Édesanya

Kicsit mélypont. Jó, csak magamhoz képest, ami végülis nem akkora tragédia, sőt, hál'Istennek valószínűleg sokkal kisebb, mint más emberek mindennapjai; de akkor sem jó érzés.

Kezdődött azzal, hogy a hétvégén piros lettem. Nem mondanám, hogy váratlanul, számítottam rá, felkészítettem magam, nyugalmat parancsoltam a lelkemre, de azért persze a remény mindig ott pislákol, még a legegyértelműbb bizonyosság mögött is. A luteálisom 15 napos volt, vagyis későnek tűnt a dolog, úgyhogy pénteken este még ellőttem egy tesztet - tudtam hogy negatív lesz, hiszen az ovulációs tesztek jelezték volna ha nem, de a kolleginákkal kocsmázni indultunk, és nem bírtam volna nyugodt szívvel alkoholt inni, ha egy icipici kételyem is van. Elképzeltam, hogy csoda történik, és pozitív lesz a teszt - vettem egy Kinder tojást, hogy majd jól belerejtem,  és M. mennyire meglepődik, de milyen boldogak leszünk... pathetic. Persze buli lett belőle, és whisky; legalább az jól telt, miután odaúton sikeresen leráztam magamról a csalódottságot... legalábbis úgy tűnt.

A hétvége nyugis volt, aztán ma reggel arra léptem be a fórumra, hogy valaki megint terhes - ráadásul nem is olyan, aki régen ott van, akit megszerettem, és akinek nagyon szurkolok. Csak egy valaki, aki jött néhányszor, ilyen tiniédzseres kicsinyítőkkel és lenyomva tartott betűkkel csicsergett csomó semmiséget, és most elújságolhatta, hogy sikerült. 

Tényleg nem tudom, hogy bírja az, aki már évek óta próbálkozik, hogy a többiek jönnek-mennek, és ő még mindig ott, minden tiszteletem, komolyan, le a kalappal, hogy tudnak drukkolni és örülni másnak - én őszintén szólva nem voltam képes erre ma, úgyhogy be sem léptem. Nem tudom, mikor fogok legközelebb... egyik lánnyal mindenképpen nagyon szeretnék élőben is találkozni, vagyis inkább kettővel, őket rokonléleknek érzem valamiért - volt egy harmadik is, de ugye ő már lehetetlennel határos módon babos... na neki mondjuk kezemmel a szívemen merem állítani, hogy nagyon szurkoltam.

Egy kicsit szar ez így, hogy most itt lengedez Damoklész kardja Hajnáckzy laparoszkópja fölöttem, és ez a ciklus az utolsó lehetőség, és ha nem jön össze, akkor... pfff. És rettegek, hogy nem fog, és tudom, hogy nem kellene, mert valahogy az a fura érzésem, hogy bár nem hiszek ebben, de ezzel valahogy "bevonzom" a kudarcot - ez nagyjából azt jelentheti józan ésszel, hogy amíg görcsölök a gondolattól is, addig nem lehet jó vége. Nem akarok félni, de annyira szeretnék édesanya lenni, hogy néha már fáj, ha belegondolok... annyira jó lenne látni M. arcán a csibészmosolyt, valamiért biztos vagyok benne, hogy az lenne a reakciója egy pozitív tesztre, és Apu arcán a leplezetlen boldogságot, és M. szülein a meglepetést. 

BTL... valahogy nem merem tiszta szívből kérni tőle ezt a csodát. Szoktam néha, kétségbeesett pillanataimban, de valamiféle fenntartás mindig van bennem, mindig adok kibúvókat, hogy "csak akkor, ha ez valóban a megfelelő idő" meg ilyenek; igazából nem így gondolom, azonnal szeretném, vagy inkább tegnap - de valahogy attól félek, hogy ha igazán kívánom, és úgy sem történik meg, akkor összeomlok, mert én tényleg úgy érzem, hogy elég nagy csodára van szükség arra, hogy nekünk ez ennyire könnyen menjen, miközben csoó teljesen egészséges és normálisan működő párnak is egész sokáig eltarthat.

Na jó, nem ragozom tovább, nem akarom beleásni magam az aggódásba, mert semmi értelme. Egyrészt tényleg hálás vagyok mindennért, amim van: egészségesek vagyunk mindannyian akiket szeretek, semmi fontosban nem szenvedünk hiányt, az élet minden területén sikeresek vagyunk, és... egészségesek vagyunk mindannyian akiket szeretek. Ez már elég nagy ajándék. És végülis miért ne adatna meg a csoda is? Eddig mindent elérhettem amit kértem, miért épp ennek lenne akadálya...?

Ma édesanyám szülinapja van, 73 lenne - drágadrága Anyu, ha hallasz... végtelenül hiányzol, még mindig, akkor is, mikor legmélyebbre ásom, talán akkor a leginkább. Küldj nekünk egy kisbabát, akinek pont olyan szeme van, mint neked...