Egy éve...

Mivel tavaly terveztem egy fotósorozatot a szülinapos kórházi tartózkodásról, de végül technikai okokból nem jött össze, jobb későn, mint soha alapon bepótolom most - egy nap, egy fotó, egy-egy pillanat emléke.
(Csak szólok, hogy creepy arctalan képekkel fogok illusztrálni, de tulajdonképpen van szemem meg orrom meg szám.)

Így kezdődött tehát, a kerek egy évvel ezelőtti pénteken, az a kilenc fogságban és három kimenőn töltött nap, ami végül Kissmajom születéséhez vezetett. Ennyi idő távlatából is csak azt mondhatom, hogy soha semmit nem vártam annyira - és soha semmi nem érte meg annyira a várakozást…

Kórházba érkezős liftes selfie

"It's the most wonderful time of the year…"

Halványan itt van velem az érzés hetek óta, de az utóbbi napokban egyre intenzívebb - ez a csodavárós hangulat, ami mindig elkap késő ősszel, és egyre erősödik ilyentájt, ahogy közeledünk az év vége felé.  Imádom az ajándékok után kajtató tömegeket, még a dugókat is kedvelem ilyenkor, és nem vagyok hajlandó tudomást venni arról, hogy legtöbben morgolódva vásárolnak, és legszívesebben elkerülnék a rég nem látott rokonokkal való találkozást… szeretem a díszekbe és csillogásba burkolt üzleteket, még olyanokba is szívesen besétálok egy körülnézésre, amikből egész biztosan nem vennék semmit sosem… orrvérzésig hallgatom a nyálas idény-dalokat, és azt hiszem nagyjából az egyetlen ember vagyok a világon, aki a felcsendülő "Last Christmas"-tól nem kap szemrángást, hanem lelkesen beszáll George Michael mellé dudorászni… nekem találtak ki minden feel-good romantikus komédiát, aminek a premierjét mindig a tél elejére időzítik a forgalmazók, hogy minél több hozzám hasonló álmodozót belecsaljanak az instant ragacsba. Egy klisé vagyok, maga a két lábon járó ciki, és még annyi sütnivalóm sincs, hogy jól letagadjam, inkább elviselem minden józan ismerős hitetlenkedő fejcsóválását.

Nekem december mindig is különleges volt, mert akkor születtem. Nem volt mindig vidám, önbizalomhiányos-testképzavaros-szenvelgős tinikoromban valósággal szomorú volt az érzés, hogy megint eltelt egy év, és megint nem talált rám semmi/senki egetrengetően gyönyörűséges. És volt egy kifejezetten szörnyű évvégém is, '95-ben, amikor a születésnapom és karácsony között félúton meghalt Anyu. De alapvetően jó dolgok szoktak történni velem ebben az utolsó hónapban, és a szép emlékek miatt talán azt mondhatom, hogy ez a kedvenc részem az évből.

Gyerekkoromból inkább csak pillanatképek maradtak meg szülinapom környékéről, amit a körülmények ellenére (Ceaușescu Romániája) varázslatként éltem meg - még arról is szívesen nosztalgiázom, hogy órákig álltunk a hidegben, az üzletek előtt kanyargó sorokban egy-egy kiló narancsért, és sokszor bizony elfogyott, mire a pult közelébe kerültünk volna. Minden évben volt úgynevezett Gyermekváros a várban, kartonból kivágott életnagyságú mesefigurákkal, korcsolyapályával, rajzfilmvetítéssel, körhintákkal, gesztenyével és forró teával - folyton jéghideg és vérvörös volt az orrom, és mikor a kesztyűm átázott a hóemberépítéstől, Apu a zsebében melengette az átfagyott ujjaimat. A gyárban, ahol Anyu dolgozott, minden évben volt Mikulásjárás, térdig érő szakállú télapóval, aki akkor is adott csomagot, ha az embergyerek túl szégyenlős volt a versmondáshoz - volt benne sok kis értéktelen kacat, és volt benne szaloncukor, de nem ám a közönséges boltban kapható változat, hanem csokival bevont igazi ínyencfalat.

Amíg nagyon kicsi voltam, szentestéken Apu elvitt csatangolni, amíg Anyu otthon titokban feldíszítette fogadta az Angyalt, és átvette tőle a fát és az ajándékokat - később, amikor már beavatott nagylány lettem, hármasban sétálgattunk, és versenyeztünk, hogy ki lát meg az ablakokban több színes fényt. Nem voltunk egy vallásos család, de az éjféli misére majdnem minden évben bementünk a központba, a katolikus templomba - jó háromnegyed órás séta volt az út, általában hatalmas pelyhekben hullt a hó, kétoldalról erősen kapaszkodtunk Apuba, és néha még úgy is esés lett a csúszkálás vége... még most is tisztán előttem van az előtérben felállított miniatűr betlehemi istálló, ici-pici Jézuska a jászolban, báránykák és bocik társaságában, ha behunyom a szemem, hallom az orgonaszót és érzem a sokszáz égő gyertya melegét meg a fenyőillatot.

A gondtalan gyerekkor után másodéves egyetemistaként jött vissza csak újra az, hogy felhőtlen volt ez az időszak, mert úgy éreztem, hogy tartalmas volt az előző év, és örömmel tekintek a következő elé. Emlékszem, szülinapomon a bentlakás folyosóján ücsörögtünk a barátaimmal, valószínűleg egy margarinos-mustáros kenyérből álló vacsora után (nem tudom már, hányadikán utalták az ösztöndíjat, ha hónap elején, akkor még az is lehet, hogy a luxusnak számító zacskós leves volt inkább), olcsó vörösbort ittunk (ami akkoriban fényűzésnek számított, mert az olcsó vodka volt az alappiánk), és kocsmázni készültünk, de csak később, amikor a törzshelyünkön vége lett a fizetős koncertnek, mert jegyre szinte soha nem futotta; és valahogy úgy éreztem magam, mint Jack Dawson a hajó orrában... hogy bármilyen fantasztikusság jöhet még, tényleg bármi, és annyira de annyira jó én lenni. Ekkortájt már nagyjából senki sem vette komolyan az előadásokra járást, éjszakánként buliztunk, délig aludtunk, nappal világmegváltó filozofálásokba bocsátkoztunk, és készültünk haza vakációra. 

Otthon Apu töltött káposztával és kedvenc bolti sütimmel várt a jó meleg konyhánkban, szinte cenzúrázatlanul mindent elmeséltem neki, ami Kolozsváron történt velem, és majdnem minden délután besétáltunk a lakótelepről szülővárosom főterére, ahol megvártuk, amíg ránkesteledik, megnéztük a fényekbe öltöztetett parkokat és épületeket, majd buszoztunk úgy, hogy a célállomásunkkal ellenkező irányba ültünk fel a járatokra, és hatalmas kört tettünk mindenfelé, mielőtt hazaértünk volna. Éjjel későig bőgetős téli filmeket néztem a tévében, és lefekvés előtt sokáig álltam az ablak előtt a sötét szobámban, bámultam a fehérlő erdőt a szemközti dombon, a rózsaszínes lámpafénnyel bevont havas utcát alattunk, a kántálásból hazatérő viháncoló csoportokat, a közeli blokkok ablakaiból kilátszó színes pilláncsolást, és arra vágytam, hogy egyszer majd megint legyen nálunk is fa, és egész reggelig égjen rajta a fényfüzér, mint régen.

Az Anyu halála előtti év volt az utolsó, amikor mi is igazán ünnepeltünk, talán azért van az, hogy nekem valahogy az igazi teljesség szinonimája a feldíszített fa. Kereken tíz év telt el enélkül, a hiányérzet miatt, vagy ki tudja miért sosem vettünk, amikor első közös karácsonyunkon M. meglepetés-fenyővel várt - olyan érzés volt, mintha egy hosszú-hosszú utazásról értem volna végre haza; és azóta itthon vagyok. 

Az utolsó két évzárónk felülmúlhatatlan volt. Tavaly előtt a hasamban volt az első kisbabánk, bizsergős izgalom és lázas tervezgetés töltött be minden szabad percet, azt hittük, hogy annál mámorosabb szentesténk már nem is lehet soha. Tavaly aztán lett, illetve mi lettünk a legeslegszerencsésebb emberek a földkerekségen. Idén… idén már tizenegy hónapja tökéletes az élet, úgyhogy nem tudom, mivel lehetne tetézni*.

Ez most egy újfajta december. A sosem-volt-fontos saját születésnapom most még kevésbé az, a hónap elejéről leginkább az jut eszembe, hogy hamarosan itt a közepe, amikor is egy éves lesz a kisfiunk, és a végére elő kell rukkolnunk egy olyan találmánnyal, ami minden ténykedése ellenére függőlegesen tartja majd a karácsonyfánkat. Boldog vagyok; egyszerűen boldog, és kész.

* Jó, de, tudom: egy pozitív terhességi teszttel - de ne legyünk telhetetlenek.

C̶h̶i̶c̶k̶e̶n̶s̶h̶i̶t̶ Pox! Chickenpox

Másfél héttel ezelőtt, pénteken, Apu nálunk volt a szokásos heti babázásán, és egy pontban erősödő derékfájásra panaszkodott. Mivel neki évtizedek óta komoly gerincproblémái vannak, arra gondolt, hogy biztos ez is reuma, fel is ragasztottuk neki a fájdalomcsillapító tapaszt; mikor cseréltük, észrevettem, hogy van alatta egy féltenyeremnyi kiütés, amire azt tippeltünk, hogy allergia féleség lehet. Mivel hétvégén romlott a helyzet (nem múlt a fájdalom, és egyre jobban viszketett a piros folt), hétfőn elment háziorvoshoz, aki kijelentette, hogy ez márpediv övsömör, amit ugye a világ egyik legagresszívabban terjedő vírusa okoz, és úgy egyébként a pöttyök megjelenésekor a legeslegfertőzőbb.
Természetesen Apu-Kissmajom viszonylatban a gazdát cserélő ölelés- és puszimennyiség valahol a megszámlálhatatlanság határán mozog, úgyhogy azóta bárányhimlő-lesen vagyunk. Apu depresszióba zuhant, hogy hetekig nem láthatja az unokáját, és főleg hogy miatta meg fog betegedni, alig bírtam vigasztalni, hogy ez egy éves kor körül már nem veszélyes, sőt, állítólag sokkal enyhébb lefolyású, mint később (több, de kevésbé viszketős pöttyel jár); szóval nem árultuk el, hogy amint lehet, oltást terveztünk, inkább azt füllentettük neki, hogy titokban egy kicsit még reménykedünk is, hogy elkapja. A bárányhimlő lappangási ideje akár huszonegy nap is lehet, aminek körülbelül fele telt el eddig, so we're not out of the woods just yet.

