Creepy AF

Ennek a gyereknek abszolút hallása van! Ez a kijelentés elhangzott még középső csoportban egyik ex-óvónénitől, aki év(tized)ek óta mellékállásban, vagy hétvégenként, vagy hogy mondjam, zenekarral koncerteken rendszeresen fellépő énekesnő; de mivel ő úgy amúgy is rajongott Kissmajomért, csak büszkén elnevetgéltünk a dicséreten, és elengedtük a dolgot.
Azt tudni kell, hogy mi így kiscsaládilag nem vagyunk valami nagytehetségű társaság művészetileg. Én tiniként egészen szépen énekeltem, de mivel réges-régen csak dudorászok, nagyon elkopott a hangom - azt még mindig azonnal megérzem, ha valami hamis, de nagyjából ennyi a zenei tudományom. M. már felnőttként kicsit tanulgatott gitározni, kicsit zongorázni, de nem valami kitartóan - ha lenne ideje többet gyakorolni, szerintem menne neki (velem ellentétben, aki nem tudom egymástól függetlenül mozgatni a két kezemet), de semmi extra. Anyukámnak szép hangja volt és jó füle, autodidakta módon megtanult ilyen tábortűz-körülre-jó szinten hangszereket (harmonika, citera), ha több lehetősége lett volna foglalkozni ezzel, szerintem benne már lett volna potenciál. Messzebbre visszanyúlva M. apai nagypapája állítólag gyönyörűen hegedült, és kiváló hallása volt, ha van ilyen, hogy zenei gének, akkor valószínűleg tőle örökölhetett bármit is Kissmajom.

Akire visszatérve: a zenét icipici kora óta imádja, itt is emlegettem ezt szinte minden róla szóló posztban - és azt, hogy az igazán jó zenét. Ő sosem hallgatott gyerekdalokat, nyilván leginkább azért, mert mi szülők nem voltunk hajlandóak bugyuta nótácskák társaságában tölteni a mindennapjainkat, de igazából ha bárhol hallott egy-egy "neki való" éneket, az sosem fogta meg annyira, hogy további ahhoz hasonlóakat keresgéljünk és mutassunk neki. Halász Juditot erőltettük egy időben, mert minden ismerős babatulajdonos koncertekre hordozta a gyerekeit, és nem akartuk, hogy kimaradjon valamilyen élményből, de hands down Zoránt vagy Abbát választott helyette, ha otthon felajánlottuk neki a két opciót; és azután azt már említettem, hogy felfedezte Paul McCartney zenéjét, és évekig az volt a go-to hangzás. Az 1-2 éves korára eső zeneszeretetet úgy kell elképzelni nála, hogy csak ha hallgatásra volt lehetőség, akkor viszonylag normálisan viselkedett (hallgatta, de azért játszott, mászkált, beszélgetett közben, és csak időnként állt meg erősen figyelni), de ha betettünk neki egy számot a YouTube-on, akkor abban a pillanatban megmerevedve fülelt, műteni lehetett volna, és meg se moccant, amíg véget nem ért - amikoris kérte, hogy "Mégecce!". De ez sem tűnt furának, azt hittük az az oka, hogy mi nem néztünk sose tévét, max heti egy-kétszer egy-egy rajzfilmet, és biztos azért köti le ilyen szinten, ha képernyő elé kerül. Arra akkor még nem gondoltunk, hogy igazából kizárólag koncerteket mutogatunk, esetleg olyan videoklipeket, amiken zenekar játszik, tehát nem valami babakompatibilisan látványos a dolog... viszont ugye látszottak a hangszerek...
Úgy másfél évesen vettünk neki egy dobkészletet, mert mazochisták vagyunk nagyon szerette mindenen reprodukálni az ütemeket: azokat az elég hosszú ritmizálós-visszatapsolós feladatokat, amiket ha jól emlékszem ovis korban kértek először státuszvizsgálaton, ő már akkor simán és hibátlanul abszolválta. És mivel rengeteget játszott vele, olyan második szülinapja környékén kapott egy picike játékgitárt - és attól kezdve körülbelül egy évig szinte nem tudtunk olyan otthoni fotót készíteni róla, amin ne lógott volna rajta, de szó szerint reggel az volt az első mozdulata, hogy belebújik, este meg az utolsó tárgy, amit lerak; kis megszakítások persze voltak, de újra és újra felvette, már komolyan aggódtunk, hogy gerincferdülést okozhat. Pár hónap múlva vettünk neki egy kicsit nagyobbat (talán 3/4-esnek hívják), amin már akár valóban játszani is lehetne; persze nem tudott, mert a finommotorikája kezdetleges volt, plusz a kis ujjaiban még most sincs elég erő, hogy lefogja a húrokat, de rendületlenül használta azért, és például a pengetést bármelyik számot meghallva tökéletesen reprodukálta.
Hamarosan ezzel párhuzamosan beköszöntött a zongora korszak is, szintén egy apró játék cuccon, amin saját számokat is írt, és rendületlenül nyomta a Beatles-t, de a gitárt egyértelműen előnyben részesítette, mert azzal el lehetett mászkálni, nem csak akkor volt buli, ha türelmesen letelepszik mellé. Tavaly valamikor viszont felfedezte az apja szintetizátorát, és elkezdett rajta klimpírozgatni, így mikor az új oviban kiderült, hogy heti egyszer lehet tanárral tanulni, akkor ősztől saját kérésére el is kezdett járni. A zongoratanárnő mindig dicsérte, hogy nagyon ügyes, de elájulva nem volt tőle, mert nem valami fegyelmezett tanítvány,  folyton elkalandozik, dumál, improvizál... viszont irtó jófej volt vele, mert nem feltétlenül erőltette a Bocibocitartkát, mint a többi gyereknél, hanem amikor látta, hogy Kissmajmot a Birodalmi induló jobban motiválja, akkor megtanította azt neki inkább. És azt viszont lelkesen és szorgalmasan gyakorolta itthon is, de annyira, hogy sokszor egy óra után már könyörögtünk neki, hogy hagyja abba végre, ő meg csak újra és újra kezdte, ha egyetlen hangott elrontott, azt rögtön észrevette, és akkor mindent legelölről... A kottát színekkel jelölgetve tanulják, ha kezébe kerül egy dal, most már csak rápillant és kapásból sorolja a hangokat, a saját kottafüzetét úgy színezi ki, hogyrápillant, mindkét kezébe felkapja a megfelelő ceruzát, és egyszerre satíroz; és kottából le is játszik nagyjából bármit, ami az ő jelenlegi elméleti tudásával értelmezhető. Az itthoni eszközön nincs is ráragasztgatva a szín a billentyűkre, mégis mindig mindent tökéletesen megtalál, és az általa már ismert dalocskáknál már egyáltalán nincs szüksége a kottára, fül után is elzongorázza, ha melléüt, javít, és másodszorra már az is berögzül. Már hónapok óta megy az is, hogy ha bárhol meghall egy számot, ami nagyon tetszik neki, akkor azt a dallamot otthon addig énekelgeti és próbálgatja (többnyire nem sokáig kell), amíg eljátsza zongorán is. És úgy általában minden általa egynél többször hallott számnál fejből pontosan vissza tudja idézni, hogy milyen hangszereket tartalmaz, melyik hol és milyen saját dallammal lép be és ki, és bármit bármikor hihetetlen tisztasággal el- és visszaénekel. Illetve nem csak a zenével, hanem mindenféle hanghatással ilyen viszonya van, mindegyik autónkról el tudja mutatni, hogy egészen pontosan hogy csinál a motorja beinduláskor, hogy kattog a Minecraft vonat kanyarban, milyen hangokat ad ki egy (nem beszélő) állat egy animációs film egyik vagy másik jelenetében.

