Long overdue

Nem jöttem eddig, mert nagyon zajlik az élet, voltunk síelni például, Alpbach továbbra is imádnivaló, M. továbbra is komoly rajongótáborral rendelkezik ott... :) Meg azért is nem jöttem, mert egyelőre, a sok esemény ellenére, még semmi igazán nagy nem történt.
Röviden: kivettem az előző bejegyzésben említett CD4 hormoneredményeimet:
TSH: 1,55 mIU/l (0,40 – 4,00)
Prolaktin: 267,1 mIU/l (70,8 – 566,5) - 12,59 ng/ml (< 24)
FSH: 9,01 U/l (3,85 – 8,78) (< 6-9)
LH: 9,07 U/l (2,12 – 10,89) (< 7)
- vagyis jók, de nem tudni ugye, hogy miért jók, mert ezeket már a gyógyszer befolyásolta.
És sajnos ennek a ciklusnak az elején meg nem tudtam hormonképet nézetni, mert pont a négynapos ünnepre lettem piros, és nem volt labor; azóta már tudom a nőgyógytól, hogy azért akár a hatodik napon kijött eredmény is adhat támpontot, szóval a következő hónapban majd ehhez tartom magam... persze nem fog kelleni, mert bab lesz a hasamban... jújdejólenne! :)

Visszatérve: a gyógyszer több mint tíz nappal lerövidítette a ciklusomat, és így utólag látszik, hogy nagyon szépen befolyásolta mindenemet, egészen egyértelmű és nagyon szépecske a hőgőrbém:

A nőgyógynak mondtam, hogy mivel volt már előre megbeszélt időpontom, és mivel a lassan növekedő tüsző alapján sejtettem, hogy később ovulálok, elmentem mégegyszer vérvételre progeszteront nézetni; most így utólag látszik, hogy amit akkor kevésnek hittünk, az 1DPO eredménye volt, sőt még a második is csak 4DPO, vagyis növekedő fázisban épp. Azt mondta, nagyon jól tettem, mert így kiderült, hogy az az értékem teljesen jó, ami annyit jelent, hogy jófajta volt a pete, és ki is szabadult. Rákérdeztem arra is, hogy a tüszőnövekedés sebessége befolyásolja-e a minőségét, és azt mondta, hogy nem, ebből a progeszteronszintből egyértelmű, hogy lassan ugyan, de tökéletesre fejlődött.
Még visszább térve: egy kicsit elkeseredtem ám, mikor az osztrákoknál elvégeztem a terhességi tesztet. Nem is annyira a sikertelenség miatt, inkább azért, mert nem értettem, hogy akkor most mi történik a testemben, ha negatív, miért annyira magas a hő, és miért nem jön meg végre, és hogy fogok elmenni vérvételre a hosszú hétvég alatt. És tudom, hogy három nőgyógy mondta, hogy esélytelen az a ciklus, de én éreztem (és utólag még orvosilag is kiderült, hogy igazságom van), hogy csoda igenis történhet bármikor - főleg miközben napsütötte kétezer méteres hegycsúcson állva beszélgetek a BalToronyLakóval. :)

Na és ez volt tegnap: elmentem a dokihoz (CD9 volt ugye, és esedékes az UH), megbeszéltük, hogy a múlt ciklus végül egész szép volt, és megnéztük, hogy hogy állunk most. A jó hír, hogy a méhnyálkahártyám máris 7 mm, vagyis a múltkori valami szerencsétlen véletlen lehetett vagy mi, mert ezek szerint mégsem a Clostilbegyt vékonyította - vagy az, de most nem teszi, a lényeg az, hogy ez egy jó méret. Domináns tüszőm megint a jobb petefészekben van (a balban is vannak, de kisebbek), de az megint fejletlenke kicsit egyelőre (8 mm), úgyhogy beadott egy ampulla Merional szurit, és holnap megint mennem kell megnézetni, hogy ez hogyan hat. Igazából ennyi; azt említette még ő is, hogy ha néhány cikluson keresztül nem jön össze a bab, akkor el kell mennem majd átjárhatóságira, de azt igazából nem is bánom, jobb tudni, hogy pontosan mi van és hogy.

The plot thickens

Megvan az eredmény - hát, nem egyszerűsödött tőle a helyzet... kellett nekem emlegetni az ösztrogéndominanciát...
Tehát CD26-on (8DPO) megvolt a második vérvétel, ami alapján,ha minden igaz, mégsem kevés a progeszteronom, mert most 27,76 ng/ml (88,3 nmol/L) lett - viszont az ösztrogén az óriási, még a nagyon tág referenciatartományból is erősen kilóg vagy ötöde: 359,57 pg/mL (1320 pmol/L), tehát erősen domináns.

Vagyis ugyanott tartok: nem jó - de most még társul ehhez az a problémám is, hogy vajon mit  mondjak a nőgyógynak...? Nyilván nem akarom elhallgatni előle ezt a fontos információt, de azt sem szeretném, hogy úgy érezze, okoskodok és öndiagnosztizálok. A helyzet az, hogy egyelőre teljesen megbízom benne, de legutóbb volt egy olyan érzésem, hogy a már össze-vissza jegyzetelgetett papirosomon nem vette észre, hogy én tulajdonképpen mikor is ovuláltam, és mire észbekaptam hazaúton, már tényként volt kezelve, hogy kevés a progeszteronom.
M. szerint mondjam azt, hogy még előttéről volt egy labor-időpontom, és akkor már elmentem, és íme az eredmény; és most ez tűnik nekem is a legjobb megoldásnak. Esetleg azt is bevallom neki, hogy mivel az előző nőgyóggyal nem voltam valami elégedett, és a miniszkóp miatt gyanúim voltak, én magam találtam ki, hogy megnézetem ezeket.

