Bitter-sweet

Volt ennek a virtuális univerzumnak egy napos sarka, ahova a januári veszteség után eljárogattam töltődni; azzal, hogy igenis, vannak csodák, még nagyobbak is, mint ami velem történt tavaly ősszel. Azt eddig is tudtam, hogy van olyan, hogy valaki az orvosi lehetetlennel szemben is győzedelmeskedik, mert van belőle egy élő példám otthon, de jó volt látni, hogy teherbeesésileg is megvalósítható az, amit a józan ész nem tartana túl valószínűnek. Aztán tegnap este romokban találtam a fészket...
Lejátszódott bennem, hogy nekem milyen volt, megszakadt a szívem arra gondolva, hogy mit érezhet Heni épp, de még sírni sem tudtam igazából, csak sokkolva, tompán-bambán, értetlenül ültem, és pörögtek bennem a miértek. Nem filozofálva vagy elemezgetve, mert minden létező válasz felfoghatatlan, inkább csak úgy költői kérdésileg, hogy most komolyan nem elég a sok havi rendszeres csalódás és szenvedés, valóban szükség van a megkoronázásra is, amikor már majdnem elhiszi az ember, hogy talán elérhető az a sokáig vágyott cél...?!

Egy dolgot másképp gondolok már mint hónapokkal ezelőtt, azt biztos. Most hogy körülöttem többen várnak türelmetlenül egy még sosem látott jó hírre, hirtelen tisztán látom azt, amin régen csak tünődtem, és az akkori tudásommal téves következtetésre jutottam. Furcsán hangozhat most, hogy épp csak tápászkodom a saját fájdalmam után, és kétségbeesetten próbálom megemészteni a másét is, de úgy érzem, hogy mi szerencsések vagyunk: ha az ember élete egy bizonytalan, semmit sem garantáló kegyetlen waiting-game, egy csoda akkor is csoda, ha csak egy napig, egy hétig, egy hónapig tart - üzemanyagot ad egy újabb távhoz, reményt, hogy megtörténhet újra, és az önmagában egy újabb csoda, mert így hirtelen kiüresedve másunk sincs, csak a remény.
Ma is ölel a természet, ahogy azon az éjszakán, amikor nekem kellett búcsúzni a kisbabámtól és az álmoktól, amiket ajándékba kaptam vele; akkor téli hótakaró igyekezett befedni a fájdalmat, most a tavaszi nap ragyogása rejti el. És miközben gondolatban egy korházi ágy szélén ücsörgök megint, és félig magamat félig őt vigasztalva megszorítom a kezét, próbálok, nagyon próbálok a jövőbe nézni, úgy, ahogy emberfeletti erővel ő is teszi már most.

Piros péntek

Az egész nagy első tömb TMI - you have been warned.
Igazából csak az alliterálás kedvéért az a cím, ami, tulajdonképpen a barna szerda és a piros csütörtök volt a valódi szenzáció, csak nem nagyon volt időm beszámolni... na meg így sokkal jobban hangzik. Bizony, elhamarkodottan panaszkodtam a legutóbbi posztban, igenis működök, ez a több mint húsz éven át összevissza zagyvuló test, napra pontosan hat héttel a műtét után, most az egyszer azt csinálta, amit egy normál nőjé... a drága csillagunk még így a csillagokon túlról is ügyködött valamit, hogy nekem ajándék legyen a pici élete.
Ott tartottunk tehát, hogy két és fél héttel ezelőtt, életemben másodszor és spontán ciklusilag először, volt egy mintha-tüszőrepedős-lenne fájdalmam; persze semmiben sem voltam biztos, de akik rendszeresen megérzik az ovulációt, azok hasonló szurkálást szoktak emlegetni, és hát ugye magam is megéltem egyszer (vagy legalábbis a sikerből ítélve sejtettem, hogy az lehetett), inszem napján, úgyhogy gyanakodtam reméltem. Nagyon óvatosan persze... ezt az egész reménykedés dolgot egyébként is mindig erősen bátortalanul űzöm, de abba meg végképp nem akartam beleélni magamat, hogy pont most következne be ez a váratlan fordulat, amikor tényleg eléggé meg lettem kínozva minden létező értelemben. És tessék, az egyetlen dolgom, ami pontos szokott lenni, a tizennégy napos luteális, megint bejött: szerdán elkezdtem barnázni, aggódtam egy sort, hogy ez nem hagyományos piros lesz, csak ilyen nyögvenyelős (amivel amúgy szintén elégedett lettem volna a körülményekre való tekintettel), de nem: a megszokott második napi áradatnál minimálisan kevesebb a mennyiség, de minden más (állag, szín) teljesen rendben van. Most megint óvatoskodok egy sort, és nem hiszem el, hogy ez tartós változás lehet, de már így is végtelenül boldog vagyok, mert tényleg arra számítottam, hogy minimum három-négy hónapomba kerül csak az alapállapotomba visszakerülni.