Szóval hozzánk képest egészen kiemelkedőnek tartottuk a gyerek zenei képességeit, de mivel mi tulajdonképpen nulla-félék vagyunk, egyrészt nem nehéz minket lekörözni, másrészt fel sem tudtuk fogni, hogy egészen pontosan mennyire különleges ez...
Volt olyan, hogy vártam rá zongoraóra közben, és hallottam, hogy a nála minimum egy évvel nagyobb és legalább egy évvel régebben járó gyerekek mennyit szerencsétlenkednek, mennyire hamisakat játszanak, mert rossz helyen kezdik, és rá sem jönnek, amíg meg nem állítják őket. Eközben ő akár kotta akár hangzás alapján mindig tudja, melyik az első leütendő hang, és gyakorlatilag sosem üt mellé, vagy ha nagyon ritkán igen, azonnal észreveszi és azonnal javít. És a tanárnő szerint, ha valamiért (általában elbambulás miatt) kiesik a ritmusból, a következő hangoknál ösztönösen úgy alakítja az ütemeket, hogy korrigálja a lassulást, és ilyent állítólag csak az igazi zenészek tudnak.
Volt olyan, hogy bement hangszerismertetni meg együtt dalolászgatni a csoportjukba egy gitáros pasi, és elképedve üzente, hogy hívjuk már fel, mert hihetetlen, hogy mit művel a gyerek: miközben a többiek egy dúr-moll játék keretén belül nagyjából találgattak, ő tízből tízszer pontosan megmondta, hogy milyen hangnemben van egy adott akkord. Illetve egy random akkordsorra egyszer csak rámondta, hogy jaj, hát ez a Despacito (legutóbb nyáron hallgattuk, mikor nagy sláger volt, akkor sem orrvérzésig) - a pasi csak véletlenszerűen mutogatta az akkordokat, a számot sem igazán ismerte, de a gyerekek kérésére, hogy akkor énekelje el, rákeresett a neten, és elképedve dadogta, hogy basszus tényleg az.
Volt olyan, hogy a sípálya közepén meglepetésszerűen megállított minket, és elkezdte magyarázni, hogy a How to Train Your Dragon harmadik részében az alapzenét (kizárólag instrumental film score az, amiről beszélünk, szóval nem egy énekelt dalocska plusz szakasza) egy adott helyen, amit pontosan meg is nevezett, kiegészítették egy rövid hozzátett résszel; és tényleg.
Volt olyan, hogy egyik film zenéjét dudorászta, majd hirtelen valamire ráébredt, kombinált kicsit a fejében, és azt mondta, hogy figyelj, ebből egy adott hangsornál át lehet "folyni" egy másik film zenéjébe - és már mutatta is, és kiderült, hogy valóban van néhány hang, amik mindkettőben ugyanabban a sorrendben követik egymást, tehát zökkenőmentesen átköthető a két dallam.
És volt olyan, ami már kicsit ijesztő volt, hogy mentem tetováltatni egy kedvenc dalom kedvenc részét, viszont a sheet music oldalakon mindenhol csak két sorban, illetve gitárra vagy zongorára találtam meg, míg én egy sorban szerettem volna és énekhangra. M. kicsit alakítva rajta átírta nekem úgy, hogy szépen kiférjen és jól mutasson, viszont abban nem tudott segíteni, hogy milyen szólamban(?) éneklődik a szám. (Nem tudom, ezt így mondják-e egyáltalán, semennyire sem értek hozzá, a lényeg hogy pontosan azt és úgy szerettem volna magamra varratni, ami az énekesből kijön, de nem voltam volna biztos benne, hogy ami a kíséretben dónak van megadva, az énekelt dallamban is dó.) Lényeg, hogy félig poénból elővettük a gyereket, és lejátszodtuk neki a számot, megkérdezve, hogy az általunk megnevezett szótag az milyen hangon szólal meg - ő meg gondolkodás nélkül rávágta, hogy lila. És az ellenőrzés ellenőrzése is azt bizonyította, hogy igaza volt, természetesen, és utána csomó hangot csak úgy random leütögettünk, és persze nem volt véletlen, és szerintem ez nagyon freak-show jellegű, és egyáltalán nem normális dolog.

