Due date - The date

Holnap. Igen, holnap lesz az esküvő... és azért épp holnap, mert holnap lenne a Kissmalacz születésének napja...

Nem mondom, hogy kizárólag felhőtlen érzések töltenek csordultig, ha erre gondolok, de egy percig sem bántam meg, hogy ezt a dátumot tűztük ki - így annyi minden van benne azon kívül, hogy ünneplőbe öltözünk, és hivatalosan is egy párrá válunk... benne van az egész életünk, jóval és rosszal, kezdetekkel és végekkel. És ettől annyira szerethetően valódi az egész, nyoma sincs benne semmilyen műlelkesedésnek vagy muszájvidámságnak; ami van, az mind igazi öröm, attól csak még igazibb, hogy ott van ellenpólusul az a soha nem múló szomorúság-csepp, mintegy intő jelül never to take anything for granted.
Mikor én holnap igent mondok, nem csak annak a férfinak mondom majd, aki ebben az életben a legboldogabbá tett és tesz és valószínűleg tenni fog, akivel sok év ezer apró emléke köt össze millió színes szállal; annak is mondom, aki szavak nélkül megértette a poklot, amit bejártam, leereszkedett velem a legmélyére, és a karjában hozott fel onnan, amikor olyan lépés következett, amit egyedül nem bírtam megmászni. Abban az igenben benne lesz minden, amit valaha is végigcsináltunk együtt, a borzalmasan nehéz és az egyszerűen mesés és a más számára értelmezhetetlen dolgok, beleértve az eddigi két legfontosabbat: a babáinkat.

Egy kicsit félek annyira boldog lenni, amennyire boldog vagyok. Amikor legutóbb bátorkodtam, akkor hatalmasat zuhantam, és azóta van bennem egy gát, ami még mindig nem nyílt fel teljesen, de nap mint nap igyekszem noszogatni.... Mert ugyanakkor persze az is igaz, hogy hálás vagyok, amiért egyáltalán vannak olyan végtelen magasságaim, ahonnan akkorát lehet; mert jaj, nagyon szeretem azt a kislányt és ezt a kisfiút, ami fájt és fájhat még, de amolyan Lord Tennyson módra én ezt vallom azért:

I hold it true, whate'er befall;

         I feel it, when I sorrow most;

         'Tis better to have loved and lost

Than never to have loved at all.

És mindezt azért merem, mert olyan védőhálóm van, amilyen. Here's looking at you, kid.

Pride and pregnancy

Rég nem voltam, egy gyors összefoglalót írok azért, mert a dolgok közben történtek, a fontosaknak maradjon nyoma...

Múlt hét szombaton volt a Pride, amire mi is felelőtlenül kimentünk, annak ellenére, hogy ugye az én állapotomban érdemes lenne óvatosnak lenni, mert esetleg véletlenül elkapunk valamit, és még a végén meleg lesz a gyerek... De komolyra fordítva a szót, majdnem elkényelmesedkedtük a délutáni tervet, és otthon örvendeztük végig, hogy idén olyan példátlanul sokan csatlakoztak, de aztán kurvára felhúztam magam azon a maroknyi agyatlan seggfejen, aki karlendítgetett a szánalmas ellentüntetésen. Életemben először bántam, hogy pont nekem nincs székely zászlóm, mert esküszöm, hogy rávarrtam volna egy jó nagy szivárványt és egy kövér Dávid-csillagot és egy mittudomén-mi-a-cigányok-szimbólumát, és bájosan a pofájukba mosolyogtam volna, hogy hátha idegösszeroppanást kapnak - de végül csak felvettem egy "Love is love" pólót, mert hát őszintén szólva eléggé kiröhögtették ők magukat önerőből is. (Azt azért itt is megjegyezném, hogy a büdös kutyaúristenit annak a köcsögnek, aki azt a zászlót lobogtatta az én nevemben meg az apáméban, aki a világ legtoleránsabb embere, és mellesleg genetikailag székelyebb, mint a sok turuljelvényes-rovásírásos divatnagymagyar összesen.)

Mivel M.-et nem feltétlenül akartam több kilométert gyalogoltatni, ezért csak a felvonulás végére mentünk oda, a régi utcánkba, és onnan sétáltunk ki az Olimpia parkba, a zárórendezvényre. A rendőrkordon nagyon helyesen egészen komolyan vette a feladatát, és tényleg nem engedett senkit útközben csatlakozni, de szerencsére nekünk második próbálkozásra sikerült egy kedves és értelmes egyenruhással beszélnünk, aki külön engedélyt kért a parancsnokától, hogy esetünkben kivételt tehessenek - nem csak Rómában van ilyen ezek szerint... A továbbiakat inkább nem részletezném, mert csak elszomorodok tőle: a társaság ezerszínű, a hangulat fantasztikus volt, egy kis szelet európai mentalitás a középkori Balkán közepén... ilyenkor azért nehéz nem úgy érezni, hogy butaság ebbe az országba szülni a Kissmajmot, ő olyan világot érdemel, mint amilyen azon a téren összeállt egy délutánra, nem olyant, amilyenből az anyja egyszer már elmenekült...

On to happier things...
Elkészültek a gyűrűink, nagyon csinosak, egyszerű sárga aranyból egyszerű karikák, olyanok mint The One Ring - a belevésetést azt későbbre halasztjuk, mert nem lesz egyszerű menet, egyáltalán találni kell valakit előbb, aki meg tudja csinálni.
Tegnap szabadnapot vettünk ki, és elmentünk a ruhámért (az autópálya szélén megálltunk hányni) - nagyon tetszik, pont úgy néz ki, mint a fejemben, tökéletesen elégedett vagyok a készítőkkel. Kiegészítőim nem lesznek, ugyanazokat az ékszereket fogom hordani, amik minden nap rajtam vannak, a fejemen sem lesz semmi; egy kis szütyőn gondolkozom, mert mégis bele kellene pakolni valamibe az iratainkat és egy papírzsepit, de vásárolni csak holnap szándékozom, és ennyi idő alatt valószínűleg nem fogok találni olyant, ami tetszene, és színben is illene, úgyhogy majd max M. zsebrevágja őket. Cipőt is szereznem kell még, mindenképpen lapos sarkút - ha nem lesz megfelelő, akkor veszek majd egy pár piros magasszárú Converse-t, és partner look-ban nyomatjuk, mert M. abban lesz. Menyecskeruhám szintén nem lesz, majd valami egyszerű nyáriba átöltözök, mikor megyünk kajálni, és attól kezdve semmi további ünnepélyes sem fog történni, már csak nagyon boldogak leszünk.