Az eredmény amúgy szinte ugyanaz: a helyzetet progeszteronadagolással lehet és kell kezelni. Állítólag van erre egy gyógynövényekből készült krém is, de egyrészt állítólag annak hónapok kellenek, hogy rendbetegye a ciklust, másrészt én azért mégiscsak a nyugati orvoslás híve vagyok, úgyhogy semmibe (még esetleg hatástalanba) sem kezdenék bele mialőtt beszélnék a nőgyóggyal. Kíváncsi vagyok amúgy, hogy mit szól, mert a fórumos lányok szerint a nőgyógyok nagyrésze azt mondja, hogy ez az aránytalanság nem akkora gond, ha amúgy normál* tartományban vannak a hormonok, pedig igenis az. És tény, hogy tele van a net az ösztrogéndominancia borzalmaival, de az is tény, hogy szinte kivétel nékkül minden ezzel foglalkozó cikk végén ott virít, hogy meg kell venni ezt a csodakenőcsöt, mert ez kigyógyít - ami számomra nem túlzottan bizalomgerjesztő. Más megoldást a problémára nem is találtam sehol, a nőgyógyászok szerint egyszerűen úgy kell kezelni a dolgot, hogy az ovuláció utáni naptól kezdve gyógyszeresen be kell juttatni a szervezetbe a pótlást, és kész.

Holnap elmegyek a Családtervező Központba a cikluseleji hormonképért, ami egyrészt hiányos lesz (ösztrogént és progeszteront nem is nézetett az ottani nőgyógy - most inkább nem dühöngök ezen megint), másrészt pontatlan, mert nem mondták, hogy még a Clostilbegyt elkezdése előtt vetessek vért, mert ugyan CD3-5 van felírva a papírra, de ha CD3 a gyógyszer első napja, akkor a CD5 eredményei már befolyásolva vannak. Persze én is lehettem volna kevésbé idióta, gyanakodtam is, hogy nem lesz ez így jó, de az anyjukat, hogy nekem kell ezzel foglalkozni... Mindegy, legalább a prolaktin szintemre nem tudott hatni a klomifén (legalábbis remélem), hátha kiderül valami abból - a túl magas szint ugyanis természetes fogamzásgátló, vagyis azon is bukhat sok minden. Nem mintha hiányoznának még további akadályok is ugye... de elvileg legalább ennél nem kell rögtön elkeseredni egy rossz eredményen, mert ez nem csak cikluson belül, hanem akár napi szinten, vagy hangulatingadozástól is változhat. Hát nem egyszerű...


* A dolgot az komplikálja tovább (igen, van tovább is), hogy ugye nekem nem csak aránytalan, hanem abszolút értékben is sok az ösztrogénem; és hogy erre mi a megoldás, azt nem tudom, remélem majd a nőgyógy fogja. Az biztos, hogy ez egy olyan hormon, amit a zsírszövetek is tárolnak, és folyamatosan adagolnak (arról nem is beszélve, hogy a mesterséges szinezékektől a permetvegyszerekig mindenben van, tehát nem olyan egyszerű egyensúlyba hozni), tehát az is lehet, hogy a fogyásom ezt is segíteni fogja, ahogy a pajzsmirigyműlödést és az inzulinszabályozást is.

Kettes számú probléma

Hát azt valahogy sejtettem, hogy az inzulinrezisztencia nem az egyetlen bajom, hiszen az valószínűleg nem huszonéves ügy, ellentétben az első perctől fennálló rendszertelen menzeszemmel. Aminek újabb oka bukkant fel ma, a luteális szakasz közepén bekért laboreredmény képében: a progeszteronom 8,08 ng/ml (25,70 nmol/L), vagyis alacsony.
A jó hír az, hogy peteérésem az volt, ezt jelzi az 5 fölötti érték; de ahhoz, hogy jó legyen, spontán ciklusban 10, stimuláltban 15 fölött kellene lennie, és hát ezektől én igencsak távol állok. Ez viszont annyit jelent, hogy hiába van meg a nagy találkozás, a beágyazódás gyakorlatilag lehetetlen, és ha meg is történik a csoda, vetélés a vége, mert mindkettőhöz nagyon is kell ennek a hormonnak az erőteljes támogatása.

Egy kicsit persze ezen is elkeseredtem, de aztán utánaolvasva elég gyorsan kiderült, hogy ez egyáltalán nem tragédia, mesterségesen kiválóan pótolható a progeszteron, és ez ráadásul igencsak gyakori eljárás, mert nagyon sok nő küzd vagy ezzel, vagy ösztrogéndominanciával (ugyan jó a progeszteron szintjük, de az ösztrogén hozzá képest aránytalanul magas).
Amúgy szerintem nekem is az lehet, mármint mindkettő, alacsony a progeszteron, és még ráadásul túl magas az ösztrogén is - abból gondolom ezt, hogy a hónap nagyrészében páfrányos a miniszkópom; úgyhogy megelőzve a következő lépést, ma elmentem és önszorgalomból megnézettem mindkét hormon szintjét (eredmény valószínűleg hétfőn lesz). Azért mindkettőt, mert egy kis zűr van a progeszteron időzítéssel is: ezt ugye normál hosszúságú menzesz esetén CD21-en nézik (ami ideális esetben 7DPO) - az én vérvételem CD23-on (5DPO) volt, tehát később, de szerintem nem elég későn, ugyanis CD17 ultrahangon még ép volt a tüszőm, CD19-en meg már nem látta a doki (akkor azt hittem, a pisi miatt, de ezek szerint nem, közben megrepedt). Vagyis ami egy normál nőnek CD21, az nekem ebben az esetben CD25 (jó bonyolult), és az tegnap volt - ezért kíváncsi voltam, mert ugye a progeszteron szint ovuláció után folyamatosan és fokozatosan nő, tehát ha túl hamar nézik, akkor még nem érte el a csúcsát, és nem mutat valós eredményt. Attól még kevés az enyém, mert három nap alatt nem valószínű, hogy duplázódik, de akkor is tudni akarom, hogy egész pontosan mennyi az annyi. Na majd.