Szóval ott tartunk, hogy most már több egymástól független oldalról bizonyosodik be, hogy valami furcsaság van a gyerek zeneiségével, és egyre többen mondják, hogy kezdeni kellene valamit ezzel az információval. Mi semmiképpen sem szeretnénk túlerőltetni a dolgot, nem fogjuk heti többszöri oktatásra hordani, otthon gyakorlásra kényszeríteni, vagy zeneiskolába adni, de persze jó lenne valamilyen módon fejleszteni, mert ezt a lehetőséget mégsem kellene elpazarolni, főleg hogy ő is nagyon élvezi.
Ezért most azt kutatjuk, hogy egyáltalán hány évesen lenne érdemes felmérésileg megnézetni őt, mert ugye a korai képzésben részesült klasszikus zsenik háromévesen már komolyzenét írnak, viszont az átlag oktatásban 9-12 éves korban tesztelik a gyerekeket, és a kettő között jó volna találni valami aranyutat, ami csak pont annyira támogatja őt ebben a szenvedélyében, amennyire vágyik rá, de ami az ebből a vágyból kihozható maximális fejlődést is eredményezni tudja. És kellene venni egy pianínót, mert jól mutatna a nappaliban azon még nekem is lenne kedvem pötyörészni, de a szakboltokban jóval százezer fölött kezdődik egy használt darab ára, nagymamák hagyatékából származót meg nem merünk bevállalni, mert ugyan olcsón szabadulgatnak meg tőlük az örökösök, de lehet hogy egy kalap szart se érnek, csak felújításra fordított kemény összegek után.
Szóval ha valaki tud kicsikkel is foglalkozó nagyon jó zongoratanárt (az ovis sajnos már nem sokáig lesz, és magánórailag nagyon messze tanít tőlünk) és/vagy jó állapotú (csak hangolást igénylő) pianínót, ne tartsa magában. Mi meg közben a magunk módján támogatjuk a zenei hobbiját meg a rendezői ambícióit is (mert hohó, azok is vannak ám), manapság éppen úgy, hogy esténként az utasításait követve fáklyákat gyertyákat gyújtunk a nappaliban, minden villanyt lekapcsolva körbeüljük őket, és annyira hamistalanul, amennyire csak a botfülű erőnkből telik, együtt dünnyögjük az aktuális kedvenc könyvéhez kapcsolódó épp kedvenc zenéjét. Ötéves Kissmajom szülőjének lenni a világ legszórakoztatóbb dolga... :)

Comeback plans...

Nem is tudom, mikor jártam utoljára a saját blogon úgy tüzetesebben körülnézve, így sajnos most sikerült észrevenni, hogy van több mint fél éves komment is, ami fölött teljesen átsiklottam, mert ez a szar apparently mélben már nem jelez, ha bárki ír... bocsánat! :/

De jaj, rengeteg dolog történt, amit nagyon szeretnék leírni legalább rövidtett változatban, hogy el ne felejtődjön, annyira jó visszaolvasni réges-régi bejegyzéseket, és rájönni, hogy mennyi részlet van, ami elveszett volna a blog nélkül. De rengeteg dolog történik most is, és csak szaporodnak az emlékeztető célzattal elkezdett, de félig-se megírt posztok a piszkozatok között.
Azt hiszem talán a legegyszerűbb és gyorsabb Kissmajom zenei dolgairól befejezni az irományt, mert az előrehaladottabb - de voltunk mindenféle (gyógypedagógiai és pszichológiai) felmérésen is, ami megerősítette az IQ szintjéhez kapcsolódó gyanúinkat, illetve világokat jártunk be szociális téren is, mesterségesen felépítgetett, majd mindenféle kalandos utak végén hirtelen lezárt barátságok közepette, és bakker lassan aktuális az iskolaválasztás, hát kisgyerek-kisgond, majdnem öt és fél éves gyerek, a világ aggodalma, I'm tellin' ya.

Nem ígérem meg, hogy visszatérek, mert már annyiszor megtettem betartatlanul, hogy én sem hiszek magamnak, csak azt akarom mondani, hogy nagyon szeretnék... :)

Hír

Ma kerek hat éve, hogy megtudtuk a hírt: a nagyon vágyott-várt-szeretett első gyerekünk sosem fog megszületni. Jövő hétig még velünk maradhatott búcsúzni - jövő héten van tetoválós időpontom, hogy ne csak a szívem, a testem is nyomát viselje annak, hogy volt nekünk, és nagyon vágytuk-vártuk-szerettük. Egyszerre kerül majd fel rám a neve Kissmajoméval együtt, és egy kép, amit M. legjobb barátja és Kissmajom keresztapja készít épp nekem.
Az időpont is véletlen volt (még ősszel foglaltam, akkor ez volt a legközelebbi szabad lehetőség), és az is, hogy B. ma küldte át a rajz nyers változatát megnézésre; mégis úgy érzem, egy korszak valahogy lezárul az életemben ezzel... elengedem a további vérszerinti gyerekek gondolatát. Volt egy kislányunk és van egy kisfiunk, a végtelenségig hálás vagyok Istennek, Sorsnak, Univerzumnak, de egyiket sem merem tovább kísérteni ilyen álmokkal. Ennyi fért bele a bátorságomba, az agyamba, a szívembe és az életembe, és ennyi be is tölti: egészségesek vagyunk, boldogok, szerencsések, teljesek, így, ahogy vagyunk. Maradjunk meg ebben az új esztendőben, és még rengeteg hosszú-hosszú éven át ugyanígy, ámen.

