Kétéves státusz - avagy: Fuckit, I'm boasting.

Nem mentegetőzöm tovább, ezzel a gyerekkel ilyenek történnek velünk, és kész; nemár, hogy nem írom le, mert szerénykedni illik! Hadd lássa csak, amikor megnő, hogy a szüleit titokban szétvetette a büszkeség a csodasága miatt, ha már élőben a jelenlétében sosem tolom túl a dicsekvést, mert én utáltam, amikor Anyu anno velem/miattam csinálta.
Szóval csaknem egy hónap késéssel (a költözés miatt nehezen jutott el hozzánk a behívó levél, aztán az ünnepek alatt senki nem vette fel a telefont időpontadásilag) megvolt a kétéves babacsekkolás. Mivel most más körzethez tartozunk, új védőnő van, ma találkoztunk vele először. Kissmajom kicsit tartott tőle, nem mondta, hogy fél, de sokszor elmeséltette velem, hogy mik fognak történni egészen pontosan - két hete kapta meg az agyhártyagyulladás elleni oltás ismétlőjét, és eléggé megviselte a dolog*.  Megnyugtattam, hogy most szuri nem lesz, csak mérések meg beszélgetés, mindenféle tiltakozás nélkül jött, napokkal előre szinte várakozóan emlegette, hogy csütörtökön megyünk. Beértünk az épületbe, kinyílt a védőnő ajtaja, és attól kezdve a következő félig vicces, félig szinteciki jelenet zajlott le.

Én: Jó napot kívánok! Kissmajom, köszönsz szépen, ahogy szoktál az utcán a néniknek?
Kissmajom lehajtott fejjel, szégyenlős vigyorral álldogál szorosan mellettem, védőnő elnézően mosolyog, "Jó, anyuka, ne adja ezt elő!" arckifejezéssel. Behív, bemegyünk, letudjuk a számadatos részt - Kissmajom nehezen oldódik, a hatalmas ráállós mérleget gyanakodva szemléli, de biztatásra, a kezemet fogva rááll, majdnem hangosan lelkesedik az elmozduló mutató miatt, de végül mégis csendben marad; a magasságellenőrzős cucchoz már bátran lép oda, rutinosan fordul háttal és szorítja a sarkait a falhoz (otthon imádja mérni magát, szép firkákat kanyarít a falra, oda ahova szerinte a feje felér), a védőnő kicsit meg is lepődik, de valószínűleg elkönyveli véletlennek.
Letelepedünk egy szembeszékre az asztalhoz, gyerek az ölemben, kap egy ilyen fémdrótokon faidomokat húzogatós koordinációgyakorló játékot, a sajátját már hónapok óta nem vettük elő, élvezettel tologatni kezd rajta egy piros gömböcskét.
Védőnő: Kissmajom, megmondod milyen színű az, amit most megfogtál?
Kissmajom megint előadja a félszeg mosolyát, a védőnő aranyosan nem inszisztál, hogy ne hozza zavarba, ha nem ismeri még a színeket, végülis a kiskönyv szerint ilyent csak négyévesen kell. Közben engem kérdezget, lakhatásról, a várható változásokról, a gyerek napiredjéről, hozzá már nem is szól, valószínűleg meg van győződve, hogy még nem beszél. Megkéri Kissmajmot, hogy ugráljon, elégedetten nyugtázza, hogy páros lábbal is tud (már körülbelül fél éve, de ezt csak magamban mormolom), aztán jelzi, hogy hamarosan elkezd majd a lépcsőn is váltott lábbal kapaszkodás nélkül felmászni (már körülbelül fél éve, ezt már nem tudom visszatartani).
Védőnő: És kommunikál azért valamennyire, mond pár szót? Valamilyen egyértelmű módon kifejezésre juttatja, amikor szomjas vagy éhes? Tőmondat-kezdemények, esetleg...?
És akkor elszabadult a pokol...
Kissmajom (a kaja perspektívájától lázba jőve): Papa ad neked reggelire camambert sajtot, meg trappistát, meg micimackósajtot, és sonkát is ad, pici paradicsommal. Anya csinál katonákat, aztán Apa ad szúrósvizet. És Tata kiszedi a cseresznyét a befőttesüvegből, kivesszük a magját, megesszük, és megisszuk a levét is.
Védőnő (az állát a földről felkaparva): Jaaaj! Nahát, te tudsz beszélni! És még mit tudsz, vajon a színeket is tudod? Az ott milyen színű?
Kissmajom szemérmesen mosolyog, és mélyen hallgat, a védőnő bocsánatkérően néz rám, és megint tapintatosan visszavonulót fúj; megsajnálom:
Én: Kicsim, mondd el szépen anyának, hogy milyen színeket látsz ott, jó? Például ez micsoda?
Kissmajom megmakacsolja magát, és továbbra is kuka, a védőnő jófej módon terelni próbál, hogy nehogy megszégyenítsem a gyereket, és gyorsan a legoból-építési készségeiről érdeklődik, meg hogy suttogásra reagál-e, majd lediktálja a kolleganője adatait, akihez majd az új háztól tartozni fogunk.
Kissmajom (kizárólagos figyelemre pályázva hirtelen közbeszól): Az a sárga kocka ott a piros bogyó mellett van! Kék bogyó van mögötte, utána zöld. Itt meg ez a narancsszínű.
Döbbent csend megint, aztán a védőnő felnevet, agyondicséri, Kissmajom szárnyakra kap, és a továbbiakban be nem áll a szája. Lekéretőzik az ölemből, lassan körbejárja a szobát, egy vitrinben felfedezi a vérnyomásmérőt, és gyorsan megállapítja, hogy "Csak egy mánus van rajta. Az órán három mánus van: a nagymánus, a kicsi-, és a másodpercmutató, ami gyorsan pörög." A védőnő ámuldozva kérdezi, hogy ugye nem tud számolni - hááát, vallom be vonakodva, de, sőt a betűket is ismeri; még mielőtt ezen is sokkolódna egy sort, a gyerek talál egy sztetoszkópot is, szerencsére a nevére nem emlékszik: "Ezt hogy hívják, ezt itt? Ezzel hallgatta meg a doktornéni a kis tüdődet, hogy hogy szuszog; elöl is, hátul is." Aztán bekukucskál egy félig nyitott ajtón: "Ott hátul van a másik rendelő, ahol a pici bébibabát öltözteti az anyukája. Miért sír a bébibaba? Adott a doktornéni szurikát neked, ide, a kicsi lábadba." Majd a homályosított üveges ablak láttán: "A pára vízből van. A hó is vízből van, megolvad, mert meleg a kezed." Végül türelmetlenül a következő programpontunkat tervezve: "Akkor elmegyünk Tatához az Erzsébet-hídon, hogy megnézzük a szélmalmot. Tegnap nagyon fújt a szél; de ha nem fúj a szél, nem forog a szélmalom."
Még biztosítanom kell a védőnőt, hogy a gyerek saját ritmusában halad így, nem hajcsárkodunk fölötte csattogó ostorral, csakis azt játszik/-unk, amit kér és akar, magától olyan weirdo, hogy őt az olvasás érdekli legjobban. Természetesen nem köszöni meg az ajándék matricát, csak vigyorog simlisen, és nem hajlandó csókolomozni búcsúzáskor sem, csak és kizárólag miután a védőnő magára csukja az ajtót, de akkor megismétli hatszor, és visszhangzik tőle a terem. Guess we're done here.

Jó, elárulom a fishy titkot... a tegnap jelentését valójában nem ismeri, ő mindenre ezt a szót használja, ami a közelmúltban történt. És nem beszél ilyen gyönyörű-helyesen, ahogy leírtam, hanem egy kicsit még mindig selypít (vagy hogy mondják, annak, amikor valaki jének ejti az r hangot), de valami elképesztően édesen, remélem nem szokik le egyhamar. És megelőzve bárki esetleg felforró rosszindulatát kételyeit: szinkronfordítani és gyököt vonni valóban nem tud; még. :)


* Nem is maga a szúrás, mert azt konkrétan nem is érezte: hiába beszéltük át ezerszer a teljes forgatókönyvet, már akkor elkezdett sírni, amikor a mérésekhez levetkőztettem, szorosan a nyakamba kapaszkodott, és annyira szívszaggatóan kiabálta, hogy "Kimegyünk!", hogy a váróban ücsörgő M. majdnem bejött megmenteni. Borzalmas volt, nem tudom, miért gyűlölte ennyire, ezúttal hangzavar sem volt, és előre tudott minden lépést - sőt nem is aggódott különösebben, és nem is úgy maradt meg benne az egész, mint egy negatív élmény, mert már említettük, hogy egy hónap múlva megyünk vissza, és nem tiltakozik, sőt, mondja, hogy majd kap matricát a doktornénitől, aki szerinte aranyos... szóval fura nah...

Szinonimális

Pár perce hangzott el ez a gyönyörűséges szinonimabemutató, le is írom gyorsan példaként arra, hogy milyen fenomenális szövegeket hord össze a kétévesünk...
Tegnapelőtt Kissmajom szabályos kézilabdázós-kapuradobós mozdulattal, teljes erőből ágyékon dobta az apját egy labdával. Szerencsére nem volt nagyon durva, csak "a tojgli hegyét" kapta el - ez az M.-féle megfogalmazás meg annyira megtetszett neki, hogy azóta is ahányszor munkaügyben telefonon beszélek random pillanatokban felkiált, hogy: "Apa fütyijének a hegyét!".
Most megint labdát dobálgatnak épp, és Kissmajomnak egyszer csak beugrott a jelenet, és érezve, hogy valami nem kerek, hezitálva megszólalt: "Megütöttük a... dóglit*." Mikor visszakérdeztem, még jobban elbizonytalanodott, és inkább rámutatott a nadrágjára a lába között, de gonosz módon inszisztáltam, hogy micsodát is ütött meg, mire egy pillanat delay után ki is vágta magát: "A bogyókákat... a kis golyókat, tudod**..."


* Ezt szokta csinálni amúgy, amikor komplikáltabb új szavakat tanul meg, hogy ha nem egészen pontosan emlékszik a helyesre, akkor az emlékeiből kiindulva gyárt valamit, ami általában eléggé hasonló az eredetihez, és persze gyakran nagyon vicces.
** A "Tudod...", "Látod...?" és "Képzeld el!" a legaranyosabb dolgai között vannak, tökéletesen ugyanolyan hangsúllyal mondja őket, ahogy mi szoktuk, mikor beszélünk hozzá.

Simply unreal

Pár napja M. megjegyezte, hogy ugye azért nem írok a blogra, mert úgyse hinné el senki...? És egy kicsit talán igaza van. Az élet Kissmajommal manapság amellett, hogy hihetetlen giccsragacs*, folyamatos döbbenet - egyszerűen nem életszerű, hogy egy kétéves olyan legyen, amilyen ő, annyira tökéletes minden apró szempontból, mintha nem is embergyerek lenne, hanem valami földönkívüli vagy félisten vagy kísérletek sorozatával a végletekig továbbfejlesztett humanoid... mondtam már, de tényleg nem normális, na. Álszerénységet félretéve, mért adatok alapján is átlagon felül értelmes páros vagyunk, de még így is elképesztő, hogy mi született belőlünk, mintha több generáció intelligenciája gyűlt volna gombócba, hogy aztán egyszercsak ebbe a kisfiúba költözzön... csodálatos.

