Game on! :)

Omigod. Az előbb felhívott M., és ezt mondta: "Na, július 17-én délután négykor elveszlek feleségül."
Aztán gyorsan megnyugtatott, hogy a hivatalos státusz mit sem változtat, attól még természetesen maradok a fülesége is. So I guess it's actually happening... :)

Slipping through my fingers...

Újabb forduló: fogantatás/inszem dátuma alapján ma lennék 27w0d, vagyis belépnék a harmadik trimeszterbe, és a Kissmalacz már egy igazi életképes baba lenne a hasamban. Hogy repül az idő, amikor nem terhes az ember!

Rossz most azokat a nőket látni, akikkel egyidősök lennénk... érdekes, hogy nem pocak-irigy vagyok, pedig én amíg nem sikerült, mindig az voltam, bármennyire szégyelltem magam érte. Naivitás-irigy vagyok - irigy egy olyan egyszerű, jó értelemben vak világra, amiben semmi szükség genetikai vizsgálatokat végeztetni, nincs szükség aggódni, ha nem kértük őket, és nincs szükség rettegve várni az eredményüket, ha igen. Én már sosem leszek nyugodt-boldog, ha mikor majd újra teherbe esek, nem lesznek felhőtlen első hónapjaim, és nem ujjongok majd, amikor közeleg az általában fellélegzős határvonalnak számító tizenkettedik hét.
Nézem a gyönyörű kislányunkat a genetikai ultrahang képén, és még dilettánsként is látom az egyértelműen hajszálvékony tarkóredőt, a szép hosszú combcsontot, és a pici profilból kiemelkedő orrnyerget, amin még nevettünk is akkor, hogy micsoda tekintélyes orrmány ez egy ilyen apró kisbabának. Tisztán emlékszem, mekkora szikla esett le a szívünkről, és milyen közel álltunk ahhoz, hogy elhiggyük a híres szaktekintélynek, hogy ugyan minek a mintavétel, tökéletes ez a gyerek. Nem akarom elképzelni, hogy milyen volna mostanra (már ha volna még egyáltalán, mert annak minimális a valószínűsége)... milyen szörnyű lenne látni eltorzult testét, és remegni, hogy vajon mi lehet a baja és mikor hagy itt, vagy milyen szintén szörnyű lenne tudatlanul, bugyuta-boldogan várni a találkozást, ha esetleg még mindig nem látszanának egyértelműen a tünetei. De nem akarok erre gondolni.

Az viszont gyakran eszembe jut, hogy mi minden várt volna ránk, és mi mindent nem élhetünk már meg együtt ebben az életben, és ilyenkor megengedem magamnak a kalandozást. Próbálok nem banális hétköznapi képekre gondolni, mert tudom, hogy az kibírhatatlanul fájna, épp elég, ha gyerekes ismerősök életében vagy akár filmeken látott nagyobb alkalmakba botlok... Sosem tudom meg, milyen lenne először bölcsibe vinni... biztos megszakadna a szívem, és ott zokognék az autóban, úgyhogy nem is vinném sehova, még oviba és isibe se, M.-nek kellene intézni, aki biztos megoldaná az elválást egy diszkréten elmorzsolt könnycseppel. Sosem tudom meg, milyen lenne felkészíteni az első bulijára... segíteni a sminkelésben, és válogatni a ruhákat, és szerencsétlenkedni a hajával, biztos dús, rakoncátlan, szőke haja lenne, mint M.-nek, ami sosem állna úgy, ahogy épp megálmodta. Sosem tudom meg, milyen pályát választana... továbbvinné-e családjaink lelki örökségeit és generációkat átugró tehetségeit, a két nagypapa jóindulatát és becsületességét és szorgalmát, egyik nagymama légies mozgását, vagy a másik határozott reál beállítottságát, lenne-e mersze olyan utakon járni, ahova a szülei vágytak fiatal korukban, de amikről különböző okokból kifolyólag letértek végül. Sosem tudom meg, milyen lenne szerelmesnek látni... menyasszonynak, terhesnek, anyának...

Ma sem bánok semmit. Tudom, hogy bármi lenne, ha nem így válaszottunk volna, rosszabb lenne neki, mint most, vagy esetleg ugyanilyen; semmit sem vettünk el tőle, ami több lehetett volna, mert nem tehettük, nem lett volna mit elvenni, bármennyire is vágytunk rá, hogy legyen - ezt minden kétely nélkül, őszintén hiszem. De szomorú vagyok, hogy csak ennyi jutott nekünk, és főleg neki; legalábbis itt és most ennyi - ezt hinni akarom.


Várnai Zseni: Jó lenne hinnem...

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
Itt leng köröttem testetlen alakban,
S körülcsókolja síró arcomat,
Ha elgyötrődött kínban, könnyben, jajban
Teéretted.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él
Egy más világon, szép fénylő planétán,
Ott vársz reám csak, zengve, boldogan,
Míg elfáradok e bús földi sétán
S hozzád megyek.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
S egy új élet fénylő palástját hordod,
És nézed, nézed az én könnyeim,
Ki elvetettél minden földi gondot,
S felém hajolsz.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
Ki csillag voltál itt a földi porban,
És istenlelket csókoltál belém,
Nem múlhatsz el Te hamuvá omoltan,
Az nem lehet.

Ó, hinnem kell, hogy lelked mégis él,
E földi kíntól mentesülten, fénylőn,
Mi vagyunk csak, kiket siratni kell,
Kik itt maradtunk fájdalomban élőn
Tenélküled.

Egy másik M., a másik nagyonkék szemek

Ebben az évben van az, hogy már ugyanannyit éltem a Földön nélküle, mint vele. Ebben az évben, ma, lenne 74 éves az édesanyám.