A nőgyógy amúgy azt mondta, hogy most már ez a ciklus elveszett, a következőben CD3 vérvétel kell, és közvetlenül utána kezdjek el szedni egy újabb menet Clostilbegyt bogyót, majd megint találkozzunk ultrahangon, és meglátjuk merre tovább. Mindennek fényében amúgy legszívesebben két kurvanagy fülespofonnal felkeresném azt a köcsög előzőt, aki képes lett volna telenyomni azzal a durvasággal, anélkül, hogy előbb kiderítette volna, hogy hiába lenne minden, mert mind érhet tíz petém, ha utána hormonhiány miatt vége az egésznek, még mielőtt elkezdődhetne.

Imádom ezt az embert!

Nem, nem M. lesz a főszereplő - persze igazi csillagmódra őt imádom, de most a dokiról mesélnék.
Volt ma is UH, hétre mentem a kórházba, felhívtam, hogy ott vagyok, kijött, kedves volt és udvarias, teljesen odavagyok tőle. Emlékezett az ügyeimre, és nagyon elégedett volt: a tüszőcském nem látszott, mert nem volt üres a húgyhólyagom (pedig mondta előre, hogy legyen - liba vagyok), de nem is azzal volt baj ugye, hanem az endometriummal - hát az gyönyörűségesen meghízott, 10 mm, és megmutatta a képernyőn, hogy milyen szépek rajta a kis redők, ahova be tud ágyazódni a baba. Azt mondta, ebből kiindulva alapvetően még bármi lehet ebből a ciklusból.
Kérdeztem tőle, hogy nem gond-e, hogy ilyen lassan érő vagyok, azt mondta nem. És azt is kérdeztem, hogy érdemes-e LH tesztet csinálnom; azt mondta, nem kell, mert nagyon drága, inkább csak próbálkozzunk, de ha feltétlenül akarom, majd ad ő ingyen néhányat - mondtam, hogy rendeltem már akciós gigacsomagban, de hát nem egy bűbáj a faszi?!
Most az van, hogy jövő hét kedden menjek el vérvételre (ez az, ami az átlag nőnél a CD21 lenne, de én ugye lustibb vagyok), és nézessek egy progeszteron szintet. Nagyon jó fej volt ezzel is, mert mondta, hogy küldhet a kórházba, de ott nagyon lassú a feldolgozás, úgyhogy mond egy labort, ahol kétezerért megcsinálják, és két nap múlva el is küldik - azzal az eredménnyel majd menjek a magánrendelésre*, és kitaláljuk, hogy hogyan tovább. Azt mondta, ha egy nőnek a progeszteron szintje jó, akkor endokrinológiailag rendben van az alap, és visszamenőleg nem számít semmi, csak a következő ciklus sikerességére kell koncentrálni. Megmagyarázta, hogy úgy kell ezt elképzelni, ahogy mi itt most találkoztunk - ha mindketten ott vagyunk a megfelelő/megbeszélt időben, akkor ennyi, létrejön a dolog, mindegy, hogy ki milyen úton jutott oda; akkor kell múltbeli okokat keresni, ha valamiért elkerültük egymást, mert akkor nem mindegy, hogy én aludtam el, vagy ő betegedett le, fontosak a miértek, hogy meg tudjuk oldani őket a jövőre nézve.


* A magánrendelésről annyit, hogy miután előző nap a nőnél horror árat fizettem egy félórás beszélgetésért (ami hiábavaló is volt, de az már mindegy), itt az áron egészen meglepődtem, ugyanis cikluskövetés esetén csak egyszer kell fizetni (Budapesten átlagos árnak számító összeget), és azon belül annyiszor néz meg, ahányszor kell. Komolyan, néha az az érzésem, hogy túl szép, hogy igaz legyen! De persze az is igaz, hogy csodát kértem... :)

