypontok, de igazából csak saját magunkhoz viszonyítva azok, legtöbb négyhónapos anyukája tapsikolna örömében, ha a gyereke csak átlag heti egyszer ordítana úgy, hogy látszólag semmi oka nincs. Mi el vagyunk kényezteve, Kissmajom születése óta nagyon keveset sír, és általában a kiadott hangjaival annyira jól kommunikál, hogy azokból és a helyzetből kiindulva tényleg minimális következtető tehetség kell, és máris kiderül, hogy mi a baja - ezt szoktuk meg, így én már akkor is hajlamos vagyok kétségbeesni és mérgelődni, ha hébe-hóba egy teljes órán át bőg indokolatlanul (legalábbis az én szememmel nézve). De ezek az alkalmak so few and far between, hogy nincs is időm igazán frusztrálódni, amint végetérnek, már el is felejtem őket.
Kissmajom ma négy hónapos. Ezúttal nem fogom külön felsorolni, hogy mennyit és hogyan fejlődött szellemileg és fizikailag, csak néhány példát mesélek, ahhoz kapcsolódva, hogy milyen vele az életünk.
Két héttel ezelőtt először merészkedtünk vele nagyobb társaságba, sógoromék kerti bulijára, ahol rajtunk kívül hat felnőtt és hat gyerek nyüzsgött hatalmas hangzavarban, plusz három kutya, akik gyorsan össze is puszilgatták mindenét (meg még két macska, de azok itthon is vannak, és két degu, de azokkal nem érintkezett). Úgy viselkedett mint mindig, ha idegenk közé kerül: feküdt rajtam szinte mozdulatlanul, és egy kis Buddha bölcs nyugalmával szemlélte a környezetét, amíg el nem bóbiskolt. A mosolyosztogatással igen megfontoltan bánt, de ha valaki hajlandó volt bohócot csinálni magából és körülröfögni meg -cuppogni, akkor azt azért kegyesen megajándékozta egy zabálnivaló ínyvillantással.
Utána való héten beugrottam vele a munkahelyemre, mert már mindenki nagyon kíváncsi volt arra, hogy ki jött ki a hasamból. Tizenöt csivitelő nő állta körül, amint beléptünk, figyelmesen végigpásztázta mindet, aztán kiszúrt egyet (jó érzékkel a kedvenc beosztottamat), és megajándékozta egy diszkrét mosollyal. Még kint is hagytam a kolleganőkkel a tárgyalóban, mikor bementem a főnökömmel az irodánkba megbeszélni a legutóbbi fejleményeket - kicsit se bánta, a hurkás ujjacskái köré csavart mindenkit mire végeztem.
Aztán múlt hétvégén órákon keresztül hurcoltuk magunkkal a város különböző csücskeibe - egy panaszszava nem volt, végig vidáman ücsörgött az autósülésében, a műanyag csirkéjét csócsálva, célállomásokhoz érkezve pár percre kivettük játszani, akkor rötyörészett egy sort velünk, aztán mehettünk tovább. Ha elálmosodott, türelmetlenül lamentálni kezdett amikor lassítottunk vagy megálltunk egy-egy piros lámpánál, aztán mire a következőhöz értünk volna, már el is aludt.
Ezen a héten oldalra fordult: előbb balra, a lábait felhúzva és billenve, aztán pár nap múlva más technikával jobbra is, az egyik lábával kitámasztva és tolva magát, hihetetlen, hogy fél nap gyakorlás után már mennyire magabiztosan ismételte a mozdulatsort; egyébként egyértelmű, hogy igazából hason szeretne kikötni, mert amikor rájön hogy ebben komoly akadály a beszorult keze, akkor minden kitartása elillan, és mérgesen visítani kezd. Ujjmozgatás (nevezetesen opposable thumbs) terén még kihívásokkal küzd, de kinyitott tenyerét ökölbe szorítva már bármilyen méretesebb tárgyat meg tud fogni, feltéve hogy felkelti az érdeklődését, mert ha mi nyújtjuk neki oda, akkor nem feltétlenül igyekszik; és akár egyszerre két játékot is megpróbál jobbrúl-balrúl a szája körül található nyáltengerbe fojtani. Határozottan kameraérzékeny, még akkor is pontosan a megfelelő helyre néz, ha telefonnal veszük fel, amin semmilyen színes fény nem jelzi, hogy történés van; és hát sajnos kicsit sem szereti produkálni magát, így csomó lépése nem is lett megörökítve az első fázisban. Imádja, ha énekelünk neki vagy beszélünk hozzá, annál jobban semmit sem szeret, olyankor hagy csapot-papot, és mosolygó-érdeklődő szemekkel néz a miénkbe bármeddig, reagál és válaszol, boldogan rikkantgat, lelkesen magyaráz, és hangosan nevet.
Napi programunk úgy néz ki, hogy:
- este fél hét és fél nyolc között fürdés, majd kaja és lefekvés (éjjel egy és hajnali öt körül álomevéssel, attól függően, hogy mennyit nyomott be előzőleg);
- hat körül ébredés, amikoris átteszem magunk mellé a franciaágyba, és nagyjából nyolcig (néha kicsit hamarabbig, néha kicsit tovább) együtt alszunk, közben komfortszopizik;
- fél tizenegyig játszunk, aztán fél óra alvás;
- egy körülig megint játszunk, aztán fél óra alvás;
- három körülig megint játszunk, aztán fél óra alvás;
- öt körülig megint játszunk, aztán fél óra alvás;
- aztán fürdésig megint játszunk.
Az étkezések tök rendszertelenek, elfogyasztott mennyiségtől függően néha három óra telik el közöttük, néha négy, vagy akár több. De mindig ellentmondást nem tűrően szól, ha igényli, és mivel napközben mindig vagy cicit vagy lefejt anyatejet adok, nem is ragaszkodom hozzá, hogy pontos időben kapja (tudtommal csak a tápszernél gond emésztés szempontjából a túl gyakori ismétlés).
A nappali fél órás alvásához órát lehetne igazítani - ha babakocsiban teszem le a teraszon, akkor az azutáni félig éber állapotból néha vissza lehet ringatni még, akár két órára is, de ezt csak a nyűgös napjain szoktam bevetni, vagyis elég ritkán. Amúgy mostanság kiderült, hogy a négyszer fél órával nem fáradt, és most már az elalvás ellen sem tiltakozik túlpörgésig (az a nehezebb fázis is csak nagyjából másfél hétig tartott), úgyhogy nem erőltetem a hosszabb periódusokat, annál több időnk marad bandázni.
A fürdést imádja, félelemérzete nulla, azt se bánja, ha az arcába ömlenek a hullámok, csapkod, rugdalózik, lendületes mozdulatokkal pancsolja ki a vizet, alig bírjuk tartani a tarkóját, hogy el ne merüljön.