Mindezek után a múlt hét elején M. egyik nap hazajött egy kicsit taknyosan. Én nem tudom, hogy normális családok ilyenkor mit csinálnak, de mi is megvitattuk, hogy hogyan lehetne elkerülni, hogy Kissmajom is elkapja, csak éppen betarthatatlannak ítéltük, meg igazából értelmetlennek is. Mikor szülés után a kórházból hazahoztam a náthát, volt egy ilyen kísérletem, hogy maszkkal nyomultam Kissmajom közelében, mégsem úszta meg szegényke, pedig akkoriban még az anyatej is immunizálta. Mostanság meg… egyszerűen lehetetlen megállni, hogy az ember ne bújjon össze vele, mikor nyújtja a kis karjait, és tolja a pihés fejét… Biztos, hogy az lenne az okos és felelősségteljes dolog, de mi úgy döntöttünk, hogy amíg nem lehet neki megmagyarázni (úgy, hogy fel is fogja), hogy miért szükséges ez a fajta távolságtartás, addig egy mérsékelt baciadagnál kegyetlenebb dolog folyton eltaszítani, visszautasítani, elfordulni tőle, hiszen nem ehhez van szokva, nem értené, hogy mi történik, és miért. Egész sokáig úgy tűnt egyébként, hogy Kissmajom meg fogja úszni, hétvégén M. már kifele lábalt a betegségből, de aztán elkezdett kaparni az én torkom, és akkor már sejtettük, hogy csak idő kérdése, a két oldalról kapott támadást nem fogja tudni kivédeni.
A hétfőre virradó éjszakát végiglamentálta, nem találta a helyét, sem a kiságyában sem közöttünk nem bírt elaludni, csak mászkált, és esett-kelt, és elégedetlenkedve nyöszörgött; reggel mindketten szörtyögve ébredtünk. Elkezdtük neki adni a Calcimusc és C-vitamin kombót, délutáni alvás után már forrón ébredt, így egy adag Nurofen szörpöt is, és Sterimar vízzel porszívóztuk az orrát pár óránként. A dokinéni megnézegette a torkát (piros), meghallgatta a tüdejét (tiszta), megkérdezte, hogy milyen váladékot termel (átlátszót), majd mondta, hogy még két napig folytassuk, amit elkezdtünk, csak egészítsük ki Sinupret oldattal és Nasivin cseppel, aztán ha nem javul a helyzet, akkor váltsuk ki a biztonsági hálóként felírt antibiotikumot. Altatáskor elég kétségbeejtő volt a helyzet, 39 fölé szökött a hője, nem akarta elfogadni a tápot, és fürdés után, az ezer fokra felfűtött lakásban reszketett - én, ha lehet, még szarabbul voltam, csak az én hidegrázásomhoz társult egy erőteljes guilt-trip is, hogy ha fegyelmezett felnőttek módjára viselkedünk (lásd: maszk), akkor ez megelőzhető lett volna. Valamikor a szokásos éjfél utáni ébredésekor végül kért enni, és újabb lázcsillapításra nem volt szükség, aztán hajnalban megint benyomott egy adag kaját, és már annyira lelkesen gagyarászott meg tevékenykedett, hogy muszáj volt visszapakolnom a kiságyába, mert különben egyikünk sem tudott volna pihenni. Ezután tízkor kelt, vidáman és aktívan, ma már alig volt taknyos, könnyen tudott lélegezni az orrán, csak enyhe hőemelkedése volt és egy kis torokfájás (ezt onnan tudom, hogy, nem nagyon akart enni, és egy adag vissza is jött neki), de nyugtalan forgolódás nélkül délutáni aludt majdnem két órát... Szóval úgy tűnik, ennyi volt, túl vagyunk rajta… jöhet a bárányhimlő…

És így a végén egy konklúzió meg egy ódazengés.
Nincs borzalmasabb dolog annál, mikor az ember gyereke beteg - egyszerűen nincs; mondom ezt úgy, hogy a miénk gyakorlatilag pár óráig volt igazán rosszul. Ha valaki tegnap este felajánlja, hogy még egy nap ilyen szenvedés Kissmajomnak, vagy vonuljak be szépen egy hasi műtétre, gondolkodás nélkül az utóbbit választottam volna, és még én köszönöm meg a lehetőséget. Mert a császármetszésem szar-semmi-szar nem volt ahhoz képest, ahogy az a drága pici életbogár nézett ránk kétségbeesetten és segélykérőn, és nem értette, hogy miért nincs energiája felpattani, mint máskor, és miért nem teszünk valamit, hogy legyen.
És továbbra sincs a miénknél csodább majmacsek, bizony hogy nincs, az egész galaxisban, az Óperenciás féreglyukon is túl. Az orrszívást januárban, pár hetesen hősiesen tűrte, sosem sírt közben, csak figyelmesen nézgelődött, és néha el is bóbiskolt - de mostanában saját elképzelései vannak a világról, és benne jókora akarata, így félve vettük elő a porszívót, hogy hát akkor most itt lesz vége az egész eddigi közös életünkben építgetett bizalomnak, eljött az idő, amikor muszáj letepernünk, rátérdelnünk, lefognunk, beleerőszakolnunk, és hasonló szörnyűségek. Nem volt rá szükség. Nem mondom, hogy első alkalommal sem tiltakozott, egyrészt megijedt a hangos zajtól, hiába mutattuk be neki előtte, hogy mire számítson, másrészt nyilván nem értette, hogy miért próbálunk a képébe tuszkolni bármit is, de főként azt a zúgó szart… Szóval ellenkezett, persze, kapálózott, tekergett, dobálta magát, és amikor befújtuk a löttyöt és beledugtuk a szippanytút, ordítozott is egy keveset, de mikor végeztünk, és mondtuk neki, hogy na látod, mennyivel jobb lett, és érezte is, hogy mennyivel jobb lett, rögtön összekötötte, és ahogy abbahagytuk a műveletet, már mosolygott is azonnal, no hard feelings. És utána minden következő akció egyre könnyebb lett, annyira, hogy ma délután (ez a két nap alatt olyan tizenpáradik alkalom lehetett) már tiszta egyedül meg tudtam csinálni mindent. Egyértelmű, hogy tudta, hogy mi következik már amikor lefektettem az ágyra, mert komoly-szomorúan követett az okos tekintetével, ahogy előkészítettem a kínzóeszközöket, de fekve maradt, és szinte mozdulatlanul tartotta a feje mellett a kis karjait, ahogy az arcához közelítettem. Ráncolta a homlokát, és ösztönösen elfordította a fejét, de mikor a homlokára tettem a tenyeremet, és visszahúztam, nem védekezett, csak csendesen sírdogált, amíg be nem fejeztem - aztán nagy levegőt vett, gondolom tesztelte az eredményt, és úgy dönthetett, hogy érdemes volt kitartani, mert mire kikapcsoltam a gépet, már élménybeszámolt is a zabálnivaló rekedt hangjával és nyolcfogú vigyorával.
Nincs szó arra, hogy mennyire szeretjük.

Csodacula

Á, nem lehet már lépést tartani ennyi történéssel! Tuti, hogy nagyon meg fogom bánni (sőt, máris bánom), hogy nem írtam gyakrabban és részletesebben, mert olyan ritmusban változik Kissmajom, hogy amik így hirtelen eszembe jutnak, azok igazából több mint egy hónapja nem is újdonságok már. Mindig elhatározom, hogy legalább a Twitter falon megörökítem a legfőbb mérföldköveket, és mindig elfelejtem, és mire lejegyezném bárhova is, már van három-négy újabb esemény… reménytelen, örülök, ha a jelentős fejlődési ugrásokat sikerül valamilyen módon észben tartanom, hiszen azoknak az időpontjai akár kellhetnek is később.
Holnapután tizenegy hónapos a Kissmajmunk. Még egy icipici idő, és már sosem lesz csak hónapos, éves lesz - borzasztó! Olyan nagy fiú már, olyan okos és független és önálló, csinálja a saját dolgait, segítségünk és jelenlétünk nélkül, hosszú percekre eltűnik szem elől a másik szobában, és csak a galagyolását halljuk, meg azt, hogy szerel, siet, pakol, intézkedik…. Olyan kicsi fiú még, amikor M. magához öleli, és a tenyere befedi az egész hátát, és a görbe babalábai csak egy arasznyinak látszanak, amikor felsír álmában, és ölbe veszem ringatni, és a meleg-pufók-illatos arcocskája a nyakamba fúródik… Méretileg egyébként hatalmas, a játszótéren szinte nincs is olyan totyogó az eső-kelő minikategóriában, aki nagyobb lenne nála, de a kétévesek jó részét is is simán lekörözi magasságban. Csodálkoznak is a szüleik, amikor látják, hogy bizony ez az óriás közlekedni csak mászva tud - és még jobban, amikor megemlítjük, hogy mennyi idős.