És akkor a hogyantovábbok...
Először is volt egy kis megbánásom, hogy 7DPO vérvételre nem mentem el, mert most akkor tudnám, hogy milyen minőséget is produkáltam ebben a szó szerint csodával határos spontán ciklusban (Nagyon halkan: szeretem azt hinni, hogy szintén csodásat.) - de aztán gyorsan megbocsátottam magamnak, és optimistán azt mondom, hogy lesz még rá alkalom. Aztán tegnap gondolkoztam rajta, hogy el kellene menni CD3 hormonokat nézetni, de végül abban maradtam, hogy nem erőltetem a dolgot, biztos teljesen fel vagyok még borulva, inkább örvendezek annak, hogy egyáltalán megjött, és nem piszkálom most a többit, majd a következőben ráér. Ez a most kezdődő hónap tehát teljesen tiszta és fogalmatlan lesz, mint a gyerekcsinálós terveink legelején: semmilyen vizsgálat, semmilyen beavatkozás; mérni elkezdtem újra (ma 36,5 voltam), és olyan két hét múlva ellövök néhány tesztet is monitorizálásul, de azokat is inkább kíváncsiságból, mert LH-pozitív sem voltam még soha életemben, hátha azügyben is lesz alkalmam meglepődni.
A terv az, hogy következő ciklusban elmegyek a saját dokimhoz, a szokásos stimulált és követett és időzített együttlétes menetre, és közben majd felveszem a kapcsolatot a BMC bárkijével, aki el tudja nekem mondani, hogy ők az eseményeket de a koromat is figyelembe véve, mikor végeznék el az új inszemet - és amilyen hamar csak fogadnak, megyünk is segítségért. Persze mindez akkor, ha addig nem leszek terhes... mert M. például szentül meg van győződve, hogy ezúttal könnyedén összejön magától, és én is csomó helyen olvastam, hogy ilyenkor valahogy termékenyebbek a nők, mert a test megszokta az idegen lakót, és hajlamos visszaállítani az eredeti állapotot. Nem akarok belegondolni, mert csalódtam már eleget, de a kisördög persze folyamatosan pusmog a fülembe - Istenem, dejó is volna!
És akkor végülis elmondtam: igen, már most belevágunk. Tudom, hogy mit ajánl a WHO, és azt is, hogy milyen véleményen van a magyar orvosok többsége, de utánanéztem az elérhető valamennyire is hivatalos állásfoglalásokban, és igazából semmilyen konkrét bizonyíték nincs arra, hogy nagyobb lenne a vetélések aránya akkor, ha nem várja ki az ember a három hónapot vagy fél évet, amit váratni szoktak ilyenkor (sőt, sőtről is szó van, but should take that with a grain of salt); ennek megfelelően angol fórumok bejegyzései alapján például, arrafelé szinte minden doki azt mondja, hogy kizárólag a dolgok fizikai oldalát nézve elég megvárni az első normál vérzés utáni ciklust. Értem én, hogy meg kell erősödnie a méhnyálkahártyának, és azt is felfogom, hogy ha teherbe esnék és elmenne a baba, akkor egyrészt megint időt veszítenék, másrészt örökre a saját türelmetlenségemet okolnám. Ugyanakkor viszont egy teljes évnyi célzott próbálkozással nem történt semmi, pedig optimális volt mindenem - nem tudom elhinni, hogy most varázsütésre sikerülne, még annak ellenére is, hogy esetleg hiányosságok vannak odabent; ha tehát meg akar foganni és tapadni, akkor én elhiszem neki azt is, hogy maradni fog.
Úgyhogy csak mondom, kedves BTL, illetve Univerzum, és valahol benne édes csodatevő kislányom: én annyira de annyira szerettem volna 2013-ban szülni...

Silver linings

Carpe diem módra élek manapság. Na nem a fialatság-bolondságra jellemző felhőtlen és felelőtlen értelemben, nem ugrálok ki repülőből (és semmilyen más járműből), és a kokaint sem próbálom ki talán... egyszerűen csak a tervezetlenség szempontjából. De mielőtt még nagyon tragikusan hangzana: nem az - nem jelenti azt, hogy mély depresszióba zuhantam, és a holnapjaim kapcsán semmi máson nem filozofálok, csak hogy mire kössem fel magam. Sőt, vannak nagyon jó napok, nagyon jó órák meg főleg, és olyankor a holnapot is szebbnek látom; a holnaputánt továbbra is sehogy, de ne legyünk telhetetlenek, annak is eljön az ideje.

Ami még mindig nagyon rossz, az a hasonlítgatás elkerülhetetlensége, mikor a velem egyszerre teherbe esett nőket látom... ha valaki régen azt mondja nekem, hogy egyszer majd sóvár irigységgel fogom bámulni Kim Kardashian hasát (vagy bármijét for that matter), szétröhögtem volna a fejemet. Most mégis eszembe jut, hogy egy fél év múlva ő a karjaiban tartja majd a gyerekét, eteti, altatja, öleli, miközben én akkor is, és már mindig csak emlékezni fogok, hogy milyen jó is volt, amikor az enyém itt volt velem.
Péntekenként megjön az emlékeztető e-mail, miszerint új hétbe léptem - most épp a tizennyolcadikba, vagyis készüljek genetikai ultrahangra. És hiába tudja az agyam, hogy ha egyáltalán még élne bennem a kislányunk, jó eséllyel most már látszani kezdenének a pici beteg testén az egyértelmű tünetek, és annál még az is sokkal jobb, hogy már nincs, de a szívem akkor is olyan képet vetít a lélekképernyőre, amiben egészséges, tökéletes, és virgoncan rugdalózik bennem. M. szerint szüntessem meg a hírlevelet, és egyetértek, hogy elég beteges ez a mazochista ragaszkodás, de valahogy nem megy egyelőre... érzem, hogy kopik az emlék, és nem akarom engedni, mert nekem most csak ez van, csak ő.
Jah persze nem jött meg ma, és semmi előjelét nem mutatom, szóval wishfull thinking volt az a két héttel ezelőtti valami, amit érezni véltem; továbbra sem működök, nem én leszek az a csudálatos ismerősötök, akinek sok évnyi összevisszaság és egy évnyi meddőségi kezelés után összejött spontánul. Ha azt hittem valamikor, hogy a two week wait az micsoda idegörlő, borzalmas dolog, akkor rám lett cáfolva rendesen - ez az, ami idegölő és borzalmas, várni egy startvonalra, és nem tudni, hogy mikor jön, vagy jön-e egyáltalán valaha magától... Most már bánom, hogy nem mértem, és minden reggel eszembe jut, hogy kellene, mert ismerem már annyira a görbéimet, hogy akár egyetlen értékből is következtetni tudjak, de valahogy sosem tudom rávenni magamat, nem akarok szembesülni azzal, amit sejtek.Van egy fél doboz Duphaston tablettám, gondolkoztam rajta, hogy elkezdem szedni, hogy legyünk már túl rajta, és induljunk végre valamerre, de egyelőre sikerült lebeszélni magamat, mert nem kellene még jobban összezavarni az amúgy is teljesen zagyva hormonjaimat. Persze gondolom ennél jobbat orvos sem tudna kitalálni, mert konkrét bajom az ugye nincs, csak same old, same old... mindegy, jövő hétig még várok azért. Csak ne lennék ilyen teljesen váratlanul sírógörcsös, és még váratlanabbul hisztis ettől a kilátástalannak tűnő toporgástól, mert ezt gyűlölöm, ez egy idegen nő, nem én.