Nagyon durva...

...hogy ekkora már! És hogy múlt hét óta ez a kis futóbringa már csak egy vicces nosztalgia-ride, mert nagyjából húsz perc alatt megtanult nagyfiús biciklin pótkerekek nélkül száguldani. Mindezt miután a márciusi síelésen egy hétnyi gyakorlás után M. elképesztő sebességgel levitte egy olyan piros pályán, ahol én nem mertem elindulni - és még le sem értek az utolsó szakaszon, mikor már fülig érő szájjal vigyorogva kiabálta, hogy zárás előtt légyszi mehessenek még egy kört. Most épp görkorcsolyát vadászok neki, a boltban ráállítottam ugyanis, és két lépés után már stabilan kontrollálta a lábait... amin nem kellene persze csodálkoznom, mert a jégen már január óta tök magabiztosan siklik.
És mindeközben nyolc éven felülieknek íródott Rumini regényt olvasunk neki, és meséli vissza hibátlanul, olyan szavakat és kifejezéseket használva aktívan, hogy csak pislogunk. És szinte bármilyen szót összeolvasva is megfejt már, illetve ha olyan kedve van, le is ír... jó, ezt egyelőre csak hűtőmágnesekből tudja tökéletesen, mert kézzel pár betűt megfordít, és többnyire jobbról balra halad.  Bármeddig elszámol, húszig könnyedén összead meg kivon, és magától rájött, hogy hogyan működik a szorzás.
A Minecraft játékában sajátkezűleg felépített  a semmiből egy kis miniverzumot, aminek a közepe M. dolgozószobája (mert az az ő közös birodalmuk), és amiben úgy tájékozódik, hogy az egykori híres-neves-nevezetes Quake bajnok apja nem bírja követni - és az eredeti nyelven nézett napi fél óra rajzfilmjeire alapozva random egyszerűbb mondatokat rak össze angolul, meg csomó mindent lefordít magyarra úgy, hogy a fele szót megérti, a többit kilogikázza. A 4-7 éveseknek szóló fejlesztő matek és írás-olvasás feladatlap-gyűjteményből nem tudok olyant választani, amit ne oldana meg tökéletesen, egészen ijesztő.
Hol van az én kis pici gömbfejű babafiam, hol?!

Évzárás-évkezdés...

A teljesség igénye nélkül az elmúlt egy hónap nagyobb eseményei...