Az esti elalvás előtt az utóbbi két hétben beiktatott egy-egy fél óra sírdogálást, de annak az volt az oka, hogy nem akart enni (előbb eleget, eztán egyáltalán - lásd a lábjegyzetet), ez ma az alapprobléma kiiktatásával már sokat javult, és jó eséllyel napokon belül meg is fog szűnni.
Egy kis szenvedésünk van még, mégpedig a széklettel: csak az első két hétben volt minden nap (vagy egy nap akár több is), utána stabilan beállt három-négynapontára, de a színe és állaga mindig szép volt, és szélcsövezni is csak egyszer kellett, akkor sem a szorulás volt az ok, hanem a mi aggodalmunk az egy hét kakaszünet miatt. Az utóbbi két alkalommal viszont megint be kellett vetni a segítséget, és csúnya zöld, kemény produktum volt az eredmény, amivel egyedül valószínűleg nem is boldogult volna. Tápszer vegyítést tervezünk próbából.
Nappal a négy fő tartózkodási helye, a mi ölünkön kívül, a kanapé (körberakva játékokkal), a pihenőszék, a játszószőnyeg, és a kiságya, ebben a sorrendben; a kanapén már nem nagyon merem egyedül hagyni, ha kimegyek a nappaliból, mert ki tudja mire képes. Egyre önálóbb, van hogy fél óráig is elszórakoztatja magát, minap betettem az ágyába amíg rendet raktam, aztán olyan jól érezte magát (püfölte a lógó plüssöket, dumálgatott velük, kacarászott), hogy nem vettem ki amikor végeztem, és egyszer csak a nagy csendre figyeltem fel: magától elaludt.
- este fél hét és fél nyolc között fürdés, majd kaja és lefekvés (éjjel egy és hajnali öt körül álomevéssel, attól függően, hogy mennyit nyomott be előzőleg);
- hat körül ébredés, amikoris átteszem magunk mellé a franciaágyba, és nagyjából nyolcig (néha kicsit hamarabbig, néha kicsit tovább) együtt alszunk, közben komfortszopizik;
- fél tizenegyig játszunk, aztán fél óra alvás;
- egy körülig megint játszunk, aztán fél óra alvás;
- három körülig megint játszunk, aztán fél óra alvás;
- öt körülig megint játszunk, aztán fél óra alvás;
- aztán fürdésig megint játszunk.
Az étkezések tök rendszertelenek, elfogyasztott mennyiségtől függően néha három óra telik el közöttük, néha négy, vagy akár több. De mindig ellentmondást nem tűrően szól, ha igényli, és mivel napközben mindig vagy cicit vagy lefejt anyatejet adok, nem is ragaszkodom hozzá, hogy pontos időben kapja (tudtommal csak a tápszernél gond emésztés szempontjából a túl gyakori ismétlés).
A nappali fél órás alvásához órát lehetne igazítani - ha babakocsiban teszem le a teraszon, akkor az azutáni félig éber állapotból néha vissza lehet ringatni még, akár két órára is, de ezt csak a nyűgös napjain szoktam bevetni, vagyis elég ritkán. Amúgy mostanság kiderült, hogy a négyszer fél órával nem fáradt, és most már az elalvás ellen sem tiltakozik túlpörgésig (az a nehezebb fázis is csak nagyjából másfél hétig tartott), úgyhogy nem erőltetem a hosszabb periódusokat, annál több időnk marad bandázni.
A fürdést imádja, félelemérzete nulla, azt se bánja, ha az arcába ömlenek a hullámok, csapkod, rugdalózik, lendületes mozdulatokkal pancsolja ki a vizet, alig bírjuk tartani a tarkóját, hogy el ne merüljön.
Az esti elalvás előtt az utóbbi két hétben beiktatott egy-egy fél óra sírdogálást, de annak az volt az oka, hogy nem akart enni (előbb eleget, eztán egyáltalán - lásd a lábjegyzetet), ez ma az alapprobléma kiiktatásával már sokat javult, és jó eséllyel napokon belül meg is fog szűnni.
Egy kis szenvedésünk van még, mégpedig a széklettel: csak az első két hétben volt minden nap (vagy egy nap akár több is), utána stabilan beállt három-négynapontára, de a színe és állaga mindig szép volt, és szélcsövezni is csak egyszer kellett, akkor sem a szorulás volt az ok, hanem a mi aggodalmunk az egy hét kakaszünet miatt. Az utóbbi két alkalommal viszont megint be kellett vetni a segítséget, és csúnya zöld, kemény produktum volt az eredmény, amivel egyedül valószínűleg nem is boldogult volna. Tápszer vegyítést tervezünk próbából.
Nappal a négy fő tartózkodási helye, a mi ölünkön kívül, a kanapé (körberakva játékokkal), a pihenőszék, a játszószőnyeg, és a kiságya, ebben a sorrendben; a kanapén már nem nagyon merem egyedül hagyni, ha kimegyek a nappaliból, mert ki tudja mire képes. Egyre önálóbb, van hogy fél óráig is elszórakoztatja magát, minap betettem az ágyába amíg rendet raktam, aztán olyan jól érezte magát (püfölte a lógó plüssöket, dumálgatott velük, kacarászott), hogy nem vettem ki amikor végeztem, és egyszer csak a nagy csendre figyeltem fel: magától elaludt.
Hát ilyen kismajom a mi Kissmajmunk. Sokszor jut eszünkbe, hogy mi őt és az általa elhozott mennyországot azért kaptuk, mert a testvérével már keresztül-kasul bejártuk a poklot. Meg az is, hogy a következő gyerekünk tutibiztos egy sátánkölke lesz, az nem lehet, hogy ez maradjon az egyetlen babázós élményünk, mert ennyi szerencse a világon nincs.