Nem is olyan rég M. tesója kapcsán elbeszélgettünk az anyáinkról; hogy pontosan mennyire is „cseszett el” minket minden szeretete és jó szándéka ellenére a világ két legfantasztikusabb nője – és hogy mennyire származik ugyancsak tőlük minden erőnk, az is, amivel végül leküzdöttük a szóban forgó elrontás minden maradványát, amivel felálltunk és megráztuk magunkat (meg egymást), hogy önálló, magabiztos, kiegyensúlyozott, boldog, örökre gyerekszívű felnőttekké váljunk.
Anyu csodálatos ember volt… agyban villám, elvekben szikla, lélekben szivárvány. Tőle örököltem a formás körmeimet és a pici lábamat, a legendás makacsságomat és a végletekig vitt igazságérzetemet, a letiporhatatlan optimizmusomat és a kicsit fanyar humoromat, tőle tanultam, hogy nem szabad megalkudni és megalázkodni, hogy ne érdekeljen a világ véleménye, hogy szinte minden áron védeni kell a gyengébbeket, és hogy sosem muszáj kompromisszumot kötni és beérni kevesebbel, mint amit megálmodtunk magunknak. Imádta a verseket, legkedvesebbje, egy Ady-részlet az, ami szerint megpróbált élni, és életre nevelni engem is:
"Vágy, élet és sugár a lelkünk
És utunk mégis koldus-út,
Jogunk van minden fényességhez,
Amit az élet adni tud."

Anyu nagyon sokáig merte keresni az igazit, egy olyan világban, ahol a nőknek már a huszas éveik közepén is a ciki cikije volt egyedülállónak lenni – nem engedett a társadalmi nyomásnak és a személyes kritikáknak se. Imádta a gyerekeket, nevelte hát a két húgáét, akikkel saját túl fiatal anyáik nem sokat törődtek; viszontimádták, ahogy később az én összes kis barátomat is mágnesként vonzotta, mert minden sejtjéből sütött, hogy érdekli a gyerekvilág, őszintén látja a legegyszerűbb játékot is annyira izgalmasnak, mint a kis pajtások akikkel együtt épp belemerült, szívesen ereszkedik térdre az aprónéphez, és úgy teszi meg, hogy közben magasra emeli a felnőttek figyelmetlen világában sokszor elkallódó pici énjüket. Imádott elegánsan öltözködni és utazni, ment is ahova és ahányszor csak lehetett a rendszer korlátai közül, mindenhol akadt egy-egy lazán kezelt udvarlója, és rengeteg barátra tett szert, akik évtizedek múltán is szeretettel teli leveleket írtak neki.
Harminchárom éves volt, amikor közelebbről megismerte az öccse társaságát és benne Aput, aki öt évvel fiatalabb volt, és akit, a teljes bandázós férficsapattal egyetemben, azonnal levett a lábáról az ellenállhatatlan természetével és utánozhatatlan szövegével. (Emlékszem, gyerekkoromban Apu összes munkából lógó kollegája be szokott vonulni hozzánk, sörrel felszerelkezve, mindig későig ottragadtak beszélgetni, és mindig irigykedve veregették Apu vállát, hogy neki ilyen asszony jutott.) Annak ellenére, hogy Anyu már első találkozásukkor kijelentette nagymamámnak, hogy ő márpedig azt a csinos feketét megfogja magának, évekig csak viszonylag ritkán, barátként találkoztak, mindketten másokkal randizgattak. Aztán egyszer csak rájöttek, hogy nekik együtt mennyire jó, azonnal összeköltöztek, és Anyu nagyjából fél éven belül teherbe is esett velem – harminchét és fél éves volt, amikor megszülettem, én hat hónapos, amikor összeházasodtak, hogy nagyobb lakást kaphassanak… nem éppen az a konformista hetvenes évekre jellemző életút.
Olyan egy évvel utánam volt egy vetélése, és végül többet nem akart próbálkozni, így egyke maradtam. (Bele sem akarok gondolni, hogy mennyi dolog van, amihez az ő idejében túl kicsi voltam, de amiben most is megérthetne, amit megértethetne velem...) Rajongott értem és agyonkényeztetett – évekig dolgozott három műszakban, és találkozott emiatt csak napi két órákra Apuval, csak ne kelljen bölcsődébe járnom, óvodába is csak nagycsoportba mentem, amikor már kötelező volt. Nem tudtam volna olyant kérni, amit ne teljesített volna… játszott velem bármeddig bármit, elhalmozott ajándékokkal, mindenhova magával vitt, és mindent elmondhattam neki. Valamikor tanárnő akart lenni, de szüleinek túl drága volt a városi iskola, úgyhogy rajtam kiélte minden tehetségét: mindig együtt tanultunk, neki is volt saját füzete, amiben lelkesen vadásztam a szándékos hibáit, és még gimiben is ő magyarázta el a matek házit, többnyire olyasmiket, amiket ő sosem tanult, csak napokkal azelőtt térképezett fel a kedvemért. Egy dolgot nem csinált, ami mindig nagyon hiányzott, és az éles ellentét miatt eléggé össze is zavart: nem ölelt-puszilt soha, és azt sem tűrte jól, ha én akartam őt, pedig én bújós típus vagyok… Már réges-rég nem élt, amikor egy pszichológustól megtudtam, hogy egyszerűen más-más szeretetnyelvet beszéltünk – ő úgy fejezte ki a szeretetét, hogy őrülten büszke volt rám, dicsért és bátorított, fűnek-fának újságolt, én meg pont hogy gyűlöltem ezt, épp elég volt, hogy a suliban népszerűtlen voltam az osztályelsőség miatt, semmi szükségem nem volt rá, hogy még egy lapáttal rakjon rá azzal, hogy bezzeggyerekké tesz.