Mondok jót is: megjött a rákszűrésem negatív eredménye, Apunak tökéletes lett a kontroll-vérképe, M.-nek november óta nem tért vissza a mellékhere gyulladása, és úgy tűnik, jövő héten elkezdik kiásni a házunk alapját. Nem vagyok ám mindig negatív, sőt még gyakran sem szerintem, el is csodálkozom meg lelkiismeretfurdalok is emiatt néha... értékelek minden apró érdekes élményt, örülök minden kis kellemes meglepetésnek, várom a vasárnapi Oscar-gálát, szeretem, hogy ilyenkor minden napba belezsúfolunk legalább egy jelölt filmet, hogy naprakészek legyünk a djíkiosztóra. És várom a tavaszt, szeretem, hogy néha már elődugja napsütötte fejét a hideg levegő és a szürke felhők mögül, mert akkor pár percre látni vélem a jövőnket... és szép jövő.

One step at a time

Ide az elejére írom, hogy el ne felejtsem: tegnapelőtt dél körül egyértelműen éreztem ugyanazt a szúrkáló fájdalmat, amit inszem napján - most már nagyon kíváncsi vagyok, hogy két hét múlva beigazolódik-e a sejtésem, és piros leszek-e. Ha igen, akkor nagyon kellemesen meg leszek lepődve, egyrészt, hogy ilyen hamar újra működök, másrészt, mert én a legutóbbi előtt még soha életemben nem éreztem a tüszőrepedést, és azt sem tudtam, hol van a petefészkem. Újabb ajándék lenne, vajon hányadik...?

Ma szabadnapot vettünk ki, és autóba ültünk, és elvitt a jövendőbeli uram egy Szajna-parti ruhaszalonba menyasszonyi gúnyát készíttetni... na jó, nem Párizs volt az, de én annak éreztem. A varrónő hihetetlenül jófej, mondjuk a levelezés alapján ilyenre is számítottam; pontosan megértette, mit szeretnék, egyáltalán nem próbált meggyőzni vagy rábeszélni semmire, csak rajzolta rendületlenül amit soroltam, és nagyon megdicsérte az igencsak egyedi ötletemet. Az egyetlen negatívum az, hogy olyannyira egyedi, hogy így aztán egyáltalán nem volt alkalmam felvenni egyetlen próbadarabot sem miheztartás végett; értelmetlen lett volna, ugyanis amit én megálmodtam, az olyan hatvan évvel ezelőtt volt divatos, a bolt meg tele volt a manapság menőnek számító, csöcsöket állig felnyomós, csillámos gyönggyel teleaggatott, tüllös költeményekkel, egyáltalán nem derült volna ki belőlük, hogy az én egyszerű kis ruhám hogy fog állni. Kiválasztottunk egy gyönyörű matt anyagot ("sötét pezsgő" a szín neve), meg lettem méricskélve, és nyugtatva, hogy a bő szoknyában nem fogok úgy kinézni, mint egy túlkelesztett kuglóf (merthogy "nagyon csinos, arányos alakom van", naaztán), továbbá az a terv, hogy találkozzunk április elején, és akkor már belebújhatok egy majdnemkész cuccba.
M. ezalatt a várost járta, autentikus helyi büfében ebédelt, és fejben rémisztő háttértörténetet gyártott a hétvégi Cthulhu-szerepjátékhoz (Ady Endre mellékszereplésével - imádom ezt a pasit!). Ő ugyanis nem láthat felöltözve csak majd az esküvő napján, mert ha már a kapcsolatunk során soha semmit nem csináltunk a normális népek szabályai és kronológiája szerint, akkor legalább ezt úgy akarjuk.

Most itthon vagyunk, és örülünk, hogy holnap már péntek van. És énekelgetjük egyik még fiatalszerelmes napjainkból kedvenc dalunkat, jó hangosan, és egész vidáman. Ma megint jó az élet.

"After all... tomorrow is another day."

Ma nem vagyok szarul; különösebben jól sem, de már ez is haladás, és megpróbálom becsülni a kicsit. Jöttem szólni, hogy élek, mert édesek vagytok, és érdeklődtök, és visszajártok, és vártok, és ez most itt a semmi közepén ácsorogva is ugyanolyan fontos nekem, mint a legszebb és a legborzalmasabb pillanatokban volt.