On to the happiest thing...
Ma vagyok 15w5d - nagyon gyorsan telik az idő... Reggel mentem volna AFP miatt vérvételre, de közben rájöttem, hogy rossz napot beszéltünk meg, valószínűleg a menzesz alapján számolta ki a doki, nem az UH alapján, mert ezt ugye betöltött tizenhatodik héten kell; nem mintha esetemben (vagy úgy egyáltalán bárkiében) nagy jelentősége lenne az eredménynek, de azért átrakattam hétfőre az időpontot.
Baba-vásár is van, egyre gyakrabban esik meg, hogy bemegyek egy-egy boltba teljesen másért, aztán meglátok valamit, amit egész egyszerűen nem tudok otthagyni; pedig amint kiderült, nem lesz szükség nagy költekezésre, gyakorlatilag pelenkán és az első pár hónap öltözékein kívül semmit sem kell megvennünk, Sz. és H. mindent megőriztek, így kókuszmatractól és légzésfigyelőtől kezdve, mellszívón és fertőtlenítő gépezeten át, különböző méretű autósülésekig és hordozókig mindent megöröklünk.
És az igazi szenzáció: nő a hasam, de valami rohamosan, elő kellett vennem a biztonsági öv elterelő cuccot. A menyasszonyi ruhán lepődtem meg leginkább, hogy a múlt heti próbán még nem látszott semmi egy kis jóllakottságon kívül, és elölről továbbra is változatlan, de oldalról most már definitely vastag vagyok; jó, hogy ilyen későn varrták meg, különben nem férnék bele. A nyári nadrágjaim nagyrésze a minimum tíz kilóval nehezebb időszakomból származnak, akkor szűkösek voltak, most kellemesen lógó bő gatyók, azokat simán kényelmesen hordom most is, szóval nekem továbbra sem tűnt fel semmi azon kívül, hogy nem tudom behúzni a hasamat, és még fekve sem lesz lapos. De tegnap kezdődött a ruhával, aztán néhányszor megpillantottam a kerek önmagam kirakatokban, aztán rájöttem, hogy az egy hónapja még lötyögő farmeromat csak muffin-top árán tudnám begombolni, aztán a napi kajaadaggal együtt már akkora volt, hogy elképedtem rajta, főleg hogy kilóra semmi sem változott... M. jól kis is röhögött, hogy nem tudja mit képzeltem, mégis hol fog megnőni a Kissmajom...? Aztán megbeszéltük, hogy valószínűleg két oka is van a hitetlenkedésemnek... Az első, hogy valahogy nekem még most is felfoghatatlan, hogy lesz egy igazi kisbabám: én már voltam terhes, nekem már van egy gyerekem, akivel egyszercsak vége szakadt a várakozásnak, és az eredmény nem az lett, hogy itt szuszog az ölemben - most, hogy azon a been there done that stádiumon túl vagyok, nekem olyan ez az egyébként teljesen normális dolog, mint egy teljesen ismeretlen élethelyzet, egy hatalmas meglepetés, egy vadonatúj csoda. A másik ok az az egész életem át tartó testkép probléma és súlyingadozás, először a evészavar, később az elcseszett anyagcsere, még később a diagnosztizálatlan inzulin-rezisztencia miatt: eleve megszoktam már, hogy nem vagyok folyamatosan ugyanakkora, nem sokkol különösebben az sem, ha egyik hónapban beesett az arcom, másikban meg van egy kis tokám, és hát vannak ugye régebbről megmaradt ruhadarabjaim, amik miatt nem olyan drasztikus az átállás még így sem, hogy csak egy töredékem indult növekedésnek. Minden esetre erősen vicces, hogy reggel gyakorlatilag egy enyhén hízásnak indult feltűnésmentes zsírpocaknak néz ki, estére meg már igazi simogatható, tagadhatatlan terheshas, imádom!

Never say never

Két hét múlva esküvő. Múlt héten megrendeltük a csokromat (apró sárga nap-csillagok és kék íriszek...), kiválasztottuk és leelőlegeztük a gyűrűket (amint kiderült, utolsó pillanatban, mikor még épp van idő legyártani őket), ma voltam ruhapróbán (pont olyan lesz, amilyennek szerettem volna, csak nyilván a Hepburn-féle bő szoknyarész nélkül, mert ugye már nem nagyon van derekam, amire ráilleszteni), így már csak annyi van hátra, hogy M.-nek vegyünk egy olyan fehér inget, ami a hatalmas vállai és a lapos hasa miatt nem lóg rajta mell alatt. Még mindig elég szürreális, tiszta szerencse, hogy növekszik a hasamban egy ember, mert így van, ami döbbenetességével ellensúlyozza az egészet.