Azon már nem is hüledezünk (dehogynem!), hogy milyen szövegei vannak. Történeteket (amik vele esnek meg, vagy amiket mesélünk neki) minimum négyéves gyerek szintjén mesél el, abszolút koherensen, helyes következtetéseket levonva, logikus kérdéseket felvetve, összefüggéseket keresve, és olyan gazdag szókinccsel ecsetelve, hogy néha nem sejtjük, mikor és kitől hallhatott egy-egy kifejezést, mert azt mi magunk sem használjuk rutinosan. A világon minden érdekli, már nem lehet tabu témákat boncolgatni hallótávolságban, mert fülel és rögtön faggatózik, és nem lehet csak úgy leszerelni sem, mert inszisztál, megismétel és nyomatékosít, mint valami miniatűr ügyvéd.
Aztán csak úgy derült-égből-villámcsapás ilyeneket mond, hogy a fehér az nem szín, a pára vízből van, a Föld magától forog, stb. - ami nagyon durva, mert egyrészt kontextusban, válaszként/magyarázatként hangzanak el, tehát nem csupán fél füllel elkapott és visszaböfögött infók ezek, másrészt ha el is fogadjuk, hogy azok (mert különben mi mások lennének...?), egyszerűen nem tudjuk, hogy honnan és főleg hogyan tudja őket, mivel tévét ugye nem nézünk, és a mi jelenlétünk nélkül csakis Apuval tölt időt, aki hasonló eszmefuttatásokkal nem nagyon traktálja őt, vagy ha igen, akkor elmeséli, mikor rákérdezünk... szóval rejtély.
A nagy kedvencei még mindig a leírt szavak, úgy látjuk, rohamosan közeledik az, hogy összeolvasni is próbálkozik - most már ékezeteseket és kétjegyűeket leszámítva nincs olyan nyomtatott nagybetű, amit ne ismerne fel, és sok esetben már példaszavakat is tud mondani, amik az adott betűvel kezdődnek. Egyik karácsonyi ajándéka egy kétfunkciós tábla volt, a krétás-rajzolós része egyáltalán nem érdekli (nem szeret firkálni semmilyen formában, nagyon hamar megunja), de a betű- és számkészlettel rendelkező mágneses oldal előtt bármennyi időt eltölt, ha nincs vele felnőtt, aki érdekes feladatokat talál ki, akkor betűnként csoportosítja az elemeket, egymáshoz és számokhoz hasonlítgatja őket.
A szójáték-költeményeit folyamatosan fejleszti, saját becézéseket talál ki megnevezéseket és neveket variálva, aktívan használ szinonimákat, és egész áldott nap folyamatosan csak beszél-beszél-beszél, teljesen összefüggő dolgokat, néha szerepjátékos párbeszédek mindkét oldalát, halandzsa gyakorlatilag nincs is már, csak akkor adja elő, ha egy-egy elejtett sajátszó után látja, hogy jól szórakozunk rajta.
Imád minket megnevettetni amúgy, igazi kis bohóc, elmondja a vicceit, és várja a hatást, aztán ha nevetünk, előáll egy még bombasztikusabb szöveggel. A legjobb, amikor valahol hallott felnőttszövegeket próbál beleszőni a mondanivalójába, de egyrészt mindent a saját stílusában átalakít, másrészt ha valamilyen szóra nem emlékszik pontosan, akkor bepróbálkozik egy hasonlóval. Ma például megkérdeztem tőle, hogy Apunál a téren, pörgött-e a minden alkalommal meglátogatott és alaposan szemrevételezett szélmalom: "Hááát... csak úgy lassan, öregesen. Most nem fújt a szél." - jött a megfontolt válasz; amin elég jót kuncogtam, ahogy azon is, hogy: "Az a baj a hóval, hogy hideg."
Nagyon szeret énekelni, rengeteg dalszöveget ismer (angolul is hosszú részeket megjegyez), általában elég két-háromszor hallania, és már egész szakaszokat hibátlanul visszamond, ahogy mondókákat, verseket, Apu által tanított kis imádságokat is. FElla kérdésére válaszolva, a nyelvtanulással sajnos sehogy sem állunk, illetve rengeteg szót ismer, mert gyakran kérdezi meg, hogy mit hogy mondanak angolul, és azonnal meg is jegyzi a választ, de beszélni továbbra sem szoktam hozzá, mert csak mosolyog, és várakozóan toporog, hogy most már hagyjam abba ezt a butáskodást, és kommunikáljunk intelligens emberek módjára.
Szintén szeret mesélni, néha nagyon gyorsan próbál a fontos dolgok végére jutni, és elakad egy-egy szónál, megismétli gyorsan, félig elharapva, aztán visszatér a mondat elejére, hogy biztosan megértsük. És ő is tökéletesen megért minket nagyon összetett dolgokban is, simán különbséget tesz például a kitalált sztorik és a jövőről szóló beharangozásaink között, akkor is, ha mindkettő róla szól: pár napja pedzegetem neki, hogy ezen a héten oltásra megyünk, emlékszik a legutóbbira (olyan három hónapja lehetett), és tart tőle nagyon szegényem, azzal kezd minden reggelt, hogy óvatosan megjegyzi, hogy ma nem megyünk a doktornénihez, aztán lépésről lépésre visszaidézi, hogy a múltkor mi történt, és az elmeséléseim alapján azt is elmondja, hogy most mi várható majd. Rengeteget beszél az épülő házunkról, hogy hogyan épül, és milyen lesz ott lakni, és minden talált pénzt rögtön a kőművesnek és/vagy az ácsnak akar adni. Sokat emlegeti a barátaink nemrég született ikreit is, pedig mindenféle egészségügyi problémáik miatt egyelőre csak képekről ismeri őket; említi a terhességet, onnan elkalandozik oda, hogy hogyan született meg ő, ennek meg mindig családi ölelőzés lesz a vége, mert tudja, hogy M. is meg én is összeszorongattuk rögtön a legelején, és jön elmutogatni.
Közlekedéskor konkrétan ő a kis navigátorunk (apropó, az iránytű működését is ismeri, és az előttemvanészak segédszöveget is, csak a jobb és bal kezét keveri néha), minden főbb útvonalunkat ismeri, az Árpádon kívül (arrafelé nagyon ritkán járunk) felismer és megnevez minden hidat, és a főbb landmarkokat, sőt rákérdezve látatlanban is elmondja, hogy a nagy alagút a Budai vár alatt megy át, hogy a Margit hídról látszik a Parlament, és a Szabadság hídról a Gellért-hegy, hogy a Körútról a Petőfi hídon át lehet hazamenni, stb.
Jah, és állítólag az ilyen kis gyerekek zseniségét azzal próbálják mérni, hogy például bifur-bofur-kefír jellegű logikai láncokból képesek-e helyes konklúziókat levonni, illetve felfogják-e a családon belüli kötelékek szövevényét. Azt már régen tudjuk, hogy előbbiben hibátlanul teljesít (pl. a "Lóg a lába" címből épp ma vezette le a választ arra kérdésre, hogy mit csinálna a baba, ha dolga volna), de újabban az utóbbi is elkezdte érdekelni, úgyhogy tesztelgetjük néha, és a testvér meg házastárs fogalmát például kivétel nélkül jól értelmezi (a szülő-nagyszülő viszont keveredik időnként).

Megpróbáltam már olyan videókat is készíteni, ahol egyikünk sem forgolódik soha szembe a kamerával, és senki sem kotyogja ki senkinek a nevét (újabban Kissmajom néha a nevemen hív, nem örülök neki különösebben, de tök vicces), hogy mutassak már bizonyítékokat is erre a mágiára, de eddig még nem jártam sikerrel, mindig elbukik a dolog rajtam valahol.
Végezetül leírom azt is, amit ha akarnék sem tudnék megmutatni, mert full frontal dokumentációink vannak csak - de legyen csak itt, ha valaha sportból is kellene bizonyíték a koraérettségére: fizikálisan is csinál meglepő dolgokat, a héten például megtanult felé dobott labdát elkapni; nagyon érdekesen csinálja, végtelenül lazán és lassan zárja össze a két kis markát, mindig az az ember érzése, hogy ki fog szotyogni közötte a labda, de tízből nyolcszor érthetetlen módon sikeres az akció.

Jajdeszeretem ezt a kölköt, el sem hiszem, hogy a miénk lehet!


* Úgy tűnik, tőlem örökölte a szeretetnyelvét: imád bújni; "Most ölelőzünk!", szólít fel napi sokszor, és már mázik is ránk, szorítja a ruganyos pofiját a miénkhez, dugja a borzas szőke fejét a nyakunkba, fonja a kis karjait körénk... bele kell pusztulni.

Karácsonyi rövid-zagyva...

Hát írni kellett volna, de így év végén rengeteg a munkám, M.-nek szintén sok volt, szóval úgy próbáltam megoldani, hogy a napközbeni babázásokból tíz-húsz perceket loptam rá, aztán este miután M. fürdetett-altatott, folytattam; mire befejeztem, annyira hulla voltam, hogy már csak agyatlan bökörészésre futotta... Most már lecsengőben az egész, de ha akarnék sem tudnék visszaemlékezni a történések felénél többre, úgyhogy inkább nem mentegetőzöm, hanem leírom azokat, amik eszembe jutnak, legalább azokról legyen nyom.
Kezdem az eredeti blogtémával, hogy túl legyek rajta: az elmúlt pár hónapban volt két sikertelen inszemem, nem hatott meg különösebben, mert nem is számítottam csodára, inkább túl akartam lenni végre rajtuk, hogy jövőben tiszta lappal lombikot kezdhessünk majd. Hogy pontosan mikor, az rejtély, mert tavaszra lejár megint minden vizsgálatunk, és újra kell őket csináltatni, de 2017 nagyon szép szimpatikus szám, szóval nem kesergek, ha csak akkor tudok majd újra szülni.
A karácsonyi otthonunkba-költözés sem jött össze - na azt már sokkal jobban bánom, mert milyen jó is lett volna, de most már tényleg látjuk a végét, úgyhogy ez sem tragikus. Még kis további csúszásokkal is nagyon valószínű, hogy a húsvétot már ott ünnepelhetjük, úgyhogy nagyobb nem is lehetne a boldogság... jó, talán csak ha már terhesen mennék haza. Gyönyörűséges egyébként a ház, most már teraszunk és nyílászáróink is vannak, és egyre inkább hasonlít az évekkel ezelőtt elképzelt álomlakra, egyetlen furaság, hogy valami bődületesen ha-tal-mas lett a nappali, annyit variáltunk, hogy ötven négyzetméter fölött álltunk meg (nem amerikaikonyhás), ami gyakorlatilag akkora, mint a legutóbbi lakásunk teljes területe... na de ennyi bajunk legyen az életben, én azt mondom.