Fizikailag ma már pár fokkal gyógyultabbnak érzem magam, de pénteken annyira nehéz és sajogós volt mindenem, hogy délben engedtem a főnököm unszolásának, és hazajöttem pihenni, amire eddig még sosem volt példa. Valami nátha lehetett, torokfájással, hőemelkedéssel, dugult orral, de három napra teljesen letaglózott - az azelőtti két hétben esténként on and off annyira fájt a fejem, hogy többször is muszáj volt rá gyógyszert bevennem, amit szintén a ritkánál is ritkábban szoktam. Mintha most jönne ki a testemen minden, amit annyira bravúrosan képes volt hárítani amíg bennem lakott a Kissmalacz, hogy folyamatosan csodámra jártunk mindannyian.
Ellazultam diéta terén is sajnos, szomorú voltam és beteg, kétszer is elfelejtettem bevenni a délutáni gyógyszeradagomat, és több mint egy éves kihagyás után visszatértek a régi evészavaros berögzüléseim, miszerint a csokika (jelen esetben marlenka) az minden fájdalom gyógyírja. Szerencsére egész hamar elegem lett az önsajnálatból, és nem az történt mint anno, hogy hangulatjavításilag együltömben benyomok egy egész tortát, majd egy hétig éheztetem magam lelkifurdalás okán, de amint tudjuk, az inzulint nem érdeklik ezek a nüanszok, és egy félnapos kilengés simán tönkre tudja nyomni a több hónap fegyelmezett étrendje által elért eredményeket. Mindegy, próbálom úgy felfogni, hogy egy rövidke sugar-rush talán elnézhető nekem ezek után, most már úgyis visszatértem a példás kajarendemhez, éljen a mandula, halál a banánra!
Végül a mai nap meglepetése: teljesen váratlan EWCM*. Nem, nem mértem végül, mert arra számítottam, hogy az egyébként is maratoni ciklusomat a műtét negyedévesre nyújtja majd, és nem akartam minden reggel szembesülni azzal, hogy megint nem történt semmi. Most már lehet, hogy érdemes lenne, de nem döntöttem el egyelőre, itt úgyis le lesz jegyezve a viszonyítási alap, és olyan két hét múlva meglátjuk, hogy csalóka-e. Azt is be kell vallanom, hogy egy percre eszembe jutott, talán nem kellene kihagyni egy lehetőséget sem, nincs értelme, elvégre annyi odafigyelés ellenére sikertelen hónap után, mennyi az esély rá, hogy pont most történik egy csoda...? De végül arra jutottam, hogy nem türelmetlenkedek, történt már egy, aminek szörnyű vége lett, nem akarom megkockáztatni, hogy egy újabbnak miattam legyen az. Úgyhogy regenerálódom, és remélhetőleg márciusban visszatérhetek a dilemmázásra.

Sokan kérdeztétek az esküvőt, úgyhogy beszámolok. Kitaláltuk a napot, ami a kényszerességemnek megfelelően a pontos középút találkozásunk dátuma, és kislányunk annyira várt születésnapja között, stílusosan, hiszen a normál párok ugye egy megismerkedés és egy kisbaba között össze szoktak házasodni. Ruhaméreteket vetetni és anyagot megbeszélni szombaton mentünk volna, de mivel lerobbantunk, elhalasztottuk, úgyhogy csütörtökön szabadnapot veszünk ki, és egy néhány száz kilométeres (minket ismerve nem is lehetne másképp) road-trip keretén belül megejtjük végre. Várom, izgalmas és szép és vicces egyszerre, sosem gondoltam volna, hogy valaha leszek menyasszony. Ha M. feleségeként beszél rólam, egy pillanatig még most is értetlenkedve szemöldököt ráncolok, és egyelőre nem tudom elképzelni, hogy én is férjként fogom emlegetni egyszer, pedig viselkedésileg már lassan nyolc éve azabb, mint bármelyik általam ismert kapcsolat bármelyik férfija.
És igen, megnéztem Scarlett-et; kétszer egymás után. Most Audrey "Hajrá előre, mert vissza úgysem lehet." bíztatása mellett azt is ismételgetem, hogy holnap új nap virrad.


* Férfi olvasóimat ezúton kérem: ne nézzenek utána, mit jelent, nem véletlenül kódoltam át anyajelölt nyelvre. Akit nagyon érdekel, kérdezze meg az asszonyt, ha elmondja, rendben, de szerintem nagyobb szolgálatot tesz a szexuális életnek, ha az ember csak inkognitóban ejt találkát ezekkel a dolgokkal.

Hurt locker

Birtalan Ferenc: A huszonegyedik nap

Eltelt egy nap, és újra egy,
és ez is együtt és veled.
Ennyi a halál, látod, ennyi.
Nem-lennem kell, hogy tudj ne-lenni!

Magad, belőlem haltad el,
de vagy, míg nekem vanni kell,
mert egylétünkben, anyagtalan
nincsed súlyát hordozom magam.

Hiába romlott össze tested,
bennem te maradsz csak egynek,
s ha bárhol is, ha millió darab vagy,
naponta újra, újra összeraklak!

Reboot

Tegnap voltam dokinál, megnézett, megnyomkodott, minden rendbennek tűnik; két hét múlva meglesz a rákszűrés eredménye is, mert már lassan aktuális volt. Azt mondta, minimum egy, de inkább két pirosat mindenképp várjunk a próbálkozásig, hogy teljesen regenerálódjon a méhnyálkahártya, és akkor, ha szeretném, az újabb inszem előtt még csinálhatunk együtt egy stimulált ciklust időzített együttléttel. Szerintem az lesz, hogy úgy egy hónap múlva felhívok a BMC-nél bárkit is, elmondom, hogy mi történt, és megkérdezem, hogy mikor kezdhetünk újra - gondolom ők későbbre halasztanák még, úgyhogy épp belefér majd előtte egy spontánabb menet (több, az én maratoni ciklusaimmal, valószínűleg nem). Minden esetre holnap reggeltől elkezdek újra mérni.
A másik dolog, hogy minél előbb el akarjuk indítani az örökbefogadáshoz szükséges ügyintézéseket. Nincs értelme várni, mindenképpen szeretnénk még gyereket, tehát ha csoda folytán sikerül is teherbe esnem hamarosan, plusz kapunk egy örökbebabát egy éven belül, maximum annyi történik, hogy növekedhetnek ikerben jól. Ha erre gondolok, mindig eszembe jutnak a korházazáskor látott szomszéd kisbabák, és érzem, ahogy szinte szó szerint megremeg a szívem a gondolattól, hogy esetleg valaki adna nekünk egy olyant, és hazavihetnénk, és szeretgethetnénk amíg csak élünk.
És végül: esküvőről beszélgetünk. Sosem tudtam volna elképzelni, hogy ilyent le fogok írni valaha is, de nézegettem menyasszonyi ruhákat, és kitaláltam magamnak egyet, amit meg akarok varratni - azért teljesen nem vetkőztem ki magamból, nem fogok végigvonulni a bazilika lépcsőin fátylas-uszályos hófehér hercegnő outfit-ben, visszafogott ötvenes évekbeli Hepburn-féle stílust szeretnék 2in1 kivitelben, hogy később leegyszerűsítve alkalmi ruhaként is működni tudjon. M. a gyűrűfelelős, mert igen, karikagyűrűk is lesznek, bennük feliratként az, akinek köszönhetjük ezt a hatalmas változást és még négymillió dolgot (ugyanaz a testünkre is rákerül hamarosan, csak elkészüljön vele a tünde-szakértőnk). A hely már megvan vagy hét éve, bár akkoriban inkább fenyegetésként hangzott el az, hogy ha egyszer megbolondulnánk és össze akarnánk házasodni, akkor csakis ott; dátumunk még nincs, március 14-én ismerkedtünk meg anno, de az már nagyon közel van, alternatívaként nyilván szóba jött július 17., de az meg elég messze, úgyhogy talán valami középút kellene, gondolkozunk még.