Érettségim előtt pár hónappal derült ki, hogy baj van, de így utólag visszabontva a szálakat, már évek óta benne lappanghatott a betegség csírája. Közvetlenül ötven éves kora után ment el a klinikára azzal, hogy nagyon erőteljesen és nagyon össze-vissza vérzik, de vizsgálat nélkül hazaküldték, hogy hát mit várt, menopauza, csoda, hogy ilyen sokáig nem kezdődött el; nem volt egy hipochonder típus, ezzel a megnyugtató szöveggel el is intézte a dolgot, és élt vidáman, mosolygósan, mint mindig, annyi energiával, ami simán ellátta volna a százötvenezres szülővárosomat. Istenien sütött és főzött, gyönyörűen énekelt és táncolt, rajzolt és hímzett, elképesztő sebességgel keresztrejtvényezett, tehetséges sakkozó volt, de a legjobban beszélgetni szeretett mindenkivel, mindenről, akármeddig.
Tizenkettedikes lettem épp, mikor talált egy szúrós csomót a mellében, hetekig kellett győzködnünk, hogy nézesse meg, mert utált orvoshoz járni, és mert vicceskedve azt mondta, nem érdekli mit mondanának, a mellét úgysem engedné levágatni. Akkoriban nem sok jutott el a posztkommunista Erdélybe az emlőrákról, talán kevésbé volt gyakori mint manapság, és egész biztosan sokan szégyenkezve titkolták is, ha velük megesett – az internet még ismeretlen volt, fogalmam sem volt, hogy milyen fajta ítélet a "metastasis" szó a kórlapján, szinte örömmel vettem tudomásul, hogy megvan a diagnózis és kezelni kezdik, és hát az én anyám a világ legéletrevalóbb és életszeretőbb és élniakaróbb nője, úgyhogy természetesen minden rendben lesz. Már nem műtötték meg... akkor tudhattam volna, hogy ez nem jó jel, de végtelenül naiv voltam, amikor borzalmasan szenvedett a kemoterápiától, akkor is csak a sajnálattól sírtam, és megtiltottam magamnak, hogy továbbgondoljak bármit is. Autopilot módban léteztem tavaszig, készültem a tantárgyversenyekre, tanultam az érettségire, és várakozásaim szerint a ballagásomon már újra a régi fürge önmaga volt Anyu, éteri vékonyan, fiús rövid hajjal, hatalmas égő szemekkel... csodaszépnek láttam és győztesnek hittem.
Ősszel szörnyen elkezdett fájni a dereka, heteken belül már csak bottal vagy kapaszkodva tudott járni, olvadtak róla a nyár alatt felszedett kilók, fáradékony volt, sokat feküdt, semmihez sem volt kedve. Egyetlen dolgot bántam meg csak eddigi életemben, és az vele kapcsolatos: nem voltam vele elég türelmes, veszekedtem, és harcoltam ellene szinte utolsó percig, haragudtam, amiért nem akar meggyógyulni, hiszen nem is eszik, és egyszerre zavart, hogy senki sem tudja, mi legyen a következő lépés, és az is, hogy sejtettem, mi lesz, ahogy valószínűleg ő maga is. (Apunak hónapokkal előtte szólt az orvos, hogy készüljünk a legrosszabbra, de ő kímélni akart – egy időben dühös voltam rá, amiért megfosztott egy igazi búcsútól, de most már tudom, hogy szeretetből hordozta egyedül a terhet, és szeretem érte nagyon.)
Születésnapomon, a gyógyszerek ellenére, amiket amúgy utált bevenni, mert eltompították az érzékeit, elsírta magát a fájdalomtól, és azt suttogta, hogy elég... az én leigázhatatlan, óriás, legerősebb anyám. Akkor értettem meg, hogy feladta, és tényleg nincs tovább, akkor kezdtem el imádkozni, hogy gyors legyen, és akkor döntöttem el a morfium receptet bámulva, hogy ha szükség lesz rá, segítek neki méltósággal elmenni. Nem volt, két hétig sem maradt már, és viszonylag jó napok után, egy szombat délelőtt, pár könnycsepp kíséretében lassan leállt a légzése.

Meglepően hamar nehezemre esett felidézni az arcát fotók segítsége nélkül… és egész sokáig nem tudtam se kimondani, se leírni, még a szót se, hogy meghalt. Szerintem sosem gyászoltam el igazán, azokban az utolsó bizonytalan hónapokban például sokkal többet sírtam a tehetetlenségtől, mint amikor tényleg bekövetkezett a vég – ott már erősnek kellett lennem, mert tudtam, hogy Apu magára hagyva azonnal összeomlik. Úgyhogy eltemettem mindent jó mélyre vele együtt, és egyik napról a másikra megtanultam a saját lábamra állni, távol a védelmező biztonságburoktól, amit egész addigi életemben épített nekem.
Eleve nagyon kevés a pontosan felidézhető emlékem gyerekkoromból, töredékek és hangulatok vannak inkább csak, és nagyon szeretnék egyszer elmenni egy olyan terapeutához, aki hipnózissal visszadna dolgokat; de egyrészt nem tudom, mennyire működik ez valójában, másrészt túl gyáva vagyok hozzá. Viszont abban biztos vagyok, hogy több agyonölelgetéssel és kevesebb agyonóvással kiegészítve, de alapvetően ugyanolyan anya szeretnék lenni, mint Anyu volt. És remélem, hogy M. után, és által, majd az unokáiban is viszontláthatom a hihetetlenül kék szemeit.

1976 augusztus - Anyu, és hasában a hathónapos én

Többnyire napsugaras poszt

Végre igazi tavasz van, hihetetlen, hogy mennyire befolyásolni tudja a lelkemet az, hogy nagysokára letehettem a téli kabátomat, és a hálóablakunk alatt virágzik az aranyeső, és nyitva lehet tartani a teraszajtót, és süt a nap. Ennek örömére ma engedélyeztem magamnak tíz deka fehér kenyeret, és megettem a macskák tejfölével jól. Az úgy van, hogy magunknak sovány tejfölt veszek, de a két bandita azt nem hajlandó megenni, fene az úri ízlésüket, úgyhogy ők a zsírosabbik típusúból kapnak, amit néha kívánósabb napjaimban egy-egy kicsit megdézsmálok; délután M.Apuka keszeget süt, na abból addig szándékozok enni, amíg rosszul nem leszek; mindezt úgy, hogy mostanság próbálom leadni az utóbbi hónapokban felszedett pár depressziókilót, ohwell...