Kissmajom múlt héten kétéves lett, 94 centi magas, elképesztően nagy fiú; kézen-közön tökéletesre csiszolgatta a beszédét, rengeteget mond-mesél, kitalált történeteket is, meg azt is, ami vele esik meg, most már tényleg kizárólag az egyes szám első személy bibis, igei személyragokat nagyon-nagyon ritkán (olyan kétnaponta egyszer) már használ magára, de személyes névmást sose, egyszerűen csak a nevén nevezi magát, vagy úgy hívja, hogy a baba illetve a dejek.
Mivel a születési évfordulójának előestéje egybeesett az új Star Wars premierjével, aznap éjszaka Apunál maradt, életében másodszor, mert két héttel előtte szerveztünk egy próbaalvást, hogy kiderüljön, hogyan viseli - hát úgy, hogy azóta is folyamatosan kéri, hogy mehessen még. Persze nem napokig tároltuk ott, a délutáni alvása után átvittük, és a következő napi előtt már mentünk is érte, hogy neki se legyen trauma esetleg, és Apunak se megerőltető; merthogy ő nem hajlandó "erőszakkal" kommandírozni a gyereket, ami annyit jelent, hogy először este tizenegykor, másodszor meg kicsivel éjfél után aludtak el, addig játszodtak... De, ahogy számítottunk is rá, ebből semmi gond nem lett, Kissmajom simán megértette, hogy az Tatás program, itthonra más szabályok vonatkoznak: mikor este szokásos időben szóltunk neki, hogy lefekvéshez kellene készülődni, már indult is felfele a lépcsőn fürdeni, ahogy mindig is szokott.
A szülinap maga is érdekes volt, mert Apu már reggel ébredés után felköszöntötte, megkapta az ajándékait, majd együtt átjöttünk, és délután itt volt még egy csomó ajándék, meg még egy torta. Az utóbbi másodszorra is csak a gyertyák elfújásáig volt érdekes, kérni nem kért belőle csak egy falatot, a játékoknak meg a felhajtásnak viszont nagyon örült, csodálta a díszítésül felrakott fényeket, és tökre megértette, hogy most kivételes alkalom van, nem csak hogy ő a legfontosabb, hanem direkt ünnepeljük is... azóta minden nap lelkesen emlegeti, hogy neki születésnapja volt, énekelgeti az Alma együttes idevágó nótáját, és elmondja, hogy miket kapott. Sok kis apróságot (kilőhető repülőgép, műanyag háziállatgyűjtemény, fürdőpuzzle, stb.), kifejezett kérésére és óriási örömére egy karórát, de főként egy játékkonyhát, teljes felszereltséggel, mert az Ikeában (az ő saját fejlesztésű kiejtésével: Ájkia) többször is kirobbanthatatlanul leragadt a kiállított példánynál, Aput utánozva főzöcskézni; imádja azóta is, talán az első olyan játék életében, amivel asszisztencia követelése nélkül, önállóan eljátszik félórákat is akár.
Az is nagyon foglalkoztatja, hogy a családban kinek mikor van a születésnapja, az enyémre még emlékszik pár héttel ezelőttről, de már a többiek hónapját és dátumát is kivülről fújja, soha többet nem fog kelleni naptárba emlékeztetőket irkálni. Megbeszéltük azt is, hogy a karácsony a Jézuska szülinapja, és az ő tiszteletére kap mindenki ajándékot - mivel nem kérdezett rá, azt nem részleteztük, hogy kitől (Erdélyben angyalt szoktak mondani, könyvekben ugye látott már Télapót, stb.), és idén még nem is szándékozzuk boncolgatni, mert magunk sem tudjuk, hogy pontosan mi legyen a forgatókönyv, hogy varázsa is legyen, de ne is zavarjuk össze vele. A fa is zűrös, mert elméletben együtt-díszítés volt a terv, de gyakorlatban Apu holnap délután betlehemezős előadásra viszi a templomba, szóval az itthonit valószínűleg elkészítjük, mire onnan visszajönnek.

Nagyon sűrű téli napjaink voltak amúgy, voltunk Halász Judit koncerten is, amit szintén sokat emleget még mindig - nagyon tetszett neki, mindent jól látott a harmadik sorból, és csomó éneknek, amiket akkor hallott először, meg is jegyezte a refrénjét rögtön, azóta is dudorássza őket. Nagyon szeret énekelni amúgy, rengeteg dalszöveget tud, most épp a bugyuta angol karácsonyi nóták a kedvencei, csak úgy zeng a ház a "Dzsingőbesz"-től.
Az utóbbi időben a szokásosnál is több időt töltött vele M., és ez meg is látszik: rendkívül apás lett, ha véletlenül én altatom,  meg is jegyzi, hogy "Apával alszunk, Anya nem jó!" - aztán persze valójában nem tiltakozik, simán lefekszik velem is, meg amikor M. altat, néha engem hív inkább, de ez akkor is mennyire aranyos már!
M. kapcsán meg úgy egyáltalán mindenről van egy csomó nagyon vicces beszólása is, amiken napi szinten lehet hangosan nevetni, hihetetlen, hogy egy ekkora gyereknek milyen szövege tud lenni. FaceBook kiírásokban próbálok lépést tartani ezzel, és amikor épp úgy adódik, mindig kiírom őket, hogy megmaradjanak, de persze nagyrészük így is elvész sajnos.
Úgyhogy visszakanyarodunk oda, hogy milyen jó is lenne rendesnek lenni, és részletes beszámolókat írni; de most is borzasztó almos vagyok, és reggel kelni kell, mert az utolsó ajándékot nyilván az utolsó percre hagytuk... Szépségesszép karácsonyt mindenkinek tehát, szilveszterig még egyszer megpróbálok benézni - ha nem sikerülne, akkor boldog Új Évet is jól! Jaj, úgy rohan az élet, minden pillanatot nagyon szeressetek benne!

Nem normális ez a gyerek!

Hú, ilyen hosszú kihagyásom talán nem is volt még a blog indítása óta, csak gyűjtöm a meséket parkolópályán, mert ez a szar nem tud olyant, hogy csak bizonyos posztok legyenek publikusak, a többit meg csak meghívott vagy jelszót ismerő olvasók láthassák, nekem meg csomó nempublikus történésem és filozofálásom van manapság. Eredetileg ez is titkos bejegyzésnek készült, mert legalábbis számomra, érzékeny terület... már egy ideje terveztem róla írni, de olyan hülyén jön ki, hogy itt dicsekszem az utóddal, miközben én mindig is gyűlöltem, amikor anno Anyu a sok lelkendezéssel bezzeggyereket csinált belőlem, akivel minden szülő példálózott otthon, és akit ennek megfelelően nem feltétlenül kedvelt a gyerektársadalom. De Kissmajom fejlődése kapcsán mindent dokumentáltam eddig is, és nem lenne fair kihagyni: nem csak azt szeretném, ha ez is részletekkel egyetemben megmaradna neki, hanem azt is, hogy tudja, folyamatosan ordítani akarom a büszkeségemet bele a világba, hogy az anyukája lehetek - akkor is, ha igazam van abban, hogy különleges, és akkor is ha csak a mi elfogult szemünk-szívünk látja annak.
So here we go: nem, nem és nem lehet, hogy egy huszonkét (tuljadonképpen már közelebb a huszonháromhoz, hetek óta írogatom ezt) hónapos ennyire zseniális; egyszerűen nem. Én nem mondom, hogy lángelménk van, azt sem, hogy szaktekintély vagyok huszonpár hónaposok terén, de az az igazság, hogy minden egyes nap őszintén megdöbbent, hogy mennyire komplex egy ilyen pici baba - mert igen, szerintem egy huszonkét-három hónapos az igenis baba, nincs két éve, hogy ezen a világon van, másféllel ezelőtt még az is csodálatos teljesítménynek számított, ha felismert minket, és tudatosan képes volt a szájába  tuszkolni egy tárgyat. Azt hiszem már említettem itt is, de lehet hogy nem (olyan ritkán írok, hogy elfelejtem a lejegyzeteltek felét, és visszaolvasni nem szeretek), hogy mi mindig is meg voltunk győződve, hogy három éves kor alatt nem lehet igazán élvezni egy gyerek társaságát. Persze végtelenül cukik, édibédik, zabálnivalók and all that, de ha nem lennének az anyai hormonok és apai kötődések, be kellene vallani, hogy nem sokkal szórakoztatóbbak, mint egy aranyos állatkölyök. Érdemben nem lehet kommunikálni velük, nem derül ki, hogy mi jár a kis fejükben, és egyáltalán valószínűleg egy intenzíven tanítgatott labrador ilyenkor még jóval értelmesebb náluk, így az egyetlen közös vonásunk nagyjából az, hogy ők ragaszkodnak hozzánk, mi meg imádjuk őket - evolúciósan kódolt kapcsolat, nem is lehet semmi több, hiszen információcsere hiányában semennyire sem ismerjük egymást.