Igen, valószínűleg ez valamiféle fojtás fázis, amivel kényszeresen véget akartam vetni az elviselhetetlen egyik napról a másikra való létezésnek. Kellett valami kiösvény, mert teljesen kikészítenek ezek a rideg, szürke napok, a korán sötétedés, a se-nem-tél-se-nem-tavasz időjárás, legszívesebben lefeküdnék és mormotulnék úgy másfél hónapig; azzal meg az a baj, hogy este egyáltalán nem vagyok álmos, éjfél után alig bírok elaludni, és ha megtörténik végre, akkor szinte minden éjjel furákat álmodok. Minap például azt, hogy terhes vagyok, beteg a kislányunk, de valamit elnéztek a méréseknél, és tulajdonképpen sokkal nagyobb, mint a vélt kora, és most már fáj is neki ott bent, de az abortusz is fájni fog... rohantam valami ismeretlen korház irodájába segítségért, ahol egy gonosz orvosnő teljes közömbösséggel jelentette ki, hogy ez van, várhatok még, amíg magától meghal, de vegyem tudomásul, hogy ez csak egyre rosszabb lesz...
Szóval menekülök valamerre, életem első igazi koktélruhája és többedik tetoválása felé akár, mert nem akarok beleaszalódni a szenvedésbe, nem akarom, hogy szomorúságról szóljon az életünk, nem akarom nem várni a májust, és nem megélni a mindennapi percekreboldogságokat, hogy Apu megint mondott valami székelybácsisan vicceset, hogy rajtam alszik vagy az államhoz dörgölőzik a cica, hogy M. századszorra is be tud csapni a suprise-movie randinkon, hogy egy kisebb túrórudiban meglepően kevés szénhidrát van, hogy behallatszik a hálóba a fiúk izgalmas-félelmetes szerepjátéka, hogy letettük a szőnyeget a nappaliban és egyszerre barátságos zug lett tőle az addig tágas szoba.
Nekem ez az édes-drága kislánybogár ezeket az örömöket tanította meg, a pici életével, és aztán az elmúlásával is. Hogy nem a tengerparti nyaralásunk hetét várom, hanem az egész nyarat, minden meleg napját, minden frissítő záporát, minden délutáni árnyékba menekülését, és minden esti hűvösbe kiruccanását... Azért persze még várásról szól minden, nem ittvanásról; de úgy érzem, ez is egy jó lépés a helyes irányba. Újraindultam.

Fragile

A hétvége nyugodt, körülölelős szeretetburok volt, mi ketten, cicák (igen, DápDáp is hazajön párnaponta, aranyos gonosz Szürkefej, érzi, hogy valami baj van), kalandos Nancy Drew játék, akciódús filmmaraton, kedvenc kaják, rengeteg alvás... olyan, mint a mindenkori kedvenc téli hétvégéim, és mégis annyira más...

Nagyon labilis vagyok manapság. Szinte minden éjjel álmodok valami teljesen abszurd történetet például, miközben amúgy nagyon ritkán szoktam bármit is; és szintén szokatlanul, ébredés után órákig tisztán vissza tudok idézni minden zagyva érzést, ami szinte sosem kellemes. Aztán reggel, ahogy kinyitom a szemem, és M. meleg hátához bújok, vagy megérzem a combomon a forró kezét, elszorul a torkom a kimondhatatlan szeretettel vegyülő aggódáshullámtól - az utóbbira semmi okom nincs, tudom, mégis nagyon gyakran eszembe jut manapság, hogy nélküle én már mindig csak fél ember lehetnék, és ha valamilyen baja esne, én azt nem akarnám túlélni. Napközben többnyire sikerül normálisan viselkedni, ha munka miatt nagyon elfoglalt vagyok, akkor azért, ha hétvége van, akkor meg azért, mert M. mindig figyel rá, hogy olyasmiket csináljunk, amiktől jobban érzem magam.
De estefelé valahogy mindig rámtör a hiány. Nem tudom nem lejátszani magamban milliószor azt az átkozott pénteki telefonbeszélgetést, és próbálom elképzelni minden egyes alkalommal, hogy milyen lett volna, ha azt mondják, hogy minden rendben van. Nem megy; az egy másik élet lett volna, egy tökéletes gondtalan meseélet, és az én életem most ez - a maga módján gondtalan és mese-, de tökéletes nem lesz már sosem. A kislányunkat akarom... nem egy gyereket, egy másik kislányt vagy kisfiút, hanem őt, pontosan őt, Kissmalaczot, Elanor Irist, az első és megismételhetetlen BabaPétert. Nem, nem bántam meg semmit, a döntés helyes volt, nem visszakapni szeretném betegen és szenvedve - újra szeretném kapni, egy csodás varázspálcával, ami egészségessé teszi, és fél év múlva odaadja nekünk.