- Megvolt az első igazi nagyfiús szülinapi zsúrja (is, mert összesen négy darab felköszöntős "bulija" lett: ez, egy haverokat igazi munkagépeket kipróbálni meghívós, egy családi és egy óvodai), játszóházban, az általa kiválasztott ovis pajtásokkal, reggel kilences nyitástól este nyolcas zárásig pörögve. A nagy ünneplések és ünnepek közepette az is kiderült, hogy totálisan hidegen hagyja a decemberi összesítő ajándéközön: amiket ő maga kért, azokkal örömmel játszott, amiket mástól vagy tőlünk kapott, azok között is lettek kedvencei, de egy csomó napokig tornyosult érintetlenül, mire végre kipróbálta őket... lil' weirdo...
- Megvolt az első igazi nagyfiús szilveszter éjszakája, amikoris szabadtéri Beatles emlékkoncertet néztünk végig az első sorból kornyikálva, sült krumplit zabálva és gyerekpezsgőt (jó, én nem csak) kortyolva; később egy vastag ködben araszolós kaland után hazaérve, kegyesen eljött velünk aludni, mikor mondtuk három óra körül, hogy tőlünk még fennmaradhat nyugodtan, de mi már nem bírjuk tovább. Előtte Halloween éjszakáján megengedtük, hogy bármeddig ébren legyen, éjjel kettőkor a hullafáradt M. reménykedve betett neki egy egészestés anime filmet, hogy hátha kidől, de bakker lazán végignézte, és fél négykor aludt el végül, úgy, hogy az igazából fél öt volt az óraátállítás miatt.
- Teljesen belezúgott a klasszikus Star Wars trilógiába, az apjával elejétől-végig és részletekben is megnézték összesen vagy tízszer a téli vakáció alatt és után, minimális kronológiai bukfencekkel gyönyörűen és részletesen el tudja mesélni mind a három rész intrikáit, és a karácsonyi előtti nagybevásárlást úgy abszolváltunk, hogy Darth Vader ruhában Birodalmi indulót dúdolva vonult végig a hipermarketeken, a stresszesen rohangáló emberek nagy derültségére. Ezen kívül (vagy ahogy ő mondja: "egyben") ő Spidey és Batman is, az elsőhöz szintén van már jelmeze, a másodikhoz szeretne, és keressük épp a megfelelőt.
- Pár napja Minecraftot is tolnak, ráadásul a zombis verziót, M. vett neki egy icike-picike egeret, hogy végre ne csak utasítgasson, hanem actually játsszon is. A nem létező türelmét tőlem örökölte, másodpercek alatt odakúrja az irányítást az apjának, ha valami nem megy elsőre, vagy megunja, ha több időt vesz igénybe, valószínűleg még pár évig nem lesz híres gamer.
- Imád korcsolyázni, pedig csak azért vettünk neki, mert minden haverjának van, nem is reméltük, hogy két percnél tovább a lábára engedi - ehhez képest csuromvizesre izzadtam magam már első tesztelős alkalommal, mert folyton lelkesen csúszni akart és visszamenni és újrakezdeni; egyelőre szigorúan kapaszkodik belém őóvatossága, de szerintem hetek kérdése és suhanni fog, amennyire jó az egyensúlyérzéke. Ezek után alig várjuk a márciusi síelést, szerintünk az is nagyon könnyen fog menni neki, főleg úgy, hogy a kedvenc ovistársaival (és hihetetlenül jófej szüleikkel), így közösen motiválják majd egymást.
- Elkezdett élvezhetően gitározni - nyilván a húrokat nem bírja lefogni, de egyetlen meghallgatás után simán leutánoz bármilyen "strumming" stílusú pengetést, tökéletesen tartja az ütemet, sosem téveszti el a ritmust, és kristálytisztán énekel ki hozzá minden hangot, az egyik óvónője szerint (aki mellesleg évtizedek óta rendszeresen fellépő énekesnő) valószínűleg abszolút hallása van. Karácsonyra kapott igazi profi furulyát, csörgőt és szájharmonikát is, zongorázni is szívesen ül le az apja szintetizátorához, és a doboláshoz is visszatér néha, de a kitartó szerelem amihez mindig (értsd: napi minimum egy, hétvégén inkább 2-3 órára) hűséges, az a gitár.
- Megvolt az első mozija: a szinkronos Ferdinánd unalmasnak bizonyult neki, úgy felénél (miután elfogyott a szintén első popcornja) mocorogni kezdett, és illedelmesen suttogta, hogy ha nem bánjuk, ő szívesebben nézne otthon Jedi visszatér jeleneteket, úgyhogy kijöttünk, pedig nem volt rossz; eddig csak két hagyományos rajzfilm kötötte le, a Finding Nemo és a How to Train Your Dragon, amiket akárhányszor megnéz angolul is, amúgy sokkal jobban tetszenek neki az animék, például nagy kedvenc a Totoro. Divatos mániákra és rajzfilmsorozatokra egyszerűen képtelenek vagyunk rászoktatni, pedig próbáltuk, mert nem ártana, ha néha be tudna szállni az ovisok verdás meg mancsőrjáratos meg tűzoltósames megmittudommilyen játékaiba... hál'Istennek túl jól sikerült a tévétlenség, úgy tűnik.
- Megtanulta helyesen fogni a ceruzát, és azóta jól olvashatóan lemásol bármilyen nyomtatott nagybetűs írást, és az egyszerűbb betűkből fejből is le tud írni szavakat, igaz minimum kétcentis méretben és legtöbbször jobbról balra irányba. Amint kiderült, rajzolni is tud, csak nem szeret (eddig azt hittük, semennyire sem megy neki, mert nem csinálja szívesen, és amikor "muszáj", akkor színes krikszkrakszokkal szórakozik), megy az emberalak is, és szinte bármit felismerhetpen visszaad, amit kérünk, Totoro például ijesztően élethű.
- Angol szavakban már ki tudja ejteni az r hangot - erre dalszövegekből jött rá, és mutatta büszkén, hogy íme, ez a magyartól különböző kiejtés megy bizony; ilyenkor a saját nevét csodaszép angolsággal mondja ki.
- Megtanult egyedül enni (levest is, mellécsepp-mentesen, annak ellenére, hogy folyamatosan én etettem), egyedül öltözni (kezeslábast is, zoknit is, de szerencsére ezeket még mindig szívesen engedi át nekem), egyedül segget törölni (ez ovis önállóskodós dolog, itthon megcsináljuk mi, mert szegénykének kábé cirkuszi mutatványba kerül megfelelően lehajloni hozzá). Az éjszakai pelusa tízből kilencszer makulátlan (a becsurranó mennyiség is kevés és általában akkor van, ha túlzottan sokat iszik közvetlenül lefekvés előtt), csak azért adjuk rá még mindig, mert ő teljesen kómásan alussza végig a 10-12 óráját, és ebből a nagyon mély álomból nincs szívünk felráncigálni biztonsági pisilésre vagy ágyneműcserére még minden tizedik éjjelen sem.
- Az oviban szintén tízből kilencszer nem alszik délután, és úgy is jól elvan este kilenc utánig, úgyhogy csak akkor szoktunk inszisztálni (és az óvónők segédkezni altató hátsimivel vagy talpmasszázzsal), hogy pihenje ki magát, ha délutánra vagy estére olyan programunk van, amit érdemes full gőzzel kiélvezni.
- Egyre asszertívabb - még van mit fejlődnie, de annyit biztatjuk és tanítjuk rá, hogy lassan kezd beérni a révezetés: múltkor nagyon büszke voltam rá, mert egy nála kétszer nagyobb lány akarta erőszakkal elvenni a játékát, és mire mentem volna közbelépni (mert ilyenkor nem szokott védekezni, csak jön és elpanaszolja, én meg nem hagyom segítség nélkül, hogy támogatva érezze magát), tiszta erejéből ráordított, hogy hagyja békén, nem adja oda, és nem is engedte el.
- Egyre könnyebb vele: sosem volt egy sírós-hisztis gyerek, de most még nagyfiúsabb, szinte kizárólag csak akkor pityereg vagy mérgelődik, ha már nagyon-nagyon fáradt, és akkor is tökéletesen megfogalmazza, hogy mi a baja, és hogyan tudunk segíteni. Egyre okosabb és viccesebb, konkrétan értelmesebb és szellemesebb beszélgetőpartner, mint néhány felnőtt ismerősünk, bármiről lehet vele dumálni, mindenről vannak elméletei, véleményei, preferenciái, és nagyon szórakoztatóan tudja előadni őket.
- Még az eddiginél is sokkal bújósabb, egészen egyértelmű, hogy ugyanúgy az érintés a szeretetnyelve, mint nekem, és imádjuk, hogy mindig ölel, szorít, simogat, dédelget, és számtalanszor elmondja, hogy mennyire szeret.