Napról napra egyre változatosabb és magabiztosabb mind a finommozgása, mind a nagy-. Szabad szemmel alig látható szöszöket csippent fel két ujjal (és tömködi őket a szájába), az orromra illeszti az építőkockáját, csöppnyi mütyüröket szerelget előszeretettel, apró tárgyakat piszkál ki szűk helyekről, visszadobja- vagy gurítja a labdát, és ki tudja, mi minden még, amit elfelejtek.
Már nem előredőlve áll, hanem szálegyenesen, és bár még tartja magát egyik kezével, inkább csak megszokásból teszi, nem azért, mert szüksége van rá. Szépen leguggol, és meg is tartja magát lent elég ideig ahhoz, hogy felemeljen magának bármit a földről. Feltérdelve és a térdei közé beülve már sosem támaszkodik, és az utóbbi helyett már olyan egyharmados arányban választja a klasszikus üldögélést: magától kitottyan oldalra vagy fordul seggre mászásból, és ha belefeledkezik a játékba, bármeddig elvan úgy, gyönyörű egyenes derékkal. Ez az arány amúgy szinte óráról órára tolódik el a helyes irányba, három napja konkrétan utálja, ha fürdéskor a fogmosás idejére hanyatt akarjuk dönteni a kézenfekvőség kedvéért. Világos most már, amit akkor kezdtünk sejteni, amikor az üldögélést is legszívesebben a franciaágyon gyakorolta, mint minden más nagymozgást: hál'Istennek nem csak az izomtónusával, de az egyensúlyérzékével sincs baj, ő egyszerűen átlagon felül félős óvatos, nem akarja kockáztatni az esést, csak ott, ahol tuti nem üti meg magát. Egyébként egyensúly ügyben is látványos a fejlődése, már soha nincs olyan, hogy kibillen vagy felborul, bármilyen irányba, szögben, sebességgel, akadályon át, mozdulatsor közepette dőlne, azonnal mozgosítja különböző testrészeit, hogy visszanyerje egyensúlyát, és szinte mindig tökéletesen sikerül is neki. Pár napja megtanítottuk magaslatokról leszállni*, több-kevesebb sikerrel, mert a kanapéról mindig megoldja, az ágynál viszont megzavarja a nagy terület (vagy talán az, hogy a két szembeoldalán is le lehet mászni), így sokszor túlfordul, és az oldalával párhuzamosan kezd tolatni, majd mikor észreveszi, hogy nem halad az ügy, lehasal, és laposkúszásban közeledik a széléhez, hogy majd jól megoldja fejjel előre.

Értelmileg is hihetetlen változásokon megy keresztül, tényleg olyasmi lehet az agyuk, mint egy szivacs ebben a korban, mert elképesztő, hogy milyen ritmusban tanul meg mindent, ma például integetni. Ezer dolgot ért, az már nagyon régi kunszt, hogy megszólításra reagál és hívásra jön, de szintén jó ideje például kérésre a kezünkbe adja azt, ami épp nála van - majd elveszi, és nyújtja újra, és visszaveszi, és végül csak hanyagul odahajítja, és nagyot nevet saját csibészségén, meg kell zabálni! Az is legalább egy hónapos feature, hogy felismeri magát a tükörben; előbb minket mért végig gyanakodva, hogy what is this new devilry, honnan lett belőlünk több, mögötte is egy, előtte is egy, aztán szinte látni lehetett az arcán, amikor kapcsolt, hogy hoppá, de hiszen ő maga is duplán van, forgatta a fejét és nyúlkált, nézett ide is, oda is, próbálta összekötni a szálakat; és egyszer csak megnyugodott, mintha a helyére került volna minden, azóta nem keresgéli az összefüggéseket, csak élvezi, ha láthatja magát és minket tükröződni. Az viszont új dolog, hogy a megnyomom-zenél típusú játékok esetében rájött arra, hogy igazán-igazán befolyásolni  tudja az eseményeket; eddig úgy volt, hogy tudta ugyan, hogy ha megnyomja a gombot, énekelni fog (imád táncolni ezekre), de ha véletlenül nem nyomta meg eléggé vagy pontosan jó helyen, és nem énekelt, akkor várt egy darabig, majd megunta és elment újrapróba nélkül, mintha beletörődött volna, hogy vége; mostanság doesn't take no for an asnwer, addig forgatja, nyomkorássza, piszkálja, püföli, ha kell, amíg kicsikarja belőle a hangot.
Csomó mindennek tudja az elnevezését, személyeknek, tárgyaknak, állatoknak. Nagyon vicces, mert az óvatossága a "beszédre" is kiterjed - például rengeteg állatnak ismeri már a hangját (ez akkor látszik, ha az ember a kísérlet mintájára hazudik neki, mert egyértelműen csodálkozik, ha mondjuk azt mondom a kutyára, hogy béget), de egyedül a cicát hajlandó utánozni (Kissca nyávogását és DápDáp fújását is), és néha a kacsát, a többit meg sem kíséreli**… reméljük nem lesz annyira perfekcionista, hogy óvodás koráig meg sem szólal. Olyan két hete elkezdtem jelelni is neki, de sajnos elég következetlen vagyok, többször elfelejtem, mint nem, és sosem jut eszembe megnézni újabbakat, így összesen csak olyan tizenötöt tudok. Minden esetre megdöbbentő, hogy mennyire érdekli ez is, szinte rám tapad a tekintetével, amikor mondom, hogy figyeljen, és mutogatni kezdem az épp aktuális szót, remélem ezt szívesebben megpróbálja majd, mint a beszédet (állítólag két éves kor alatt sokkal egyszerűbb a babáknak, mint a hangképzés), mert annyira szeretném tudni, hogy mi folyik a kis kobakjában.
Egyre erősebb az akarata, és érdekes módon ezzel párhuzamosan egyre kooperatívabb is. Úgy egy hete tiltakozott életében először határozottan azért, mert kivettünk a szájából egy gumihalat, hogy meg tudjuk mosni a fogát, és azóta mindig sírósan kiabál, amikor valami nem úgy sikerül, ahogy szeretné, például nem úgy nyílik ki a könyv, leejt egy játékot, gonosz módon kibányászom a szájából a kemény munkával belegyűjtögetett papírfecniket, stb. Ugyanakkor már szinte sosincs harc tisztába tevésnél, ha ellenszegül, elég rászólnom, hogy óna, és elterelnem a figyelmét egy kis mókával, és azonnal abbahagyja, és türelmesen kivárja a végét; és nagyon aranyosan segít öltözni (készségesen felemeli az épp soron következő lábát, hogy beleszuszakoljam a harisnyába) meg vetkőzni is (felnyújtja a karjait, hogy kicsusszantsam őket a pólóból). Ha éhes, összetéveszthetetlenül közli mérges nyűgösködéssel, amit addig folytat, amíg el nem készítem a kajáját - amint befejeztem, és hívom enni, azonnal vigyorogva és lelkes szuszogással indul a nyomomba, muszáj összepuszilni a diadalittas pofiját olyankor.
Tegnapelőtt éjjel megvolt az első klasszikus hisztije is, amikor felébredt, és nem volt kedve a kiságyban maradni (általában ilyenkor halkan magyarázva elfoglalja magát ott, amíg újra el nem nyomja az álom), de mikor átvittem hozzánk, tevékenykedni akart, nem pihenni. Ilyenkor ha átölelem, egész hamar le szokott nyugodni, és elalszik, de most annyira belelovalta magát az ellenkezésbe, hogy vagy egy órán keresztül (ami roughly négynek tűnt) felváltva vinnyogott, zokogott, hüppögött, ordított, és rángatózott magánkívül, elmondhatatlanul idegesítő volt, legszívesebben benyomtam volna a hideg zuhany alá kimentem volna az autóba aludni. Végül M. átvette, és miután a nyugtatgatással ő sem ért semmit, békén hagyta, hogy csak lesz valami; mire Kissmajom egy kicsit mászkált rajtunk, majd teljesen magától lefeküdt, délelőtt tízig durmolt, és mintha mi sem történt volna, újra-önmaga módon felkelt, vidáman és kiegyensúlyozottan. Szóval nem értjük, hogy mi üthetett belé, de reméljük egyedi eset volt, és nem is lesz szükség kideríteni.
Talán social skills terén volt a legkevesebb változás: továbbra is nagyon kíváncsi, nyílt, érdeklődő, kedves, de inkább visszafogott szemlélődő, mint akcióhős. Alaphelyzetben vizsgálódik, ha barátságosan szólnak hozzá, visszamosolyog, ha az interakcionáló fél őszintén gyerekbarát (ezt valahonnan érzi és kész, pedig én nem hiszek az ilyen miszticizálásban), akkor lassan, de bátran oda is araszol. De nem kezdeményező társaságban jól elvan megfigyelőként, és a hosszas szemkontaktuson túl ő maga sem törekszik kapcsolatteremtésre. Gyerekekkel nyitottabb, ha olyan kedvében van, akkor boldog rikoltozzással teper feléjük, még akkor is, ha azok épp nem figyelnek rá - de vicces, hogy ha meg hozzá közelítenek, akkor inkább csak nagyon néz, és kivárja, hogy mi lesz a dolog vége.

Nem ígérek, de a holnaputáni hónapfordulóig mindent megteszek, hogy emlékezzek: meg kellene mérni végre. Mert olyan hosszú, hogy a pár héttel ezelőtt még feltűrögetett felsők ujja manapság háromnegyedes; és olyan nehéz, mint egy zsák só, a vállratevős-fenékpaskolós büfiztetés már M.-nek is lassan mission impossible. Csodacula, mondom én.


* Az a világ körülbelül legédesebb dolga, ahogy örül, amikor megtapsoljuk a produkcióit: büszke mosollyal forgolódik jobbra és balra, és valósággal fürdik az elismerésünkben - és ezennel az is eldőlt, hogy a carrot-and-stick ellenes irányzat ne dicsérjünk része nekünk sosem fog menni... szülő tervez, gyerek végez.
** A jelenség teljesen ismerős, én nagyjából tizenegyedik osztályos korom óta tudok angolul a mostani szintemen… jó nyilván a szókincsem gazdagodott, de a nyelvtan ugyanennyire ment mindig is, mégsem voltam képes kommunikálni még nálam nyilvánvalóan sokkal rosszabbul beszélőkkel sem. Lenyomtam a gimit egy idegen nyelvekre specializálódott osztályban, aztán az egyetemet egy olyan szakon, ahol felvételizni és minden évben vizsgázni is kellett nyelvekből, és mindig csak a feltétlenül szükségeset mondtam el szóban. Már mesteri képződtem (amerikanisztikán, ahol csomó tartárgyat anyanyelvű tanárok tartottak, és kivétel nélkül minden szeminárium és vizsga angolul folyt), amikor egy ex-CIA ügynök által tartott előadás után egyszerűen annyi kérdésem volt, és egy évfolyamtársnak sem volt bátorsága feltenni őket, hogy minden szégyenérzetemet félretéve jelentkeztem. A faszi a másfél órás vitánk végén érdeklődött, hogy hány évig éltem Amerikában - azóta nem szoktam visszafogni magam.