Két társadalmilag elvárt dolgot elleneztem hevesen egész életemben.
Az egyik a házasság - egyszerűen nem hiszek benne, nem látom értelmét, úgy érzem nem más, mint bugyuta ragaszkodás egy elavult szokáshoz, ami a világon semmit sem tesz hozzá két ember kapcsolatához. Zavar a vak konformizmusa, hogy megismerkedünk, szerelembe esünk (szerencsés helyzetben), összeköltözünk, és akkor illik meglépni ezt is, mert ez a kötelező következő lépcsőfok a szaporodás előtt. És zavar az egészet körülvevő világ szemének előadott cirkusz, az álhagyományos szertartások, és az még inkább, hogy akárhányszor mondom el (kizárólag kitartó vallatások után, nem mintha magamtól buzgón emlegetném a témát), hogy nálunk gyakorlatilag nincs is mit szervezni, tehát nem jár folyton ezen az eszem, még most sem, nem hogy az utóbbi fél évben, és nem foglalkoztat különösebben a ruhám, és annál kevésbé a kiegészítői, és igen, valóban csak három jóbarát lesz ott a párjaikkal, és nem, a szüleink valóban nem, és bármilyen hallatlan, az ünnepi ebédre nem fogunk előre asztalt foglalni, csak beesünk majd valahova és egy jót eszünk-iszunk... szóval már akinek négyszer elmondtam, valamiért az is újrakérdezi, mintha remélné, hogy időközben benőtt a fejem lágya, és engem is elkapott végre a lázas lelkesedés. Igen, by all means, én is csináltatok egy olyan sminket és műfrizurát, amiben a szerencsétlen férjjelölt is alig fog rámismerni, és sosem-olvasott Bibliára esküszöm egy pap előtt, akinek utoljára tizenéves fejjel hittem őszintén, és egy fél havi fizetésért felfogadok egy vadidegen pasast, aki majd vacsora közben malac viccekkel körítve ecseteli a nászéjszakánkon várható akciókat a vendégeknek, és egy kis vagyont adok egy magát profinak tituláló fotósnak, aki kivisz egy bámészkodó sétálókkal teli parkba, és kétpercenként figyelmeztet, hogy nézzünk már szerelmesen egymás szemébe a csipkenapernyő alatt - és mindeközben hősiesen tűröm, hogy zsibbad a szám az egész napos kényszermosolygástól, és soha nem látott hatod-ági rokonok puszilják az arcomra az izzadságcseppjeiket, miközben egymásnak adogatva körberángatnak a táncparketten. Tudom, nem minden egyes lakodalom gyűjti össze a teljes fenti katasztrófaarzenált, de én még olyan esküvőről személyesen nem hallottam, ahol ne lett volna valamilyen részletnyi kompromisszum, amit a fiatal pár szíve szerint másképp csinált volna, csak akkor megsértődik az ángyó, hogy nincs mulatószene, vagy nem tetszik az apósnak, hogy kimarad a menüről a húsleves-rántotthús kombó, vagy épp muszáj véresre hólyagosodott talppal is keringőzni a borgőzös meghívottakkal, mert különben veszteséges lesz a buli, és nem jut pénz a nászútra. És tudom, biztos túlzok, biztos sokaknak tényleg "az életünk legszebb napja, ami csak rólunk szól" az esemény, és biztos őket meg attól rázza ki a hideg, hogy végülis én is egy klisén lovagolok: egy életre szóló jó kapcsolathoz semmi szükség se igazolásra, se anyakönyvvezetőre, se papra. De én tényleg úgy gondolom, hogy csak két ember kell hozzá, aki szereti egymást és felnéz egymásra, és tiszteletben tartja a másik személyiségét és szabadságát; semmi több, minden más szükségtelen sallang.
A másik dolog a terhesen férjhez menés - jó, egy kicsit nyilván árnyaltabb a dolog... ahogy nehezen bár, de el tudok képzelni esküvőt is, ami attól még, hogy tíz főnél többen jelennek meg rajta, nem feltétlenül erőltetett menet, úgy még inkább el tudok képzelni olyan helyzetet, ahol csak egy gyerek megjelenése teszi időszerűvé a dolgot. Vannak olyanok, aki már hosszú évek óta élnek együtt boldogan, és valamiért fontos nekik, hogy a kicsi hivatalos családba szülessen, vagy eleve már rég készültek a házasságra, csak sosem volt rá megfelelőbb pillanat, mint az, hogy szó szerint egy lett belőlük, vagy igazából nekem az is elég jó érv, hogy úgy kedvezőbbek az adófeltételek (nyilván normális kapcsolatról beszélek, nem arról, hogy húbasszus, jön a kölök, akkor legalább egy kis pénz is álljon a házhoz, ha már így egymáshoz lettünk láncolva). De én nem egy házasságot ismerek, ami a véletlen teherbeesés nélkül szóba sem került volna, vagy még rosszabb, a pasinak évekig eszébe sem jutott elvenni a nőt mondjuk csak azért, mert az őszintén vágyott rá, jó kényelmesen elvoltak egy valójában csak egyikük számára ideális helyzetben - aztán amikor jött a gyerek, akkor persze jogot formált az anyára is, mint valami haszonállatra, aki már bizonyított, és elvonszolta hordóként az oltár elé, meg sem kérdezve, hogy ha már erre várt kislány kora óta, akkor esetleg nem szeretne-e mégis egy év halasztást, hogy legalább a megálmodott csinos ruhába öltözhessen. És ettől kezdve, hogy az esetek többsége ilyen, nekem egyszerűen visszataszító az egész nagyhasú menyasszonyság.

Szóval nem, soha nem akartam házasságot kötni, még akkor sem, amikor már biztos voltam benne, hogy megtaláltam a világ legcsodálatosabb férfiját, és az valamiért pont engem tart a világ legcsodálatosabb nőjének, és ezt bizonyítandó leélt mellettem majdnem nyolc évet, anélkül, hogy bármi jelét mutatná, hogy szívesen abbahagyná. És akkor három hónap leforgása alatt elért minket a világ legnagyobb boldogsága és legnagyobb bánata, ami úgy összeforrasztotta a már addig is egymáséba érő lelkeinket, hogy most már biztos: sosem fogjuk megtalálni, hogy hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik. Valahogy minden kimondható szó, minden logikus tett kevés volt ahhoz, hogy lefordítható módon kifejezzük, amit érzünk - egymás iránt, és az iránt, aki eljött a kislányunk és tanítónk lenni. Úgyhogy szinte egyértelműen következett az az egyetlen dolog, ami számunkra mindig is annyira ésszerűtlen volt, hogy illett a helyzet abszurditásához: amire soha semmi és senki sem tudott volna rávenni minket, arra rávett ő, aki ezen a világon csak nekünk létezett, de nekünk mindenek felett.
És nem, még sohább nem akartam terhesen férjhez menni, de ő ezt is felülírta, és amilyen hamar csak lehetett, maga után küldött egy még hihetetlenebb második csodát, amitől minden érv és elv és elhatározás jelentőségét vesztette. Így már nem fog érdekelni, ha majd a hasamra kacsintva mindenki megtoldja a gratulációját egy szellemesnek gondolt végre-rászántátok-magatokat megjegyzéssel... így már nem csak egy papírt írunk alá, hanem lelkünk és testünk mellett a földi nyomunkat is az ő nevével, így már nem csak egy kétszemélyes ékszer az a gyűrű, hanem a közös végtelenünk szimbóluma, ahol mi négyen egy csapat vagyunk.