Nagyon szeretjük, el sem tudtuk volna képzelni ezt a szeretetáradatot mielőtt megismertük volna, szó szerint napról napra nagyobbra dagad, egyszer csak elpukkanunk majd tőle. Ma bevásárolni voltam olyan három órára, és M. küldött egy videót, amin beszélgetnek, és Kissmajom huncutul kuncog neki - annyira elkezdett hiányozni, hogy legszívesebben azon nyomban hazaindultam volna összepuszilgatni. Bele sem akarok gondolni, hogy mi lesz itt még… :)
Nagyon szeretjük, el sem tudtuk volna képzelni ezt a szeretetáradatot mielőtt megismertük volna, szó szerint napról napra nagyobbra dagad, egyszer csak elpukkanunk majd tőle. Ma bevásárolni voltam olyan három órára, és M. küldött egy videót, amin beszélgetnek, és Kissmajom huncutul kuncog neki - annyira elkezdett hiányozni, hogy legszívesebben azon nyomban hazaindultam volna összepuszilgatni. Bele sem akarok gondolni, hogy mi lesz itt még… :)
* A bajos etetés dolog gyakorlatilag a második valódi probléma, ami felmerült a születése óta, és sajnos be kell látni, hogy akár anno az alvászavar-ügyet, ezt is mi rontottuk el: azt még kibírta szegényem szó nélkül, amikor pár hete annyira ragaszkodtunk az anyatejhez, hogy minden szar alternatívát kipróbálgattunk rajta, de azt már nem, hogy igazi idiótákként nem büfiztettük elég alaposan. A bennmaradt levegőtől csikart a pocakja, és ezt a negatív élményt mostanra sikerült összekötnie az etetéssel - azért evett egyre kevesebbet, és végül egyáltalán nem akarta elfogadni a cumit, mert emlékezett, hogy utána rossz lesz neki (a ciciből nem jön nagy erővel a tej, így azzal sokkal kevesebb levegőt nyelt, és nem okozott gondot). Érdekes, úgy tűnik az egész világon csak mi vagyunk ennyire hülyék, mert sehol senki nem javasolta ezt a megoldást, csak abból jöttem rá, hogy egyáltalán nem akart enni, akkor se, mikor már üvöltött az éhségtől, így sejtettem, hogy nem fejlődési ugrás miatt érdektelen, hanem fájdalom lehet a háttérben (a fogat ezúttal kizártam, mert a múltkor teljesen másképp viselkedett, és a refluxos babákból indultam ki, állítólag ők reagálnak hasonlóan, mivel szintén rosszul vannak etetések után).
2014. április 17., csütörtök
Cicizavar
Létezik ilyen vajon, vagy a mi fiunk alkotta meg…? A fiú, aki cumisztrájkba fogott. Elkezdtem utánaolvasni angol nyelvű fórumokon, de mikor eljutottam a feeding tube javaslathoz, mint végső megoldás, gyorsan abba is hagytam, nem akarok tudni róla, épp eléggé idegbajos vagyok anélkül is. Szóval nem tudom, hogy ez hivatalosan is létező dolog vagy sem, de Kissmajomnak ez van bizony. Egyelőre csak pár napja csapott át ebbe a fogzásos fájáskor (vagy már előtte, amikor nem akart elfogadni fecskendőt és pipettát se) kialakult keveset evés, és reméljük, hogy nagyon gyorsan túllendülünk rajta, mert így etetésnek nem is nevezhető műveletekkel kínlódunk.
Nagyon röviden: kizárólag álmában hajlandó normálisan enni üvegből - nappali próbálkozásnál tízből kilencszer vagy elfordítja a fejét, vagy kilökdösi a nyelvével a cumit, vagy elfogadja az első kortyot, és 1. széles mosoly kíséretében hagyja kifolyni a szája szélén, 2. gargarizál vele egy sort, aztán röhögve kiberregi, 3. nemes egyszerűséggel szembeköp vele. A maradék tíz százalékban elkezdi szívni, és általában az első pihenésig mindent le is nyel - ez rendszerint csak 20 milli, mert pár korty után észbekap, hogy hoppá, engem itten táplálnak, és megáll, de volt már 80 milli is, amikor addig szivolázta, amíg ki nem fáradt, és ott határozottan pontot tett az akció végére. For additional excitement: képtelenség megtippelni, hogy mikor várható az egyik, és mikor a másik alkalom, óránként átlagban tízszer kínáljuk fel neki a cumit, néha egymás után háromszor is összejön egy-egy kis adag, néha fél ébrenléti ideje is eltelik, és semmi. Ez egyaránt igaz lefejt anyatejre és tápra, kisebb és nagyobb lyukú cumira, hanyattfekvős és ölben kitámasztott pózra, virágos jókedvre és nyűgis hangulatra, you name it. És közben persze legtöbbször éhes, cuppog, szopja az ujját-kezét, és ha már nagyon sok ideje nem sikerült semmit belejuttatni, sírdogál is.
Ugyanakkor… figyelem, nem csalás, nem ámítás: amióta ezt a butaságot kitalálta magának, a cicit szinte minden alkalommal gondolkodás nélkül elfogadja! Ami csak látszólag jó hír, mert persze továbbra is csak addig eszik belőle, amíg jó erős sugárban folyik a cucc, utána elkezdi minden korty után elengedni, újra nekiveselkedik, újra elengedi, stb., és közben ellenállhatatlanul csibészesen vigyorog, hogy navajon ki unja meg hamarabb, ő vagy én. Mivel újból csak akkor tehetem mellre, ha már elég gyűlt ahhoz, hogy dőljön, és az az én feltöltődési sebességemmel pár órát jelent, mindenképpen oda lyukadunk ki, hogy változatlanul fejnem kell utána, ha nem akarom, hogy lassanként elapadgasson a tejem - a kínkeservvel kiküzdött eredményt aztán meg nem akarja megenni cumiból... Namost bárcsak az lenne a fő problémám, mint a fórumokon tanácsokat osztogató amerikai anyukáknak, hogy van tej bőven, de azért erőltetik a cumit, mert el akarják választani a babát; de erről szó sincs, két mellből továbbra sem tudok 160 millinél többet kihozni (ezt csak 5-6 órás szünet utáni állapottal, és negyven perc mellhúzgálással érem el), és ez a mennyiség azonnal látványosan csökken, ha egy nap nem fejek legalább háromszor vagy nem iszom eleget, szóval igencsak labilis.
Mindennek tetejében pár héttel ezelőtt a bal mellemben észrevettem egy csomót, amiről a szonográfus nem tudta megmondani, hogy gyulladás vagy fibroadenóma (az ultrahang képen ezek egyformán néznek ki), de a laktáció miatt az előbbit valószínűsítette, úgyhogy a lelkemre kötötte, hogy csak nagyon finoman nyomkodjam, mert jó eséllyel megtörtem egy tejcsatornát, és fejcsóvált, hogy miért is nyüstöltem olyan erősen. Azértbaszdmeg, mert a kórházban mindkét kirendelt szoptatási tanácsadó egymástól teljesen függetlenül azt válaszolta ezirányú kérdésemre, hogy bármilyen erőteljesen fejek, amíg megfelelő mozdulatokat alkalmazok, addig nem tudok kárt tenni a mirigyeimben - hát ennyit a profizmusról, ilyenek miatt nem voltam többet hajlandó a segítségüket kérni az egész szoptatós mizéria során. Egy hónap múlva visszamegyek kontrollra, ha csökken a kétcentis átmérő, akkor valóban gyulladás volt, ha nem, akkor valószínűleg jóindulatú daganat, amivel a családi anamnézis miatt el fogok menni biopsziára, és bármit is mutat, kiszedetem.