És akkor van nekünk ez a kisfiunk, és alig tartott fele ennyi kornál, amikor gyanakodni kezdtünk, hogy tévedtünk, és nagyon érdekelne, hogy ezzel mindenki más így van-e, és minden ekkora gyerek ennyire intelligens, vagy tényleg Kissmajom fura - de hát mégsem körkérdezhetek a játszótéren (és itt sem fogok), hogy figyu, a te gyereked tud-e már szinonimákat, mert enélkül is folyton célozgatnak rá, hogy biztos agyonképzem* a gyereket, azért ilyen kis okos. Viszont tény és való, hogy nagyon szembeötlő különbségek vannak, amikor mondjuk játszóterezésekkor vele egyidősök mellett tevékenykedik. Az átlag vele egykorú gyereknek tapasztalataim szerint fogalma sincs róla, hogy mi az az alatt/fölött, előtt/mögött, a számokról/mennyiségekről meg méretekről ne is beszéljünk. Aki tudja, hogy mennyi idős Kissmajom (mert a magassága, beszéde és magabiztos mozgása miatt legtöbben minimum egy évvel többnek gondolják), teljesen lesokkolódik, hogy megért olyan komplex utasításokat, hogy a második pad mögül hozzon három gesztenyét, vagy rakja rá a sötétkék lapátot a világoskékre és mindkettőt a vödör alá, vagy helyezze sorrendbe a dobozokat a legnagyobbtól a legkisebbig a kör alakúak kivételével.
Persze valószínűleg az is vastagon benne van, hogy mivel ő egyre hosszabb összetett mondatokban, folyékonyan beszél, sokkal könnyebb rádöbbeni arra, hogy mennyi mindent tud, megért, továbbgondol, kilogikáz, mert szinte mindig narrálja az eseményeket. Meg eleve az is durva, hogy milyen ügyesen verbalizál, a szókincse valami elképesztő... az még hagyján, hogy kapásból nem tudok olyan hétköznapi** tárgyat vagy cselekvést mondani, aminek a megnevezését ne ismerné és használná könnyedén, és olyant is hallottam már, hogy ekkora gyerek 90%-ban*** helyesen beszél nyelvtanilag, de néha olyan absztrakt fogalmakat és kifejezéseket kap elő és használ kontextusban, tökéletesen a helyükön, hogy csak nézünk: hamarosan, valóban, egyelőre, szerintem, utána, tényleg, végülis, előbb-utóbb és társaik, látni kellene az idegenek fejét, amikor bedob egy-egy ilyent a kis cérnahangú dumáiba.
Más: már nagyon régóta ügyesen számolt, de az utóbbi napokban elkezdte felcserélni a hármat a néggyel, úgyhogy kíváncsian tesztelgettem, hogy vajon csak szókeverés-e, vagy eddig tévedtünk, amikor azt hittük, hogy megy neki. Mondjuk nehéz lett volna, egyértelműen mutogat mindent, egyenként számba véve a darabokat, ki si derült elég hamar, hogy valamiért a hangzás tetszik neki jobban így, de pontosan tudja, hogy a három, az mennyi. Olyannyira, hogy nemrég lefekvés előtt labdáztunk, és mikor már jó késő volt, M. szólt előre, mint mindig, hogy még ötöt dobálunk, és indulnak fürdeni; elkezdtük visszafelé számolni a letelt alkalmakat, hogy akkor most ezt volt az ötödik, ez volt a négy, ez a három... mire Kissmajom matter of factly hozzátette: "Még kettő van.", és szedte össze meg osztotta ki a labdáinkat, miközben mi kapargattuk fel az állunkat a földről.
Aztán az is van, hogy valami embertelenül jól tájékozódik. Úgy kell elképzelni, hogy a körülbelül két kilométeres környezetünket egészen pontosan ismeri: tudja, hogy hol vannak a játszóterek, a pékség, a kisbolt, a teniszpálya, a vonatsínek, a kedvenc hamburgeresünk, a metró végállomása, melyik udvaron hány és milyen kutya lakik, a sétáinkból több úton is haza tud jönni, autóval előre mondja, hogy merre vannak a felüljárók, hol kell faágakból összeállt alagúton menni. És ami a legkeményebb, hogy pár hete lerobbantunk bevásárlásba menet a közeli latótelep mellett, egy olyan kereszteződésben, ahol öt út találkozik - azóta bármilyen irányból érkezünk ide, mindig mondja, hogy itt romlott el az autó, pedig a közelben semmilyen valamirevaló landmark nincs, amit megjegyezhetne (olyannyira, hogy nekem anno hónapokba telt, mire biztonsággal közlekedtem arrafelé). Heti egy-kétszer járunk csak át Pestre, ráadásul nem mindig ugyanazon az útvonalon, ennek ellenére már többszáz méter távolságról bejelenti, hogy mindjárt következik a Duna, azonnal felismeri a Körutat, és van olyan híd, amit meg tud nevezni. Ha valamiről tudja, hogy hol van (például leggyakrabban látogatott parkunk), bármerre kanyargunk a körülötte levő utcákon, hiába nem látható a házaktól, mindig hibátlanul meg tudja mutatni, hogy légvonalban épp milyen irányban van. Pár hete egyik kedvenc mókája az volt, hogy egy anyagból készült reklámszatyrot a fejére húzott, aztán ide-oda tipegett a szobában, megkeresett különböző tárgyakat, megfogdosta őket, stb., én meg egy ideig megmosolyogtam, mert biztos voltam benne, hogy azért élvezi, mert homályosan lát ki belőle, és az érdekes; aztán kipróbáltam, és kiderült, hogy végig teljesen vakon mászkált, úgyhogy azóta azzal szórakoztunk, hogy lesötétített szemekkel ide-oda küldözgettük a nappalinkban mindenféle célpontokhoz, ő meg soha de soha nem tévesztett, még akkor se, ha nehezítésül M. kétszer megpörgette a saját tengelye körül, hátha sikerül összezavarni... elég félelmetes.
Ahogy az is rémisztő, hogy tudja, mit jelent a közlekedésben zöld lámpa, és mit a piros, mi több, vezetés közben mindig utasítgat minket, hogy: "Jöjd a lámpa, mehetünk. Most pijos, hékezünk, mert meg kell állni.", szerintem én ezt kisiskolás koromban sajátítottam el olyan szinten, hogy megbízhatóan rám lehessen hagyni a döntést, neki már most gond nélkül menne a dolog.

Van olyanja is, ami igazából nem extrahiperszuper teljesítmény, de azért szokatlan, mert a vele egykorúak esetében elég ritka, ő meg már minimum egy hónapja műveli. Megtanítottam, hogy ha valaki köszön, akkor azt fogadni kell, és azóta ő a környék sztárja, mert minden sétálót megállva, hatalmasat bólintva, és hangosan üdvözölve köszönt: a kutyáknak és gyerekeknek hija jár, a bácsiknak jóónapot, a néniknek meg csóókojom, olvadoznak is tőle rendesen.
Mozgásilag is volt egy érdekes és váratlan fejlődési ugrása - hiába megy már nem is tudom mióta (azt is baromi hamar kezdte) lépcsőzés, akár váltott lábbal is, ha kényelmes a fokméret, három héttel ezelőtt még képtelen volt megérteni, hogy hogyan kell felmászni a létra jellegű mászókákon meg az ilyen kapaszkodóbütykös mászófalakon. Aztán egy szép napon tettem egy kísérletet az elindításával, és úgy felrohant, mintha világ életében ezt gyakorolta volna: szinte tapogatás nélkül tette a lábait, és lépegetett egyre fennebb. (Bónuszként néha lejön a legmagasabb csúszdán is, de alapvetően inkább azt kéri, hogy fogjam meg, ami annyit jelent, hogy egy ujjal hozzáérek, és akkor már szerinte biztonságban van, suhan is... hál'Istennek a vakmerőség nem az erőssége.)

Vicces; nagyon. Rengetegszer vicogunk rajta-vele, és nem olyanokon, hogy botladozik vagy rosszul ejt ki hangokat... persze vannak ilyenek is, de ezek megszokott dolgok, ha az embernek kisgyerekkel él. Kissmajomnak humorérzéke van, akarattal adja elő a tréfáit, megtervezi, próbálgatja, finomítja őket, és a reakcióinktól függően fejleszti őket tovább, hogy még több nevetést csikarjon ki velük.
Napi szinten újabb és újabb szójátékokat gyárt, de ilyen tök szellemeseket, hogy mondjuk nagyon szereti az Abba dalait, a "Mamma mia" a kedvence, és egyszer szavalgatta épp (tudja a refrén pár sorát), amikor látszott a kis szemén, hogy megvilágosodik, ízlelgeti a szavakat, és hirtelen elkezdte továbbkölteni vigyorogva, hogy: "Papa mia, Anya mia, Apa mia, Tata mia...", majd mikor látta, hogy várakozóan mosolygok, mindenféle lükeséggel folytatta, miszerint: "Cica mia, tömbház mia, gyógyszej mia, szoborpajk mia, szejelőbácsi mia..." és további tucatnyi variáció, azóta minden nap.
Vagy vannak halandzsái is, amikor ötletes kis folytatásokkal visz tovább saját költésű hangsorokat: random "rímeket", mint például pukkabó, muddató, lubbanó, stb., esetleg valódi szavakból származtatott rokonhangzásúakat, mint hika-mika (a.k.a. takony), majd ebből kiindulva puka-deka, béka-cuka, stb.
A Kissmajomszáj jellegű szövegeiről külön bejegyzést tervezek, próbálom gyűjtögetni a legemlékezetesebbeket, így olyan tíz százalékban meg is vannak, mert napi tucatszor előáll valamivel, képtelenség lenne mindet megjegyezni.

Manipulál - nem hisztizve, hanem hidegvérű simlivel módszereket ötölve, füllentve, hatást kiszámítva. Hogyha mondjuk sürgős levelem érkezik munkaügyben, aminek a megválaszolása nem halasztható az alvásidejére, néha muszáj lopnom negyed-fél órát a kizárólagos-figyelmes közös játékidőnkből, és ilyenkor mindenfélét kitalál, hogy eltérítsen. Először finoman próbálkozik, mondjuk segítséget kér egy olyan feladatban, amit valóban nem tud megoldani, aztán fokozatosan szemtelenedik el, mígnem sürgősen megjavítandó tárgyakat pakol a billentyűzetemre, és végső taktikaként kijelenti, hogy: "Beütöttem!". Mikor megkérdezem, hogy mijét és hova, akkor gyorsan rámutat a kezére; ha csak gyors gyógypuszit adok, és dolgozom tovább, akkor mondja, hogy a fejét is, de nem csak a homlokán ám, hanem három helyen, pupli-pupli-pupli lett rá, aztán meg legurult a pincegajázsba, sőt a kazánházba is, és egyáltalán hegénykém, őt sajnálni illene.
A legutóbbi alkalom, amikor hangosan felröhögtem egy játszóterezéskor volt. Hűvös lett, rá akartam adni egy plusz pulcsit, de valamiért jó ötletnek tűnt a sapkás fején át ráhúzni, amitől az nyilván a szemébe csúszott. Mielőtt bármit is tehettem volna, a ruhakupac alól meghallottam Kissmajom csodálkozó hangját: "Hú, milyen hötét van!" És azóta, ha vitatkozom vele valamiért, akkor néha előadja ezt a jelenetet, tudatos feszültségoldóként, fürkészi is, hogy elfelejtettem-e az eredeti problémát a vicceskedésétől.

És beszél - említettem már, hogy beszél...? Mikor hazahozzuk egy tatás nap után, simán elmeséli, hogy hol jártak, miket csináltak. Tud csomó angol szót, rajzfilmek főcímdalait hallgatjuk, azokból kérdez rá, hogy ammi? és harmadik ismétléskor már velem együtt próbálja kiejteni a kifejezéseket. Szintén kívülről fúj csomó magyar dalszöveget (rendes felnőtt zenét is), és pár angolnak a refrénjét, az előbbieket értelmezi is, mert sokszor prózában elregéli a cselekményt. Tudja az összes családtag (unokatestvérekig) teljes nevét, a barátok kereszt- és beceneveit, ki hol dolgozik, miket szoktak csinálni, mikor találkozunk; tudja Apu pontos címét, és a tőle a Városligetig közlekedő trolibusz megállóit, békávés bemondószemélyzet stílusában. Minap megörökölte M. régi telefonját, azt például valami szédítően kezeli már: bekapcsolja magának, zenét tud rajta válogatni és lejátszani, kinyitja a fotóalbumot, és lapozgatva megkeresi, majd elindítja a róla készült videókat, forgolódik az iránytűvel, percekig bámulja az analóg óra kattogó mutatóját, természetesen minden mozzanatot alaposan ecsetelve; és üzenetet gépel az apjának, úgy, hogy hangosan kimondja**** a beütött betűket.
Ilyeneket jelent ki, hogy "Homályos van kint.", mert még nem találkozott a köd szóval. Meg azt a teljesen logikus következtetést vonja le, hogy ha a hónalj ott van, ahol, akkor a vállat hónnak is lehetne nevezni. Meg felállítja az analógiát miszerint az autónk elromlott, és elvittük a szerelő műhelyébe, illetve Papának fáj a térde, így elment az orvos rendelőjébe. Meg kikövetkezteti, hogy ha a nyá hangot adó cica nyávog, akkor a nyihahát mondó ló természetesen nyihahál. Meg amikor kiderült, hogy megyünk Dinnyésre, M. egyik barátjához, azt válaszolta, hogy "Ott hok dinnye van." - azóta már olyan is volt, hogy Gazdagrétre megyünk, ahol szerinte obviously a gazdagok vannak. Meg elmondja tisztán és egyértelműen, hogy az oltásadáskor nem azért sírt, mert hájt a hurika, hanem azért, mert megijedt - és tényleg már a vetkőzés előtt elpityeredett, láttam rajta, hogy fél a nagy hagnzavartól (még bent volt az előttünk vizsgálgatott üvöltő csecsemő a káricsáló szüleivel).
Megint kimarad ezer, mert ilyenkor persze semmi sem jut eszembe. Jah az még igen, hogy a mai új szava, a múzeum, valami borzalmasan aranyosra sikerült: múzenú. Viszont nagy fájdalmunkra már helikoptej van, nem hekuka, hökőkút, nem hökötykuty, ventillátoj, nem vintelettoj. De a többivel nem küzdök most, "Medek, néden alszunk: Anya, Apa, Kissmajom és Józsika. Milyen anajos a Józsicica!"