Csüccs

Pénteken voltunk Erik gyógytornászánál egy mozgásfejlődési felmérésen, mert Kissmajom tíz és fél hónaposan még mindig nem méltóztat magától szabályosan ülni. Már rég gyanakodtam rá, hogy ez is késlekedős dolog lesz nála, de reméltem, hogy előbb-utóbb megoldódik magától, akár a fél évvel ezelőtti csak-jobbra-fordulunk-át probléma; hát nem. Leggyakrabban feltérdelve vagy a térdein ülve tevékenykedik, ha két kézre van szüksége, de olyan is van, hogy egyszerűen lehasal, vagy beereszkedik a seggével a két sarka közé. Helyesen, nyújtott lábbal, stabil derékkal, és egyenes háttal önszántából sosem ült, az a fázis, amikor a babák másznak, majd féloldalasan kinyomják magukat, és lehuppannak, nála kimaradt - azaz kinyomja magát oldalra, de utána visszamegy térdre, és már teper is. Az ültetést nem akartuk erőltetni, mert ugye mindenhol azt mondják, hogy majd ha elbírja a gerince meg az izmai, magától is produkálja, de azért nyilván próbálgattuk, hogy hátha megtetszik neki a dolog, és lesz kedve gyakorolni. Széken, hintában, ölben gyönyörűen ment is, egész sokáig bírja mielőtt elfáradna és hátradőlne, de amint a földön szerettük volna pozícióba helyezni, azonnal tette ki a kezeit oldalra, fordult térdre, és menekült.
A mi tippünk az volt, hogy fél a felborulástól, és egyszerűen nem érzi magát biztonságban seggen; ő amúgy is mindenben nagyon óvatos baba, a feltérdelős fázisban is hosszú ideig egyik kezével kapaszkodott, és mikor már régen bombabiztos volt az egyensúlya, csak akkor merte végre elengedni magát, és támasz nélkül maradni. Ezt erősítette meg Geri mozgásterapeutája is, aki konkrétan azt mondta, hogy ő még nem hallott olyan gyerekről, aki időben és ügyesen mászott meg felállt, de ülni nem tudott.

A rejtély a negyvenöt perces megfigyelés alatt sem igazán oldódott meg. Kissmajom minden mozgásfejlődési lépést jóval a kora előtt ért el (még a legszigorúbb hivatalos határokat figyelembe véve is), tökéletesen mászik, szépen áll és lépeget, gyorsan korrigálja az egyensúlyvesztéseket, semmilyen ok vagy magyarázat nincs arra, hogy miért nem akar/szeret ülni magától. Azt mondta a nő, hogy maximum olyant tud elképzelni, hogy a combizmai a külső részen egy kicsit húzódnak, esetleg a hátának a felső része picit gyengébb, de ez is mind csak tipp volt, mert erősen áttapogatta és masszírozta, és semmi rendelenességet nem talált. Valószínű, hogy öngerenráló folyamat következménye a hiányosság: az elején nem mert ülni, mert kis gyáva, és nem szeretett kibillenni, utána meg már sokkal érdekesebb lett a közlekedés, azért nem gyakorolta, de így meg nem tud belejönni ugye…
Egyelőre nem kell visszamennünk, pár hétig napi kétszer három percben kell itthon gyakorolgatnunk az ülést segítséggel, és lesni, hogy van-e változás; két fajta próbálkozást mutatott, egyik földön ülve nyújtott lábbal, másik egy kis térdmagasságú sámlin ülve földre rakott talpakkal. Az eredmény látványos (illetve igazából már rögtön az ott eltöltött idő után az volt), most már egyre gyakrabban ül ki oldalra - igaz teljesen magától még csak a franciaágyon és a kiságyában teszi, és nagyon rövid ideig marad úgy, de magához képest már az is haladás. Egyébként talán ez is egy bizonyíték arra, hogy a késlekedés legfőbb oka az, hogy tart az ingatagságtól: ahol puha a talaj, és jobban belesüpped, illetve tudja, hogy nem fogja beütni magát, ott van bátorsága kísérletezni. Amikor együtt végezzük a feladatokat, akkor is szereti, ha beülök mögéje, és bármikor rámdőlhet, de ezen kívül semmi gond nincs vele, akár tíz percig is hajlandó megülni és játszani.

Most tehát várakozó állásponton vagyunk, aztán ha nem lesz értékelhető javulás, akkor visszamegyünk, és járni fogunk gyógytornára. De nagyon-nagyon remélem, hogy nem lesz rá szükség, mert basszus annyit ordított az alatt a háromnegyedóra alatt, amíg ott voltunk, mint az utóbbi fél évben összesen. Mindezt úgy, hogy semmilyen módon nem okoztak neki fájdalmat, kizárólag olyan mozdulatsorokat végeztettek vele, amiket előzőleg már csinált, sőt némelyiket kifejezetten szereti (biciklizés, mászkálás, álldogálás, felültetés, járkálás, oldalra borítás, stb.). Szakadt meg a szívünk, olyan keserves sírással tiltakozott a kötelező feladatok ellen, őt kéremszépen ne vegzálják, hagyják békében felfedezni a termet, és a szájában körbehordozni minden egyes tárgyat. Fél percekre el lehetett vonni a figyelmét, de Kissmajom egy dolgot utál az életben, és az a műveltetés* - amint megunta az újabb és újabb játékokat, és észbe kapott, hogy ő itt tulajdonképpen fogoly, és rá akarják venni dolgokra, máris görbült lefele a szája, és nézett ránk kétségbeesetten, hogy segítsünk. (Nem tudom, hogy bírják azok a szülők, akiknek a gyerekét ténylegesen "bántják", gondolom megállás nélkül mantrázzák, hogy muszáj, mert gyógyít… borzalmas!) Néha tartottunk egy kis szünetet, és összebújhattunk vigasztalásra, olyankor átmenet nélkül elhallgatott, és az ölelésemből forgolódott, hogy megfogjon ezt-azt, de ha letettem, és a nő közeledett feléje, rázendített megint. A legviccesebb meg az volt, hogy amikor lejárt az idő, és már csak beszélgettünk, anélkül, hogy bármelyikünk felállt volna, tudta, hogy vége: azonnal kipattant az ölemből, és szélsebesen felfedező körútra indult, mászott, állt, járt, konkrétan mindent megcsinált, amire előtte hiába igyekeztünk rávenni.
Szóval hajrá csüccsögés!


* Képtelenség például megtanítani tapsolni vagy integetni, mert azt ugye úgy szokás, hogy megmutatjuk magunkon, majd fogjuk az ő kezecskéit, és elvégezzük azokkal is a mozdulatot. Hát, azt a felháborodást, amikor az utóbbival bepróbálkozunk, elmondani nem lehet...

Welcome back, madness!

Október 24-én, napra pontosan két évvel azután, hogy Kissmalacz megfogant, és majdnem kerek tizenkilenc hónappal az utolsó ciklusom után, megint piros lettem. Örültem neki… vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy ez volt a domináns érzés.

Hét hónapig szoptattam Kissmajmot (persze a végén már csak éjszaka, szóval nem intenzíven, de akkor is), tehát addig azzal nyugtathattam magam, hogy az emelkedett prolaktin szintem és izémizé, ez a normális állapot, még akkor is, ha nagyon sok nőnek simán van peteérése laktáció alatt is. Utána, mert szintén sokakat a terhesség ügyesen helyrerak hormonálisan, reménykedtem, hogy reboot, clean slate, tankönyvi huszonnyolc napok (örök életemben maratoni ciklusaim voltak, átlagban olyan évi 6-7). Elég skizo-fíling volt amúgy, repesve várni a menzeszt, miközben évekig minden hónapban azért imádkoztam, hogy jaj, csak nejöjjönmeg-nejöjjönmeg. De annyira semmi jele nem volt semmilyen csudálatos fordulatnak, hogy már kezdtem beletörődni, hogy majd a dokik szépen meghozzák mesterségesen, amint aktuális lesz.
Aztán szeptember közepén egy alkalommal volt EWCM, majd egy hétre rá még egyszer, és október elejétől egy hétig minden nap, randa pattanásokkal körítve, némi alhasi fájdalom kíséretében. Mikor egy héttel ezek után elkezdtem úgy zabálni, mint egy disznyó, és a melleim is lufisodni látszottak, tudtam, hogy most már be fog következni, csak az volt a kérdés, hogy pontosan mikor, mennyire lehet bízni a jeleimben - és azoknak megfelelően a jövőben mennyire lehet majd belőni az ovuláció időpontját.
Hogy miért fontos ez? Hát, mert őszintén szólva nem bánnánk egy testvért. Mégiscsak 38 éves leszek heteken belül, olyan nagyon nem érünk rá kényelmeskedni, plusz ha egy bocimókustücsökkel ilyen jó az élet, akkor kettővel  el sem tudjuk képzelni, mennyire...

A terv az, hogy lassan felhívom a BMC-ét konzultációs időpontért, hogy olyan január körül már el is tudjunk menni. Eddig nem nagyon jöhetett szóba, mert oké, hogy a vizsgálatokat megint le kellene zavarni, mert régen voltak, de ami a legidőigényesebb (talán a két spermiogram, amik között kell szünet - már nem emlékszem pontosan, hogy mennyi), azzal együtt sem tart tovább a beavatkozás előtti procedúra három hónapnál. És mivel ugye én császármetszett vagyok, minimum egy évnek úgyis el kell telnie a műtét után ahhoz, hogy biztonságosan végigvigyek egy újabb terhességet, vagyis idén még több, mint valószínű, hogy elhajtanának. A telefon megejtése előtt viszont szerettem volna legalább egy-két spontán ciklust, hogy lássam, hogy állok, változott-e bármi; és ehhez az első szükséges lépés ez a mostani piros, így már tudom magamat figyelgetni, és a következő 7DPO-n nézetek egy progeszteront, majd az új ciklusban CD3 hormonokat is, esetleg (ha sikerül normálisan visszaállnom a csökkentett szénhidrátos diétára) terhelt inzulint.
Célzott próbálkozás terén úgy állunk, hogy sehogy. A hőgörbés követés kizárt, Kissmajom reggeli ébredései négy és nyolc óra között bármikor bekövetkezhetnek, addig néha összejön hat óra alvás, néha nem, és amúgy is, azonnal nagyon határozottan követeli a kaját, úgyhogy nem lenne időm felkelés előtt méregetéssel szarakodni. A szigorú időzítés semmiben sem erősségünk manapság, de utódnemzős tevékenységgel kombinálva virtually non-existent. Mindezek ellenére persze, amikor pénteken megjött, volt bennem egy adag mérgesség, hogy afeneegyemeg, kimaradt egy teljesen jó alkalom, elúszott egy teljesen jó petesejt, and I ain't getting any younger - de nyilván utólag könnyű okosnak lenni. Egyelőre nem akarok ezen kattogni, kicsit sem hiányzanak azok az idők, amikor erről szólt minden, viszont természetesen foglalkoztat a dolog, főleg a spontán változata, mert rásegítéssel nő az iker-lehetőség, arra meg annyira nem vágyunk.
Úgyhogy a telhetetlen csodaváró meddő nő újra bejelentkezik... Gyere, baba, gyere!