Visszatérve Kissmajomra, nagyon-nagyon remélem, hogy nem csesztünk el semmit a túlzott igyekezetünkkel és a mindenféle alternatív etetőeszközös kísérletezgetéssel, és főleg azt, hogy négyhónaposan még nem tud evészavar kialakulni egy kisbabánál. Egyelőre nagy gáz nincs, mert szépen hízogatott az elmúlt hónapban is, de persze ez a probléma még újkeletű ahhoz, hogy befolyásolni tudja a megint felszedett több mint fél kilót. Kajamennyiségben természetesen még mindig sokkal kevesebb jön össze, mint ami hivatalosan a szükséglete a mérete alapján (a negatív rekord fél liter körül volt, huszonnégy óra alatt - ez a javasolt mennyiségnek alig a fele), de ez legutóbb is így volt, a gyarapodás mégis több mint megfelelőre sikeredett a gyerekorvos szerint; jövő héten majd megyünk hozzá is a szokásos havi karbantartásra, ha még fennáll a probléma, majd megemlítem neki, hátha tud okosat mondani.
És valószínű, hogy ezek után kicsit előrehozom a hozzátáplálás öt hónap környékére tervezett időpontját - de erre hamarosan visszatérek egy segítségkérős posztban. Addig is, ha valaki hallott már ilyenről, vagy van ötlete, hogy mit tehetnénk, ne fogja vissza magát!
Nagyon röviden: kizárólag álmában hajlandó normálisan enni üvegből - nappali próbálkozásnál tízből kilencszer vagy elfordítja a fejét, vagy kilökdösi a nyelvével a cumit, vagy elfogadja az első kortyot, és 1. széles mosoly kíséretében hagyja kifolyni a szája szélén, 2. gargarizál vele egy sort, aztán röhögve kiberregi, 3. nemes egyszerűséggel szembeköp vele. A maradék tíz százalékban elkezdi szívni, és általában az első pihenésig mindent le is nyel - ez rendszerint csak 20 milli, mert pár korty után észbekap, hogy hoppá, engem itten táplálnak, és megáll, de volt már 80 milli is, amikor addig szivolázta, amíg ki nem fáradt, és ott határozottan pontot tett az akció végére. For additional excitement: képtelenség megtippelni, hogy mikor várható az egyik, és mikor a másik alkalom, óránként átlagban tízszer kínáljuk fel neki a cumit, néha egymás után háromszor is összejön egy-egy kis adag, néha fél ébrenléti ideje is eltelik, és semmi. Ez egyaránt igaz lefejt anyatejre és tápra, kisebb és nagyobb lyukú cumira, hanyattfekvős és ölben kitámasztott pózra, virágos jókedvre és nyűgis hangulatra, you name it. És közben persze legtöbbször éhes, cuppog, szopja az ujját-kezét, és ha már nagyon sok ideje nem sikerült semmit belejuttatni, sírdogál is.
Ugyanakkor… figyelem, nem csalás, nem ámítás: amióta ezt a butaságot kitalálta magának, a cicit szinte minden alkalommal gondolkodás nélkül elfogadja! Ami csak látszólag jó hír, mert persze továbbra is csak addig eszik belőle, amíg jó erős sugárban folyik a cucc, utána elkezdi minden korty után elengedni, újra nekiveselkedik, újra elengedi, stb., és közben ellenállhatatlanul csibészesen vigyorog, hogy navajon ki unja meg hamarabb, ő vagy én. Mivel újból csak akkor tehetem mellre, ha már elég gyűlt ahhoz, hogy dőljön, és az az én feltöltődési sebességemmel pár órát jelent, mindenképpen oda lyukadunk ki, hogy változatlanul fejnem kell utána, ha nem akarom, hogy lassanként elapadgasson a tejem - a kínkeservvel kiküzdött eredményt aztán meg nem akarja megenni cumiból... Namost bárcsak az lenne a fő problémám, mint a fórumokon tanácsokat osztogató amerikai anyukáknak, hogy van tej bőven, de azért erőltetik a cumit, mert el akarják választani a babát; de erről szó sincs, két mellből továbbra sem tudok 160 millinél többet kihozni (ezt csak 5-6 órás szünet utáni állapottal, és negyven perc mellhúzgálással érem el), és ez a mennyiség azonnal látványosan csökken, ha egy nap nem fejek legalább háromszor vagy nem iszom eleget, szóval igencsak labilis.
Mindennek tetejében pár héttel ezelőtt a bal mellemben észrevettem egy csomót, amiről a szonográfus nem tudta megmondani, hogy gyulladás vagy fibroadenóma (az ultrahang képen ezek egyformán néznek ki), de a laktáció miatt az előbbit valószínűsítette, úgyhogy a lelkemre kötötte, hogy csak nagyon finoman nyomkodjam, mert jó eséllyel megtörtem egy tejcsatornát, és fejcsóvált, hogy miért is nyüstöltem olyan erősen. Azértbaszdmeg, mert a kórházban mindkét kirendelt szoptatási tanácsadó egymástól teljesen függetlenül azt válaszolta ezirányú kérdésemre, hogy bármilyen erőteljesen fejek, amíg megfelelő mozdulatokat alkalmazok, addig nem tudok kárt tenni a mirigyeimben - hát ennyit a profizmusról, ilyenek miatt nem voltam többet hajlandó a segítségüket kérni az egész szoptatós mizéria során. Egy hónap múlva visszamegyek kontrollra, ha csökken a kétcentis átmérő, akkor valóban gyulladás volt, ha nem, akkor valószínűleg jóindulatú daganat, amivel a családi anamnézis miatt el fogok menni biopsziára, és bármit is mutat, kiszedetem.
Visszatérve Kissmajomra, nagyon-nagyon remélem, hogy nem csesztünk el semmit a túlzott igyekezetünkkel és a mindenféle alternatív etetőeszközös kísérletezgetéssel, és főleg azt, hogy négyhónaposan még nem tud evészavar kialakulni egy kisbabánál. Egyelőre nagy gáz nincs, mert szépen hízogatott az elmúlt hónapban is, de persze ez a probléma még újkeletű ahhoz, hogy befolyásolni tudja a megint felszedett több mint fél kilót. Kajamennyiségben természetesen még mindig sokkal kevesebb jön össze, mint ami hivatalosan a szükséglete a mérete alapján (a negatív rekord fél liter körül volt, huszonnégy óra alatt - ez a javasolt mennyiségnek alig a fele), de ez legutóbb is így volt, a gyarapodás mégis több mint megfelelőre sikeredett a gyerekorvos szerint; jövő héten majd megyünk hozzá is a szokásos havi karbantartásra, ha még fennáll a probléma, majd megemlítem neki, hátha tud okosat mondani.
