Kölcsöngyerek

Eddig valahogy sikerült viszonylag távol tartani magamat a baba témától. Igen, technikailag körülötte forgott minden gondolatom és tervem már hónapok óta, minden agyalásnak és számolásnak az volt a kezdete és a vége, minden jövőképbe bevillant egy-egy részlete annak az életnek, amiben már nem csak ketten leszünk. Fejemmel túl sokat, talán betegesen sokat foglalkoztam azzal, hogy mikor épp mi történik a testemben, értékek és táblázatok határozták meg a napjaimat és foglalták keretbe a heteimet. A szívem is egyre gyakrabban készítette magát a változásokra, találgatta, hogy miyen lesz, amikor a cicáknál sokkal védtelenebb valakiért kell majd aggódni, amikor vigyázni kell egy mindenben ránk utalt új jövevényre, és közben figyelni arra, hogy a közöttünk tökéletesen működő egyensúly továbbra is zavartalanul fennmaradjon.

A lelkem viszont, évtizedeken át tökéletesített önvédő mechanizmusával, végig gondosan elzárkózott az egész zűrtől. Nem képzelt el konkrétumokat, nem rakta össze a tartófalakat benépesítő mozaikképeket, a megálmodott vágyvilágot nem rendezte be használati tárgyakkal, hétköznapi történésekkel, és főleg visszatérő érzésekkel. Valahogy steril volt minden és ésszerű, mint egy színdarab díszlete, mint egy regény vázlata, életképekre és ellesett pillanatokra bontva, kizárólag arra az alapra építve, amit másoknál láttam. 

Aztán egyik fórumos lány felrakott egy képet magáról és egy egészen picike újszülöttről; ül egy széken, karjában egy alig pár naposnak tűnő csöppség hófehér ruhácskában... még a fejét sem tudja tartani, majdnem magzati pózban bújik az ölelésbe, alszik. 

És abban a pillanatban hogy megláttam, majdnem szétszakadtam belül... az orrom egyszerre megtelt édeskés babaillattal, az ajkamat csiklandozta a puha pihehaj, a mellemen éreztem a meleg kis test szuszogását, és elöntött egy sor emlék, amikor én is érinthettem ilyent... és akárhogy győzködtem magam, hogy semmi közöm ehhez a fotóhoz, és a rajta látható személyekhez, sírnom kellett.

Annyira irigyeltem a lányt, hogy már fájt, és annyira szégyelltem magam az irigykedés miatt, hogy az még jobban. Nem az övé volt; egy hétvégi délutánra megkapta, egy pár órára érezhette, hogy milyen ennek a csodának a részese lenni, egy percig eljátszhatott a gondolattal, hogy ez az ő élete. Egy percig én is megtettem, egy percre leomlottak a falaim, és engedtem magam elsodortatni az árral, és láttam a parton magunkat, és mellettünk egy apró emberkezdeményt, akin csak mi véljük felfedezni, hogy hasonlít ránk, de akiben egyértelműen felismerem M. szemeit, és a saját számat, és akihez úgy beszélek, hogy elhiszem, minden kis hangsúly számít majd valamikor.
Csak egy percre mertem körülnézni ebben a párhuzamos világban, aztán visszamenekültem a kanapéra, a cica dorombolásához, M. mosolyához, 2012 szeptemberébe, és gyorsan kitöröltem Benedek és Levente emlékét, és a kérdést, hogy vajon lesz-e valaha saját kisfiam...