Fever

Beteg volt a kisfiunk, háromnapos lázas - múlt héten, kicsit kevesebb, mint három napig. Már a játszóterezés napján elég kis nyűny volt, de annak tudtuk be, hogy akkor már napok óta nagyon rosszul ment a nappali alvás, negatív rekordokat döntögettünk folyton, így nem is csodálkoztunk, hogy magához képest kedvetlen és fáradékony. Ez egy hétfői napon volt, és fürdetés után M. épp egy barátjával találkozott, így én altattam: el is aludt egész könnyen, de szintén rá nem jellemző módon, később olyan óránként felnyöszörgött. Nem volt vészes, nem is kellett kivenni vigasztalásra, elég volt bemennem hozzá, és hátsimogatnom, azonnal visszaaludt, de azért szokatlan volt. Később hazajött M., és mikor éjfél körül ment lefeküdni, megpuszilgatta Kissmajom homlokát, és mondta, hogy mérjünk lázat, mert szerinte nagyon meleg. Majdnem 39 fokos volt, így gyorsan adtunk neki Nurofen szirupot, amitől egész gyorsan lement, aztán evett is - az éjszaka többi része eseménytelen volt, átraktam magunk közé, ahol hajnalig aludt tovább, mint mindig. Viszont akkor már nem nagyon akart enni, és egy kis hőemelkedése is volt, szóval sejtettük, hogy lesz még itt gond.

Viszonylag nyugodtak voltunk, mert "szerencsére" nem vakon tapogatóztunk: Gellért pont pár héttel azelőtt bejárta már ugyanazt az utat, és Popi akkor szinte óráról órára beszámolt nekünk a történésekről, és arról, hogy mit mondtak rájuk a dokik. De egy kicsit persze aggódtunk, mert a délelőtt folyamán észrevettük, hogy elég puffadt a hasa, és pár óra múlva már enyhe hasmenés is jelentkezett, meg délután egy hányós epizód is volt, így persze rögtön beugrott, hogy talán rotavírus* - de végül a hasmenés nem fokozódott, csak a szokásosnál kissé puhább székletet jelentett, és kaja sem jött vissza többször. Így orvoshoz sem vittük el, mert jobban féltünk attól, hogy a váróban elkap valamit; gondoltuk, ha romlik a helyzet, akkor este bevisszük a János Kórház ügyeletére.

Napközben nagyon keveseket volt hajlandó enni, viszont egész sokat ivott és pisilt is, illetve folyamatosan ellenőriztük a kiszáradás jeleit, de hál'Istennek nem jelentkeztek. Olyan négyóránként adtuk neki a Germicid és Nurofen kúpokat (amúgy csak hatóránként lehetne, de mivel különböző a hatóanyaguk, váltogatva mehetnek gyakrabban is), amivel sikerült is 38,5 alatt tartani a lázát. Közben elég érdekesen viselkedett, mert néha változatlanul aktív volt, játszott, nevetett, mászkált, néha meg nagyon kis szerencsétlen, lassú és elesett - és érdekes módon az épp aktuális állapotának nem volt semmi köze a hőmérsékletéhez, simán pörgött tök lázasan, és punnyadt be csillapítás után. A legborzalmasabb az volt, hogy általában a sok forróságtól és nemevéstől le volt gyengülve, és annak ellenére a mi édes-drága tündéri csodababánk maradt: a lázrózsás piros arcocskájával és a nagy karikás szemeivel is mindig visszamosolygott ránk, és bágyadtan ugyan, de továbbra is mindenhova utánunk sietett a kis csattogó tenyereivel, magyarázva, válaszolgatva.
Az éjszaka éjfélig rendben volt, akkor megint áttettük magunk mellé, és utána már csak M.-nek sikerült aludni: Kissmajom holtfáradtan el-elpilledt pár percre, aztán mindig felriadt, és nyögdécselve megpróbált feltérdelni és felkúszni rám, néha sírdogált is egy sort szegénykém, a szívem szakadt meg. A hője gyógyszerek ellenére 38,5 fölött ugrált, körülbelül egy órát sikerült úgy aludni, hogy törökülésben ültem, és őt az ölembe fektettem és simogattam, aztán hajnal körül egy hosszabbat úgy, hogy hasrafektettem magamra, mint icipici korában. De a zaklatott éjszaka után délelőtt tizenegyig aludt, egész elevenen és láztalanul ébredt, és azon kívül, hogy még pár napig kevesebbeket evett (azóta meg nagyon látványosan sokat), semmi baja nem volt a továbbiakban. Csütörtök este, miközben törölgettem, észrevettem a hátán a tipikus piros foltokat, amik utólag igazolják, hogy valóban háromnapos lázról van szó - a biztonság kedvéért gyorsan lefényképeztem őket, és véleményeztettem Popival, aki megerősítette, hogy ez bizony az, és olyan három nap múlva elmúlik teljesen minden nyom (így is történt).

Ő eddig ugye igazából makkegészséges volt, januárban volt egy kicsit meghűlve, mert hazahoztam a bacikat a kórházból, és elkapta őket tőlem a maszk ellenére - de azon kívül, hogy nagyon picike volt, és sajnáltuk, amiért nehezen kap levegőt, nem volt vészes: kapott vitaminokat és köptetőt, és tisztítottuk az orrocskáját, de igazából semmi kellemetlensége nem származott a dologból, még az orrszívásba is rendszeresen belealudt.
Most rosszabb volt, mert így, hogy mobilis, feltűnő volt, hogy kevesebb az energiája. Utáltam ezeket a napokat, még az elsőt is, amikor csak alakult a dolog, de úgy tűnt, hogy őt nem különösebben zavarja. De második éjszakán, érezni, hogy süt a kis teste, és ott piheg a forró fejebúbja a szám alatt, az izzadtság ellenére kitartó nyár-illatával… szörnyű, elviselhetetlen dolog ez, egyszerűen nem értem, hogy bírja az, akinek tényleg és tartósan beteg a gyereke, én ebbe is majdnem belepusztultam, bármilyen ördöggel bármilyen deal szóba jöhetett volna, ha azt mondja, hogy itt egy varázspálca, csak suhintanom kell vele. Így utólag mégis azt mondom, hogy nagyon könnyen megúsztuk, ennél durvább betegségei sose legyenek, és akkor évi egy ilyesmiben akár ki is egyezhetünk...

* Sok helyen olvastuk, hogy úgyis csak nagyon kevés törzs ellen véd, meg hát nagy testvér sincs, aki közösségből hazahozná a fertőzést, így addig vacilláltunk, hogy mi legyen, oltassunk-e vagy nem, hogy végül kifutottunk az időből: hat hónapos korig be kell adni az alapot plusz emlékeztetőt is, és mivel ezt nem tudtuk, Kissmajom már féléves volt, mire elkezdtünk arra hajlani, hogy adassuk be. Needless to say, most már bánom.

Anyanevelde - avagy: Segítsünk nekem! (5.)

A segítségkérős rész az utolsó bekezdésben lesz majd csak, akinek nincs kedve a körítéshez, és csak a fő témához mondana okosakat, azt is megköszönöm szépen, ugorjon a végére.