És valószínű, hogy ezek után kicsit előrehozom a hozzátáplálás öt hónap környékére tervezett időpontját - de erre hamarosan visszatérek egy segítségkérős posztban. Addig is, ha valaki hallott már ilyenről, vagy van ötlete, hogy mit tehetnénk, ne fogja vissza magát!
2014. április 16., szerda
Ma lenne 75...
Kicsit több, mint harmichét és fél volt, amikor megszülettem neki, lassan harminchét és fél leszek én is, és itt van a kisbabám.
Viszonylag ritkán gondolok rá, és még ritkábban gondolkodok rajta - nyilván védőmechanizmus, elfojtás, mittudomén milyen pszichológiai kategória; a lényeg az, hogy nem szeretek emlékezni, mert rohadtul fáj. És rohadtul irigy vagyok mindenkire, akinek ott volt az anyukája, amikor mindenféle nyavalyával küszködött, egész életet meghatározó nagy dolgokkal, pályaválasztással, karrierrel, párkapcsolatokkal, családtervezéssel, gyerekvállalással… Nem tudom, mennyire könnyítette volna meg a meddőséges ügyeimet az, ha ő még él és tartja bennem a lelket, mert sosem volt alkalmunk elemezgetni semmi ehhez hasonlót; az a legvalószínűbb egyébként, hogy semennyire, mert ő nem ült ezen a hullámvasúton, a kora ellenére nagyon rövid időn belül teherbe is esett velem, miután Apuval összejöttek. De a gyerekezésben és anyává válásban tudna segíteni, mert nála soha senki nem értett jobban a gyerekekhez és az anyasághoz.
Tipikusan lányos anyuka volt, arra is vágyott terhessége során végig, mert azokkal lehet sütni-főzni, és színes, fodros ruhácskákat lehet varrni nekik, sőt később a játékbabáiknak is; de ha úgy alakult, akkor pöpec csúzlit gyártott, és remek öltetekkel járult hozzá a házi készítésű csapágyos szekér összerakásához, a környékbeli fiúcskák (is) mind rajongtak érte.
Imádná az unokáját. Sétálna vele ölelőzve és táncikálva, órákig fel-alá a szobában, pont ahogy Apu teszi, akkor is, ha semmi szükség rá, mert Kissmajom a kanapén fekve vagy a pihenőszékében ülve is ugyanolyan jól elvan, ha közben valaki foglalkozik vele. És ő szívesen foglalkozva vele... ringatná, babusgatná, énekelne, mesélne, és kötne neki minikardigánt meg rongyállatkákat.
Ha teljesen őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy elég ritkán éreztem át igazán a hiányát - akár az emlékezést, ezt sem mertem megengedni magamnak soha; de amióta megszületett a saját gyerekem, egyre gyakrabban jut eszembe teljesen váratlanul. Most fogom fel csak, hogy mennyire szerethetett, és mennyire nehéz lehetett neki itthagyni. Olyan jó volna beszélgetni vele legalább egy kicsit, megmondani, hogy mindent értek, megnyugtatni, hogy megbocsájtok minden vélt vagy valós hibáért, megköszönni, hogy első sorban általa, és később a hiánya által lettem azzá az emberré, aki ma vagyok. És aki minden erejével azon lesz, hogy megpróbáljon hozzá hasonló anya lenni.
Idén a születésnapjára teljesült a vágyam is: mostantól már még egy nagyonszeretett személy által nézhetek bele bármikor a hihetetlenül kék szemeibe…
Viszonylag ritkán gondolok rá, és még ritkábban gondolkodok rajta - nyilván védőmechanizmus, elfojtás, mittudomén milyen pszichológiai kategória; a lényeg az, hogy nem szeretek emlékezni, mert rohadtul fáj. És rohadtul irigy vagyok mindenkire, akinek ott volt az anyukája, amikor mindenféle nyavalyával küszködött, egész életet meghatározó nagy dolgokkal, pályaválasztással, karrierrel, párkapcsolatokkal, családtervezéssel, gyerekvállalással… Nem tudom, mennyire könnyítette volna meg a meddőséges ügyeimet az, ha ő még él és tartja bennem a lelket, mert sosem volt alkalmunk elemezgetni semmi ehhez hasonlót; az a legvalószínűbb egyébként, hogy semennyire, mert ő nem ült ezen a hullámvasúton, a kora ellenére nagyon rövid időn belül teherbe is esett velem, miután Apuval összejöttek. De a gyerekezésben és anyává válásban tudna segíteni, mert nála soha senki nem értett jobban a gyerekekhez és az anyasághoz.
Tipikusan lányos anyuka volt, arra is vágyott terhessége során végig, mert azokkal lehet sütni-főzni, és színes, fodros ruhácskákat lehet varrni nekik, sőt később a játékbabáiknak is; de ha úgy alakult, akkor pöpec csúzlit gyártott, és remek öltetekkel járult hozzá a házi készítésű csapágyos szekér összerakásához, a környékbeli fiúcskák (is) mind rajongtak érte.
Imádná az unokáját. Sétálna vele ölelőzve és táncikálva, órákig fel-alá a szobában, pont ahogy Apu teszi, akkor is, ha semmi szükség rá, mert Kissmajom a kanapén fekve vagy a pihenőszékében ülve is ugyanolyan jól elvan, ha közben valaki foglalkozik vele. És ő szívesen foglalkozva vele... ringatná, babusgatná, énekelne, mesélne, és kötne neki minikardigánt meg rongyállatkákat.
Ha teljesen őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy elég ritkán éreztem át igazán a hiányát - akár az emlékezést, ezt sem mertem megengedni magamnak soha; de amióta megszületett a saját gyerekem, egyre gyakrabban jut eszembe teljesen váratlanul. Most fogom fel csak, hogy mennyire szerethetett, és mennyire nehéz lehetett neki itthagyni. Olyan jó volna beszélgetni vele legalább egy kicsit, megmondani, hogy mindent értek, megnyugtatni, hogy megbocsájtok minden vélt vagy valós hibáért, megköszönni, hogy első sorban általa, és később a hiánya által lettem azzá az emberré, aki ma vagyok. És aki minden erejével azon lesz, hogy megpróbáljon hozzá hasonló anya lenni.
Idén a születésnapjára teljesült a vágyam is: mostantól már még egy nagyonszeretett személy által nézhetek bele bármikor a hihetetlenül kék szemeibe…
2014. április 7., hétfő
It's a kind of magic
Pontosan ma van egy éve, hogy két testből elindult egy-egy sejt, egyik várakozott, a másik vándorolt, mígnem végül találkoztak, és valami csoda folytán egyesültek is. Nagyon soványka szó a "hihetetlen" arra, hogy mi lett a szinte-semmiből.