Tegnap este, miközben M. elment a szokásos kéthetenkénti játékával megkeresni a kis plusz zsebpénzt, megnéztem ezt - hát nem lett kifejezetten jó kedvem tőle. Hiába voltak kizárólag csak pozitív élményeim ott, nem esett jól a déjà vu... a BMC várója, a műtő, a kórtermek, a teniszlabdává zsugorodott gyomor, ahogy az ember bemegy a rendelőbe megtudni, hogy épp mit produkált a teste.
<Spoiler alert!>
Tíz évvel ezelőtti a dokumentumfilm ugye, de nekem akkor is furcsa volt, hogy ezek az emberek mennyire naivak. Sokadik lombikkal próbálkozó nőnek például beültették az embriókat, és ő azonnal úgy kezdett viselkedni, mint egy kismama... nem arra gondolok, hogy nem ivott alkoholt és nem szedett gyógyszert (plusz ami mindent nemtesz az ember ilyenkor, hogy nehogy azon múljon), hanem annak hívta magát, és a tanítványainak elmesélte, hogy milyen neveket terveznek, stb. És lehet, hogy a filmesek instrukciója volt, de akkor is meglepett, hogy például egyikük sem tesztelt otthon, vonultak be félve-reménykedve a doki irodájába, mint egy ítélőszék elé, és várták a verdiktet... borzasztó volt nézni, úgy izgultam, mintha az én terhességemről lenne szó, és hát bőgtem is persze, nem is egyszer.
Aztán megdöbbentő volt mind a nők mind a pasik egymáshozállása; tudom, találkoztam már ilyenekkel a fórumos ismerősök körében is, de basszus, nekem egy normális, kölcsönös és igazi szeretetre alapuló kapcsolatban ez nem értelmezhető. Hogy egy nő azt mondja, adja csak be neki a szerencsétlen rettegő férj az injekciót, akkor is ha rosszul van a gondolattól is, meg menjen csak be vele a műtőbe, és nézze végig a punkciót, mert hadd szenvedjen ő is egy kicsit legalább. Vagy hogy egy pasi azt mondja, hogy vajon mit szólna a világ szája, ha meddősége miatt elhagyná a feleségét, biztos nem értenék meg az emberek, pedig ugye mennyire jogos lenne, hiszen nem tud neki szülni, vagy azt nyilatkozza, hogy ha netalántán vele van a baj, spermadonor szóba sem jöhet, mert ha neki nem lehet vérszerinti gyereke, akkor a párjának se legyen. WTF?!
És persze itt is benne volt, hogy mennyire nem lehet hátradőlni megnyugodva, mert nem minden a pozitív teszt, sőt a jó eredményű genetikai vizsgálatok sem, meg persze az sem, ha már három vagy tizenegy vagy huszonhét éves az ember gyereke, de itt ugye csak a szülés utánig szólt a mese - szóval ijesztő na, még jó, hogy a terheshormonok elfojtanak bennünk minden racionalitást, mert különben nagyhasú nők ezrei halnának bele az aggódásba nap mint nap.
<Spoiler alert!/>

Visszatérve a BMC-re: úgy tűnik, hogy a CD19 volt az ovulációm napja, vagyis a május 3-i időpont ciklus közepefelére fog esni, így csúszunk minimum még egy hónapot; most különösebben nem érdekel az időveszteség (ennyit tesz az ember hangulatával egy jó AMH szint, bármennyire is mondják kétes értékűnek a vizsgálatot), de az azért eszembe jutott, hogy jaj nehogy a szabadságolások miatt sorra se kerüljünk csak ősszel. Viszont most erősen foglalkoztat például a TSH értékem, mert egy barátnőmnek a Kaáliban az enyémnél alacsonyabbra már gyógyszert írt fel az orvos, és addig nem is lesz beavatkozás, amíg le nem megy neki egy körülire. Minden esetre jövő héten a 7DPO progeszteronnal együtt megnézetem ezt is mégegyszer, meg a prolaktint is, és ha tényleg rosszak, legalább a növényi alapú cuccokat elkezdem szedni majd rájuk.
Továbbá elkezdtem aggódni az átjárhatóságom miatt is, mert egy másik sorstársnak két elhalt spontán terhessége is volt (műszeres befejezésekkel, a legutóbbi másfél évvel ezelőtt), és most a HyCoSy szerint mégis mindkét oldalon el van záródva, szóval ki tudja nálam is mi történt, hiszen egyrészt a laparom lassan egy éves, másrészt közben a megszakító műtét is volt, és nehogy inszemezzünk tovább, miközben semmi értelme... Azon gondolkozom, hogy megemlítem ezt majd Szűcsnek, hátha ő is így gondolja, és ott a helyszínen meg is csinálják, vagy ha nem, akkor megkérem majd rá a saját dokimat... vacilláltam, hogy én is az ultrahangos változatot válasszam-e, mert az csak pénzbe kerül, de legalább nem fájdalmas, de most inkább a HSG felé hajlok, mert mégiscsak pontosabb.
De ennyi, esküszöm, semmi más agyalásom nincs babatémában, ilyen nyugodt az utóbbi másfél évben csak addig voltam, amíg a kislányunk itt volt bennem... valahogy érzem, hogy minden rendben lesz, és addig is (meg azután is persze) lehet élni kiegyensúlyozottan, boldogan, jól.

Még két jófajta apróság. Elkezdtem egyeztetni a tetoválós csajjal, és megyünk majd hozzá magunkra varratni a drága BabaPéter nevét, csak előbb megrajzolja nekem a másik mintámat is, hogy egyúttal az is elkészüljön. Valamint még pontosan egy hónapot kell várni, és ha minden jól megy, személyesen is megismerem a lányokat... nem is annyira kíváncsi vagyok, mert meglepődni szerintem senkin sem fogok, de olyan jó lesz a FaceBook-os csevegést átvinni egy végre igazából is összeölelkezős helyre. Jaj, alig várom mindkettőt!