A New Hope

Hú, tegnap borzalmas napom volt! Először is hétfőn este minden irányból megközelítgettem ezt a szuri-témát, utánaolvastam, és kiderült, hogy ez a Gonal-f egy nagyon durva dolog ám: magyar oldalakon kizárólag olyan infót találtam, hogy ezt adják az inszemre, meg főleg a lombikra készülő nőknek, hogy több petéjük is megérjen, és ne csak egyet lehessen leszívni. A különbség amúgy az, hogy míg a Clostilbegyt a szervezetet serkenti hormontermelésre, addig a szuri magát a hormont jutattja be, mesterségesen adagolva azt. Angolul találtam végül olyant is, hogy simán a hozzám hasonló esetekben adják (úgy látszik ez külföldön elfogadottabb protokoll), de sok helyen említik, hogy akkor meg épp azért kell védekezni egy-egy hónapban, mert lesz tüsző, de túl sok, és félő, hogy többes iker lesz a dologból. És hát ez, azzal együtt, hogy mindezt teljesen vakon csinálnánk, mindenféle hormonellenőrzés nélkül, meggyőzött, hogy én ezt nem akarom, legalábbis ennyire informálatlanul és hamar semmiképpen sem.
Első körben azt találtam ki, hogy elmegyek egy másik dokihoz, most még épp beleférek a 21. napi vérvételbe, majd a következő ciklus 3. napján is nézetünk egy hormonszintet, aztán legfeljebb én magam kiokoskodom, hogy milyenek az eredmények, és ha jóknak tűnnek, akkor egy hónap kihagyással (majd azt mondom, hogy beteg voltam, vagy bármit) beadom a szurit, és a következő ciklusban mehet ez a megoldás. (Ez is milyen abberált már egyébként, hogy annyira nem magyaráz el semmit egy orvos, hogy az ember fejében egyáltalán meg kell fordulni ehhez hasonló öndiagnosztizálós magánakcióknak, csak azért, hogy tiszta képhez juthasson a saját testéről...) Dokinak azt válaszottam, akihez egyszer öt éve beestem sima körzeti szakrendelésre, és ő fogamzásgátló abbahagyása utáni rutinellenőrzésként azonnal megnézette az összes hormonomat. Nagy dologra nem számítottam, nem egy bámulatos szakember a nő, de nekem igazából csak az kellett, hogy meghallgasson, elmagyarázza a kérdéses részeket, esetleg elmondjon egy második véleményt - drága mulatság volt persze, csak így bele a semmibe, de úgy éreztem, megéri, ha akár egyet is eloszlat az ezer kétségemből.
Tök türelmes és kedves volt, ahogy emlékeztem, végigkérdeztem mindent, válaszolgatott, de igazából ez ennyi volt sajnos - ugyanis, mint kiderült, ő szívesen megtenné kérésemre, de nem tud hormonképet kérni, mert azt csak ott lehet, ahova lakcímileg tartozom. Azt amúgy ő is megerősítette, hogy ebben a ciklusban kevés az esély bármire is, meg hogy a Gonal-f az egy viszonylag agresszív kezelés, bár ha petét kell éreszteni és más megoldás nincs, akkor azt mondta nagyjából mindegy, hogy az ember mesterséges megtermékenyítésre készül vagy nem, lépni kell. De ő maga hozzáállásilag a másik végletet képviselte - azt mondta, 35 év fölött már mindegy, hogy most vagy fél év múlva esek teherbe (statisztikailag az esélyekben olyan egy évvel ezelőtt volt egy nagy esés, és olyan három év múlva lesz egy újabb), úgyhogy ő most várna egy fél évet, mert látott ő már nem egy metformin hatására csodálatos módon rendeződött ciklust, és spontán összejött babát. És hogy szerinte akkor lenne érdemes majd hormonokat nézetni (mert a gyógyszer azokat is helyreteheti), és tovább gondolkodni.
Hát mondanom sem kell, hogy ez a lehetőség legalább annyira nem tetszett, mint a fejjel-a-falnak verzió, úgyhogy meglehetősen reményvesztettem hazakullogtam, és szegény M. hallgathatta a szokásos végtelenbeaggódos monológjaimat.

Azért nem ültem tétlenül... éjfélig keresgéltem mindenfelé, hogy mi legyen - az egyértelmű volt, hogy akkor egy lakhelyem szerinti nőgyógy kell, de egyrészt ott ezer van, másrészt vagy nagyon nagy nevek, akikről erősen megoszlanak a vélemények, vagy annyira felejthetőek, hogy senki sem említi őket sehol. Nekem az elmúlt két napban mindkettőből volt részem ugye, se a híres profi, se az ismeretlen tucat nem győzött meg - találtam egy arany középutat nagy nehezen, akinek nem ütköztem úton-útfélen a nevébe, de akiről egyetlen idegesítő hisztérika által írt kritikán kívül mindenhol csak jó értékeléseket olvastam... az adott volt, hogy csak jó szaktudásúhoz megyek, de nem utolsó sorban azt is mondták, hogy jófej, kedves, emberbarát. Ráadásul endokrinológus és belgyógyász is egyetemben, szóval úgy éreztem, helyben vagyok.
Ma reggel próbából felhívtam a kórházat, mert előjegyzés nélkül nem lehet beesni persze, de kizárt volt, hogy időpontot adjanak hozzá, úgy látszik a főorvosoknak erre nincs idejük. Szerencsére megtaláltam valahol a mobilszámot, vettem egy nagy levegőt, és felhívtam. Úgy kezdődött, hogy az ember felvette, és fél percig beszélt valami műszerekről meg dózisokról, szerencsére időben észbekaptam, hogy ez nem nekem szól, úgyhogy kivártam a sorom, sztán bemutatkoztam, amit nem értett a nagy háttérzaj miatt - "Várjon, kimegyek a műtőből!", mondta. Upsz... Sűrű elnézéskérés közepette elmondtam, hogy mi járatban vagyok, nagyon aranyos volt, azt mondta semmi gond, regisztrálta, hogy mi még nem találkoztunk, és hogy azért akarom őt, mert szerintem hormonproblémáim is vannak, kérdeztem, hogy magánrendelésre fogad-e, azt mondta, ötre menjek. Megkérdezte, hogy ki ajánlotta, mondtam, hogy magam bányásztam elő, mert sok jót olvastam róla, mire nevetett, hogy nem kell mindent elhinni, elfogultak az emberek.
Odamentem, négyen vártak előttem, két nagyhasú, nagyjából húsz percig volt bent egy-egy ember; a váróban jó meleg, vécé, olvasnivaló, miniüveges ásványvíz és egy kisebb kádnyi cukorka, ez máris tetszett. Emlékezett rám reggelről, megint mondtam, hogy bocs, de ez volt az egyetlen elérhetősége, mondta, hogy rendben van, nem ő műtött, csak bámészkodott bent, és adott egy névjegykártyát ugyanazzal a telefonszámmal, hogy igenis hívható. Előadtam az ügyeimet, sokkal rövidebben mint tegnap, azt például nem akartam részletezni, hogy visszatérő mellékheregyulladás, mert a spermaeredményt megnézte, elégedett volt vele, nem akartam, hogy esetleg más irányba terelődjön a dolog, mert általában a dokik sem nagyon értik, hogy M. hogy működik igazából (szerintem amúgy öngyógyító nanobotok laknak benne, de ezt csak nem oszhattam meg vele), és az gerincsérülés puszta említésétől legalább annyira félrevezetődnek, mint egy átlagember.
Nem sokat teketóriázott, volt egy gyors UH, amire nem is számítottam, mert alig volt meg az előző ugye - 16 mm a tüszőm (tehát egy kicsit csipkedte magát, mert most is a kellőnél lassabban ugyan, de akkorát nőtt két nap alatt, mint azelőtt négy alatt), és szerinte nagyon szép, úgyhogy nézzük meg pénteken reggel is: hétre vár a kórházban. Csevegtünk egy csomót a névtelenül rágalmazó páciensek perelhetőségéről és a görögök becsületességhez való viszonyáról, annak a nőnek kapcsán, aki az egyetlen ellene szóló hozzászólást írta, és aki a stílusa alapján egy idióta (nem hiába kerestem meg az embert a pofázása ellenére - vagy épp azárt). A Gonal-f dolgot nem kommentálta, annyit mondott, hogy a Clostilbegyt második körben kombinálható egy bizonyos Merional nevű gyógyszerrel (szintén gonadotropin, csak sokkal enyhébb változat), és azzal is érdemes próbálkozni. De hogy most itt igazából a cikus közepébe csöppentünk, úgyhogy sok mindent már nem tehetünk, figyeljük, hogy mi alakul, és az alapján cselekszünk. Azt mondta, nincs itt hatalmas baj, és amikor említettem, hogy de már öreg vagyok, csak annyival mosolygott meg, hogy nem, ő öreg, és különben is, aktívan fogunk próbálkozni.