Én örök életemben egy meglehetősen mizantróp alkat voltam, és őszintén megmondom, az egész szülőséggel kapcsolatosan az volt az egyik legnagyobb félelmem, hogy én mostantól mindenféle random népekkel leszek kénytelen interakcionálni, akikkel az égvilágon semmi közös nevezőm nincs, azon kívül, hogy ők is meg mi is szaporodtunk. Eddig ennek két állomását különösebb problémák nélkül letudtam: a szülészeten ugyan szívesen adtam volna egy maflást a szobatársnak, aki képes volt a korababája életét veszélyeztetni, csak azért, hogy természetes úton szülhessen (szerencsére az ügyeletes orvos megfelelően határozott volt), de túlságosan szerelmes voltam a kisfiamba, így nem volt nehéz visszafogni magam, és inkább rá koncentrálni - a másik danger zone a gyerekorvosi rendelő, de azt eddig mindig sikerült úgy kisakkozni, hogy sosem voltak sokan a váróban, és aki igen, az mind kedves, de hál'Istennek távolságtartó volt. A harmadik hely ugye a játszótér, amit eddig többnyire el tudtam kerülni, mert egyrészt Kissmajom még kicsi volt hozzá, másrészt a közös sétáik alatt Apu mindig el szokta vinni, így én megmaradhattam annál, hogy simán csak a parkba járok vele piknikezni, olyan anyukákkal, akik nekem szimpatikusak. Aztán jött a tegnapi nap...
A tegnapelőtti all-time negatív rekordja után (reggel nyolctól este hétig csak fél órát nappali-aludt), Kissmajom tegnap sem remekelt pihenés terén: első fél óra után felébredt, és további fél órás ordítás-nyöszörgés-sírás háromszög után, nagy nehezen és nagyon éberen aludt még vagy húsz keserves percet. Elég szomorú voltam, mert manapság nappal gyakorlatilag csak összebújással altatható (amióta újfajta nagyfiús autósülése van, amiből kilát a forgalomba, az a last resort is elúszott, hogy keringünk mint a bolondok a városban, ő meg szundikál egy kicsit), az meg nem volt kivitelezhető, mert kora délután jött a takarítónő, és útban lettünk volna; úgyhogy kábán és nyűgösen elmentünk a boltba, majd kivittem a közeli játszótérre. Eleinte még senki sem volt ott rajtunk kívül, Kissmajom ugyan kicsit nyúzottan és kókadtan a fáradtságtól (és amint később kiderült, valószínűleg a lappangó láztól), de szakfejjel letesztelt minden szórakoztatóeszközt, az anyja habogott egy sort, hogy temagasságoség-mekkoraezakölök, aztán lassan szállingózni kezdtek a gyerekek.
Az első barátkozni akaró csapat háromnegyede nagyon aranyos volt: egy fiatalos nagymama, aki saját bevallása szerint épp konditeremből érkezett az unokával focizni, egy négyéves nagylegény, aki büszkén mutogatta meg a vadiúj bringáját, és egy elképesztő hathónapos kislány, aki nagymozgásban nem sokkal tartott Kissmajom mögött (elég groteszk látvány volt igazából, öklömnyi gyerek, tipikus csecsemőfejjel, és nem csak mászott, hanem négykézlábas pozícióban már kinyújtogatta a lábait, hogy felálljon). És egy anya, aki végig csak kommandírozott, hogy Jocóka biciklizni jöttél, mért labdázol, ne menj bele a homokozóba, megtelik a cipőd, igyál egy kis vizet, de ne gyorsan, mert hideg, vedd le a bukósisakot, beleizzadsz, mért vetted le a bukósisakot, betörik a fejed; esetleg hőbörgött, hogy jaj, mami, ne fogócskázz már Jocóval, mert ha elmész, engem fog nyúzni, hogy fussak utána, meg jaj, Icuska, hát nem megint lemásztál a pokrócról a porba. Én udvariasan váltottam pár mondatot a felnőttekkel, Kissmajom a maga szokásos alaposságával hosszasan szemrevételezte őket, bezsebelte a bókokat, édesen mosolygott, aztán a szájába vette a gumi aliendinókrokodilját, és elhúzott megszerelni a libikókát a játszótér másik sarkába, ahova örömmel követtem.
Ekkor megérkezett egy háromtagú család: apuka két méteres és nagyjából százharminc kilós, az a fajta, aki kigyúrtnak hiszi magát, de igazából egy idomtalan hegy, anyuka alacsony és nagyon vékony, csinos a ruhája és mindene ápolt, csak az arca nagyon elgyötört, és kétéves körüli kisfiú, aki üvöltve ront be a nyíló kapun, semerre se nézve iramodik az előző társaság táborhelye felé, a lihegő anyja épp elkapja, mielőtt kitépné a picilány kezéből a csörgőt, szegény nem győz bocsánatot kérni (az apja telefonál, ahogy ottlétük alatt szinte végig). Egy ideig még ott ácsorogtak, a kétgyerekes anya babakocsija mindenféle cuccal tele volt aggatva, a kisfiú azokat próbálta ellentmondást nem türő határozottsággal lecibálni - anya1 igyekezett jó pofát vágni a dologhoz, van amit odaadott, van amire azt mondta, hogy nem lehet leszedni, mert el van romolva, anya2 fizikailag küzdött visszatartani a gyerekét, és automatikusan ismételgette neki, hogy nem szabad, ezek más dolgai, illedelmesen kell viselkedni, de látszott rajta, hogy ő maga sem gondolja komolyan, hogy a szavainak bármilyen hatása lenne.

Mi eközben biztonságos távolságra voltunk mindezektől, Kissmajom eléggé belassulva épp egy mászófalból kiálló fogantyúkat nyalogatta, egyik kezében az aliendinókrokodil, mellette a földön a kis labdája. Egyszer csak gyors lábcsattogásra lettem figyelmes, és a következő pillanatban már ott is termett mellettünk a kis erőszakos fiúcska, ordítva vetődött a ladba után, az anyukája meg sikoltva utána; rutinosan rántotta vissza az utolsó centiméteren, szó szerint lefogta, és megint előadta neki a litániát, miszerint nyugalom, nem vesszük el másét, szépen közeledünk a gyerekekhez, stb. Mondtam nekik, hogy nyugodtan játszhatnak a labdával, mi most úgysem használjuk, a fiúcska le is hajolt érte, majd azzal a lendülettel Kissmajom fejéhez vágta, még mielőtt a kapucnijától fogva terelgető anyja meg tudta volna akadályozni. Kissmajom, aki az érkezéskor bemutatott rikoltozástól még csak meglepődött, nagyon megijedt ettől a hirtelen bántalmazástól, görbült is azonnal lefele a szája, nagyjából mint a macskás incidensnél, úgyhogy gyorsan felkaptam és összepusziltam, majd mondtam a nőnek, hogy semmi baj, nem fájt neki (tényleg nem amúgy, csak épp lepattant a kobakjáról, alig érintve azt), csak bágyadt már, azért ilyen érzékeny, ő meg hálásan elfogadta az átlátszó magyarázatomat.
Szóval hazudtam; én, az igazságérzet büszke bajnoka, a konfliktuskerülés bősz ellenzője, minden támadott lény ádáz oltalmazója, ráadásul a saját kisfiam hátrányára, egy sokkal nagyobb és agresszív idegen gyerekkel szemben. Nevezzük empátiának, de sajnos inkább szánalom volt, pedig azt utálom: azért tettem, mert a fiúcska beteg volt, az arcán egyértelműen látszottak valamilyen genetikai rendellenesség (ránézésre talán Noonan vagy Williams szindróma) jelei. Ez nem lett konkrétan kimondva, de ahogy beszélgetni kezdtünk, hogy ki mennyi idős (ő húsz hónapos) és hány kiló (ő is tíz) és mi a legnagyobb gondunk (náluk az evés, nálunk az alvás), egyre inkább megbizonyosodtam, hogy nem tévedtem: laktózérzékenységtől refluxig mindenféle anyagcsere- és emésztőrendszeri betegsége van, nagyon későn és sok fejlesztés hatására kezdett csak el mozgásfejlődni, nehézkesen kommunikál, és borzasztó durva, de annyira, hogy semmilyen közösségbe nem merik vinni, mert üt-csíp-harap, ovis fiúkat teper le és karmol véresre, és iskolás lányok tincseiből tépi ki a csatokat hajastul. Szegény nő úgy örült, hogy valaki érdeklődik, hogy csak úgy dőlt a panasz belőle, én pedig nagyon öleltem a nyakamba bújó és onnan fürkésző Kissmajmot, és megkíséreltem nem leereszkedően bólogatós lenni, csak értően figyelni, ahogy mesél. Két hangos telefonozás között egyszer odajött a pasi is, hallgatózott, miközben a csúszdára pakolgatta a gyereket (aki tök magasan minden félelemérzet nélkül lökte el magát tiszta erőből), és diadalmasan oktatta ki a nőt, hogy nalátod, másé sem szent, amikor megemlítettem, hogy igen, néha Kissmajom is tesztelgeti a tűrőképességünket, és belénk nyomja a fogacskáit, hogy vajon mit szólunk hozzá. Érdekes volt és ijesztő, még az is eszembe jutott, hogy basszus, ezek azt hiszik, hogy az a gyerek csupán eleven, vajon lehetséges, hogy nem tudják, egyetlen orvos sem küldte el őket soha kromoszómavizsgálatra, vagy tényleg létezik ilyen mértékű denial…?
Nagyon rossz érzés volt látni ezt a egészet, azonnal eszembe jutott egy tavaly megélt hasonló történet, M. is valósággal beleborzongott, amikor elmeséltem neki. Az igazság az, hogy egy kicsit tartok tőle, hogy a következő játszóterezéskor megint ott lesznek, és szégyenlem magam érte, mert nem méltó hozzám ez a reakció, hiszen pont én szoktam lelkesen prédikálni a diszkrimináció ellen. És esküszöm, hiszem is, amit mondok, ugyanakkor a toleranciám pont addig tart, ameddig a bizonyosság, hogy a szeretteim biztonságban vannak. Együttérzek, mert nehéz lehet nekik, elfogadom, hogy vannak atipikus gyerekek, és az övéké olyan, de nem rajongok az ötletért, hogy a sebezhető Kissmajmot kitegyem egy szükségtelen kockázatnak, csak azért, hogy én legyek a jófej, aki nem közösít ki egy közveszélyes balszerencsés fiúcskát. Nyilván sokkal jobban érezném magam, ha a fiúcska nem beteg lenne, csak simán gonosz, mert akkor nem sérülne az énképem: egy csupán rosszindulatból kegyetlen kölköt ugyanis bármikor lelkiismeretfurdalás nélükül seggberúgnék, ha ártatlanokat bánt… mondom most. És ezzel, a kicsit hosszúra sikeredett bevezető után, el is érkeztünk a kérdéseimhez...

Ti hogyan kezelitek/kezeltétek/kezelnétek a gyerekek közötti konfliktusokat? Mikor avatkoztok be, és mennyire, és hogyan? Tudom, hogy ezer anyukás fórumon milliószor kibeszélték már a témát, és átharapták egymás torkát miatta, ezért is nem vagyok hajlandó neten kutakodni a játszótéri etikett ügyében. Remélem, lesz aki itt megosztja a tapasztalatait… vagy csak elméleteit, azoknak is örülök.
Elsősorban a kezdő szint érdekel (de nem csak!), mert nagyobb korban már gondolom, meg lehet beszélni a gyerekkel, hogy mi a kívánatos magatartási forma, és körülbelül hogyan járjon el, ha valaki ettől eltérően viszonyul hozzá (értsd: megtépi). De ilyen miniatűr első bálozókkal nagyon nehéz menedzselni ezeket a szituációkat, és nekem különösen az lesz, mert az én pattogós temperamentumommal ellentétben Kissmajom nagyon higgadt teremtmény, egyértelműen inkább megfigyelő típus, mint tettrekész, és sejtésem szerint egy ideig még egész biztosan nem lesz képes megvédeni a saját érdekeit.
Hiába gyűlölöm én például azt, amikor felnőttek játékcserére kényszerítik a kicsiket, as in"Jaj, ne légy rossz fiú, add már oda neki, nézd itt van egy másik cserébe!", Kissmajom egyelőre sosem tiltakozik vad hisztivel, ha elveszünk tőle valamit. Igaz, nagyon ritkán tesszük meg (amit nem szeretnénk ha használna, azt inkább elpakoljuk, nem szivatjuk elölhagyással, mert nem várható el egy tízhónapostól, hogy önuralma legyen), de mittudomén, mikor elkérjük a fürdés közben csócsált fogkeféjét, akkor tudomásul veszi, szó nélkül odaadja, és elfogadja helyette az átnyújtott rágókát, doboztetőt, hajkefét. Ilyen mellow attitűddel majd bármit megkaparinthatnak tőle, és ezt szeretném kerülni, mert az, hogy nem cirkuszol magából kikelve, még nem jelenti, hogy nem ragaszkodik a kedvenc tárgyaihoz.
Vagy más helyzet: Popiék Gerije még nála is lazább cukiság, amikor először találkoztak a fiúk, látványosan Kissmajom volt a brutálka, kíváncsian rohanta meg, és érdeklődését úgy akarta kifejezni, hogy ha nem csípem nyakon, azon nyomban megcsavarta volna az orrát. Persze semmilyen álnok szándék nem volt emögött, ő jelenleg ennyit tud az ismerkedés szabályaiból, hogy az alapos tapogatás az király dolog. De mi van, ha egy kisklambó Kissmajomhoz közelít így, és a felvigyázó személyzet nem elég szemfüles, vagy egyszerűen azt vallja, hogy jobb, ha az ilyesmit egymás között intézik el a gyerekek - van olyan katonás anyuka, aki szerint fight your own battles, kiddo…? És ha igen, milyen kortól? És aki ráhagyós, az ellátja-e a csemetét bármilyen utasítással, hogy mégis mi és mennyi megengedhető, és mikor kérjen segítséget (neadjisten üssön vissza)?
Hát ilyen és ezekhez hasonló kérdéseim támadtak… Meséljetek!