Tegnapelőtt már betöltöttük volna a tizennegyedik hetet - Istenem, milyen nagy baba az már! Helyette szerdán elmegyek kéthetes kontrollra, hogy a doki megnézhesse az üres méhemet.
Nagyon szeretek várakozós reményeket látni manapság, annyian állnak boldogságküszöbön épp, és olyan furcsán kettős érzés, mert hinni akarok mindenkiért, ugyanakkor annyira rossz arra gondolni, hogy nyilván nem fog mindenkinek egyszerre sikerülni, mert ilyen véletlen egybeesések nincsenek. És nagyon szeretek újszülötteket és gyerekeket látni, de a jó érzés mellett róluk is eszembe jut, hogy jövő ilyenkor már nekünk is lehetne, tudna mászni, és megkóstolná a sütőtököt, és kezdene kinőni az M.-től örökölt tejfölszőke kisbabahaja, és mindenünk nyáltól tocsogna az enyémekhez hasonlóan korai fogacskái miatt. Érdekes, miközben terhes voltam, sosem tűnt fel, hogy ilyesmiken is gondolkozom, ha kérdeznék, még most is azt vágnám rá reflexszerűen, hogy én sosem mertem magam előtt látni a közös életet... hát mégis.
Most valahogy igazán-igazán nem tudok semmilyen konkrét jövőre gondolni. Nyilván továbbra is szeretnénk gyereket, és az is egyértelmű, hogy amilyen hamar csak lehet, elkezdünk próbálkozni. De nem tudom elképzelni például, hogy milyen érzés lenne újra hőmérőzni, izgulva stimulációt követni, bármilyen formában megtermékenyülést időzíteni, nem tudok elképzelni egy tesztelést, annál kevésbé pozitívat, és legkevésbé azt, hogy egyszer majd tényleg belépek a tizennegyedik hétbe, és jól lesz bennem a gyerekünk, és végig velünk maradhat, és egyszer csak valóban ott tologatjuk majd a korház folyosóján fém bevásárlókocsiban, ésésés...

Három hete még azon agyaltam, hogy majd mennyi munkámat tudom hazavinni babázás mellé anélkül, hogy a kapcsolatunk hiányban szenvedne, és hogyan szervezzük meg azt, hogy a legfontosabb feladataimat ne kelljen átadnom a kolleganőknek, és vajon mennyire lesz fontos ezután a sikeres karrierem folytatása, és mikor merjem megmondani a főnökömnek, hogy ha a kisbabánk nagyon anyás lesz és azt kívánja majd, akkor hiába épít nekem külön gyerekszobát az irodám mellé, ahogy néha félig viccesen, félig komolyan megígérte, én bizony boldogan leszek akármeddig "csak anya", sőt még a példás háziasszonyságot is megkísérlem.
Ehelyett holnap bemegyek dolgozni, és semmi sincs ha előrenézek, csak további végtelen számú egyennap... és bármennyire imádom csinálni az egészet, még az időnként muszáj rutin részeket is, bármennyire jó gondolatelterelőnek a hiányzás alatt felgyűlt rengeteg apróság, tudom, hogy majd megint óránként kell a monitor mögé bújva "orrot fújnom", és megint számolni fogom a perceket délutánig, aztán meg hétvégéig... Szokatlan nekem ez, mert én még soha életemben nem éltem egyik napról a másikra... meddig lehet ezt bírni vajon, és mi következik, ha már nem...?

"Autumn blew the quilt right off the perfect bed she made..."

Kérdezik folyton, hogy hogy vagyok; az is, aki nem tud semmit semmiről, ami történt, csak hogy valami miatt betegszabadságon voltam egy ideig. Állítólag látványosan lefogytam, és ijesztően sápadt vagyok... valami látszhat, pedig már egy jó ideje mentek le a kilók, és soha életemben nem voltam egy pirospozsgás. Szerencsém van az influenzaszezonnal, és azzal, hogy a főnököm egy tündér, és a kérésem szerint soha senkinek sem említette a terhességemet, úgyhogy hivatalosan ez van: kapar a torkom, taknyos vagyok, nincs étvágyam, legyengültem.
Közben meg vannak napok, amikor egy kicsit könnyebb, nagyon-nagyon kicsit, az igaz, de egyre több az olyan perc, amikor úgy gondolok a kislányunkra, hogy nem hasít belém rögtön a fájdalom, hogy nincs már bennem, és nem lesz a karjaimban sem soha - az olyan percek száma, amikor egyáltalán semmilyen kontextusban sem gondolok rá továbbra is elenyésző, és általában valami nagyon odafigyelős tevékenységhez van köze, aminek a végén arra eszmélek, hogy a tenyerem a hasamon pihen. Igen, néha még mindig azon kapom magam, hogy a kabátzsebbe dugott kezeimmel simogatok, vagy kémlelem a babaholmis reklámokat, vagy elalvás előtt azt mondom magamban, hogy "Szia, kisbogár!", és olyankor olyan üres a világ, hogy ordítani tudnék.