Most ennyi jut eszembe, majd pótolom, ha még beugrik valami. Most megint optimista vagyok... tegnap este, miközben eléggé sírásközeli állapotban vezettem haza, mondtam a BalToronyLakónak, hogy tegyen már még egy csodát - tudom, hogy elég sok volt az utóbbi években, de ez annyira de annyira kell a teljességhez, hogy légyszi ezt is. Akkor nem tudtam, mit kérnék tulajdonképpen, biztos van olyan, hogy teljesen lehetetlen helyzetben lesz valakinek babája, de olyasmit nem nagyon mertem volna megfogalmazni, hogy akkor ebben a szerencsétlenkedős ciklusban márpedig én teherbe szeretnék esni... hát ezt kaptam ma, ezt a tündéri orvost, elégedett vagyok, köszönömszépen.

Szomorú vagyok

Hát megvolt a nőgyógyász, rosszabb, mint amire számítottam... Úgy tűnik a stimulálás semmit nem ért, gyakorlatilag talán egy kicsit előbbre hozta volna a dolgokat, ha működik (mert ugye nekem eleve csak a CD30 körül kezd mocorogni bármim is), de alapvetően eredménytelen volt: annyit sem produkáltam gyógyszerrel egyetemben, mint egy normálisan működő nő magától.
A nyálkahártyám továbbra is túl vékony, 5,7 mm, a tüsző meg alig változott: 14 mm, vagyis négy nap alatt sikerült annyit nőnie, amennyit amúgy egy alatt kellene neki. A vékonyság ugye lehet a Clostilbegyt mellékhatása, de úgy tűnik, ez az egyetlen eredménye - az, amit ki kellett volna váltania, a tüszőfejlődés, elmaradt.
Tehát ez a ciklus igazából levesbe mentnek nevezhető; azt mondta, körülbelül olyan hét közepe-vége felé lesz tüszőrepedés, tehát valószínűleg lesz, de azt nem említette meg (én meg elfelejtettem rákérdezni nagy szomorúságomban), hogy egy ilyen későn érő petesejt egyáltalán meg tud-e termékenyülni, és ha megtörténik, mennyi a valószínűsége, hogy be tud ágyazódni a szinte nemlétező méhfalba... Nem teljesen és tökéletesen esélytelen a dolog (mert azt mondta, hogy találkozzunk a következő CD11-en, "persze ha nem jön meg, akkor ne"), de reményeket ne fűzzünk hozzá. És kiírt egy, a gyógyszernél erősebb injekciót, ami szintén peteérést serkent, vékonyító mellékhatás nélkül - szerinte ez hatásosabb is, csak első körben azért nem szokták ajánlani, mert nagyon drága.