No such thing as perfect

Ma végre megjöttek a CD4 hormoneredményeim. Ahhoz képest, hogy eddig mennyit halogattam az AMH szintem kiderítését, tehát látszólag nem izgatott valami nagyon a dolog, két kisebb agyvérzést éltem túl attól kezdve, hogy megpillantottam a labortól beérkezett e-mailt, addig, hogy az istenverte gép hajlandó volt megnyitni a fájlt.
Without further ado:
D-vitamin: 29,7 ng/mL (20 – 120)
TSH: 2,32 mIU/l (0,27 – 4,20)
Prolaktin: 553,10 mIU/l (102 – 496) - 26,08 ng/mL
FSH: 7,90 IU/l (3,50 – 12,50)
LH: 8,20 IU/l (2,40 – 12,60)
Ösztrogén: 129,30 pmol/l (46 – 607) - 35,22 pg/mL
Progeszteron: 0,80 nmol/l (0,60 – 4,70)
AMH: 3,20 ng/ml (0,20 – 14,60) - 22,84 pmol/l

Nahmostakkor kezdjük a végével: amitől tartottam, az úgy tűnik rendben van egyelőre, jelen állás szerint mondhatni egy jó öt évvel fiatalabbak a petefészkeim a többi alkatrészemhez képest. Persze még véletlenül sem bízzuk el magunkat, mert láttuk már például Audrey furaságát ezügyben, úgyhogy biztos, ami biztos alapon pár hónap múlva én is újranézetem - de per pillanat megnyugodtam.
Szintén ugrándozva örülünk az FSH-LH szinteknek és arányoknak, ilyen jól még ezügyben nem szerepeltem sose, egyik sem volt még ilyen alacsony amióta nézegetjük, és a különbségek is picit nagyobbak szoktak lenni - éljen, éljen az agyalapi mirigyem!
A D-vitamint azt most vizsgáltuk életemben először, és bár referenciatartományon belül van, jó szar szegényem. Mondjuk nem csoda, az az érzésem, hogy napsütést nem láttam nyár óta, tiszta Poe-iromány a világ, és ez a hangulatomat is megviseli, folyton álmos vagyok és szomorka... reggel is kinéztem az ablakon, és a szemerkélő esőben a diófán ott ült egy dagadt holló szarka, mögötte ólomszürke éggel, hát nem mondom, hogy kirobbanó kedvvel indultam munkába... Visszatérve: ősz óta szedem a cseppeket, de ezek szerint a napi egy nem elég, növelni fogom az adagomat mától, jó lenne legalább megduplázni az értéket.
Akkor ott van a hülye TSH, amivel tudom, hogy a legtöbb orvos nem különösebben foglalkozna, mert végülis nem szörnyen magas, de jobban szeretnék egy körüli számot látni, mert akkor az meg minden meddőségi specialista szerint ideális lenne, és az természetesen sokkal jobb lenne és kész. Az is igaz, hogy tavaly év elején is ilyesmi volt, aztán két hétre rá lement kettő alá (nem is értettem, hiszen tudtommal ez olyan látványosan nem ingadozós dolog), de az is igaz, hogy inszemkor másfél körül volt, és inkább legyen annyi - megnézetem majd még egyszer ezt is, és addig megpróbálok nem aggódni.
És végül az, amin viszont aggódok: a prolaktinom magas, hogy a fene egye meg; soha-soha nem volt még rossz, inkább a referenciatartomány alsó végéhez tendált mindig, erre tessék. Nem tragikus a helyzet, mert egyrészt  nem sokkal lógok túl a normál sávon, másrészt ez gyógyszerrel igen jól szabályozható, de akkor is foglalkozni kell vele, mert vetélést okozhat; pf.

Azt nem tudom, hogy a BMC-ben mi a szokás az enyémhez hasonló esetekben, de sajnos az első konzultáció az jó eséllyel pont ciklus közepére esik majd, tehát bármi van, ez, meg a következő hónap is felejtős lesz minden szempontból. A lányok szerint egy év a szavatossága az eredményeknek (legalábbis náluk, lombikosoknál), de nem tudom, hogy ez hormonprofilra is vonatkozik-e, gondolom nem, hiszen íme, mennyit tudnak változni a dolgok pár hónap alatt. Minden esetre én el fogom vinni magammal ezeket az eredményeket, hogy rá tudjak kérdezni akkor is, ha esetleg ők nem csináltatnának újat. És csak remélni tudom, hogy ha adnak valamit a prolaktinomra, akkor az jó hamar hat, és nem kell több hónapig várni, amíg lecsökken.
Ami miatt örülök magamnak az az, hogy ma CD13 és elkezdett fájdogálni az alhasam bal oldala - más jele még nincs a tüszőrepedés közeledtének, tehát egy picit biztos megcsúszunk a múlt havi majdnem-tökélyhez képest, de ez akkor is bíztató.
Ami miatt mérges vagyok magamra, az a diéta; az utóbbi időben fegyelmezetlen voltam, semmi kedvem nem volt megtagadni magamtól mindent, semmi értelmét nem láttam a szigornak, comfort eating all the way. A hízás, bár örülni nem örülök neki, nem vészes (eleve magamhoz képest eléggé lefogytam a terhesség alatt), de a szénhidrát annál inkább, gondolkoztam is egy terheléses kontrollon, de nem akartam még jobban elkeseríteni magamat, mert nyilván nem számítok sok jóra... megvárom, hogy legyen egy kicsit igazi a tavasz, és majd akkor.
Most meg megyek, és előbányászom a kis átváltós táblázatomat, hogy megszüntessem a mértékegység nemegyezéseket, és normálisan utána tudjak nézni minden eredményemnek. És süssön már a napocskaaa...!