* Semennyire nem teszem amúgy, kizárólag azokat a dolgokat részletezem neki, amikre ő maga kérdez rá. Igen, egész nap szinte megállás nélkül beszélek hozzá, bármit csinálunk, mindent kommentálok, de a hordozóban szállított macskákkal is ezt teszem, szóval nem hinném, hogy annyira extra bánásmód, hogy oktatásnak tituláljuk.
** És a hétköznapi alatt értem azt is, amit csak könyvekben látott, tehát simán elmeséli, hogy mit csinál egy betörő, és mi történik, ha az ember kivilágítatlan biciklivel teker közutakon.
*** Ami nem egészen tiszta neki, az az elváló igekötő, néha jól sikerül, de leginkább ilyeneket mond, hogy "Nem kipróbáljuk a biciklit." vagy "Mikor elindulunk Tatához?". Ezen kívül csak az igei személyragok nem mennek tökéletesen, az egyes szám első személy a nagy mumus, gyakorlatilag nem használja - leginkább azt ismétli meg, amit kérdezni szoktunk (pl. "Kérsz egy kicsi vizet.") vagy úgy használja a szót, ahogy mi szoktuk mondani (pl. " Most leülünk ide pihenni.", akkor is, ha csak egyedül rá vonatkozik). 
**** Nyilván összeolvasni nem képes őket, tehát hiába ismeri az összes betűjét, nem tud róla, hogy egy akár általa random, akár általam akarattal bepötyögött például b-r-e-k-e-g, az egy szó, ami úgy hangzik, hogy...

#theyaremyworld

Ma megkaptam életem egyik legszebb bókját az univerzum legcsodásabb férjétől, és főleg legcsodásabb édesapjától. Persze nem igaz, ahogy a bókok többsége sosem az - de ez, ahogy a bókok többsége esetében lenni szokott, cseppet sem vesz el az értékéből.

Kissmajom ma szokatlanul zsémbes napot tartott. Egész héten náthás volt (nekünk is szerencsésen továbbadta), első napon lázas is, azóta csak nagyon taknyos, de mivel orrot fújni nem hajlandó*, szívni meg nem lehet** neki, szegénynek non-stop tele van a kobakja dzsuvával. És eddig végig a mindenkori aranyos-vidám önmagát adta, de mára már betelt a pohár nála, és aranyos-nyígós volt, még a majdnem háromórás délutáni alvása után is. Semmi sem tetszett neki... olvasgatni akart, de az általa hozott kedvenc könyveit öt perc alatt megunta, és nyűglődve a földre dobálta, dühös volt, hogy ha az egyik műanyag kalapka belefér a másikba, akkor megfordítva a kettőt, a másik miért nem fér bele az egyikbe, követelőzve énekelgette a Süsü-dalt, de mikor kérésére elindítottam neki a videót, sírdogálva könyörögte inkább Pómekáti*** bácsit, illetve az Istenért sem tudta eldönteni, hogy komolyan gondolja-e az ölbekéretőzést, vagy mégis azonnal lemászna, amint felemeltem. És mindeközben annyi időt sem adott magamra fordítani, hogy egy darab üzenetet megírjak, ahogy elővettem a telefont, már görbült is a szája lefelé panaszosan, hogy ő egy szerencsétlen elhanyagolt kisfiú, akivel senki nem foglalkozik, főleg a gonosz anyukája.
M. fürdőt takarított épp, és ugyan sejtelmünk sem volt, hogy behallatszik hozzá, valószínűleg végigasszisztálta a vacsoraidő előtti küszködésünk nagyrészét. Azaz azt, hogy desperately próbáltam nyugodt maradni, és több-kevesebb sikerrel vigasztaltam Kissmajmot, majd amikor egyszerűen tehetetlen voltam, megadóan átöleltem, a nyakába bújtam, és kijelentettem, hogy: "Kisfiam, ennél többet nem tudok segíteni, kimerítettünk minden lehetőséget, úgyhogy akkor üljél itt szépen a lábamon, és bőgicséljél, én meg simizem a hátadat, és aztán valami lesz..."

Ekkor jött az M.-sms a szomszédból: "ugy szeretlek, olyan aranyos vagy vele, pedig idegesito, mi? :)[...] miattad olyan ez a gyerek :)".
És persze nincs igaza. Ha magán az édes-drága Kissmajomságos személyiségen kívül van bármi is, aminek köszönhető, hogy ez a gyerek "olyan", annyira tündéri amennyire, az most definitely az apja, akinél türelmesebb szülő a világon nincs; és aki nem csak hogy feltétel nélkül szereti, hanem sikeresen ki is mutatja ezt, az idő kerek száz százalékában, ami szinte lehetetlen - pontosan tudom, mert én is keményen harcolok, hogy megtegyem.
Szóval nem igaz, de attól még jól esett. Különösképpen ma este...


* Én ilyen kiskölköt még nem láttam, akit annyira zavar, ha folyik az orra, mint egy felnőttet. Eleve kevés az olyan náthás gyerek, akinek ne csurogna a trutyi a felsőajkáig folyamatosan, bármennyire figyelnek rá, és akármilyen buzgón törölgetik, de az szerintem extrém ritka, hogy konkrétan maga a baba tiltakozna az undiság ellen. Kissmajom azonnal szól, hogy "Hika-mika!", ha fikát érez az orra alatt, és hát sajnos ez mindenféle helyzetre vonatkozik, amikor a fika az orra alá kerülhet - gyűlöli, ha tüsszent, és kiszottyan bármi, és abszolút nem akar hallani a fújásról, mert az ugye annyit jelent, hogy kiszottyan. Huszonkettes csapdája.
** A gépzúgástól már nem retteg annyira, mint régen, így a porszívót meg meri közelíteni, de strictly on his own terms, ha ő mehet közel hozzá, fordított változat nem jöhet szóba; és orrszívogatási szándékkal sosem fog közel menni, mert annak még a szájjal történő abszolválását is halálosan utálja, pedig az sokkal kíméletesebb, mert jól szabályozható. Vagy háromszor, mikor nagyon gáz volt a helyzet, és nem tudott elaludni a dugulástól, lefogtuk, és gyorsan megcsináltuk neki, de mindenét megfeszítette, és kétségbeesetten vergődött, és keservesen üvöltött közben, úgyhogy tényleg csak végszükség esetén jöhet szóba, mert kibírhatatlan.
*** Paul McCartney: San Francisco Bay Blues

Csip-csipegő

Taknyos hangú performansz alvás helyett... :)

További tények és egy kis lelk

Nah akkor kiegészítés a Kissmajom-fejlődős összefoglalóhoz pár dologgal, amíg még tart a szorgalmam.

Nagymozgás:
Labdát egyre ügyesebben rúg az általa kiválasztott helyre, egyelőre eldönthetetlen, hogy jobb vagy bal lábbal csinálja jobban. Most már tökéletesen szabályosan hajít el dolgokat, nem alkalmazza már a maga előttről indított gurító mozdulatot, hanem karját a füléhez emelve lendíti előre, szinte mindig jobb kézzel, és tízből kilencszer pontosan oda, ahova szánja. Pár napja megtanult páros lábbal ugrálni, és annyira élvezi, hogy néha félórán keresztül keresztül-kasul nyuszizza be a lakást, elégedett mosollyal a képén. A lépcsőzés már régen megy kapaszkodás nékül, de most már felfele mindig váltott lábbal űzi, folyamatos haladással, csak lefele van az hogy egyik lábbal lelép, majd másikkal mellé, és úgy tovább. Imád egyensúlyozni mindenen, labdára ülve, combjainkra állva, járdaszélen menetelve, kanapé karfáján mászkálva - szinte hihetetlen, de ennek ellenére leggyakrabban több nap is eltelik két esés között, amikor meg véletlenül mégis felborul, nagyon ügyesen kezeli, kézzel támaszkodik, és has- és nyakizmot használ, szinte sosem koppan a feje.

Érzelmek:
Szívesen alkalmazza az ignore üzemmóddal való büntetést (saját fejlesztés, mi nem neveljük szeretetmegvonással), aminek szegény M. issza meg a levét, ahányszor csak olyan munkanapjai vannak, amikor sokat kell bent lennie az irodában. Olyankor reggel a közös ébredéskor még vele is a szokásos ragaszkodás-kimutatós módján viselkedik, de amint M. bejelenti, hogy dolgozóba készül, egy pillanat alatt faképnél hagyja, majd nem hogy elbúcsúzni, de még hozzászólni sem hajlandó többet. Ha ilyenkor M. ebédidőben hazalátogat, nem rohan elé lelkesen, mint ahogy itthonülős napjain teszi, hogyha csak egy-két órára ugrik el valahova. Délután legalább egy óra kell neki, hogy elhiggyje, most már tényleg végleg hazajött M., addig nem üdvözli, és hívásra direkt messzire elkerüli; nagyon fokozatosan kezd újra nyitni, előbb egy odaszaladással, aztán ölbemászással, végül közös nevetéssel és játékkal. Nagyjából fürdés idejére bocsát meg teljesen, és altatáskor már édesen bújik hozzá, és tegnapelőtt arról is megbizonyosodtunk, hogy nem azért, mert elfelejtette a külön töltött időt, mivel elég eseménydús napunk volt, és addig nem aludt el, amíg részletesen el nem mesélte M.-nek minden egyes mozzanatát.
Érdekes, hogy amikor múlt héten többször napokra eltűntem, velem nem csinálta ezt, pedig ilyen még eddigi életében sosem történt, illetve mikor Apuval tart Tata-napot, akkor sem szokta, pedig olyankor reggeltől estig nem lát minket, és időnként emlegetni is szokott.