Tudom, elcsépelt, közhelyes, millióan mondták már előttem, de tényleg nem tudtam elképzelni se, hogy lehet valakit ennyire szeretni. És igazából azt sem tudom, hogy mennyire, mert egyszerűen nincs vége sehol.
Én vagyok a világmindenség legeslegszerencsésebb embere.
Tudom, elcsépelt, közhelyes, millióan mondták már előttem, de tényleg nem tudtam elképzelni se, hogy lehet valakit ennyire szeretni. És igazából azt sem tudom, hogy mennyire, mert egyszerűen nincs vége sehol.
Én vagyok a világmindenség legeslegszerencsésebb embere.
2014. április 4., péntek
About a boy
Nézem Heni Ákosának fotóját, és bőgök, drága pici bogárka… Eltelt több mint három hónap, és én még mindig nem tudom felfogni, hogy nekünk is volt egy ilyen, és mostanra igazi kisfiú lett abból az apró babánkból... how on earth did we get so lucky…?! Úgy érzem, túl hamar repülnek a napok, nem elég az idő, nincs elég fotóm és videóm minden egyes rezdüléséről, mert hiába kattintgatok folyamatosan, konkrétan percről percre változik, növekedik, értelmesebb és önállóbb lesz… álljon meg az idő egy kicsit!
Annyira aranyos, de tényleg! Biztos minden kisgyerek az, és biztos minden szülő szerelmes a sajátjába, de komolyan minden nap van legalább egy pillanat, amikor szó szerint könnybe lábad a szemünk attól, hogy ránézünk, és attól, hogy és ahogy ránknéz. Amikor mosolyog… reggel odalépek a kiságyához, fölé hajolok, és köszönök neki, és egy pillanat alatt fülig szaladnak azok a gyönyörű ajkai, és felhúzódik a pufók arcocskája, és elkeskenyednek a nagy kék szemei, és a kivillanó rózsaszínű ínye minden zabálnivalóságával köszön vissza. Ilyenkor átviszem hozzánk a franciaágyba, és csak puszilgatjuk és szagolgatjuk és bámuljuk, és nem értjük, hogy ezt hogy érdemeltük vajon meg. Ő meg hangosan nevet, amikor M. a magasba emeli, és simlis tekintettel magyaráz vissza, amikor én beszélek hozzá - egyszerűen nem lehet betelni vele, néha már fáj, hogy mennyire tökéletes.
Imádom, ahogy egy szavamtól megnyugszik, amikor valamilyen zajra felébred a teraszon, és nyöszörögni kezd; rohanok hozzá, és már útközben mondom, hogy jövök, és mire odaérek, már tudja, hogy minden rendben van, és nem sírja el magát. Imádom, hogy egy darabig barátságos idegenekkel is, elvan a karjaikban, de ha megunja, minket követel, és addig nem nyugszik meg, amíg M. vagy én át nem vesszük. Imádom, ahogy alvás után szuszmákolva a vállamra bújik, még elnehezült végtagokkal, a nyakamba fúrt meleg fejecskével. Imádom, ahogy álmában vagy evés közben elvigyorodik néha, és azt is, ahogy legörbül a pici szája széle amikor elkeseredik - és ha gyorsan mondok valamit neki, vagy énekelni kezdek, egyetlen másodperc múlva megint vidám. Imádom.
Éjszakai fronton egy kicsit romlottunk a kezdeti tökélyhez képest, de igazából nem sokat, fél óránál sosem tart tovább az altatás (az is inkább a negatív rekord), amit most egy ideje M. csinál, mert jobban bírja a sírdogálást mint én. Kissmajom ugyanis mindennél jobban gyűlöli az alvást; fogalmunk sincs kire ütött, mert mindkét családban generációkra visszamenőleg legendásan jó alvók vannak csak. Eddig ez az ellenállás leginkább csak nappal mutatkozott meg, abban hogy fél óránál többet ritkán hajlandó pihenni egyhuzamban, ha néha összejön az egy óra, akkor ünnepnap van, annál több meg nagyon rég nem volt, hiába tűnt ígéretesnek a helyzet pár napig. Az elalvás maga is nagyon nyögvenyelős, nyűglődik, ásít, szemet dörzsöl, de ha kiviszem a teraszra és beteszem a babakocsiba (ott alszik el leggyakrabban a monoton utcazaj miatt), sokszor teljesen feléled, és onnantól kétesélyes a dolog: vagy annyira jó napunk van, hogy akár ott is hagyhatom, egy ideig galagyol a macijának, aztán magától álomba merül, vagy annyira rossz, hogy hiába tologatom bármeddig, még csak fáradtnak sem tűnik, és amint abbahagyom a mozgatást, azonnal hangosan tiltakozik.
Ez az elalvási nehézség terjedt át estére is olyan másfél hete: a fürdetést még nagyon élvezi, öltöztetésnél már bőgicsél, és amint feladom rá a hálózsákját, teljes őszinteségével rázendít. Ekkor lép a képbe a világ legtürelmesebb apukája, aki éjjeli fénynél ledől a franciaágyra, magára fekteti a gyereket, és addig ringatja, amíg nyöszörré nem halkul a sírás, akkor megeteti (miközben nagyon panaszkodik, hogy aludni kell, nem fogadja el az ételt sem), elaltatja, és végül beteszi a kiságyba. Onnantól minden rendben, éjjel továbbra is 3-4-5 óránként ébred (attól függően, hogy mennyit evett előtte), félálomban szopizik, aztán vagy belealszik, vagy akkor alél el, amikor vállra teszem büfiztetésre. Reggel hatkor kel, de akkor átviszem magam mellé, és ott általában olyan másfél-két órát még elbóbiskolunk ölelőzve.
Evés kérdésben a helyzet több szempontból is felemás, teljesen koncepciótlanul haladunk valamerre, majd alakul, ahogy alakul, nem úgy tűnik, hogy lenne beleszólásom.
Először is nagyon keveset eszik továbbra is. A gyerekorvos mondjuk épp csak nem röhögött ki, amikor ezen aggódtam az egy hónap alatt majdnem egy kilót hízott gyerekkel - azóta is folyamatosan gyarapodik amúgy, szóval egyelőre elkönyveltem, hogy nála ez másképp működik, mint a tankönyvekben, és próbálom békén hagyni. Egy kicsit idegeskedek, amikor a reggel hat órás kaja után csak dél körül fogad el újra bármit is, vagy amikor egyértelmű, hogy éhes, mert a kezét csócsálja, de enni nem hajlandó semmilyen módszerrel, de igyekszem visszafogni magam, mert nem akarom hogy rossz viszonyban legyen az étellel csak azért mert tömöm.