Most ezek ugrottak be hirtelen, ha valami még eszembe jut, hozzárakom, hogy megmaradjon neki, mert már most mániája a babakori videóit visszanézni meg régesrégi történésekről meséltetni minket.
De egészen röviden összefoglalva: a gyerekünk minden (különösképpen geek) szülő álma, és nincsenek rá szavak, hogy mennyire, de mennyire...

Öt éve...

Laure-Anne Bosselaar: Stillbirth

On a platform, I heard someone call out your name:
No, Laetitia, no.
It wasn’t my train—the doors were closing,
but I rushed in, searching for your face.

But no Laetitia. No.
No one in that car could have been you,
but I rushed in, searching for your face:
no longer an infant. A woman now, blond, thirty-two.

No one in that car could have been you.
Laetitia-Marie was the name I had chosen.
No longer an infant. A woman now, blond, thirty-two:
I sometimes go months without remembering you.

Laetitia-Marie was the name I had chosen:
I was told not to look. Not to get attached—
I sometimes go months without remembering you.
Some griefs bless us that way, not asking much space.

I was told not to look. Not to get attached.
It wasn’t my train—the doors were closing.
Some griefs bless us that way, not asking much space.
On a platform, I heard someone calling your name.

Emlékezés így, szülinap előtt(ről)...

Fürdés után a majdnemnégyéves felöltözve várt az ágyon, amíg beállítottam a vackunkat (párnák, takarók, mindenkinek a sajátja, és a nagy közös), és vártuk, hogy M. előkerüljön altatáshoz, bohóckodott, énekelt, ugrált, rötyörészett, mint minden este - aztán hirtelen megállt, elcsendesedett, és egy kis elmélkedés után ragyogó szemmel elmosolyodva megszólalt:
- Én úgy örülök, hogy téged meg Apát választottalak!
Akkor csak annyira futotta a könnybelábadós meglepetésből, hogy megismételtettem vele ezt a kijelentést M. beérkeztekor, és mindketten agyonölelgettük, miközben ki tudja hányadszorra hálásak voltunk Istennek, Sorsnak, Univerzumnak, az életnek.
Aztán mivel napi többször eszünkbe jutott ez az unearthly vallomás, tegnap rákérdeztem, hogy mit értett ezalatt.
- Hát az úgy volt, - válaszolt rövid mélázás után, - hogy nézelődtem lefele onnan a babavilágból, és egyszercsak megláttalak titeket, ahogy itt jöttetek-mentetek. És akkor úgy gondoltam, hogy jó lesz nekem ez az Apa meg ez az Anya...
- És miért tetszettünk meg neked épp mi? - kérdeztem kíváncsian.
- Azért, - vágta rá habozás nélkül, - mert így... mosolygott a szátok!
♥

Én soha semennyire sem hittem az ilyen kiválaszt-egy-lélek jellegű mesékben. Aztán ettől függetlenül öt éve és egy hónapja minket is kiválasztott valaki, és mi végig tudtuk, hogy velünk van, és azt is, ahogy megengedi, hogy elengedjük, és elbúcsúzik, és elmegy. És mindig úgy éreztük, hogy három hónappal később ő küldte nekünk ezt az új csodát - akkor ezek szerint mégsem.
Ez a Csodánk is teljesen szabadon döntött. Hát van a világon nálunk szerencsésebb szülő...? És meglepő, hogy azóta is egyfolytában mosolyog a szánk?!
:)

Nothing but the truth

A múltkori kakálásról-lehet-hazudni-de-hazugságról-nem sztori kapcsán akartam említeni, hogy millió más dolog mellett azt is imádjuk ebben a kisfiúban, hogy annyira tisztességes, egyenes, őszinte, korrekt... mindig mindenben, én szerintem ilyennel még felnőttben sem találkoztam soha, nem hogy gyerekben.
Még a kis kölyökfejében éppen legfontosabb ügyekben sem próbál sosem trükközni... Ha én M.-hez küldöm azzal, hogy már csak tíz percet játszhat fürdés előtt, vagy M. küldi hozzám megkérdezni, hogy ehet-e öt gumicukrot, és én csak hármat engedek, akkor dudorászva visszabattyog, és bevallja a várakozó félnek a számára kedvezőtlen döntést, pedig simán bepróbálkozhatna egy-egy lódítással, amilyen jó előadó, nagy valószínűséggel le sem bukna vele...

A másik érdekessége, hogy miközben arra sosem használja fel a színészi tehetségét, hogy becsapjon minket, arra bármikor nagyon szívesen, hogy titkot tartson. Már kétszer bíztunk rá olyan komoly dolgokat, amikben nagyon rosszul jött volna ki, ha elkotyogja magát, de valahogy mertünk bízni benne, mert olyan... amilyen; és nem csalódtunk.
Először idén a házassági évfordulónkon volt az, hogy M. megbeszélte vele, hogy reggel elindulnak együtt, ahogy szoktak (ő munkába menet elviszi oviba), de tulajdonképpen az lesz, hogy Apuhoz fogja beadni egy soronkívüli Tata-napra, majd ő hazajön és elvisz engem egy meglepetésrandira. M. annyira furán érezte magát, hogy kamuzásra "kényszeríti" az ártatlan gyereket, hogy még aznap reggel is többször rákérdezett, hogy tutibiztos, hogy nem akarja nekem megsúgni, hogy mi készül? Mire Kissmajom méltatlankodva válaszolta, hogy: "De hát Apa, akkor nem is lenne meglepetés!".
Másodszor meg én szerveztem elvileg M. negyvenedik szülinapjára egy rejtélyes utazást a három legjobb barátjával, de gyakorlatban hónapokig tolódott az esemény, amíg össze tudtunk rakni egy minden félnek megfelelő időpontot. Mivel szerepjátékos getaway volt a terv, a hivatalos verzió úgy szólt, hogy velem kettesben lesz a mini-break, és Apu másnap utánunk hozza Kissmajmot vonattal (mert még egy éjszakánál sosem voltunk több időre külön, és mert hát vonatozni csudijó); de tulajdonképpen a kalandmester felhívta volna az indulás reggelén, hogy légyszi menjen érte egy benzinkúthoz, mert lerobbant az autója, és onnan a forgatókönyv szerint "elrabolták" volna a már lefoglalt szálláshelyre, az általam előzőleg már bepakolt bőrönddel együtt. Végül nem volt szívem meglépni, mert mindketten nagyon szenvedtek volna, ha három napig el kell válniuk úgy, hogy nem búcsúznak el előtte egymástól, úgyhogy utolsó pillanatban elhatároztam, hogy mindenképp kellőképpen nagy élmény lesz az ajándékom, bátran lelőhetem a poént - Kissmajmot kértem meg, hogy rajta, mesélje csak el az apjának, hogy mi a meglepetése. Kikerekedett szemekkel nézett rám, és hosszas, értetlenkedő hezitálás után suttogva megkérdezte: "Most komolyan elmondhatom neki?!"