Névnap

"Death is nothing at all. It does not count. I have only slipped away into the next room. Nothing has happened. Everything remains exactly as it was. I am I, and you are you, and the old life that we lived so fondly together is untouched, unchanged. Whatever we were to each other, that we are still. Call me by the old familiar name. Speak of me in the easy way which you always used. Put no difference into your tone. Wear no forced air of solemnity or sorrow. Laugh as we always laughed at the little jokes that we enjoyed together. Play, smile, think of me, pray for me. Let my name be ever the household word that it always was. Let it be spoken without an effort, without the ghost of a shadow upon it. Life means all that it ever meant. It is the same as it ever was. There is absolute and unbroken continuity. What is this death but a negligible accident? Why should I be out of mind because I am out of sight? I am but waiting for you, for an interval, somewhere very near, just round the corner. All is well. Nothing is hurt; nothing is lost. One brief moment and all will be as it was before. How we shall laugh at the trouble of parting when we meet again!"

(Henry Scott Holland)

So this is what normal feels like

Ma este elmentünk a már nagyjából egy hónapja várva-várt szürreális előadásra... annyira de annyira jó volt! Ültünk egy zsidónegyedbéli kék pincében olyan ötvenen, többségben középkorú értelmiségiek, mellettem fiatal meleg szerelmespár, a színpadon elképesztően tehetséges cigány hegedűs; Nádasdy két nóta között elsütött egy-egy nagyon szubtilis poént, amit mégis mindenki értett, és egy pillanatra mintha megszűnt volna az egész undorító hangulat, ami manapság uralkodik ebben az országban, és ott voltunk egy oázisnyi előítéletmentesség, egy szigetnyi tolerancia, egy tenyérnyi kultúrált Európa közepén... A szomorúságon túl, hogy ezt egyáltalán eseményként kell kiemelni, mosolygós maradt a lelkünk utána, mert ahogy M. megfogalmazta az élmény lényegét, there is hope yet: ha akkor valaki azt mondja, hogy mostantól ennek a maroknyi embernek a mentalitása és ideológiája fogja meghatározni a jövőnket és a családunk jövőjét, akkor abban a pillanatban aláírjuk, hogy ámen. Nem szándékozom politikai irányba terelni a blogolást, de nem sok olyan pozitív* élményem volt az utóbbi időben, ami meggyőzött volna róla, hogy szeretném, ha a gyerekeink itt nőnének fel, úgyhogy mindenképp meg akartam örökíteni ezt is, for the sake of fairness. És köszönjük, tanár úr!

Másfajta normalitás, avagy another first: ma piros lettem, és ezennel lezártam női életem (ez olyan huszonhárom évet jelent - basszameg, milyen vén vagyok!) egyetlen harminc naposnál rövidebb ciklusát; egész pontosan huszonkilencről beszélünk, igazi középidős fájdalmas ovulációval, halleluja! A petelányom amúgy biztos nem volt top minőségű attól még, hogy ezúttal nem bambult, mert a görbém luteálisban elég ugrálósra sikeredett, és a hőm is alacsony volt magamhoz képest (a szokásos 36,66-os coverline mellett a maximumom csak 36,9-ig ment fel, az is csak pár napra),  de attól még elégedett vagyok, ügyes kis petefészkeim és ügyes kis méhem van(nak), köszönömszépen.
Közben írtam a BMC-nek is, hogy mik történtek, és mi legyen és főleg mikor, és fel is hívott a kedves néni, hogy legközelebb május 3-ára tud időpontot adni, amikor is menjek be konzultálni Szűcs dokival. Először egy kicsit elkeseredtem a késői dátumon, mert ha a következő ciklusom is ilyen "rövid" lesz, amilyennek nagyon remélem, akkor az pont egy tüszőrepedés környéki nap lesz, ami azt jelenti, hogy az a hónap is úszik és az azt követő is, mert gondolom egy hormonpanelt plusz UH-követést szeretne majd bármilyen beavatkozás előtt; sőt még az is lehet, hogy átjárhatóságira is sort kerít, hiszen itt ugye volt egy műtét, amikor bent elromolhatott ez-az.... de nem akarok ennyire előre futni. Amúgy aztán újramérlegeltem, és arra jutottam, hogy nem olyan hosszú végülis ez az öt ciklus a terhesség és az újabb inszem között, legalább lesz időm regenerálódni rendesen, és pár stimulációmentes hónapig pihenhet a testem.
A saját dokimhoz most nem fogok visszamenni, úgy döntöttünk, mert az igazi segítség előtt nem lenne értelme bekavarni további mesterséges cuccokkal abba, ami most ilyen szépen beállt. Hétfőn CD4 lesz, úgyhogy pont jól elmegyek vérvételre, mindent megnézetek, még D-vitamint és AMH-szintet is végre, hogy lássuk hogy állok. És szeretkezünk sokat, nem kétségbeesett időzítéssel, csak olyan jólesősen, mint ahogy ebben a hónapban is tettük, és jöjjön, aminek jönnie kell. Megbeszéltük, hogy az esküvőt mégis áttesszük júliusra, arra a napra, amikor Kissmalacz született volna - objektív okai is voltak, de valahogy megkedvelni se sikerült a májust, hiába álmodozik mindenki akkori menyasszonyságról. Ilyenkor ugye az a nagy vágy, hogy a due date napján már pocakos legyen az ember, nyilván nekem is eszembe jut, sőt az is, hogy hamarabb is jöhetne, várjuk ám... de most valahogy nyugodt vagyok, nem múlik el az az egyébként immár minden nappal egyre derűsebb érzés, hogy de hát nekünk van már egy kislányunk, nem kell rohanni... Egy kicsit olyan, mintha már tudnám, hogy milyen a szivárványon túl...

* Igazából volt, múlt héten, miközben a FaceBook megosztásokban olvasgattam a magánemberektől érkező felajánlásokat a hóban rekedt autósoknak - de az is csak rövid ideig tartott, és ezektől ilyen formában mindig csak még jobban elkeseredek, hogy vajon miért nem lehetünk mind és mindig olyanok...?