Oliver Twist, Nyilas Misi, Kissmajom

Csalódott vagyok, nah. Voltam ma a dokimnál a havi terhesgondozós rendelésen, és miközben egy negyed órán át írkálta át a mindenféle eredményeket a kartonomra és a kiskönyvembe, és beszélte meg velem, hogy mik következnek, a vizsgálat maga mindössze két percet tartott: megállapította, hogy zárt a méhszájam, megnézte, hogy ügyesen ver a baba szíve, és kész is voltunk. Amúgy sem a legjobb minőségű az ultrahangja, erre alig pár másodpercre közelített csak rá, Kissmajom ott lazult lustán (Olyan nyugodt ez a baba, ha végre érzem majd a mozgását folyton azon fogok aggódni, hogy biztos beteg - majd állítsatok le!), és mire megpillantottam a szívét, már be is fejeztük; nem hogy mérés nem volt (mert ugye alig egy hét után megint minek), de még arra sem volt időm, hogy megkérjem, állítsuk meg a képet, hogy legalább egy telefonos fotót kattintsak el.
Úgyhogy erről a szegény drága gyerekről továbbra sincs semmink a világon - hát hogy van ezzel bánva...?! Tudom, hogy leszóltam a mozizást, de terhes vagyok és ilyenkor szabad össze-vissza csapongani, és esküszöm, hogy a 18. heti menetre a legeslegdrágább helyre megyünk, ahol a konkrét méricske után lassan és ráérősen egy egész órát szánnak ránk, és teljes portfóliót meg videósorozatot csinálnak róla. Én egyszerűen nem értem, hogy hogy bírják a várakozást azok a nők, akiknél az egész terhesség alatt összesen három ultrahang van, mert oké, hogy például Anyunak nem volt választása, akkoriban nem tudtak benézni és kész, de most, hogy itt a lehetőség... komolyan mondom, erős késztetést érzek, hogy jövő hétre bejelentkezzek valahova, ahol nem is fog történni semmi, csak annak bámulása és kiélvezése, hogy ez az édes lény itt lebeg bennem. Óóó, úúúgy szeretem!

Július 12-én mennem kell AFP vérvételre, utána meg majd be kell jelentkeznem genetikára, és 24-én vissza a saját dokihoz; azóta eszembe jutott, hogy akkor pont Bécsben leszünk Hugh Laurie koncerten, szóval az tolódik. Jah és december 25-re vagyok kiírva - nem tudom ez hogy jött ki a kis naptár-tárcsából, mert minden netes program ennél több nappal későbbet mond, de a doki biztos betöltött 39. héttel számolt, hiszen akkortól már bármi lehet. Szegény bogárka ezzel is jól el lesz intézve... mondjuk én soha nem szenvedtem attól, hogy major ajándékozós ünnepen jöttem világra, úgyhogy majd megoldjuk, hogy ő se, de akkor is: mindene (mindkét névnap és a szülinap) késő őszre és télre esik majd, úgyhogy majd kénytelenek leszünk fogantatásnapot és kétcsíkostesztnapot is tartani, mert ennyi boldogság után, amennyit ő ad, igazán jár neki legalább évszakonként egy ünneplés.
M. szerint egy kisfiúnak ilyennek kell lenni, igazi streetwise kisklambó, aki ahogy eddig is, majd megoldja egyedül, hogy minden jó legyen, és ha kijön, kisimliskedi majd a szemünket is. Óóó, úúúgy szeretem!

Még azt akartam mondani, hogy így a második trimeszter elejére tisztára visszatértek a koraterhes tüneteim: émelygek, nincs étvágyam, és minden este el tudnék aludni nyolc körül... egyedül a mellfájásom enyhült; na meg alig észrevehetően ugyan, de állítólag nő-nődögél a hasam, és benne a kincs, akit óóó, úúúgy szeretek!

Second base

Ennyire terhes még sosem voltam.
Mivel előző alkalommal az inszemes stimuláció miatt a tankönyvinél rövidebb volt az első félidőm, most meg a sajátkezű maratoni ciklusom miatt hosszabb, mindig úgy számoltam, hogy korrigáltam egy kicsit: egy képzeletbeli tökéletes 14 napos follikulárishoz adogattam a megtermékenyülés után következő heteket. Ennek két hónap után igazából nem sok jelentősége van, mert mikor ultrahangoznak, úgyis mindig a baba mérete alapján tippelik meg újra a korát, de így az elején még számon tartottam mindent, hogy frászt ne kapjak, ha esetleg másmilyennek tűnik, mint amilyennek a hivatalos piroshoz képest lennie kellene.
Kissmalacznál az ovuláció és az inszem CD13 volt, egy szerda; szintén egy szerdán volt a CVS, akkor voltam naptár szerint korrigáltan pontosan 12w0d, ultrahang szerint pedig 11w6d; és szintén egy szerdán váltam el az édes bogaramtól, akkor voltam naptár szerint 13w0d, de az ultrahang csak 12w2d mutatott, nagyon lelassult, elfáradt már a kincsem... Kissmajomnál az ovuláció CD17 volt, vasárnap; a CVS hétfőjén naptár szerint korrigáltan 12w1d, ultrahang szerint 12w2d voltam; ma vagyok naptár szerint 13w1d, és lassan belelépek a második trimeszterbe...

Még mindig nem nagyon hiszem el, hogy gyerekünk lesz. Tavaly ilyenkor még azt gondoltam, nem lehet nagyobb boldogság, mint pozitívat tesztelni - most már tudom, hogy létezik ilyen, és azt is, hogy a két csík után van egy még fontosabb boldogságlépcső... és sejtem azt is persze, hogy lesz még egy és még egy és még millió... Most ebben a még mindig tartó eufóriában a szívem megint azt mondja, hogy a továbbiakban nem lehet semmi baj, de az eszem már sokkal okosabb ennél sajnos, úgyhogy egészen tisztán megint csak a következő mérföldkőig lát: erőteljes, de óvatos reményekkel várja a 18. heti genetikai ultrahangot; amit amúgy fogalmam sincs, hol és kivel érdemes elvégeztetni. Próbáltam utánanézni az igazán jó hazai szonográfusoknak, mert csak úgy beesni nem szeretnék sehova, csak azért mert szép 4D mozi-élményt tudnak biztosítani - egyelőre semennyire sem foglalkoztat, hogy hogy néz ki a kisfiunk, szeretni fogom mindenhogy, úgyhogy eléggé mindegy, hogy örökli-e az ajkaimat vagy sem. Nem ígérem, hogy ez később sem változik, amikor már tényleg annyira nyugodt és laza leszek (I'm sure that's gonna happen...), hogy máson sem tudok agyalni, csak azon, hogy vajon hajjal születik-e vagy anélkül, de per pillanat inkább a különböző kis porcikái érdekelnek, hogy jól működjön mindegyik, vagy hogyan segíthetünk majd rajta, ha esetleg valamije nem. A Fetal Medicine Foundation szerint azonban nem valami fényes a helyzet, erre a konkrét dologra összesen három darab magyar orvos van általuk akkreditálva, az egyik nálam már leszerepelt (nem, nem a doktornő az, ő rajta sincs a listán), a másik Nyíregyházán rendel, a harmadikról meg összesen vagy tíz találatot ad a kereső, és egyik sem igazán releváns, szóval nem győzött meg. Van ugye a Dr. Hajdú Júlia, de ő magzati szívultrahang specialista, és gondolom hozzá csak célzottan szokás menni, ha az adott szervet kell kielemezni, úgyhogy még van úgy öt hetem kitalálni - ha valakinek van ötlete megbízható szakorvosra, nagyon szívesen fogadom.