Nőgyógy továbbra is kettős érzéseket vált ki bennem: idegesít, hogy nagyon szűkszavú, ha kérdezek, lakonikusan válaszol, semit sem magyaráz el bőven, értem én, hogy legtöbb nőt nem foglalkoztatják a technikai részletek, de ha érdeklődést lát, akkor szerintem igenis el kellene mondania hogy mi miért van hogyan; ugyanakkor tetszik, hogy nagyon eredményorientált, érti, hogy minél előbb teherbe szeretnék esni, és nem az a célom, hogy én legyen a világ első nője, akinél tökéletesen dokumentálják, hogy miért nem működik rendeltetésszerűen.
Kérdeztem, hogy mégis miért lehet ez, hogy stimulálás ellenére ilyen bamba a petém, nem lehet-e esetleg, hogy a hormonjaim tehetnek erről (amiket bekért, de eredményeik még nincsenek); hát azt mondja, a pajzsmirigyem (a házidokis papírt látta) rendben van, még esetleg a prolaktin ronthat a dolgon, de alapvetően az inzulinrezisztencia okozza ezt. Ez egy kicsit elbizonytalanított, mer a TSH ugye (legalábbis utánaolvasás alapján) hiába van a tartomány közepén, mindenhol azt írják, hogy egy körül lenne inkább jó teherbeeséshez - gondolom ez fokozottan igaz olyan nőkre mint én, akiknek több problémájuk is van, nem csak ez. Továbbá a másik valószínűleg lerázás, mert elég butaságnak tűnik, hogy az FSH zavara nem lehet, hiszen épp az a hormon, ami egyáltalán megéreszti a petét - már hogy ne számítana a szintje, főleg így, hogy még rásegítéssel is túl kevésnek bizonyult. És megint: mi a franc van az ösztogénnel...? Ezt már nem firtattam, most megnézem ezt az új gyógyszert, aztán ha az sem segít, akkor leginkább új orvost keresek, de még az is lehet, hogy egyenesen meddőségi klinikát.

Most így gyorsan utánanézegettem amúgy, van olyan, hogy valaki immunis a klomifén hatóanyagra (általában PCOS és inzulinrezisztencia jellemzője ez), és ott segíthet a gonadotropin adagolás (Gonal-f maga a szuri neve). És természetesen ez is igen erősen ikresítő dolog, hogy mégis egy kuncogással zárjam ezt a fos bejegyzést.

Szeretnék egy kisbabát...

Persze, ezért kezdtünk el gyúrni rá, meg ezért kezdtem ezt a blogot is, de most van az első alkalom, hogy ott legeslegbelül és nagyon-nagyon érzem a vágyat. Eddig sem volt őszintétlen az akarás, de azt be kell vallanom, hogy inkább tervszerű, logikus, ésszel-vágy volt, ha lehet így mondani. Aztán most terhes lett egyik lány a fórumon - kis szerencsés, első havi próbálkozáskor... ami mondjuk annyira nem meglepő, neki semmilyen egészségügyi furasága nem volt, és huszas évei elején jár, szóval egy kicsit ideálisabb körülmények hozzám képest, de általa valahogy megvilágosult, hogy mi is erre készülünk, ezért "dolgozunk"... És akkor tudatosult bennem, a lelkem mélyén, hogy én ezt várom; erősen. M. többé-kevésbé viccesen rám is szólt, hogy nahát, hogy gondoltam én ezt, hogy csak most, mikor ő meg már két hónappal ezelőtt is lelkesen vitte a befőttesüveget... :)  Olyan jó érzés, hogy ő is legalább annyira akarja ezt, mint én... sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd mi ketten leszünk ilyenek...

Meg persze félek, hogy mi lesz, ha nem jön össze... túlaggódom, persze, de hát ilyen vagyok, nem tudok nem gondolni erre a lehetőségre is - és nagyon rossz ez a kettősség, mert egyrészt tudom, hogy mostanáig nem voltunk felkészülve erre, és nem szabadott volna hamarabb belefogni, ugyanakkor tényleg elég idős vagyok már, és hát nem annyi időnk van próbálkozni, mint annak, aki tíz évvel korábban indított. És a fórumon legtöbben már évek óta próbálkoznak, meg a környezetünkben is most, hogy figyelünk az ilyen sztorikra, kiderült, hogy tele van olyanokkal, akiknek csak nagyon nehezen sikerült, vagy még nem is.
És akkor itt vagyunk mi, nekünk igazából csak ez a második ciklusunk élesben, és a nőgyógy is elég agresszívan áll az egészhez, úgyhogy minden esélyünk megvan a sikerre... de nem tudom elengedni magam. Pedig már arról is beszéltünk, hogy mi lesz, ha nem jön össze - semmi sem, örökbefogadunk és kész, M. szerint ha másképp nehézkes, akkor külföldről, de hát erre nem is kell még gondolni persze (ha csak nem minél előbbi tesó ügyében), szupercsapat vagyunk, bármit megoldunk. Csak én annyira de annyira szeretném, ha gyorsan menne, ha már itt lenne az idő, ha ez is olyan egyszerűen összejönne, mint eddig minden az életemben... vagyis nem is, a szerelemre viszonylag későig várnom kellett, szóval ezt tényleg megérdemlem nah. Szeretném megajándékozni ezzel az örömmel M.-et, az egyre tökéletesebb kapcsolatunkat, Aput és az M. szüleit, meg magamat is, nagyon. Beszélgetni szoktam néha erről a BalToronyLakóval, aki eddig még kivétel nélkül minden hasonló nagy dologra irányuló kívánságomat szinte azonnal teljesítette: a munkahelyet, a lakást, a telket... olyan jó lenne, ha ezt is. Olyan, de olyan nagyon-nagyon jó...

Várunk

Megvolt tegnap a CD11-es ultrahang, kicsit szomorú vagyok. Egyrészt a méhnyálkahártyám túl vékony, csak 4,5 mm, másrészt csak egy darab domináns tüszőm van, ami viszont méretileg jónak tűnik, 12 mm. A vékonyság a gyógyszer hatása is lehet, a nőgyógy szerint várjuk meg, hogy mi lesz belőle, mert még hízhat - hétfőn megyek a magánrendelésére, az CD15 lesz, akkor már látszani fog, hogy jó lesz-e bármire is ez a ciklus.