"Akarsz-e mindig, mindig…"

Pontosan nyolc évvel ezelőtt a világ legkékebb szemű fiúja átbeszélgetett velem egy délelőttöt és egy délutánt virtuálisan, aztán eljött értem a kedvenc helyemre, a Lőrinc pap térre, elvitt magához megszeretgetni a Csubakka nevű öreg-beteg kutyáját, és átbeszélgetett velem egy estét és egy éjszakát élőben. Reggel hazavitt, kiszálltam az akkor még névtelen Kornélból, és egy fél méterrel a föld fölött ellebegtem a szobámig.
Másnap küldött egy első esemmet, hogy: "Udv. Azt szeretnem kerdezni, hogy te is ugyanazt almodtad-e mint en. En azt almodtam ugyanis, h reggelig beszelgettunk. Mondd, hogy te is. Akkor igaz lesz:)" - és este elvitt a János-hegyi kilátóhoz, és adott egy hozzám írt "Vallomás" című verset.
Aztán varázslatbuborékot épített kettőnknek. Verseket írt nekem, megmutatta a nem nekem írtjait (többek között egy elbeszélő költeményt Dr. Bogárról, a rét orvosáról - akkor éreztem először, hogy ha valaha lesz gyerekem, tőle szeretnék), és megmutattunk egymásnak néhány kedvenc Nadányit, Tóth Árpádot, József Attilát, Radnótit és Kosztolányit. És sok Zoránt meg Elvis-t meg Cohen-t hallgattunk, és megszerettette velem a zombis filmeket meg a horgászatot, és a Duna-partra jártunk csókolózni és a Velence-tóhoz süllőt enni. És elnevezett Estilánynak meg Csillagáfonyának, és azt mondta, hogy ezer vagyok, és hogy a Holdig szeret "éntégedén".
Hetekig aludtunk együtt a miniatűr szobám miniatűr ágyán, egy személynek is túl keskeny helyen, és miután összetörtem az autóját és mielőtt befeküdt volna élete tizensokadik műtétjére, azt mondta, hogy velem akar élni. És tavasz végén már együtt laktunk a Kálmán Imre utca tíz alatt, a harmadik emeleten, és lett egy szürke cicánk.

Így kezdődtünk. Azóta volt egy csomó minden, highs and lows... egy örökbe cirmoscica meg sok ideiglenesbe mindenféle színű, és szakítós szenvedés is, melynek során pár hónapig kizárólag csak szeretők voltunk... volt nagyon sok utazás nagyon sok helyre, csodát érintő és lehetetlennel határos kalandok... volt egy igazi költözés, és van egy tervezett... és van egy kislányunk is.
És én minden nap egy kicsit jobban megszerettem ezt az elképzelhetetlenül tökéletes úti- és játszótársat, és mikor már azt hinném, hogy ennél jobban nem lehet, akkor mindig mond vagy tesz valamit, ami miatt mégis. Nélküle már sosem lennék teljes.

 

Vallomás

Amikor tegnap fáztál,
és oly szépen, oly árván
húztad össze magadon a ruhát,
én nyeltem s gondoltam egy sutát,

és szerencsére csöndben maradtam,
csak egy kardigán után matattam,
és felvetted, és jó volt, csak bánom,
hogy -- vallomás! --
nem én voltam a kardigánom.



Szia Mák, olyan jó, hogy vagy nekem! Még nyolcszor ennyit...? :)

Sometimes it just hits me...

Azt mindig tudom, hogy végtelenül szeretem, de ma tiszta véletlenül meghallottam ezt, és... basszus, én annyira elmondhatatlanul szerelmes vagyok nyolc év után is, mint egy elsőrandis tini libácska... Tiszta ciki... :)
Megfelelő szavak híján:

Poszt-szexuális szex-poszt (NC-17*)

Nem, nem erőszakoskodunk, nem drogozunk, nem aberrált-viselkedünk, még csak explicit erotikus tartalmat sem szándékozok megosztani, az érdekes kulcsszavakkal (Don't ask!) idetévedők óriási szomorúságára. De a rating dolog komoly, kis módosítással: tényleg ne olvassa el az, aki csak azért szexel, mert a szex isteni jó dolog, egyszerre felpörget és ellazít, finom endorfinokat termel, és mmm, isteni jó dolog - az ilyen szerencséseknek idejük lesz később szembesülni azzal, hogy a kettőnél több tagú család nem ám úgy lesz, hogy a férfi csak úgy random belerakja a gumitlan micsodáját a gyógyszerezetlen nő micsodájába, and nine months later out pops the result. Persze van olyan, akinek ez pont ennyire egyszerű, de az meg szintén ne olvasson, hanem menjen szexelni, és jöjjön össze neki egy darab de-hát-nem-is-középidős dugásból a harmadik gyerek is, és ha nem akar többet, akkor adja örökbe olyasfajtáknak mint mi, vagy védekezzen rendesen... whatever. Amikor posztkoitális félgyertya állásban ágaskodok, segg alatt párnákkal, lábakkal a falon, ahelyett hogy Vivien Scarlett O'Hara Leigh stílusban nyújtózkodnék pajkos mosollyal a képemen, hajlamos vagyok irigykutya lenni.