Most visszaolvasva teljesen úgy tűnök, mint egy őrült paraanya, aki mindent görcsösen be akar biztosítani, ami lehet hogy nem áll nagyon távol az igazságtól, de ebben a konkrét esetben pont nem igaz. Egyszerűen a múlt heti kötelező pihenés és a mellé erősen ajánlott figyelemelterelés közepette muszáj volt foglalkozni valamivel, és mivel a teljesen unrelated dolgok nem igazán kötöttek le, úgy döntöttem, hogy optimista leszek, és máris a következő lépésre koncentrálok. De dokumentálódtam már sokkal távolabbi dolgokban is, például abban, amit először Isolde blogján láttam, hogy miért nem szabad sírni hagyni a csecsemőt mintegy idomításul, hogy tanuljon meg önállóan elaludni; mondjuk M. szerint ilyen veszély a mi gyerekünket úgysem fenyegeti majd, annál inkább az, ami Rachel lányát, hogy folyton hurcolászni fogom, mikor alszik, hogy bújjunk inkább össze - lévén, hogy én vagyok az a sültbolond, aki képes zsibbadásig mozdulatlanul feküdni, ha egy macska kényelmesen elhelyezkedik a hasán, attól félek, hogy nem téved túl nagyot...

Jah azt említettem már, hogy mennyire boldog vagyok...? Mert ha nem, akkor mondom ám - még úgy is, hogy tavaly év végén annyit ismételgettem, a legnagyobb őszinteséggel, és végül jaj hogy fájt... De nem vagyok babonás... inkább boldog vagyok. :)

Blue suede shoes

Tudom, hogy feketének tűnik, és óriási nagynak, de tulajdonképpen sötétkék, és egészen picike, tíz centi se hosszában. Másfél hete vettem, egy félig könyv- félig ruhaturkálóban, ahova leginkább az előbbi miatt mentem be (és természetesen zsákmányoltam is majdnem egy kiló könyvet kétezerhétszázért). Persze a múltkor történtek után egyáltalán nem akartam vásárolni a babának, de a kendős kupac alján észrevettem a félpárat, és egyszerűen nem bírtam abbahagyni a keresgélést (többek között használt fürdőruhák között - csak hogy egyértelmű legyen, mennyire elszánt vagyok), amíg elő nem bányásztam a másikat is. És megvettem, mert hinni akartam, hogy minden rendben lesz, még akkor is, ha pár otthagyhatatlan apróságot anno a Kissmalacznak is beszereztem - és mert kék volt, és én elhittem az apjának, hogy kisfiú lakik bennem.
Úgyhogy without further ado bemutatom Kissmajom első saját ruhadarabját:
És nagyon-nagyon-nagyon köszönöm nektek minden saját drukkját, meg minden velem együtt várakozást, reményt, bíztatást... akár itt, akár máshol, akár ismerősen, akár zugból, továbbra is olyan jó, hogy vagytok!

Most jól vagyok. Továbbra is ájuldozósan és pihegősen nagy melegtől, de kit érdekel az már.
Ezekben a napokban M.-nek is, nekem is nagyon gyakran eszünkbe jut az a drága kislány, akinek születésétől már kevesebb, mint egy hónap választana el, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy. De persze ha nem így alakulnak, akkor most nem várnánk ezt a drága kisfiút, akinek a nevét már akkor biztosra tudtuk, amikor csak hetek óta ismertük egymást. Milyen furcsa, kiszámíthatatlan dolog az élet, és milyen egyszerre tud az ember hatalmas űrt, és hatalmas boldogságot érezni, ugyanattól a hatalmas szeretettől...

It's a healthy baby boy!!! :) :) :)

Felhívtak, egy nappal az ígért előtt, amitől majdnem megállt a kánikulától amúgy is csigásra lassult szívem; és egy halk hangú fiatal nő azt mondta, hogy kromoszómarendellenességet nem találtak. Nem tudom, hogy jutott eszembe egyáltalán (úgy látszik a szkepszis még sokkos állapotban sem hagy nyugodni), de miután csöndben vettem pár nagyon nagy levegőt, az első kérdésem az volt, hogy ez még csak a FISH-eredmény vagy a teljes-végleges, ő meg egy kicsit meglepődve (biztos nem túl gyakori a hozzám hasonló over-worrier) mondta, hogy az utóbbi. Na akkor kezdtem el ugrálni a nappali közepén Kissca nagy rémületére, és kezdtem el kiabálni, hogy köszönöm, és jajnemhiszemel, és köszönöm, és jajIstenem. Már majdnem elbúcsúztunk azzal, hogy a papírkánkat ne postázzák, hanem majd valamikor beugrunk érte a recepcióra, amikor eszembe jutott, hogy az egészséges babánknak, bár igazi másodikhoz híven fotó még nem készült szegénykémről, neme azért van, és talán jó volna tudni is...

Most a lelkem minden porcikája tele van velük... édes-drága Kissmalacz... édes-drága Kissmajom... <3

Going slightly mad...