A nőgyógy meg... hát nem tetszik már annyira, szerintem nem együtt fogunk megöregedni - ezt amúgy olvastam róla fórumokon is, hogy tök visszafogott, magától semmit sem magyaráz el, csak ha rákérdez az ember. És hát honnan a francból tudnám, hogy egyáltalán mit kell kérdeznem...? Biztos csomó nő, aki régebben próbálkozik már, sokkal informáltabb, és nekik ezek a számok mindent elmondanak, de én most például utólag okosodtam meg, és azt még mindig nem sikerült kiderítenem, hogy normális-e, hogy egy stimulált ciklusban csak egy darab tüsző termelődött (gyanítom, hogy nem). Na mindegy, most utánaolvasgattam, és következőkor már csomó mindenre rá akarok kérdezni.

Visszatérve a konkrétumra: a tüsző az állítólag napi 1-2 milimétert nő általában, tehát azzal sok vész nincs, jövő hétre még meg is nőhet - 17 mm fölött már jó, de a legjobb, ha 20 fölött reped. Beavatkozás nélküli ciklusban az is rendben van, hogy csak egy nő meg, mert az a többit elnyomja, bár persze azt sem tudom, hogy akkor a kisebbeknek nem kellene-e szintén látszaniuk, vagy ha nem látszanak/léteznek egyáltalán, az mit jelent. Annyi legalább normálisnak tűnik, hogy ha a múlt ciklusban a bal petefészkem akciózott, akkor most a jobb oldal termelt.
A méhnyálkahártyámnak viszont szinte duplázódnia kellene, hogy jó legyen, a 7 mm a minimum, ami szükséges a jó beágyazódáshoz, de még jobb a 10 körüli. Ezzel is lehet kezdeni dolgokat, egyrészt a Clostilbegyt helyett létezik más hatóanyagú peteérést segítő gyógyszer is, aminek nincs ilyen vékonyító mellékhatása, másrészt lokális ösztrogén adagolással is segíthető a vastagodás; annak viszont örülök, hogy most egyelőre csak figyeljük, hogy magamtól mit produkálok. Érdekes ez egyébként, mert ugye az ösztrogén egyik funkciója ez a vastagítás, és a miniszkóp alapján (amit egyébként ez a nőgyógy nem tart jónak) én magamnál túltermelésre gyanakodtam, hiszen valamennyi páfrányt minden nap látok, de ezek szerint annak más oka is lehet; vagy tényleg az van, hogy most a gyógyszer miatt ekkora csak. Az minden esetre szintén nem tetszik, hogy például a ciklus eleji hormonképnél az ösztrogént be sem kérte - az eredmények ugyan még nincsenek meg, de akkor is, szerintem az elég lényeges infó lett volna.

Megnézte az inzulineredményeket is, szerinte is majdnem jók, de a azt mondta, a Meforalt nyugodtan elkezdhetem szedni, mert ez nem nagy dózisú, és segíthet. Meg azt is mondta, hogy ha három hónapon belül nem esek teherbe, akkor a negyedik ciklusban végzünk egy petevezeték átjárhatóságit. Persze itt is csak következtetgetek, de ebből én azt szűrtem le, hogy akkor viszont jelenleg minden vagy rendbennek tűnik, vagy olyasmi, amit meg tudunk támogatni, hogy normálisan működjön, mivel a HSG általában csak akkor kerül előtérbe, mikor minden nem invazív vizsgálatot kilőttek. És itt visszakanyrodok ahhoz, hogy mért a francért nem nézetett nekem ösztrogént...? Pfff.

Újabb csapolás

Közben azt elfelejtettem mondani, hogy hétfőn piros lettem, úgyhogy holnapra máris bejelentkeztem laborra szuratni, és jövő csütörtökre ultrahangra ellenőrizni. Illetve komolyabban utánanéztem ennek a bizonyos  Clostilbegyt tablettának, amit tegnap kezdtem el szedni.
Ez kéremszépen (vagyis hát a hatóanyaga) állítólag a világon jelenleg legeredményesebbnek számító termékenység-segítő készítmény ("fertility drug" - nem tudom hogy mondják magyarul), és amennyiben az ok a rendszertelen menzesz és/vagy a peteérés hiánya, akkor a nők több mint felének hónapokon belül segíteni szokott a teherbeesésben. Gyakorlatilag azt csinálja, hogy az aggyal elhiteti, hogy túl kevés ösztrogén van jelen a testben, így elkezdünk FSH és LH hormonokat termelni, hogy ezt megoldjuk.

Itt egy kicsit elkezdtem aggódni, mert ösztrogén- meg progeszteronszintet egyáltalán nem kért be a doki, így nem tudjuk, honnan indultunk, és még ha a ciklus második felében kér is, az már a gyógyszer miatt úgyis hamis eredmény lesz. De aztán úgy döntöttem, nem agyalom ezt is túl, ha teljes hormonháztartásom rendbetételével kezdtünk volna, akkor jobban zavarna, hogy még egy évig eltökölgetünk esetleg a beállításommal, és még akkor is van olyan lehetőség, hogy egy elméletben termékeny évekig nem tud szülni, pedig teljesen egészéges és normális mindenük. Szóval ha már azt elcsesztem, hogy időben (mondjuk olyan legalább öt évvel ezelőtt) kitartóan utánajárjak mindennek és kikúráltassam magam, akkor most ez a helyzet, és ebből kell kihozni a legjobbat - és a legjobb az lenne, ha minél előbb gyerekünk legyen, nekem nem derogál az, hogy gyógyszeres (vagy igazából bármilyen) segítséggel.
Amúgy a Clostilbegyt után, a hormonstmuláció miatt több pete szokott megérni egyszerre, és olyan tíz százalékkal nagyobb az ikerterhesség esélye. No comment. :)

Vive la résistance!