Őszöléses

Idén nem sokat utazgattunk. Illetve de, sokat, de amíg Kissmajom féléves nem lett, többnyire csak reggel elmenős, estére hazajövős kirándulásokat vállaltunk be, autóval maximum egy óra alatt megközelíthető helyekre. Aztán június végén elmerészkedtünk egy hét Szilvásváradozásra, ami nagyon jól sült el, úgyhogy gondolkoztunk egy szezonvégi tengerezésen - de végül nem lett belőle semmi: ahova eddig jártunk, az mind köves-sziklás vízpart, és oda egyelőre nem akartuk kivinni a babát, mert a jelenlegi nagyon menniakarós, de igencsak botladozós állapotában nem lett volna biztonságos. Elmentünk helyette Gemenc környékére, augusztus közepén, négyesben Apuval, ami sajnos nem sült el valami jól, mert a szálláshelyünk ugyan gyönyörű helyen volt, de foglaláskor hiába említettük, hogy kisbabával mennénk, arról mélyen hallgattak, hogy hétvégén hatalmas lagzit rendeznek az étteremben, és hát a zajszint az nem lesz feltétlenül gyerekbarát. Így a tervezettnél hamarabb hazajöttünk, de két okból kifolyólag is jó ötletnek bizonyult a kiruccanás: Kissmajom az ottni réten tanult meg igazán mászni, és kiderült, hogy továbbra is megbízhatóan könnyű eset házon kívül, szokásos időben letehető, és reggelig becsülettel alszik.
És akkor az őszölés… Már egy éve kallódott itthon egy a Bánki-tó partján található négycsillagos wellnesshotelbe szóló ajándékutalvány, amit most már muszáj volt felhasználni, mert október végén lejárt volna. Két felnőttre szólt, és egy ideig az volt a szándékunk, hogy átrakatjuk kétszobás családi lakosztályra, és megint magunkkal visszük Aput. De aztán elvetettük az ötletet, mert egyrészt nem akartuk, hogy úgy érezze, őt bébiszitterkedni visszük, és az ő feladata gyerekezni, amíg mi pihenünk (nem mintha ezzel lenne bármi baja, imád Kissmajommal lenni bármilyen körülmények között), másrészt épp ideje volt tesztelni az elméletünket, miszerint ezzel az áldott jó kölökkel simán tudunk úgy relaxálni, mint a régi kettesben-életünkben. Hál'Istennek igazunk lett.

Az eddigi szépséges indiánnyár legcsúnyább időjárásos hetén mentünk el, és bár teljesen nem jött be a prognózis, és alig esett, de végig borús volt és szürke (a kertet például nem lehetett alaposan bejárni, mert nedves volt a föld és a fű, csak a kövezett részen ment a felfedezgetés); viszont ez nekünk nem volt fontos, mert a nyugizás és lubickolás volt a cél. A szálloda felszereltségileg moderáltan gyerekbarát (kiságy és etetőszék rendelkezésre áll, és van egy kis játszószoba meg egy pancsoló a wellness-részlegen), de ennél sokkal fontosabb, hogy a személyzet ritka aranyos és segítőkész, Kissmajomra mindenki fülig érő szájjal vigyorgott már megérkezésünk pillanatától, amit ő persze hasonló kedvességgel viszonzott.
Hétvégére nem maradtunk, direkt azért, hogy kevés legyen a vendég a tartózkodásunk alatt, így szoba szempontból free upgrade volt a nagyon is kellemes meglepetésünk, hogy tágasabb helyünk legyen. Berendezésileg nem kértünk semmi extrát, saját utazóágyat és hozzá ágyneműt vittünk, ami kényelmesen el is fért, plusz jókora terület maradt Kissmajomnak mászkálásra. A konnektorvédőket természetesen itthon felejtettem, úgyhogy egy kicsit át kellett variálni a rendelkezésre álló ülőalkalmatosságokat, hogy minden potenciálisan veszélyes pont elé kerüljön valami akadály, de végül megoldottuk. A fürdőszoba zuhanyzós volt, így a gemenci szálláshelyen már begyakorolt módon tisztálkodtunk (oda mondjuk vittünk ilyen ráülős kiemelőt, de végül nem használtuk): előbb lezuhanyoztam én, aztán ölbe vettem a levetkőztetett Kissmajmot, és vele is beálltam a víz alá, fél lábammal felléptem a zuhanytálca szélére, a térdemre raktam lovaglóülésben, így egyik kezem szabad maradt szappanozásra.
Éttermi kajálásnál életében először etetőszékbe ültettük az úrfit, amit teljes természetességgel fogadott el, valószínűleg azért, mert nem volt ideje csodálkozni, épp rengeteg érdekes dolog történt a környéken, úgy mint konyha lengőajtaja, svédasztalról válogató népek, stb. - mondjuk ennek köszönhetően eléggé nagy kihívás volt az etetés, mert izgő-mozgó célponttá vált a feje. Itthonról vittem neki bolti főzeléket, amit előzékenyen meg is melegítettek nekünk, majd a büféreggeli kínálatából hozzáadtam dolgokat (tojássárgáját, sajtot, halat), és desszertnek friss gyümölcsöt kapott. Napközben szintén üvegesből kapott különböző gyümölcspüréket vagy natúr joghurtot, este-éjjel-hajnalban meg szokás szerint tápszert.
A wellnesshez vinni kellett neki fürdőköpenyt, mert gyerekméret ilyen helyeken nincs, és persze úszópelusban nyomult őbabasága, amire igazi nagyfiús bermudát is kapott, egy ellenállhatatlanul zabálnivaló összképhez. A pancsolóba egyáltalán nem tettem bele, mert kedvem sem volt egy másfél négyzetméteres lavórban ücsörögni mellette, és nem is nagyon tartom higiénikusnak az ilyesmit. Helyette magunkkal vittük az élménymedencékbe (32-33 fokos volt a víz), ahol egyébként néha babaúszást is tartanak külsősöknek, úgyhogy senki sem lepődött meg. Egészen magától értetődőként kezelte a helyzetet, lazán ölelte a nyakunkat, és a szeme se rebbent, amikor belekortyolt a vízbe, mert M. véletlenül túl mélyre merítette, sőt még akkor sem ijedt meg, amikor én igen, mert hirtelen beindultak a mindenféle csobogó, masszírozó, buborékfúvó szerkenytűk mellettünk. Teljesen elengedte magát, miközben hason és háton is mindenfelé úsztattuk, lelkesen nyújtózkodott a medence széle felé, hogy a korlátokat és a feszített víztükröt biztosító lefolyórácsokat megszerelhesse, és ha egy kis ideje volt, rögtön vadul csapkodni és rugdalózni kezdett, ahogy itthon a kádban. Mindeközben ha a közelünkben megjelent valaki, szakértő fejjel követni kezdte a tekintetével, de annyira koncentrálva, hogy volt olyan csajszi, aki egy perc után zavarba jött, és konkrétan elmenekült.

A napirendet úgy alakítottuk, hogy a reggelihez amennyire csak lehetett későn vonultunk le, utána hagytuk császkálni és játszani a nagy teraszon, majd déli alvás következett, utána elbarangoltunk a környékre, megint fél óra alvás, és később délután (amikor már túl volt a napi kakimennyiségén) lementünk fürdeni. Hat körülre már annyira lefáradt, hogy mire befejeztük az esti előkészületeket, már alig élt. Miután evett, M. megbüfiztette, és levonult az étterembe a vacsora előtti Campari adagjához, én meg összeraktam a terepet, beállítottam a bébimonitort meg az otthoni éjszakai fényt, és elaltattam a babácskát… jó, ez eléggé túlzó megfogalmazás, mert körülbelül annyiból állt az egész, hogy lefeküdtem mellé az ágyunkra, átöleltem, és tudomásul vettem, hogy jó mélyeket szuszog, úgyhogy betettem a saját helyére és betakartam. Ekkor írtam üzenetet M.-nek, hogy indulok, ő meg figyelte a magával vitt vevőegységen, hogy van-e mozgolódás miután becsukom magam után az ajtót (én addig a folyosón várakoztam, arra az esetre, ha vissza kellene menni), és mivel sosem volt, csatlakoztam hozzá - ezek után vígan ettünk és ittunk* éjfélig. Az étterem két emelettel volt lennebb, szinte közvetlenül a szobánk alatt, ha felnéztünk, az ablakából láttuk a miénket; a kijárathoz legközelebbi asztalhoz ültünk, hogy ha kell, rohanni tudjunk, de egyetlenegyszer fordul elő minimális nyöszörféle, az is abbamaradt, mire M. lifttel felért leellenőrizni. Mikor végeztünk az esti programunkkal, csendben beosontunk lefeküdni (ebben már van gyakorlatunk, mert otthon is egy hálóban alszunk), és onnantól a szokásos éjszakai rutin lépett életbe: egy körül etetés, öt után ébredés, tisztába tevés, megint etetés, közénk költöztetés, kilencig együtt alvás.

Egyszóval jó volt nagyon, nem gondoltuk volna, hogy egy kilenchónapossal ugyanúgy ki tudunk kapcsolódni, mint ahogy anno kettesben tettük. Reméljük Kissmajom megtartja a mostani jó szokásait, mert ilyen formában, Apuval kiegészített felállásban, még talán egy síelést is be merünk majd iktatni a telünkbe. We are such lucky fuckers - a következő gyerekünk nyilván maga lesz a Sátán...