Kicsi kémem... Kicsi becsületes, megbízható, kicsi drága kincsem... el is érzékenyültem menten a saját történeteimtől... ❤

"De cipőt a gyárba' / sehol sem tud venni."

Így szavalja az aktuális kedvencét... :) Az a baj, hogy érti a teljes szöveget, mert így ezt a kis bakit nincs szívem kijavítani, hiszen akkor nyilván megkérdezné, hogy micsoda az az árva.
És akkor okosan kellene értekezni arról, hogy néha a szülők is meghalnak, miközben én hálás vagyok minden napért, amikor nem hozza ezt szóba, pedig régebben már megbeszéltük, hogy nekem is volt anyukám, és ő meghalt.

Manapság egyre gyakrabban foglalkoztatja a halál, és félni kezdett a szörnyektől is (az oviban a nagyfiúktól hall dolgokat), meg a sötéttől. Volt ma egy ilyen párbeszédünk, miután felvitette magát Apuval a vécére azzal a szöveggel, hogy kakálni kell (ilyenkor, a pisilős alkalmakkal ellentétben, kísérjük, mert szükség van seggtörlő személyzetre), és persze csak pisilt.
Én: Kissmajom, igaz, hogy igazából pontosan tudtad, hogy nem fogsz kakálni, de szándékosan füllentettél, hogy ne egyedül kelljen felmenned az emeletre?
Kissmajom: Igen.
:D

És akkor a vers:

Boyhood

Életünk egy majdnem-négy éves Tom Sawyer Kissmajommal:
Én: Nem ebben a nadrágban vittelek reggel oviba, miért cseréltétek le... becsurrant a pisa...?
Kissmajom: Dehogyis! Csak egy kicsit sáros lett az udvaron.
Én: És hogyan?
Kissmajom: Hát, megpróbáltunk kiásni egy kincsesládát Zoránnal, Dániellel és Alinával. Sokat kínlódtunk, mert olyan kemény volt a föld, hogy majdnem beletört a lapátunk.
Én: És sikerült végül?
Kissmajom: Nem. Szóltak a nénik, hogy el kell pakolni, és be kell menni ebédelni.
Én: És hallod, kinek az ötlete volt ez a kincsesládás menet?
Kissmajom: Hááát, tudod... tulajdonképpen úgy kezdődött az egész, hogy gilisztát akartunk keresni...
:)