Hiányzik a hasam... még akkor is, ha én igazából sosem láttam terhespocaknak, mert egyre inkább lógott rajtam minden ősszel még feszes ruhám; de zuhanyzás közben mindig ösztönösen kidüllesztem, mint az utóbbi hónapokban minden este, és a csempén rápillantok az árnyékomra - lapos, és én csúnyának látom, pedig mindig deszka akartam lenni.
Hiányzik a várakozós izgalom, a napok türelmetlen számlálgatása, a konkretizálódó tervek és az egyre merészebb álmok, amik ugyan csak pár másodperces történeteket bátorkodtak összerakni a fejemben, de azok is épp elegek ahhoz, hogy néha bevillanjon egy-egy kép, amitől bárhol vagyok és bármilyen erősnek érzem magam, azonnal megtelnek a szemeim könnyel. Látom édes M.-et aludni egy hason fekve pislogó aprósággal a mellén, látom drága Apucimat babaúszáson nevetni egy prüszkölő kicsin, látom M.Apukát büszkén ölbevenni egy kisembert aki akkora, hogy egy tenyerével betakarható, látom magamat feküdni nagyon sokáig és csak bámulni egy pici pufók arcot.

Nincs sok kedvem emberek közé menni, egyelőre valahogy nem érzem biztonságban magam sehol senkivel, M. kivételével. Mert néha tudok az érdeklődő, vidám, régi én lenni, egész őszintén és teljes szívből, hiszen megváltozott és átértékelődött minden, a szenvedés is, és minden napban van valami apró csoda, amit azelőtt sosem vettem volna észre, de amiért érdemes, sőt jó, élni - hiszen van egy kislányom, és ilyen boldoggá, mint ez a tény, sosem tett még semmi. Aztán teljesen váratlanul és átmenet nélkül érzem, hogy darabokra hullok belül, és nem értem, hogy miért néznek rám furcsán-várakozóan, ha egy tíz perccel azelőtt elkezdett beszélgetésben egyszer csak képtelen vagyok tovább részt venni, és csak nézek ki a fejemből erőltetett mosollyal és elrévedő tekintettel, már teljesen más világban járva... És haragszom - ha tudják, hogy mik történtek velünk, akkor azért, hogy hogy bírnak nevetgélni és csevegni, mikor a mi kislányunk nincs már, ha nem sejtenek semmit, akkor azért, hogy bezzeg a szerencsés bugyuták, fogalmuk sincs arról, hogy mit jelent fájni. És közben furdal a lelkiismeret, hiszen ők teljesen normálisan viselkednek és logikusan reagálnak, mert valójában látszólag én magam is ugyanolyan vagyok mint mindig, igyekszem színészkedni, mert nem akarok másokat terhelni a kiszámíthatatlan hangulataimmal...
Nincs könnyítési lehetőség, és nincs egyensúly; bármi történik körülöttem, nem megfelelő, nem elég, túl sok vagy túl kevés... egyedül M. érzi, mint mindig, minden rezdülésemet, és ölel át szótlanul óránként huszonötször, ha épp az kell, vagy költ új szakaszokat a szokásos vidám-buta nótáinkhoz, ha az.
Szeretném, ha valaki megígérné, hogy idővel elmúlik, elhalványul, és szeretnék biztos lenni benne, hogy nem, soha. Nem akarom elfelejteni, elengedni, elveszíteni...
Ma nagyon nehéz.

Some sort of closure

Nem akartam eddig írni róla, és előre örülni még az alig-jónak sem, mert ilyen évkezdés után féltem, hogy nem jön össze - de sikerült, és most végre teljesen megnyugodhatott a lelkünk: ma eltemettünk a kislányunk földi gubóját.

Még itt volt a hasamban a Kissmalacz, de már tudtuk, hogy el fogjuk engedni, amikor egyik álmatlan éjszakán megbeszéltünk két dolgot.
Az első, hogy a név, amit eredetileg kitaláltunk a jövendőbeli lányunknak, az sehogy sem illik hozzá. Fiúnevünk már lassan nyolc éve van, találkozásunk körülbelül második hónapjában éreztük, hogy ha valaha lesz, más nem is lehetne, a lánynév pár hónapja ugrott be, és olyan egyértelmű volt, hogy nem is haboztunk rajta - és most valahogy mégsem ő volt az. Valami törékeny kellett, puha és éteri, mégis hatalmas és végtelenig érő, mint mindaz, amit adott nekünk ez a pici gyerek; a mi neveink meg szépek voltak, de erős, határozott, nagyon is reális nőkhöz kapcsolódtak. M.-től azonnal megszületett Elanor, a nap-csillag, tündeföld szerény de gyönyörű kis virága, tőlem jött Iris, a szivárvány, a mindenséget és a halandó világot összekötő csodás kapocs.
A második inkább egy vágy volt, aminek megvalósítására nagyon kevés esélyt láttunk: meg szerettük volna kapni kislányunk pici testét, hogy ne semmisítsék meg mindenféle korházi hulladékokkal együtt, hanem egy számunkra kedves helyen, neki szánt tárgyak mellett, biztonságos zugban aludhasson az az apró rész, ami evilági belőle.