Apa-fia szieszta

* Készült rólam egy isteni kép, amin ülök a gyertyafényes félhomályban M. túlméretezett Batman-pólójában**, a háttérben bárzongora, előttem egy óriási koktél, az asztal szélén meg a diszkréten meghúzódó bébimonitor - még egy cigi hiányzik a szám sarkából, lerágott körmökön kopott vörös lakk, esetleg mindenórás terhes has, és én lehetnék az ultimate white trash mom.
** Jah, nem csak a konnektordugókat felejtettem el bepakolni, hanem a saját ruháim egy részét is, így a búcsúestén már csak kölcsönfelsőre futotta.

Lil' monkey for science

Még mindig nem a wellness-őszölésünkről fogok beszámolni, mert már megint közbejött valami - hál'Istennek ezúttal nem Kissmajom kárára, ő nagyonis jól szórakozott.

Valamikor nyár elején megkeresett minket a CEU Kognitív Fejlődéstani Kutatóközpont BabaLabor, hogy tudják, hogy kisbabánk született (gondolom a kórháztól vagy önkormányzattól kapják meg az adatokat), és ha van kedvünk, örömmel vennék jelentkezésünket a vizsgálataikra. Mi családilag ilyen tudományszerető népek vagyunk, és Kissmajmon is már akkor látszott, hogy nagyon kíváncsi kis lény, és mindenféle újdonságra kapható, biztosak voltunk benne, hogy mindannyian élveznénk egy ilyen programot, úgyhogy visszajeleztem. Mondták, hogy ilyen picikékkel (akkor hat hónapos volt Kissmajom) épp nem folyik semmiféle kutatás, de amint beleillünk majd valamelyik begyűjtendő korcsoportba, egyeztetünk - egy hete fel is hívtak, és ma délutánra beszéltünk meg egy időpontot.
Egy kis trükközéssel és egy nagy adag szerencsével pontosan terveim szerint alakult a délutáni altatás, összejött azon rendkívül ritka alkalmak egyike, amikor Kissmajom hajlandó két kerek órát pihenni; persze ehhez az kellett, hogy én is vele aludjak, hogy végig bele tudja fúrni az orrát az arcomba, de ennyi "áldozatot" igazán szívesen meghozok a tudomány oltárán. Sikerült tehát nagyon pihenten és jóllakottan megérkezni a helyszínre, ami egy igazi bababarát környezet, csomó színes dekorációval, rengeteg vicces játékkal, és végtelenül kedves személyzettel. Mint mindig, Kissmajmot a különböző vonzó tárgyaknál sokkal jobban foglalkoztatták az emberek, szokása szerint alaposan végigszkennelt mindenkit, majd aranyosan körbemosolygott, végül bátran odamászkált, és fürkészően szemrevételezte az arcokat, és megtapogatta a felajánlott kezeket. Ezzel aztán el is érte, hogy perceken belül a lábánál hevert több irodányi csinos hölgy, dicsérték, hogy milyen gyönyörű a szeme (M. meg rendesen pirult a közvetett bókon, amikor kérdezgették, hogy "Kitől örökölted?"), csodálkoztak, hogy milyen barátságos, és lelkendeztek, hogy biztos könnyű lesz a kollegáknak vele - az is lett, de arra senki sem számított, hogy mennyire.

Az első kísérletben arra próbáltak választ kapni a kutatók, hogy egy kilenc hónapos gyerek különbséget tud-e tenni a neki megmutatott tárgyak számát illetően. Először is egy üres, lesötétített szobában, egy nagy képernyő elé kellett leülnöm, Kissmajommal az ölemben; az én feladatom ebben ki is merült, konkrétan azt az utasítást kaptam, hogy kizárólag "kényelmes karosszék" legyek, ne beszéljek hozzá, ne simogassam-puszilgassam, és egy adott pillanatban, ahogy a kiírás kéri majd, hunyjam be a szememet is, hogy ne lássam magát az éles tesztet (erre azért van szükség, mert én ugye tudom a választ, és akaratlanul is metakommunikálhatok a babával, az meg befolyásolná a végkifejletet). Olyan öt percig egy olyan kisfilmet mutattak neki, többször egymás után, amiben egy paraván mögé egy kéz előbb egyik oldalon egy, aztán másikon egy másik tárgyat tesz be, de amikor a paraván felemelkedik, néha csak egyik betett tárgy van mögötte, máskor mindkettő. A feltételezés az, hogy amennyiben egy baba már felfogja, hogy az egy darab más mint a kettő, akkor a becsapós (szeme előtt bepakolt tárgyat eltüntető) mutatványnál hosszabb ideig fogja vizslatni a hiányos oldalt, mert rájön a csalásra, és keresi a tárgyat.
Kissmajom konkrétan mozdulatlanul ülte végig a produkciót, és mikor később nekünk is megmutatták a felvételt, láttuk, hogy feszülten követte az eseményeket, ide-oda járt a szeme - mondta is a kutatást végző nő, hogy legtöbb babánál csak akkor derül ki a valódi reakció, amikor később másodpercek töredékére kikockázzák a videót, hogy lemérjék, melyik lépésnél időzött többet a babák szeme, de Kissmajomnál már így real-time is egyértelműen beigazolódott az elmélet. Engem amúgy igencsak meglepett az eredmény, ha nem látom saját szememmel, sosem hiszem el, hogy egy ekkora gyerek ilyesmiket felfog már, pedig néhányszor kiderültek már megdöbbentő dolgok otthon is. Továbbá azt már tudtuk Kissmajomról, hogy az ismeretlen és szokatlan körülmények nem rémisztik meg, de az érdekes volt, hogy mennyire meg sem kottyant neki ez az egyébként fárasztónak mondott gyakorlat, végig erősen fókuszált, és miután befejeződött, tudákos fejjel nézte végig velünk együtt a visszajátszást is.

Pedig a nagy türelempróba még csak ezután következett: egy EEG alatt végzett körülbelül húsz perces kísérlet, ami azt vizsgálja, hogy kilenc hónaposan mennyire vannak tisztában a gyerekek a tárgyak és fogalmak közötti kapcsolattal. Ehhez egy speciális mérőeszközt tettek Kissmajom fejére, amiről meg voltam győződve, hogy két percnél tovább nem fogja elviselni, mert ő még a sima sapkákat is szívből gyűlöli, hát még egy nedves tappancsokkal ellátott, mélyen a homlokába lógó, szűk hálót; de a viszgálatot végző pasi nagyon profi volt, felhelyezéskor elszórakoztatta*, utána meg már annyira lenyűgöző volt maga a látvány, hogy szerintem az idő nagyrészében meg is feledkezett róla. Az én teendőm továbbra is az ülőalkalmatosságnak levés volt, illetve az, hogy megakadályozzam, ha Kissmajom esetleg kárt akarna tenni a méregdrága berendezésben, de nézelődnöm most is csak utólag szabadott, videón. Az akció egy fekete falakkal ellátott bábszínházban zajlott, ahol immár egy hús-vér emberi kéz rakosgatott a színpadra különböző egyszerű tárgyakat, amiket egy kisbaba is biztos ismer (alma, maci, kanál, cipő, kacsa, stb.), és a trükk az volt, hogy néha a helyes nevüket mondta, néha meg tévesen nevezte meg őket. Az idegjestek kommunikációját azért regisztrálják, mert állítólag felnőtteknél a hasonló félrevezetés egy jellegzetes hullámot rajzol, ami jelzi, hogy az agy ezért felelős része felismerte az ellentmondást.
Kissmajom nagyjából az előadás háromnegyedét bírta teljesen nyugodtan végignézni, utána elkezdett egy kicsit ficeregni, lógázta a lábait, körülnézett a teremben, hátrabújt hozzám, de mikor szóltak hozzá (kizökkenés esetén mindig volt egy "Figyelj, baba!" vagy "Baba, nézd!" szöveg a szokásos szavak között), újra és újra odakoncentrált. Egy idő után megpróbált a fejéhez nyúlkálni, de gondoltam, hogy amíg nem kell lefognom, hanem egy kis hátsimivel vagy kézfogással el tudom terelni, nem kérem a leállítást, mert ha a csapat nem szól, akkor ennyi fészkelődés még biztos nem zavaró. Aztán egyszer csak üdvrivalgás tört ki a rekorder tiszteletére, aki tuti nem lesz figyelemzavaros gyerek, ritka az ennyire kiegyensúlyozott baba, jöjjünk még - amint kiderült, az eddig behozott közel hetven babából egyikkel sem lehetett végigvinni a tesztet, mert amit én már mocorgásnak minősítettem, az másnál alapviselkedés volt, és mostanáig mindenki egyértelműen kikövetelte az idő előtti befejezést, többnyire sírással vagy kontrollálhatatlan mozgolódással. Elmagyarázták a módszert is, miközben visszajátszották a felvételünket, és hát tényleg nem lehet valami egyszerű ideális kísérleti alanyokat szerezni… a gondokodásos agyi aktivitás által gerjesztett elektromos jelek ugyanis annyira gyengék, hogy hozzájuk képest már egy pislogás is hatalmas kiugrást eredményez, vagyis a tárgy-szó kombinációkra adott rengeteg reakcióból valójában csak az értékelhető, ami úgy következett be, hogy az adott baba épp rezzenéstelenül összpontosított. Mi tagadás, nagyon büszke voltam Kissmajomra, mert én őszintén szólva meg voltam győződve, hogy az első teszt alatt csak azért volt olyan példásan fegyelmezett, mert otthon soha nem tévézünk előtte (csak akkor lát tévét működés közben, ha M. szüleinél vagyunk, és néha úgy felejtik), és lekötötte az újdonság, de itt nyilvánvalóvá vált, hogy nem erről van szó, egyszerűen érdekli minden, ami körülveszi, és ha valami tanulható jelentkezik, rögtön képes szivacs-állapotra kapcsolni.

Hát ilyen izgalmas dolgok történnek Kissmajommal, mikor épp nem Apuval lóg a játszótéren, vagy velünk a parkban. Majdnemtíz hónaposnak lenni egy véget nem érő kaland, kéremszépen.


*Note to self: Sürgősen beszerezni egy szappanbuborék-fúvót!