Nagy-nagy, túlságosan nagy nagyfiú. Most vettem neki 110-es nadrágot, és basszus, jó rá, esőfelszerelésből meg már 116-122-es méret kellett; a 24-es szandál utánra vásárolt 25-ös őszi cipőt vissza kellett vinnem egy próba után nagyobbra cserélni, mert a nyár folyamán egy teljes méretet átugrott a lába. Nagyon nyúlánk, egyértelműen látszanak a kar- és combizmai, és nyoma sincs már rajta a babahájnak - ha nagyon jóllakik vacsorára, fürdéskor lelkendezve nyugtázzuk, hogy jé, van ott még egy kis pocak. Ha túlesik a nyűgös holtponton, akár éjfélig erőfeszítés nélkül nyomja a napot délutáni alvás nélkül, az oviban nem is erőltetik, mi itthon szoktuk, ha késő délután vagy esti programunk van, mert pihenten sokkal jobban élvezi az egészet; amúgy még mindig összebújva "altatjuk", és még mindig közöttünk alszik.
Oviban a 4,5-5,5 évesekkel jár egy csoportba, messze a legfiatalabb, és majdnem a legmagasabb. A szókincse és szövegértelmezése alapján simán kezdhetné az iskolát, bármilyen megélt vagy hallott történetet olyan színes részletességgel és tökéletes koherenciával mesél el, hogy némelyik felnőtt is megirigyelné; az "r" hangon kívül más beszédhibája már nincs, az is mintha alakulgatna sajnos. Mióta két kizárólag angolul beszélő óvónő is napi szinten foglalkozik velük, rohamosan halad azzal is, hiába nem tudjuk rávenni magunkat, hogy mi is tanítsuk - már nem csak "bemagolt" dalszövegeket tud tökéletesen, hanem általánosan használható kifejezéseket is beépít a magyar beszédébe, továbbra is gyönyörű kiejtéssel. Komplett versekkel jön haza egyik napról a másikra, még mindig nagy szerelem a zenélés (most épp ez - teljes beleéléssel, mosolyogva énekli, és közben profiként meg-megpörgeti a mikrofont), és manapság már nem összevissza klimpíroz, hanem zongorán, gitáron és persze dobon is szépen adja a ritmust a saját dalolásához. Gyönyörűen ugrálózik, seggről-talpra és társai, rettegve figyeljük, hogy mikor adja elő az első szaltót; a labdaérzéke, az egyensúlya, egyáltalán a mozgáskultúrája bámulatos, egyedül a vízzel nem sikerült megbarátkoznia, mert mi az, hogy kiszámíthatatlanul mozog és random az arcába spriccel... októbertől jár majd úszni az ovival, reméljük nyárig alakul a dolog, és jobban fogja élvezni a tengerezést, mint idén. Szépséges kihúzott-egyenes háttal üli meg a lovat, így ha lesz kedve hozzá, azt is meg fogjuk nézni rendszeresebben - hihetetlen, hogy mennyire eszébe sem jut félni, de még tartani sem semmilyen élőlénytől, legyen az hozzá képest hatalmas, vagy a mi szemünkben undorító*.
Új szenvedélye a tömegközlekedés, vonattal be Budapestre, onnan sorba minden járművel egy-egy körre akármerre, a metrók térképe bombabiztosan a fejében, álmából ébresztve is felsorolja mind a négy vonal összes állomását, és rávágja, hogy a város egyik végéből a másikba miről mire és hol átszállva lehet eljutni. Legózásért egyelőre nincs oda, de fakockákból és -sínekből állatkertet és farmot és autópályát meg szállítmányozócéget rak össze, az emeletes ágya alatti kuckó meg a képzeletében egy csudálatos űrhajó, amivel megfelelő karbantartással különböző veszélyes bolygókat lehet meglátogatni. Kézügyességét semennyire sem hajlandó finomítani, mondjuk nem is erőlteti senki, mert már a ceruzát sem hajlandó szabályosan fogni; a pepecselést, gyurmázást, hajtogatást, festést, rajzolást nagyon hamar megunja - az esetek túlnyomó többségében csak kriksz-krakszokat firkál, egyetlen vagy maximum két színnel, teljesen kaotikusan, hiába képes többre (kérésre abszolút felismerhető emberalakokat vagy akár másolt nyomtatott betűket is tud például), magától nincs rá semmi ingerenciája. Egyre gyakrabban és egyre többet van el egyedül, már nem kell minden mutatványához nézőközönség, és minden akciójához asszisztencia, de azért a legjobb mégiscsak az, ha valaki minimum egy helyiségben tartózkodik vele, miközben bármit játszik.

Az apját imádja, ő a legjobb barátja, mindent együtt szeretne csinálni vele a reggeli ovibamenéstől az esti lefekvésig - és a rajongás értelemszerűen kölcsönös, M. folyamatosan szórakoztató feladatokat, kreatív játékokat, izgalmas programokat talál ki, és a szabadideje nagyrészét együtt tölti vele. Továbbra is van heti egy Tata-nap, amikor mi kimenőt kapunk, ők meg Apuval elmászkálnak mindenfelé, vagy egyszerűen a szobájában építkeznek. Gyerekekre még mindig nem feltétlenül kíváncsi, bár mostanság a nagycsoportosokban jobb partnerre talált, szóval alakul ez is; az óvónéniknek ellenállhatatlanul udvarol, agyonpuszilják mindig, a két hete érkezett legújabb is a lábainál hever már, egyik egyszer úgy jellemezte, hogy "ez a gyerek egyszerűen bemászik az ember szívébe, és ott szétrobban, mint egy vidám szivárvány" - és tényleg.
Mindig jókedvű, nyitott, érdeklődő, kedves, türelmes, és mindezek mellé egyre csibészesebb, szellemesebb, okosabb... és továbbra is a világ legpuhamelegebb öleléseit adja; nincs olyan nap, hogy ne jutna eszünkbe tucatszor: nem létezhet földön nálunk szerencsésebb ember, és annál nagyobb boldogság, hogy ő van nekünk. És nem tudjuk eldönteni, hogy álljon meg az idő, de most azonnal, és maradjon mindig ilyen... hiszen mikor összegömbölyödve bújik az ölünkbe a selymes bőrével és édes illatával, még olyan, mint egy igazi pici baba - vagy jöjjön, aminek jönnie kell, hiszen annyi közös kaland vár még ránk, és minden egyes lépés felejthetetlenül érdekes lesz, mert hozzátesz valami egyedit a fejlődéséhez, és azáltal ad nekünk egy újabb Kissmajom-változatot, amivel nem lehet betelni. Emlékszem, mikor egészen csecsemős volt még, de már látványosan nem újszülött, azt kívántam, bárcsak duplázódna meg minden hónapban - úgy maradna nekünk az eredeti kicsiből is egy példány, egy meg tovább növekedhetne, hogy végül egyszer megismerjük a felnőttet is, aki benne lakik. Hát lenne már vagy harminc gyerekünk, de nem bánnánk a következő háromezret sem, azt hiszem...



*Sosem gondoltuk volna, de minap olyan természetességgel hozott oda nekünk egy elég nagy és nagyon fekete bogarat, hogy nem tudtunk nemet mondani neki, és M. meg én is  a tenyerünkbe vettük felnőtt életünk első ízeltlábúját, ami nem katica vagy hangya. Komoly erőfeszítéseket teszünk, hogy ne visítsunk fel, amikor ilyenekre vetemedik, mert annyira jó lenne, ha nem hozzánk hasonló lúzer-módra állna a csúszómászókhoz, hanem úgy, mint mondjuk a mi szüleink. Horvátországban akkora kabócát vitt ki megmenteni az apartmanunkból, mint szinte a teljes kis tenyere, miközben mi majdnem elájultunk a visszatartott lélegzetünk miatt - de gondolkodás nélkül nyúl például egy méretes sáskáért is, amitől az apja konkrétan idegrohamot kap.