Ma meglepően könnyű nap volt, jól együttlevős, sokat nevetős. Elugrottunk ugyanis Visegrádra az anyakönyvvezetőhöz adatokat felvetetni, mert már így is kifutottunk az egy hónappal előre bejelentős határidőből, csak a nő nagyon jófej volt, és mégis elintézi nekünk a július 17-i időpontot. A procedúra hivatalos része nagyjából ugyanolyan "komolyra" kerekedett, mint anno a közjegyzős, nem is értem, hogy hitte el végül, hogy de mi tényleg össze szeretnénk házasodni. Nagyjából a legfelkészületlenebb pár lehettünk, akit életében kiszolgált; azt az irodában kiteregetett esküvős magazinon való vihogásunkról (Békegalamb eregetés, selyemmasnis székek, bérelhető vőfély, gihihi!) azonnal sejthette, hogy a klasszikus szervezés nem az erősségünk, de mikor rákérdezett, hogy milyen szertartást akarunk, mi meg csak meredtünk egymásra kuncogva (Szertartás, gihihi!), egy kicsit szerintem gyagyának is nézett. De végül bravúrosan összeszedtük magunkat, az ujjaink segítségével sikerült megszámolni, hogy hány vendégünk lesz tanúkkal együtt (hat darab, nem, szülők nem, egész biztosan nem), körülbelül két másodpercnyi összenézéssel meg tudtunk egyezni, hogy mi semmilyen nyálas esküszöveget nem akarunk felmondani/-olvasni egymásnak, ugyanezzel a módszerrel eldöntöttük, hogy gyertyát fogunk gyújtogatni (az alternatíva homokvegyítés lett volna, nagyon hipszter, mi meg ugye magunk vagyunk Hagyományosék), és M., amint meglátta leírva, gyorsan kiröhögte az új nevemet - looking on the bright side: legalább ezek után nem fog annyira meglepődni, hogy Star Wars soundtrack lesz majd a ceremónia háttérzenéje.
Aztán kijöttünk a negyvenkét fokból a harminckettőbe (jó, autóban még tízzel kevesebb), és mivel még csak dél múlt, kitaláltuk, hogy ránduljunk át komppal Nagymarosra, és ebédeljünk azon a helyen, ahol nyolc évvel ezelőtt eldöntöttük, hogy ha valaha, akkor csakis a túloldalon vesszük el egymást. A panzió sajnos azóta megszűnt, de ha már ott voltunk, felmentünk Zebegényig, és egy tündéri idős házaspár kis éttermében ettünk isteni szarvasszűzérmét isteni erdei gombával. Végül pár budai kitérő és M. szülei után hat körül értünk haza, úgyhogy szinte egy teljes napot nyertünk csupán mérsékelt gyomorideggel.

Holnap meg holnapután nehéz lesz, mert M.-nek dolgoznia kell, annyi romantikus sorozat meg nincs a világon, amennyitől sikerülne elfelejtenem, hogy mi most itten tulajdonképpen ítéletre várunk. Legszívesebben bemennék dolgozni, de egyrészt úgysem tudnék koncentrálni, másrészt biztos összevesznék minden kicsit is zűrös partnerrel, akivel kapcsolatba kerülök (normál munkanapon is köztudottan céges bad cop vagyok, de most semennyire sem tudnám kontrollálni magamat), harmadrészt meg nem kollegák tekintetének kereszttüzében szeretnék térdre rogyni, amikor megcsörren a telefonomon egy ismeretlen szám.
Hajnalban a legrosszabb, amikor a meleg miatt megébredek - azon az álom és valóság közötti vékony vonalon egyensúlyozva mindig az jut eszembe először, hogy Istenem, még pár napunk van csak együtt, és nekem soha nem lesz egy gyerekem, akit magamhoz is ölelhetek, én leszek az a nő, aki félévenként bevonul a kórházba abortuszra amíg mazsolává nem szárad a méhe, mint valami modern korba átültetett görög dráma elátkozott hősének. Aztán azt gondolom, hogy de hát hány nőt ismerek, aki egy ilyen ultrahangtól teljesen megnyugodott, és semmilyen további vizsgálatra nincs szüksége ahhoz, hogy az elkövetkező hónapokban boldogan várja a babáját, és igaza lesz; aztán meg az jut eszembe, hogy a múltkor majdem én is megnyugodtam, és az, hogy ugyanakkor hánynak születik beteg babája... nyilván töredéknyinek csak, de mikor te magad vagy az a bizonyos töredék, akkor az elég sovány vigasz. Azt sosem merem kimondani, még magamnak sem, hogy minden rendben lesz - M. sem meri, csak belémnéz és nagyon megszorítja a kezemet, és én annyira de annyira imádom ezért az őszinteségért.
Lelkiismeretfurdalásom van, hogy a Kissmajomhoz akaratlanul sem kötődök még eléggé... jó volna azt hinni, hogy azért, mert lesz majd erre rengeteg időnk, valódi, összebújós, de nyilván érzem, hogy tudatalatti vagy igenis tudatos akadály ez, átlátszó, olcsó önvédő mechanizmus. Csak azt remélem, mindennél jobban, hogy ő is pontosan érzi, tudja, hogy attól, hogy egy gyáva féreg vagyok, még pontosan ugyanannyira fontos nekem, ugyanannyira vágyom és várom, ugyanolyan tisztán és vég nélkül szeretem, mint a testvérét...
Most meg csak folynak a könnyeim, és nem tudom megállítani őket... mindegy. This too shall pass.

Várás, csalódás, kérdés, örülés

Na most kellene átaludni négy napot, és arra ébredni, hogy minden rendben van...