Szóval tudom, hogy kényes téma, de őszintén érdekelne, hogy más ezt hogy oldja meg. Nem feltétlenül teljesítményileg, azt már írtam máskor is, hogy nálunk hál'Istennek ezzel semmilyen gond nem volt soha, M. egy megbízható tenyészbikát** is megszégyenítő pontossággal hozza a kötelező köröket. Belegondolni sem akarok, hogy milyen lenne hónapról hónapra mindennek tetejében küszködni azzal is, hogy hiába minden lelkesedés és igyekezet, a berendezés kritikus pillanatokban bizonytalanul működik; pedig amint megtudtam (szegény férjek, ha sejtenék, hogy miket el nem árul róluk a kétségbeesetten megoldásokat kereső fehérnép), sajnos ez is elég gyakori.
És mivel nincs miről, ezügyben nem is nyilatkoznék okosakat, de ha valakit érdekel, a következő a meglehetősen elcsépelt véleményem: próbálj belegondolni abba, hogy attól még, hogy szülők szeretnénk lenni, mi még mindig azok a nők vagyunk, akikbe beleszerettek, akikhez vonzódtak, akiket szívesen megpróbálnának hagyományos módon megtermékenyíteni, még akkor is, ha nulla esély van a sikerre. Én a legelején egyszer megpróbáltam elmagyarázni M.-nek a kulisszatitkokat (mentségemre szóljon, hogy az ő kifejezett kérésére), és azt még becsülettel vizualizálni próbálta, hogy mitől reped a micsoda, és honnan szabadul ki, és mi történik a vándorútján, de mikor oda értem, hogy mit is vizsgál az ember lánya, amiből ez kiderül, akkor megtört, és bevallotta, hogy ezt talán ennyire részletekbe menően mégsem akarja tudni, és ebben maradtunk.
Tőlem a másik véglet is idegen: csomóan azt tanácsolgatják egymásnak potencia-gondok elkerülése végett, hogy ne mondják el a pasinak, hogy mi esedékes épp, libbenjenek elő harisnyatartós nővérkeruhában a fürdőből, vagy hajolgassanak csipketangában szöszöket szedegetni a szőnyegről, mindezt miközben tiszta véletlenül mécsesek égnek az éjjeliszekrényen, és andalító romantikus zene szól halkan... Most azon túl, hogy az én pasimnak erről valószínűleg a nyolcvanas évekbeli videókazettákon hangalámondott német softporn jutna eszébe, és rögvest vastag bajuszot növesztene kantáros bőrnadrággal vihogásba fúlna a gyerekprojekt, komolyan van olyan ember, akinek egy hasonló jelenetet egynél többször be lehet adni...? Mármint azokra értem, akikkel azért tisztességesen meg lett beszélve, neadjisten közösen el lett döntve, hogy gyerekre vágyás van... Mert az oké, hogy kell a játék, és hát ha épp peteérés idején jut hozzá az ember, akkor ám legyen, de engem őszintén szólva eléggé lelohasztana az arra való egyértelmű utalás, hogy állítsuk-fel nap van, és mindennél jobban frusztrálna, hogy havi rendszerességgel ilyen ócska trükkökkel kell operálnia az asszonynak.
De lehet, hogy maradi vagyok és fantáziátlan, és M. egy csillapíthatatlan étvágyú vadállat, mindenki más meg így csinálja - akkor bocsánat, és már csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy könyörgök, ne szólítsátok úton-útfélen Apának azt a szerencsétlen pasit, lehetőleg még akkor se ha már az, akkor meg főleg ne, ha csak szeretnétek azzá tenni! Nem létezik valami szakember, aki megerősítené, hogy ez beteges...?!
Nah tessék, végül mégis nyilatkoztam.

Visszatérve a lelkizős részhez, én igencsak megdöbbentem az elmúlt pár hétben azon, hogy basszus, milyen jó dolog számolás és számítás nélkül csak úgy szexelni, gondtalanul bele a világba, nem törődve azzal, hogy mit milyen módon juttatunk hova - nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen. Mert hát mi tagadás, már több mint egy éve eléggé órarendszerű az egész. Különösen stimulálatlan hónapokban rossz, mert az én maratonjaimmal elég nehéz kitalálni, hogy mikor aktuális épp, szóval néha két hétnél is hosszabb ideig muszáj a szigorú minden második napot tartani; gyakrabban sem merjük, hogy biztos megfelelő létszámú legyen a sereg, és ritkábban sem, hogy nehogy pont az egyetlen fontos napra ne jusson túlélő. És ilyenkor nem csak időzítés szempontjából lőttek a spontaneitásnak, arra is figyelni kell ugye, hogy mindenképpen... khm... a stratégiai célpontra törő támadással nyissuk a szessönt, nehogy kárba vésszen a muníció egy része... sajnos értitek.
A múlt ciklusban fertőzésveszély miatt tiltott volt a hagyományos együttlét, ebben meg valahogy nem foglalkoztat - igazából teljesen esélytelennek ítélem azt, hogy még egyszer bejöjjön az elsőrepróba szerencse dolog, így nem stresszelek például a mérésen sem, hétvégén lelkismeretfurdalás nélkül átalszom a reggelt, amit régen elképzelhetetlennek tartottam (tavaly teherbeesésig, tehát közel egy év alatt, konkrétan egy darab napom volt adattalan). De lassan visszaállunk a programozott gyártásra, mert lehet hogy a hőmérőzést sikerült kevésbé kényszeresre venni, de abba nem tudnék belenyugodni, hogy most egy ideig csak let things happen, ahhoz túl öreg vagyok már, hogy tettek nélkül felelőtlenül várjak bármennyit is. És az jutott eszembe, hogy jó volna, ha alkalomadtán sokan leírnátok (névtelen kommentbe vagy saját blogra), hogy ti hogy is birkózt(at)ok meg ezekkel, hátha felbukkan valami tanulságos tegnapelőttimhez hasonló reveláció, mikor talán évek óta először volt olyan, hogy éjjel felébredtünk szó szerint órákon át csókolózni... hát az valami mennyei dolog tud lenni, főleg ha a másik fél a világ legeslegjobb csókere (nem vagyok elfogult, tényleg az!) - esküszöm, hogy mintha még James Horner is felcsendült volna a háttérben néha. És az is eszembe jutott, hogy ha öt éven belül sikerülne két vérszerinti és mondjuk egy örökbegyerek, akkor mi annyit de annyit szexelnénk pótlólag just for fun, mindenhol és mindenkor, teljesen kiszámíthatatlanul, hogy indíthatnék egy tényleg NC-17 besorolású naplót horny negyvenesek kategóriában, hátha leverném a gasztrókat a blogversenyen.


* Vagy inkább NC-27, esetleg NC-35 - legalábbis ami a mi párosunkat illeti, nagyjából addig tartott a rózsaszínű tévhit, miszerint a szex az csak móka és kacagás.
** Sorry babe, I do mean award-winning! :)