Másodsorban meg, ugyan sima cumiból kapja a kajája nagyrészét, de nem hagyta abba teljesen a szopizást, ahogy számítottam rá. Ez sajnos persze nem ennyire egyszerű, mondhatni paradoxon: mióta nem szopik rendszeresen a gyerek, azóta szinte full anyatejes. Mivel keveset eszik, és egy-egy adagban csak olyan 80-90 millit (néha 120-130 is lecsúszik, de csak ritkán), nem tehetem meg, hogy csak várok rá, hogy vajon mikor fog megéhezni végre, mert ennyi szükséglettel elég hamar elapadna a tejem; így napi háromszor fejni szoktam, vagy a maradékot, vagy ha nagyon sokáig nem éhezik meg, akkor mindent. Minimum napi egy ebből szaporító fejés, amikor is magamhoz képest rekord mennyiségeket sikerül kipréselnem: olyan öt-hat óra után alap a 130 milli, de volt már többször 160 is - ennyi szopizással nyilván sosem jönne össze, mert Kissmajomnak érthetően nincs türelme több mint fél óráig lógni a mellemen úgy, hogy egy idő után egyre kevesebb jön belőle. Így az van, hogy napközben mindig megkínálom cicivel, eszik ha és amennyihez van kedve (ez olyan 50-60 milli, mert a többért már keményebben kellene dolgozni), a többit meg pótolom cumiból, lefejt anyatejjel; este lefektetéskor szintén anyatejet kap, cumiból; éjszaka cicivel indítunk, aztán ha nem alszik bele, de a mellem kiürült (leginkább három-négyóránként ébred, annyi idő alatt én sosem töltődök fel teljesen, így olyan 40-50 körül van csak bennük), és érzem hogy még enne, akkor kap tápszeres pótlást. Egyelőre a cumizavar nem kavart be újra, van olyan, hogy elfordul a mellemtől, de olyankor általában általános a sztrájk, ha cumiból próbálok adni, azt is kiköpködi.
Természetesen nem ideális ez így, és nem tudom meddig tartható fenn, de engem nagyon motivál, hogy ennyi anyatejet tud kapni, úgyhogy rajtam nem fog múlni a fejéses megoldás. A mellem elég szegény már a kitartó nyúzástól, horzsolásos és néhol kék-zöld, és a baloldaliban van egy nagy kemény csomó, ami gondolom egy eldugult tejcsatornától van, és elpusztíthatatlan (a megszüntetésére mindenhol a non-stop szoptatást javasolják… hát jah...) - szombaton minden esetre elmegyek ultrahangra, és ott kiderül, hogy pontosan mi van, remélem igazam lesz, és "csak" ennyi a baj, még akkor is, ha az előbb-utóbb ez is egy felvágást fog jelenteni.
A fogzás projekt stagnál, ahogy tippeltétek, de szerencsére most épp tünetmentesen. A nyáladzás megvan, de az ökölrágás intenzitása alábbhagyott, és szinte csak fáradt állapotra korlátozódik, úgyhogy valószínűleg nem fáj már neki, maximum időnként kellemetlen. Remélem a következő rosszabb periódus csak akkor jön, amikor már magabiztosan tud tárgyakat a szájához vinni, és ott megtartani (working on it). Napi egyszer azért be szoktunk leskelődni a szájába, többnyire azért, mert annyira viccesen reagál rá: ha lehúzzuk az alsó ajkát, azonnal elkezdi nyújtani a kis selymes nyelvét, és kilökdösi vele az ujjunkat.
Most itt fekszik rajtam, én meg egy kézzel blogolok és dolgozom. Ha viszonylag csend van, és nincs aktivitás a közelben, amire feltétlenül figyelnie kell, akkor el tud lazulni annyira, hogy ölben is elalszik előbb-utóbb, pontosan húsz vagy harminc percre - órát lehetne igazítani hozzá, hogy se több, se kevesebb. És csakis hanyatt fekve, nem hason, mert az akadályozza a bámészkodást, és nem bölcsőtartásban, mert ő, kéremszépen már nem kisbaba.
Csodakincsem. <3
Annyira aranyos, de tényleg! Biztos minden kisgyerek az, és biztos minden szülő szerelmes a sajátjába, de komolyan minden nap van legalább egy pillanat, amikor szó szerint könnybe lábad a szemünk attól, hogy ránézünk, és attól, hogy és ahogy ránknéz. Amikor mosolyog… reggel odalépek a kiságyához, fölé hajolok, és köszönök neki, és egy pillanat alatt fülig szaladnak azok a gyönyörű ajkai, és felhúzódik a pufók arcocskája, és elkeskenyednek a nagy kék szemei, és a kivillanó rózsaszínű ínye minden zabálnivalóságával köszön vissza. Ilyenkor átviszem hozzánk a franciaágyba, és csak puszilgatjuk és szagolgatjuk és bámuljuk, és nem értjük, hogy ezt hogy érdemeltük vajon meg. Ő meg hangosan nevet, amikor M. a magasba emeli, és simlis tekintettel magyaráz vissza, amikor én beszélek hozzá - egyszerűen nem lehet betelni vele, néha már fáj, hogy mennyire tökéletes.
Imádom, ahogy egy szavamtól megnyugszik, amikor valamilyen zajra felébred a teraszon, és nyöszörögni kezd; rohanok hozzá, és már útközben mondom, hogy jövök, és mire odaérek, már tudja, hogy minden rendben van, és nem sírja el magát. Imádom, hogy egy darabig barátságos idegenekkel is, elvan a karjaikban, de ha megunja, minket követel, és addig nem nyugszik meg, amíg M. vagy én át nem vesszük. Imádom, ahogy alvás után szuszmákolva a vállamra bújik, még elnehezült végtagokkal, a nyakamba fúrt meleg fejecskével. Imádom, ahogy álmában vagy evés közben elvigyorodik néha, és azt is, ahogy legörbül a pici szája széle amikor elkeseredik - és ha gyorsan mondok valamit neki, vagy énekelni kezdek, egyetlen másodperc múlva megint vidám. Imádom.
Éjszakai fronton egy kicsit romlottunk a kezdeti tökélyhez képest, de igazából nem sokat, fél óránál sosem tart tovább az altatás (az is inkább a negatív rekord), amit most egy ideje M. csinál, mert jobban bírja a sírdogálást mint én. Kissmajom ugyanis mindennél jobban gyűlöli az alvást; fogalmunk sincs kire ütött, mert mindkét családban generációkra visszamenőleg legendásan jó alvók vannak csak. Eddig ez az ellenállás leginkább csak nappal mutatkozott meg, abban hogy fél óránál többet ritkán hajlandó pihenni egyhuzamban, ha néha összejön az egy óra, akkor ünnepnap van, annál több meg nagyon rég nem volt, hiába tűnt ígéretesnek a helyzet pár napig. Az elalvás maga is nagyon nyögvenyelős, nyűglődik, ásít, szemet dörzsöl, de ha kiviszem a teraszra és beteszem a babakocsiba (ott alszik el leggyakrabban a monoton utcazaj miatt), sokszor teljesen feléled, és onnantól kétesélyes a dolog: vagy annyira jó napunk van, hogy akár ott is hagyhatom, egy ideig galagyol a macijának, aztán magától álomba merül, vagy annyira rossz, hogy hiába tologatom bármeddig, még csak fáradtnak sem tűnik, és amint abbahagyom a mozgatást, azonnal hangosan tiltakozik.