Ma reggel megvolt a hasbaszúrás, még a januárinál is eseménytelenebben - csak kötelességtudatból fekszem a kanapén, bugyuta tévéműsorokat nézve... na meg mert dögmeleg van, máshoz nem is lenne sok kedvem. A technikai részletek semmiben sem tértek el a múltkoriaktól, úgyhogy azokat nem is részletezném; egy pici különbség volt csupán: ezúttal éreztem a méhlepénybe való behatoláskor egy enyhe fájdalmat (akkor is szóltak, hogy fogok, csak végül valahogy megúsztam), viszont cserében se közvetlenül a beavatkozás után, se azóta semmi jele, hogy bármi is történt volna, tényleg semmi, se nyomás, se görcsölés, se fájás, még a tű helyén sem.
Kilencre mentünk, és magunkat is megleptünk, hogy mennyire gyomorideg és izgalom nélkül ültünk le a váróban, kitölteni a bejelentkezőt. Egyetlen bajom volt, hogy a húgyhólyagom (túl keveset ittam mindig is, így extrém kicsi) nagyon tele volt, feszített és kínzott, és minden mozdulatnál úgy éreztem, hogy be fogok pisilni. Aztán már szólítottak is, bementünk, ugyanaz a társaság volt bent, mint legutóbb, be sem kellett mutatkoznom, a doktornő már azzal fogadott, hogy mi már találkoztunk; ezek szerint múltkor úgy döntöttünk, hogy megszakítjuk a terhességet, mondta, igen, mondtuk, és ezzel le is zártuk a témát szerencsére... legalábbis látszólag. Felfeküdtem az ágyra, bekapcsolták a képernyőt - hát nem tudom, mi történhetett ott az elmúlt fél évben, de a mostani gépük baromi gyenge, olyasmi, mint ami a saját dokim rendelőjében van, az én laikus szememmel alig lehetett valamit látni rajta, ami igencsak meglepő volt azok után, hogy a Kissmalacznak gyakorlatilag az orrcsontját is simán láttuk anno, anélkül, hogy bárki is rábökött volna. A Kissmajom szinte csak egy homályos babaformájú folt volt, jól felnyomva a hasamban a sok vizelet miatt (aminek a személyzet amúgy megint nagyon örült), ücsörgött a kis házikója egyik sarkában, és nem kalimpált nagyon vadul, csak mozdult párat néha, nyugisan-ráérősen. Most nem méricskéléssel kezdtek, egy kis bámészkodás és előkészületek után M.-nek ki kellett menni, aztán mondták, hogy a procedúrát már ismerem, de azért fogják mondani előre minden lépéskor, hogy mi várható. Ezúttal maga a mintavétel sokkal gyorsabb volt, már másdoszorra elegendő mennyiséget sikerült levenni, úgyhogy két percen belül már kint is volt belőlem a tű, és megszűnt még az az enyhe kellemetlenség is, amit addig éreztem.
Következett a mérés, ami a rossz képminőség miatt számomra sokkal kevésbé volt látványos, mint múltkor - akarom mondani, szó szerint semmit nem láttam egy miniember-árnyékon és egy verő szívecskén kívül, így elég kiábrándító volt, mert én hasonló élményre számítottam. A Kissmajom hosszúsága 62 mm, ami 12w2d, vagyis egy nappal több, mint amit eddig tippelt a dokim; combcsontja 8,5 mm, haskörfogata 60,2 mm, fejkörfogata 71,1 mm, fejátmérője 19,8 mm. Az utóbbi kettő kisebb, mint a Kissmalaczé volt, ennél három nappal korábbinak mért korban, amin egy pillanatig képes voltam aggódni - de aztán egyrészt -tól/-ig táblázatokban mindkettőt normálisnak mondják, másrészt kedvem lett jó hangosan kiröhögni magamat, hogy te hülye liba, hát most komolyan képes vagy ezt csinálni...?! Hát ugyan mit számítottak a gyönyörű számok, mikor a kislányunkról volt szó...?

És most elmondom az érdekes részt, azt amitől őszintén szólva tartottam is, és ami miatt nagyon elgondolkozom azon, hogy a hat hét múlva esedékes genetikai ultrahangot ugyanitt akarom-e majd csináltatni. Annyi biztos, hogy CVS-ügyben következő gyerekeknél sem mennék máshova, mind árban, mind az eredménykiadás gyorsaságában, mint szakmailag elégedett vagyok velük: megböktek, szenvedésmentesen kipumpálták a bolyhaimat, kielemzik, értesítenek - pontosan ennyire fizettem be, ha ennyit kapok, I'm good. De ha orvosilag a profizmus része a megfelelő tájékoztatás is, akkor ezennel a januári után ma másodszorra is megtörtént a leszereplés.
Igazából nekem nem gond, ha egy orvos a lelkemet nem próbálja ápolni munkavégzés közben, nekem pont elég, ha a sajátom olyan, aki erre a részre is figyel, ezért választottam őt; ugyanakkor a tudományos tényektől való bármelyik irányú eltérés igenis zavar minden orvos kapcsán. Zavar az a befolyásoló-show, ami a Kissmalacznál került előadásra, hogy hűde tökéletes baba, minek itten invazálni, hupsz, mégsem annyira tökéletes, de good enough, bízzuk a természetre a döntést, és tartsuk meg anyway. És zavar az is, amit ma műveltek: egy kicsit lerázós hangulata volt az egésznek, hogy úgyis szúratok, akkor minek bajlódni velem, gyakorlatilag a vizsgálat alatt semmilyen információt nem kaptam (nem is kértem, mondom, én kizárólag a kromoszómaszámolgatás miatt mentem oda, minden másnak utána tudok nézni a neten is - csak a múltkori részletgazdag ismertető és lelkes dicsérgetés után igencsak szembetűnő volt a kontraszt), sokkal kevésbé alaposan nézegették meg a babát (pl. orrcsontot nem is néztek), a méreteket is csak utólag a jelentésen láttam meg, fotót egyáltalán nem kaptam (januárban hármat), végig makacsul a monitort nézte mindenki, semmihez sem fűztek egy szónyi magyarázatot sem, az egyetlen félmondat egymás között hangzott el, mégpedig a tarkóredő mérésekor, miszerint: "Ez biztos nem Turner szindrómás." Ezt tudta mondani a doktornő még egyszer, miközben a Kissmalacz tarkóredője a 11w6d mérésüknél 1,5 mm (ő úgy emlékezett, hogy 1,9 mm) volt, a Kissmajomé meg ma 1,8 mm - mindhárom vékonynak számít, nem is ez a lényeg, hanem hogy erre, komolyan, mi szükség volt...?! Egyszer már belebukott ebbe a marha nagy magabiztosságba, tényleg elő kellett adni újra, pont előttem...? És miért? Hiszen akármennyire szerettem volna, ha valóban beledörgölhette volna az orrounkat a szúráshoz való kitartó ragaszkodásunkba, de sajnos nem volt ám igaza...
Csomó helyen olvastam amúgy, hogy istenségként áradoznak róla, mert mikor rossz kombinált teszt meg AFP eredményekkel mentek hozzá tanácsért, ő szemrebbenés nélkül kijelentette egy ultrahang alapján, hogy ez a magzat bizony egészséges - aminek hogy ne örülne egy kétségbeesett, rettegő szülő...? És nyilván, legtöbbször igaza lesz, mert valahogy úgy vannak az arányok, hogy valószínűségszámítós szűréseknél tízből kilenc esetben a kedvezőtlen prognózis valóban nem jelent beteg babát... de mi van az eggyel, aki ezek után hazamegy megnyugodva? Gondolom, ha már megszületik a gyereke ilyen vagy olyan rendellenességgel, kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy harcba szálljon egy országos szaktekintéllyel, főleg miután a papíron, amit aláírás ellenében adnak az ember kezébe, egyértelműen le van írva, hogy "nem szűri ki 100% hatásfokkal az esetleges magzati betegségeket". Valójában nekem ennek a jelen esetnek a tekintetében mindegy, ez eleve egy pontos diagnosztikus vizsgálat, ahol nem lehet mellébeszélni, de abban már nem vagyok annyira biztos, hogy egy sokfajta képpen értelmezhető genetikai ultrahang elemzését rá merném hagyni egy olyan emberre, aki a hajlamos egészen másképpen definiálni a bizonyosság fogalmát, mint amit az számomra jelent. És persze, szeretem azt gondolni, hogy én annyira betegesen kutatok és utánaolvasok mindennek, hogy tudok válogatni a konkrét adatok és magánvélemények között (ahogy eddig többnyire sikerült is megtenni, amikor szükség volt rá), de végülis az ember azért fordul szakemberekhez, hogy legalább az alap tájékoztatás tényszerű és teljes mértékben hiteles legyen. Na mindegy, van épp elég izgulnivalóm mostanra is, a jövőn most nem vagyok hajlandó aggódni - alapvetően megbízok az orvosokban, nem sok csalódás ért részükről eddigi tapasztalataim alapján, majd csak találok olyant ezen a területen is, akinek maradéktalanul hihetek; we'll cross that bridge when we get there.