Mivel tudom, hogy még a miénknél sokkal nagyobb elveszített kisbabákat is nehéz megszerezni és elvinni a családnak, és valamilyen számomra érthetetlen okból ezt a szülők tényként kezelik, és elfogadják, leírom, hogy hogyan működött ez, hátha segít valamikor valakinek egy út végén.
Pont a fenti okok miatt első körben én is csak IKL-től (akinek ezúttal is nagyon köszönök minden segítséget) mertem érdeklődni, hogy vannak-e egyáltalán bármilyen lehetőségeink; azt mondta, szerinte nem valószínű, hogy sikerülni fog, mert ezt ilyen korai terhességnél még nem szokták kérni, és mert ilyen műtétnél nem konkrétan megszületik a baba (mint pl. egy húsz hetes magzat esetében), de azért megpróbálhatom. Mivel nem tartott teljesen bolondnak, felbátorodtam, és a korházban a dokimnak is előadtam, mit szeretnénk - megnyugtattam, hogy nem kell pszichiátert hívni, tudatában vagyok annak, hogy nem egy tenyeremben elférő, alvónak látszó miniatűr emberkéről lesz szó, nem nézegetni akarom, hanem szeretetben elbúcsúzni tőle. A doki pedig hihetetlen volt ezúttal is (lassan igazán nem kellene már rajta meglepődnöm), elmondta ő is, hogy ilyent tőle még sosem kértek a pályafutása alatt, ezért utána kell érdeklődnie, de alapvetően teljesen megérti és tiszteletben tartja a kívánságunkat, és természetesen mindent megtesz, hogy teljesítse. Műtét előtt még bejött a hírrel, hogy úgy tűnik rendben lesz, ráíratta a kórlapomra illetve a szövettanra kerülő küldőre a kérést, és a patológián majd eztmegazt kell keresnem, akivel megbeszélte az egészet.
A műtét napját követő reggelen elmentem a patológiára, és megkerestem az említett főorvost (aki szintén egy tündér, nekem csak ilyen orvosokhoz van szerencsém), emlékezett a dokim telefonjára és a "furcsa" kérésre, ami számára is premiernek számított. Megkérdezte, hogy pontosan milyen jellegű temetésre gondoltunk, mert ugye tudjuk, hogy hivatalosat nem lehet, hiszen egy ekkora magzat még nem számít személynek; mondtam, hogy szó sincs ilyesmiről, senki sem lenne ott, csak mi ketten. Akkor elmondta, hogy mindenképpen szükség van egy szövettani vizsgálatra, és addig nem adhatja ki a maradványokat, amíg annak az eredménye nincs meg, de igazából azok nem számítanak fertőzésveszélyesnek, tehát végülis utána megkaphatjuk őket. Ha le akarjuk papírozni a dolgot, akkor elég komplikált lesz és hosszadalmas, mert mindenféle hatósági engedélyre van szükség különböző helyekről, de ha amúgy sem akarunk senkit se bevonni a temetésbe, akkor csinálhatjuk azt, hogy ő ledokumentálja az ügyet úgy, mintha megsemmisítésre került volna sor, de igazából odaadja nekünk, és ez a beszélgetés nem történt meg soha.

Ma voltunk érte, egy fehér borítékba zárt apró műanyag tartályt kaptunk; hazajöttünk vele, és beraktuk a hétvégén színes virágmezősre festegetett nagyobb fadobozba. Tegnap este utolsó simításként M. belerajzolt egy citromsárga cicát, én meg egy narancsszínű nyuszit... szívszaggató érzés belegondolni, hogy igazából lassan a gyerekszobája falát kellene telepingálnunk hasonlóan tehetségtelenül összerakott állatkákkal, azon kuncogva, hogy legalább nem fog zavarni, ha egyévesen a kezébe kerül egy filctoll és összefirkálja az egészet. Mellé került a nemrég megvásárolt terhesnadrágom, amiben még én is hatalmasnak láttam a nemlétező hasamat, és amit nem volt szívem megtartani, hiszen az az övé, azt csak miatta... Bababoltba én nem jártam, bármilyen nehéz is volt megállni - egyetlen egyszer voltam képtelen visszafogni magam, akkor gazdagodtunk egy pár színes kiscipővel, és két buta macis pólócskával; napok óta vergődtem azon, hogy de azokat én nem akarom elveszíteni, aztán meg azon, hogy mi a franc baj van velem, hogy sajnálok egy pár hülye ruhadarabot a kislányomtól, aki csodát adott cserébe; aztán rájöttem, hogy azért ragaszkodom ilyen vadul, mert beleképzeltem már a kis hurkás karjait, és a selymes talpacskáját, és hogy mondhatnék le erről is...? Egyik kiscipőt és egyik pólót bepakoltam, a másik nálunk maradt, ez lett a kompromisszumos megoldás... bekerült még egy M. nagymamájától örökölt kereszt és rózsafűzér, az Aputól kapott kedvenc delfines gyűrűm, egy Kissca által ajándékozott bajusz, és egy levél, amiben leírjuk, hogy mennyire nagyon-nagyon.
Szürkületkor felmentünk a telkünkre, és egy árnyas sarokba, ahova később a sziklakert kerül majd, ástunk egy kis gödröt, és beletettük a dobozt. A pontos helyet lefényképeztük, hogy tavasszal, ha visszalapul a föld, tudjuk majd, hogy hova kell íriszeket és egy rétnyi orbáncfüvet ültetni; meg szeretnék majd rá köveket, úgyis bárhova utazunk a világba, cipelem haza őket folyton - szerintem gyönyörű ez a zsidó szokás, bármi is a jelentése (én azt akarom hinni, hogy az örökké élő szeretet). Más módon nem igazán szeretnénk jelölni a helyet, mert összesen két embert ismerünk magunkon kívül, akiknek el mertük mondani, hogy egyáltalán létezik, Apu, és M. egy barátja... más szerintünk nem értené, az ötletet morbidnak, és minket enyhén őrültnek gondolna. Pedig ez az első alkalom a borzalom kezdete óta, hogy egymásra nézünk, és felhőtlenül tudunk mosolyogni, eddig talán nem is gondoltuk át, hogy mennyire lényeges lehet ez a szimbolikus lezáró lépés. Nem hiszem amúgy, hogy egy sírnak különösebb jelentősége lenne, én Anyuénál nem jártam legalább tíz éve, és nem is érzek késztetést, hogy menjek, nekem ő nem ott van, hanem a millió kis dologban, amikről nap mint nap eszembe jut. Ezért nem is gondolom, hogy holnaptól könnyebb lesz, és nem is akarok könnyítést, a kislányunk kapcsán sem akarom elfelejteni soha, hogy hogyan szeretem, és hogy milyen meseszerűen boldog volt minden, amikor bennem lakott. De egyszerűen jó érzés, hogy még ebben a földi formájában is vigyázhattunk rá valamilyen jelentéktelen módon... nem tudom megmagyarázni miért, de talán nem is fontos.