Ez az elalvási nehézség terjedt át estére is olyan másfél hete: a fürdetést még nagyon élvezi, öltöztetésnél már bőgicsél, és amint feladom rá a hálózsákját, teljes őszinteségével rázendít. Ekkor lép a képbe a világ legtürelmesebb apukája, aki éjjeli fénynél ledől a franciaágyra, magára fekteti a gyereket, és addig ringatja, amíg nyöszörré nem halkul a sírás, akkor megeteti (miközben nagyon panaszkodik, hogy aludni kell, nem fogadja el az ételt sem), elaltatja, és végül beteszi a kiságyba. Onnantól minden rendben, éjjel továbbra is 3-4-5 óránként ébred (attól függően, hogy mennyit evett előtte), félálomban szopizik, aztán vagy belealszik, vagy akkor alél el, amikor vállra teszem büfiztetésre. Reggel hatkor kel, de akkor átviszem magam mellé, és ott általában olyan másfél-két órát még elbóbiskolunk ölelőzve.
Evés kérdésben a helyzet több szempontból is felemás, teljesen koncepciótlanul haladunk valamerre, majd alakul, ahogy alakul, nem úgy tűnik, hogy lenne beleszólásom.
Először is nagyon keveset eszik továbbra is. A gyerekorvos mondjuk épp csak nem röhögött ki, amikor ezen aggódtam az egy hónap alatt majdnem egy kilót hízott gyerekkel - azóta is folyamatosan gyarapodik amúgy, szóval egyelőre elkönyveltem, hogy nála ez másképp működik, mint a tankönyvekben, és próbálom békén hagyni. Egy kicsit idegeskedek, amikor a reggel hat órás kaja után csak dél körül fogad el újra bármit is, vagy amikor egyértelmű, hogy éhes, mert a kezét csócsálja, de enni nem hajlandó semmilyen módszerrel, de igyekszem visszafogni magam, mert nem akarom hogy rossz viszonyban legyen az étellel csak azért mert tömöm.
Másodsorban meg, ugyan sima cumiból kapja a kajája nagyrészét, de nem hagyta abba teljesen a szopizást, ahogy számítottam rá. Ez sajnos persze nem ennyire egyszerű, mondhatni paradoxon: mióta nem szopik rendszeresen a gyerek, azóta szinte full anyatejes. Mivel keveset eszik, és egy-egy adagban csak olyan 80-90 millit (néha 120-130 is lecsúszik, de csak ritkán), nem tehetem meg, hogy csak várok rá, hogy vajon mikor fog megéhezni végre, mert ennyi szükséglettel elég hamar elapadna a tejem; így napi háromszor fejni szoktam, vagy a maradékot, vagy ha nagyon sokáig nem éhezik meg, akkor mindent. Minimum napi egy ebből szaporító fejés, amikor is magamhoz képest rekord mennyiségeket sikerül kipréselnem: olyan öt-hat óra után alap a 130 milli, de volt már többször 160 is - ennyi szopizással nyilván sosem jönne össze, mert Kissmajomnak érthetően nincs türelme több mint fél óráig lógni a mellemen úgy, hogy egy idő után egyre kevesebb jön belőle. Így az van, hogy napközben mindig megkínálom cicivel, eszik ha és amennyihez van kedve (ez olyan 50-60 milli, mert a többért már keményebben kellene dolgozni), a többit meg pótolom cumiból, lefejt anyatejjel; este lefektetéskor szintén anyatejet kap, cumiból; éjszaka cicivel indítunk, aztán ha nem alszik bele, de a mellem kiürült (leginkább három-négyóránként ébred, annyi idő alatt én sosem töltődök fel teljesen, így olyan 40-50 körül van csak bennük), és érzem hogy még enne, akkor kap tápszeres pótlást. Egyelőre a cumizavar nem kavart be újra, van olyan, hogy elfordul a mellemtől, de olyankor általában általános a sztrájk, ha cumiból próbálok adni, azt is kiköpködi.
Természetesen nem ideális ez így, és nem tudom meddig tartható fenn, de engem nagyon motivál, hogy ennyi anyatejet tud kapni, úgyhogy rajtam nem fog múlni a fejéses megoldás. A mellem elég szegény már a kitartó nyúzástól, horzsolásos és néhol kék-zöld, és a baloldaliban van egy nagy kemény csomó, ami gondolom egy eldugult tejcsatornától van, és elpusztíthatatlan (a megszüntetésére mindenhol a non-stop szoptatást javasolják… hát jah...) - szombaton minden esetre elmegyek ultrahangra, és ott kiderül, hogy pontosan mi van, remélem igazam lesz, és "csak" ennyi a baj, még akkor is, ha az előbb-utóbb ez is egy felvágást fog jelenteni.
A fogzás projekt stagnál, ahogy tippeltétek, de szerencsére most épp tünetmentesen. A nyáladzás megvan, de az ökölrágás intenzitása alábbhagyott, és szinte csak fáradt állapotra korlátozódik, úgyhogy valószínűleg nem fáj már neki, maximum időnként kellemetlen. Remélem a következő rosszabb periódus csak akkor jön, amikor már magabiztosan tud tárgyakat a szájához vinni, és ott megtartani (working on it). Napi egyszer azért be szoktunk leskelődni a szájába, többnyire azért, mert annyira viccesen reagál rá: ha lehúzzuk az alsó ajkát, azonnal elkezdi nyújtani a kis selymes nyelvét, és kilökdösi vele az ujjunkat.
Most itt fekszik rajtam, én meg egy kézzel blogolok és dolgozom. Ha viszonylag csend van, és nincs aktivitás a közelben, amire feltétlenül figyelnie kell, akkor el tud lazulni annyira, hogy ölben is elalszik előbb-utóbb, pontosan húsz vagy harminc percre - órát lehetne igazítani hozzá, hogy se több, se kevesebb. És csakis hanyatt fekve, nem hason, mert az akadályozza a bámészkodást, és nem bölcsőtartásban, mert ő, kéremszépen már nem kisbaba.
Csodakincsem. <3
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)