És hogy felhőtlenül boldogan zárjam: szépséges K. tegnap pozitívat tesztelt, ma már el is merte újságolni... jó, csak visszafogottan persze, mert évek küszködései után hogy lehet felfogni, hogy végre teljesült egy álom...? Hát nem baj, ha kételkedsz, szöszi, majd mi hisszük helyetted... :)

Gondolatok utolsó százon

Hihetetlen, hogy ma már 11w4d vagyok, a kis kütyüm szerint csak 199 nap szülésig... és pár nap van addig a CVS-ig, ami időpontfoglaláskor csak valahol egy ködbe vesző jövőben sejlett fel... most gyakorlatilag az eredményig van még egy hét. Nem mondom, hogy nem rándul görcsbe a gyomrom, ha erre gondolok, pedig teljesen logikátlan: semmi sem ez alatt a hét alatt fog megoldódni, se elromlani, ez a drága baba már most is olyan, amilyennek valamiért mindig is lennie kellett, attól kezdve, hogy két sejt találkozott.

Tegnap voltam védőnőnél, megkaptam a terheskönyvecskémet - eszembe jutott, hogy kár, hogy Kissmalacznak nincs ilyen, mert vele már nem volt alkalmam elmenni, de végsősoron teljesen mindegy, akkora hatalmasság ő az életemben, hogy azon egy pár plusz emlékbe-papírlap elég nehezen változtatna.
A csaj minimum egy tízessel fiatalabb mint én, kedves, segítőkész, de persze sok újat nem tudott mondani (jó, igazából én mondtam neki, mert például nem egészen volt tisztában azzal, hogy mi is a különbség a chorion-biopszia és az amniocentézis között); illetve mégis, adminisztratív dolgokat, kiderült, hogy hogy működik az adókedvezmény, és hogy, ha végre valamelyikünk bejelentkezik a tényleges lakhelyünkre, kapunk majd babaköszöntő ajándékpénzt a kerülettől... mondtam én, hogy tiszta haszon ez a Kissmajom, eddig ingyen gyerek volt, erre most még esetleg keresünk is rajta. :) A vérnyomásom továbbra is elég alacsony, a magasságomat és súlyomat elhitte mérés nélkül, legközelebb július 31-én találkozunk, addig ezzel kapcsolatos teendő nincs.

Visszatérve a CVS-re... beteges, tudom, de fejben gyászos forgatókönyveket gyártok. Önkéntelenül is arra gondolok, hogy ha játszásiból másodpercre pontosan elképzelem azt, ahogy csörög a telefon, és bejelentik a rossz hírt, és mi lereagáljuk azt, akkor az már a valóságban nem tud megtörténni, mert alapvetően nagyon tehetségtelen jós vagyok, és amit néha kínkeservesen megpróbálok előrevetíteni, az soha-soha nem jön be. A múltkor például semmi vészjósló nem jutott eszembe, gyakorlatilag csak azért vártam a hívást, hogy vajon kinek lesz igaza, kisfiú-e vagy kislány az utód - az én fejemben az teljesen egyértelmű volt, hogy az egészséges-e nem is kérdés.
És ezzel végre tisztázni szeretném azt a félreértést is, ami valahogy kialakult kézen-közön, pedig biztos nem tőlem származik: már többen is kérdezték, vagy inkább feltételezték, hogy mi azért csináltattuk meg a vizsgálatot anno, mert valahogy, valahol mélyen tudtam, hogy valami nincs rendben. Értem én, hogy kiábrándító, mert az ember szereti őrizgetni az illúziót, hogy az ösztönös megérzések és az önszuggesztió működni tudnak, de ez esetben tényleg szó sem volt erről, sőt, ha valamiben biztos voltam, az az volt, hogy minden csodálatosságos. Normális, panaszmentes, mondhatni tankönyvi koraterhesség volt, a kezdeti sokk után egész hamar el mertem hinni, hogy nekünk gyerekünk lesz, és saját aggodalmas lelkemhez képest végül már arról is egész bátran fantáziálgattam, hogy milyen lesz az életünk hármasban. Arról nem is beszélve, hogy mekkora nyugalom szállt meg, amikor az ország legújabb-profibb-felszereltebb ultrahang készülékére alapozva az ország leghíres-neves-nevezetesebb szonográfusa arról áradozott, hogy mennyire tökéletes ez a magzat, nem is titkolva helytelenítését, amiért továbbra is ragaszkodunk a beavatkozáshoz. Kizárólag azért tettük, mert előre eldöntöttük, évekkel előre, egymástól teljesen függetlenül, mikor még nem is gondolkoztunk családalapításon. És nem bizony, nem sejtettem semmit, nem aggódtam semmi miatt, legfeljebb a vetélési kockázattól tartottam, attól is csak egy egészen picit, és inkább azért, mert olyan határozottan kitartottunk a szúrás mellett, hogy az adott körülmények között az már a sors provokálásának tűnt szinte.
Próbálom azzal nyugtatni magam, hogy a villám sosem csap be kétszer ugyanoda, but who am I kidding...? Olyan sztorikat olvas az ember, és nem, nem rémregényekben, simán blogokon, emberekről, akik melletünk élnek (túl), hogy azokhoz képest a mi Kálváriánk nem több egy laposka dombnál. Ezzel együtt és ennek ellenére én hiszek most is, a BalToronyLakóban, a sorsban, ebben az édes kis lényben, aki nem is remélten eljött hozzánk - és most is úgy érzem, hogy minden jó lesz, hogy ebben az évben is gyönyörű karácsonyunk lesz, és ezúttal a mese átnyúlik sok következő éven és évtizeden is. And we'll live happily ever after.