Social skills:
Most, hogy már élhetőbb az időjárás, a kerti délutánjainkat leváltottuk játszóterezésre, és naponta lesokkolódunk, hogy milyen bölcs minifelnőtt a pici fiunk. Az általunk vitt játékokat például nagyon figyelemmel kíséri (homokozás közben egyszer csak feláll, megkeresi, és egy ideig a szemével követi a másoknál levő labdáját), de ha ő épp nem szeretné használni őket, akkor egyáltalán nem bánja, ha bárki elviszi. Ha kivesznek a kezéből valamit, vagy a sajátját szeretné visszaszerezni, akkor egy pillanatig tanácstalan, de mivel ilyenkor biztatni szoktuk, hogy kérje el, mert az az övé (a Vekerdy-féle "irigység"-kezelés követői vagyunk), akkor nem bátortalankodik, hanem határozottan érte megy. Az nem derült még ki, hogy agresszív válaszra hogyan reagálna, mert ilyenkor általában vele tartunk, és közbelépünk, hogy könnyítsük a kommunikációt, de az a sejtésünk, hogy konfliktus helyett inkább leintené az egészet, úgyhogy ezen még dolgozni fogunk, nem szeretnénk ha a nyugodtsága és jószívűsége miatt hátrányba kerülne.
Apropó nyugalom és jószív, tökre nem tudja kezelni, ha a közelében valaki toporzékol vagy ordít, ő ugye nem szokott, és látszik az arcán, hogy egyszerűen nem érti, hogy más miért teszi; egyértelműen foglalkoztatja a dolog, mert nagyon bámul, de többnyire csodálkozva eltávolodik, és hagyja az egészet a francba. De volt már olyan is, hogy vissza akarta kapni a közösbe bedobott kismotorját, majd amikor a nagymamája által emiatt elcibált kisfiú örjöngő sírásban tört ki, egy kis mérlegelés után leszállt róla, majd konkrétan felemelte, és odavitte neki - mindezt kizárólag saját elhatározásból, anélkül hogy akár egy kommentár erejéig is beavatkoztam volna. Egy egész csapatnyi döbbent szülő faggatott, hogy ezt mégis hogyan értük el, én meg csak vonogattam a vállamat, mert őszintén fogalmam sincs, ha bármi közünk lehet hozzá, az csak annyi, hogy tényleg mindig mindent odaadtunk neki, amit meg szeretett volna vizsgálni (értelemszerűen a veszélyes tárgyak kivételével, de azokat meg mindig elpakoltuk szem elöl ahelyett, hogy tiltogattunk volna), és ha ideiglenesen bármit lerakattunk vele, megszokta, hogy bízhat az ígéretünkben, és vissza fogja kapni; a többi kizárólag az ő csodás-tündéri személyiségének a része, és kész.

"Hiszti":
Nem szeretem ezt a szót (bár sajnos néha magam is használom), mert pejoratív és bagatellizáló és degradáló, azt sugallja, hogy nemárbasszus, hogy ilyen kis szar semmiségért képes vagy rinyálni, miközben a gyereknek a felnőtt által lenézett ügy kurvára nem kis szar semmiség, hanem egy komoly frusztrációt, esetleg lelki vívódást okozó probléma, és az általa okozott feszültséget a korából adódó szűkös eszköztár miatt csak ilyen extrém módon tudja levezetni. Persze gondolom könnyű nekem, mivel Kissmajom eddig még soha életében nem produkált klasszikus földrevetődős-rugkapálós-üvöltözős műsort - nála a maximum az, hogy könnyek nélkül bőgve, egy helyben tapicskolva mérgelődik, de ez is elég ritka, inkább csak ilyen elnyújtott hangon idegesítően panaszkodósan nyígni szokott. Az első változat legfeljebb egy fél percig szokott tartani, a második kicsit tovább, mert sosem várjuk meg, hogy belelovalja magát; mostanság nem is figyelemeltereléssel szoktunk próbálkozni (nem működne, túl okos már ahhoz, hogy csak úgy elfelejtse a baját egy kis side-show hatására), hanem mondhatni felnőttek-között stílusban mondjuk neki, hogy nagyon sajnáljuk a dologt, és megértjük, hogy szomorú, de amit akar, azt akkor sem lehet megvalósítani, igyekezzünk valami más megoldást találni, hogy jó legyen - és általában működik.
Na most nekem ez napi szinten lelkifurdalást okoz, mert ezt a hozzáállást nem érzem eléggé empatikusnak, főleg ha reflexből úgy kezdem a vigasztalást, hogy "Ó, kicsim, ne nyafogj...", esetleg sorozat-nyivogós napon szigorúbban szólok rá, hogy elég, vagy kicsit ironizálok (Nem, bizony Bezzegné sem totál zen...), de azzal vigasztalom magam, hogy ilyenkor mindig vagy felajánlok egy Kissmajom által nagyon kedvelt alternatívát (értsd: könyvnézegetés minden mennyiségben), vagy pontosan elmagyarázom, hogy meddig és miért kell várnia. És lehet, hogy egy huszonegy hónapos nem érti meg maradéktalanul, hogy anyát most békén kell hagyni, mert szüksége van negyed órára, hogy a gépét bújja, és túl fáradt a multitaskinghoz (értsd: laptophasználat közbeni könyvnézegetés minden mennyiségben), de tény, hogy ilyenkor másodperceken belül más elfoglaltságot talál magának, és nincs harag, szóval remélem semmilyen látens módon nem traumatizálódik itt nekem.

Okosodás:
Ez a jelenet nagyon gyakran eszünkbe jutott az utóbbi időben, miközben Kissmajom bámulatos beszédtanulásának tanúi voltunk, mert szinte valóban ennyire ugrásszerű volt a fejlődés: három hónapja még néhány tapogatózva utánunk ismételt szótaggal indult, aztán szinte átmenet nélkül elkezdett mondatokban kommunikálni, és percenként ragadt rá valami új. Az elmúlt napokban például az volt a kedvenc elfoglaltsága, hogy teljesen random szókapcsolatokat kiragadott a játéka közben folytatott háttérbeszélgetéseinkből, ízlelgetve-fontolgatva félhangosan elismételte őket, és amit sikerült dekódolnia, azt egy idő után saját kontextusba helyezve meglepően helyesen vissza is adta; de ilyen egészen komplikáltakat, hogy a villanyszerelő felméri, meg menekülteknek segít, meg útépítés zajlik... nagyon durva. Már azt sem lehet nyugodtan megbeszélni, hogy Mama fura nőszemély, vagy mennyi idióta szülő van a játszótéren, mert simán előáll velük bárhol, és a néha becsúszó káromkodásainkat is érdemes lesz nullaközelire redukálni, mert szólalt már meg idegen közönség előtt, hogy kujaélet.
De oda akartam kilyukadni, hogy ugyanilyen hirtelen nyílt/nyílik az értelme is, nincs olyan apró információ, ami ne érdekelné, attól kezdve, hogy hogyan működik a mágnes, addig, hogy mit csinál a Télapó, vagy hova tűnik el a repülő. Egy környező embereket érintő tanulásmaraton (kinek mi a teljes neve, hol lakik és dolgozik) kapcsán jutottunk el ma este oda, hogy ki kinek kije, és ezen belül, hogy Mama a Papa felesége, Anya az Apa felesége, stb.; az első két példára alapozva már maga is tudott újakat gyártani, majd kicsit emésztette őket, és előrukkolt egy tök hétköznapi, mégis szenzációs kérdéssel: "Tata felesége ki?" Oké, természetesen nem feltételezem, hogy ennyi idősen átlátja a családi kötelékeket, nyilván nem fogja fel, hogy mit jelent a testvér, csak magát a kifejezést tárolja és mondja vissza - de akkor is lenyűgöző, mert a felvetéseiből az következett, hogy egyrészt különbséget tud tenni a nemek között (férfihez nőt rendel), másrészt érzékeli, hogy a viszonyok egy adott szabályrendszer alapján szerveződnek (minden férj mellé jár egy feleség).

Az ámulaton túl szívbemarkoló volt szembesülni a helyzettel... Mit mondjak neki?! Tata felesége a másik nagymamád - de ő kicsoda? Kissmajom számára egy megfoghatatlan betűhalmaz csupán a neve, ha van, hol van, ha nincs, miért van mégis...? Zavartan dadogtam valamit, hogy ő már nem él, vagy ehhez hasonlót, és miközben cuppanós pocakpuszikkal ködösítettem, egyszerre szégyelltem, hogy csak ennyit tudok kinyögni róla, és fájt, nagyon fájt a hiánya - a gyomrom is összeszorul, ha erre gondolok.
Valahogy azt hittem, hogy van még pár évünk, mielőtt mindenféle fontos, de végtelenül összetett témákba kellene bonyolódnunk, de úgy tűnik, Kissmajom már két éves kora előtt kipipáltatja az egyik legkeményebb leckét. Úgyhogy egy régi, kopott fotósdobozból előbányásztam a kedvenc képemet Anyuról, és remélem a következő kérdésekig van még kis időm lerendezni magamban, hogy ha nagyon mély(em)re ások, vajon milyen világba álmodom őt...

Így írsz te

Jó, ez túlzás. Egyelőre csak olvasol; meg szavalsz... Na jó, ezt is túlzás. De csak enyhe. Nahszóval valami elképesztő-csodálatos-fantasztikus kiskrapek vagy. Persze lehet, hogy minden huszonegy hónapos ilyen, csak más szülőnek ez egyértelmű és/vagy képes blazírtabban tudomásul venni. Mi mindenesetre ámulatból ámulatba esünk minden áldott nap, hogy ugyan mitől lettél ennyire értelmes, okos, vicces, érdeklődő, tudásvágyó, miközben soha semmi különlegeset nem csináltunk, csak játszodtunk veled, és öleltünk szorosan, és szerettünk feltételek nélkül a végtelenségig and back again.