Kezdjük a két lényeggel: terhes még nem vagyok, de egy lehetséges ok már van. Enyhe ugyan, de kiderült, hogy valóban inzulinrezisztenciám van.
Mutatom is a terheléses számokat (mmol/L):
          Inzulin:      Vércukor:
0':       9,62            6,00
30':     -                 9,40
60':     43,34          6,40
120':   37,06          6,30
Az éhgyomri cukorral ugye, bár közelítek a felső határ felé, de beleférek még az egészséges tartományba (4,20-6,40), viszont az inzulin-helyzet nem ennyire egyszerű, annak ellenére, hogy a referenciaértékek (2,60-24,90) alapján úgy tűnhet, bőven rendben vagyok.

Már a neten is egy csomó különböző, sőt egymásnak ellentmondó dolgot lehet olvasni az eredmények kapcsán, és az orvosok is eléggé nem értenek egyet egymással. Van például, aki szerint a diagnózishoz simán elég a vércukor ellenőrzése - én viszont rögtön példa vagyok rá, hogy nem, nekem abban a félórás számom sok csak, a következő kettő majdnem teljesen jó, hiszen a cél az, hogy a szervezet majdnem perceken belül alkalmazkodjon a helyzethez, és visszaállítsa a cukrot a kezdő szintre. Ugyanez viszont nem egészen így van az inzulin esetében: ott nem annyira gond a reakcióm, hiszen egészen ötszöröződésig még normálisnak mondható a növekedés, viszont eleve rossz helyről indulok, mert az éhgyomri alapnak fele ennyinek kellene lennie. Legalábbis ezt sikerült kiértenem a magyarázatokból, amiket eddig a házidokitól meg a fórumokról szereztem, a nőgyógyász majd jövő héten nyilatkozik - ahogy a TSH eredményemről is, ami tökéletesnek tűnik a maga 2,35 szintjével (0,35-4,94), de csomó meddőséggel foglalkozó oldalon olvastam, hogy sikeres teherbeeséshez fele ennyinek kellene lennie, és így most valószínűleg alulműködik a pajzsmirigyem.

Házidoki egyébként azt mondta, hogy ekkora IR  esetén még meg lehetne próbálni visszaállítani a dolgokat csak diétával, és valószínűleg ha a súlyom helyreállna, akkor a hormonháztartás is rendbejönne, de ez esetemben igen sok bizonyítékból ítélve nem igaz. Egyrészt voltam ugye ennél sokkal vékonyabb, és a ciklusom rendszeresnek akkor sem volt nevezhető; másrészt elég sok keservvel vettem észre az utóbbi nagyjából két évben, hogy ugyanolyan étkezéssel, amivel régen heti egy kiló simán lement, most a havi eggyel be kell érnem; végül, de nem utolsó sorban ugye most a gyerekezés miatt fontos lenne, hogy ne fél évig kísérletezzek a kajálással mielőtt bármi érdemleges történne.
Szóval felírt egy Meforal nevű tablettát, ami elvileg segít első lökést adni a testemnek, és egyelőre annyiban maradtunk, hogy addig nem szedem, amíg nem beszélek a nőgyógyásszal, hogy még véletlenül se ütközzön a másik gyógyszerrel, és egyáltalán a gyerekvállalással.
A diétát amúgy már két napja elkezdtem, nem olyan könnyű ám, de érzem, hogy meg fogom szokni. A napi kalóriámat 1200, a szénhidrát adagomat 150 gram alatt tervezem tartani, de nem is ezekkel van a baj, végülis anorexiás korszakaimban simán eléldegéltem fele ennyi kalórián, és mikor Atkins-diétáztam, akkor tizedennyi szénhidráttal. Ami nagyon kemény, az a a sokszori étkezés és a minél több ivás, mindkettővel eléggé szenvedek egyelőre, sosem vagyok annyira éhes, hogy jól essen az épp soron következő adag, szomjas meg... hát én sosem vagyok szomjas, pont. De az első napos fejfájás után most érzem, hogy ez menni fog - nem tudom, hogy a szervezetemnek megfelelő fogyókúra teszi-e, vagy a végső cél, de őszintén szólva nem is érdekel.

Összefoglalva az van, hogy bármennyire ciki bevallani, én most örülök, hogy krónikus betegségem van. Jó lett volna, ha időben kiderül, és nem az az ára, hogy egész életemben kilókkal küszködve tönkrevágom az anyagcserémet, illetve összesen három szál haj marad a fejemen, de ezen nem érdemes agyalni. Nem tudok kit okolni, biztos lehettem volna sokkal élelmesebb és kinyomozhattam volna magamtól, de tény az, hogy az orvosok közlött is van olyan, aki ezt ma is divatbetegségként kezeli és csak leinti, szóval sok esélyem nem lett volna öngyógyítani úgy sem. És különben is, most elkaptuk a frakkját, minden erőmből dolgozni szeretnék a javításon, igénybe szeretném venni az orvosságog segítségét, és terhes szeretnék lenni, minél előbb; hát ennyi végülis. :)