Nagyon nagy fiú vagy ám, minden értelemben. Minap csak úgy kíváncsiságból megpróbáltalak megmérni, mert a játszótéren némelyik háromévesnél is magasabb vagy. "Megméjjük a babát!" felkiáltással szófogadóan a fal mellé áltál, 89 centit mutatott a szalag, de nem sikerült egészen pontos vonalat húzni a buksid fölé, mert kíváncsian hátraforgolódtál, hogy mi is itten a procedúra vajon. Jut eszembe, ezt a vajont természetesen átvetted már tőlünk, mint annyi más dolgot; és előszeretettel használod, teljesen megfelelően egyébként, de akkor is muszáj mosolyogni rajta(d) egy-egy olyan helyzetben, mikor tanácstalanul forgolódsz a szoba közepén szétszórt játékaid között, és azt hajtogatod, hogy "Vajon hóvan a pöttyöhjlabda?" Rengetegszer megnevettetsz minket, és nagyon remélem, hogy tudod, veled nevetünk ám, nem rajtad. A legnagyobb kedvenceink azok a dolgok, amiket egyértelműen tőlünk felnőttektől vettél át, és tökéletesen időzítve mondasz vissza, például hogy: "Atta mindetit ennek asz életinek!", amikor rácsodálkozol valamire... vagy ahogy jelentőségteljesen bólogatva hozzáteszed a mutató kijelentéseidhez, hogy "Látod?"... vagy minap, amikor mutattam neked egy nagy teherautót, elvarázsolva felnéztél rá, és felkiáltottál, hogy: "Hatalmas kamion!" Vannak tipikus gyerekekre jellemző hibáid is, amik abból adódnak, hogy logikával próbálod elsajátítani a nyelvet - így születik az apájé helyett apajé, a hármat helyett háromot, és ki tudja még mennyi, ami elveszett, mert nem jegyeztem le...
Azt hiszem, most már fogalmazhatunk úgy, hogy beszélsz. Teljes bővített mondatokban, igeidőzve, ragozva, nyilván nem tökéletesen, de egyre helyesebben. Szinte nem mondható, hogy rengeteg szót ismersz, mert hirtelen nem is jut eszembe olyan napi szinten használatos, amit nem; és folyamatosan meglepsz minket olyanokkal, amiket legfeljebb párszor hallhattál életed során, akkor sem hozzád intézve, csak úgy röptükben. (Ma volt például ilyen, hogy bóhszasztó, de mindig van új és újabb.) A legaranyosabb az, hogy most már magadban beszélgetve is a mi nyelvünkön szólalsz meg, legfeljebb beleszövögetsz saját szavakat, de a full halandzsázós galagyolásaid sajnos már nagyon régen jelentkeztek. Helyettük narrálsz folyamatosan mindent, autózások alatt szó szerint egy percre sem vagy csöndben, megmutatsz minden villamost, elmondod, hogy sínen jár, mint a vonat, de a taxi, az a másik sárga ott, az az úton megy, és a busz is meg a trolibusz, az emberek meg a járdán, a nénik, a bácsik és a gyerekek is, a hajók meg a vizen, és a mútkor az autó is Dunán ment (egy uszályra volt felpakolva pár, legalább egy hónapja láttuk).
Olyan is van, hogy önálló játék vagy egymás mellett fekvős altatási rituálé alatt dalszövegeket mantrázol. Túl vagyunk a babanótás szakaszon, és a jelenlegi két kedvenced a Micimackó meg az Üres bölcsőt ringat a Hold fénye - az utóbbit nem is tudom, miért vette elő az apájád, mert távolabb áll tőletek, mint a címbéli Hold, de nagyon megszeretted, az elején minimum óránként egyszer kérted tőle, és mikor épp nincs itthon, hogy lejátssza, akkor rezignáltan közlöd velem, hogy "Zojánbácsi eement alunni Apa telefonnyába." Több szám szövegét konkrétan tudod, ha mi elkezdjük énekelni és hirtelen megállunk, akkor szépen kiegészíted az épp következő szavakkal, ha saját elhatározásból kezdesz bele, akkor a lényegre szorítkozol, és ilyen prózásítások sülnek ki, hogy: "Mikó hületett, mikó hületett, megváátam vóna, nemlehetett."; mindent szigorúan szavalva, a ritmuson kívül csak semmi fölösleges dallamozás. Olyan is van, hogy énekelgetni próbálok neked, de elcseszem a sorrendeket, te meg méltatlankodva kijavítod; vagy ma például délutáni sziesztához készültünk épp, mikor döbbenten jöttem rá, hogy előbányásztál egy olyan népdalt, amit legalább fél éve nem is emlegettünk, de inkább több lehet.

Egészen meglepő módon fejlődsz, egyszerre ezer irányba. A tizenkét szín mellett immáron tizenhárom betűt is ismersz, szintén magabiztosan - azért csak ennyit, mert miután két hete hosszú kihagyás után újra érdekelni kezdett a téma, és egy nap alatt hármat beszippantottál, azóta nem vagyok hajlandó újakra megtanítani. Mert nem szeretném, ha kevernéd őket, ha összezavarodnál a kiejteni nem tudott meg a nyomtatott- és írott-, kis- és nagybetűk forgatagában, gondolom én kishitűen, miközben te haladnál rohanó léptekkel, és "Emmilyen betű?" kérdésekkel böksz mindenféle feliratra türelmetlenül. Volt olyan, hogy miután közvetlenül a B betűvel való megismerkedésed után inszisztáltál, hogy nevezzem meg a P betűt is, én attól tartottam, hogy tuti keverni fogod őket (mert az én egyszerű agyamban ezek túlságosan hasonlítanak egymásra), és úgy láttam jónak egyértelműsíteni, hogy míg a egyiknek két pocakja van, a másiknak csak egy. Azóta néha amikor az utóbbi előkerül, jóindulatúan elismétled nekem, hogy "Pébetű egypotak.", majd hozzáteszed, hogy "Ejbetű egypotakja, lába.", mert igen, az R betűt is erőltetted, pedig a kiejétse nem megy, és saját korlátaimból kiindulva azt meg így sikerült elmagyarázni.
Számolsz is, igen; egyrészt tízig most már csak a hetes hangos kimondása marad ki, másrészt valóban érted az egésznek a lényegét, nem csak sorolod mechanikusan a bemagolt szavakat, hanem meg tudsz számolni tárgyakat, a lépcsőfokokat, az ujjainkat, magunkat ("Ketten ülünk itt."), és megy az "Eeegy, ketőőő, hájooom!" a labdadobálás startolásakor is.
Ugyanígy "értve ismered" a mértani idomokat is. Egyik kedvenc könyved ugyanis azokról szól, egész pici korod óta kedvteléssel forgatod, anno azért vettem elő, mert nagyon érdekeltek a macik és hajók, abban meg voltak. Először csak a könyvek lapjain, ma már a környezetedben is meg tudod mondani, hogy micsoda nétyzet, hájomszög, jombusz vagy köjajakú.
Van egy földgömb-mintás labdád, azon épp a földrészeket tanuljuk, mert felemeled és inszisztálva mutogatod, hogy "Emmi?", ha csak rendeltetésszerűen játszanék vele; az Európa-Ázsia massza egyelőre nagyon nem tiszta, és Dél-Amerika meg Afrika keverednek néha, de a többi ügyesen megy, még azt is tudod, hogy Antarktiszon pingvinek laknak és Ausztráliában kenguruk.

Kedvenc könyveid a mi kedvenceink, és a csodálatos ebben az, hogy nem a mi ösztönzésünkre, hanem tiszta véletlenül. Böngésző-sorozat rajongók vagyunk már évek óta, az apájád meg én, még meg sem születtél, amikor ahányszor csak úgy ráérősen beszabadultunk egy könyvesboltba, rögtön ölbe vettük egyik példányt, és lelkesen keresgéltük, hogy ki mit csinál melyik oldalon. Mikor unokatestvéreidtől megörökölted őket, elraktam egy nagy dobozba, hogy sajnos ezek még évekig nem lesznek neked valók, de pár hete valahogy megtaláltad, előcibáltad, és azóta együtt élvezkedünk. Az érdekes az, hogy nem csak lapozgatod őket, hanem a lényegüket is azonnal megértetted: felfogod, hogy ismétlődnek a helyszínek, a ruhájuk alapján mindenhol megkeresgéled az újra és újra felbukkanó szereplőket, és elmesélteted, majd elismétled a kirajzolódó történeteket.
A divatos bogyóésbabóca meg annapetigergő sztorik nem érdekelnek, pedig azokból is kaptunk jó sokat, de nem is bánom, elég bugyuták. Az igazán a te korosztályodnak való képes babakönyveket viszont kedveled, állatokat és tárgyakat felismerni, színüket megnevezni, elmondani, melyik milyen hangot ad ki. Rövid történetekről szólókat is szoktunk nézegetni, főleg az ismerős helyzeteket szereted, péládul, hogy mi történik egy építkezésen, milyen gépek vannak, melyik mit dolgozik... na meg persze a szavakat betűzgetni.
Aztán van egy kajás könyv is, ami bár régóta elöl van, most keltette fel a figyelmedet - ebből tanultad meg a zöldségeket és gyümölcsöket, hogy a tehén cicijéből jön a tej, és a különböző vizekből a halak; az utóbbiakat nagyon ügyesen beazonosítod képről, tudod, hogy melyik a folyó, a tó meg a tenger, és természetesen mindegyik szinonimájaként használod a Dunát.

Apropó Duna, imádod, bárhova autózunk a városban, kis postagalambként mintha éreznéd, hogy mikor vagyunk a közelében, még meg sem pillantod a partot vagy a hidakat, már kiabálod is ujjongva, hogy ott van. A nyáron Tatával rengeteget mentetek a Kopaszi-gáthoz meg a Margit-szigetre, reggel tíztől esti lefekvésidőig kint voltatok általában, és ha rajtatok múlik ott is aludtatok volna. A szokásos tevékenyésgeiteken kívül (séta, hintázás, homokozás, lábáztatás, stb.) az előbbi helyszín kapcsán a kajak, kenu, vitorlás, sárkányhajó, motorcsónak vonalat emlegeted még mindig napi szinten, az utóbbit megemlítve meg zúdulnak belőled az állatkás élmények - néha csak nézzük egymást értetlenkedve, hogy honnan tudod, melyik a pejlovacska (miközben mi nem), mi a különbség a darumadár és a gólya között, és hogy csinál a holló, a varjú és a szarka.

Pfff, vagy egy hete írom ezt az összefoglalót, úgyhogy most rákattintok a kitevős gombra, és ennyi lesz. És magamnak megint esküszöm, hogy ezután azonnal posztolom minden újdonságodat, kár pár sorba is, mert jaj, olyan hihetetlenül fiú vagy már, te drága, és olyan kevés ideig voltál pici, hogy attól félek, egyszer csak elsuhan, és észre sem vesszük... Nagyonnagyon szeretünk.

"...s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek."

A mai poszt rendhagyó lesz. Készülök egy Kissmajmos összefoglalóval is, meg nem is annyira szoktam off témákkal foglalkozni, de ezt most muszáj kiírnom magamból. Szóval: a tegnap esténk és "ezek" a menekültek...

Igen, 2015, igen, Budapest...* 

Rögtön eloszlatom az esetleges kételyeket (már ha eddig nem jött volna le valakinek, hogy körülbelül hol is állok a jobb-bal/konzervatív-liberális skálákon): segíteni indultunk muszliméknak. Nem a fő pályaudvarokra, mert egyrészt épp stoppot kért a MigAid az utóbbi napok fejetlenségei miatt, másrészt ott azért valamennyire kontrolláltak a körülmények, ha nem is elegendő, de valamennyi kaja meg meleg cucc mindenkinek jut. Az első célpontunk a közeli Budafoki út lett volna, mert velük aztán tuti nem törődik senki, de mire elkészültek a szendvicsek tök sötét volt, így csak autókáztunk egyet a környéken, de miután nem láttunk senkit a benzinkút mellett, nem mentünk le fogalmatlanul bóklászni a Duna-partra, mert pontosan nem tudtuk, hogy hol kellene keresni a táborozókat. A Déli tranzit volt a következő állomásunk, de ott szerencsére tele volt a raktár egy csomó friss kajával, így végül felhívtam valakit az önkéntes csoportból, és ő kiirányított minket egy kevésbé ismert külvárosi helyszínre.
Nem fogom még csak körülírni sem, hogy merre mentünk, mert ami ott történik az gyakorlatilag erőteljesen illegális: a pályaudvarokkal ellentétben itt napi szinten cserélődnek az emberek, mert mindenféle úton-módon (értsd: többnyire embercsempészek segítségével) mennek is tovább Nyugatra minél előbb. Ennek megfelelően borzalmasan éhesek, hiszen minden pénzüket vagy már elköltötték az eddigi kalauzolóikra, vagy a jövőbeniek számára kuporgatják, akik majd az osztrák határon átsegítik őket. Egy lakótelep-széli utca mellett fekszenek, kinyúlva a poros fűben, fejük alatt kisebb méretű hátizsáknyi motyóval - annyira kimerültek, hogy legtöbbjük, bár ki tudja mikor lakott jól utoljára, meg sem moccant, amikor az önkéntesek által biztosított pokrócaikra (azaz konkrétan az ölükbe) helyeztük az élelmet. Volt olyan nyolcéves forma kisfiú, aki az első osztogatásunknál kincsként ölelte magához a kenyeret, majd letelepedett a földre, falni kezdte, és mire öt perc múlva visszaértünk a finomabb falatokkal is, kidőlve feküdt a szintén beájult két testvérkéje mellett. Az este olyan kétszázan lehettek, de hullámokban érkeznek és távoznak, nagy a fluktuáció, van majdnem üres nap és ezres nagyságrendű tömeg is; a társaság olyan fele volt 20-50 év közötti férfi, a többi öreg, nő és gyerek, csecsemőtől tizenévesig. Bevallom, nem mindig tudtam visszatartani a könnyeimet, szívszaggató volt nézni, hogy nekik ez jut, a mi gyerekünk meg közben otthon van a meleg ágyunkban, tele pocakkal... arról nem is beszélve, hogy miket láthattak ezek a kis ártatlan lelkek otthon meg útközben, mert én túl gyenge vagyok még a belegondoláshoz is. Csendesek, kedvesek, türelmesek, hálásak, nyugodtak voltak, akik nem pihentek épp, azok halkan beszélgettek egymás között, vagy csak nézelődtek fáradtan, szinte derűs volt a hangulat, valószínűleg nekik már ezek is csodakörülmények a háborúhoz képest, ahonnan jönnek. És mikor önkéntelenül elmosolyodtam egy-egy bóbiskoló vagy éppen szopizó picike láttán, az anyák, akikhez épp bújtak, pontosan ugyanazzal a szoros majmocska-kapaszkodással, amivel Kissmajom szokott hozzám, kivétel nélkül büszkén-boldogan (és szintén ismerősen), azonnal visszamosolyogtak.
Visszatérnék egy pillanatra az empercsempészet kérdésre. Az önkéntes, akik itt foglalkozik velük, meglepően matter-of-factly kezelte a kérdést, kérésünkre a procedúra lépéseit is részletezte, sőt arról is szó esett, hogy milyen összegek cserélnek gazdát egy-egy család biztonságos átviteléért cserébe; ő maga az első láncszemet ismeri, azt, aki erről a helyszínről elviszi a klienseket ahhoz, aki a határig utaztatja, és ott átadja egy következőnek, akitől később egy célba-juttatóhoz kerülnek. Nincsenek illúzióink, valószínű, hogy magának az önkéntesnek is leesik valami a profitból azért, amiért fogadja, és a várakozás időtartama alatt ellátja a menekülteket, de ez valahogy nem volt különösebben kiábrándító, hiszen semmi sincs ingyen, ő meg tényleg teljes munkaidőnyi plusz túlórázós időt szentel ennek, szünnapok nélkül on-call, koordinálja az adománygyűjtést, intézi az orvosi segítséget, megoldja a különleges igényeket (rossz időben a terhes nőket, kisbabásokat, betegeket például a saját lakásán altatja). Persze messze nem ideális ez, beteg világ az, ahol az embercsempész a good guy, sokkal jobb lenne, ha államilag szervezett, törvényes keretek között (yeahright) történne az a menekültekkel, amiért útnak indultak, de alapvetően az extra szerencsétlen és végtelenül szomorú eseteken túl (lásd: osztrák autópályán talált kamion) a végcél megéri a kockázatot. Ezzel tiszta véletlenül nem a levegőbe beszélek, a nyolcvanas évek második felében a szüleim vígan adták volna át a teljes vagyonunkat bárkinek, aki csak reasonable ígéretet mer tenni arra, hogy épen "kiszöktet" minket Romániából - és ha szükség lenne rá, gondolkodás nélkül fizetnék és mennék ma is, egyszerre kiszolgáltatott bábunak és félelmetes idegennek lenni valaki fővárosának a peronján.

Hazaúton, még mindig nagyon az események hatása alatt, elmélkedtünk a menekült-problémán globálisabb perspektívából is, történt ugyanis, hogy még aznap délelőtt volt egy virtuális szóváltásom az unokatestvéremmel (aki azóta rendkívül felnőttes reakcióként, törölt is a Facebook kapcsolatai közül, törtem is azonmód apró darabokra). Lájkolgatni szoktam, de nagyon ritkán reagálok hozzászólással ismerősök posztjaira, kritikus észrevételekkel soha, egyrészt eleve nincs túl sok bejelöltem, másrészt hál'Istennek nagyon kevés az, akivel nem egyezik a világnézetünk. A maradéknak az irományait meg időben letiltottam a feedemből, mert fél éve még szórakoztatott, ha valaki mondjuk minősíthetetlen helyesírással igaznagymélymagyarkodott, de mióta napi szinten szembesülnöm kell halott szír kisgyerekek fotóival a legvisszafogottabb hírportálokon is, nem veszi be a gyomrom még a legburkoltabb szalonnácizmust sem. Szóval az unokatestvérem, akinek minden második megosztása JézusKrisztusról meg hitről szól, kiírta, hogy őt megbámulták az arabok, amikor miniruhában átvonult a placcon, és most retteg, mert ezek bizony katonakorú férfiak, és napok kérdése, hogy parancsot adnak a biológiai szükségleteik, amikor is végünk lesz nekünk, fogamzásgátlásként alkalmazott abortuszok sorozatán átesett** erkölcsös, tisztalelkű keresztény asszonyoknak. És hogy ő igazán nagyon igyekszik jó ember lenni, de most mondjuk meg, hogy hogy ne féljen, mikor ezek ideözönlenek számolatlanul és hurcolják magukkal a komplett pereputtyot, plusz kétségtelenül még szaporodni is szándékoznak. Mondtam neki, hogy én is félek - az intoleranciától, a korlátoltságtól, a kirekesztéstől, az előítéletességtől, a gyűlölettől. És nem tudtam nem megjegyezni, hogy mielőtt tovább rémüldözne, sétáljon már egyet az aluljáróban leterített pokrócok között, és nézzen bele a sötét kölkök sötét szemébe, mert esetleg kiderülhet, hogy ugyanolyanok, mint az ő gyerekei, csak más színben; meg hogy engem meg derék magyar fiatalemberek bámultak meg nem egyszer, sőt lelkesen el is sorolták, hogy micsoda kedveskedő bánásmódban részeltetnének, és még miniszoknya sem kellett hozzá; meg hogy ugye nem gondolja komolyan, hogy az ő kiskamasz fia is automatikusan gátlástalan erőszakolóvá válik, amint rendszeresedni fognak a hajnali erekciói. Ő amúgy viszonylag normálisan reagált, valamilyen elkerülő-ködösítő Csaba-testvér (obviously) idézettel, viszont egy tipikus írásjelhalmozós kommentáradatban rámállt egy iszonyúan primitív fasiszta barom, aki nyomta a kurucinfós mantrát, miszerint ezek itten minket leigázni és Allah nevében honfoglalni jönnek, mekkorát fog koppanni hamarost, aki annyira naiv (ezt a szót nem ismerte, mást használt), hogy nem lát át a szitán.
És mert mi ilyen dumálni imádó társaság vagyunk, hazaúton az autóban ez a faszkalap és a fantazmagóriája is terítékre került. Hogy nyilván valamilyen csekélyke létjogosultsága egy ilyen kifacsart elméletnek is lehet, és a vita kedvéért tegyük fel, hogy van némi igazság a riasztgatásokban, azaz mondjuk ezer bevándorlóból egy valóban fanatikusan iszlamista, potenciális terrorista, életveszélyes. És akkor mi legyen, mi lenne a megoldás a menekült szituációra, mit tennénk másképp, ha (no pun intended) bombabiztos lenne ez az információ? Hát ciki vagy sem, az eredmény szinte gondolkozás nélkül rávágva született meg, és az lett, hogy a világ lúzerei vagyunk, mert ez az álláspontunkon nagyjából semennyire sem változtatna, ugyanúgy kivonulnánk egy újabb rakat kajával (csak most nem bajmolódunk szendvicskenegetéssel, mert a sima szeletelt kenyér is másodpercek alatt elfogy, és abból sokkal többet lehet vinni ugyanakkora erőfeszítéssel). Utána még egy ideig csűrtük-csavartuk a dolgot egy más perspektíváért, szinte mentegetőzve, hogy najó, oké, hogy igazságtalan a sors és aranyosak szegény megkínzott gyerekek, de tegyük fel, hogy emiatt omlik össze Európa gazdasága, és emiatt lesz háború, és emiatt fogunk szenvedni mindannyian évtizedek múlva, és Kissmajom és az unokáink is...
Aztán még mielőtt olyan hangzatos magyarázatok fogalmazódtak volna meg bennünk, hogy egyenlő esélybe vetett töretlen hit és egyetlen helyes út, az én velőig geek férjem előhúzott egy Tolkien idézetet:
“'I wish it need not have happened in my time,' said Frodo.
'So do I,' said Gandalf, 'and so do all who live to see such times. But that is not for them to decide. All we have to decide is what to do with the time that is given us.'”

Semmit nem tudunk tenni ellene, nem választhatunk, a helyzet adott. Itt és most nekünk ezt dobta a történelem: jönnek, és jönni fognak egyre többen, mert ahol voltak, és szívük szerint lenni szeretnének, nincs maradásuk, ahogy helyükben nekünk sem lenne. Igazából egyetlen egy döntésünk maradt: emberségesen viselkedni, és lehetőségeink szerint enyhíteni a mások által generált embertelen körülményeket. Vagy nem; és tagadni, tiltakozni, borzongani, védekezni, vagdalkozni, parázni, szemet hunyni, redukálni a kognitív disszonanciát úgy, ahogy tudjuk.
Én azt mondom, hogy a legjobb terápia a fenti out-of-our-hands okok miatt értelmetlen aggódásra az, ha fogtok tíz kiló almát, és széles mosolyokért cserébe kiosztjátok valamelyik vonatállomáson. Also, when in doubt, olvassatok Konokot, mondjuk ezt; vagy ha neki nem hisztek, Pilinszky is "megteszi":

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.

És nézzétek ezt a képet, mert az eredeti kibírhatatlanul fájdalmas, de elfelejteni nem szabadna...

A kisfiú neve Aylan Kurdi, ötéves bátyjával és további három gyerekkel együtt halt meg Görögország partjainál***

* Fotó: Veres Viktor
** Továbbra is teljes mértékben pro-choice vagyok, és erősen próbálok nem ítélkezni, de felelős felnőttként és nem utolsó sorban meddő nőként azért nem mindig sikerül, egyaránt zavar a beleszaró hozzáállás meg a képmutató ájtatoskodás is.
*** Fotó: Zezo Cartoons